Drónharcos

Brett Velicovich – Christopher S. Stewart

DRÓNHARCOS

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

A fordítás alapjául szolgáló mű

Brett Velicovich, Christopher S. Stewart: Drone Warrior

Copyright © 2017 by Brett Velicovich and Christopher S. Stewart.

All rights reserved.

Hungarian translation © Babits Péter, 2017

Minden jog fenntartva.

Fordította Babits Péter

ISBN 978-963-293-764-9

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

A családomnak ajánlom ezt a könyvet.

Túl sokáig voltam távol.

A SZERZŐ JEGYZETE

Tisztázzuk mindjárt a legelején: nem vagyok hős, és nem érdemlek különleges elismerést a munkámért – viszont el kell mondanom ezt a történetet.

Szerencsémnek köszönhetően kivehettem a részem egy egészen új típusú hadviselésből – ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely örökre megváltoztatta a háború természetét. Ugyanakkor mint minden katonának, nekem is megvolt a saját szerepem. Egyebek mellett erről is szól ez a könyv.

Leszámítva az állami tisztségviselőket, a jól ismert közszereplőket és hírességeket, az általam említett összes személy nevét megváltoztattam, hogy így védjem a személyazonosságukat. Egykori munkatársaim közül sokan máig ezen a területen dolgoznak: nap mint nap megvívják a harcukat mindazokkal, akik hazánk ellenségei, és ellenzik életformánkat.

Hasonlóképpen a könyvben említett terroristák nevét is megváltoztattam, leszámítva persze a mindenki által jól ismert figurákét. A jelenleg is alkalmazott taktikák, technikák és eljárások titkosságának védelmében a terroristák felkutatása során használt módszertanon is változtattam.

A kéziratot benyújtottam az érintett felügyeleti és vizsgálati szervekhez; a könyv megjelentetéséhez minden szükséges előzetes engedélyt megszereztem. Olyan kormányzati hivatalokban olvasták el a művem és adták rá az áldásukat, amelyek létezéséről a legtöbben nem is hallottak. A kiadást megelőző alapos engedélyeztetési folyamat hosszabb ideig tartott, mint megírni a könyvet. Az amerikai kormányhivatalok kérésére a munkámmal és szigorúan titkos megbízásaimmal kapcsolatban egyes részleteket ki kellett húznom a szövegből. Ezzel együtt a könyvben kifejtett nézetek a szerzők álláspontját tükrözik, ez pedig nem feltétlenül esik egybe az Amerikai Egyesült Államok kormányának – és ezen belül az Amerikai Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának – hivatalos álláspontjával, véleményével és politikájával.

Jóllehet a könyvet a kormány kiadásra alkalmasnak és érdemesnek ítélte, ez az én sztorim. Az itt elbeszélt történetek valóságosak, emlékeim alapján megpróbáltam a legpontosabban felidézni őket. Emlékezetből rekonstruáltam a dialógusokat is, így azok talán nem szó szerinti idézetek, de a lényegi mondanivaló minden esetben megállja a helyét.

Néhányan megkérdezték, miért írom meg ezt a könyvet. Talán azért, hogy a kívülállók is megértsék, mire is szolgálnak valójában a drónok, hogyan menthetnek életeket és szolgálhatják az emberi értékeket – éles ellentétben a mindenütt hallható kritikákkal, amelyek következetesen rossz színben tüntetik fel őket.

Amikor beléptem a seregbe, még csak kevés drónt használtak. Fényűzésnek számított, ha valaki akár csak egyhez is hozzáfért. Amikor Irak megszállása után hajtóvadászat kezdődött Szaddám Huszein után, azért is ádáz küzdelem folyt, hogy valaki rátehesse a kezét egyetlen Predatorra.

Mire – csaknem egy évtizeddel később – leszereltem, csapatom már három Predator drónt is küldhetett egyetlen célszemély ellen, csak hogy különböző látószögekből tekintsen le rá.

Akár a soha nem pislogó szemek, drónjaink mindent láttak, és soha nem pihentek.

Ha megvizsgáljuk, az előző nemzedékek hogyan is viseltek háborút, azt látjuk, hogy a légierő szerepe a támogatásra és bombázásra korlátozódott. A gyalogosalakulatok jószerével vakon meneteltek a végzetükbe, és csak remélhették, hogy a légierő megpuhította az ellenséget. Városi hadviselés esetén sem sejthették, ki leselkedik rájuk a következő sarkon túl, az ajtókban és ablakokban.

