Egy kis béka szíve. III Fejezet. Az élet csillag keringője

kivánok.

Börtönmese III

Éreztem miként tölti el lelkemet egy összehasonlithatatlan nyugalom. Mélyen lélegeztem, meg voltam elégedve az Új Év kezdetével. Méghozzá két év börtön után, az álmom segitségével melyet álmodtam, sikerült lássam szeretteimet, otthonról. Biztosan,,,a látogatás" elvolt árnyékolva attól a fekete kandúrtol, mely, valoszinű, a börtön szigorú szabályai alapján, küldtek utánnam: semmiféle remény nem volt, mig ki nem fizetted őket bőségesen, hogy lásd szeretteidet!

A gondolat, hogy mégegyszer ennyi sok időm van letölteni való ezek a hideg és pusztitó falak között, elkomoritották arcomat. De hamar helyrerázódtam, mert az álombeli percek melyet sikerült elérnem melyben láthatom anyám arcát, mely annyira hiányzott, kompenzáltak minden fájdalmat. Még ott volt a reggeli kedves őr is: embersége reményt adott! Mikor börtönben vagy, kevesen vannak azok akik csodával határos modon, lehet, ügyelnek az egészségedre.

Ez az utolsó gondolat mosolyra késztetett. Lehet az Ég igy akart kárpotolni valamiért, megajándékozva azokkal a boldog percekkel? De miért? Kérdeztem magamtol, csogálkozva. Abban a pillanatban eszembe jutott az a történet melyet elkezdtem irni karácsonykor. Hamar visszafordultam, mintha valaki hátulrol nyomott volna. Pillantásom az asztalon levő gyertyára szegeződött.

— Mit csinál, vajon? Kérdeztem valami nyugtalansággal, talán rám haragszik mert elfelejtkeztem róla.

Az én gyertyám aludt csendesen, lehajtotta fejecskéjét a vecepapir tekercsére. Nem mozdult abbol a helyetéből melyben otthagytam a reggel. Látszott mélyen alszik, Miután egész éjszaka velem együtt dolgozott. Majd ránéztem a füzetemre melyet befejeztem. Apix is aludt, a füzeten, ugyanabban a helyzetben ahogy hagytam elöző este.

Szóval a Szél betartotta szavát, első alkalommal amióta ott voltam: nem ért semmihez a cellában. Minden elismerésem iránta, és az ablak felé forditottam pillantásom. Sötétedett, és a Szél meglesett, kérlelő szemeivel: azt akarta ismét engedjem be a cellába.

Közeledtem az ablakhoz. Fájt a lelkem kinthagyni, miután láttam betartotta szavát. Ezért, felajánlottam neki:

— Csak holnap reggel jöhetsz be a cellába. Az éjszaka során melegre van szükségem, hogy holnap tudjam tovább folytatni a történetet tovább. Kérlek, ne haragudj rám!

A szél fellelkesült. Intett fejével, hogy megértette: egyetértett a javaslatommal. Megfordult anélkül bármit mondott volna és elkezdett felugrálni örömében a börtön udvarában, és táncába fogott sok hópelyhet is. Nagyok voltak és puffosak, mint a gyerek mesékben, úgy tünt mintha az ég szorta volna szét, egy nagyon sűrű szitán, két láthatatlan kézzel.

Eltávolodtam az ablaktól, boldog voltam mert minden ami körül vesz életre kelt. Közeledve az asztalhoz, leültem a székre és lassan leszedtem a Gyertya testéről, a véce papir tekercset, úgy hogy ne keltsem fel. Igen ám de a sigitségekellett: kint kezdett sötétedni! Igyhát elővéve a gyufás dobozt és, életre keltettem egy kicsi lángot, vörösest, meggyujtottam a Gyerty kanócát. Álmos volt: lassan lassan elkezdett olvadni, ragyogva a láng melegétől majd azonnal kinyitotta szemecskéit. Kinyujtva szélesen kezecskéit, szájacskája olyan mozdulatot vett fel mintha utánozni akarná kitárulkozó karjait. Mikor pillantásaink egybe estek és látta jó kedvem van, nagyon megörült:

— Jó reggelt! Mondta kristálytiszta hangon.

— Neked is, csak most nem reggel van hanem este van már! Vidáman feleltem neki. Már átlépjük a két nővér közti határt, Nap és Éj között.

A gartya az ablak felé nézett. Arcán olyan mosoly született mely egy nagy boldogságról tanuskodott: ismét ő volt a cella sötétjének ura. Felemelte tekintetét és, finom kacérkodással, eligazitotta büszkén ficánkoló lángját, mely hasonlitott egy hercegnőre mely minden reggel, a tükör előtt, rendezgette haját a gyémántoktol ragyogó korona fogadására, melyet ügyelve tesz fel fejére melyek alatt tiszta szerető gondolatok bujnak meg.

Viszont, az én Gyertyám ügyelt arra, hogy feladatát a legnagyobb felelőséggel töltse be: azt akarta fénye a cella minden kis eldugott zúgába eljusson, és én pedig élvezzem a társaságát!

Abban a pillanatban a pix is felébredt. Kezembe vettem, miközben elhelyeztem az ágyon a füzetet amit megtöltöttem a múlt este. Az asztal eléggé kicsi volt, olyan helyet kerestem ami elég nagy volt ahoz, hogy kényelmessen irjak.

Majd aztán, figyelmesen, kibontottam a vécepapir tekercset. Egyik végét kiteritettem vigyázva az asztalra, mig a tekercset az ölembe tartottam, ügyelve arra, nehogy elszakitsam: nagyon vékony volt. Kész voltam arra, hogy irjak:

— Szóval, ezen az éjszakán folytatjuk? Kérdezte a Gyertya.

Pontosan, feleltem gyengéden, bolintva lassan a fejemmel.

Gazdám, ha nem esik nehezedre, megkérnélek ma este, mialatt te irsz, suttogd a szavakat. Én is akarom hallani őket! Ez volt az ő kérése, olyan meleg, a világ semmi kincséért sem tudtam volna elutasitani.

