Gyönyörű rossz: A valóság sohasem ilyen tökéletes

Annie Ward

Gyönyörű rossz

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: Beautiful Bad

Fordította: Harci Andor

Copyright © Annie Ward, 2018

Hungarian translation © Harci Andor, 2018

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

ISBN 9786155905193

Maddie

Tizenkét héttel korábban

„Menjek terápiára?" – gépelem.

Úgy tűnik, elég gyakran keresett kifejezés a Google-on; rengeteg információt találok a témáról. Megszámlálhatatlanul sok teszt, amelyek segíthetnek eldönteni, csakugyan a terápia-e a megoldás. És ha igen: milyen terápia? Pszichiáterhez menjek, vagy pszichológushoz? Milyen pszichés zavarban szenvedek? Rengeteg minden van, rászánhatnék egy egész éjszakát. Talán meg is teszem, ha Ian elment.

Épp egyik fiókot nyitogatja a másik után, lassan felém araszolva. – Mondd, nem találkoztál a kis telefontöltőmmel? – kérdezi szemöldökráncolva. – A hordozhatóval?

– Nem – felelem, kezemet a laptop billentyűzete fölött tartva, hogy villámgyorsan elrejthessem a keresési eredményeket a Facebook mögé, ha esetleg túl közel jönne.

Elindul.

Csapjunk bele. Elkezdek a kvízek közt keresgélni.

Egyik-másik egyértelmű. Ikszeld be a négyzetet az igen vagy nem válasz mellett.

Az életem sok összetevője kelt bennem szorongást vagy félelmet. Igen.

Félek, hogy elveszítem az irányítást, megőrülök vagy meghalok. Pipa, pipa, pipa,

Néha úgy érzem, mintha egy másik személy vagy lény szállta volna meg az elmémet. Ömm, nem. De jól hangzik.

Attól tartok, valami gond van a külsőmmel. Halkan felkuncogok. Ó, te jó ég, ezek aztán alaposan belém tudnak mászni.

Némelyik kérdés alulról súrolja a bizarr határát.

Mennyire érzi magát kellemetlenül, ha: 1. Józanul énekel egy karaokebárban? 2. Egyedül táncol egy félhomályos night clubban? 3. Idegeneket hív fel telefonon a hálószobájában fekve, teljesen egyedül?

Talán nem is vagyok olyan flúgos, mint képzelem. Akkor mennék józanul egy karaokebárba, ha majd piros hó esik.

Ian motyogva sodródik be újra. – Az órám megvan, a telefon is, útlevél is… – Rám pillant, de csak testben van itt, a gondolatai másutt járnak. Megpróbálok rámosolyogni, de nem sikerül. Túlzottan fáj a szemem. A kezem újra ott lebeg a billentyűk fölött, arra az esetre, ha véletlenül mögém találna tévedni, hogy megnézze, mit csinálok. Ha esetleg át kellene váltanom a Facebookra, ahol elindíthatnám neki azt a videót a cukorfalat, egymás hátára ugráló kiskecskékről, amit nemrég posztolt egy barátom.

Még egy kérdés. Rejteget valamit?

Mennyire egyszerű és direkt. Egészen elképesztő. Mintha valaki odakint a nagyvilágban tudná, hogy milyen gondolatok kavarognak a fejemben.

Ian mit sem sejt arról, hogy szakemberhez akarok fordulni.

Nem értene vele egyet. – Sarlatán az összes. És különben is. Nincs veled, velünk semmi baj. Minden hibátlan.

Vagy hát ki tudja, lehet, hogy pont ugyanazt mondaná, amit két hete. Nem sokkal a sérülésem előtt.

– Te aztán tényleg egy elkényeztetett ribanc vagy.

A gyilkosság napja

Meadowlark egy kisváros Kansas Citytől másfél órányira délre. A segélyhívó központ egy földszintes, téglaépítésű, első ránézésre az autópálya-pihenők mosdóira hasonlító rendőrkapitányság fojtogatóan szűk kis hátsó szobájában kapott helyet. Este tíz óra volt, Nick Cooper egyedül ült a helyiségben, amikor beérkezett a hívás. – Kilenc-tizenegy, mi a… – szólt bele hanyagul headsetje mikrofonjába, közben épp a kávéjába igyekezett cukrot szórni. Nem tudta befejezni a kérdést.

Kétségbeesetten fel-felsírt egy kisgyerek, egy nő suttogott neki. – Menj fel szépen az emeletre, kicsikém. – Sürgető volt a hangja. – Menj! Kérlek szépen! Menjél, most! – Majd hirtelen felkiáltott. – Uramisten!

