Mezei préda

John Sandford

MEZEI PRÉDA

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: Field of prey

Fordította: Kovács Kristóf

Copyright © John Sandford, 2014

Hungarian translation © Kovács Kristóf, 2018

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

ISBN 9786155760907

ÉVEKKEL EZELŐTT…

Az ötödik nő egy pincércsaj lett, Anyóka büféjéből, Fari­bault-ban, ami egy kisváros a 35-ös államközi autóút mentén, az Ikervárosoktól délre; a nő kereset-kiegészítésképpen rákapott arra, hogy zárás után ottmaradjon a konyhában, takarítani. Ezt a büfét az isten is arra teremtette, hogy emberrablások színhelyéül szolgáljon: a parkoló nagy, mélyen benyúlik az épület mögé, és olyan barátságtalan, hogy nincs ember, akinek eszébe jutna itt parkolni. Ha a leendő ötös számú nőszemély éjféltájban végez a takarítással, a hátára kapja a szemeteszsákot, és elindul vele kifelé, a szemeteskonténer irányába.

Töksötétben.

Egyedül lesz odakint, a nyári hőség megizzasztja, a konténerből áradó szemétszag felforgatja a gyomrát. Sötét lesz a parkolóban, csak a büfé ablakából szűrődikide egy kis fény, meg a parkoló bejáratánál árválkodó két lámpaoszlop felől.

R-A sötétben, a konténer mögött rejtőzködve várt rá. Régimódi, vászon postai zsák csüngött a válláról: ilyesfélében cipelték a méretesebb csomagokat a postások a régi szép idők végtelen falusi országútjain. A zsák száját kötéllel lehetett összefogni, a kötélzet végét súlyos acélkarabiner tartotta egyben. R-A azonban, a biztonság kedvéért – arra az esetre, ha a zsák megmakacsolná magát – hozott magával egy kavicsokkal megtömött bőrzsákotis.

Horn a kisteherautója volánja mögül követte az eseményeket, a szomszéd parkolóból, alig ötven méterrel távolabbról: innen láthatta, mi folyik a konténer körül, és jelzést is tudott adni, ha esetleg rendőrautónak támadna kedve errefelé kóricálni. Amikor a pincércsaj másodszor is felbukkant, a hátán az újabb szemeteszsákkal, R-A kivárta, amíg odaér a konténerhez, aztán, amikor a nő már lábujjhegyen pipiskedett, mögéje osont, és a fejére borította a zsákot; ahogy a hálót szokták a lepkére.

A csaj megpróbált mindent: kapálózott, sikoltozott, a hangját azonban elnyelte a zsák vastag szövete, végül pedig, miután sikerült lerángatnia a földre, R-A melléje térdelt, és a kötelet a nő lábaira csomózta.

Ekkorra Horn és a kisteherautó is ott volt. Horn kiszállt, megállt mellettük, hogy eltakarja a kilátást az út felől. Együtt emelték fel a megkötözött pincércsajt, és közös erővel hajították be a kisteherautó nyújtott utasterének hátsó ülésére. Horn még egy adag szigszalagot erősített a nőre, különös gonddal szorította össze a két bokáját, a borjakat szokták így, ez járt a fejében.

Amíg ezzel foglalatoskodott, R-A kiszaladt az útra, ő egy kicsivel odább parkolta le a maga furgonját. Horn végzett a nő bokáival, kiugrott a kocsiból, bevágta az ajtaját, megkerülte az autót, beszállt a volán mögé. Egy pillanat, és már útnak is eredtek, elöl Horn, mögötte, kissé lemaradva, R-A.

A rendszer tehát ismét csak bebizonyította a működőképességét.

Három perc sem kellett hozzá, hogy elérjék a városka határát, és nekivágjanak az országúti sötétségnek, a Mississippi mentén álló csőszkunyhó felé, ott majd megerőszakolják a csajt, és, ha ezzel megvoltak, meg is ölik.

R-A most nagyjából félmérföldnyire járt Horn mögött. Ez is a rendszer része volt: ha egy rendőrautó bukkanna fel; ha a zsaruk érdeklődni találnának Horn furgonja iránt, R-A leadja a vészjelzést, sőt szükség esetén akár támogatást is nyújthat. Ha pedig minden a legrosszabbra találna fordulni, R-A egyszerűen továbbhajt, olyan gyorsan, hogy a zsaruk egyből leszálljanak Hornról, és helyette inkább az ő kisteherautóját vegyék üldözőbe. Horn pedig szép nyugodtan folytatja az útját.