A mult éjjel néztelek milyen odafigyelően irtál, nagy lelkesedéssel. Szemeid csillogtak azoktol a rejtélyektől, amit én úgy értettem, probáltál megfejteni a képzeletbeli utazásodban.

Nevettem, és rá kacsintottam:

— Feltétlenül súgni fogom neked a történetet..., feleltem, és rá néztem figyelmesen.

Elkezdtem, tehát, az irást, ugyanakkor hallkan mondtam a szavakat, a történet folytatását. Persze, a vécepapirt erre akartam felhasználni, ahogyan már reggel elterveztem! De sajnos, mégse, lehetetlen volt: a betük nem akartak megmaradni úgy ahogy elterveztem!

Első gondolatom az volt, minjárt a pix is kifogyik, nem csak a füzet:

Istenem, csak ezt ne! Mondtam, elborzadva a gondolattol.

Kibontottam sietve, hogy megnézzem. Nem a pix volt a hibás: mág volt benne egy kis tinta, elégséges, gondolom, erre az éjszakára. Sőt talán még másnapra is, ha lett volna erőm aholnapi folytatásra. Belefújtam a pix tartájába, megdörzsölve gyengéden a tenyeremben,

Úgy ahogy sokszor csináltuk gyerekkorunkban, az iskolában, fagyos napokon, mikor a tanteremben a kályhát nem látogatták meg az„ éneklő szenek". Hozzáközelitettem egy kicsit a Gyertya lángjához. Teljesen meghajolva, visszatettem a tartályt a pixbe, jól visszacsavartam és ismét megprobáltam. Ugyan az volt az eredmény: nem irt!

— Mi történik, vajon? Kezdtem aggódni. Miért nem akar irni? Néztem, és kerestem az okot miért nem ir.

De nem találtam semmiféle magyarázatot. Tekintetemet a Gyertya felé forditottam, szememmel segitséget kértem tőle.

Lehetséges, szegény, egy kis melegre vágyik? Vélte ő. De tudod, egy megfagyott tárgy nem jó semmire, a hegyes végén kivül, mellyel akármit megszurhatsz, egy megsebzett sziven kivül. Ne feledd, hogy a tél hüvős szele egész nap itt volt a celládban és azt csinált amit akart, azalatt az idő alatt mig mi aludtunk! Mondta a Gyertya, kicsit megzavarva. A mutkor mikor bent volt a cellában, anélkül, hogy érdekelte volna nem volt kivánatos ( legalábbis az én részemről), csak a pixxel kötekedett... Fejével ledobta a földre miután kifolyt a tinta is belőle, a fülén! Nem hiszem elfelejtetted volna, mivel te voltál az aki kidobtad őt, megbüntetve minden rosszaságáért?!

A Gyertya mondanivalójából rájöttem haragszik a szélre: lehet mert egész nap magában volt a cellában, vagy mert reggel ellopta a lángját? Hallgattam türelemmel, kénytelen voltam megjegyzést tenni, de nem azt hallottam tőle amit megakartam tudni. Egyébként sem értettem egyet vele.

Megkellett probálkoznom egy másik papiron a pixel, feltétlenül megakartam tudni miért nem akar irni. Felálltam és, a füzet felé hajoltam melyet az ágyon hagytam, firkáltam valamit az utolsó oldalra, ahol volt egy kis rész, szabadon hagyva. Igen! Minden rendben volt! Úgy tünt nekem, a pix teritette a szavakat, ... szivesen!

— Ahá! mondtam magamban. Más volt a hiba: a vácepapir!

Megmutattam a Gyertyának is, hogy nem a pix volt a hibás. Ő is leengedte tekintetét, és szégyenlősen súgta nekem:

Sajnálom, hogy hiába vádoltam a Szelet, a barátodat...

A te barátod is nemcsak az enyém, minda kettőnket meglátogatott, a múlt reggel, feleltem, békéltetően mosolyogva.

Hagyva a füzetet az asztalon, az ablak felé néztem lássam a Szél nemüe hallgatta ki beszédünket amiben megbélyegeztük. Nem volt ott. Megörültem, tudván reggel nem leszek kitéve magyarázkodásoknak.

Hagyjad, nincs semmi! Fordultam a Gyertyához, keresve hogyan tudom őt is megengesztelni. Normális volt a Szélre gondolni, mivelhogy bosszantott a mult éjjel... Igy van az mikor valaki hibázik egyszer: másodjára, ha ő a hibás ha nem, ott van a gyanusitottak listájának az élén! Ösztönünk hamarabb észben tartja a rosz cselekedeteket, mint a jokat: az elsők azok akik sötét foltokat hintenek az agyunk folyosóin, amit sehogysem tudunk lemosni. Ott maradnak uralva sokáig a látomást, az észt, az agyat, sokszor hatalmukba keritik.

A Gyertya megörűlt egy kicsit, engem hallgatva. Meggyőztem ne legyen zavarban. Következett, hogy maradjunk egész éjszaka és nem akartam szomorú legyen mellettem.

És hogy megnyugodj, azt mondom neked ez a vita kettőnk közt fog maradni. Ilyen vagyok én: a pletykák távol állnak tőlem..., tettem hozzá, suttogva.

Könnyedén fellélegzett. Ő, igy vagy úgy, félt a Széltől, az előreláthatatlan bitorlásaitol, de mostantól tudta, a legnagyobb rosz amit vele tehet ha ellopná a lángját, akkor mikor nem is számitasz rá. De, egy egyszerű száraz gyufaszállal, a Gyertya bármikor vissza tudná kapni. Természetesen, az én segitségemmel.

Visszamentem azasztalhoz, elszántan, hogy megprobáljam mégegyszer az irást azon a vécepapir darabon. Még adtam neki egy lehetőséget, megprobálva minnél finomabban viselkedni vele: elhelyeztem mint egy mesteri tollat, és alátétnek a füzetemet tettem. Talán az asztal kemény fája zavarta és aztán, a füzet „sima" lapja, mely tele volt már az én történetemmel, kölcsön adott az ő gazdag ismeretéből az irás terén?

