Egy kis béka szíve. II kötet. Az első lépések az érettség felé

olvasást!

Börtönmese II

Reggel lett.

Az első füzetem minden oldalát megtöltöttem több ezer kusza sorral, tudatában annak a mesének amely lassanként világra jött. Hihetetlen ügyességgel tartottam a kezemben a tollam, mialatt egész éjszaka magával ragadott a születendő mesék csodálatos világa. Egész testem átjárta az izgalom. Gondolatok és érzelmek hullámait véltem felfedezni, amint az értelmem és a szívem mélységeibe néztem. Félelmetes lelkesedéssel vetette mindezeket papírra a kezem.

Öntudatlanul írtam egészen addig, amíg lendületemnek utat nem állt egy előreláthatatlan esemény: elérkeztem füzetem utolsó oldalához. Annyira elszomorodtam, hogy a gyertya egész éjen át tartó világító lángja is megijedt. Az arcom, amely addig ragyogott a boldogságtól, most lassanként komorrá vált. Láttam, amint a gyertya fénye riadtan keresi homlokomon a ráncokat, melyek vérszomjas kígyóként megállíthatatlanul mozogtak.

De a félelmem megalapozott volt. Nem volt más füzetem, nem volt hová írnom. Egy fagyos börtöncellában, a mesém épp megszületni készült. Sem orvos, sem bába nem volt a közelben. Nem volt kivel megosztanom a születés örömét, sem a folytatás lehetetlenségének fájdalmát. Azon nyomban szükségem lett volna írólapokra, amelyek körbeölelik ezt az újszülöttet.

Úgy, ahogyan a fiatal szülők várják hófehér réklikkel a kis jövevényt, aki világrajöttével teljesen megváltoztatja majd az életüket, szülők, akik féltve őrzik a melegséget és szeretetet amelynek ez a kis élet részese lehetett az anyaméhben.

Egyetlen lehetőségem, hogy a közérzetem jobb legyen csak az volt, ha mélyeket lélegeztem. Mély sóhaj árasztotta el a lelkemet. Óvatosan tettem a tollam a füzet utolsó oldala és a borítója közé. Lassacskán kiegyenesítettem az ujjaim, néhány porcom ropogtatással jelezte, hogy hiányzik a tollam érintése.

Üres tekintettel bámultam. A beletörődés megtanított rá, hogy ne legyenek nagy elvárásaim az ujjaimtól, tudtam, hogy fáradtak, de égnek a vágytól, hogy dolgozzanak. Egész éjjel munkálkodtak. Főleg a jobb kezem három ujja: a nagy, a mutató és a középső ujjam. Láttam, amint diszkréten odapillantanak a megnyugvást kereső tollra, amely békésen pihent a füzetemen.

A tollam a bajsza alatt mosolygott elégedetten, hogy kitüremkedéseket hozhatott létre ujjaimon. Szándékosan tette ezt, hogy az ujjam megemlékezzen róla a legközelebbi találkozásig. Pontosan, mint egy értelmes kisfiú, aki jó benyomást szeretne tenni a lányokra, mielőtt otthagyná őket, hogy azok hiányolják majd, a legközelebbi viszontlátásig. Így tett a tollam is: azon az éjszakán provokálta sőt, a mesék csodálatos világába kalauzolta őket, így most fontosnak érezhették magukat.

Bal kezem ujjaival gyengéden megsimogattam azokat a kitüremkedéseket, hogy némi vér öntse őket el és készítse őket fel a sokat várt álomra. Egy kósza mosoly hagyja el ajkaim és egyenesen a gyertya lángjai felé veszi útját. A törékeny láng meglebben és odavonza a tekintetem.

A hála érzése lesz úrrá rajtam. Egész éjszaka föláldozta önmagát értem de még van ereje egy játékos árnyékra a fából készült asztalon. Láttam azonban, amint lassacskán elhagyják mágikus erői: az ablakon keresztül beszivárgott a felkelő nap fénye.

