A KGB története

KGB?"

Előszó

Más kiadványokkal ellentétben mi csak 1954-től foglalkozunk a szovjet titkosszolgálattal - ugyanis a KGB - ebben a formájában és ezen a néven - ekkor alakult meg.

Természetesen tudatában vagyunk annak is, hogy a szervezet gyökerei, sőt egész felépítése sokkal mélyebbre nyúlnak vissza - nem is említve céljait és eszközeit, valamint egész ideológiáját. Erről az előzményekről írott, szintén rövid kis fejezetben teszünk majd említést.

Nem véletlen, hogy míg a többi kémszervezettel kapcsolatban sehol sem jelenik meg a kifejezés: könyörtelenül - az a KGB-ről szóló könyvünk címébe is belekerült. Ez az a szervezet - voltaképpen szinte az egyetlen ezen a világon, amely - e néven történő működése csaknem négy évtizede alatt (1954-1992) - olyan negatív hírnevet szerzett magának a világban. De mint látni fogják, ennek is megvoltak a maga mélyen gyökerező okai.

1. Az előzmények

Orosz földön a titkosszolgálatoknak és az ezt a szerepet eljátszó szerveknek igen nagy múltjuk van. Bizony azt kell mondani, hogy azt a szerencsétlen népet, amely történelme folyamán igazából még soha nem ismerhette meg a demokráciát és a valódi önigazgató államformákat - és így ment át a XXI. századba is - szinte kezdettől fogva megfélemlítették. A megfélemlítés remek eszköze volt mindig olyan fegyveres testület, amely az uralkodó ideológiát és hatalmat képviselve, senkinek nem tartozott felelősséggel. Kivéve tán azt az egyént, aki a szervezetet létrehozta és működtette. Ilyen volt Rettegett Iván, a XVI. századi uralkodó, az első orosz cár. Iván életének minden szakaszában klinikai eset lévén, betegesen kegyetlenkedett népével. Ő hozta létre az opriscsinát, azt a szervezetet, amelynek több ezer tagja beszáguldozta az országot és nem is létező, de azért véresen megtorolt „összeesküvésekről" regélt. A feketeruhás fegyveres szervezet az uralkodó kinyújtott és veszélyes karja volt, senki sem volt tőlük biztonságban. Olykor egész városokat pusztítottak el teljes lakosságukkal.

Aki tanulmányozta Rettegett Iván és Sztálin életét, az kénytelen volt észrevenni, mennyi közös vonás, nagyon hasonló, vagy ijesztően azonos dolog történt uralkodásaik alatt. Egyik is, másik is kedvelte a koncepciós pereket és egész népeket irtottak ki, ha úgy kívánta vélt érdekük. A terror orgiáihoz tehát az oroszok már ötszáz éve hozzászoktak. Ami persze nem ad felmentést sem a terrort gyakorlóknak, sem az azt elszenvedőknek - de az eltűrőknek sem.

A későbbi cárok Oroszországban sem volt sokkal jobb helyzete az állampolgároknak. Orosz földön ezt a kifejezést: „állampolgár (már amikor elismerték vagy használták egyáltalán) mindig is birtokos esetként kezelték. A hatalom tehát úgy értelmezte, hogy ezek az emberek az „állam polgárai, vagyis tulajdonai, akikkel azt tehet, amit akar.

És azt is tette.

A következő évszázadokban persze a politikai üldöztetésekre szakosodott rendőrség hiányzott ugyan az orosz közéletből, de azért az állam mindig is megtalálta eszközeit, hogyan kényszerítse rá akaratát a szerencsétlen alattvalókra. Ismételjük, a KGB azért különbözik a világ minden más kémszervezetétől, mert a többieket (eltekintve néhány kommunista vagy más ideológiájú diktatúrától) nem a saját társadalmuk megfélemlítésére használták fel. Ez még a hitleri Németország náci erőszakszervezeteire is csak részben, korlátozottan volt igaz, hiszen amint a Harmadik Birodalom elfoglalt már európai területeket, ezek a szervek oda is áttették működési területüket.