A rendszer már többször is működőképesnek bizonyult, és minden bizonnyal így alakult volna ezúttal is – csakhogy Heather Jorgenson világéletében félt egyedül a sötétben, és kivált ebben az alulvilágított parkolóban érezte cudarul magát. Éppen ezért, mint mindig, most is a zsebébe csúsztatta a svájci bicskáját. És hiába, hogy a bokáját összekötözték – ha a kezéről viszont megfeledkeztek, azt szabadon hagyták.

Az út első néhány percét pánikszerű kapálózással töltötte, a zsák vastag szövetével azonban nem ment semmire – arra viszont nagyon is alkalmas volt a kapálózás, hogy a keze beleütközzék a svájci bicskába.

A zsebkés!

Nagy nehezen sikerült kinyitnia a bicskát, közben a körme is letört az erőlködéstől, ám ő észre se vette. A lényeg az volt, hogy megkaparintotta a bicskát, sőt ki is nyitotta, három perc sem telt belé. Tudta, hogy így is csak egyetlen esélye maradt, tehát kiáltozott és sikoltozott tovább, ahogy a torkán kifért, és a másik kezével, amelyikben nem volt bicska, rendületlenül küzdött a zsák ellen – ám a kisteherautó zavartalanul zötyögött tovább. De már a következő pillanatban arra eszmélt, hogy a kés felhasítja a zsákot. Végül sikerült elvágnia a két bokáját összekötő szigszalagot is.

Beletelt egy pillanatba, míg összeszedte a bátorságát, de aztán csak felült a hátsó ülésen.

– A kurva anyád! – ordított fel, és a kést Horn nyakába döfte. Aztán még egyszer döfött, most a hátába, a gerincét találta el; aztán a karját hasította fel, végül megint a nyakába szúrt. Horn üvöltött, hadonászva próbálta lerázni magáról a nőt, a másik kezével a volánt markolta, hogy az úton tartsa a kocsit – de hiába, a jobb oldali kerekek már az árok szélén bukdácsoltak, aztán a furgon megdőlt, végül pedig az árokban kötött ki.

Azt, hogy a furgon borul, Jorgenson is érezte a hátsó ülésen. De nem hiába volt pomponlány, és pomponlányi izmait sem hiába őrizte meg – még ha a büfében töltött évek során felszedett is egy-két kilócskát –, maradt annyi erő benne, hogy lábaival kitámasszon a furgon tetején, és közben olyan kicsire húzza össze magát, amennyire csak lehetett. Ahogy a furgon megállt az árok fenekén, a vezetőülés oldalával lefelé, ő kitapogatta a kilincset, rúgott egyet az ajtón, és kimászott a kocsiból. Kikecmergett az árokból, futásnak eredt. Belebotlott egy drótkerítésbe, a ruháját és a kezét alaposan összekaristolta; aztán egy kukoricaföldre ért. Futott tovább: az útra nem merészkedett ki, sejtette, hogy az elrablója ott biztosan észrevenné, és, ha már észrevette, nyilván utána is rohanna.

Épphogy kiértek a városból, pár száz méterre házak világos ablakait látta. Futott, ahogy a lába bírta, futás közben alig észlelte, hogy majdnem megfullad a torkát szorongató félelemtől. Ismét elbotlott. Körülnézett, egy vízmosás fenekén találta magát, valami mező közepén. Most száraz volt a vízmosás alja, alighanem a nyári hőség szárította ki.

Nehezen szedte a levegőt. Egy pillanatra összekuporodott, fülelt, rettegve, hogy az elrablója talán már utol is érte – de nem hallott semmit. Kimászni azért mégsem mert a vízmosásból, inkább négykézláb araszolt tovább a kisváros, a fények felé.

Már el is felejtette, mióta rohan ezen a mezőn, amikor végre egy facsoporthoz ért, az ágak az arcába csaptak, innen vette észre. Megint egy kerítés akadt az útjába, mögötte árok, amögött egy ösvény, ezen átvágott, és futott tovább a házak, a fény felé. Most már nagyon félt, levegőt is alig kapott a kimerültségtől – fütyült rá, hogy felébreszti az igazak álmát alvó lakókat. Ahogy az első házhoz ért, ahol lámpa égett az ajtó felett, dörömbölni kezdett.

– Segítség! – kiabálta dörömbölés közben. – Segítsenek!

A zsaruk öt perc múlva értek ki a helyszínre.

Egy felborult kisteherautót találtak az árokban, az első ülése csupa vér – a hátsó ülésen pedig egy postászsákot, nyitva. A rendszám alapján újabb öt perc alatt kiderítették, ki a kisteherautó tulajdonosa, tíz perc múltán már útban is voltak Horn lakása felé.

◆ ◆ ◆

Mire R-A odaért Horn furgonjához, a nőnek már nyoma veszett.