Hiába, de: hiábavalóak voltak erőfeszitéseim. Legyőzve, otthagytam a pixet az asztalon, és akartam látni mi baja van annak a papirnak. Mi okból makacsolta meg magát, hogy nem fogadja el a pixem tintáját?

Tartva kinyútva a Gyertya fényénél, tudtam látni akkor túl „gyenge" testét: olyan volt mint egy pókháló, mely nagyon ritka szövésű volt... Hogyanis tudtam volna erre irni? Nem volt makacs, ahogy hittem, csak tehetetlen, melyet egy fukar kéz készitett...

Tényleg, az a papir amit adtak, nekünk, raboknak, a legrosszabb fajta volt azokhoz képest amit eddig láttam.

Ugyanakkor, nem ez foglalkoztatott engem, hanem az a dolog amiért nem tudtam folytatni az irást... Majd eszembe jutott az egyik fogoly.Muzulmán volt.Egy jó fiú (legalábbis mikor aludt), kinek nagyon sok igazgatási foglalatossága volt a börtönben. Ő volt az a „teve" aki kiosztotta a cellákban a tisztálkodási dolgokat.

Kértem tőle egyszer egy vécepapirral többet. Láttam ahogyan félt: éreztem nem akart elutasitani, de nem tudott egyedül dönteni. Azért nézett kérdően az őt kisérő börtönőrre, kérve engedélyét.

Azok a rabok akik a börtönben dolgoztak, akármilyen fegyelmezettek voltak (ne gondoljátok mégis, hogy angyali aurát fognak egyszer kapni), soha nem volt suabad egyedül járjanak a börtönbem. Na nem azért mert valamiféle gyanú merült volna fel viselkedésükben, inkább az ő biztonságukról volt szó. A többiek bánthatták volna őket, csupán irigységből, úgy ahogy két kutyával is előfordulhat melyek ugyanabban az udvarban laknak: egyik láncra van kötve, megvédve csak a kapu környékét a kelletlen látogatoktól, és a másik el van engedve, védve az egész nagy udvar szabadságát.

A veszély fent áll, igy is, mivel ezek a rabok, kevésbé kivételesek, nem teljesitik a rabok egyes kéréseit, melyeket a börtön szabályzat megtilt. Ezek aztán agresszivvé válnak és örökké fent áll az a veszély bosszut állhatnak rajtuk.

Azon a napon, a muzulmán akirőlbeszéltem ugyanazzal a börtönörrel volt akivel reggel is jött, az én cellámba. Jó lelkü volt, megengedte, hogy egy tekercsel többet adjon. Ide adták, viccelve:

George (igy hivtak engem a börtönben, mivel a Gheorghét nehez volt számukra kiejteni)! Azt tanáczoljuk neked, hogy ezzel a papirral mindent csinálj csak a vécében ne használd! Azért mert összekoszolhatod magad vele inkább és nem másért... de aztán már nem fogunk kezet veled többet, mikor találkozni fogunk! Hallgass meg jól: a viz biztosabb mint ez a vécepapir..., bővitette ki a rab.

Együtt nevettünk a viccén, megértve mit is akar mondani. Egy kényszeredett mosoly, ami igaz, de nincs rá szavam megmagyarázni milyen ritka, milyen drága a börtönben, az a dolog, hogy örvendj egy mosolynak. Egy igazi egészség adag, mivel kisimitja a ráncokat és szabaddá tesz, ha még egy pillanatra is, az ott eltöltött minden perc kibirhatatlan sulyáért.

A börtönben, nem csak a vécepapir volt rosz minőségű, hanem majdnem minden, legalábbis 99% ezekből, mind le voltak járva. Sokszor kukacokat találtunk az ételben, sőt akkor is,mikor kihozták! Követni tudtuk őket, a meleg gőzben, hogyan nyüzsögtek kergetőzve, abban amit a börtön felügyelői ételnek neveztek. De ha mégis probáltunk sirni a börtönörnek (az a rab aki vele volt, nem volt hibás semmiben: nem csinált egyebet csak egy kis pénzt akart keresni pluszban, mivel a hiányosság elég sok volt ott, hogy fent tudd magadat tartani, legalábbis az egészségedet), ő csússágolva azt mondta nekünk:

Van merszetek a szátokat kinyitni, hogy jogaitokat kérjétek? Ti, a társadalom parazitái? Jobb lenne ha megköszönnétek, hogy ennyit is adunk nektek! Mondta felháborodva, mutatva a tál ennivaló felé.

Nem is akartam belegondolni mi történt volna velünk ha a kezére jutunk, ha ő lett volna az aki biztositaná nekünk az élelmet, az ő fizetéséből.

Nem vagytok mások, csak valami kukacok, mint azok amiket mutattok nekem! Jó lenne ha egymást ennétek meg, hogy a világ megszabaduljon tőletek! Mondta vicsoritva fogait, rosszalóan.

Nem tudom, hogyan néztem rá, halván szavait. Igaz ami igaz, látván a kifejezést az arcomon, azt hiszem rájött nem tartozom azok közzé akik féltségükben hallgatnak. Azt hiszem észrevette túl ment minden határon. Sok börtönőr volt megverve a börtönben, az arogáns viselkedéséért. Aztán, a rabok keményen megfizettek utánna, de ez volt az egyedüli esély, hogy „meg legyenek nevelve", eszükbe jutattva emberekkel van dolguk akik reagálni tudnak lealacsonyitásukra, és nem valami állatokkal! Néha úgy viselkedtek mintha a cirkuszban lennének, valami vadak állatidomárjaként! A törvény szerint, nem volt jogukban igy viselkedni velünk. Mégis egy civilizált országban voltunk, nem a harmadik világban, ahogy vélték rolunk...

