AMANDA QUICK

FEGYVERLETÉTEL

Prológus

A hallban álló óra éjfélt ütött. Megkondult, akár egy lélekharang.

A gyönyörű, de szörnyűségesen nehéz régi ruha, amelyet valaha egy másik asszony hordott,
nem illett alakjára, és csak akadályozta a fejvesztett rohanásban. A szoknya a lába köré
csavarodott, minden egyes lépésnél azzal fenyegetett, hogy orra bukik benne. Egyre
magasabbra és magasabbra húzta, a térde is elővillant. Hátrapillantott a válla felett.
A férfi közeledett, akár a vérszagtól felajzott vadászkopó, aki addig űzi a zsákmányt, amíg le
nem teríti. A valaha igézően csábos arcot, amely az ártatlan, hiszékeny asszonyt a házasság
kelepcéjébe csalta, majd a végzetét okozta, most rettegés és gyilkos düh torzította el. Szeme
hatalmasra tágult, haja összeborzolódott. Ott dübörgött a lány nyomában, keze a kést
markolta, amelyet hamarosan áldozata nyakába mélyeszt.
- Ördögi ribanc! – Vérszomjas ordítását visszhangozták a folyosó falai. Egy pislákoló gyertya
fénye megcsillant az éles pengén. - Egyszer már meghaltál. Miért nem hagysz engem békén?
De esküszöm, visszaküldelek a pokolba, ahonnan jöttél! És most már biztosra megyek!
Hallod, te átkozott kísértet? Most nem vétem el!

A lány kiáltani próbált, de egy hang sem jött ki a torkán. Csak rohant, rohant – az életéért.
- Most megvárom, amíg az utolsó csepp véred is végigcsorog az ujjaim között! – Üvöltése
sokkal közelebbről hallatszott. – Most örökre halott maradsz, szellemszuka! Eddig is elég bajt
okoztál!
A lány a lépcsőhöz ért, levegő után kapkodott. A félelem a bensejébe mart. Még magasabbra
emelve a szoknyát, elindult lefelé a lépcsőn, egyik kezével a korlátba kapaszkodott, hogy le
ne zuhanjon. Inkább a torkát vágják el, mintsem a nyakát szegje.
A férfi egyre közelebb ért. A lány tudta, semmi esélye sincs, hogy ebből a pokoli helyzetből
megmeneküljön. Ez alkalommal túl messzire ment, túl nagy kockázatot vállalt. Eddig csak
eljátszotta, hogy ő kísértet, de a dolgok jelenlegi állása szerint, ezentúl nem kell szerepet
játszania. A férfi a legfelső lépcsőfokhoz ért.
 De legalább bizonyítékot kapott arra, amit eddig csak gyanított. A férfi őrjöngése önmagáért
beszél. Ha életben marad, igazságot szolgáltatna szegény anyjának. De úgy látszik, ezért a
kívánságáért az életével kell fizetnie.
Mert a férfi hamarosan utoléri, megmarkolja, furcsa paródiájaként annak a zaklatásnak,
amellyel kislánykorában úgy megrémítette. Aztán már csak a kést fogja érezni.
A kés.
Édes istenem, a kés!
Már a lépcső felénél járt, amikor üldözője velőtrázó sikolya megrázkódtatta a falakat.
Elszörnyedve fordult meg. Tudta, hogy amíg csak él, számára az éjfél nem egyszerűen egy
éjjeli óra lesz ezután. Hanem a rémségek órája.

Victoria Claire Huntington nagyon jól tudta, mikor és ki veti ki rá a hálóját. A hajadonoknál
előrehaladottnak számító huszonnégy éves életkort meg sem érte volna, ha meg nem orront jó
előre minden, a legelőkelőbb körökből kikerülő, sokat tapasztalt hozományvadászt. Az
örökösnők ebben a társaságban is szép fogásnak számítottak.
Hogy mostanra már nem egy feleség volt a sok közül, és egyedül rendelkezhetett jelentós
summára rúgó öröksége felett, az is csak annak köszönhető, hogy mérföldekről kiszúrta, ha
egy minden hájjal megkent, csalárd képmutató feltűnt a közelében. Már rég eldöntötte
magában, hogy soha, de soha nem lesz hajlandó áldozatul esni semmiféle zengzetes, felszínes,
szép csábszavaknak.
De Lucas Mallory Colebrook, Stonevale új earlje, másnak ígérkezett. Hogy ő is csak a pénzét
akarja, ahhoz kétség nem férhet, de lényében nyoma sincs csalárdságnak, felszínességnek. Az
úri társaság felcicomázott bájgúnárjai mellett ez a férfi szárnyaló sasmadárnak hatott.
Victoria azon gondolkodott, vajon a Stonevale-ben feszülő erő és kérlelhetetlen akarat
vonzza-e ennyire. Mert azt maga sem tagadhatta, hogy a férfi hatással van rá, a pillanattól
kezdve, hogy bemutatták őket egymásnak, alig egy órája. Az érzés mélyen felkavaró volt,
és egyben veszélyes.
- Azt hiszem, ismét én nyertem, uram – eresztette le kesztyűs kezét, elbűvölő mosolyát
ellenfelére villantotta és lapjait a zöld posztóra terítette.
- Gratulálok, Miss Huntington. A szerencséje egész este nem. hagyta cserben. – Stonevale
szürke szemében a csalódottságnak még csak szikrája sem csillant. Furcsamód elégedettnek
látszott tetemes veszteségei ellenére, mintha ezzel egy alaposan átgondolt, gyümölcsözőnek
ígérkező terv első lépését tette volna meg. Hideg várakozás sugárzott tekintetéből.
– Nem hagyott cserben? Még véletlenül sem tágított volna mellőlem – mormolta Victoria. –
Az emberben felsejtik, hogy nemcsak a sors keze lehet a dologban.
– Visszautasítom a feltételezést! Nem hagyhatom, hogy a saját becsületességét vonja
kétségbe, Miss Huntington!
– Igazán nagylelkű, uram, de nem a saját becsületességem az, ami aggaszt. Bátran
kijelenthetem, hogy én nem csaltam. – Victoria levegőt sem mert venni, érezte, hogy
megjegyzésével nagyon ingoványos területre merészkedett. Nem mást állított, mint hogy az
earl játszott cinkelt lapokkal azért, hogy az ó győzelme elkerülhetetlen legyen.
Stonevale rezzenéstelen arccal nézett rá. A jeges szürke szempár csak némi óvatosságot árult
el.
– Mire véljem ezt a kijelentését, Miss Huntington ? Victoria úgy döntött, ideje biztonságosabb
vizekre evezni.
– Ó, ne is figyeljen rám, uram! Csak az jár a fejemben, milyen végtelenül szerencsés is voltam
ma este. A legnagyobb jóakarattal is csupán középszerű játékosnak számítok. Ezzel szemben
ön, legalábbis ez a hír járja, párját ritkító jó kártyás.
– Ön túloz, Miss Huntington!
– Miért tenném? Azt beszélik, nemcsak a Whithe és a Brook klubokban, hanem más – hogy is
mondjam? —, kevésbé jó nevű helyeken is meglehetősen sikerrel kamatoztatta a képességeit.
– Ezeknek a történeteknek nem sok közük lehet a valósághoz. De kíváncsivá tesz. Honnan
szerezte értesüléseit, hisz alig néhány órája ismerjük egymást?
– Tudja, uram, a pletykáknak megvan az a jó szokásuk, hogy mindenüvé eljutnak. – Azt
mégsem vallhatja be, hogy azonnal kifaggatta barátnőjét, Annabella Lynwoodot, amint a férfi
a bálterembe lépett!
- Ez igaz. De egy nyilvánvalóan intelligens hölgy, mint ön is, aligha hihet az ilyen
szóbeszédnek. – Stonevale elegáns, könnyed mozdulattal összeszedegette a kártyalapokat,
majd hidegen a lányra mosolygott.
- Nos, és azon gondolkodott már, Miss Huntington, milyen formában kéri a nyereményét?
Victoria bizalmatlanul méregette a férfit. Érezte, hogy azonnal abba kéne hagynia az egészet,
de ma este nehezére esett tiszta fejjel gondolkodni.
Athertonék hatalmas báltermében jól öltözött emberek százai múlatták az időt, szolgák hada
sürgött-forgott. Victoria mégis úgy érezte, egyes-egyedül van ezzel a férfival a világon, a
vendégek beszélgetésének, nevetgélésének moraja, a muzsika csilingelő hunul,4i mind
távolabbról érkeztek a kártyaszobába.
- A nyereményem – ismételte, igyekezvén ráncba szedni gondolatait. – Valamit tennem kéne
vele. A tét egy szívesség volt, ha még emlékszik. Miután ön nyert, ön kérhet egy szívességet
tőlem. Állok rendelkezésére.
- Pillanatnyilag nem tudom igénybe venni a szolgálatait.
- Biztos ebben?
Stonevale mindentudó tekintetétől a lány megdermedt. Ez a férfi többet tud, mint amennyit
tudnia illene.
- Egészen biztos.
- Szívből sajnálom, de ellent kelt mondanom önnek, Miss Huntington. Igenis szüksége lehet a
szolgálataimra. Ha értesüléseim nem csalnak, ma éjjel a vásárba készülnek Miss
Lynwooddal. Ott elkelhet egy kísérő.
- Honnan tud minderről?
Stonevale végigsimított a kártyapaklin.
– Lynwood és én barátok vagyunk, ugyanazokba a klubokba járunk. Néha együtt kártyázunk.
Tudja, hogy megy ez.
– Lord Lynwoodról beszél? Annabella bátyjáról?
– Igen.
– Megígérte, hogy elkísér bennünket, és szavát adta, hogy senkinek nem szól egy szót sem! –
tört ki felháborodottan Victoria. – Erre mindent elmesél a barátainak! És még a férfiak
merészelik azt állítani a nőkről, hogy pletykásak! Vérlázító!
– Ne ítélje el ilyen keményen ezt a szegény fiút, Miss Huntington!
– Mégis mit csinált? Beállított valamelyik klubjába, és világgá kürtölte, hogy elkíséri a húgát
és a húga barátnőjét a vásárba?
– Szó nem volt ilyesmiről, nagyon diszkréten zajlott. Ne feledje, Lynwood húga is érintve
van. Ha mindent tudni akar, elárulhatom, hogy szerintem Lynwood azért fordult hozzám, mert
kissé ideges a maguk kis kiruccanása miatt.
– Mi oka lenne az idegeskedésre? – csattant fel a lány. – Csak el kell kísérnie minket a
parkba, ahol a vásárt tartják. Mi lehet ennél egyszerűbb?
– Ha jól látom a helyzetet, ön és Miss Lynwood bizonyos nyomást gyakoroltak szegény fiúra,
hogy részt vegyen az önök kirándulásán. Ez a kölyök még zöldfülű ahhoz, hogy a női
praktikáknak ellenállhasson. De szerencsére annyi esze azért van, hogy belássa a gyengeségét
és segítségért folyamodjon.
– Szegény fiú, na persze! Mintha Annabella és én kényszerítettük volna, hogy velünk tartson!
– Miért, nem ez történt? – érdeklődött Stonevale.
– Természetesen nem. Csupán annyit közöltünk vele, hogy feltett szándékunk ellátogatni a
vásárba ma éjjel. Ó ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen bennünket. Igazán gáláns ajánlat volt
a részéről. Legalábbis eddig úgy tűnt fel.
– Mint úriembernek, nem sok választása maradt. Azt mégsem engedhette, hogy önök egyedül
induljanak el. Színtiszta zsarolás. Nem lepődnék meg, ha az egész az ön ötlete lett volna, Miss
Huntington.
– Zsarolás?'. – gurult méregbe Victoria. – Kikérem magamnak a gyanúsítgatást!
– Miért? Nem ez az igazság? Lynwoodnak esze ágában sem lett volna magától felajánlania,
hogy elkísért önöket a vásárba, ha nem fenyegetőztek volna azzal, hogy akkor kettesben
vágnak neki. Miss Lynwood édesanyja minden valószínűség szerint hisztériás rohamot kapott
volna, ha csak egyetlen szó is a fülébe jut a tervükről. Gyanítom, az ön nagynénje is
hasonlóképpen fogadta volna a hírt.
– Biztosíthatom, Cleo nénitől mi sem áll távolabb a hisztériánál – vette védelmébe a rokont
Victoria. De tudta, hogy Annabella édesanyját illetően Stonevale-nek igaza van. Lady
Lynwood felfogása szerint az úri körök kisasszonyainak semmi keresnivalójuk vásártereken.
– Miután még nem ért az a megtiszteltetés, hogy Lady Nettleshipnek bemutattak volna,
kénytelen vagyok elfogadni azt az állítását, hogy a nagynénje igen erős személyiség. De
kétlem, hogy ezt a tervüket örömmel fogadta volna – jelentette ki Stonevale.
– Saját kezűleg szorítom ki a szuszt Lord Lynwoodból! Nem úriember, aki nem képes
bizalmasan kezelni egy ilyen ügyet!
– Nem kizárólag az ó hibája, hogy eljárt a szája. A katonatisztként leszolgált hosszú
esztendők alatt volt időm és alkalmam megtanulni, milyen az, ha egy fiatalember valamiért
zaklatott. Nem sok időbe telt kihúzni belőle a részleteket. Felajánlottam, hogy én is elkísérem
önöket.
– Miért ajánlotta fel? – vágott közbe a lány.
– Azt hiszem, fontosabb problémákat kéne megvitatnunk.