Az orosz, később pedig a szovjet titkosszolgálatok mindig is egy hatalmas megtorló apparátus részei voltak. Egyetlen kémszervezetnek sem volt ekkora létszáma és ilyen technikai felszereltsége, mint a KGB-nek és elődeinek - de akkora eszköztára és annyira szétágazó feladatköre sem. Hozzá képest az amerikai CIA ártatlan kis társulás, az izraeli Moszad vagy valamelyik ottani más kémszervezet is csak az ellenséggel szemben álló szervezetecske - ám orosz, helyesebben szovjet földön a kémszervezetek mindig is a hadsereg után a legnagyobb erőt képviselték a politikai hatalom kezében és elsősorban nem a külföld ellen, hanem az ország saját polgárainak megfékezéséért létezett.

Ez olyan alapvető különbség a KGB és minden más szervezet között, amit majd e könyv olvasása közben folyton újra és újra magunk elé kell idéznünk. Ez sok mindent megmagyaráz majd abból, ami ezekkel a szervezetekkel történt.

Az egyes cárok nemegyszer szükségét érezték annak, hogy erős kézzel szorongassák az alattvalók nyakát. Erre különféle erőszakszervezeteket találtak, a legtöbbször persze a hadsereget. Nagy Péter sem volt különb rettegett elődjénél, az ő titkos börtöneiben is tömegesen kínozták és végezték ki az alattvalókat. Péter mellesleg ugyanezt a sorsot szánta saját fiának is. Aztán a XIX. század első felében, amikor - legelső ízben az orosz földön - már-már majdnem létrejött egy igazi forradalmi mozgalom, a hatalom válasza erre is egy politikai rendőrség létrehozása volt. Hosszan írhatnánk most arról, miféle események zajlottak le abban az évszázadban, Oroszországban. Ezek egyfelől megmutatták a világnak, hogy a rettenetes elnyomás egyre újabb és mind kétségbeesettebb ellenállókat szül, akik a legképtelenebb titkos szervezetekbe tömörülve sokféle módon próbálták eltenni láb alól a cárokat, kormányzókat és egyéb főhatalmasságokat. A másik oldalon pedig az eleinte felkészületlen titkosrendőrség hogyan szerzett egyre több tapasztalatot és lett kettejük harca mind könyörtelenebb.

A cárok Ohrana („Védelem") nevezetű szervezete meg is tette, amire képes volt - de igazi védelmet az államnak nem nyújthatott. Erre a legjobb bizonyíték mindaz, ami 1917-ig és abban az évben történt. A világháborús körülmények nyomása alatt előbb egy demokratikus mozgalom ragadta el a hatalmat az addig olyannyira rettegett cároktól, majd ettől a szintén gyenge mozgalomtól, az orosz földön első demokratikusnak nevezhető kormánytól a kommunisták egy fegyveres puccsal, amit aztán később nagy forradalomnak neveztek el.

Ettől kezdve minden megváltozott. Nemcsak Oroszországban, de előbb Európában, majd az egész világon. Létrejött egy olyan hatalom, amely szerte az öt kontinensen táplálta a lázadásokat, a demokrácia elleni harcot - nemegyszer a gyarmatosítás elleni küzdelem vagy a nemzeti függetlenedés (hamis) jelszavaival takarózva. Természetesen az orosz titkosszolgálatok (mert a KGB elődei mellett létrejöttek azok katonai megfelelői is) egyetlen akaratnak: előbb magának a Kommunista Pártnak, aztán a Párt legfelső vezetőségének, végül pedig egyetlen diktátornak engedelmeskedtek, akit ott és azokban az évtizedekben nem elnöknek, hanem pártfőtitkárnak hívtak.