Manapság már egyetlen akció sem zajlik le drónok nélkül, főként nem vetnek be különleges alakulatokat ezek híján. Ennyire értékessé váltak a pilóta nélküli gépek. Amikor a tengerentúlon zajló bevetések képeit nézzük – legyen az egy SEAL-rajtaütés Jemenben, egy túszmentés Szíriában, egy terrorista elfogása Szomáliában –, biztosak lehetünk abban, hogy valamennyi esetben használtak drónt. A küldetés előtt, után és közben egyaránt.

Elképesztő, milyen gyors ütemben történt meg ez a váltás: a hadseregben sokan – főként, ha a 9/11 utáni érában kezdték meg pályafutásukat – nem is értik, hogyan működhettünk egyáltalán a drónok nélkül. A technológia fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Gyakran belegondolok a hadműveletekbe, amelyek még a mi időnk előtt zajlottak – hány életet menthettünk volna meg, ha a katonák felett már akkor is egy felfegyverzett Predator vagy Reaper őrködött volna. Belegondolok, milyen célpontokat iktathattunk volna ki; hány gonosztevőt állíthattunk volna meg azelőtt, hogy romba döntötte volna az egész világot.

A drónhadviselés persze nem csupán a rosszfiúk kiiktatásáról szól. Sőt, a legtöbbször egyáltalán nem erről szól, hanem azokról a dolgokról, amiket a valaha élt legveszélyesebb ellenségeink nem akarnák, hogy lássunk: az egyének, családok, anyagi erőforrások és összeesküvések szövevényes hálójáról.

Csapatommal a terror elleni háború legveszélyesebb gócpontjaiban dolgoztam. A hírszerzők zárt világán kívül senki sem tudta, mivel foglalkozunk. Kétlem, hogy ha tudják, elhiszik. Csúcstechnológiás kopók voltunk, amilyeneket még nem látott a világ – munkánk egy egész paradigmaváltást jelentett.

A drónok tették lehetővé, hogy életeket mentsünk. A drónok csökkentették a járulékos veszteségeket. A drónok szerezték be az értesüléseket és kínálták tálcán a lehetőséget, hogy belekukkantsunk a háború kimenetelébe – így szinte soha nem kellett vakon fejest ugranunk semmibe.

Ez a drónok igazi szépsége. A képesség, hogy ne csak reagáljunk, de kezdeményezzünk – az ellenség hadszínterén vívjuk meg a háborút, mielőtt még átterjedne a mi térfelünkre. A drónokkal fürgébbek lehetünk, mint a terroristák, így mindig előttük járhatunk egy lépéssel. Célkijelölő és elfogóegységeink gondoskodhatnak arról, hogy a célszemélyeknek egyetlen perc nyugta sem legyen.

A hagyományos hadviselésnek megvannak a maga határai. Az ellenfélnek csak annyit kell tennie, hogy átlép ezeken a határokon, és felszívódik. Az én csapatom ugyanakkor nem ismert határokat. Oda mentünk, ahová az ellenség; ugyanolyan dinamikusan mozogtunk, mint ő. Árnyékként tapadtunk rá.

A drónhadviselés persze továbbfejlődik, amint az ISIS-hez hasonló szervezetek kezdik rátenni a kezüket a kereskedelemben elérhető dróntechnikával működő eszközökre, hogy gránátok és bombák felhasználásával saját dróntámadásokat indítsanak. Nekünk is folyamatosan fejlődnünk kell, hogy felvehessük velük a harcot.

Új washingtoni vezetőink azok a fickók, akik segítettek kirobbantani a drónforradalmat. Michael Flynn tábornok, noha már lemondott nemzetbiztonsági tanácsadói posztjáról, e forradalom jelentős alakja maradt. Akárcsak James Mattis tábornok.

Nem kétlem, hogy a jelenlegi kormány egyre inkább kiterjeszti a drónok használatát és az általuk végrehajtott légi csapásokat, hiszen vezetői első kézből tapasztalták meg ezek áldásos hatásait. Csak olyan katonai szervezetek gyakorolhatnak állandó nyomást, mint a különleges műveleti erők egyesített parancsnoksága, ehhez pedig feltétlenül szükség lesz a drónokra.