Akarva helyrehozni tévedését, hozzám füzte szavait olyan hangnemben amiből könnyedén kilehetett olvasni ravaszságát:

Ne feledd a mi országunkban, a kukacok és a békák inzencségnek számitanak! Nem értem miért nyafogtok?! Igy van vagy nem igy van? Fordult ahoz a rabhoz aki a kantin ennivalót vitt és aki ismerte a szokásokat, bár a volt koloniába való volt ebben a hazában ahol vendégeskedtünk.

Ő a bajussza alatt mosolygott, helyeselve a börtönőr szavait. Isten őrizz megcáfolni szavait! Könnyen elveszithette volna a munkáját, amire olyan nagy szüksége volt. Keserű mosollyal válaszoltam én is neki, megértve egymást, a pillantásokból.

A börtönőr tudta jogunkban van reklamálni, igyhát, hogy takarja megalázó szavait melyek elhangzottak az előbb,beledugta koszos ujját az ennivalós edénybe és elkezdte kihalászni a kukacokat amit megmutattunk neki. Majd, szinészi mozdulatokkal, majd motyogott miközben figyelt dacosan. Beakarta bizonyitani, hogy ő egy igazi „hazafi és „harcol a népe érdekeiért, minden téren.

Rögtön tudtam milyen vadállattal van dolgunk és milyen veszély fenyegetett volna ha még mindig folytattam volna a követelést a börtönbeli körülményekért, igy hát abbahagytam. Főleg ha megette azokat a kukacokat, nem szivesen, ahogy mondta, hanem dacból és megnyugtasson. Természetesen azon az estén már nem ettem...

Tisztában voltam azzal, hogy ellenállásom kezdeményezése, más rabok esetében is előfordulhat és akkor, ki tudja hova jutottunk volna az egész börtönben, egy adott pillanatban? Mert mindenki fél az ujságirók nagy fényképezőgépeitől, amik bármikor készen állnak

Minden rendbontás publikására! Ebből élnek minden nap. Természetesen ha béke lenne és csend a világban, az ujsgirók feleslegessé válnának ebben a világban!

Ezért, félnek tőlük az úgymond „ hazafiak, akik mellüket verik a „ bátorságukkal, ami úgyis távol állnak minden világi realitástól.

Aztán meg, úgy ahogy kibirtam két évet, azt mondtam magamban légy türelmes, hogy elfogadjam tovább is: tartsak ki a végsőkig, pedig évről évre „az élvezetek és a „ finomságok amelyekről a börtönőrök beszéltek egyre ritkábbak. Más lehetőségem úgy sincs. Az egészségem igy az ő „ vitaminjaiktól" függött, úgy amilyen utálatosak voltak. Másrészről pedig, nem volt honnan venni, még azokat sem. Úgy éreztem magam mint egy láncra vert kutya, mely rávolt utalva várja meg gazdáját aki hozta az ennivalót, mivel a lánc miatt nem tudott élelmet szerezni.

Még sok időt kellett ott töltenem. Energia kellett,erő, ahhoz, hogy kitartsak a megrozsdásodott rácsok mögött, ahol fiatalságom szép éveit töltöttem. Néztem hogyan múlnak el egymásután, mellettem. Azzal vigasztaltam magamat, hogy elmennek kövessék a Hallhatatlan Időt, minden sarkába az Univerzumnak. Szerettem volna beszélni azokkal a pillanatokkal melyek elrabolták éveimet az életem útjából, megcsorbitanám! Azt akartam mondani nekik, hogy egy támogatójuk vagyok a futamjuknak, mivel nem mindennapian mentem keresztül az életen: de minden átélt tapasztalatot, átalakitottam egy igazi iskolává!

Nem volt más lehetőség, felfegyverkeztem acélos akarattal és reméltem, hogy egy adott pillanatban, az idő elismerje értékeimet: hogy bevegyen pillanatainak csoportjába, ismét közzé tartoyyak, meglátogatva a föld kincseit, ahogy máskor is történt!

Nagy volt az én fájdalmam mikor láttam eltelt mág egy év, és rólam nem is tudtak... Mellőztek, mintha valamivel vétkeztem volna! Nem tudtam aludni, hónapokon keresztül, próbáltam bánattal teli rájönni mit jelentenek egyes Istenek szavai: „ Az idő nem bántja azt ami jól el van raktározva, Isten nevében". Sokszor hallottam néhány öregtől az én őseimtől, esős napokon, a temető előtt.

Úgy gondoltam mint egy naiv gyermek: vajon én is el vagyok „ raktározva", Isten nevében, abban a hideg épületben, mely betonból van? Türelmesen kellett várjak, addig mig megsajnál és elenged az a kő koporsó, átkozott?

Elkeseredtem... A Gyertya észrevette változásomat és együttérzően figyelt. Mikor láttam arcát, megráztam a fejem, keresve felszabadulásomat gondolataim terhe alól amelyek eszembe jutatták, hogy a vita azzal a„ hazafi" börtönörrel jól fejeződött be, végül is. Nem volt más lehetőségem nekem sem, neki sem: egészen a nyúgdijig, az úrnak még sokszor ki kell nyitnia a rabok celláit, szóval nem engedhette meg magának, hogy magára haragitsa őket, és én akartam elnyerni negativ figyelmét.

Ő munka nélkül maradhatott volna az újságirók kiváncsisága miatt, amit egy esetleges botrány kitörés a börtönben okozott volna, mivel még egy büntetést kaptam volna, a mellé amit már nehezen viselek. Plusz, más raboktól tudtam, informáltabbaktól, ügyelnem kell azokra a vitákra amelyek az adminisztrációellen irányulnak. Mindazok akik próbáltak reklamálni a börtön vezetőségénél, a rossz körülményekért, nem értek el egyebet mint maguk saját csalódását.

Szegények azt hitték, mégis egy demokratikus országban vannak, ami „ harcol örökké az emberi jogok betartásáért! Egy ország amely tiszteli a többség jogait, a visszavágásnál, addig amig a kék zarile is megremegnek a beadványoktól! De ezek végülis szinpadias „ kiáltások a szélbe, üres szavak, ólmosak!