– Semmilyen problémát nem látok – közölte Victoria. „Csak tőled tudnék megszabadulni",
gondolta. Úgy érezte, a dolgok irányítása kezd lassan kicsúszni a kezéből.
– Ideje lenne megbeszélnünk, hogy is képzelik ezt a kirándulást.
– Már mindent elterveztünk, köszönjük.
– Talán csak a régi katona, talán csak a kíváncsiság beszél belőlem, de a legapróbb részletekig
szeretnék tudni mindent. Volna szíves beavatni? – kérte Stonevale.
– Miért tenném ? Én nem kértem, hogy jöjjön velünk.
– Csupán elkísérni szeretném, Miss Huntington. Előfordulhat, hogy nemcsak Lynwood,
hanem ön is hálás lesz, amiért kéznél lesz még egy segítség. Az a vásári tömeg igen féktelen
és lármás tud lenni éjszakánként.
– Ettől lesz a kaland igazán érdekes.
– De azt talán értékelni fogja, hogy amikor bemutatnak Lady Nettleshipnek, egy szót sem
ejtek a kis vállalkozásukról?
Victoria egy hosszú percig szótlanul bámult a férfira.
– Úgy látszik, Lord Lynwood mellett másnak is szembe kell néznie a zsarolás veszélyével. Ha
jól értem, én leszek a következő áldozat.
– Szavai valósággal főbe kólintanak, Miss Huntington !
– Sajnos, a csapás nem volt végzetes. A problémám nem oldódott meg.
– Hát olyan nehezére esne úgy tekinteni rám, mint megoldásra és nem problémára? –
mosolyodott el lassan a férfi. – Egyszerűen csak ön mellé szegődnék, ott lennék, amikor az
éjjeli utcákon kószál. És mindenképpen szeretném törleszteni az adósságomat is.
– Ha a nyereményem fejében nem fogadom el a kíséretét, mindenről beszámol a
nagynénémnek?
Stonevale felsóhajtott.
– Attól tartok, minden érintett számára roppant kínos lenne, ha a nagynénje és Lady Lynwood
fülébe jutna a dolog. És ki a megmondhatója, miféle pletykák kapnának szárnyra, ha a tervük
kitudódik?
– Tudtam! – csapott az asztalra összezárt legyezőjével Victoria. – Zsarolás!
– Nagyon csúnya szó. De, bizonyos értetemben, igen: ez nem más, mint zsarolás.
Hozományvadász. Ez az egyetlen magyarázat, bíznia kell az ösztöneiben. De még soha nem
találkozott olyannal, aki ennyire vakmerő és agresszív lett volna. Ez a fajta mind csupa kellem
és bűbáj – legalább a felszínen. A lány tekintete egy pillanatra a férfiéba mélyedt, meglepődve
látta a szürke szemben csillogó várakozást. Lassan felemelkedett az asztal mellől, az earl is
azonnal talpra ugrott.
– Később még találkozunk – súgta Stonevale a lány fülébe.
– Ha a vagyonomra pályázik – Victoria lassan tagolta a szavakat —, jobb, ha másutt
kereskedik. Velem csak az idejét vesztegeti. El kell ismernem, a módszere meglepően egyedi,
de cseppet sem nyűgöz le. Sokkal kellemesebb csaléteknek is ellent tudtam már állni.
– Én is így hallottam.
A lány mellé lépett, és elindultak a csillogó, zajos bálterem felé. Mint már korábban is,
Victoria ismét felfigyelt Stonevale furcsán egyenetlen járására. A fekete estélyi öltözék, a
tökéletesen kötött nyakkendő, a fényesre suvikszolt csizma sem rejthette el Stonevale bal
lábának bicegését.
– Pontosan mit hallott, uram? A férfi vállat vont.
– Hogy önt vajmi kevéssé érdekli a házasság.
– Félrevezették, uram – húzta mosolyra ajkát a lány. – A házasság engem nem kevéssé,
hanem fikarcnyit sem érdekel.
Stonevale figyelmesen méregette.
– Sajnálhatja. Talán ha lenne férje és családja, esténként tudná, mivel töltse el az idejét, és
nem kéne olyan kockázatos kalandokat kiötölnie, mint ez a mai is.
Victoria arca felderült.
– Ez a ma esti kis kaland sokkal izgalmasabb, mint a feleségi teendők.
– Miért olyan biztos ebben?
– Ezt láttam otthon. Az édesanyámat a pénze miatt vették el, és ez lett a végzete. A
nagynénémnek szintén a vagyona miatt kötötték be a fejét. Neki szerencséje volt, a
nagybátyám megtette azt az óriási szívességet, hogy viszonylag gyorsan eltávozott az élők
sorából egy vadászbalesetből kifolyólag. De amíg nem remélhetem, hogy én is hasonló
szerencsével járok, nem vállalom a kockázatot, amellyel bármelyik frigy jár.
– Nem fél attól, hogy valami nagyon fontos kimarad az életéből, olyasmi, amit egy nő csak a
házasságban kaphat meg? – kérdezte Stonevale.
– Nem, semmiről nem tudok, ami a házasság mellett szólna.
Victoria szétnyitotta legyezőjét, hogy válla önkéntelen kis rándulását elrejtse. Mostohaapja
részeg önkívületeit, mindennapossá váló kegyetlenkedéseit soha nem fogja elfelejteni. Lassú
mozdulatokkal legyezni kezdte magát, remélve, hogy Stonevale ezt úgy értelmezi, mintha ót
untatná a beszélgetés ilyetén fordulata.
– Bocsásson meg, uram. Ott látom a barátnőmet, volna mit megbeszélnem vele.
A férfi is arra fordult.
– Á, igen, a rettenthetetlen Annabella Lynwood. Kétségkívül ó is szívesen elbeszélgetne önnel
a tervükről. Úgy látom, miután ön a legkevésbé sem hajlandó együttműködni, kénytelen
leszek más forrásokból beszerezni az információimat. De ne féljen, ha valamiben, hát
stratégiában igen jártas vagyok. – Könnyed mozdulattal Victoria keze fölé hajolt. -
Hamarosan ismét látni fogjuk egymást.
– Addig is imádkozni fogok, hogy találjon magának érdekesebb elfoglaltságot, mint a mi
kísérgetésünk.
– Aligha találhatnék. – Stonevale udvarias mosolya gonoszkodó vigyorrá szélesedett,
elővillantak erős, fehér fogai.
Victoria sarkon fordult, aranysárga ruhája fodrokat vetett a lábánál, de nem adta meg azt az
elégtételt a férfinak, hogy még egyszer visszanéz. Ez az alak nemhogy veszélyes: egyszerűen
elviselhetetlen. Már a kártyaszobába sem kellett volna bemennie vele. De a kis izgalmaknak
sosem tudott ellenállni, és ez az átkozott ember ezt azonnal észrevette. Megérezte és
kihasználta a gyengeségét. Erről nem szabad megfeledkeznie.
Mindez nem történt volna meg, ha van valaki, aki figyelmezteti. De Stonevale-t nem más,
mint maga Jessica Atherton mutatta be neki.
Lady Athertonban senki nem talált kivetnivalót, a tökély megtestesüléseként emlegették. Mert
a karcsú, sötét hajú, kék szemű vikomtesz nem csupán fiatal, elragadó és gyönyörű volt, de
szerénységben, nagylelkűségben, illendőségben és kötelességtudásban sem akadt párja. Ó
aztán soha nem mutatott volna be egy csalót vagy hozományvadászt a vendégeinek.
– Vicky, már mindenütt kerestelek! – karolt barátnőjébe Annabella Lynwood. Szétnyitott
legyezője menedékében suttogott tovább. – Csak nem Stonevale-lel kártyáztál? Ki nyert?
Victoria felsóhajtott.
– írt, ha egyáltalán győzelemnek lehet ezt nevezni.
– Elmondta, hogy Bertie megkérte, kísérjen el bennünket? Engem nagyon felbosszantott, de
Bertie szerint nem árt mellénk még egy férfi kísérő.
– Igen, tudok róla.
– Miért vagy ilyen mérges? Szívből sajnálom, Vicky, de most nem tehetünk ellene semmit.
Bertie megígérte, hogy senkinek nem árulja el a tervünket, de Stonevale valahogy mégis
kihúzta belőle az igazságot.
– Semmi baj, Bella, úgy döntöttem, ennek ellenére remekül fogjuk érezni magunkat.
Annabella megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Mit tudsz róla? – kérdezte halkan Victoria.
– Stonevale-ről? Az igazat megvallva, nem sokat. Bertie szerint a klubokban nagyra tartják.
Nemrégiben örökölte a rangját. Az előző earl távoli rokona volt, azt hiszem, egy nagybácsi.
Yorkshire-ben vannak a birtokai.
– Ez minden?
– Hadd gondolkodjam! A családjából szinte senki nem él már, és attól kellett félni, hogy a
família teljesen kihal, amikor Stonevale súlyosan megsebesült a félszigeten. Ez egy éve
lehetett.
Victoria gyomra furcsa görcsbe rándult.
– A bicegés innen van?
– Igen, a sebesülése katonai pályafutásának a végét is jelentette egyben. No persze, miután
örökölt, mindenképpen ki kellett volna lépnie a hadseregből. Rangjához illően kell élnie és a
birtokait vezetnie.
– Természetesen. – Victoria nem tudta megállni, hogy fel ne tegye a következő kérdést. –
Hogyan történt?
– A sebesülés? Nem tudom pontosan. Bertie azt mondja, Stonevale sosem beszél róla. De a
bátyám szerint maga Wellington is több alkalommal kiemelte az earl nevét a napiparancsban.
Azt mondják, miután sebet kapott, még sikerült nyeregben maradnia, győzelemre vezette az
embereit, aztán a csata forgatagában eltűnt, mindenki halottnak hitte.
Mindenki halottnak hitte. Victorián újabb gyengeség vett erőt. Aztán figyelmeztetnie kellett
magát, hogy Lucas Colebrook nem az az ember, akit sajnálnia kéne. Maga az earl sem venné
jó néven.
Ezt a kártyaszobai jelenetet is előre kitervelhette. A bicegése miatt a táncparketten nem
vethette ki rá a csápjait.
– Neked mi a véleményed róla, Vicky? Láttam, hogy Tökély Kisasszony, Miss Pilkington is
egész este az earl-ön legeltette a szemét. A többi eladósorban lévő kisasszonnyal egyetemben.
Hogy a mamáikról ne is beszéljünk! Úgy látszik, senkinek nem lenne ellenére egy kis
vérvonalfrissítés! – kuncogott legyezője mögött Annabella.
Victoria akarata ellenére felnevetett.
– Kíváncsi vagyok, vajon Stonevale tudja-e, hogy az itt lévők úgy gusztálgatják, mint valami
díjnyertes tenyészmént.
– Nem tudom, de egy biztos: te vagy az egyetlen nőnemű lény a teremben, akin a pillantását
hosszabb Ideig rajta tartotta. Hidd el, senkinek nem kerülte el a ügyeimét, amikor
átvonultatok a kártyaszobába.
– ő is csak a pénzemet akarja – vont vállat Victoria.
- Miért gondolod, hogy a férfiakat csak az örökséged érdekelheti ? Komolyan mondom,
Vicky, ha ez a téma szóba kerül, minden kijelentésed a gyengeelméjűséggel határos. Még
soha nem jutott eszedbe, hogy a csodálóid között akadhatnak olyanok, akik érted és nem a
pénzedért rajonganak?
- Bella, elmúltam huszonnégy éves. A mi köreinkül való férfiak fiatalabb feleséget
választanak maguknak, hacsak érdekeik másként nem kívánják. Egy nagyobb vagyon még
ebben a társaságban is nyomós érvnek számít.
- Már elkönyvelted magad vénkisasszonynak, holott ez nem igaz.
- De igaz, és egyáltalán nincs ellenemre a gondolat.
- De miért? – csóválta meg a fejét Annabella.
- Mert így minden sokkal egyszerűbb – magyarázta bizonytalanul Victoria, miközben
tekintete önkéntelenül is Stonevale-t kereste a tömegben. A kertre nyíló hatalmas ablakoknál
vette észre. A férfi az angyali Lady Athertonnal merült meghitt beszélgetésbe.
- Ha ez megnyugtat, elárulhatom, hogy Bertie szerint semmi okunk nincs azt hinni, hogy
Stonevale hozományvadász lenne – mondta Annabella. – Épp ellenkezőleg. Az a hír terjedt el,
hogy az előző earl különc egy figura volt, minden pennyt az élére rakott. És most mindent az
új earl örökölt. Különben is, ismerhetnéd a bátyámat. Soha nem engedné, hogy a nem
megfelelő személy kísérjen el minket ma este.
Victoriának ebben igazat kellett adnia. A fiatal Lord Lynwood, frissiben örökölt címének és
rangjának birtokában, nagyon komolyan vette feladatait és kötelességeit. Sem a húgának, sem
Victoriának nem engedne a közelébe olyasvalakit, akinek a jó híréhez szemernyi kétség is
férhet.
Ekkor eszébe jutott a férfi szeme. Lehet, hogy nem hozományvadász, de a mostohaapján
kívül hozzá fogható veszélyes embert még nem ismert. Saját gondolatától kissé megrettenve,
mindjárt bocsánatot is kért magában Stonevale-töl. Mert lehet, hogy ez a férfi nagyon
veszélyes, de ösztönei azt súgták, mégsem szabad egy napon emlegetnie a mostohaapjával.
– Victoria, drágám, gratulálok! Látom, sikerült az earl figyelmét felkeltenie! Stonevale
érdekes példány a maga nemében, nem igaz?