A nap sugarai kíváncsian öntötték el a cellát, anélkül, hogy bárkitől engedélyt kértek volna erre. Ellenkezőleg, mindent semmibe vettek, félelem nélkül és büszkeséggel telve cikáztak. Tudatában voltak abban, hogy mennyire szívesen látott vendégek ők és haladtak asztalom felé, a gyertya irányába. Bár nemeslelkű és szelíd, láttam a gyertyám szenvedni a sárga irigységtől, mely már csak pislákolt erőtlenül a napfény hatására. Szempilláim alól hosszan bámultam őket, hogy megszokjanak észrevétlenül.

Sajnáltam a gyertyát melynek több mint a fele leégett és lángja elkeseredetten pásztázta homlokom ráncait.

Nem vált ínyére, ha így talált. Mintha megdorgált volna, mert elfogadtam a ráncok játékát az arcomon. Éreztem az elégedetlenségét, és hogy jóvátegyem azt, széles mosolyra nyílt a szám, száműzve a ráncokat amelyek nyugtalanították. A gyertyaláng mindezt észrevette és rámpillantott. Ő is mosolyra húzta a száját, mert elégedettséggel töltötte el, hogy az ézései számomra nem közömbösek. Kezeit lazán a teste mellett csüngette, lángja már nem hajladozik többé és bátortalanul olyan apróra zsugorodott, hogy alig volt már látható.

Egy pillanat erejéig, az volt az érzésem, hogy kialudt a lángja. De tévedtem. Még pislákolt. Mindég ez történt, ha beköszöntöttek ablakomon a nap sugarai. Különös bölcsességgel használta a lángját, hogy az minél tovább pislákoljon. Hűséges társam volt, aki készen állt arra, hogy feláldozza magát értem, ugyanakkor minél több éjszakán át akart engem mágikus fényével szolgálni.

Epekedő tekintettel követett: tudta, hogy nemsokára kioltom, ahogy mindég, a nap sugarainak érkezésével. Élete minden pillanata aggasztott. Nappal elveszett volna, de éjszaka a helyiség urává vált, melyet én minden este jóindulattal nyugtáztam.

Tudta, hogy ezt kell cselekednem minden reggel, bár így is elégedetlenséget éreztem a részéről, amikor közeledtem és csücsörítettem az ajkaim, hogy játékos lángjait elfújjam, melyekre ő annyira büszke volt.

Nyugtalansággal töltötte el a tény, hogy én egyedül maradok egész nap és nélküle kószálok a szobámban. Ez a féltékenység a szoba többi tárgyaira kerítette hatalmába-akármilyen kevesen is voltak azok. Elkomorodott, amikor ráeszmélt, hogy azok a tárgyak élvezhetik a társaságom egész álló nap, míg neki takarodót fújtak…

Sajnáltam az én drága lángom. A fáradtságtól kivörösödött szemekkel bámult rám. Mélabús tekintete döntésre sarkallt:

— Nem foglak elfújni ezen a reggelen - suttogtam magamnak.

Lassan fölálltam és az ablak közelébe mentem, melyet vastag hótakaró borított. A szél gondosan összegyűjtötte a hópelyheket, melyek mindent beborítottak, csak egyetlen egy kicsi rést szabadon hagyva az ablakon, melyen keresztül láttam, mi történik odakinn. Egy kis szellő hátat fordított nekem, hóakadályokat gördítve, mintha nehéz harcra készülne. Igyekezett elfújni a hópelyheket, nehogy megpihenjenek a megfagyott természet ölén.

Hmmm… Nagyon haragszik a szél! – mormogtam és közben szemeimmel árgusan követtem ki bosszanthatta így föl. De senki nem volt ott. Egy adott pillanatban, az az érzésem támadt, hogy még jobban feldühödött, és minden erejével kis hógolyókat próbált formázni, melyeket szétszórt a szélrózsa minden irányába. Egy pillanatig azt hittem, hogy észrevett és meg akarta mutatni mire képes. Nagy zűrzavar keletkezett, mely szélviharrá alakult.