A CseKa, az NKVD és más szervezetek minden egyéb mellett - erről kevés szó esik a forrásokban - voltaképpen igen antiszemita szervezetek voltak. Legfőképpen ilyen volt aztán a KGB a második világháború után, amelybe zsidók gyakorlatilag nem kerülhettek be. A szervezet legfelső és közepes szintű vezetői saját állományuk előtt nem is titkolták ezt a tényt - de az ilyetén nézeteiket is nyíltan hangoztatták. A KGB-ben ez bevett és megszokott dolog volt.

Már a cári Ohrana is azzal foglalkozott jórészben, amivel a szovjet titkosszolgálatok és persze a KGB is: külföldön kémkedtek, de elsősorban nem csak a más hatalmak tevékenysége izgatta őket. Hanem az, hogy ott hogyan szervezkednek, mit terveznek, és mit tesznek az orosz (Szovjetunió-beli) emigránsok. Ez egy örökösnek nevezhető félelem, amely természetesen a mélyen gyökerező orosz idegengyűlöletben (is) rejlik. A külföldi, az idegen = ellenség. De még inkább ellenség az, aki innen származott el! Mert hiszen ha „barát" lenne, akkor itt maradt volna. Ha elment, azért ment el, mert az ellenségünk - ilyen egyszerű volt a képlet. Már Nagy Péter is csellel hazacsalta a fiát külföldről azért, hogy halálra kínoztassa, és akadt olyan cárnő, aki Nyugat-Európában raboltatta el egy vetélytársát, hogy aztán otthon végezhessenek vele. Ez a motívum átvonul az egész orosz történelmen és sajnos e szemléletben még ma is minimális a változás.

Már az Ohrana idején is orosz kémek lepték el a Nyugatot, megfejtették más államok diplomáciai kódjait, figyelték polgárait és titkos akciókban vettek részt. Mindez csak annyiban változott a szovjet időkben, hegy azok a titkosszolgálatok mindezt nagyságrendekkel haladták meg, mind mennyiségben, mind minőségben.

Hosszan írhatnánk a sztalini időkről a Szovjetunión belül és kívül, amikor is minden nemzetközi szervezetet igyekeztek uralni az orosz kommunisták, a kommunista szervezetekkel ezt el is érték. Kémeik ott voltak mindenütt és mindig mindenhol az történt, amit Moszkvában akartak.

Nem célunk ebben a rövid fejezetben bármilyen akcióról írni - ezekre majd később, a KGB idejében kerítünk sort. De higgyék el, száz és száz oldalakon keresztül sorolhatnánk a történeteket, a véres vagy kevésbé véres „sztorikat". A világ akkor sem volt unalmas és a kémek sem akkor, sem máskor nem unatkoztak. A XX. század húszas, harmincas éveiben a szovjet ügynökök szertea világban sok mindennel foglalkoztak, beleértve a pénzhamisítást, rablást is. A titkosszolgálat, amely annak idején a CseKa és az NKVD között éppen OGPU néven szerepelt, tevékenyen részt vett az orosz parasztok millióinak éhhalálra ítélésében és tömeges kivégzésekben is. Mint mondottuk, ez nem olyan titkosszolgálat volt, mint a többiek előtte és utána bárhol a világon.

A szovjet titkosszolgálat Sztálin nélkül soha nem rendezhette volna meg hírhedt koncepciós pereit, nem irthatta volna ki az egykori régi bolsevik vezetést, amelynek tagjai róla is tudtak számos terhelő adatot. Nem tehette volna „jégre a katonai vezetésnek számára nem rokonszenves tagjait és az államot sem vezethette volna olyan módszerekkel, amilyenekkel vezette. Amikor pedig összecsapott a két imperialista nagyhatalom, a hitleri Németország és a sztalini Szovjetunió, sajnos a meggyötört Európa polgárai hiába reménykedtek abban, hogy a háború végére mindkettő erejét veszti és talán összeomlik. Hála a Nyugat segítségének, Sztálin a háború után még erősebb lett, mint valaha. A következő években pedig a titkosszolgálatok és az ideológiailag elfertőzött nyugati kémek megszerezték Moszkva számára az atombomba, aztán a hidrogénbomba titkát. Később ugyanez volt a helyzet az interkontinentális ballisztikus rakéták kifejlesztése területén is, amelyből aztán a szovjetek úgynevezett „űrkutatási előnye származott.