Amikor Donald Trump indult az elnöki posztért, nagy hangsúlyt helyezett annak fontosságára, hogy az ISIS-hez és az al-Káidához hasonló szervezetek elleni harcban átvegyük a kezdeményezést, lendüljünk ellentámadásba, és a rendelkezésre álló összes eszközzel törekedjünk ezek megsemmisítésére. Ez tökéletesen egybecseng azzal, amire a pilóta nélküli repülőgépeket kitalálták: erőt mutatni, és lecsapni az ellenségre – bárhol is legyen.

Fontos megjegyezni, hogy a Mattishez hasonló vezetők a saját szemükkel látták, mi sül ki abból, ha csökkentjük a nyomást, hiszen ebből született meg az ISIS.

A Trump-kormány láthatóan pontosan érti, mennyire fontos ez a technológia. Gyanítom, hogy maga Trump elnök is csak ámuldozik, hiszen amire a drónok képesek – és amit tettek –, arról mindeddig csak a beavatottak szűk köre értesülhetett.

A kongresszus és a hírszerző közösség legtöbb tagja még most sem sejti, mit vittünk végbe a csapatommal. A kormányhivatalnokok néha felkérték embereimet, hogy tájékoztassák őket a terroristacélpontok ellen végrehajtott sikeres bevetésekről, de még így sem alkothattak képet arról, pontosan hogyan is működik ez a célkijelölő, -követő és -megsemmisítő rendszer.

Erről szól ez a könyv. A hadviselés egy egészen új formájáról, ami csak az elmúlt évtizedben vált elterjedtté, az ebben betöltött szerepemről, és azokról az elkötelezett emberekről, akik életüket kockáztatták, hogy mindezt valóra váltsák.

ELSŐ RÉSZ

1. MEGÖLJÜK VAGY NE ÖLJÜK?

Pörögtem az energiaitaloktól, kalapált a szívem, és üveges szemmel tapadtam a fényes képernyőkre, így követtem mérföldeken át a fehér kisteherautót, amint délnek haladva felkavarta a szíriai határvidék sivatagi homoktengerét.

– Növeljük a magasságot, és álljunk át hőérzékelésre! – utasítottam a csapatot. – Ha a fickó kiszúr minket a levegőben, végünk.

2009 szeptembere volt, délidő. A Kasztniban ültem, ebben a titkos ablaktalan bunkerben, az iraki Moszultól délre létesített titkos katonai bázis szélén, nem messze a szíriai határtól. Ott meredtem a falra szerelt kétszer négy laposképernyőre, amely mind igen vacak és olcsó típus volt.

Némelyikük a Predator drón élő kameraképét mutatta: aktuális magasság, sebesség, lézeres célmegjelölő eszköz, a környék részletes térképe. Másokon képek villantak fel: célpontjaink, rokonaik és szövevényes terroristahálózatuk, amely behálózta az egész földgolyót. Utóbbiakat jórészt a CIA, a Védelmi Hírszerző Ügynökség (DIA), a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) és az FBI velem együttműködő szakértőinek köszönhettem.

A különleges Delta-alakulat tagjaként titkos elfogó- és megsemmisítőakciókra szakosodtam. Fegyvertáram jórészt Predator MQ–1-es drónokból állt, amelyeket egyenként két lézervezetésű AGM–114P Hellfire rakétával szereltek fel. Az volt a feladatom, hogy levadásszam a világ legveszélyesebb terroristáit. Ők persze egészen addig nem vettek észre, amíg beléjük nem ütött a ménkű.

A szerverektől tikkasztó volt a hőség, fényt csak a pislákoló képernyők adtak. A gépek kitartó zümmögése egy pillanatra sem maradt abba, végül ez az állandó monoton zörej teljesen beépült a tudatunkba, már szinte nem is hallottuk. Ha valaki elsétált a Kasztni előtt, nem is sejtette, hogy odabent rejtőzik a világ egyik legfejlettebb harcászati központja, amit a legkiválóbb katonai elmék irányítanak. Olyan technológiákat használtunk, amelyeket még évekig nem hoztak nyilvánosságra.

Hatfős csapatom – ezt a külön területekre szakosodott hírszerzőkből álló elit osztagot – mindig akkor hívták, ha terroristákat kellett felkutatni. Mi pedig megtaláltunk bárkit, még ha azt is hitte, hogy sikerült elrejtőznie a világ szeme elől. Büszkeség töltött el, amikor lenyomoztuk még a legtapasztaltabb terroristavezéreket is, hiába próbáltak szinte szellemként létezni.