Az ifjú szél egyre inkább felbátorodott: lehet, hogy ez volt az első tele? Láttam, hogyan teszi próbára erejét foggal-körömmel, és valószínű bátorság híján, senki nem kezdett ki vele. Senki nem mert hozzáérni vagy akár csak megsérteni őt! Több alkalommal láttam szerencsétlen madárkákat, akik ártatlanul próbálták őt jobb belátásra bírni azáltal, hogy szárnyaira ültek. De megérintették a szelet és a végzetüket lelték annak lábai előtt heverve.

Máskor láttam vízcseppeket, melyek eredménytelenül próbálták megszelidíteni a szelet. Így, a felhők tanácsára, a vízcseppek továbbálltak, otthagyva őt a nedves levegő martalékául- az egyetlen, ami jót tett neki. Erőtlennek hiszi, de a naiv nem veszi észre, hogy pont őmiatta jön el a végzete. Mert időközben észrevétlenül magára ölti a rozsda morbid ruháját. A nedvesség nagyon ravasz és csalóka!

Tudják a vízcseppek, hogy a szél újra visszatér hozzájuk. Könnyes szemmel fog könyörögni, hogy megmeredt testére helyezkedjen és simogassa meg, csak még egyszer, hogy az elviselhetetlen fájdalmát enyhítse.

Tisztában van a ténnyel, hogy átkozott kezek hozták létre, és küldetése az, hogy átvegye ezek hasító fájdalmát, melyet továbbít megszakítások nélkül másoknak. Tudja, hogy ugyanabból az anyagból készült, mint a halál kaszája, mely megrémiszti mindazokat, akiknek az útjába kerül. Ugyanazok a tulajdonságok jellemzik: nem tudnak megbocsátani, és nem tudnak szeretni.

A rosszat követik, melyből hiányzik az élet fénye és a szeretet melege. Nem tudnak, csak sajnálat nélkül kaszálni ártatlan teremtmények életeit, melyek homokórája az utolsó homokszemet is vándorútra küldte. A halál birodalma újabb testeket kíván, melyek megerősítik a két világ közti falat, hogy a nap sugarai soha ne hatoljanak be a Sötétség Birodalmába.

A groteszk kép, mely elmémben megszületett, félelemmel tölt el. Hirtelen megpróbáltam kirázni azt a fejemből. Viszontláttam a szelet, mely harcba szállt a természettel a börtön udvarán, lelkiismeretfurdalás nélkül büntetvén a hógolyókat. Azokban a percekben halad ott el egy felfuvalkodott varjú. Mintha régi barátságban állt volna a kegyetlen széllel, egyáltalán nem rémülve meg annak jelenlététől! Ellenkezőleg: mintha csak azért jött volna, hogy lássa mi folyik arrafelé…

Vagy ki tudja: talán neki is volt valamilyen küldetése a börtön felett!

De tévedtem: mert amikor a merész varjú a szél látóhatárába kerül, szél már bele is köt.

Egy hógolyóval már el is találta. Célzott- és minden erejével nekilódult! Azt gondolhatnánk, hogy móresre akarta tanítani a halál madarát. Hogy tartsa észben, hogy ő, a szél, nem akárki! Adja meg a nekijáró tiszteletet!

Láttam, ahogy a hógolyók az utálatos varjú irányába indultak és hallottam a sistergésüket, amint nagy sebességgel repültek. Feltételezem, hallotta a varjú is, mert azonnal megfordult, hogy lássa mi történik. Sikerült a ravaszának megúsznia, mikor észlelte a fenyegető veszélyt. A kora megóvta őt. De az álnok varjú nem elégedett meg ennyivel:amikor a hógolyók elsuhantak mellette, megértette, hogy egy gyermekkel van dolga és kezét a szívére tette, mintha a hógolyó megütötte volna. Még le is esett a földre!

A naiv szél örömtáncot járt! A varjú szeme sarkából figyelte, hogy lássa, hogyan reagál. Mikor látta őt nevetni, még meg is fordult és gúnyolódva mutatta a hátsó felét! Ennyi kellet a szélnek! Rettenetesen méregbe gurult! Se szó, se beszéd, fölvett egy kis havat, melyből hógolyót formált, és bombázni kezdte őt.