– Miben segíthetek, asszonyom? – kérdezte, közben a kávéját felborítva nyúlt a számítógép felé. Igyekezett megnyugtatni magát, de leírhatatlanul felzaklatta a rettegő gyerek sírása. Az ujjai kevés híján használhatatlanokká váltak. A számítógép képernyőjén felvillant egy cím. – Kérem, asszonyom, meg tu…

– Siessen! – sikoltotta. – Kérem, segítsen! Gyorsan! – Nyolc másodperce tartott a 2240 Lincoln Street lakójával indított hívás, amikor Nick elveszítette a vonalat. Az őt hívó nőt hallotta, amint fojtott, reményvesztett hangon megszólal. – Ne. – A koppanásokból ítélve ezután a padlóra zuhant a telefon. A vonal szétkapcsolt. Megpróbálta újra hívni, de sikertelenül.

Rádión kiküldte a vészhelyzetről az értesítést. – 2240 Lincoln Street, feltehetően betöréses rablás vagy családon belüli erőszak – mondta olyan gyorsan, hogy egymást érték a szavai. – A lakásban egy nő és egy kiskorú. Nincs több információm. A hívás véget ért, nem lehet ismét kapcsolatot létesíteni. Vége.

Diane Vargas rendőrjárőr másodperceken belül reagált. – Központ, itt a 808-as. Indulok.

Nick felmarkolta a telefonját, és Barry Shippset hívta a gyorstárcsázó menüből. Meadowlark két nyomozója közül jó eséllyel Barry fog gyorsabban reagálni, attól függetlenül, hogy épp nincs műszakban, és nincs a kezénél a rádiója.

– Igen, Shipps nyomozó.

– Nyomozó, itt a diszpécser. Készenlétben tudna lenni, ha erősítést kérnek a 2240 Lincoln Streethez?

– Jobbat javaslok – jön a válasz. – Épp tankolok Casey boltjánál, egy utcával lejjebb. – Egy szívdobbanásnyi idővel később megreccsen a rádió. – Központ, itt Shipps. Elindultam.

Diane jelentkezett be újra. – Én pedig most fordulok le a Victoryról a 223-ra. Hamarosan ott.

– Vettem, 808. – És legyen óvatos, tette hozzá kis híján. Megálljt parancsolt magának. Valahányszor belebotlott a városban Diane-ba, azon kapta magát, hogy Van Morrison Brown Eyed Girl{1} című dalának dallamát fütyörészi. Vett egy mély levegőt, és karba tette remegő kezeit.

* * *

Meadowlark zömében munkásosztálybeli fehérek lakta kisváros volt ugyan, de nem volt híján a peremvidékét pettyező, régi farmercsaládok lakta tanyáknak sem. Volt köztük egy igen kellemes hely, egy Crooked Crow{2} nevű sörkert és sörfőzde, épp elég falusi bájjal megáldva ahhoz, hogy a napsütéses hétvégéken oda tudja csábítani a városlakókat. Ezt leszámítva csak két hagyományos étterem volt a városban, a Wagon Wheel és a Gambinos. Na meg egy Subway a Walmartban, utolsó mentsvárként.

A kereszteződésnél plakett áll egy esztétikus kőfalba ágyazva, rajta a „Sweet Water Creek" felirat. Vargas járőr befordult a viszonylag új városnegyedbe, amelyet alig hat évvel ezelőtt kezdtek el építeni. A telkek felét még el sem adták, a házak némelyike is lakatlan volt. Faszerkezetű, kimondottan tágas, szelíd megjelenésű házak, barátságos áron, néhány egyhangú tavacska és hatalmasra nőtt, ősöreg szilfa közé beszúrva.

Diane befordult a sarkon, és észrevett a járdán egy oldalra dőlt, piros Radio Flyer triciklit. Az ezüst kormányrúd a végcéljától kétháznyira, a verandán ragyogó lámpás vidám fényében csillogott.

A 2240 Lincoln a környék egyik nagyobb háza volt, egy enyhe lejtésű, begyepesített telken, előtte ízlésesen kialakított kert; a hanyagul karbantartott rózsabokrok mögül egy terrakotta szökőkút kőteste ágaskodott az ég felé. Diane-t elöntötte egy érzés: Sweet Water Creekben minden teljesen rendben van. De legalábbis az ő életénél nagyobb rendben. Nem fújtak riadót az ösztönei, amikor kilépett a kocsiból, és szembeállt a házzal.

– Központ, megérkeztem a helyszínre – szólt bele a rádió mikrofonjába, amely az egyenruha mellényzsebéhez volt rögzítve. Feszes tempóban sétált fel a bejárati ajtóhoz, amely mellett mindkét oldalt karcsú örökzöldek álltak őrt. Hangosan kopogott, háromszor.