Az ismerős, fátyolos hang kizökkentette gondolataiból. Mosolyt erőltetett az arcára, és a
közelben álldogáló Isabel Rycotthoz fordult. A néhány futó találkozástól eltekintve jóformán
nem is ismerték egymást, Victoria mégis mindahányszor tétova irigységet érzett, ha meglátta
az asszonyt.
Isabel Rycott mindig is egy különleges ékszerre emlékeztette. Harmincas évei elején járt, és
olyan asszonyi csáberő lengte körül, hogy ahol csak megfordult, férfiak döngték körül, mint
méhek a mézet. Egzotikus arcát fényesen csillogó, fekete haj keretezte, hosszú, leeresztett
szempillái látni sem engedték szemét, egy macska puha kecsességével mozgott. Ó is azon
kevés hölgy közé tartozott, akik – mint Victoria is – a legújabb divatnak fittyet hányva, élénk
színű ruhákat hordtak. A sötétsmaragd színű kelme zöldje kitündökölt a fehér és
pasztellszínben pompázó estélyi ruhák közül.
De nem Isabel külleme volt az, ami Victoria titkolt irigységét kiváltotta. Isabel már fiatalon
özvegységre jutott: az özvegységgel járó szabadságra gondolt Victoria vágyakozva. Egy, a
Lady Rycott pozíciójában lévő hölgy sokkal kevésbé volt kitéve a társaság csípős nyelvének,
mint egy hajadon. Lady Rycott, ha úgy hozta kedve, akár egy diszkrét kapcsolatba is
belebonyolódhatott.
Nem mintha Victoria találkozott volna már olyan férfival, akivel kapcsolatra óhajtott volna
lépni: csak a szabadságot szerette volna, hogy megtehesse, ha úgy hozza a sors.
– Jó estét, Lady Rycott! Ön is ismeri Stonevale-t? Isabel megrázta bájos fejecskéjét.
– Még nem volt szerencsénk. Csak a napokban vezették be a társaságba, de úgy hírlik,
előzőleg hosszú órákat eltöltött a klubok kártyaasztalai mellett.
– Én is ezt hallottam – vetette közbe Annabella. – A bátyám azt állítja, remek játékos. Semmi
nem hozza ki a sodrából.
– Valóban ? – Isabel a még mindig Lady Atherton-nat beszélgető férfira pillantott. –
Kimondottan jóképűnek nem mondanám, de azért van benne valami.
Jóképű? Victoria kis híján felkacagott. Létezhet még szó, amely ennyire nem illik Stonevale-
re? Mi köze ennek a markáns arcnak, a pengeként előreugró orrnak, a vesébe látó szürke
szempárnak a jóképűséghez? Hát akadnak még olyanok, akik a homloktájt őszbe vegyülő
ébenfekete fürtök előtt leteszik a fegyvert? Vannak, akiket a szálfatermet, a széles váll és a
keskeny csípő megadásra kényszerít? Csak a szemét nézzétek: ez az ember veszélyes!
Vagy tán épp ez a veszélyes ember lehet gyógyír Victoria Claire Huntington rémálmaira?
– Nos, Lucas, kedves, mit gondol? Megfelel? – Lady Atherton gyönyörű szemében némi
aggodalom villant, amint Stonevale-re nézett.
– Azt hiszem, igen, Jessica. – Stonevale a pezsgőbe kortyolt, de tekintete a sokaságot
fürkészte.
– Egy kicsit már koros.
– Én magam is koros vagyok kissé.
– Mit nem mond! A harmincnégy év épp ideális kor a családalapításra egy férfinál. Edward is
harminchárom volt, amikor feleségül vett.
– Igen, emlékszem.
– Ó, sajnálom, Lucas – Lady Atherton hangjából őszinte megbánás csendült. – Higgye el,
nem akartam fájdalmat okozni.
– Túlélem. – Végre meglátta Victoriát. A kiszemelt zsákmány épp a táncparkett felé tartott
egy kövérkés, idősecske báró karján. A lány szemmel láthatóan szeretett táncolni, de
partnereit kizárólag a tejfeles szájú uracsok vagy a nálánál lényegesen idősebb aggok köréből
válogatta. Talán úgy ítélte meg, hogy ők semmiféle veszélyt nem jelenthetnek rá nézve.
Stonevale szívesen vezette volna a táncparkettre a lányt. Kíváncsi volt, vajon oda is olyan
könnyedén követné-e, mint a kártyaszobába. Bár a lány természetétől a kegyetlenség idegen
volt, Lucas nem merte megkockáztatni a visszautasítást, amelyre sérült bal lába miatt
számíthatott.
– Néha furcsán viselkedik, de mindig az illendőség határain belül. Szerintem egy jó férj
irányítása alatt egészen kezelhető lenne.
– Érdekes gondolat.
– A helyében én e helyett a feltűnő sárga szín helyett mást választanék – fűzte hozzá Lady
Atherton.
– Az elmúlt pár órában is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Miss Huntington mindig a saját
feje után megy. De ez a sárga szín igazán jól áll neki.
A meleg napsugárként itt-ott felvillanó ruhával Lucasnak mindössze egyetlen problémája
volt: a dekoltázs. Legszívesebben egy nagy kendőt kerített volna a lány köré, hogy az ingerlő
halmocskákat elrejtse. Hirtelen támadt aggodalma ót magát is meglepte.
– Attól tartok, feltette magában, hogy ó eredeti lesz. A nagynénje hatása lehet. Cleo
Nettleship is meglehetősen fura a maga módján – folytatta Lady Atherton.
– Kedvemre való, ha egy nő elüt az átlagtól. Az ilyen nőkkel beszélgetni is érdemes.
Márpedig én beszélgetni is szeretnék az asszonnyal, akit feleségül veszek.
Jessica lágyan felsóhajtott.
– Fájdalom, ebben a szezonban alig akad eladósorban lévő örökösnő. Az igazsághoz
hozzátartozik, hogy igazán jó parti ritkán akad. No de itt van még Miss Pilkington. Mielőtt
döntene, vele is meg kéne ismerkednie, Lucas. Higgye el, a neveltetése, a viselkedése
hibátlan. Ellenben Miss Huntington hajlamos az önfejűségre.
– Hagyjuk Miss Pilkingtont. Miss Huntington is nagyszerű lesz.
– De már majdnem huszonöt éves, Miss Pilkington pedig alig tizenkilenc! Egy fiatalabb nő
inkább elfogadja a férje irányítását.
– jessica, kérem, higgye el végre, hogy Miss Huntington kora cseppet sem zavar! Inkább
választok egy érett nőt, aki tudja, mit miért tesz, mint egy fruskát, aki most mászott ki az
iskolapadból. Márpedig Miss Huntington tudja, mit miért tesz.
– Ezzel magyarázza, hogy eddig nem hagyta bekötni a fejét? Lehet, hogy igaza van. Nem
rejtette véka alá, hogy nem áll szándékában a vagyonát a férje kezébe adni. Még a
legelszántabb hozományvadászok is feladták a végén.
Stonevale szája kesernyés mosolyra görbült.
– Nem sok jóval kecsegtet.
– Nem akartam elriasztani. Miss Huntington elragadó személyiség, néha kimondottan üdítő.
A hódolói száma végtelen. De mindannyiuknak be kell érniük a barát szerepével.
– Tehát megtanulták, hol a helyük?
– Aki nem éri be ennyivel, már repül is! Miss Huntington leginkább a kedvességéről ismert,
mindenkihez van egy baráti szava, egy mosolya. Még a legszerencsétlenebb külsejű férfiakkal
is kész táncolni. De az udvarlókkal kemény kézzel bánik – felelte Jessica.
Ez nem lepte meg Stonevale-t. Victoria aligha ma-radhatott volna jelen állapotában ily sokáig,
ha nem tanulta volna meg, hogyan kezelje a férfiakat saját gusztusa szerint. Miss
Huntingtonnak tenni a szépet kemény diónak ígérkezik.
– Ha jól sejtem, meglehetősen iskolázott.
– Talán túlságosan is. Lady Nettleship magára vállalta a taníttatását, és az eredmény... nos...
nem maradt el. Hogy még nem keveredett igazán nagy bajba, az csak a nagynénje
megingathatatlan pozíciójának köszönhető.
– A szüleivel mi történt?
Lady Atherton egy pillanatig habozott, majd kissé bizonytalanul belefogott.
– Mindketten meghaltak. Szomorú történet. Miss Huntington alig cseperedett fel, amikor az
édesapja elhunyt, az édesanyja hamarosan újra férjhez ment. Aztán Caroline Huntington is
meghalt, egy lovasbalesetben, jó másfél éve. Alig két hónapra rá Sámuel Whitlockot, a
mostohaapát is utolérte a végzet. Ismét baleset. Lezuhant a lépcsőn, kitörte a nyakát.
– Tragédiák sorozata. De legalább nem lesz anyós-após, aki mindenáron bele akarná ütni az
orrát a pénzügyeimbe. Előbb-utóbb úgyis rájön valaki, hogy a nagybátyám után egy penny
nem sok, de annyi sem maradt. Jessica kissé helytelenítőleg ingatta a fejét.
– A történethez azonban még az is hozzátartozik, hogy Miss Huntington jóformán meg sem
gyászolta a mostohaapját. Bejelentette, hogy kizárólag az édesanyja halála miatt érez
fájdalmat, és csak ezt a gyász-időt töltötte le.
– Ezzel is csak a döntésem helyességét igazolja, Jessica. Mihez kezdenék egy olyan
asszonnyal, akinek kedvenc időtöltése a gyászolás? Az élet olyan rövid, minek vesztegessük
hazug érzelmekre?
– Mindenkinek meg kell tanulnia, hogyan viselje el a rá mért csapásokat. Ilyesmi fejleszti a
személyiséget. A kötelességeinket teljesítenünk kell! – mondta kissé felháborodottan, kissé
megbántva Lady Atherton. – És itt van Lady Nettleship, ez a remek asszony, remek
kapcsolatokkal: érzésem szerint túlontúl szabadjára engedte Miss Huntingtont. Vagy úgy
gondolja, ön képes elviselni Miss Huntington meglehetősen furcsa viselkedését?
– Azt hiszem, nem lesz semmi gond, Jessica. – Stonevale ismét a pezsgőbe kortyolt, és
Victoriát nézte, aki még mindig az idősecske báróval táncolt.
Nem erre számított, gondolta Stonevale megkönnyebbülten. Felkészült rá, hogy megtegye,
amit a címe és rangja megkövetel, de ki gondolta volna, hogy mindebben még élvezetét is
leli?
Egyáltalán nem erre számított.
Legváratlanabbul a fizikai vonzalom érte. Jessica ugyan célozgatott rá, hogy Victoria
Huntington mutatós kis fehérnép, de így is kellemesen csalódott. Victoria magasabb volt, mint
amilyennek várta, vagy fél fejjel kimagasodott a többi nő közül. Lucas elégedetten vette
tudomásul, hogy a lány minden különösebb erőfeszítés nélkül a vállára tudja hajtani a fejét,
nem mellmagasságban kell az édes kis száját keresgélnie.
Erre egyáltalán nem számított.
Bosszantó, de a lány szeret táncolni. Ő hogy vehetné fel a versenyt akár ezzel a töppeteg kis
báróval is?
Nézte, amint lány perdül-fordul a ragyogó csillárok alatt. A fény fel-felszikrázott dús,
vörösesbarna haján. No igen, az a dekoltázs hagy némi kívánnivalót maga után, de legalább
látni engedi azt a hattyúnyakat, a ruha színe kiemeli a borostyánkőként csillogó szempárt.
Számíthatott erre egyáltalán?
Jessica mondta ugyan, hogy a lány szép, bár nem az a tökéletes szépség. De mi lehet szebb
ennél az életteli arcnál, a folyékony aranyként előtündöklő szemnél, az érzékiségről árulkodó,
kicsit duzzadt ajaknál, amit már most oly jólesne megcsókolni?
– Lucas!
Kénytelen-kelletlen elfordította fejét az örökösnőjéről. Az örökösnőről, aki csak az övé.
– Igen, Jessica? – pillantott az asszonyra, akit valaha szeretett, de elvesztette, mert a lány
kötelességérzete mást parancsolt.
– Valóban megfelel? Még mindig bemutathatom Miss Pilkingtonnak.
Stonevale az asszonyt nézte, aki családja döntését tudomásul véve más férfinak nyújtotta a
kezét, a rang és a vagyon érdekében. Akkoriban ezt sem megérteni, sem megbocsátani nem
tudta. Most, hogy a rangot végül ó is elnyerte, de a vagyon, amelyre oly nagy szüksége lett
volna, nem volt sehol, már el tudta fogadni az asszony négy évvel korábbi álláspontját.
A házasságok nem a szerelem, hanem a kötelesség parancsszavának engedelmeskedve
köttetnek. Hogy mi a kötelesség, azt Lucasnak nem kellett elmagyarázni.
– Nos? – sürgette Jessica. – Elszánta magát? Feleségül veszi? Stonevale érdekében?
– Igen – felelte Lucas. – Meghozom ezt az áldozatot.

– Itthon van a nagynéném, Rathbone? – viharzott be a hallba Victoria. Lynwoodék hintaja

hangos kerékcsattogással indult tova a ház elől.
Victoria örült, hogy végre megszabadult a hintó börtönéből. Annabella nagynénje, aki a
gardedám szerepét töltötte be aznap este, végeérhetetlen kiselőadást tartott a gondjaira bízott
kisasszonykáknak arról, hogy miért nem illik előkelő házaknál előkelő ifjú hölgyeknek
előkelő urakkal félrevonulniuk a kártyaszobába.