De a varjú sem volt semmi: elég élettapasztalata volt ahhoz, hogy belemenjen a halál táncába és méltósággal védekezzen a szél haragjától. Egy sem találta el! Egy adott pillanatban, a szél elfáradt. A varjú észrevette a szél kimerültségét és mindenféle grimaszokat mutatott neki: kinyújtotta a nyelvét, megmutatta a hátsó felét!

— Te buta! – károgta. Semmirevaló vagy! Majd az arcába nevetett. De a fiatal szél megmakacsolta magát, minden erejét összeszedte és egy bolond forgószéllel minden havat fölszedett a börtön udvarából. Több száz hógolyót formázott, melyet keze közelébe helyezett és elkezdte a támadást. Mindenképpen le akarta győzni! A varjú ráeszmélt, hogy ez már nem játék és megfutamodott a börtön udvarából. Nem ment volna semmire sem ha a szél bosszúvágyból megsebzi. Biztosan a végzetét lelte volna az őrök karmai között ha a tehetetlenség miatt a börtön területén kellett volna maradnia.

Mégis, amikor a szél szárnyain repült, a varjú figyelmesen követte nehogy megsebesüljön. A szél előnyt kovácsol abból, hogy egy pillanat töredékére a varjú figyelmetlen volt és odahajit egy hógolyót. Ezúttal eltalálta! Épp a hátsó felét! Szegény varjú! Leesett az ütés súlya alatt. Szerencséje volt, hogy túlrepült a börtön kapuján. Fölállt, megrázta magát és továbbrepült.

Örök időre szóló lecke volt ez neki.… A szél elégedett volt. Győztes mosoly volt az arcán. Alaposabban szemügyre vettem és akkor ismertem rá: ugyanaz a szellő volt, aki egy estével azelőtt a cellámban volt és mindenemet lefújt: a füzetem, a tollam… örültem a viszontlátásnak. Világossá vált számomra, hogy az ablak mellett állt egész éjjel és betakarta az üveget, csak egy pici rést hagyva szabadon, melyen át alkalmanként követett.

Finoman megveregettem az ablak üvegét. Föl akartam hívni a figyelmét. Hallotta az ujjaim kopogását és amikor látta, hogy nevetve figyelem, pár másodperc alatt ablakomnál termett. Kicsit fölzaklatva nézett rám miközben verejtékező homlokát törölgette. Mintha kérdőre vont volna, miért hívtam. Suttogva ujjaimmal az ablakomra mutattam:

— Töröld le az ablakom!

Nem! intett makacsul. Nem nézett a szemembe. Látszott, hogy még nem múlt el a haragja a múlt este óta. De nem hagytam magam: erőteljesebben vertem az ablakom és megismételtem:

Kérlek, töröld le az ablakom és újra megengedem, hogy beosonj a cellámba. Nyugalommal töltötte el, amint hallotta az ígéretem. A szeme sarkából figyelt. Még meg is szelídült. Abban a percben egy mély lélegzetet vett és lefújta az ablakomról a havat. Körbenézett, majd újra fújt.

Kész! Ablakom megtisztult a hótakarótól. Elégedetten nézett engem a tiszta üvegen keresztül, türelmesen várva, hogy álljam a szavam. Tekintete a cella falaira szegeződött: észrevette a gyertyát, melynek lángja pislákolt. Felélénkült és türelmetlenül kisebb szélvihart kavart bebocsátásra várva.

Láttam, hogyan ég a vágytól, hogy ő oltsa ki a lángot. Mosolyogtam és megnyitottam az ablakot. A szél hamar szeretett volna beosonni, de én becsaptam az ablakot az orra előtt. Meghökkent. Összeráncolta szemöldökét, mert nem értette mi a szándékom.