– Megsérültem, ember – nyöszörögte Horn –, súlyosan megsérültem!

– Hol a csaj? – akarta tudni R-A.

– Lelépett, ember, eltűnt, mi meg jobb, ha húzunk innét – kapaszkodott a vezetőoldali ablakba Horn. R-A a másik oldalon térdelt, elképedve nézte az utasfülkét. – Segíts már, húzz ki innét!

Horn testét, deréktól lefelé, mindenütt vér mocskolta be. R-A kiráncigálta a kocsiból, de Horn képtelen volt lábra állni. – Valami történt a lábammal, nem tudom mozdítani…

R-A elcipelte a saját furgonjáig, besegítette a hátsó ülésre.

– Maradj nyugton – mondta neki –, beviszlek a kórházba.

– Tudod, kit – förmedt rá Horn. – Hagyjál békén a rohadék kórházaddal, a zsaruk megtalálják a kocsimat, a csaj meg látta a pofámat, már akkor látott, amikor terepszemléztünk. Biztos, hogy felismer.

– Hát akkor hová?

– Hozzád – nyögte Horn –, hozzám nem lehet, szerintem már most ott vannak a zsaruk.

R-A tehát hazavitte Hornt, valahogy sikerült lecipelnie a pincébe, a bombabiztos óvóhelyre. Lefektette, és, amennyire csak telt tőle, ellátta a sebeit.

Megfordult a fejében, hogy megöli, Horn amúgy sem tudja mozdítani a lábát, innentől kezdve csak a baj lesz vele. De nem vitte rá a lélek, mégiscsak Horn volt az, aki még a leginkább hasonlított egy baráthoz R-A életében.

Horn másnap reggelre bekerült a tévébe, Heather Jorgen­sont, így a rendőrség szóvivője, egy férfi megtámadta, Anyóka büféje mögött, a parkolóban – ám a nő megkéselte a támadóját. A rendőrség bizonyos Jack Horn után nyomoz, aki egy Holbein nevű környékbeli kisváros lakója. Csak Jack Horn nevét említették, egyedül az övét, szó sem volt két férfi támadóról. R-A odahajtott Horn házához, és csakugyan, a környék valósággal hemzsegett a rendőröktől.

Horn ezalatt az óvóhelyen töltötte az időt azzal, hogy hol elájult, hol meg újra magához tért. Az egyik éber pillanatában arra lett figyelmes, hogy R-A le nem veszi a szemét róla.

– Mit bámulsz? – dörrent rá. – Hozzál vizet, szomjas vagyok. És kéne valami gyógyszer is.

R-A egy igazi falusi vegyeskereskedést vezetett, volt ott minden, még gyógyszerek is, igaz, állatorvosi gyógyszerek, elzárva hátul, egy szekrényben. Horn megint elájult, úgyhogy meg sem érezte, ahogy R-A beledöfi a lovakra méretezett injekciót, benne a penicillinnel.

És ez így ment tovább, Horn hol elájult, hol magához tért, R-A kihasználta az egyik ilyen alkalmat, és elmondta neki, hogy a zsaruk elvontatták a furgonját, és körözést adtak ki ellene, emberrablás vádjával.

– Mindenütt téged kajtatnak – újságolta. – Chicagótól Bilingsig a fél rendőrség a te nyomodban liheg. Bármikor kapcsolom be a tévét, mindig a te ocsmány pofád néz ki belőle.

– Vizet – hörögte Horn, és R-A engedelmesen kiment a konyhába vízért. Arra tért vissza, hogy Horn már a karját sem tudja mozdítani. R-A kénytelen volt Horn tátott, remegő szájába tölteni a pohár vizet.

– Mióta? – kérdezte Horn, ahogy újra beszélni tudott.

– Két napja hol elájulsz, hol meg újra magadhoz térsz – felelte R-A. – De főleg elájulsz.

– Ne vigyél kórházba – suttogta Horn.

– Ha nem viszlek be, asszem, kinyiffansz – vetette ellen R-A. – Az talán jobb lesz?

– Ne vigyél kórházba – ismételte meg Horn, és azzal elájult megint.

Így ment ez másnap, és harmadnap is. Addigra már olyan szag terjengett az óvóhelyen, mint egy kórházban, ahol elfelejtettek takarítani: mindenünnen húgy és mocsok bűze áradt.

Végül aztán pénteken, amikor R-A hazaérkezett, Horn halálos csendben feküdt a priccsén, az arca sápadt, szürke, akár a holttesteké. R-A először tényleg azt hitte, hogy meghalt. Ami… hát bizonyos fokig leegyszerűsítené a helyzetet. Csak a holttesttől kéne megszabadulni valahogy, de az még mindig beleférne a törhetetlen férfibarátság keretei közé.