Ahogy mondtam, a kiváncsiak azonnal át voltak téve más börtönbe, mint egy fotbal mecsen, a labdát paszolgatják egymásközt a játékosok, az ami számit egyedül: a „csapat" eredményessége. Igy tesznek a börtönök felügyelői is, egyik kéz mossa a másikat, ahogy a népi közmondás is mondja. És ott, a rabok megismerhették keservesen a lélek, az elme tanitásainak törvényeit, de inkább a testét. Minden a börtön sötét alaksorában zajlott, ahová a fény nem tudott bejutni a nedvesség miatt. A raboknak nem maradt más hátra mint átkozni azt a percet mikor fellázadtak. Hiába, de: senki nem hallotta őket. Cellájuk ajtaján nem volt vizor, igyhát egyetlen hang sem hallattszott ki, keresve füleket melyek meghallgatták volna szenvedéseiket.

Végül, elbirálva hidegen, tiszta elmével, miőrt voltak hibásak a börtönőrök, hogy a rabok romlott ételt kaptak, kukacosa? Az ő munkájuk a felvigyázás, és nem a rabok etetése. Aztán, igazán, sok szegény embernek, a kukacok mindennapi élelemként szolgálnak... Ott senki sem álmodik más bolygók meglátogatásáról, ahogyan mások akik civilizáltnak gondolják magukat: csak arról, biztositani tudják másnapra élelmüket. A honfoglalás folyamata hajlamossá tette őket, terhelve hosszadalmas idővel, a világ sok elnöke „ Isten nevében" cselekedett, megszentségtelenitve ennek nagyságát...

Szégyentelenül sárba tiporták más nemzetek sorsát, épitve belőlük törvényességet melyek ősei rabszolgasággal fizetnek a mai napig is. Méghozzá, állandóan letörik őket, fenntartva a korrupt renszer „ tetejét, melyek minden „intelektuális kigyó látogatása után romlik- igazi kullancsok melyek sajnálat nélkül, lehuzzák a csontokat egymásután, az alapitványból amely igy is rothad. A bőszült eszükkel, azt gondolják amit elértek őseik, megszállva más népeket és elrabolva személyiségüket, minden jogukban áll! Mit érnek akkor az Alkotmány száp szavai melyet hangsúlyozva lengetnek mindenki előtt, ha ők azok akik megsértik, odajutva, szegény, hogy azoknak a vizcseppeknek van szánva amelyek lassan kibujnak a lyukas tetőn. Csak ők képesek ölelésre, haszon nélkül.

Ó, csak gondolataim fokozódtak, szegények, nagy magasságok az én helyzetemben: mindegy úgysem tudtam volna semmit sem csinálni, azonkivül, hogy magamban lázadok...

Megprobáltam megszabadulni ezektől a gyötrelmektől, megpillantottam a vácepapir nagy lyukjain keresztül, a Gyertyám kiváncsi tekintetét. Végignézte grimaszaimat melyek meglátogatták arcomat, sietőseket és mérgeseket. Úgy éreztem hallgatásom türelmének határaihoz ért. Felemelte lángját, mintha akarná ő is figyelni a vácepapirt, de az én szemszögemből, látni szerette volna mi az ami ennyire lekötötte figyelmemet, elkalandozva a gondolatok szárnyán, távol tőle!

Látva gyermekes kifejezését, majdnem elkacagtam magam. Az a figyelem amiről mindig tanuskodott, meghatározta mozdulatait amire kellett ügyeljen, mivel kockáztathatta volna, hogy véletlenül meggyujthatta volna a papirt amit a kezemben tartottam.Tisztában volt vele, hogy megsebezhetett volna egy ilyen hibával részéről, pláne mikor annyira szükségem volt a papirra.

Sajnáltam a Gyertyát. Ténleg nem akartam, elfecsérelje hiába erejét. Megakartam nyugtatni, az asztalon hagytam a tekercs papirt, kényszeritve ezáltal kicsinyitse lángját, hogy hosszabb ideig éljen.

Mintha gondolataiban olvastam volna. Azonnal csinálta: lejjebb vitte lángját, leengedve tekintetét.

— Jól vagy? Kérdeztem.

— Igen, igazolta fejével, anélkül, hogy rámnézett volna. És te? Vizsgálgatott, halk hangon.

Mit mondjak... Általában, azt mertem mondani jól vagyok, de a lelkem vérzet... sóhajtottam.

— Miért? Faggatott, kis bátorságot meritve.

Ime, te tudod mennyire boldog voltam mikor rátaláltam erre a papirra... De sajnos,hiába, nem fogom tudni használni. Túl vékony, nem tudok mit kezdeni vele... A legrosszabb anyagból volt készitve... És most itt állok és azon gondolkodom honnan szerezzek egy füzetet. Nem tudok semmiféle megoldást figyelembe véve hol vagyunk, hozzátettem még, a cella rozsdás ajtóját figyelve.

A Gyertya elszomorodott. Teljesen átérezte minden fájdalmamat amit megosztottam vele. Szemrehányoan, odaforditotta meghajló pillantását a vécepapir tekercs felé, őt találva meg hibásnak helyzetemben.

Ez azt jelenti, hogy ezen az estén már nem tudod irni a történetedet..., sóhajtott ő. Én sem fogom hallani tőled, sóhajtott tovább. Le kellessz feküdnünk, nem igaz?

Sóhajtottam, kikerülve válaszoljak neki.

De én egész nap aludtam és most nem vagyok álmos..., ragaszkodott a Gyertya.

Én is aludtam, bővitettem ki. Tehát, én sem mennék lefeküdni. Dene csinálj gondott belőle: együtt fogjuk megcsinálni ezen az estén, a történetem vázlatát, mivel ehhez is idő kell. Nem fogom megállitani a folytonos zúgolódását, mely hasonlit egy folyóéhoz mely a tenger felé halad, bármilyen akadály ellenére, ami a legtávolabbi hegyekből ered. Ha találkozni fog, mégis, valamilyen nagy akadállyal melyet nem tud átlépni, akkor a folyó egy tóban fog megpihenni, melyet egy időre gazdagabbá fog tenni. Majd, mikor adódik egy megfelelő pillanat, tovább fog menni, hátrahagyva maga után egy jó cselekedetett amit a Természetnek csinált,ezt csak az Isten tudta előre terveiben.