— Szeretnék veled egyességre jutni- suttogtam az ablak hasadásán keresztül. Nézd, beengedlek, de te megígéred, hogy nem viselkedsz úgy, mint a múlt este! Beleegyezően intett miközben a gyertyát bámulta.

— Nézd, csak résnyire nyitom ki az ablakot, hogy be tudj lopózni!

A szél bólogatott. És úgy tettem. Csak résnyire nyitottam ki az ablakot és a szél már be is lopózott. Gondolom, mondanom sem kell, hová vezetett első útja. Pontosan! A lánghoz! Leült mellé. Körbeudvarolta jobbról, majd balról, csak hogy felélessze a lángját. De a láng ellenállt. Mintha egy különös kutya-macska játék lett volna ez. Mindkettejüknek ínyére volt ez a játék. Közeledtem hozzájuk.

A szél megijedt, hogy a lángot veszem pártfogásba vagy én szeretném elfújni. Hogy biztos legyen a prédájában, a szél megragadta a gyertya lángját és az ágy alá bújtatta. A láng rosszallóan figyelt rám.

— Hagyd csak, legyintettem és sokatmondóan a szemébe néztem. Tudod, hogy este új lángot gyújtunk. Ne haragudj. Úgyis ideje lefeküdnöd.

A gyertya igazat adott. Lassan haladtam az ágy felé és alánéztem: vigyáznom kellett, nehogy a játékos szél meggyújtson valamit a lánggal, melyet őrzött. Nagy büntetés várt volna rám. De ő csak játszadozott, egyik kezéből a másikba dobta. Nem vett észre, annyira elfoglalt volt a játékával. Amikor ráeszmélt, mi történik, megijedhetett, hogy el akarom venni tőle és lenyelte azt. Nevetnem kellett. Amikor a gyomrába ért, a láng felelevenedett és fehér füst formájában elhagyta a szél szájüregét.

— Finom volt? – kérdeztem mosolyogva.

Nevetve intett, hogy finom.

Rendben, válaszoltam. A cellámban hagylak egész nap. De van egy feltételem: semmi csintalankodás! Nem érinted meg a tollam, a füzetem, nem borítasz fel semmit. Világos? A szél elfogadóan bólogatott a fejével.

Ez nekem nem elég! Esküdj! Nem engedtem magam hamar meggyőzni, ismertem a természetét. Kezét a szívére tette:

Esküszöm! - mondta határozottan.

Rendben- válaszoltam halkan. Ha az ágy alatt akarsz maradni, hát rajta! Nekem más dolgom van. De még alig álltam fel, a szél már előttem termett.

Tégy nekem is a kedvemre- könyörgött.

Kérdőn néztem rá, mit jelent ez.

Kérlek, köss egy törülközőt az ablak rácsaira, hogy lengedeztethessem egész nap mint általában. És megígérem, hogy szófogadó leszek.

Jóízűen nevettem. Megértettem az óhaját és a kedvére tettem. Nemcsak egy törülközőt kötöttem fel, hanem egy másik ruhadarabot is. Ezekre kötöttem egy zoknit, hogy a hinta minél nagyobb legyen. Csak engem hagyjon békén. Elégedett volt, így én a dolgomra mentem. Előbb az arcom mostam meg. Ki kellett szellőztetnem a helyiséget. Szükségem volt a tiszta levegőre. A mosdókagyló fölött volt egy kis tükröm, melyet egy konzerv fedeléből improvizáltam. Belenéztem és észrevettem: a szemeim vérben voltak a kialvatlan éjszaka miatt. Így álltam némán néhány percet, mikor a tekintetem egy tekercs bal oldalon lévő toalettpapírra esett.

Hurrá! – törtem ki örömömben. Észbe kaptam, hogy a következő éjjel lesz mire írnom a mesém. Kézbe vettem a tekercset, majd vadul megcsókoltam néhányszor hálám jeléül. Gyorsan a gyertyához szaladtam, mely még nem aludt.