A háború után persze a szovjet ügynökök is követték a náci receptet és az erőszakkal uralmuk alá hajtott úgynevezett „szocialista országokban" is elfoglalták a helyűket. Ebben semmi szerepet nem játszott az a tény, hogy az adott kelet-európai országban állomásoztak-e szovjet csapatok, vagy sem. Például ott van Bulgária, amelyben nem voltak szovjet katonák, az NKVD (később KGB) viszont a lehető legmélyebben benne volt a helyi titkosszolgálatban - olyannyira szervesen, hogy azt tőle el sem lehetett választani (és ez így is maradt vagy negyven éven át). Némileg más, de igazából ilyen volt a helyzet Romániában is. A lengyel, cseh, magyar stb. titkosszolgálatokat (nem is beszélve a később keletkezett NDK-s, vagyis keletnémet kommunista titkosszolgálatról) is gyakorlatilag Moszkvából irányították.

Hosszan írhatnánk azokról a harcokról is, amelyeket úgy az országon belül, mint azon kívül vívott a titkosszolgálat a hidegháború első, „leghidegebb" szakaszában, vagyis a negyvenes évek végén, az ötvenes évek első felében. A KGB, amelyet akkor egy újabb változtatás és átszervezés nyomán NKGB-nek rövidítettek, rengeteg felforgatást végzett Nyugaton. De még messze nem annyit, amennyit majd a későbbi évtizedekben.

Természetesen Moszkva legjobb szövetségese a háború utániévtizedekben is ugyanaz a nyugati réteg volt, amely már 1939 előtt is gyakorta a kezére játszott: a nyugat-európai és amerikai balos értelmiség, ezeken belül is a legjobban használhatók az ottani kommunisták voltak. Ezek az emberek - nagy többségükben legalábbis - behunyták a szemüket és nem akarták látni, mi történik voltaképpen a Szovjetunióban és az általa lerohant, elfoglalt kelet-közép-európai államokban. Nem akarták tudomásul venni, hogy a valaha is létezett legrosszabb zsarnokság szolgálatába álltak, azt dicsőítik és saját demokratikus rendszerük létezését ássák alá mindezzel. Persze, idővel sokan kiábrándultak közülük. De még manapság, a 2000. év után is előfordul, hogy a volt szovjet archívumokból és más, jobbára kelet-európai forrásokból olyan, dokumentumok kerülnek elő, amelyek néhány nagyobb politikus egykori KGB-tagságát bizonyítják…

Nos, mindezek után, rohamléptekkel haladva érkeztünk el addig, amíg az ötvenes évek első felében, egy újabb átalakítást követően Moszkvában ismét - immár ki tudja, hányadszor - átkeresztelték a titkosszolgálatot és ezúttal a már-már véglegesnek tűnő KGB - Komityet Goszudarsztvennoj Bezopasznosztyi - „Állambiztonsági Bizottság" nevet adták neki. Amely egy normális államban nagyot is normálisan hangzott volna.

De hát a Szovjetunió nem volt normális állam, normális ország - ezért az a félelmetes szervezet sem sorolható az olyan intézmények közé, amelyek minden államban vannak. Lenniük kell, mert úgy kívánja az állam közönséges, hétköznapi működése. Az efféle szervezetekre csak a diktatúrákban van szükség, csak ott tudnak működni egyáltalán - és sehol másutt nem is tűrnék meg őket az épeszű, békés életre vágyó polgárok.