– Rendőrség! – kiáltotta el magát, de senki nem reagált. Valahonnan a közelből egy kutya feszült, szűnni nem akaró ugatását hallotta. Felgyorsult a pulzusa. Nem lehet akkora gond, gondolta, hiszen ez Meadowlark. De valami így is sietségre ösztökélte. A csengőre tapasztotta az ujját, majd párszor megnyomta, dühös egymásutánban. Bentről hallotta visszaverődni a csengő öblös hangját. Nem követte lépések kopogó hangja a lépcsőn. Síri csend.

Maga az ajtó fából volt, kétoldalt csinos ablakok fogták közre. A járőr benézett, igyekezett kivenni valamit a mintás üveg mögött. Az első dolog, amit megpillantott, egy pár magas szárú katonai bakancs volt, közvetlenül a bejáratnál. Valahogy nem illettek a modern házhoz, a világos, fényesre lakkozott, sima padlóhoz. Egy nagy helyiséget látott csak; egyterűnek tűnt a ház, akár a nagyvárosi loftlakások.

A bejárati ajtónál kezdődött egy, az emeletre vezető, ívelt lépcsősor. A legalsó lépcsőnél egy elektromos készülék – talán egy telefon – széttört darabjai hevertek szétszóródva. Diane enyhén oldalra mozdult, hogy jobb szögből láthassa a belteret.

Elállt a lélegzete.

A gyönyörű világos padlón sötét folt terpeszkedett – ott vöröslött a szoba közepén. Hirtelen kalapálni kezdett a szíve. Nem váltak valóra a reményei, mégsem vaklárma. És Nick említett egy gyereket is.

– Központ, az ablakon át úgy tűnik, a padlón friss vér található – mondta bele a mikrofonba, valamivel hangosabban, mint szerette volna. – Nem zárható ki a haláleset. Erősítésre és egy sürgősségi mentőre lesz szükség. – Enyhén pánikba esve kezdett matatni a félautomata Glock tokjával, majd félig a padló felé tartva készenlétbe helyezte.

Újra megnyomta a csengőt. – Rendőrség! – kiáltott be még egyszer, ezúttal hangosabban, szilajabbul. Megpróbált benyitni, majd keményen nekifeszült a vállával. Zárva volt, meg sem mozdult.

A ház árnyékos, déli oldalához rohant, másik kijárat után kutatva. Futás közben Nick hangját hallotta, aki újabb értesítést küldött ki rádión, mozgósítva minden egységet. A sarkon befordulva megcsúszott egy sáros tócsában, szabad kezével sikerült megőriznie az egyensúlyát. Innen már jól hallotta, hogy az őrülten ugató kutya a hátsó udvarban van.

Egy sor bokor után kapuval ellátott, kovácsoltvas kerítés kezdődött. A kapu nem csukódott rendesen, egy gumipók szolgált rajta hevenyészett zárként. Diane eszeveszetten igyekezett megbirkózni a rozsdás kapuval.

– Gyerünk már – suttogta maga elé egyre idegesebben. A vas végül megadta magát, a zsanérok borzalmas, érdes csikorgást hallattak; olyat, mint amikor valaki karmokkal karistolja az iskolai táblát. Megindult a hátsó udvaron a ház felé, amikor egymást követően ketten is jelezték rádión, hogy útnak indultak. Most ő szólalt meg ismét. – Shipps, mikor érsz ide?

– Öt perc.

– Vettem.

Rálépett valamire, ami hangos sípolást hallatott magából. – Baszki – suttogta, és lenézve meglátta a bakancsa alá préselt, kacsaszerű kutyajátékot. Ahogy közelebb ért, és a szeme már megszokta a sötétet, több félig megevett régi, sárga teniszlabdát tudott kivenni a buján növő fűben-gazban szétszórva. A tornác szélén egy hatalmas, teknős alakú zöld műanyag homokozó állt. Közvetlenül mellette egy totyogóknak való vízimalom; pont elég magas volt egy kisgyerek számára, hogy az asztalkánál állva a színes kis poharakkal mozgásra bírja a kis vízkereket. A kis piros tricikli jutott eszébe a szomszéd kertje mellett, és lelki szemei előtt megjelentek egy kisgyerek vaskos, pedálozó lábai, és a járdán robogó háromkerekű, amit gondolkodás nélkül dobott félre a tulajdonosa, vissza sem nézve, amint egy vadonatúj kaland kötötte le a figyelmét.

Nicknek tehát igaza volt. Diane egészen biztos volt már benne, hogy a gyerek lesz a helyszínen az első számú prioritása.