Victoria világéletében gyűlölte a fejmosással felérő illemtanórákat.
Rathbone, a nagydarab, de amúgy igen disztingvált megjelenésű, őszes komornyik orrával –
amely bármely hercegi orca becsületére vált volna – a könyvtár csukott ajtajára bökött.
– Ha nem tévedek, Lady Nettleship épp a Természettudományi és Kertgazdálkodási Kísérleti
Társulás tagjait látja vendégül.
– Remek! Ne legyen már ilyen morcos, Rathbone! Semmi nincs veszve! A ház még nem áll
lángokban!
– Csak idő kérdése – jegyezte meg Rathbone. Victoria elvigyorodott, és kesztyűjét
hámozgatva a könyvtár felé indult.
– Ugyan már, Rathbone! Amióta az eszemet tudom, mindig a nagynéném szolgálatában állt.
Egy olyan esetet mondjon, amikor valakinek akár csak a haja szála meggörbült!
– Itt van mindjárt az az eset a lőporral – felelte kötelességtudóan Rathbone.
– Micsoda? Csak nem arra gondol, amikor petárdákat akartunk készíteni?! Hogy maga mire
nem emlékszik!
– Vannak események, amelyek kitörölhetetlen nyomokat hagynak az ember emlékezetében,
és bármikor éppoly élesen felidézhetek, ahogy történésük pillanatában láttuk őket. Míg élek,
nem felejtem el az első inas arcát, amikor meghallottuk a robbanást! A szívverésünk is
kihagyott, amikor megláttuk önt. Azt hittük, meghalt.
– Pedig csak elájultam. És tetőtől talpig hamu borított – ismerte el Victoria.
– Ha szabad megjegyeznem, egy többhetes hulla sem lehetett volna szürkébb önnél, Miss
Huntington.
– Hatásos látvány volt, az igaz. De ne időzzünk túl soká a múlt dicsőségeinél! Annyi
felfedeznivaló vár még ránk! Lássuk, a nagynéném mivel kísérletezik ma este!
Rathbone hamuszürke arccal nézte, amint az inas kinyitja a könyvtár ajtaját, lélekben
felkészült a legel-borzasztóbb látványra.
De mit ad isten, ezúttal semmit sem látott. A könyvtárra mély sötétség borult. A kandalló
tüzének derengő fényét is alig lehetett kivenni. Victoria óvatosan beljebb lépett, hunyorogva
bámulta a semmit. Aztán mintha valaki egy kurblit forgatott volna meg a szoba mélyén.
– Cleo néni?
A válasz egy szemet kápráztató, fényes felvillanás formájában érkezett. A fénynyaláb a
sötétség közép-pontjából indult, megvilágítva a körben álló kis csoportot. Az elragadtatás
sóhaja egy emberként tört elő mindannyiukból.
A fénysugár még utoljára felszikrázott, aztán már csak az üdvrivalgás rázkódtatta a falakat.
Victoria az ajtóban toporgó Rathbone-ra mosolygott.
– Semmi baj! A Társulás tagjai csak Lord Potbury elektromos masináját próbálgatják!
– Minő megnyugvás! – rebegte Rathbone.
– Ó, Vicky, életem, hát hazaértél végre! – tört elő egy hang a sötétből. – Jól érezted magad
Athertonéknál? Bújj beljebb! Egy nagyon érdekes kísérlet közepén tartunk!
– Vettem észre! Sajnálom, hogy a többiről lemaradtam. Az elektromosság mindig is érdekelt.
– Tudom, életem. – Az ajtóból beszűrődő fény megvilágította a Victoria üdvözlésére siető
Cleo nénit. Az asszony majd olyan magas volt, mint a lány. Vörösesbarna hajában ezüstös
szálak villantak. Bár elmúlt már ötven, szeme korát meghazudtoló fiatalossággal nézett a
világra, még mindig karcsú termetét a legutolsó divat szerinti barackszín ruha ölelte körül.
– Rathbone, kérem, az ajtó! A kísérlethez sötétség szükségeltetik!
– Ezer örömmel állok rendelkezésére, asszonyom!
Rathbone az inas felé biccentett, aki nyilvánvaló megkönnyebbüléssel húzta be az ajtót. A
könyvtár ismét sötétségbe burkolózott.
– Gyere csak, gyere! – Cleo unokahúgába karolva visszaindult a kis csoporthoz. – Azt hiszem,
mindenkit ismersz.
A gépezet körül néhány hölgy kíséretében Cleo egész udvartartása ott szorongott: Lord
Potbury az ötvenes, Lord Tottingham a hetvenes évjáratból, Lord Grimshaw meg valahol a
kettő között. Társulási tagságukat Victoria annak tudta be, hogy bármire készek voltak, csak
hogy Cleo megtűrje őket a közelében; az évek hosszú során némi jártasságra is szert tettek a
tudományokban.
 A kurblizás nehéz feladatát ezúttal Grimshaw vállalta magára, újabb fények villantak, újabb
sóhajok szálltak fel.– Úgy hallottam, ezzel a módszerrel már holtak újraélesztését is
megkísérelték – tudálékoskodott Potbury.
– Valóban? – döbbent meg Cleo. – És milyen eredménnyel?– Az izmok a karban vagy a
lábban összerándultak, de a test nem kelt életre. Én békákkal próbálkoztam. A láb kinyúlt meg
összehúzódott, de a béka ugyanolyan döglött maradt, mint annak előtte. Kétlem, hogy az ilyen
kísérletek bárhova is vezetnének.
– Ha emberrel kísérleteznek, honnan szerzik be a hullát? – kíváncsiskodott Victoria.
– A bitófa alól – felelte Grimshaw. – Jó érzésű tudós mégsem vetemedhet sírrablásra!
– Ha bűnözök holttestével kísérleteztek, nem is baj, hogy nem tudták feléleszteni őket – vélte
Cleo. – Felesleges lenne annyi időt tolvajok és gyilkosok fellógatására pocsékolni, ha egy
sikeres kísérlet után kezdhetnék az egészet elölről.
– Egyetértek Cleo nénivel – szúrta közbe Victoria, aki a lehetőség hallatán attól félt, hogy
rémálmai valóra válhatnak. – Mi értelme lenne a bűnözőktől ily módon megszabadulni, ha
aztán ismét életre kelhetnek?
– Pedig a kísérletek elterjedésével a sírrablás lassan biztos megélhetési forrássá válik –
vonogatta a vállát Lady Finch. – A minap hallottam, hogy az egyik városszéli temetőből
eltűnt két hulla, akiket aznap reggel temettek el.
– Miért vannak úgy meglepve? – játszotta a jól értesültet Potbury. – Az edinburghi meg a
glasgow-i egyetemeken tanuló sebészeknek valahogy jártasságot kell szerezniük. Nem
várhatjuk el tőlük, hogy gyakorlat híján praktizáljanak! Bár a sírrablás törvénytelen, ám
szükségletet elégít ki!
– Bocsáss meg – suttogta Victoria nagynénjének, amíg a többiek azt vitatták, a sírrablás ilyen
formában elfogadható-e vagy sem —, azt hiszem, ideje ágyba bújnom.
– Szép álmokat, életem! – simogatta meg a kezét Cleo. – Reggel majd szólj, hogy ne felejtsem
el megmutatni neked azt a bámulatos rovargyűjteményt, amelyet Lady Woodbury hozott!
Akkor gyűjtötte mindet, amikor Sussexben járt. Volt olyan drága, és megengedte, hogy
néhány napig tanulmányozzuk.
– Alig várom, hogy láthassam – válaszolta Victoria nem minden lelkesedés nélkül. Egy
rovargyűjtemény legalább olyan izgalmas lehet, mint egy Kínából vagy Amerikából származó
egzotikus növény. – De most már muszáj lefeküdnöm.
– Jó éjt! Pihenj csak nyugodtan! Nehogy megint felizgasd magad, mint valamelyik hajnalban
is!
– Majd igyekszem.
Átbotorkált a sötét könyvtárszobán, nagyokat pislogott a hall vakító világosságában, majd
elindult felfelé a vörös szőnyeggel borított széles lépcsőn. A várakozás izgalma dobolt
ereiben.
– Elmehet, Nan – közölte a fiatal komornával, amint belépett tágas, sárga, arany és fehér
színekben pompázó hálószobájába.
– De ez a csodálatos ruha! Egyedül hogy is tudná levenni?
Victoria beleegyezően elmosolyodott, tudván, hogy kérdések özönét zúdítja magára, ha most
visszautasítja a segítséget. De aztán, amint csak tehette, elbocsátotta a lányt.
A szekrényhez rohant, egy kupac kendő alól előcibált egy nadrágot, a lepedők alól előkerült
a csizma is, a kabát is pontosan ott volt, ahová rejtette. Öltözni kezdett.
Kis idő múltán már a tükör előtt illegette magát, kritikus szemmel vizsgálgatva a látványt.
Az elmúlt néhány hétben szerezte be a ruhadarabokat, de most először volt alkalma
felpróbálni a teljes öltözéket.
A nadrág szorosan rátapadt csípőjére, lábára, de ezen nem tudott segíteni. Remélte, hogy a
sötétkék kabát és az éj sötétje majd elrejti a nőies idomokat. És végre beigazolódott, hogy a
keble sem túlfejlett: a fodros ing és a sárga mellény látni sem engedte.
 A szemlélődés végeztével Victoria fejébe nyomta kackiás kalapját, vállára terítette a
köpönyeget. Immáron biztos lehetett benne, hogy az éj leple alatt bárki fiatal legénykének
nézné. Végtére is, az emberek azt látják, amit látni akarnak.
Magamagát is meglepte a fején átsuhanó gondolat: Stonevale-t legalább annyira látni
kívánja, mint a vásárt. Hitetlenkedve tükörképére fintorgott, mintha a gondolat annak a
fejében fogant volna.
A karosszéket az ablakhoz vonszolta, aztán bele-telepedett. Még várnia kell, mielőtt
biztonságban elhagyhatja a házat.
Éjfélre járt. Ma éjjel nem kell az idegborzoló álmoktól félnie. Ha van egy kis szerencséje,
hajnal előtt nem ér haza. Ma éjjel nem csillan meg a kés.
Kikukucskált az ablakon. Vajon mit szól Stonevale, ha meglátja férfiruhában?
Lucas hátradőlt az ülésen, a hintó ablakán át mogorván nézte az elsuhanó utcákat.
– Nem értem, mire való ez a bugyuta óvintézkedés. Miért ne jöhetne ki Miss Huntington a
főbejáraton?
– Hisz mondtam már! – ismételte meglehetősen ingerülten Annabella Lynwood. – A
nagynénje, bármilyen megértő is, ezt a kirándulást nem üdvözölné kitörő örömmel.
– Örvendetes, hogy rajtam kívül másnak is lennének kétségei - morogta Stonevale. A másik
férfihoz fordult. – Lynwood, mielőtt szem elől tévesztenénk egymást a tömegben, nem ártana
néhány dologban megállapodnunk. Minden eshetőségre felkészülve.
– Kitűnő ötlet! - vágta rá készségesen Lynwood. Megkönnyebbülését, amiért Stonevale is
velük tart, nem is próbálta palástolni. – Szólhatnánk a kocsisnak, hogy valami kevésbé
forgalmas helyen várakozzék ránk.
Lucas elgondolkozva bólintott.
– Sokan lesznek, a park környékén úgysem tudna megállni. Mondja meg neki, hogy ha ott
nem talál helyet, ahol kitesz bennünket, a Kivert Kutya kocsma előtt várjon.
– Hallottam már erről a helyről – mondta sokat sejtetően Lynwood. – Nem győzöm ismételni,
milyen hálás vagyok, amiért elkísér minket, Stonevale. Mert hát tudja, hogy van ez: ha a
hölgyek a fejükbe vesznek valamit, az isten se veri ki onnan.
– Majd meglátjuk – felelte Stonevale.
– Ha azt képzeli, hogy Victoria fejéből kiverhet bármit is, ami oda befészkelte magát –
kuncogott Annabella —, hát jó néhány meglepetésre számíthat még ma este.
– Hajói sejtem, Miss Huntington szereti meglepni embertársait.
– Victoria szótárában az unalmasnak lenni egyenlő a véggel – nevetgélt tovább Annabella. –
Saját bevallása szerint már jó ideje tervezgeti ezt a kalandot.
– Miss Huntingtonra ráférne már egy kis férji rend-szabályozás – jegyezte meg Stonevale,
aztán Annabella gyöngyöző kacagását hallva megkérdezte: – Valami mulatságosat mondtam
volna?
– Feltett szándéka, hogy inkább vénlány marad, de nem hajtja ilyen rabigába a fejét –
világosította fel Annabella.
– Ha jól tudom, attól fél, hogy csak a vagyona miatt kérik meg a kezét. – Bár mindent tudni
akart volna a lányról, Lucas csak félve pendítette meg a témát, attól tartva, hogy kíváncsisága
feltűnik útitársainak.
– Magától a házasságtól fél. A családjában egyetlen boldog házasságot sem láthatott. És
tényleg oly sokan ostromolták már kizárólag a pénze miatt. Nem csoda, hogy elment a kedve.
Néha elgondolkozom, vajon nincs-e igaza. Mi előnnyel járhat a házasság a nő számára?
– Az isten áldjon meg, Bella! – dörrent rá Bertie. – Nem lehetsz ennyire ostoba! Vagy ha
mégis, legalább a mama előtt ne említsd! Ha Victoria nem lenne annyira elbűvölő, és ha a
nagynénje nem lenne a mama barátnője, komolyan fontolóra venném, ne tiltsalak-e el tőle.