De ismételjük, ez egy egészen más világban történt. Ez a Szovjetunió volt, a világtörténelem legkegyetlenebb és legkülönösebb államalakulata, amely létének hetvenvalahány éve alatt hihetetlenül sok negatív dolgot produkált.

Ezek egyike volt a KGB.

2. A kezdet voltaképpen folytatás

1954-ben igen bonyolult helyzetben volt az az ország, amely a KGB-t működtette.

Persze a Szovjetunió történelmének minden korszakában nagyon bonyolult és nehéz helyzetben volt. Ez elsősorban magának a rendszernek köszönhető. Nem árt megjegyeznünk, hogy a kommunizmus megvalósítására törekvő rendszerek soha, sehol nem születtek önkéntes alapon, a társadalmi saját vállalás minden esetben hiányzott. Így természetesen a Szovjetunió is egy erőszakos rendszer alapjain teremtődött meg, újabb erőszak által, és csak így maradhatott fenn.

Az ilyen helyzet már nem is lehet más, mint bonyolult, sokrétű és minden ízében veszélyeket rejtő. Ezt jól felismerték a kommunista vezetők Sztálin előtt, alatt és után is.

A rendszereket vezető tömeggyilkosok, mint elsősorban maga Sztálin, de lelkes követői, mint Ceausescu, Poll Pot, Mao Ce-tung vagy éppen Milosevics és a többiek ezt jól tudták, érezték. Másféle módon, mint erőszakkal nem is uralkodhattak. Amikor az addigi, másként nevezett szervezetből KGB-t csináltak, körülbelül így állt a világ helyzete:

Az egyik oldalon ott voltak a szabad államok, ezek a kapitalista, gazdaság ilyen-olyan, egymástól olykor meglehetősen eltérő, de alapjaiban hasonlító formáin alapultak. Itt kiteljesedtek az egyén jogai, úgy a politika, mint az üzlet, a kultúra és egyéb területeken is. Az itt helyhiány miatt szándékosan egyszerűsített képlet ellenkező oldalán álltak azok az országok, amelyekben az egyének akaratát elnyomták, illetve kiteljesedését minden eszközzel eleve meg is akadályozták. Ezek zsarnokságok voltak a maguk vegytiszta formájában, ráadásul azok huszadik századi, nagyon erőszakos módján. 1954-ben ide sorolták az un. „szocialista országokat".

Volt egy harmadik képlet is, akkor még igen jelentős mennyiségű emberrel és területtel, ám kis gazdasági potenciállal - ez volt az akkoriban „harmadik világnak, később fejlődőknek nevezett aktuális vagy volt gyarmatok sora. Ezen országok a kevésbé fejlett vidékeken, jobbára inkább a déli félgömbön (Latin-Amerika, Afrika, Ázsia) helyezkedtek el. Kézenfekvő volt, hogy miután a két rendszer egyike deklaráltan arra készült: a másikat elpusztítja, megdönti, területét elfoglalja és lakóit is magáévá teszi - hát a kapitalista világ megdöntésére készülődő „szocializmus elsősorban a harmadik világ területén kezdhetett akciókba. Mivel mindkét világhatalom rendelkezett termonukleáris tömegpusztító fegyverekkel, az szóba sem jöhetett, hogy Moszkva a Nyugat ellen indítson átfogó támadást.

De hát a Nyugatot több más fronton is le lehetett győzni. Legalábbis az 1950-es évek közepén, Moszkvából, Pekingből, Belgrádból vagy Kelet-Berlinből nézve ez így látszott. És hittek is benne. A nyugat, részben történelmi okokból, elég sok támadási felületet kínált már eleve. Ilyen volt a „harmadik világot" gyötrő gyarmatosítás, ahol a kommunisták hamarosan, mint az önálló országok, nemzetek stb. bajnokai bukkantak fel. A cél az volt: fegyveres harcokat, háborúkat provokálni ott, ahol a Nyugat önként nem enged. Az önállóságért és a gyarmatosítás ellen folytatott harc álcájában aztán a kommunisták sokfelé simán vagy kevésbé simán megszerezték a hatalmat (Vietnam, Kuba, egy kis időre Chile, stb.) vagy attól nem voltak már messze.