A fény átkapaszkodott a hátsó ablakok redőnyeinek résein. Diane guggolva tapadt a ház falához, miután a tornácon keresztül a hátsó ajtó mellé ért. Az ugató kutyát is látta. Ketten voltak, mint kiderült: két apró, fekete-fehér Boston terrier. Az izgága, de elragadó kis jószágok teljesen össze voltak zavarodva, amiért kizárták őket a házból. Kerek, nedves szemekkel tekingettek körbe-körbe, és magukon kívül, lihegve járkáltak fel-alá.

Diane elfordította az ajtó gombját. – A hátsó ajtó nincs bezárva – szólt bele a mikrofonba.

Nick reagált elsőként. – Értesítettük a sürgősségieket. Tudnak róla, hogy még egy járőrre van szükséged, mielőtt belépnél a házba. Azt mondtam, gyülekezzenek a 2218 Lincolnnál, és várják a további utasításokat. Vettem – felelte. Nick ismerte az eljárást; a járőrnek kétségkívül meg kellett várnia a második járőrt, mielőtt belép. Ha egyedül megy be, azzal vét az eljárásrend ellen, és bajba sodorja magát. A válla fölött hátranézett a homokozóra. A vízimalomra. Aztán döntött. Inkább a munkáját veszítse el, semmint egy gyereket.

Benyomta az ajtót, és kitartotta a lábát, megálljt parancsolva az őt követni akaró kutyáknak. Puhán becsukta maga mögött az ajtót. Hátranézett, miközben beljebb lopódzott. A két Boston terrier mellső mancsai az ablaknak feszültek, könyörgőn akarták meggyőzni, hogy forduljon vissza, és engedje be őket.

A hátsó ajtó a földszint egyik sarkára nyílt, egy kerek, üveg reggelizőasztal és négy szék mellett. Egy üres borosüveg a fal mellé gurulva talált magának menedéket. Az asztalon egy másik borosüveg állt, alatta pedig, a padlón, egy Stoli elit vodka elegáns, hengeres üvege.

Diane nem tartotta magát kimondott sznobnak, ha étkezésről volt szó, de nem tudta nem észrevenni, hogy az asztalon több volt egyszerű ropogtatnivalóknál; középen egy vastag vágódeszkán olajbogyó, szalámi, sajt, krékerek és szőlő volt feltálalva és felerészt elfogyasztva.

Próbált ugyan az összképre koncentrálni, a vérfolttal nehéz volt nem foglalkozni. Valahányszor felnézett, és végighordozta a tekintetét a tágas helyiségen, újra a szemébe ötlött. Megdelejezte. Elborzasztotta.

Egyterű volt ugyan a szoba, mindenütt székek törték meg a teret, egy kanapé, néhány könyvespolc, asztalkák, egypár állólámpa társaságában. Csupa remek rejtekhely. Óvatosan, pisztollyal a kézben haladt előre, tekintete előre-hátra pásztázott, egyik csendes sarkot vette szemügyre a másik után.

Óvatos lépésekkel kellett az asztal mellett elaraszolnia. Egyszervolt poharak kisebb-nagyobb szilánkjai borították a padlót minden irányban. A reggelizőasztal körüli négy sárga, kárpitozott szék egyike felborult, egy másikon egy árnyalattal sötétebb folt virított ott, ahol kiömlött rá valami. Az oldalra dőlt szék mellett egy nedves fénykép hevert.

Diane lehajolt, és közelebbről is megnézte; két barna hajú nő volt a fotón – ennyit lehetett kivenni a szél borzolta hajkoronákból –, a háttérben pedig egy szokatlan küllemű épület. Halványan emlékeztetett valami közel-keleti épületre, majdnem olyan volt, mint egy minaret nélküli mecset. Bármi ömlött is ki a padlóra, a fénykép mohón szívta magába, egymásba mosva a két nő arcvonásait. Diane képzeletében megjelent valaki, aki az asztalnál ülve tartotta kézben a fényképet. Múltba révedés? Emlékszel, amikor…? Ó, igen, hadd keressem elő a fényképeket…

A konyhát és a nappalit egy félhold alakú pult választotta el egymástól, mellette egy sornyi magas székkel. Diane nem látott be a bárpult mögé, amíg nem hagyta a háta mögött az asztalt.

Számos, méretben is különböző kis tócsát látott; hasonlítottak a nagy esők után a járdákat tarkító pocsolyákra. Ezek viszont vörösek voltak. A belőlük induló, pontozott vonal, akár egy hosszan kiterített nyaklánc, egy karmazsin, vékony véres gyöngysor.

Itt zajlott a mészárlás, a hűtő és a bárpult mosogatóval és csöpögtetővel ellátott, belső íve közt. A környező falakat, a konyhai gépeket vérpermet borította. Diane torka összeszorult. A hűtő ajtaján ujjal mázolt festmények. Apró, vörös foltok kölcsönöztek nekik többletjelentést; rémálomszerű eső hullott a takaros házakra, a háromfős pálcikacsaládra, a puha bárányfelhőkre és a mosolygós napocskára.