Mert vegyük a mai estét: ha nincs ez a nő, mi sem lennénk itt. Legjobb lesz, ha mielőbb
férjhez adlak!
– Csak hogy tudd, Bertie, úgy döntöttem, egyelőre még lány maradok! – közölte Annabella,
miközben a hintó zökkenve megállt.
– Nocsak, konzultáltál Miss Huntingtonnal?
– Részletesen elmondtam neki, mire számíthat – mondta egy csengő hang a hintó mellett.
Stonevale nyitotta volna az ajtót a Lady Atherton termeiben megismert szép lány előtt, ám
ahelyett mit kellett látnia?
– Ejnye, uram, hát nem ismer meg?
Stonevale leesett állal bámult, majd amikor a kocsis indult, hogy besegítse az újabb utast,
egyetlen mozdulattal a hintó belsejébe rántotta Victoriát.
– Jöjjön, mielőtt még meglátja valaki!
A lány, kevésbé heves beszállásra számítván, a Stonevale melletti ülésre huppant. Ám
meglepetéséről csak az elegáns sétapálcát szorosan markoló jobb keze árulkodott.
– Nagyra értékelem a segítségét – mondta kimérten.
– Tűnjünk el innen, Lynwood! – reccsent Stonevale.
– A parkhoz! – szólt ki a csapóajtón Bertie. Annabella nem bírt betelni Victoria ruhájának
látványával, Stonevale a fogait csikorgatta.
– Gyakran hagyja el a házat ilyen öltözékben, Miss Huntington? – Érezte, hogy önkéntelenül
is azt a hangot használja, amelyet korábbi pályafutása alatt a saját hebehurgyaságuk miatt
bajba került fiatal tisztekkel szemben használt. Pe nem tudta türtőztetni magát, alig látott az
idegességtől.
– Most először bújtam férfiruhába, uram. De azon vagyok, hogy ne ez legyen az utolsó
alkalom. Tudja, ez az öltözék több szabadságot biztosít, mint amennyit női ruhában valaha is
megkaphatnék – tájékoztatta Victoria.
– De ezzel nagyobb bajt zúdíthat a bájos fejecskéjére, Miss Huntington, mint amekkorát
valaha is képzelni tudott. Ha híre megy, hogy éjszakánként férfiruhában járja az utcákat, a
hírneve huszonnégy órán belül semmivé lesz.
A lány keze szorosabban kulcsolódott a sétapálca fogantyújára.
– Próbálom értelmezni a viselkedését, uram: olybá tűnik, ön sokkal inkább vaskalapos, mint
valaha is képzeltem volna. A szerencsejáték iránti szenvedélye ezek szerint csak porhintés:
önnek semmi érzéke az izgalmak iránt. Hogy is lehetne, ha egyszer Lady Atherton barátja!
Ez a nő sértegeti! Csak lennének kettesben a hintóban!
– Mi kivetnivalót talál Lady Atherton viselkedésében?
– Ó, az égvilágon semmit! De ahhoz, hogy ö elinduljon a vásárba az éj közepén, piros hónak
kéne hullnia. Nyáron.
– Ez igaz! – vihorászott Annabella.
– Arra utal netán, hogy Lady Atherton... maradi? Victoria vállat vont, a mozdulat
meglehetősen csábosra sikerült a jól szabott kabátban.
– Hogy is mernék ilyet állítani, uram? Csak annyit mondtam, ó nem az a fajta nő, aki kedveli
a kalandokat. Gyaníthatóan a barátai is hasonló szórakozásokat kedvelnek, mint ö, legyenek
bármily unalmasak is.
– Ezzel szemben ön él-hal a kalandokért?
– Mindennél jobban.
– Akkor is, ha ezzel kockára teszi a jó hírét?
– A kaland attól lesz kaland, hogy kockázattal jár. fczt tán egy olyan sikeres kártyás, mint ön,
megérti.
– Valóban, Miss Huntington. De én csak akkor vállalom a kockázatot, ha a nyerésre legalább
némi esélyem van.
– Szörnyen unalmas lehet az élete, uram. Hah! Hogy ó egy unalmas prűd lenne? Nevetnie
kell! Már nyelve hegyén volt a válasz, de önmérsékletének engedelmeskedve és józan eszére
hallgatva mégis csendben maradt. Mi értelme lenne vitába bocsátkozni? Victoria úgyis egy
maradi vaskalapos és egy szabad nó összecsapásának tekintené a vitát, és az ő érvei untatnák.
Ezt pedig nem engedheti meg magának.
Hogy ő maradi? Még ilyet sem mert állítani róla senki! Úgy látszik, ez a feleségkeresés
személyiségének legrejtettebb vonásait is felszínre hozza. Mert igaz, ami igaz, a férfiruhába
bújt nő látványától minden idegszála berzenkedik.
De a lány már nem is figyelt rá. Épp azt ecsetelte Annabellának, hogy kérőjének, akit Bertie
annyira támogatott, és akit Annabella legutóbb kikosarazott, két törvénytelen gyermeke is
van, igaz, ugyanattól az anyától.
– Ezt például honnan tudja ? – kapta fel a fejét Stonevale, a lánynak az utcai lámpák fényében
fel-felvillanó arcába nézve. – Csak nem azt akarja mondani, hogy valamelyik előkelőség
báltermében hallotta?
– Ugyan, dehogy! Felfogadtam egy nyomozót.
– Hogy mit csinált? – hűlt el Stonevale.
– Soha jobb ötletet! – lelkendezett Annabella.
– Csak a mama meg ne tudja! - nyögte Lynwood.
– Úgy ismerem azt a férfit, mint a tenyeremet. Tavaly még körülöttem legyeskedett, aztán
Tökély Kisasszonynak csapta a szelet, de ott sem járt szerencsével. Miss Pilkington után még
jó néhány lány következett, míg végül Bellához nem ért. Kell-e mondanom, hogy ez az ember
csak a vagyonra pályázik?
– Miért hívja Miss Pilkingtont Tökély Kisasszonynak? – értetlenkedett Lucas.
– Mert az! A megtestesült tökély. Akkor se tüsszent, ha nagyon muszáj – húzta el a száját
Annabella.
– Legjobban azzal jellemezhetnénk – szúrta közbe Victoria —, hogy Lady Atherton
pártfogoltja.
– Értem.
Most már nem csodálkozik, amiért jessica annyira erősködött, hogy meg kéne ismernie a
másik jelöltet is. Le merte volna fogadni, hogy ha Miss Pilkington mellett dönt, nem ülne itt a
hintóban egy férfiruhás lány mellett. Lehet, hogy végzetes baklövést követett el? Bár Miss
Huntington mellett az élet valahogy érdekesebbnek tűnik fel.
– Egy biztos – szögezte le szárazon. – Míg a világ világ, ki nem derül, nem érzett-e a sokat
megért úr igaz szerelmet Miss Lynwood iránt. Alkalmat sem adtak neki a védekezésre.
– A védekezésre? – villant haragosan Victoria szeme. – Hogy meri feltételezni, hogy a
nyomozóm hazudott?
– Anélkül avatkozott a dologba – rótta meg Stonevale —, hogy az enyhítő körülményeket
figyelembe vette volna.
– Kétlem, hogy lettek volna.
– A két fattyúra nem sok mentsége lehet – helyeselt Annabella.
– Hölgyeim – avatkozott közbe Lynwood —, hát kik Önök, hogy két balkézről született
gyermek miatt ítélkezzenek? Ez ellentmond a jó ízlésnek, nem igaz, Stonevale?
– Valóban, kemény szavak két jól nevelt úrilány szájából – vélte Stonevale, miközben érezte,
hogy mindezt a benne meglapuló maradiság mondatja vele.
– Hadd hívjam fel szíves figyelmét, uram – ragyogott fel Victoria diadalmas mosolya —, ha
ennyire nincs ínyére ez a beszélgetés, még mindig jogában áll kinyitni az ajtót és távozni.
Ez volt az a pillanat, amikor Stonevale earlje ráébredt, hogy Miss Victoria Huntington komoly
veszélyt jelenthet az önmérsékletére. Minden különösebb erőfeszítés nélkül képes kihozni a
sodrából. Ha a továbbiakban ó akarja viselni a nadrágot, hát alaposan fel kell kötnie az
alsóneműjét!
– Sose féljen, Miss Huntington, hogy az ön által túlzottnak vélt érzékenységem
megfutamodásra kényszerít az ön illetlen viselkedése láttán! És hogy is szállhatnék ki? A
becsület az adósságom törlesztésére kötelez!
– Ön se féljen kimondani, hogy nem a kártyaadósságát rendezi, hanem nemes, szép
egyszerűséggel: zsarol!
– Már hogy lehetne a zsarolás nemes és szép, ha egyszer ön az áldozat?
A vérig sértett, tágra nyílt szemmel bámuló lány láttán Lucasban felbuzdult a férfivágy. Ha
most kettesben lehetnének...! Aztán, mintha mi se történt volna, karba font kézzel, arcán
győzedelmes mosollyal hátradőlt.
Victoria hatalmasakat pislogott, majd – mint aki megérzi, mi megy végbe a férfiban – elkapta
a tekintetét.
Ám Lucas diadala kérészéletű volt. Mert a csatát megnyerte ugyan, de a vár bevehetetlennek
ígérkezett. Hiába Lady Atherton segítsége, ha ez így folytatódik, a lány nem neki fogja
elrebegni a boldogító igent. És akármennyit nyer is a kártyaasztal mellett, már csak ideig-
óráig titkolhatja anyagi helyzetét. A terv körültekintőbb lépéseket igényel, mint gondolta.
No de minek a körültekintés, ha a kiszemelt menyasszony nyomozót küld a nyakára? Nem
létező vagyonára azonnal fény derül. Nem, a becserkészett vadat most már nem eresztheti. De
egyetlen rossz lépés a vadászat végét jelentheti.
– Mennyi időt szánt erre a kiruccanásra, Miss Huntington? – kérdezte nyugodtan.
– Ó, hát emiatt aggódik? Más elfoglaltsága is van ma estére? – kérdezett vissza negédesen a
lány.
Csak nem arra kíváncsi az ifjú hölgy, hogy ölelő karokba várják-e valahol a vásári forgatag
után?
– Nincs. De hiába beszéli meg Lynwood a kocsissal, hol várjon ránk, ha az indulás pontos
idejét nem tudjuk.
– Értem. Kétórányi nézelődés feltehetően elég lesz.
Annabella felsóhajtott.
– Azt hiszem, én nem maradhatok olyan sokáig, Vicky. A mama két órán belül hazaér
Milrickéktól, addigra nekem is otthon kell lennem.
– Egy óra is elég lesz? - érdeklődött megkönnyebbülten Lucas.
– Az is túl hosszúnak látszik – dünnyögte Bertie.
– Ennél tovább nem maradhatok – jelentette ki sajnálkozva Annabella.
– Akkor legyen egy óra – szögezte le durcásan, de beletörődve Victoria. – De sietnünk kell,
ha mindent látni akarunk.
Lucas lélekben felkészült élete leghosszabb órájára.
Félóra múltán igazolódni látta rossz érzéseit. A park zsúfolásig megtelt, a lacipecsenye- és
sörárusok bódéi alig fértek a bábjátékosok sátraitól, a magasban kötéltáncosok billegtek, a
maradék helyeket az akrobaták és az „itt a piros, hol a piros"-t játszók foglalták el.
A kavarodásban egymás lábára hágott a szabadnapját töltő inas és ifjú nemesúr, utcalány és
kimenőn lévő fiatal katonatiszt, a zsebmetszó könyöke a boltossegéd oldalába mélyedt, a
virágáruslány a dokkmunkásba ütközött.
– Uram – szólalt meg Victoria, amikor beálltak a süteményesbodega előtti sorba —, én
megértem, hogy aggasztja, hogy az öltözetem ellenére rám ismerhetnek, de...
– Hogy aggaszt, az nem kifejezés! – mormolta Lucas. – Ez a nadrág úgy feszül a testén,
mintha a második bőre lenne!
– Csak egy szavába kerül, és megadom a szabóm nevét. De jobban tenné, ha nem szorongatná
ennyire a karomat. Az a férfi ott, szemben, már jó ideje minket néz.
– Egek! – Lucas úgy kapta el a kezét, mintha a tűz égette volna meg. Már a gondolatra is
elvörösödött, hogy egy idegen azt hiheti, egy másik férfi karját markolássza. – A nevetséges
öltözéke miatt még bajba kerülünk.
– Senki ügyet sem vetne rám, ha ön nem sürögne-forogna körülöttem úgy, ahogy egy nő körül
szokás – mondta Victoria, és jó étvággyal a süteményébe harapott. Megigazgatta a köpenyét.
– Ez különben is mindent eltakar.
– Ki kell ábrándítanom: mindent nem takar el.
– Mondja, mást nem tud, csak akadékoskodni? Nem elég, hogy hívatlanul velünk tart, hogy
zsarol, és én, az ártatlan áldozat kénytelen vagyok bármit elviselni?
– Ártatlan áldozat? – vigyorodott el Stonevale. – Érzésem szerint ez a leírás nemigen illik
önre. Hogy lehetne ön bárkinek is ártatlan áldozata?
– Sértegethet nyugodtan – jelentette ki a lány, miután fontolóra vette a hallottakat —, úgy
határoztam, jól érzem magam, annak ellenére, hogy ön is a közelben van. Az akrobaták újabb
mutatványra készülnek. Nézzük meg őket!
– De hova lett Lynwood és a húga? – nézett körbe Lucas.
– Bertie beállt még egy sörért. Mindjárt itt lesznek! Ne ácsorogjon már itt ilyen halálra váltan!