Az aktuális célpontot éppen Abu Bashirnak hívták. Hetek óta kerestük, mígnem az az infó jött a terepről, hogy éppen felénk tart, délre a szíriai–iraki határtól. Bashir amúgy az iraki al-Káida (AQI) bombaszakértőjeként kereste a kenyerét.

Jobbára észrevétlenül mozgott, és a nagy hatásfokú bombák alkatrészeit szállította Irakba, az Egyesült Államok ellen bevetett külföldi harcosok és öngyilkos merénylők társaságában. Ez a kirándulás sem szólt másról, mint hogy támadást intézzen az ártatlan civilek vagy a közeli bázison állomásozó amerikai katonák ellen.

Egész flottára való helikopter várakozott a közelben, ha egy gyors elfogómanőverre lett volna szükségünk. Mi pedig ott kuksoltunk a betonpadlós kis bunkerben, előttünk a bútorlapokból összeütött asztallal. Jake, a légierő taktikai irányítója ült mellettem, aki árnyékként követett mindenhová. Laptopunkon fejlett chatprogram futott, ami lehetővé tette, hogy egyszerre húsz titkosított párbeszédet is folytathassunk a létező összes hírszerző szervvel, beleértve a CIA-t és az NSA-t, szárazföldi egységeinket, az amerikai kormány magas rangú tisztviselőit – itt, Irakban és a világon mindenütt.

Ahogy kiadtam az utasításokat – ráközelítés, szélességi és hosszúsági fok, magasság, követett jármű haladási iránya –, Jake mindent továbbított a kameraérzékelő kezelőjének és a Predator pilótájának – a légierő két tagjának, akik egymás mellett ültek egy nevadai trélerben, és a parancsaimat követve reptették a drónt.

A szokásosnál szélesebb platós kisteherautó, a bongó most délkelet felé tartva távolodott a szíriai határtól, méghozzá igen gyorsan. Egyértelműen szállított valamit. Úgy egy órával korábban, a sivatag egy félreeső pontján szúrtuk ki a fickót, miután korábbi mozgásának kielemzése nyomán sikerült leszűkítenünk a kutatási területet.

– Miért van az, Jake, hogy minden iraki terrorista, akit csak nyomon követünk, fehér kisteherautót vezet?

– Erre gerjednek.

A monitorokon a bongó mindenfelé köpdöste a port, hogy az égből is jól lehessen látni. A madár két tengeri mérföldre lemaradt a célponttól, miközben tartotta a négy kilométer körüli magasságot, hogy észrevétlen maradjon. Ha a célpontunk meghallotta a hajtóművet vagy valamiért kiszúrta a gépet, félbehagyta a küldetését, és beásta magát a homokba: elhajította a telefonját, törölte az e-mail-fiókját, nyom nélkül felszívódott. Ezzel pedig gajra vágta hosszú hónapok hírszerző munkáját.

Az út nem volt igazi út, inkább csak cikcakkban haladó csapás, keményre döngölt homokon, mérföldek százain át. Jobbára a senki földjén haladt, csak itt-ott érintett néhány falut, ahol jó, ha tízen-húszan laktak.

A szíriai határ felől érkező tagok általában a jól bevált csempész-útvonalakat követték, hogy faluról falura költöztessék a robbanószert és az öngyilkos merénylőket, amíg el nem érik a végállomást. A cél lehetett a legközelebbi nagyváros, ahol az első amerikai katonai konvoj mellett felrobbanthatták a bombával megrakott járművet.

Már húsz órája folyamatosan pörögtem. Eljutottam odáig, hogy csak nagy harc árán tudtam összpontosítani. Könyökömnél halomba gyűltek az üres energiaitalos dobozok.

Mit akar a fickó? És hol akarja?

Újabb húsz perc telt el, mielőtt a jármű leállt egy falu határában.

– Közelítsünk rá! – mordultam fel. – Látnom kell, mi van azon a kocsin.

A megsemmisítés vagy az elfogás egy-egy reális lehetőségnek tűnt, de nekem meg kellett látnom Abu Bashirt, mielőtt kiadtuk volna a parancsot, ami általában csak a legutolsó percben történt meg. Az ilyen élet-halálról szóló döntések egy szemvillanás alatt megváltoztatják az emberek életét – így az enyémet is.

Két fickó szállt ki.