A Gyertya felfrissült, hallván engem. Felújjitotta lángját vöröses szinben, értesitve engem ezáltal, hogy döntésem nagyon boldoggá tette. Felemelte, végül, a pillantását és kiegyengetni kezdte lángját, felkészülve egy hosszabb időre amit együtt fogunk tölteni. Látszott rajta milyen izgatott, mint egy fiatal lány ki tudta első randevúja lesz: szaladva gyorsan hol a tükörhöz, hol a fodrászhoz, felkészülve az ünnepre.

Én visszatértem a gondolataimhoz:

— Hogyan is tegyek szert papirra? Egy új füzetre? Pénzem nincs amivel szerezhetnék egyet. És ha lenne is, két hetet kellene várjak amig elhozzák, ennyit késnek a csomagok... Hogyan legyek ilyen hosszú időre távol a történetemtől? Megrémültem ettől a gondolattúl.

Kölcsönkérjek valakitől, nem is jühetett szóba, mert a börtönben ha kértél valakitől valamit, anélkül, hogy kifizesd vagy garanciát adtál volna, legtöbbször visszautasitottak. Ha mégis engedélyezték a kölcsönt, de nem sikerült visszadnod időre, a megkárositott rabnak döntenie kellett. De ez a döntés „ koszos lett volna, mert ezzel a „ becsületét és a hirnevét meg kellett védje amit kivivott a fogva tartása alatt. Nem lett volna szabad, hogy a többi fogvatartott megtudja átverték. Fenn állt az a veszély, élete még nehezebb legyen mint eddig volt, és számithatott minden lépése „átverés" lesz. A börtön szabályok különlegesen szigoruak voltak, talán sokkal szigorúbbak mint az ország törvlnyei, a Szabadságban...

Ezért is, a börtönben levők többsége, akik még megtartották valamenyire emberségüket, a megkorcsosodottat is, inkább nem adtak semmit kölcsön. Nem akartak viszály helyzeteket. Mások, persze, még keresték sőt még kiprovokálták,

Pagina 36

Szándékosan a botrányt. Tudták ingyen kiszolgálásra számithattak igy, melyekkel kivivhatták létesülésüket fogvatartásuk fenntmaradt ideje alatt. Természetesen aztán nőtt a rabok között is a hirneve...

Gondolva milyen lehetőségeim maradtak, egyszeriből egy másik ötleltem támadt: egy Csere!

— De mit is adjak cserébe egy füzetért? Törtem a fejemet.

Nem volt semmi értékes dolgom. A ruháim amik rajtam voltak mikor bebörtönöztek, már elavultak. Eltelt két év, mégis, nem voltak jók semmire, talán ha befogták volna munkaruhának. A cipőm elszakadt, és a talpát megette a börtön udvarának éhes betonja, ahol szabad volt egy órát sétálnunk, a nap huszonnégy órájából, amit az Isten a földnek adott, melyet a Halhatatlan Idő farkából font. De az emberiség törvénye szerint, talán még ezt is megtiltotta volna egyeseknek, hogy örüljenek ilyen napok perceinek.

Hajtva e mentő gondolattól, felálltam a székről tele reménnyel, mert az ősztönöm azt súgta menjek és keressek. Reméltem találok valami ruhát ami nem volt annyira elnyűve és amit cserébe tudnék adni egy kis papirért, nem számitott milyen kis darabért...

Elővettem a szatyrot amelyben tartottam a ruháim és kiboritottam az ágyra. Elkezdtem mindet egyenként kibontani, megnézve minden oldalukról, ahogy már sokszor tettem mikor valami elfoglaltságot akartam a négy magányos fal között. Voltak olyan napok mikor azt éreztem az Idő teljesen megfeledkezett rólam, és én pedig elvesztettem időérzékemet. Látván ruháim, eszembe jutottak a boldog pillanatok mikor vásároltam őket, szabad voltam, a neves üzletekben. Visszagondoltam azokra a percekre mikor, az üzletek videokamerái melyek felügyelték az üzletet olyan érzéssel töltöttek el mintha a szabadságom be lenne keritve. Mi volt amit mondhatnék most, mikor teljesen el vagyok zárva tőle...

De, igazán, nem volt mit válasszak belőlük. Mind el volt szakadva, megrágva az ujjánál és a gallérjánál. Ilyen doldokkal nem volt esélyem kapni valamit cserébe. Hiába is nem volt senki akinek ilyesmit odaadhattam volna, nemhogy cserére gondoljak,mert még inkább nagyobb bajba sodortam volna magamat... A börtönben, a rabok többségének az esze a tudatlanság sós vizével volt kimosva.

Sokuknak sohasem volt egy egészséges látomásuk az igazi életről. Az ő korukban, nem látják az életet csak két szinben: fehéren és feketén. Lehet a többit nem is ismerték soha: sok olyan szülő van akik gyermekeiknek csak azt tudták mondani: „nincs vagy „nem lehet. Ennyi! Ezeknek a hiányosségoknak a követkeményei kihatnak egész életükre... Sokan hozzám hasonlóak, akik idegenek az élet felfogásukhoz, a törvény vak „darálójába" jutnak, nemtudván megkülönböztetni a jó magot a rosztól.

És a keletlen „kenyér" az úgymond igazságnak, amelyet az helytelen törvény megkap abból a keverékből, nem csinál egyebet minthogy megmérgezze lassan a Szabadságot aminek örülhet a nép. Mérget miből generációk sora szenvedhet.