Nézd, drágám! – mondtam örömittasan. Este együtt folytatjuk a munkát. Lesz már lehetőség arra, hogy folytassuk a mesénket. A te dolgod, hogy vigyázz arra, senki ne nyúljon a tekercshez!- és odanyújtottam neki azt. Attól a perctől nagyon fontosnak érezte magát. Fontos küldetése volt. A tekercset finoman a gyertyára helyeztem. A gyertya magába szívta a tekercs illatát és lefeküdt, fejét a puha papírra hajtva. A szél figyelt bennünket.

Isten ne adja neked, hogy a kezed a papíromra tedd – figyelmeztettem. Kicsit megsértődött a bizalmatlanságom miatt. Kezét a szívére tette, ezzel jelezvén, hogy emlékszik az esküre amit tett és nincs okom kételkedésre. Visszamentem a fürdőbe, megmosakodtam és mélyet lélegeztem. Abban a percben hallatszott a megszokott kopogtatás az ajtón. Az őr volt. Sietve a cella közepére álltam a börtön szabályzatának megfelelően, hogy az őr lásson a kukucskálón keresztül.

Az ajtó kinyitódott. Az őr tetőtől-talpig végigmért. Meglepte a tény, hogy fel voltam öltözve. Általában aludtam, mikor jött és szemeim még álomittasak voltak mikor előtte álltam. De most, látszódott az arcomon, hogy nem aludtam egész éjjel. Gyanakvóan körbenézett a cellámban. Semmi sem hívta fel a figyelmét. Pár lépést hátralépett és teljes erejéből bezárta az ajtót.

Pokoli zaj kísérte mindezt, és ez nem elég, még a lábaival párszor az ajtóba is rúgott. Elégedetlenül átkozódott, Isten tudja mi okból. Újra benézett a kukucskálón. Valószínű, látta rajtam a változást és nem hagyta nyugodni.

Újra belépett a cellámba és körbenézett. Valamit nem értett. Idegesen vakargatta a nyakát a botjával. A tekintete láttán, rájöttem, hogy igazán kedve lett volna pár ütést mérni a botjával a fejemre, csak semmi okot nem talált erre.

Dühödten kiment és ugyanezt folytatta a többi cellában. A viselkedése nem lepett meg. Valójában, túl fáradt voltam, hogy bármi felzaklasson. Megfordultam és az asztalomhoz ültem, hogy befejezzem a levelet, amit anyámnak írtam. Aztán egy speciális borítékba tettem, melyet az ajtóra ragasztottam. Az őr minden reggel összeszedte a börtönlakók postáját, amit az otthoniaknak szerettek volna küldeni. Szerettem volna, ha a soraim anyámhoz jutnak.

Év eleje volt és tiszta szívemből szerettem volna, ha megnyugszik. Biztosítottam róla, hogy amint lesz időm, feltétlenül hazamegyek látogatóba…

Az ágyam felé siettem. Levetkőztem, levettem a cipőm és az ágyamba gubóztam, hogy minél előbb hazaérjek. Szerettem volna, ha marad erőm éjszakára, hogy folytassam a mesét. Épp hogy bezártam a szemem, éreztem, amint a szél a hajamba kap és a hajszálaim számolgatja egyenként és lassan, hogy ne zavarjon. Hallottam suttogó számolását és engedtem, hogy magával ragadjon az ár. Engedtem, hogy játszon a hajszálaimmal, az orrommal, a füleimmel és lassan álomba szenderültem. Első eset volt, hogy boldogan aludtam abban az átkozott, hideg betonú börtöncellában.

Egész nap aludtam… Furcsa álmom volt: Mintha kiszabadultam volna a börtönből egy varjúcsapat segítségével és hazatértem meleg családi fészkembe.

Gondtalan voltam. Arról meséltem, hogy mennyire gyönyörű Franciaország, mert nem akartam bevallani, hogy épp most szabadultam a börtönből:

Képzeljétek magatok elé a legszebb nőt, aki nemcsak gyönyörű, de az örök fiatalság titkát is őrzi! Bőrének minden pórusa e hely szédítő parfümjét szívja magába.…Képzeljétek magatok elé a zene varázsát, melynek ritmusára az elixír körbeöleli a lányt, óvakodva a sas éles szemétől mely a magasságok ura… Ez az illat belopózik a lány dúsan fénylő hajába, ahol a fiatalság elixírje lakozik.