– Katonakorú férfiaknak tűnnek, fehér disdásában – írta le őket Jake.

– Megerősítést kérek, hogy nem nők vagy gyermekek!

Jack visszatekert, és újranézte a drón felvételét. Mintha egy gólt ismételtek volna a sportadón.

– Megerősítem.

– Kétszeres zoom. Mire várnak?

– Talán imaidő van.

– Majd csak egy óra múlva.

Az utas hirtelen kisietett a képmezőből, egyenesen a nyílt sivatag felé. A sofőr a bongó végéhez került.

– Maradj a sofőrön! – adtam ki az utasítást.

– Vettem.

A sofőr matatni kezdett a kocsi platóján. Most már láthattam, hogy hordók állnak hátul, amelyekből mintha szabványos kerti locsolócsövek állnának ki.

– Látod valahol az utast? – kérdeztem. – Zoom vissza.

Átkapcsoltam a kamerát a nappali elektrooptikai üzemmódból, ami mindent barnában és szürkében mutatott. Infravörös nézetben mindkét fickó feltűnt a monitorokon: testük kísérteties feketeséggé sűrűsödött a fehér sivatagban. Amikor az utas rágyújtott, úgy lobbant fel a fény, mint egy erdőtűz.

Vajon miért nem akart bagózni a kocsi közelében?

Néhány percen belül egy másik fehér bongó érkezett, amiből hárman szálltak ki. Megfigyeltem, hogyan üdvözlik egymást. Mindnyájan kezet csókoltak és megölelték az első teherautó sofőrjét, Bashirt.

A férfiak nekiláttak, hogy óvatosan nagy méretű kannákat rakodjanak át az első kocsira. Éppen olyanokat, mint amilyenek már ott sorakoztak.

Egyetlen átlagos elemző sem tulajdonított volna nagy jelentőséget ennek, hiszen nem lehettünk száz százalékig biztosak abban, hogy mik is azok a kannák. Az első teherautó talán csak benzint hozott, vagy a falu vízellátásáról gondoskodott. A Közel-Kelet pöcegödreiben vadászattal és megfigyeléssel töltött éveim során rájöttem, hogy az emberek fura dolgokra képesek. Ezek a fickók éppúgy helybéliek is lehettek, akiknek az égvilágon semmi közük az al-Káida hálózatához.

A mi csapatunkat viszont éppen az a meggyőződés különböztette meg a többitől, hogy a mi melónkban nincsenek véletlenek. Azok ott bizony robbanószerek voltak, és amennyire Bashirt ismertük, éppen arra készült, hogy fellője azt a teherautót a hetedik mennyországig.

Huszonöt évesen hatalmamban állt eldönteni, ki éljen, és ki haljon meg. Ez pedig nem ment mindig könnyen, hiába volt a hátam mögött sok száz bevetés, és hiába állt a rendelkezésemre a legjobb hírszerző hálózat.

Ahhoz a maroknyi amerikai katonához tartoztam, aki azt a feladatot kapta, hogy jelölje ki a drónok célpontjait, és rendelje el azok kivégzését. Halállistát készítettem – rajta az iraki al-Káida-hálózat vagy az ISIS tagjaival, akiknek elfogását vagy kiiktatását fontosnak tartottuk –, azután éjjel-nappal a listán szereplőket kerestük. Gyorsabban kellett lépnünk, mint ahogyan azt az ellenség tette, és állandóan fenn kellett tartanunk a nyomást, hogy egyik csapás a másik után érje őket, soha ne érezhessék biztonságban magukat.

Még elit akciócsoportunk létezéséről is csak kevesen tudtak. A Delta a hadsereghez tartozott, de olyan más elit alakulatokkal működött együtt, mint a DEVGRU, a feladatra szakosodott SEAL-csapat. A világ – sőt, a legtöbb döntéshozó – szemében nem is léteztünk, és ez nekünk meg is felelt így.

Mindig mi halásztuk le a legalját, Irakban azonban szélesebb körű küldetést is kaptunk: támadni és felszámolni az al-Káidát (AQI), valamint elődjét, az Iraki Iszlám Államot. Az egyik leghalálosabb drónosztag lettünk a seregben. A terroristacsoportokon belül elsősorban a kritikus gócpontokra fókuszáltam – a magas rangú vezetőkre, akik kulcsfontosságú szerepet játszottak a szervezet működőképességének fenntartásában. Az egyik tag levadászása elvezetett a következőhöz, akár egy gigászi feladványban – és ha jól kötöttük össze a pontokat, eljutottunk a gúla tetejéhez.