– Az jár a fejedben – hallotta meg ekkor Horn csendes, nyugodt hangját –, hogy kinyírsz, igaz?

– Hát… éppenséggel eszembe jutott – ismerte be R-A.

– Most már inkább hagyd a fenébe – intette le Horn. – Változott a helyzet, tudod.

– Tudom.

– Szerintem ez a hely itt tökéletes. Igen, tökéletes. Az lesz a legjobb, ha mostantól ide hordjuk a csajokat.

– Szerintem meg az lenne a legjobb, ha abbahagynánk az egészet.

– Roger, Roger – csóválta a fejét Horn –, ezt nem lehet abbahagyni! Csak arról kéne leszokni, hogy odakint, a terepen dugjuk meg a csajszikákat. Nem, hozzuk csak szépen ide őket. Nézz körül, hát nem tökéletes ez a hely? Idelent ellehetnénk velük, amíg csak akarunk. Na? Fele annyi balhéval dupla szórakozás!

És így is lett, és jó is, hogy így lett, mert az ötlet bevált. Bevált, méghozzá jó sokáig.

1

Nincs az a fiatal, még szűz hímnemű, akinek az életében ne érkezne el egyszer a megvilágosodás pillanata; a megvilágosodásé, amely azt sugallja, ez a nő most lefekszik veled. Ezt a pillanatot aztán az illető fiatal hím egy életre a szívébe zárja, függetlenül attól, hogy a felismerés alig néhányuk esetében jár együtt a megvalósulással– a többiek pedig érjék be a felismeréssel és a hoppon maradással.

Layton Burns Jr., lakik Red Wing, Minnesota állam, a Red Wing középiskola (hajrá, Wingers!) végzős hallgatója esetében a megvilágosodás pillanata július negyedikének estéjén érkezett el. Ginger Childs meg ő egy takaróba bugyolálva ültek, valamilyen fának – hogy milyennek, azt nem tudták, egyikük se konyított a botanikához – dőlve, a parkban, Stillwaterben, Minnesota államban, onnan nézték a folyót, amely fölött hamarosan kezdetét veszi az ünnepi tűzijáték. Nézték volna szívesen a tűzijátékot Red Wingben is, ám ott az idén a tűzijáték elmaradt: Red Wing önkormányzata fukarabb volt annál, semhogy ilyesmire pazarolja a drága közpénzt.

Ahogy az első kék-fehér-piros petárdák fellobbantak a folyó felett, Layton, a rámenős ifjú is akcióba lépett: izmos jobbjával átkarolta Ginger derekát, aztán a lány karja alá férkőzött, a kezét nagy óvatosan becsúsztatta a lány blúza alá, ahol megtalálta azt, amit a Red Wing felsős hallgatói tiszteletteljesen így neveznek: egy csupasz didi. Igen, egy igazi mell, kackiásan álló bimbóval – és mindennek a tetejébe már-már közszemlére téve, ami csak fokozta az esemény izgalmasan ünnepélyes mivoltát.

Jóllehet mind a ketten majd elolvadtak a gyönyörtől, azért ez önmagában még nem számított váratlan fordulatnak.

A petting műfajában mindketten haladónak számítottak – a szégyellős Layton azonban mind ez idáig visszarettent attól, hogy tovább lépjen, illetve erre ösztökélje Gingert.

Ginger kezecskéje jelenleg Layton csípőjén pihent – a fiú pedig, szégyellősség ide vagy oda, félreérthetetlen jelét adta tetszésének… Végül, abban a pillanatban, ahogy az utolsó petárda is elszikrázott a folyón ringó száz meg száz csónak felett, Ginger Layton felé fordult, gyengéden a foga közé kapta a fülcimpáját, és odasúgta neki, hogy milyen kár, hogy nem hozott valami… szóval védekezést.

Ebben a szent pillanatban egy, csak egy legény volt Red Wing városában, aki még most sem hitte, hogy Layton ezen a nyáron elveszíti a szüzességét – ez az illető pedig maga Layton volt, senki más. A szülei biztosak voltak benne, a lány szülei szintúgy, Layton összes barátja meg mert volna esküdni rá, akárcsak Ginger barátnői, sőt még Ginger kilencéves kishúga is erre fogadott volna, ha teheti.

Layton azonban ott ült a parkban, teljesen felkészületlenül.

Mit volt mit tennie, mélyet sóhajtott, és előadta azt, amit a világ összes gondatlan apukája elsütött már: „Nyugi, nem lesz semmi baj."

– Nem akarok kockáztatni – dacoskodott Ginger, nem volt ő ostoba; meg aztán úgy állt a helyzet, hogy Layton neki alig jelentett többet egy kedves, ámde egyéjszakás játszótársnál. – Mit gondolsz, holnap megpróbáljuk?