A konyhai tócsákból induló véres gyöngysor a szoba közepén éktelenkedő, széles, elkenődött foltig kígyózott. Mintha valaki fel akarta volna törölni. Diane lelki szemei előtt megjelent egy kézen-lábon csúszó valaki, aki ott állt talpra újra, és bámulatos módon még egyszer, utoljára megküzdött az életéért. Hirtelen elragadta egy irracionális késztetés, végig akart rohanni a házon, és kiáltozva megkeresni a gyereket. De már a puszta jelenléte is szabálysértés volt.

A szoba túlsó faláról egy ovális afrikai maszk bámult vissza rá hatalmas, faragott szem- és szájüreggel; a rémület fába vésett arca.

Szorongva pillantott el a válla fölött a megterítet asztalra, amit mintha egy kellemes, baráti borkóstolóra rendeztek volna be. Majd újra maga elé nézett, az életet adó emberi nedvek rémületes pocsolyája felé, amely szinte hívogatta – gyere, nézd, milyen leírhatatlan szörnyűség történt itt.

Maddie

Tíz héttel korábban

A tekintete újra és újra visszatéved az arcom bal felső élére. Elnéz az ablak irányába – az otthoni irodájából épp rálátni egy mesterséges tóra –, de kisvártatva a varratokon állapodik meg.

Fogalmam sincs, hogy fog ez működni. A weboldalán az áll, „elsősorban ítélkezéstől mentes, együtt érző és diszkrét pszichológus, aki írásterápiára specializálódva kezeli a szorongásokat". De akkor ne bámulj, a büdös faszba már. Azt mondtam, azért vagyok itt, mert csökkenteni szeretném a bennem felgyülemlett feszültséget.

Elmosolyodik. Így már mindjárt más. Dallamos reklámhangon szólal meg. – Az írásterápiában számos rendkívül hasznos gyakorlatot ismerünk. A legjobban azt szeretem benne, hogy csak a képzelet és a gátlások szabják meg, milyen mélyre tudunk vele leásni. Megpróbálkozunk pár megközelítéssel, és… – oldalra dönti a fejét; a mozdulat egyértelműen jól be van gyakorolva, valahogy mégis megnyerő marad – és kiderítjük, melyik felel meg Önnek a legjobban, Maddie.

Bólintok, kissé elmozdulnak az arcom bal oldalára igazított hajtincsek. Rezzenéstelen arccal figyel, de egyértelműen látni, mennyire le van nyűgözve. Nem lep meg igazán;

a zúzódás már elhalványult, de még így is elég botrányosan fest az egész.

Elbátortalanodtam. Ennek működnie kell, de ez a nő nem az, amire számítottam. Mindenképp írásterápiát akartam, és a környéken nem volt túl nagy a választék. Amikor Dr. Camilla Jones Overland Parkban található magánrendelője mellett döntöttem, egy elegáns, nadrágkosztümös nőt képzeltem el, nagymamás körömcipőben. Kedves szemekkel, ezüst hajkoronával.

Ez a nő, ez a Camilla azt mondta, a neve rímel a Pame­lá­ra. Hogy mi? Azt mondta, Dr. Jones helyett szólítsam csak Cami J-nek. Laza, ejtett vállú, virágmintás felső van rajta, jóganadrág és baseballsapka, ami – felszínes leszek, belátom, de akkor is ki kell hangsúlyoznom, hogy – elöl tele van strasszokkal. Mindenhol. Teljesen. Nekem valószínűleg épp annyira nehéz nem a sapkát bámulni, mint amennyire neki nem az arcomat. A sapka fókuszpontja egy hatalmas Bourbon strasszliliom. Eléggé aggaszt a dolog. A hatvanas évei elejét taposhatja, bár cefet jól néz ki. De az igazat megvallva nem volna ínyemre, ha a pszichológusom folyton egy zumbaoktatóra emlékeztetne.

Végül a szemembe néz. – Maddie?

– Igen? – Fogalmam sincs, miért szorítom ökölbe, nyitom szét, szorítom újra ökölbe a tenyerem. A rengeteg írástól mindig ínhüvelyproblémáim voltak; akkor szoktam ezt csinálni, ha elfásul a csuklóm. Abbahagyom.

– Térjünk a tárgyra, de kezdjük valami egyszerűvel. Szeretném, ha leírna nekem húsz olyan dolgot, amitől szorongani kezd. – A kezembe nyom egy vonalkázott jegyzettömböt és egy tollat. – Próbáljon ne túl sokat gondolkodni rajta. Csak írja le, mi rémíti meg, mitől lesz szomorú vagy ideges. Ami először eszébe jut, azt írja le, rendben?