– A rettegés, Miss Huntington, nem azonos az elő-vigyázatossággal! A helyemben bárki ilyen
megfontolt lenne!
– Csak azért, mert félni könnyebb, mint megijedni! Nos, indulunk végre, vagy lemaradunk a
mutatványról?
Kis idd múltán Lucas megnyugodott. Amikor meggyőzte magát, hogy ennél nehezebb órákat
is megélt már anélkül, hogy az előszele bárkit is meglegyintett volna, kitört a pánik.
Hogy mivel kezdődött? A tűzijáték legfényesebbre sikerült tűzcsóvája földet érvén több
helyen apró tüzeket lobbantott. Valahol másutt két utcalány hajba kapott, hogy a nyalka
katonatiszt kinek a szolgálataiért tartozik fizetni. Vagy lehet, hogy csak a kis helyre összezárt
tömeg vált egyszerre félelmetes csőcselékké?
A vidám forgatag egy szempillantás alatt megvadult hordává változott. A felszökkenő
petárdák hiába festették színesre az eget, alant a csürhe ordított és szitkokat üvöltött.
Kipányvázott lovak szakították el kötelékeiket, és nyerítve eltűntek az éjszakában.
Szemfüles legénykék tálcányi süteményt raboltak, az átkozódó árusokkal a nyomukban
rohangáltak. Újabb kiáltások harsantak, újabb fénycsóvák szöktek az égre. Az egyik sátor
lángot fogott. Az állatias tömeg letiporta, meglopta, megölte a gyengéket.
Lucas a veszély első jelére Victoria finom csontú karjába markolt.
– Erre! – süvöltötte. – Kövessen!
– De mi lesz Bertie-vel és Bellával?
– Majd jönnek ők is!
Lucas határtalan megkönnyebbülésére a lány nem tiltakozott tovább. Talán mégis megvan a
magához való esze!
Magához szorítva, testével védve vonszolta át a tömegen, a parkot szegélyező sötét
utcácskák felé. Már a kezdet kezdetén érezte, hogy ez a nő csak bajt hozhat rá.

A veszélytől szinte izzott a levegő. Victoria kissé megszeppenve markolta a sétapálca

fémfogantyúját, vakon, engedelmesen követte a férfit. Lucas sétabotja végével tartotta távol
maguktól a körülöttük egymást letaposó embereket.
Valaki hirtelen megrántotta a lány köpenyét, egy kéz a zsebe felé tapogatott. Egy másik kéz
a sétapálcáját ragadta meg. Victoria gondolkodás nélkül, teljes erejéből felemelte a pálcát, és
a kutakodó kézre sújtott.
A támadó felordított, erre már Lucas is megtorpant és hátrafordult. Egy szempillantás alatt
felmérte, hogy a kiszemelt áldozat már elbánt a reménybeli tolvajokkal-
– Okos kislány! – mormolta, és már húzta is maga után Victoriát.
Meg sem próbált a tömeggel szemben haladni. Ahogy a lány megfigyelte, akár egy hajó, az
emberfolyam sodrásával egy irányba lépdelt, csak a legvadabb hullámokat igyekezett
kikerülni. Bicegése ellenére sem veszítette el egyensúlyát a legnagyobb tumultusban sem.
Nyilvánvaló volt, rég megtanulta már, hogyan ellensúlyozza a rossz láb okozta hátrányokat.
A szitkozódó, ordibáló áradat lassan-lassan a park széléhez ért, oszladozni kezdett. Lucas
elérkezettnek látta az időt, hogy kitörjenek a megvadult embergyűrűből. Keze vasmarokként
kulcsolódott Victoria karjára. Öles léptekkel utat vágott maguknak, és hamarosan egy szúk kis
sikátor biztonságos sötétjében álltak, ahová a részeg ordítozások is csak halk morajként
szűrődtek be.

A veszély múltával a lány is nyugodtabban szedte a levegőt, úgy érezte, muszáj

megköszönnie ennek a rettenthetetlen, erős férfinak, amit érte tett.
– Lucas, ön olyan derekasan viselkedett, nem is tudom, miként köszönhetném meg...
– Minderre nem lett volna szükség, ha ön nem akar mindenáron eljönni a vásárba – felelte a
férfi ingerülten, de szorítása enyhült a lány karján. – Remélem, Lynwoodék kocsisa ott vár,
ahol megbeszéltük. – És késlekedés nélkül elindult, karjánál fogva húzva Victoriát.
– Annyira aggódom Annabella és Bertie miatt – sóhajtotta rohanás közben a lány.
– Minden oka megvan rá.
Victoria elfintorodott, hallván a szavakból kicsendülő neheztelést. A legrosszabb az egészben,
hogy a férfinak most az egyszer igaza van; az ó ötlete volt, hogy jöjjenek, egyedül ó a hibás,
ha valami baj történik.
De Stonevale megkönyörülhetett rajta, mert több korholó szó már nem hagyta el az ajkát,
csak lépdelt a sötétben. Végül bekanyarodtak az utcába, ahol a kocsinak várakoznia kellett.
Victoria azonnal észrevette a kocsma előtt álló Lynwood-hintót, bekukucskált az ablakon,
majd megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Itt vannak, Lucas. Biztonságban vannak. – Elpirult. Csak most ébredt a tudatára, hogy
amióta a zűrzavar megkezdődött, a keresztnevén szólította a férfit.
– Igen. Hála istennek, ma este nem pártolt el tőlünk a szerencse.
– Már nagyon aggódtunk maguk miatt – nyitotta ki az ajtót Lynwood. – Azt hittük,
elsodródtak a tömeggel. Siessenek! Nem akarunk sokáig itt álldogálni. Ide is elvetődhet
néhány jómadár.
– Nyugodjon meg, Lynwood! Nem áll szándékunkban itt éjszakázni. – Lucas besegítette a
kocsiba Victoriát, majd maga is beszállt.
A kocsis azonnal a lovak közé csapott, a hintó megugrott. A csőcselék üvöltözése már a
szomszédos utcából hallatszol*.
- Nem esett bajotok, Bella? - fordult Annabellához Victoria.
- Jól vagyunk - szorította meg barátnője kezét Annabella. - A tömeg szélén álltunk, amikor
kitört a pánik. Szinte azonnal el tudtunk menekülni. De miattatok nagyon aggódtam. A
forgatag kellős közepén voltatok.
- Nem volt könnyű kiütnünk, de hála Stonevale bátorságának, itt vagyunk - felelte nem
minden büszkeség nélkül Victoria.
- Egyikük sem sérült meg? - kérdezte Lynwood
- Ha Miss Huntington álöltözékének kis hiányosságától eltekintünk, nem - válaszolta
nyugodtan Stonevale.
Vtctona önkéntelenül igazgatni kezdte a haját majd riadtan felszántott;
- Úristen! Elvesztettem a kalapom!
- Veszthetett volna mást is, Miss Huntington - jegyezte meg kimérten Stonevale.
Victoria a férfira sandított, és látta, hogy Lucasban fortyog a düh. Az izgalmas kis kaland
során először kezdett félni.
A hintó zökkenve megállt, Stonevale kikémlelt az üres utcára.
- Itt akar kiszállni, Miss Huntington? Mindjárt a bejárat elé érünk.
- Jó lesz itt - mondta a lány csendesen, és sétapálcája után nyúlt-
- Mégis hogy akar bejutni a házba, ha nem a bejáraton át? - érdeklődött meglepetten
Stonevale.
- Átmászom a kerítésen, és az üvegházon keresztül megyek be. Nyugodjon meg, uram,
ismerem az utat. Kifelé is erre jöttem. - Victoria azonnal kilépett a hintóból, ahogy az ajtó
kinyílt. Magában imádkozott senki ne érezze kötelességének, hogy elkísérje.
– Jó éjt, Vicky! – szólt utána halkan Annabella. – Azért izgalmas kis kaland volt, igaz?
– Nagyon is – felelte. Stonevale is kiszállt.
– Várjon itt, Lynwood! – szólt hátra a válla felett. – Rögtön jövök, csak átsegítem ezt a helyre
legénykét a kerítésen.
Victoria riadtan fordult meg.
– Nem kell elkísérnie, uram, egyedül is betalálok.
– Szót se többet, Miss Huntington! – Észrevehette a lány ijedtségét, mert kesernyésen
elmosolyodott. – Remek! – Megpördítette Victoriát, és elindultak a kerítés felé. – Látom,
megismert már annyira, hogy észrevegye, pillanatnyilag nem vagyok a legjobb hangulatban.
És míg ebben a hangulatomban vagyok, meg se kíséreljen vitatkozni velem.
– Uram – emelte fel fejét határozottan Victoria —, ha engem tesz felelőssé azért, ami ma este
történt, hát arra kérem, gondolja végig még egyszer az egészet!
– Márpedig ön a felelős, Miss Huntington! – Felnézett a borostyánnal befuttatott magas
téglafalra. – Hogy jutunk a kertbe?
A lány igyekezett kiszabadítani a karját, de mert a férfi szemlátomást nem akarta elengedni, a
fal távolabbi része felé bökött a fejével.
– Ott!
Stonevale maga után vonszolta a jelzett irányba, mígnem a lány a dús borostyánlevelekre
nem mutatott, amelyek eltakarták az itt-ott omladozó falat. Victoria szó nélkül az egyik
kihullott tégla helyén tátongó lyukba dugta csizmája orrát, és a borostyánba kapaszkodva
megindult felfelé.
Alant Stonevale helytelenítő grimasszal csóválta a fejét. Victoria kezdte egyre kínosabban
érezni magát: falmászásban sem volt gyakorlott, ráadásul ez a pozíció remek rálátást engedett
hátsó fertályára, nem is remélhette, hogy a köpeny eltakarja.
Mielőtt felért volna, már hallotta, hogy Lucas is megragad egy borostyánköteget, és elindul a
nyomában.
A másik oldalon halkan a földre huppant, mire felnézett, már kísérője is a kertben volt.
Victoria hátrébb lépett, Lucas épp elé ugrott. Megfigyelte, hogy a férfi teljes testsúlyával a
jobb lábára nehezedett, és földet érés közben meg sem ingott.
– Uram – suttogta —, vissza kéne mennie a hintóhoz. Lynwoodék várják.
– Egy kis beszélnivalóm lenne önnel. – Ott állt a sötétségbe borult, illatozó kertben, magas,
erőteljes alakja oly veszélyesnek és fenyegetőnek tűnt fel, mint maga az éjszaka.
Victoria nagy bátran belevágott.
– Figyeljen ide, Stonevale, semmiféle kioktatást nem vagyok hajlandó meghallgatni a
történtekről. Magamtól is jól tudom, hogy egyikünk sem került volna veszélybe, ha én nem
ragaszkodom hozzá, hogy elmenjünk a vásárba.
– Messzemenően igaza van, Miss Huntington. Az érzelemmentes hang jobban
elbátortalanította a lányt, mint egy kitörni készülő veszekedés lehetősége. Utolsó csepp
bátorságát összeszedve végigsimított a férfi karján.
– Igazán lekötelezett, uram, de őszintén be kell vallanom, hogy amíg a tömeg meg nem
vadult, pompásan éreztem magam. Nem is emlékszem, mikor éreztem ilyen jól magam
utoljára. – Választ nem kapott, hát nagy levegőt véve folytatta. - Azt is tudnia kell, szerintem
csodálatosan viselkedett. A legnagyobb felfordulásban is higgadt maradt, és kimenekített a
bajból. Fogadja érte köszönetemet!
– A köszönetét – ismételte a férfi elgondolkozva. – Adott körülmények között aligha érhetem
be ennyivel.
Victoria meglepetten pillantott fel rá, és hirtelen támadt riadalommal fedezte fel, hogy Cleo
néni botanikus kertje milyen sötét és elhagyatott tud lenni ily késő éji órán. Átfutott a fején,
hogy talán most jött el a perc, amikor Stonevale elveszti az uralmat az idegei felett, és – bár
nem vágyott megtapasztalni – kíváncsi lett, milyen is az, amikor a férfi kijön a béketűrésből.
Elbizonytalanodva hátrálni kezdett.
– Uram?
– Nem – szögezte le Stonevale, mint aki végső el-határozásra jutott. – Néhány udvarias
„köszönöm" nem elég fizetség mindazért, amin ma éjjel keresztülmentem, és amit vélhetőleg
még el kell viselnem.
Aztán minden figyelmeztetés nélkül megragadta a lány vállát, egyetlen mozdulattal
megfordította, és mint valami bábut, a falhoz támasztotta.
Mielőtt Victoria moccanni tudott volna, Lucas közelebb lépett, hatalmas, erős teste a lány
lágy testéhez simult.
Csizmás lábával a lány lába közé lépett, Victoria dermedten állt, csak a lábát szétfeszítő
izmos combra gondolva. Tágra nyílt szemmel nézett fel a markáns arcra.
– Maga forrófejű, rakoncátlan lány! Hogy lehet valaki ennyire engedetlen? Móresre kell
tanítanom, mielőtt még nagy bajba kerül! Legjobb lesz, ha most azonnal véget vetek ennek.
– Véget? – futtatta végig a nyelvét kiszáradt ajkán Victoria. – Minek, uram?
– Ennek! - Forró csókja máris ott égett a lány ajkán.
Victoria ráébredt, hogy a férfi veszélyes hangulatának távolról sem a harag volt a kiváltó
oka, hanem a vágy, amely most körülölelte, perzselte.
Stonevale kívánja őt!