Naná hogy!

Másnap estére aztán teljes fegyverzetben érkezett.

Sikerült elkunyerálnia az anyja hároméves Dodge Grand Caravanját, a szuper, hátradönthető hátsó üléssel: akár egy hálószoba. A berendezést egy felfújható gumimatraccal és hat doboz sörrel dobta föl, továbbá lopott három vagy, mondjuk ki kereken: négy csomag kotont az apja készletéből, amit a fater az éjjeliszekrény lezáratlanul hagyott fiókjában felejtett: igaz, szándékosan, a fiának szánta, neki magának úgysem kellett, az asszony böcsülettel szedte a tablettáit.

Még a tökéletes helyszínre is rátalált, éspedig egy évvel korábban, kukoricacímerezés közben. A tökéletes helyszín valaha szántóföld volt, az északi végében még most is ott állt az egykori fészer, illetve ami megmaradt belőle. A farm már évtizedekkel korábban tönkrement, a föld nagyját elárverezték, az épületek pusztulásnak indultak, végül a helyi önkéntes tűzoltóság, egy gyakorlat örve alatt, felégette az egészet; amit meg nem, azt széthordták az itteniek, amit pedig még ők is itthagytak, az szétrothadt magától. Mégis, az épületek helyét még most sem vetették be, holott a kukoricatáblák ijesztő közelségbe kerültek az egykori házak valahavolt széleihez.

Szűk ösvény – valaha ez lehetett a kocsifeljáró – vezetett a telek közepéig, amellett pedig egy vízszintes szakasz ideális parkolónak mutatta magát. Egy órával a megbeszélt találkozó előtt Layton bekapcsolta a számítógépét, hogy kedvenc pornóoldalai segítségével felfrissítse a női testtel kapcsolatos ismereteit. Erről jutott az eszébe, hogy zseblámpát is kellene vinnie, arra az esetre, ha… szóval, ha nézelődni támadna kedve.

Igen, mindent előkészített, méghozzá hiánytalanul.

Elugrott a sörökért meg a matracért a haverjához, felszedte Gingert, elindultak az 58-as úton nyugat felé, elhagyták a Mississippi folyó völgyét, mentek tovább hegynek fel, aztán le, át a Hay patak völgyén, megint hegynek fel, végül ki, a szántóföldek közé. Rövid volt az útjuk, és csupa élvezet a meleg nyári estében, az árkokban szentjánosbogarak cikáztak, a rádióban Lil Wayne énekelt, hála légyen néki érte – mert Ginger eddigre úgy átforrósodott, hogy a kályhacső se jobban, ráadásul a kezét már akkor becsusszantotta Layton sliccébe, amikor még le se tértek az országútról a titkos ösvények közé.

Már az első kísérletre odataláltak az elhagyatott telekre, eltakarították a mindenütt burjánzó gizgazt, felfújták a gumimatracot, és nekiláttak.

Az elején még ügyetlenkedtek egy kicsit, Laytonnak elsőre sehogy sem sikerült a kotont a kellő helyére görgetnie. Végül radikális megoldást választott, úgy tekerte magára, akár egy zoknit. De, ahogy a kezdeti félénksége alábbhagyott, a fiúnak meglett volna a lehetősége, hogy észrevegye, Ginger meglehetősen jártas az efféle praktikákban – csakhogy túl izgatott volt ahhoz, hogy észrevegye, ha pedig mégis észreveszi, akkor sem érdekelte volna.

Meg egyébként is, végül minden úgy alakult, ahogyan alakulnia kellett – és ez a lényeg.

Lezavartak két mentet, közben szünetet tartottak, sörivás céljából, aztán a második után egy újabb sörön estek túl. Layton már-már megbánta, hogy nem hozta el mind az öt kotont hazulról – ám ekkor Ginger váratlanul bejelentette, hogy izé, ki kell mennie…

– Hova?

– Jaj, mintha nem tudnád…

Layton végre ráébredt, hogy a lánynak alighanem pisilnie kell. Ginger eltűnt a bokrok között, kezében a zseblámpával. Két perc is beletelt, mire visszatért.

– Hú, te gyerek, itt valami nagyon, de nagyon bűzlik!

– Tényleg? – próbált meg úgy tenni Layton, mint akit érdekelnek a környék illatviszonyai, de szerencsére Gingert sem igazán izgatta a kérdés – annál inkább érdekelte a zseblámpa.

Annak a fényénél méregették egymás testét.