– Rendben.

1. Amikor Charlie felsír. Minden rossz, ami Charlie-val történik.

2. Amikor Ian a pincében vodkázik. Vagy mikor nem akar felkelni.

3. Ha valaki gyerekekre lövöldöz egy iskolában, vagy ha valaki – bárki – válogatás nélkül kezd lelőni embereket, különösen gyerekeket. A házban sem látok fegyvert szívesen.

4. Ha valaki behajt egy hatalmas tizennyolc kerekűvel egy ünneplő tengerparti tömegbe Franciaországban, és letarol maga előtt mindenkit.

5. ISIS.

6. Olyan hülyén hangzik, de megrémít, ha elmegyek valahova új embereket megismerni, ott meg le akarnak ülni egy nagy körben, és azt akarják, hogy beszéljek magamról. Már nem járok a meadowlarki anyukák villásreggeliző izéjére sem.

7. Amikor leszáll az előttem levő futópadról a közel-keleti fickó, és otthagyja a bazi nagy hátizsákját.

8. Amikor a kutyákat hívom, de nem jönnek, és nem találom őket sehol. (Ez valószínűleg azért, mert pont tegnap este történt. Lyukat kotortak a kerítés alatt, de szerencsére nem csapta el őket egy autó. Befoltoztam utánuk a kerítést.)

9. Amikor megbetegszenek a szüleim vagy Charlie. Az influenza új, halálos fajtái.

10. Amikor Ian veszélyes országokba megy dolgozni. Az a rengeteg dolog, ami balul sülhet el.

11. Temetések. Kórházak. Tavak.

12. Amikor Ian nagyon mérges lesz Charlie-ra.

13. A tény, hogy egy aligátor csak úgy elő tud bukkanni a Disney-öbölből, és az apja karjaiból magával tud ragadni egy kisgyereket.

14. Amikor őrülten zakatolni kezd a szívem. Ez általában akkor történik, amikor hiányolni kezdem Joannát, és eszembe jut, hogy biztosan még mindig utál.

15. A vízbe fulladás, különösen azok a pici szír gyerekek, akiket holtan mos partra a víz. Néha napokig nem tudom feldolgozni, és álmomban Charlie fullad vízbe, néha meg a kutyáim. Árhullámok.

16. Amikor Charlie-t kiviszem a parkba, aztán hirtelen eltűnik, és sehol nem találom.

17. Az emberekben lakozó sötétség. Az a fószer Németországban például, aki valaki másnak azért fizetett, hogy apró darabokat vágjon ki belőle, megsüsse és megegye.

18. Amikor Charlie felsír.

19. Amikor Charlie-t egyedül kell hagynom Iannel.

20. Az, hogy valami nem stimmel velem.

Odatolom a papírt a terpeszben ülő Cami J elé. Most, hogy alaposabban megnéztem abban az igen szűk, trapézfazonú, a hetvenes éveket idéző jóganadrágban, erős kísértést érzek magamban, hogy „Puni J-nek" hívjam.

Csendben olvasni kezd. – Azt hiszem, ismételtem magam – mondom. – Mintha kétszer írtam volna, hogy „Amikor Charlie felsír".

A listára koncentrálva bólint. – Az ismétlésnek is lehet jelentősége.

Néhány perc után rám emeli a szemét. Ezúttal még a tapintat látszatával sem foglalkozik; tekintete végighalad az ajkaimtól a szemöldökömig kanyargó, töredezett ösvényen. – Még mindig fáj?

– Egy kicsit, ha mosolygok.

– Ezért nem mosolyog?

– Nem? Pedig egészen biztos vagyok benne. – És el is mosolyodom, a mondottakat megerősítendő.

– Volt már valaha plasztikai sebésznél?

– Nem, de valószínűleg egyszer eljön az ideje. – Igaz, ami igaz, világéletemben „jolie laide" voltam, ahogy nagyanyám szokta mondogatni. Gyönyörű csúfság. A szemem fakószürke, formája szokatlan, a mosolyom aszimmetrikus, és az arcformámban is van valami rókaszerű. Soha nem voltam híján a férfi rajongóknak, de tudom, hogy minden csáberőm a furcsaságaimból fakad. Még nem tettem mérlegre, vajon tetszik-e ez az alakulófélben levő heg. Néha, amikor tükörbe nézek, úgy érzem, életem könyve kapott egy sokkal őszintébb borítót.

Cami J az anyai empátia könnyeitől nedves szemekkel bólint. Megkocogtatja a papírlapot. – Ahogy elnézem, elég sokszor jelenik meg Önnél az, amit mi a szakmában „katasztrofizálásnak" nevezünk.