Az AQI ekkoriban vált eggyé az Iraki Iszlám Állammal vagy ISI-vel, amiből aztán később – amikor a fokozódó amerikai nyomás hatására Irakból Szíriába tette át a székhelyét – kialakult a ma ismert ISIS. Az AQI és ISI neveket akkoriban csereszabatosnak tekintettük. A közvélemény még jóformán semmit sem tudott róluk, mi azonban évek óta figyeltük őket. Ők jelentették ugyanis a legnagyobb fenyegetést az iraki kormányra, valamint a térség stabilitására nézve – és mint nemsokára kiderült, az Egyesült Államokra is.

– Csipogj rá Maxre!

Max vezette akciócsoportunk támadócsapatát – a szárazföldön bevetett operátorokat, különleges egységünk végrehajtóit. Ha eldurvultak a dolgok, vagy csak el akartuk fogni a célpontot, Max és a kommandósai futólépésben elindultak a bunkerünknél parkoló helikopterek felé.

Nem egészen egy perc múlva a szobába is futólépésben, teljes harci vértezetben érkezett. Szokása szerint bagót rágott. Tagbaszakadt és viharvert fickó volt, ahogyan egy ilyen legendás hőstől azt el is várjuk.

– Le kell kapcsolnod ezeket a fickókat! – mutattam a nagy kijelzőn a kis bongóra.

A monitorokon Abu Bashir kocsija már robbanószerrel megrakva robogott délkeletnek, míg a másik jármű éppen ellenkező irányba indult.

Az idő nem nekünk dolgozott. Bashir nagy sebességgel közeledett Tikrit nagyvárosa és a Speicher tábor felé – ezernyi amerikai katona és még több iraki civil irányába.

– Azt gyanítom, Max, hogy nagy mennyiségű robbanószert szállít egy későbbi támadáshoz, vagy magát a kocsit akarja bombaként használni.

Durván húsz percünk maradt, mielőtt Bashir Tikritbe ér a robbanóanyaggal. Azután már semmit sem lehet tenni, ha úgy dönt, hogy ott helyben felrobbantja.

– Jó – bólintott Max –, akkor indulunk.

Riadóztatta csapatának tagjait.

A helikopterek már melegítettek, rotorjaik a tikkasztó levegőt kavarták. A hadműveleti előírásoknak megfelelően a néhány Black Hawk mellé kaptunk két MH–60-ast is (ezeket hívtuk kismadaraknak) – valamennyit teljes fegyverzettel: géppuskákkal és rakétákkal. A kicsikék sem számítottak átlagos katonai helikoptereknek. Célzottan elfogásra és megsemmisítésre készítették fel őket.

Minden küldetés döntések sorozata. Most éppen arról kellett döntenünk, hogy kilőjük-e Bashirt egy rakétával, vagy inkább próbáljuk elkapni a helyszínen.

Fegyveres drón esetében a monitorokon megjelent egy vörös célkereszt. A Hellfire rakéták pusztító erejűek és hihetetlenül pontosak. Kilőttünk egy kocsit a csúcsforgalomban anélkül, hogy a többinek megkarcoltuk volna a dukkóját.

Tájékoztattam Maxet a célpont aktuális státusáról, majd átadtam neki a hírszerzés anyagát, benne a célpontról készült fényképekkel és azokkal a kérdésekkel, amelyeket mindenképpen fel kellett tennie, ha valakit élve sikerült elfognia.

Percekkel később Max és csapata sivatagi álcaruhában, Heckler & Koch 416-os automata támadófegyverekkel és speciális kézifegyverekkel megrakodva elrepült a naplementébe.

Ahogy kezdtek felpörögni az események, egyre inkább nyugtalanított a lehetőség, hogy Bashir esetleg meglép. Aggódtam a csapatunk miatt is. Mi van, ha embereink próbáltak közbelépni, és a bomba éppen akkor robban? Mi van, ha tévedtem?

Innét már nem fordulhattam vissza. Fejben végigpörgettem a különböző forgatókönyveket. Mi maradt ki?

Bashir bombái eddig több száz polgári áldozatot követeltek. Ő szállította Irakba a külföldi harcosokat, akik később azért robbantották fel magukat a piactereken, hogy gyerekeket, családokat, amerikai katonákat mészároljanak le. Ezt egy pillanatig sem felejthettem el. A miért nem lehetett kérdés, legfeljebb a hogyan.