Egyszer-kétszer már csókolózott életében, kíváncsiságának engedve néhány merész
udvarlóját kitüntette ezzel a keggyel. De azok talán nem is csókok voltak, mert egyik sem volt
ilyen követelőző, egyiktől sem dobbant ekkorát a szíve, nem száguldott a vére ilyen hevesen.
Kezét a férfi karjára téve, remegve hozzábújt. Lucas elégedetten felmorrant. Victoriát a
borostyán és a férfi illata lengte körül, fejét kecsesen hátrahajtotta. Aztán amikor Lucas
nyelve az ajkát érintette, már bizton tudta, hogy azok a régi csókok a testvéri puszik
között sem állnak meg a helyüket.
Mint baj idején mindig, most is akadékoskodás nélkül tűrte, hogy a férfi irányítson. Amikor
Lucas keze végigsimított a csípőjén, csak összerezzent, ám amikor ugyanaz a kéz a zakója alá
csusszant, úgy érezte, szólnia kell:
- Uram – lehelte, csak hát a száj, amely szabadon engedte az ajkát, most a fülcimpáját vette
birtokba. – . Uram.. nem is tudom... de ez... ezt talán mégsem kéne csinálnia.
- Csak azt akarom, hogy jó oka legyen emlékezni rám- suttogta Lucas.
Victoria nagyot nyelt, igyekezett hangjára találni. ~ Nem hiszem, hogy el tudnám felejteni.
- Kitűnő.
A lány erőtlen tiltakozása semmivé lett, amint a férfi finoman a fogai közé vette a korábban
már rabul ejtett fülcimpát. A testét elöntő forrósággal és reszketéssel úgysem tudott mit
kezdeni, hát átkarolta a férfi nyakát. Kénytelen volt legalább magának beismerni, hogy
mindez tetszik neki: a férfi illata, a széles válla, ölelése, még az a frissiben támadt domborulat
is ott, a két izmos comb között.
- Reménykeltő kezdet – suttogta Lucas – egy érdekes együttműködéshez.Haragja tovatűnt,
szemében csak a vágy csillogott.
- Úgy gondolja? – Nagyon bátornak érezte magát, hogy most a férfi szemébe mer nézni.
Furcsa gyengeség, szokatlan érzés töltötte el: mintha az egész teste vibrálna és a föld felett
lebegne.
- Talán ön még nem is tudja, de átnyújtotta nekem a vár kulcsait, amelyet bevenni készülök.
Most már ismerem a titkát, és – ne mondja, hogy nem szóltam idejében! – ezt arra használom
majd, hogy meg szerezzem.
– Hogy megszerezzen ? – Victoria azonnal magához tért, mint akit egy csupor hideg vízzel
öntöttek nyakon.
– Először csak körüludvarolom, teszem a szépet, aztán elcsábítom. Mert az enyém lesz,
Victoria. A legbátrabb, legeltökéltebb udvarlói is megfutamodnak majd, de én kitartok, a
győztes csakis én lehetek: végén úgyis az enyém lesz. – Szája félelmetes mosolyra húzódott.
– Miért gondolja, hogy valaha is megadom magam önnek, uram?
– Mert úgysem tud ellenállni, mert nem talál még egy férfit, aki megadná önnek, amit annyira
szeretne. A kezemben tartom, mert engedte megtudnom, mi az, amit mindennél jobban akar.
– És mi lenne az, uram?
– Kaland – csókolta meg Lucas a lány orra hegyét. - Izgalom. – Megcsókolta szemhéját. – És
társ, akivel mindezekben osztozhatna. Ez a vásár kutya füle ahhoz képest, amit én mutatni
tudok önnek. Elvihetem olyan helyekre, amelyeknek hölgy még a közelükbe sem mer
merészkedni. Olyan életet ismerhet meg, amelyről az úri társaság kiválóságai azt sem tudják,
hogy létezik.
– De a kockázat... – hallotta Victoria a saját suttogását.
A férfi mintha a gondolataiban olvasott volna.
– Velem fedezné fel ezt az ismeretlen világot, és ennél okosabbat nem is tehetne. Mert
gondolom, sem a nagynénje, sem a saját társaságbeli pozícióját nem akarná veszélybe
sodorni.
A lány lassan-lassan felfogta, mi is az ajánlat. És mint azt a férfi volt szíves hangsúlyozni:
tényleg nem tud ellenállni, hisz így megkaphat mindent, amire annyira vágyott.
– De Lucas, ha erre valaki rájön, abból botrány lesz!
– Hát majd csak éjjeli órákon kalandozunk, és a titok csak a kettőnk titka marad. Tisztességes
üzletet ajánlok, Victoria, gondolja csak végig! Vállalom, hogy megmutatom, milyen az az
élet, amelyről tudnia sem szabad.
– Volna egy- két pont ebben a megállapodásban, amelyet tisztáznunk kéne. Tőlem mit vár
mindezért cserébe?
Lucas vállat vont.
– Nem sokat. Napközben maradjon meg annak a hölgynek, aki eddig is volt, éjjel pedig
legyen társam a kalandokban.
– Csak nem képzeli, hogy elhiszem, ennyivel is megelégszik?! Épp az imént mondta, hogy
meg akar szerezni magának, holott nemegyszer elmagyaráztam már, eszem ágában sincs
férjhez menni.
– Nyugalom, nyugalom I Ki beszél itt házasságról? – húzta fel a szemöldökét a férfi. – Én,
ahogy ön is, társat keresek éjszakai kalandokhoz. Állok szolgálatára. Ön mondhatja meg,
hogyan töltsük az időt. Csak annyit kérek, hogy a közös kalandokon kívül más éji kalandjai ne
legyenek.
– Csupán ennyit kér a kíséretért és a védelemért cserébe?
– Pillanatnyilag ennyit. A többiről döntsön a jövő. Veszélyes játékokat játszhatunk együtt,
Victoria. Játékokat, amelyekről még nem is hallott.
A lány tekintete a férfi arcát kutatta, de a szeméből csak ígéretet és bátorítást olvashatott ki.
Érezte, hogy késlekedés nélkül nemet kell mondania. De nem szólt.
Lucas keze a zakó alatt, alig egy arasznyira a keblétől, az ingen át is sütött. Victoria fején
átvillant, jó lenne tudni, milyen az, ha a kebléhez ér.
A férfi, mintha ismét csak a gondolataiban olvasna, feljebb csúsztatta a kezét, tenyerének
forrósága megbizsergette a finom halmocskát.
Victoria levegőt sem mert venni. Aztán a kéz, se szó, se beszéd, visszahúzódott a csípőre.
- Nos, Victoria? Megegyeztünk? Lesz még részünk olyan kalandokban, mint a ma esti is?
- Azt hittem, ön nem helyesli az ilyen kalandokat.
- Kezdetben felháborított az önfejűsége és a meggondolatlansága, de menet közben
meggondolom magam. Sokkal érdekesebb önnel tölteni az éjszakákat, mint a klubokban vagy
eladó lányoktól hemzsegő bálteremben – ismerte be Lucas.
A lány – mint aki egy magas szikla szélén állva latolgatja, lépjen-e vagy sem – habozott.
- A kettőnk titka kell, hogy maradjon – jegyezte meg figyelmeztetőleg. – Senki más nem
tudhat róla. Ha a nagynéném megtudná, miket művelek, betegre aggódná magát. És azt sem
engedhetem, hogy az én tetteim miatt szenvedjen csorbát a hírneve. Olyan jó volt hozzám, így
sem tudom soha visszafizetni.
- A titkait tőlem senki nem fogja megtudni. Szavamat adom – ígérte Lucas. A lány hitt neki.
Stonevale szavában meg lehet bízni. Ez az ember soha nem pletykálkodik a klubokban vagy
az estélyeken. És ha napközben találkoznak majd, akkor is csak az udvarlásával fogja üldözni.
- Ó, Lucas, annyira szeretném felfedezni az éjszakát önnel!
- Akkor mondjon igent, Victoria! – Száját ismét a lányéra szorította. – Mondja, hogy
elfogadja az ajánlatomat!
- Gondolkodnom kell rajta. Nagyon fontos döntés. Adjon időt, hogy végiggondoljam!
- Holnap meglátogatom önt és a nagynénjét. Akkor közölheti a végleges döntést.
Victoria nagyot lélegzett, tudván, hogy a férfi máris hozzálátott terve megvalósításához.
- Ön aztán nem vesztegeti az idejét, uram.
- Nem szokásom.
- Jó. Akkor keressen fel bennünket holnap. – mégegyszer átölelte a férfi nyakát, aztán
elhúzódott. Már sejtette, mi lesz a végleges válasz, és ettől ideges, majdhogynem félénk lett.
A ház sötét ablakaira nézett. – Mennem kell. Ön is jobban teszi, ha visszamegy
Lynwoodékhoz. El sem tudják képzelni, miért maradt ilyen sokáig.
- Majd azt mondom nekik, némi gondunk támadt a falmászással – felelte közönyösen Lucas.
A lány kezére hajolt. Amikor felegyenesedett, a holdfény megcsillant könyörtelen mosolyán.
Aztán sarkon fordult, felkapaszkodott a falon, és egy perccel később már el is nyelte az
éjszaka. Victoria egy darabig még ott álldogált, azon gondolkodva, mibe is keveredett, aztán
benyitott az üvegház ajtaján.
Kis idő múltán még mindig ébren feküdt, az a könyörtelen mosoly járt a fejében. Nem is
könyörtelen volt, hanem elégedett és diadalmas!
Először csak körüludvarolom, teszem a szépet, aztán elcsábítom.
Körültekintően kell eljárnia, de majd elbánik ő ezzel az Éjféli lovaggal! Meg kell tanulnia,
hogyan teheti kezes báránnyá, mert amit ajánlott, azt nem utasíthatja vissza. Hisz pontosan azt
ajánlotta, amire neki szüksége van!
Hosszú hónapok óta először Victoria rémálmok nélkül aludt.
Alig tíz perccel azt követően, hogy átmászott a kerítésen, Lucas már ki is lépett Lynwoodék
hintájából, elköszönt, és felfelé lépdelt a nemrégiben megörökölt ház lépcsőjén. A komornyik,
akit a kisszámú személyzet többi tagjával egyetemben Lady Atherton fogadott fel, nyitott
ajtót.
– Mindnyájan lefekhetnek, Criggs. Nekem még van egy kis dolgom a könyvtárban –
rendelkezett Lucas.
– Igenis, uram.
Becsületes adag portóit töltött magának. Az az átkozott bal Iába megint hasogat. A rohanás a
vásárban, no meg a falmászás nem tett jót neki.
Csendesen szitkozódott, és nagyot kortyolt a borból. Tapasztalatai szerint csak ez enyhít a
fájdalmon.
Tekintete megakadt a kandalló fölött függő portrén. Lassú léptekkel átvágott a szőnyegen, és
nagyanyja mosolytalan arcába nézett.
Maitland Colebrooknak, Stonevale korábbi earljé-nek utolsó éveiben nem sok
mosolyognivalója akadt. Egészsége megrokkant, depressziója elmélyült, képes volt minden és
mindenki miatt éktelen haragra gerjedni. Kiszámíthatatlan hangulatváltozásai végül már
kegyetlenségbe és erőszakba torkolltak, így aztán rövid időn belül sikerült megszabadítania
magát cselédségétől. Senki nem akart Stonevale szolgálatában állni.
Fiatalabb éveit dőzsöléssel, ivászattal, nagy tétben való kártyázással töltötte. Aztán egy
napon már nem jelent meg a társaságban: öröksége – a Stonevale-vágyon már apja
gazdálkodása idején jelentősen megcsappant – utolsó pennyjét is eldorbézolta. Különc remete
hírében állt, mert kapcsolatait nemcsak londoni barátaival, hanem rokonaival is megszakította.
Vidéken élt, megmaradt birtokán. Sosem nősült meg, így aztán halálos ágyán, néhány
hónappal ezelőtt, unokaöccsét jelölte ki örököséül. Unokaöccsét, akit alig ismert.
Lucas nagyon jól emlékezett erre a találkozásra. A tágas, de sötét hálószoba a szakadt
tapétával és a megkopott bútorokkal igen jól illett Maitland Cole-.brookhoz, aki egy hatalmas
tölgyfa ágyban fekve fogadta. Az ágy mellett szekrényke állt, rajta egy üveg portói és egy
kisebb üvegcsében ópium.
– Most már minden a tiéd, öcsém, Stonevale minden elátkozott röge. Ha van egy kis eszed,
sarkon fordulsz, és hagyod, hogy mindez az enyészeté legyen, Ezek a földek senkinek nem
hoztak semmi jót – zihálta, csontos ujjai a kopott takarót gyűrögették, hideg pillantása
Lucaséba mélyedt.
– Talán azért, mert az utóbbi időben senki nem fordított rájuk sem kellő időt, sem kellő pénzt
– jegyezte meg Lucas szárazon. Csak a bolond nem látja, hogy Stonevale-ben vannak
lehetőségek. A földje jó, kis időn belül termékennyé tehető megint.
Stonevale felvirágzásának kulcsa a pénz; a pénz és egy gazda, aki a birtokkal és az
emberekkel is törődik.
– Semmi értelme pénzt áldozni erre a földre. Én mondom neked, elátkozott hely ez. Kérdezz
csak meg bárkit! A talaj semmit nem ér, a béresek lusták, csapadék hol van, hol nincs. Semmi
nincs itt, amit érdemes lenne megmenteni. El kell adni az egészet úgy, ahogy van. Csak azt
nem értem, én miért nem tettem meg – folytatta az öreg reszelős hangon.