– Sosem hallottam még ezt a kifejezést.

– Egyre gyakoribb jelenség, hála a rossz hírek folyamatos áradatának. A katasztrófáktól való irracionális félelem. Igen könnyen túl lehet becsülni egy rendkívül ritka, Önt vagy a szeretteit érő tragédia lehetőségét.

Akár el is mondhatnám neki, mennyire ismerem testközelből a rendkívül ritka tragédiákat, de úgy döntök, ezt megtartom későbbre. – Bármikor bármilyen baleset megtörténhet.

– Bármilyen? Aligátorok? – Elmosolyodik, közelebb hajol, kacsint egyet. – Német kannibálok?

Vállat vonok, de azonnal elő is tör belőlem a nevetés. Német kannibálok.

– De van itt valami más is – mondja halálosan komolyan. Se híre, se pora az eddigi zumbaoktató kisugárzásnak. – Volna kedve egy kicsit a kapcsolatáról beszélni Iannel? Ő Charlie apja?

Bólintok, és – a tisztánlátás kedvéért jegyzem meg – szeretnék neki mindent elmondani róla. Tényleg, hatalmas sztori. Valami oknál fogva azonban meg sem tudok hirtelen szólalni, egyszerűen még belegondolni is nehéz, mi történt Iannel. Bénultnak érzem magam, a nyelvem nedves kis hal a szám börtönében, az orrom iszappal van tele. Néha előjön. Jól emlékszem, milyen volt, amikor vízbe nyomtak, az arcom centikre a felszíntől, a levegő olyan közel, hogy dülledő szemekkel nyitom tágra a számat levegőért…

A víz bedől a számba, lezúdul a torkomon. Mindent kitölt. Ennyi volt. Minden más lett.

– Kérem, megmondaná, merre találom a mosdót? – nyögöm ki felállva. – Azt hiszem, rosszul vagyok.

Maddie

2001

Charlie apja, életem szerelme. Ian.

Állj. Hadd kezdjem a legelején.

Mindig is amolyan „álfilantróp voltam. Naiv jótét lélek, ahogy a barátaim nagy többsége is. Akkoriban a világ egy olyan csücskében laktam, amit a legtöbb turistakalauz még csak meg sem említ. Ha véletlenül mégis, általában a „háború szaggatta, elszegényedett, törvénytelen jelzők kíséretében. Amely jelzőket én kimondottan vonzónak tartottam. Egyszerűen nagyon is izgalmas volt „Európa legsötétebb, legelfeledettebb sarkában" élni, ahogy néha emlegették. Épp álfilantróp időszakom kellős közepén voltam tehát, szegénységben élő diákoknak tartottam angolórákat az egykori Keleti Blokk országainak egyikében, a kollektíven csak Balkánnak nevezett régióban.

Bulgáriában, egészen konkrétan, míg legjobb barátom, Joanna tőlem eggyel balra, egy nem túlzottan ismert, de annál robbanásveszélyesebb helyen: Macedóniában.

Iannel először egy jótékonysági rendezvényen találkoztam. Elég unalmasan hangzik, nem? Nos, közelről sem volt unalmas.

Egy üdülőhelyen voltunk, a Macedónia fővárosától, Skopjétól néhány órányira délre található Ohridban, a görög határtól nem messze. Festői hely, a maga lepukkant módján. Kőből emelt villák sorakoznak a napfényfoltoktól ékes tóra néző hegyoldalon. A dél felé, egyenesen Görögország irányába néző hegyoldal legmagasabb pontján állt Szent János temploma, ez a képeslapokra termett, kupolával ékesített XIII. századi épület. Békés miliője egyenesen meghazudtolta az alatta elterülő faluban uralkodó viszályt. Ohrid egy nyugodt, csábító úti cél lehetne, ha a kanyargós sikátorokban és zsebkendőnyi tereken sétálgató emberek közt nem lenne szinte kézzelfogható a feszültség. Így viszont olyan üdülőhely volt, amely tele volt két, egymással hadban álló vallás híveivel, és olybá tűnt, mintha a vérszomj és a gyanakvás elegyével vizsgálgatna mindenki mindenkit. Az ország egy polgárháború küszöbén állt.

A Vöröskereszt javára rendezett esemény „show-val egybekötött vacsora volt egy rozoga, víz áztatta farönkökön álló, bizonytalanul a tó sáros partja fölé nyúló vendéglőben. Joanna Macedónia menekülttáboraiban dolgozott nőkkel és gyerekekkel. Washingtoni felettese, Elaine megkérte, hogy vegyen részt a jótékonysági eseményen, és két jegyet biztosított számára. Könyörgött, hogy látogassam meg ezen a hétvégén, és legyek én a „plusz egy fő.