Elkeseredve, visszatettem a ruhákat a zacskóba eltéve a helyükre, az ágy alá. Megértettem a gondolatom nem volt a lehetőségek listáján. Megpróbáltam megbarátkozni a kegyetlen valósággal, de egy gyors gondolat csinált magának helyet a többi előtt, miután előtte átlőtte forrón a szivemet. Úgyanúgy mint egy kismadár aki átakarja venni a szép kórus ritmusát. Megijedtem érezve erejét, könnyeket kicsalogatva, küzdő lelkem mely szabadulni akarna minden kétségbeesett perce nyomásától. Az átélés zürzavarában ami leterhelt egy nagy lelkifúrdalást éreztem:

— Hogy mersz arra gondolni, hogy pont őt cseréld ki? Tett szemrehányást a Lelkiismeretem hangja.

Pillantásom eltért nehézkesen az ágy felé. A szégyentől, mégis, hátat forditottam neki. Hirtelen az ajtő felé indultam, anélkül tudnám mit csinálok. Ha kint lettem volna, azt hiszem elindultam volna megkerülni a földet, csakhogy kiszabaditsam a Lelkiismeretemet a lehetetlen gondolattól, amely egy elviselhetetlen teherből lett a lelkem becsületéért.

De mivel a cella ajtaja jól be volt reteszelve, a gondolat szégyene mely követett, éreztem képes lennék beleverni fejemet, megbüntetve igy a fáradt agyamat, azokért a gondolatokért amelyeket küldött nekem. Közeledvén, de, az ajtóhoz, egy fénysugár mely bejutott a vizoron, azonnal ellopta a gyülölet és a bosszú érzéseit, melyek könyörtelenül behálóztak. Elkapta és kivitte a börtön folyosójára, ki tudja hová vitt! Talán átalakitotta egy másfajta „pusztasággá" a börtön kapujának, melyhez sehogysem tudott ragadni a rozsda. Valószinűleg azok az ajtók melyeknek a célja az volt, hogy bezárjanak sorsokat, azt fontolták megérdemlik, hogy hallhatatlanok legyenek, mint az Idő, megvédve, a törvény rendszerétől abban az országban amelyről szó van.

Gondolatban megköszöntem a fény sugaraknak a nemremélt segitséget amit adtak. Meggyőződtem (hanyadjára?), hogy mindig, akárhol lennénk, akármilyen problémával küzködnénk, mindig van egy kibúvó, egy megoldás. Csakhogy mindig kell egy bizonyos áldozat, az óhajaink megkövetelnek bizonyos áldozatokat, hogy élni tudjunk.

Egyszeribe nyugodtabbnak éreztem magam. Visszafordultam az ágy felé, mely két éve hűségesen kiszolgált. Félrehúztam a rongyos paplant, felfedezve. Kivettem az összegyűrt lepedőt mely a létezésének kezdetétől áhitozott egy vasaló után, nembeszélve egy mosópor illatáért. És ott, alatta, a matracon, ott volt „kifeszitve" egy Pulóver.

Kinyújtott ujjakkal, kereszt alakban, az volt az én Pulóverem: a legdrágább amim volt, abban a baljós helyen. Rajta keresztűl őriztem a megvilágitott kapcsolatot a szűlői tűzzel. Úgy hittem benne mint az Istenben! Olyannak gondoltam mint egy horgony, mely minden alkalommal megmenti a nagy hajót, az éhes hullámok haragjától.

Még első nap odatettem mikor a börtönbe kerültem. A két év alatt, csak akkor vettem fel mikor volt a születésnapom volt és az anyámé. Igy kiteritettem, azt akarva, hogy este, mikor lefeküdtem, úgy érezzem mintha átlennék „ölelve" a szülői sajnálattól, mely nagyon hiányzott, azóta mióta elszakadtam a Gyerekkoromtól. Úgyanakkor, megérintve, úgy éreztem megvéd Isteni erővel, mivel maga az Isten is ott volt mikor keletkezett a Pulóver, mely egy kiválasztott kos világos gyapjújából készűlt.

Jámboran megcsókoltam, majd hasrafeküdtem „kifeszitve" magamat rajta, kezemet kinyújtva keresztűl az ujjain. Megszagultam, mélyen belélegezve, ahogy máskor is csináltam, bebörtönzésem két éve alatt. Azt akartam csak mi ketten legyünk valahol, messze a börtön betön falaitól, mely magába hordoz egy megrozsdásodott vázat, mely kiméletlen. Szerettem volna rejtélyesen beszélni vele sokféle dologról amit egymásnak el akartunk mondani, mely Isten ismeretlen akaratához kotődótt.

Éreztem a családi illatot, amit még a nyirkosság sem tudott széttépni rosszindulatával amely uralta a cellát amelyben voltam. A Természet kellemes illatát hordta magában, az otthon illatát éa a gyerekkoromét. Segitségével sokszor sikerült, a két év alatt, visszamenjek az időben, átélve a szerettekkel töltött percek valódiságát. Láttam a gyermeket aki nem szenvedett hiányt semmiben, láttam anyámat fiatalon, világitva mosolyának csillogása, tele élettel, még nem volt tele az öregség ráncaitól...

Ez a Pulóver melyhez hozzáragadtam tele nosztalgiával, akarva eggyéválni vele, mely egy varázslatos legenda során volt megkötve, mélyen begyökerezve a vidékünk hagyományaiba. Senki nem tudta

mikor keletkezett, de elment a hire,hogy nagy kisérettel érkezett Isten Szentjeitől, ennek királyságából.

Alegenda egy különleges lányról szól, melynek hite Istenben második anyjává vált. Felnőtt és minden óhaja az volt, hogy anya legyen. Azt szerette volna legyen egy fia akit felkináljon Istennek. Feltette magában és szövetséget kötött saját magával, ha méltó rá váljon valóra álma, elszánta magát, hogy szűz maradjon, feláldozva életét a hit erejéért a földön.

Hallva őszinte és megingathatatlan kérését, a szentek megértették, hogy ez a lány Isten kiválasztott teremtménye volt akinek szűlnie kell egy fiút. Mindezek után, egy téli napon, mikor a pelyhek mindenki arcával játszottak, kipirositva, a szentek megjelentek a lánynak:

— Várnod kellesz- mondták neki, meghajolva- addig a szépséges tavasz visszatér ismét a ti tájatokra, melyeken látszik Isten választotta. Akkor majd bebarangolod a zöld mezőket, keresztül kasúl, addig amig rátalálsz egy juh nyájra amik bundájukon a természet minden szinét hordozzák. Kiválasztassz egy kis kost közzülük. Akármilyen szinűt akarsz, olyat milyennek szeretnéd a fiad...