De, akadtak más frontok is. Például a fejlett kapitalista világban működő békemozgalmakat, vallási szervezeteket, polgári-idealista rétegeket és persze elsősorban a balos értelmiségieket sikerült gyakorta megtéveszteniük. Ezek voltak a legjobb szövetségesei Moszkvának - az esetek nagy többségében anélkül, hogy tudatában lettek volna a szörnyű árulásuknak. Ma már nehéz is lenne kiszámítani (de talán nem lehetetlen), hogy szerte a világban hány tízmillió ember köszönhette halálát annak, hogy a nyugati baloldal nem ismerte fel idejében, milyen szerepre kényszerítik.

Aztán természetesen nagy harcokat folytatott a szovjet titkosszolgálat - amely mindezen fenti tevékenységekben az egyetlen igazi vezető szerv, a Párt központi bizottságának engedelmeskedett - a nyugaton tevékenykedő antikommunista szervezetekben. Nem feledkeztek meg az orosz emigránsokról sem. Az 1950-es évek első felében több fontos személyiséget raboltak el Nyugaton, majd hazahurcolva otthon kivégezték a szerencsétleneket. Igyekeztek fellazítani és kompromittálni ezeket a szerveket a nyugati közvélemény előtt. A titkosszolgálat rengeteg dezinformációs akciót is végrehajtott.

De előbb nézzük meg, milyen feladatokat töltött be ez a szervezet otthon. Milyen „leosztás" szerint működött, hol, mikor, mely területen milyen feladatokat kellett ellátnia? Mit bízott rá a kommunista államvezetés?

Még amikor NKGB-nek hívták, vagyis a háborús évektől kezdve otthon nem csupán a sok százezer, vagy éppen az egymilliót is meghaladó létszámú ügynöksereg tartozott a szervezet moszkvai vezetése alá, hanem ott voltak azok a katonai alakulatok is, amelyeket egyesítettek vele. Mi több, ott volt a szovjet ipar egy jelentékeny része, mert hiszen azt is rábízták. Az összes kényszermunkással működtetett gyár és nyersanyag-kitermelő telep, bánya és ehhez hasonló koncentrációs tábor éppen úgy az NKGB kereteiben működött, mint ahogyan Hitler alatt az SS működtette a megsemmisítő táborok százait és az ezekhez tartozó ipari létesítményeket (lásd S. Niemayer idevonatkozó könyvét az irodalomjegyzékben). Ez egyben azt is jelenti, hogy gyakorlatilag egész Szibéria az (N)KGB uralma alatt volt. Tízezernél is több Gulag-tábor létezett Sztálin idejében, a csúcsidőszakban, ezekben összesen 16-18 millió rabot őriztek, kényszermunkán dolgoztattak és sokan közülük ott is pusztultak el - és mindezt 4 millió őr ügyelte fel.

Ez nem is mehetett így sokáig, hiszen a titkosszolgálatokat általában nem koncentrációs táborok őrzésére hozzák létre. Így aztán eljött az ideje, amikor a két feladatot elválasztották egymástól. Persze jó, ha tudjuk, hogy sehol másutt a világon akkoriban nem fordulhatott volna elő: a két fő titkosszolgálat külön minisztériumokat is kapott, vagyis maga a titkosszolgálat egyben minisztérium is volt… 1946-tól kezdve nagy apparátussal kezdtek kémkedni az USA ellen, 1947 után pedig a szervezet hihetetlen módon növelte a Nyugat-Európa elleni támadásait, akcióit is.

Sztálin halála után a helyzet megváltozott. Előbb egy triumvirátus vette át a hatalmat Moszkvában - Hruscsov, Malenkov, Bulganyin - de aztán az első lassan