– Hú, de nagy vagy ott lent – állapította meg a lány, a fiúnak meg jólesett a megjegyzés, már csak azért is, mert több tucatszor is megmérte magát, és mindannyiszor hat egész egy negyed hüvelyk{1} lett a végeredmény, ami, ahogy Layton utánanézett, még az interneten is, valójában tökéletesen átlagos méretnek számít.

Azért, átlag ide, átlag oda, végül a negyedik kotont is csatasorba állították, ezt egy újabb sör követte, végül Layton kezdte belátni, hogy egy tizennyolc éves fiatal férfi teljesítőképessége sem végtelen, úgyhogy talán jobb is, hogy otthon hagyta az ötödik kotont. Feküdtek egymás karjai közt meztelenül, megitták az ötödik és hatodik doboz sört.

– Szerintem ideje indulni – szólalt meg, egy sör generálta apró böffenés után Ginger –, még ki kell találni az alibinket is.

– Ja, ja – helyeselt némiképp szórakozottan Layton –, de előbb még nekem is ki kell mennem.

– Már kíváncsi voltam, meddig bírod még – nevetett fel Ginger. – Olyan feszes lehet a hólyagod, mint egy trambulin.

– Mindjárt jövök – kapta fel a zseblámpát Layton, azzal meztelenül, egy szál tornacipőben bevette magát a bokrok közé. Megtalálta a megfelelő helyet, kiengedte, amit ki kellett, közben beleszagolt a levegőbe. Ginger igazat beszélt, állapította meg, itt valami tényleg bűzlött. Aki vidéken nőtt fel, elkerülhetetlenül találkozott már elütött állatok tetemével az országút mellett, és a szagot is felismeri. Itt egy dög teteme rohad valahol, méghozzá a közelben.

Elvégezte a dolgát, visszament a kocsihoz, Ginger már bugyiban fogadta, éppen a nadrágját ráncigálta magára.

– Visszamegyek, körülnézek egy kicsit – mondta neki Layton, és közben ő maga is meglepődött, miféle szexuális egykedvűség települt a lelkére. Pedig itt volt az orra előtt a lány melle, éppen olyan rózsaszínűen, éppen olyan csábítóan, mint egy negyedórával előbb, és mégis, most, ha akarná, akár egy sakkpartit is lejátszhatna léleknyugalomban – már ha tudna sakkozni. – Hullaszagot érzek – fűzte hozzá, magyarázatképpen.

– Mondtam én neked – bólogatott Ginger.

– De nem a szokásos hullaszagot – magyarázkodott tovább Layton –, ez valami komolyabb.

– Mármint – állt meg egy pillanatra az öltözködésben Ginger – egy holttest?

– Ja, valami olyasmi. Merthogy állatira bűzlik.

Felöltöztek és nekiindultak a kutatásnak, mintha egyikük se látott volna halloween témájú filmet. Ginger Layton övébe kapaszkodott, a fiú a zseblámpát meresztette előre: de, ahogy egyre beljebb jutottak a bokrok közé, a szag egyre gyengült.

– Rosszfelé megyünk – csóválta a fejét Layton.

Visszafordultak.

– Csak nehogy kiégjen a lámpa – sóhajtotta Ginger.

– Nyugi – intette le Layton, ma cserélt elemet a lámpában. Tényleg felkészült mindenre.

Mentek tovább, arrafelé, ahol valaha a fészer volt. Most jó irányban haladhattak, mert a szag egyre erősebb lett.

– Atyavilág – görnyedt össze Ginger, a szája elé kapva a kezét –, mi ez?

De bármi volt is, megtalálniuk most sem sikerült. Layton is csak járt-kelt a bokrok között, ide-oda villantva a zseblámpáját, még a bokrok alá és a fakoronák fölé is, de nem találtak semmit.

– Te, nincs a kísérteteknek szaguk? – kapott most a homlokához Ginger. – Láttam egyszer a tévében valami angol kísértetes műsort, abban mondták, hogy néha szaguk tud lenni nekik.

– Na jó, húzzunk innét – meredt égnek Layton minden szőrszála.

Elindultak vissza, a parkoló felé – de mire a kocsihoz értek, már szinte rohantak. Beugrottak a kocsiba, magukra zárták az ajtót, kitolattak a parkolóhelyről, szélsebesen végigszáguldottak a földúton, és végre kiértek az országútra. A használt kotonok és az üres sörösüvegek zsákja az árokban kötött ki. Negyedórát száguldottak rettegve, mire végre megpillantották Red Wing otthonosan hívogató fényeit.

Aznap éjjel Layton nehezen aludt el, emlékképek kavarogtak a fejében, főleg persze a szexről, titokban hozzágondolva azt is, hogy Ginger barátnője, Laurel észvesztően csinos, és milyen jó lett volna hármasban…de azért arról a szörnyű szagról is. Reggel aztán felhívta Ginger, hogy elmondja, ez volt élete leggyönyörűbb éjszakája – mire Layton beismerte, hogy neki is ez volt a legszebb.