— Ezt hallva, a leányzó megijedt: és ha téved a választásnál? És ezért megkérdezte a szenteket, hogy biztos legyen a dolgában:

— De ... miért ne egy bárányt válasszak? Miért kos legyen? Mit jelent, hogy megválasszam a szinét, amilyennek szeretém a fiamat?

Választani fogsz egy kost, mert fiút szeretnél. Legalább egyszer akartál volna egy lányt, akkor azt tanácsoltuk volna válassz egy bárányt, magyarázták el neki a szentek. Ami a szint illeti... nézd miről van szó, folytatták ők. Ha szőkét akarsz, fehér kost választassz. Ellenbe, ha barna vagy vörös gyereket akarsz- akkor vigyázz a kos fekete vagy vöröske legyen. Minden attól függ mit akarsz te!

A lány figyelmesen hallgatta mi a tennivalója. A küldetése, hogy életet adjon a fiunak melyet Istennek szentel, az életben amit a földön töltött, különlegesnek tünt, nem volt egyáltalán egyszerű, ahogy ő addig gondolta.

Miután kiválasztod, magaddal viszed, haza, folytatták a szentek. Nevelni fogod ahogy gondoltad, hogy felneveled a fiadat is akit megakarsz szűlni. Isten látni fogja szeretetedet, szorgosságodat a rég ohajtott gyereked iránt, mely vissza fog tükröződni a kos iránti törődésedből... Türelmesnek kell legyél, de: eredj vele minden mezőre, hagynod kell őt válasszon a kedvenc helyeit ahol ő akar legelni. Teliholdas éjszakákon,ha azt kéri menjen egyedűl a sűrű erdőbe,hogy megkeresse azt a fűszállat amely kegyelmet kapott a reggel tiszta harmatjától, engedd elmenni. Aztán, ha hajnalban visszatér, éppen egészségesen, te biztos legyél benne az Isten dolgozik a te mennyei terved beteljesűlésén, hogy anya legyél.

De ezért, te figyelembe kell vedd ezeket a kötelező körülményeket, mert csak igy fog a juhnak, mellyé át fog változni a kis kos, lesz megfelelő a bundája, egészséges, tiszta, ellenálló minden helyzetben. Csak igy válhat valóra égő óhajod!

Majd, mikor a kiskos megnő, szép nagy juh lesz, tekert szarvakkal, és akarna „inni" a forrás tiszta vizéből, méghozzá délután, feltétlenül teljesitsd: ez azt fogja jelenteni, eljött az ideje keresztelkedésének a Létünk könnyeinek szenvedésében!

Ezután a felejthetetlen látogatás után, a tiszta vizű forrásnál, le kellessz nyirjad bundáját mely disziti fiatal testét. Vissza fogsz vele térni a forrás vizéhez

ahonnan szoptattad. Jól megfogod puhitani, megmosod, hogy tiszta legyen, mint azok a vizek, világosak. Majd elviszed a búzatébla közepébe és kiterited a napra, hogy sugarai átitassák a Termézset kellemes illatával. Majd összeszeded figyelmesen és hazaviszed. Szeretettel, át fogod alakitani gyapjú szállakká, melyet beleteszel a villádba amivel fonsz, és egy játékos orsóval, életet adsz egy gyapjú szállnak mely el kell érje a 738 méter hosszúságot, nem több, és nem kevesebb!

Ez nagyon fontos a gyermek életéért akit megakarsz szűlni. Megkötve ezt a szállat, olyan pulóvert fogsz tudni csinálni ami elég lesz egy felnőtté vált férfinek. Ne ijjesszen ez meg téged, mert ez Isten akarata lesz a méret megfeleljen az ő méretével.

Ne feledd, de mindent a legtisztább Szeretettel kell csinálj!

A szűz megbántva gigyelte a szenteket, nemtudván gügyögve egy szót sem. Megértette kivel beszélt, bebizonyitva erszényük nem üres beszéddel volt tele. Ezek folytatták:

— Majd a pulóvert elhelyezed a szobádban, egy fenyőből készült akasztóra: az aki fel fogja venni, szép és ellenálló legyen mint ez a fa! Ügyelj: a fogas ne legyen túl messze az ágyadtól, mert, minden pillanatban látnod kell a pulóvert, tudd elképzelni felöltözve benne,a fiút akit annyira akarsz! Ez meg fog téged látogatni álmodban, mert te mindig hivni fogod, vágyakozva, és akkor jól fogod látni, hogyan áll a fiadnak a pulóver amit te kötöttél neki. El fogod képzelni, hogy nézz rád, örülve annak te az életében vagy. Azokban a percekben amit átéltek boldogságotokban együtt, az Isteni csoda meg fog látogatni, beteljesitve égő óhajod, hogy gyereked legyen.

Akos amit felnevelsz, továbbra is marad, hogy veletek éljen egy fedél alatt, addig amig a küldetése véget nem ér a földön. Akkor majd elégeted élettelen testét, átalakulva fehér hamuvá. Odaajándékozod a Szélnek. Karjába véve, elviszi a beteg búzamezőkön keresztűl, szétszórva rajtuk, ezek meg fognak gyógyúlni.

Tudnod kell nem akármilyen kosról van szó: ő része Isten Fiának mennyei születési tervének ezen a földön. Ezért, ennek azállatnak a létezése, megszentelő marad számunkra.

A kos halála után, mégis, a te fiad elmegy otthonról. Ne aggódj ezért, még akkor sem ha azt hiszed gyerek még: ő kell folytassa azt az utat amit az apja neki szánt. Akárhova megy, Isten vigyázni fog rá. Mikor küldetése befejeződik a földön, a fiad mindenestől el fog menni hozzá.

Mikor készülődik erre az útra, amiről beszéltünk, a fiad fel