Ily módon mutattam be e csodálatos országbeli életet, melyben dominált a kéj és gazdagság.

Amikor a szél kibontja dús haját- folytattam a mesémet - megidézve Franciaországot, mint egy gyönyörű, fiatal és elkényeztetett nőt, olyannyira vonzóvá teszi, hogy nyáron, a lány teste úgy fest mint egy csillogó ékszerekkel dúsított kincs. Turisták ezreit a világ minden részéről vonzza ez a káprázat és látni szeretnék az ékszereket melyek a lány gazdag keblén virítanak.

Ezek az ékszerek történelmi várakként, sok mindent megélt tárgyakként és számos esetben ártatlan vérrel bekenve fénylenek. Hegyvonulatok védik ezeket a várakat évszázadok óta, költészettel gazdagítva a tájat. Homlokuk az égbe ér, megváltásként tekintve pár esőcseppre, melyek lemosnák az évszázados bűnöket. Így szóltam álmomban a családomhoz: határtalan lelkesedéssel jellemeztem Franciaországot.

Mintha arról a helyről beszéltem volna, ahol én születtem! De amikor a legjobban belemerültem volna beszédembe, egy fekete macska ugrott az ölembe a ház tetejéről. Vadmacska volt ez, mely mellembe fúrta karmait olyannyira, hogy vércseppek jelentek meg rajtam. Dühödt volt, mintha elcsentem volna egy értékes tárgyát és ezt felfedezvén, most vissza akarja szerezni. Megijedtem. Minden erőmmel el akartam távolítani az ölemből, hogy megvédjem magam, de sikertelenül. Hihetetlen erővel nyomta a macska karmait a mellembe, mintha ki akarta volna tépni a szívem. Legyőzött!

Megadtam magam. Mélyen a szemeibe néztem:

— Miért nem hagysz békén? Mit akarsz tőlem? – kérdeztem halkan.

— A jóságodat akarom! Az életfelfogásod akarom! – folytatta.

Minden forgott körülöttem. A családom a segítségemre akart sietni, hogy megszabadítson csak a macska szemeinek félelmetes csillogását láttam.

Abban a percben kinyitottam a szemem. Valaki megpróbált felébreszteni. Megrémültem. Háttal ültem a falnak, hogy megvédjem magam az álombeli macskától. Megdörzsöltem szemeim és figyelmesen követtem, mi történik: egy fegyenc próbált meg felébreszteni. Ijedten nézett rám:

Mi van veled? – kérdezte, amint kinyitottam szemeim. Csorgott rólam a víz. Megtöröltem izzadt homlokom és verejtékes tenyerem nézegettem. Ijedten néztem körbe de rájöttem, hogy még mindég az én cellámban vagyok. Álom volt! – ez volt az első gondolatom. Megvizsgáltam a testem, érintetlen volt. Megkönnyebbülve sóhajtottam.

Az ajtó előtt egy őr állt. Ennivalót hozott nekem egy kis kerekes asztalon. Világossá vált számomra, hogy vacsoraidő van. Az a fegyenc ébresztett fel, aki az ételt hozta. Zavartan kérdeztem, nem tudtam milyen vacsoráról volt szó:

— Hány óra?

— Nem sejtettem, hogy jócskán elmúlt már dél.

— Este hat óra – válaszolt magabiztosan.

Megértettem, hogy egész nap aludtam.

— Mit keresel itt? – kérdeztem? Miért ébresztettél fel?

Az őr parancsát teljesítettem. Hoztam az ételed, de látván hogyan beszélsz és forgolódsz álmodban, nem volt szívem úgy hagyni…

Ha egy fegyenc aludt ebédidőben, nem kaphatta meg az ételét. Éhesen maradt. Legalábbis az őrök többsége így tett. Örömmel töltötte őket