Az is lett volna, a tökéletes éjszaka – csak az a szag, az volt az egyetlen szépséghibája.

Layton legjobb haverjának a bátyja, bizonyos Randy Lipsky, szerencsére, Goodhue megye rendőrségénél szolgált, és alig volt hat-nyolc évvel idősebb Laytonnál, havernak mondani túlzás lett volna, de azért mégis több, mint egyszerű ismeretség.

Layton addig heverészett az ágyban, amíg csak nem szégyellte, aztán felkelt, borotválkozott, reggelizett, végül pedig, bár továbbra sem sikerült meggyőznie magát, hogy így kellene ezt a dolgot lerendezni, felhívta a seriff irodáját, és Randy Lipsky után érdeklődött. Igen, itt van, az őrszobán – kapta meg a választ.

– Figyelj, beszélnem kéne veled. Átugorhatnék most? – tért azonnal a tárgyra Layton.

Be is ment az őrszobára, megtalálta Lipskyt, kihívta az utcára.

– Nem akarom, hogy más is hallja – mondta Lay­­ton –, egyelőre elég, ha te tudod.

– Attól függ, mit – akadékoskodott Lipsky. – Végtére is, zsaru volnék.

– Jó, jó, de én nem csináltam semmit!

– Akkor meg mi van? – értetlenkedett Lipsky.

– Hát az, hogy tegnap este kint voltam a csajommal annál a régi farmnál, tudod.

– Gingerrel, igaz?

– Hát… szóval vele.

– Dögös egy kiscsaj! És? Megvolt?

– Hé, hé, vigyázz a szádra! De… szóval az a helyzet, hogy igen, megvolt – igyekezett olyan halálos nyugalomban beszámolni az eseményről Layton, hogy egy vízihulla se tehetségesebben.

– Na jó, jó… miről akartál beszélni velem?

– Arról, hogy ott, ahol voltunk, szerintem van egy hulla. Méghozzá valami elég nagy hulla. Ilyen förtelmes szagot még életemben nem éreztem. Először azt hittem, biztos tehén, vagy disznó, de aztán, és ez volt a legfurább, nem találtam semmit. És a környéken sem tartanak sehol tehenet meg disznót. De az a szag, az valami iszonyatos volt, mintha rajta álltunk volna a dögön, érted? Olyan büdös volt, hogy Ginger hányt tőle. Én meg egész éjjel azon gondolkoztam, hogy biztos azért nem találtuk meg, mert… szóval mert valaki elásta, jó mélyre.

– Szóval azt mondod… – állt meg a beszédben Lipsky, és kutatón végigmérte Laytont. Ismerte már annyira, hogy tudja, izgága kamasz, de azért nem teljesen idióta.

– Aha! Úgyhogy arra gondoltam, az lesz a legjobb, ha elmondom neked, te meg majd biztos azzal jössz, hogy rinyáló kiscsaj vagyok, aztán szépen elfelejtjük az egészet.

– Na, idefigyelj, Layton – szedte össze a gondolatait Lipsky –, az a helyzet, hogy kilencvenöt százalék, hogy nincs ott semmi. Valaki lelőtt egy vaddisznót még vadászidény előtt, és inkább elásta, nehogy megbukjon vele, annak a szagát éreztétek. Ezek az orvvadászok el tudják rejteni a nyomokat maguk után, a sötétben meg pláne nehéz észrevenni. De akkor is, ott van még az a maradék öt százalék, szóval az lesz a legjobb, ha kimegyünk, és utánanézünk.

Azzal el is indult, hogy kerítsen egy járőrautót, Layton ezalatt felhívta Gingert, és elmesélte neki, mire jutott.

– De aztán nehogy elmondd neki, hogy velem voltál! – figyelmeztette a lány.

– Hát, ha tényleg találunk valamit odakint, akkor, azt hiszem, muszáj lesz – vetette ellen Layton.

– Jó, ha találtok valamit, akkor persze… Nekem is egész éjjel ez járt a fejemben – vágta rá a lány. – Iszonyú büdös volt, mi? Te, mi van, ha tényleg egy holttest van ott elásva?

– Ha visszajöttünk, felhívlak – próbálta megnyugtatni Layton.

Nappali fénynél még gyorsabban jutottak ki a helyszínre, mint éjszaka, a szikrázó júniusi napfény bevilágította az utat.

– Egész jó helyet találtatok magatoknak – állapította meg Lipsky, amikor odaértek.

– Ja, jó is lett volna, ha nincs az a szag – csóválta a fejét Layton. – Innen jött – állt meg –, épp innen.