Mindenképpen ki kell nyírnunk?

Az utolsó pillanatokban mindig előjött ez a kérdés. Akkor is, ha nem volt választásunk.

Elküldtem Abu Bashir anyagát a felettesemnek, aki valahol egy távoli parancsnoki központban, az érintett területtől tisztes távolságban értékelte ki a helyzetet.

Pillanatokon belül döntött. Azt akarta, hogy várjunk a Hellfire-csapással, és lássuk, hogyan alakul a közelharc. Nagy hasznát vehetnénk a fickónak, ha úgy dönt, hogy mégis inkább életben marad.

– A támadócsapat már úton van a célpont felé, és jó eséllyel elfogja – olvastam a chaten.

– Vettem – válaszoltam.

A drón csak figyelt, és fedezett, ha esetleg bármi rosszul sült volna el.

Hajrá, fiúk, rajtatok a világ szeme!

A fülesen hallottam a csapat vezetőjét.

– Öt perc a célig.

A képernyőkre meredtem, fürkésztem az árulkodó jeleket. A drón kamerája nappali üzemmódban figyelte a sivatagot átszelő kisteherautót, és alig várta, hogy hirtelen felbukkanjanak a helikopterek.

Azon tűnődtem, milyen lehet: vezetés közben társalogni a mellettünk ülő fickóval, megtárgyalni az előttünk álló hétvégét, azután bumm! – hamuvá porladni.

A kamera képe alapján a kocsi legfeljebb egy percre lehetett a város szélétől. Nem tűnt úgy, hogy a csapatunk időben odaér.

– Harminc másodperc, és a kocsi eléri a lakott terület határát.

Ekkor röpködni kezdtek a golyók.

A golyók a bongó előtt záporoztak a sivatagi homokra, de olyan közel és olyan hevesen, hogy felhőkben verték fel a port a motorháztetőre.

Egy szemvillanással később a támadócsapat két helikoptere zúgott el a kocsi felett, mire a sofőr beletaposott a fékbe, és a jármű mozdulatlanná vált.

A Black Hawkok csak néhány másodperccel maradtak le, azután az akció hevében már kezdtek összemosódni a dolgok. A drón körözni kezdett a helyszín felett.

– Képben vagyunk – erősítette meg a rádiós, hogy valamennyi amerikai katona a drón kamerájának képmezőjében tartózkodik.

A támadócsapat tagjai kiugráltak a föld felett lebegő helikopterekből, és máris a célpont felé tartották a fegyvereiket. Miután a kocsi bármelyik pillanatban levegőbe repülhetett, a fiúk csak lassan közelítettek, és felkészültek mindenre.

Amikor ketten kiszálltak a bongóból, a támadócsapat arra is készen állt, hogy a legelső gyanús mozdulatra kinyírja őket. Azoknak meg mintha földbe gyökerezett volna a lábuk a döbbenettől, miközben a rotorok által felvert por örvénylett köröttük.

Az én szívem is a torkomban dobogott. Fájdalmasan.

A tizedmásodpercek ilyen helyzetben nem olyanok, mint általában. Inkább mint egy autóbalesetben – közvetlenül az összeütközés előtt teljesen lelassul az idő.

Amennyire tudtam, megbizonyosodtam arról, hogy a fickó a teherautóban valóban a célpontom, Abu Bashir, csakhogy ebben a világban a valóság nem mindig fekete vagy fehér. Soha nem lehetünk száz százalékban biztosak a helyzetben.

A gyanakvás minden bevetés végén befészkelte magát a fejünkbe. És ha mégsem ő az? Ha azok ott a kocsi hátuljában mégsem robbanószerek? Ha meghal egyártatlan? Vagy éppen a mi embereink pusztulnak el?

A két fickó végül ellépett a teherautótól, és hasra vágódott a sivatagban. Láttam, ahogy összekulcsolták kezüket a tarkójukon. Néhány pillanattal később jelentkezett a támadócsapat parancsnoka.

– Romeo, zéró egyes – hallottam Max hangját. – Jackpot.

2. HOL VOLTÁL, AMIKOR MEGÁLLT A FÖLD?

A 2001. szeptember 11-i események idején a koleszban, szorosan összezárt redőnyök mögött senyvedtem. A levegő savanyú tejtől és