Amikor unatkozott vagy feszült volt, általában nekiállt befonni a haját. Most egy vodka-tonik fölött görnyedt, összefont ujjakkal, barna szemével az ebédlőasztalok körül tébláboló, maroknyi egérszerű értelmiségit méregette, akik megpróbálták eldönteni, hova is üljenek. – Ha belegondolok, hogy most valahol máshol is lehetnénk, és mondjuk, bámulhatnánk a falon száradó festéket. Mennyivel jobban mulatnánk, mint most.

– Ingyen pia – feleltem közömbösen.

– Nem lépünk le inkább? – kérdezte ragyogó szemmel, hirtelen jött lelkesedéssel.

– Ha nem kerülsz bajba miatta – felelem, teljesen nyíltan támogatva a menekülést.

Hirtelen elhagyta a lelkesedés. – Akár bajba is kerülhetek, ami azt illeti. Ha segítesz körbenyalogatni néhány nagyon fontos feneket, talán megúszhatom, hogy eltűnünk egy órán belül.

Három férfi lépett be pont ebben a pillanatban, egyikük bámulatosan magas, és – legalábbis ilyen távolról – pont olyan bámulatosan jóképű. Közelebb hajolva suttogtam. – Rajta van a listán? Talán még kész is leszek önként jelentkezni.

Jo hátradőlve nevetett fel. – Ó, nem. Ezt a fickót most látom először életemben, esküszöm.

– Várj csak – szólalok meg újra, miután szemügyre vettem a kísérőit. – Az ott nem Vadjenki Buck, a haverod? Az amerikai követségről?

– Te szent szarosfazék, dehogyisnem – válaszolt Joanna, majd felállt, és integetve invitálta az asztalunkhoz a triót.

Mr. Buck Snydert, az amerikai nagykövetség szakállas, kapafogú katonai attaséját neveztük egymás közt Vadjenki Bucknak, akivel Joanna néha a menekülttáborok biztonságát illetően tárgyalt telefonon. Egy hosszú, borgőzös vacsora után kereszteltük át, amelyet nem győzött végigdicsekedni ízes déli tájszólásában. – Öregem, ezek a balkáni nők, ezeknek aztán mindegy. Mondhatsz bármit, faszikám, csinálhatsz bármit. Ha veled van a nagy kékség, akkor aztán garantáltan lepókhálózzák a lőcsödet. – Buck az amerikai útlevelet nevezte „nagy kékségnek".

Míg igyekeztünk úgy tenni, mint aki nem követi figyelemmel minden egyes mozdulatukat, arra vártunk Joannával, hogy kiderüljön, vajon tényleg odaülnek-e hozzánk.  Odahajolt hozzám, megérintette a karomat, majd megszólalt: – Köszönöm, hogy eljöttél velem. Örülök, amiért nem egyedül vagyok itt.

Kicsit azért vonakodva szálltam fel arra a borzasztó buszra. Macedónia keresztény többsége és az egyre növekvő muszlim kisebbség közti összetűzés csak fokozta a feszültséget, és a sajátos kis hegyi falvakra vastag, ipari füstként telepedett rá a gyűlölet és a düh – ugyanúgy, mint mindenütt a régióban. Macedónia már senki számára nem volt biztonságos hely.

De azért nem kellett a tarkómra szorított pisztollyal sem kényszeríteni. Örömmel látogattam meg, és szerencsésnek tartottam, hogy a posztgraduális képzés után mindketten Kelet-Európában kötöttünk ki. Ettől függetlenül elég kényelmetlen, öt-nyolc órás utazásokban volt részem (az időtartam mindig attól függött, hány órán át kellett a két ország közti határátkelőn rostokolnunk). És a munkám is kimerített.

Egy tizennégy hónapos Fulbright-ösztöndíj{3} utolsó hónapjait tapostam Bulgáriában, ennek keretein belül tartottam angolórákat a Szófiai Egyetemen, emellett pedig egy könyvön dolgoztam. A napjaimat teljesen kitöltötte az írás, a tanítás és az utazás. Javarészt elégedett voltam mindennel.

Joanna Jasinskit a gimnáziumi éveim során, egy spanyolországi cserediák-program alkalmával ismertem meg. Mindketten rajongtunk a nyelvek – nem utolsósorban a diszkókban lesmárolt spanyol fiúk nyelvei –, a német és orosz filozófusok és a The Cure iránt. Abban az időszakban, mikor megismerkedtünk, mindketten tolmácsok akartunk lenni, „ha majd nagyok leszünk", és gyakran az általunk tanult nyelvek