A szag azóta sem enyhült, úgy ütköztek bele, akár valami falba.

– Atyagatya – fintorította el az orrát Lipsky.

– Hát nem megmondtam?

– Szerinted honnét jön? – nézett körül Lipsky.

Nekiindultak, bejárták a környéket, benéztek a bokrok alá, végül megérkeztek az elhagyatott fészerhez.

– Nézd– mutatott a telek széle felé Lipsky –, ott van az a régi kapufélfa, hozd ide!

A régi kapufélfa valójában nem volt több egy rozsdás, szögesdróttal körbetekert vasrúdnál. Layton kirángatta a helyéből, lehámozta róla a szögesdrótot, úgy vitte oda Lipskynek – aki átvette, majd szórakozott arccal, körbejárta a terepet, ahol valaha a fészer állt. Néhány lépés után megállt, dobbantott a lábával.

– Szerinted? – érdeklődött Layton.

– Talán valami régi ciszterna lehet, vagy kút – találgatta Lipsky. – Látod, ott az a vonal a fűben.

– Lehet…

Lipsky most a vasrúddal is megütögette a földet, az ötödik ütésre tompa dobbanás volt a felelet.

– Itt lesz – rikkantotta Lipsky – a régi ciszterna, fel kellett volna tölteni, de nem úgy hangzik, mint amit feltöltöttek.

Kaparta tovább a földet, míg végül megtalálta a ciszterna fedelét, egy betonból kiöntött kört. Ahogy alája feszítette a vasrudat, egy egész fűbálát fordított fel.

– Mondok én neked valamit – fordult Layton felé Lipsky. – Ezt itt már felásta valaki előttünk.

– Nem kéne kihívnunk a zsarukat? – rémült meg Layton. – Már úgy értem – folytatta, ahogy Lipsky tekintetét meglátta –, erősítést. Nem?

– Előbb nézzük meg, mi ez itt – intette le Lipsky.

Így is tettek, lekaparták a maradék füvet a ciszterna fedeléről.

– Odanézz! – kiáltott fel Lipsky.

A ciszternafedő széle körül mindenütt kaparásnyomok csúfították a földet. Hogy ásóval, vagy feszítővassal hozták létre, már nem látszott, csak az, hogy valaki megfeszített erővel dolgozott itt, és nem keveset. Lipsky végül megtalálta azt a pontot, ahonnan egyetlen mozdulattal kiemelhette a fedelet. Nekiveselkedett a kapufélfával. Nagy pattanással engedett a fedél – és az alóla kiömlő légáramlat szinte hátralökte mindkettőjüket, ők pedig kétrét görnyedve, okádva hátráltak el onnét.

Ahogy végre kiürítettek mindent a gyomrukból – Lipsky egyenesen négykézlábra ereszkedve –, visszamerészkedtek, hogy lenézzenek a ciszternába, de csak a sötétség tárult a szemük elé.

– Várj, odavilágítok – köpött egyet Lipsky, hogy a savanyú ízt elűzze a szájából, de Layton is köpködött szorgalmasan, ugyanezért.

– Te meg nehogy beleess nekem!

Befogták az orrukat, úgy bámultak lefelé, a zseblámpa fénykörébe, elsőként két ovális, fehér foltot pillantottak meg.

– Az ott egy… – próbált kérdezősködni Layton,de sehogy sem bírta kimondani.

– Micsoda? – kérdezett vissza Lipsky. Ő meg mintha hallani nem akarta volna a szót, ami mindkettejük fejében járt.

– Láb – bökte ki Layton. – Valakinek a talpa.

Lipsky nem felelt, feltápászkodott, elindult a járőrautó felé.

– Hová mész?

– Kihívom a kollégákat – nyöszörögte Lipsky. – Mindegyiket. Az összeset.

2

A Bűnmegelőzési Hivatal székháza, egy modern, vörös téglából és üvegfalakból emelt épület, St. Paul városában áll, Minnesota államban. Fura neve van ennek a hivatalnak: hogy honnét kapta? Lucas Davenport egyszer úgy magyarázta el a Szövetségi Nyomozó Iroda, az FBI ügynökének, hogy „tudod, mi itt, Minnesotában, inkább megelőzzük ezeket a nyavalyásokat, ahelyett, hogy csak nyomozzunk utánuk".

– Tényleg? – vágta rá akkor az FBI-ügynök – Rémes lehet. Az a sok papírmunka, hogy nem őrültök bele!

Lucas pont az irodája ablaka alatt talált parkolóhelyet. Így legalább szemmel tudja tartani a Porsche 911-esét. Legutóbb, amikor látótávolságon kívül parkolt, egy