Ekkor az éjjeliszekrényhez hajolt, kihúzta a fiókot. Reszketeg kézzel kotorászott benne, majd
kitapogatta, amit keresett. Markába zárta a tárgyat, és anélkül hogy egy pillantást vetett volna
rá, Stonevale felé hajította. Lucas önkéntelenül utánanyúlt.
Amikor ujjait szétnyitotta, tenyerén egy vastag aranylánc feküdt, rajta egy kör alakú
borostyánmedál. A borostyánba – amelyet a legfinomabb munkával készítettek, amit valaha is
látott – két emberi alakot véstek. Ha jól vette ki, egy lovag és hölgye volt örök időkig az
aranyszín kőbe zárva.
– Mi ez, uram? – kérdezte Lucas.
– Átkozott legyek, ha tudom. Apám adta, nem sokkal a halála előtt. Azt mondta, az északi
kertben, a labirintusban találta. A népek szerint valami legenda fűződik hozzá.
– Miféle legenda? – nézett csodálkozva a kőre Lucas.
Maitland arca belevörösödött a dühbe.
– Az a legenda, amely ezt az istenverte földet használhatatlanná teszi, amely romba döntötte
az életemet, amely nem engedte, hogy örököst nemzzek magamnak! A Borostyán lovag és
szíve hölgye legendája.
– És mi az igazság e legenda körül?
– Menj és kérdezz meg valami vénasszonyt a faluban, ha mesét akarsz hallgatni! Nekem jobb
dolgom is van.
Maitlandet akkor köhögés rázta meg, sovány teste hétrét görnyedt az erőlködéstől. Lucas
töltött egy pohár portóit, és a vértelen, sápadt ajkak elé tartotta. Nagybátyja nagyot kortyolt a
borból, a köhögés csillapodni látszott.
– Átok sújtotta föld ez, tudod – mondta kis idő múltán. – Fogadd meg a tanácsomat: meg se
próbáld megmenteni.
Lucas ismét a medálra nézett, a birtoklás és az elhatározottság érzése söpört át rajta.
- Én mégsem fogadom meg a tanácsát, uram. Megmentem Stonevale-t.
- És honnan szerzed hozzá a pénzt? – villant meg Maitland véreres szeme. – Hallottam, hogy
szép összegeket nyertél már kártyán, de annyit, amennyi egy birtok fenntartásához kell, nem
nyerhetsz. Én aztán tudom. Fiatalkoromban megpróbáltam.
– Akkor majd más módon jutok pénzhez. Tudom, feleségül veszel egy gazdag örökösnőt.
Csak hát ezt könnyebb kimondani, mint végrehajtani. Egy tehetős úrilány rá sem pillant egy
templom egerére, akkor sem, ha az történetesen earl. A családja majd kerít neki jobb férjet,
mint te lehetnél. Lucas állta a nagybátyja tekintetét.
- Hát majd nem úrilányt választok.
– Az időd vesztegeted. Beszélnek olyasmiről, hogy a gazdag kereskedő egy elszegényedett
nemesúrhoz adta a lányát, csak hogy rangot szerezzen neki, de ez is jó, ha húszévenként
egyszer megesik. Guba a gubához, suba a subához: nemcsak úri körökben, hanem a polgárok
között is így van.
Nagybátyja szavai jártak a fejében most, hogy a portréja előtt álldogált. A képre vigyorgott,
poharát ráemelte.
- Tévedett, bácsikám. Ráleltem a magam örökösnőjére, és már ki is vetettem a hálót. Lehet,
hogy előbb még jól megtáncoltat, de a végén úgyis az enyém lesz.
Borát felhörpintve, poharát az asztalra tette. Ingébe nyúlt, és előhúzta a borostyánmedált,
amelyet attól a naptól kezdve viselt, hogy Maitland Colebrooktól megkapta.
Jövőjén merengve nézegette a követ, majd úgy döntött, igen jól fog illeni Victoria gyönyörű
szeméhez.

Lucas Lady Nettleship házának lépcsőjén lépegetett felfelé. Furcsa hangulatban volt, a
bizsergető várakozás és a jeges eltökéltség érzése váltakozott benne. De nem hasonlított
ahhoz az érzéshez, amelyet akkor él át az ember, ha a kártyaasztal mellé ül. Most minden
idegszálával a győzelemre koncentrált, és azt nagyon jól tudta, győzni hogyan lehet.
Már rég megtanulta, hogy ha valaki csak saját magára számíthat, gondos tervezés és stratégia
nélkül semmit nem érhet el. Mind harc, mind kártyázás közben első számú szabály, hogy az
érzelmek nem zavarhatják meg a gondolkodást. A túlélést az biztosítja, ha nem veszti el a
fejét.
Stonevale, kártya partnereitől – lobbanékony úrfiaktól, dúsgazdag lordoktól – eltérően,
sosem engedte, hogy érzelmei befolyásolják a játékot, soha nem vágta tartozását dölyfös
képpel, melodramatikus mozdulattal az asztal közepére. Igaz, akkora veszteségeket, mint
partnerei, meg sem engedhetett magának.
Ha a szerencse elhagyott, állj fel, és hagyd ott az asztalt. Mindig lesz másik hely, más
időben, csak ki kell várni.
De lehetett bármilyen szerencsés a zöld asztal mellett, nagybátyjának egyvalamiben igaza
volt: annyi pénzt nem nyerhetett, amennyi Stonevale fenntartásához elég tett volna. Lucas
tudta, hogy erre egy emberöltő sem lenne elég, márpedig Stonevale földjei, az emberek ennyit
nem várhatnak.
Londoni tartózkodására is épp csak futja a nyereségből. Kiadásait gondosan be kell osztania
egyik nyereménytől a másikig. A társaság talán spekulál, de amíg a gazdagság látszatát
fenntartja, nem kérdezősködik. Jessica Atherton segítsége és a rang, amelyet megörökölt,
udvarias hallgatásra kényszeríti az úri köröket.
Lucas válla felett visszapillantott a fekete bricskára és az elé fogott két gyönyörű szürkére. A
lovászfiú a lovak fejénél állt, nyugtatgatta az izgatott állatokat.
A kocsi és a két ló többe került, mint amennyit eredetileg szándékozott rájuk költeni, de
mindennek meg kell adni a módját, ahogy egy szabóval sem garasoskodik az ember. Ha
valaki örökösnő-vadászatra indul, ügyelnie kell mindenre, főleg ha az örökösnő hajlamos
magánnyomozót fogadni.
Még végig sem gondolta, milyen stratégiát alkalmazzon ma, az ajtó máris szélesre tárult.
Névjegyét átnyújtotta a komornyiknak.
– Stonevale earlje szeretné tiszteletét tenni Lady Nettleshipnél és az unokahúgánál.
– Megkérdem, őladysége fogad-e ma reggel – közölte a nagy orrú komornyik.
Lucas egyetlen szörnyű másodpercig arra gondolt, hogy Victoria akár meg is gondolhatta
magát, és most nem fogadja.
Nem lett volna szabad tegnap éjjel megcsókolnia, nem is tervezte, hogy a játszma e korai
szakaszában ez megtörténik, de a sürgető vágynak nem tudott ellenállni. Életében először
engedte, hogy az érzelmei uralkodjanak felette. Ezentúl sokkal óvatosabbnak kell lennie.
 A komornyik visszatért, és Lucason a megkönnyebbülés és a diadal érzése lett úrrá, amikor a
napfényes nappaliba beeresztetett. Mint mindig, az érzelmei most sem tükröződtek arcán, de
elégedetten gondolt arra, hogy az első akadályt sikerrel vette: beléphetett a zsákmány
otthonába.
De a győzedelmes bevonulást megzavarta valami: Victoria nem volt a szobában. Lucas nem
gondolta volna, hogy az ifjú hölgy már ma reggel megfutamodik, hogy aki éjjel engedelmesen
követi a legsötétebb sikátorba is, nappali világosságban nem vállalja a találkozást. Lucas
minden figyelmét az elegáns kanalt üldögélő, még mindig gyönyörű középkorú asszonyra
irányította.
– Lady Nettleship – mondta, és a gyűrűs kéz fölé Olt. – Most látom, hogy Victoria csodás
szeme családi örökség.
– Igazán kedves öntől, hogy ezt mondja. Kérem, foglaljon helyet. Már vártuk önt. Victoria
tedd le azokat a rovarokat, és gyere, üdvözöld a vendégünket – fordult mosolyogva
unokahúga felé Cleo.
Lucason elömlött az elégedettség. Szóval az ifjú hölgy mégsem gondolta meg magát.
Mosolyogva egyenesedett fel, és a nappali távolabbi része felé nézett. Victoria az ablaknál
állt, sárga-fehér ruhája beleolvadt a függöny aranyába.
Hogy eddig nem mozdult, arról árulkodott, szándékosan foglalta el azt a helyet, hogy néhány
másodpercig nyugodtan szemlélhesse a belépő férfit. Lucas szemöldöke elismerően
megrándult, amikor felismerte a lány taktikájának helyességét. Mielőtt szemtől szemben állt
volna vele, alaposan szemügyre vehette az ellenfelet. Tehát a szobában nem csupán 5tonevale
earljének van érzéke a stratégiához!
– Jó reggelt, Miss Huntington! Egy percig attól tartottam, hogy eszébe jutott, más
elfoglaltsága van ma délelőttre.
A lány kecses léptekkel közeledett, cipője nem Ütött zajt a szőnyegen. Egy lapos dobozt
tartott a kezében, szeme gonoszkodva csillogott.
– Hogyan is felejthettem volna el, hogy ma felkeres bennünket!
– Az ember sosem lehet elég biztos egy hölgy emlékezetében – csókolta meg Lucas a bájosan
felé nyújtott kezet. A lány ujjai hidegek voltak, tehát mégsem olyan nyugodt, mint mutatja. Ez
már tetszett a férfinak.
– Biztosíthatom, a memóriám kifogástalan.
– A férfiak számára nem a hölgyek memóriája okozza a legnagyobb gondot. Van úgy, hogy
egyszerűen meggondolják magukat.
Victoria félrehajtott fejjel méregette.
– Annak jó oka kell, hogy legyen. Foglaljon helyet! Érdeklik a rovarok?
– A rovarok ? – Lucas most először pillantott a dobozba. Katonás rendben sorakozó, nagyság
szerint feltűzdelt bogarakat látott, a legnagyobb példány valóságos szörnyetegnek hatott a
kisebbek mellett. – Hogy egészen őszinte legyek, Miss Huntington, eleddig nem sokat
foglalkoztam velük.
– Ó, de ezek igazán gyönyörűek! Igaz, Cleo néni?
– Csodálatos gyűjtemény – értett egyet lelkesen Lady Nettleship. – Lady Woodbury, a
Társulásunk tagja szerezte őket.
– Elbűvölő – mondta Lucas, de szemét nem vette le a nagynénje mellé telepedő lányról. – De
hogy képes egy ilyen úrihölgy, mint Lady Woodbury, megölni ilyen sok hatalmas rovart?
– A szokásos módon, gondolom – vont vállat Cleo. – Feltűzi őket a szárny alatt, aztán kámfort
vagy egy hosszú drótot használ.
– Ön is gyűjti a rovarokat, Miss Huntington? – érdeklődött Lucas.
– Nem, nem bírja a gyomrom – fintorodott el Victoria. – Ezek a szegény lények néha
elképesztően hosszú ideig élnek még.
– Az életösztönük meglepően erős – bólintott Lucas.
– Igen – tette le a dobozt a lány.
– Az unokahúgomat a lágyszívűsége akadályozza abban, hogy intellektuális érdeklődésének
minden ágát kielégíthesse – mosolygott Cleo.
– Bevallom, a botanika és a kertgazdálkodás jobban érdekel.
– Érdeklődése igen széles körű, Miss Huntington – jegyezte meg Lucas.
– Szűkebbre számított? – nézett rá pillái mögül Victoria, szemében gunyoros ártatlanság
villant.
– Dehogy! – Lucas még idejében észrevette a csapdát. – Ismeretségünk rövid volta ellenére
meggyőződhettem arról, hogy igen szokatlan dolgok is érdeklik.
– Önt is érdekli a botanika és a kertészet? – pillantott rá csodálkozva Cleo.
– Mint ön is tudja, nem oly rég örököltem a birtokaimat. Ez némiképp kiszélesíti az ember
érdeklődését. Úgy vélem, rám fér, hogy ismereteimet elmélyítsem a kertészetben és hasonló
témakörökben. Csak így tudok megfelelően gazdálkodni.
– Remek! – vidult fel Cleo. – Akkor bizonyára Victoria festményeit és rajzait is szívesen
megnézné. Valamennyi növényekről készült.
Lucas jókedvűen látta, hogy Victoria elpirul.
– Egyéb vágyam sincs – vágta rá. Amitől Victoria elpirul, az csakis érdekes lehet.
– Csodálatosan rajzol ez a lány – állt fel Cleo, és egy közeli asztalkához ment a vázlatfüzetért.
– Nézze csak meg!
– Cleo néni, igazán nem...
– Semmi álszerénység, Vicky! A rajzaid pompásak, teljesen élethűek! Hányszor mondtam
már, hogy akár meg is jelentethetnéd őket! Tessék, uram! Milyennek találja? – Cleo
leplezetlen büszkeséggel nyújtotta át a füzetet.
Lucas tudatában volt, hogy Victoria őt nézi, amíg a füzetet lapozza. Felkészült, hogy egy
amatőr festő gyermeteg képeit fogja látni. A legtöbb előkelő hölgy hódolt az akvarellfestés és
rajzolás divatjának.
Csodálkozva nézegette a tiszta, életteli rajzokat. Minden oldalon újabb és újabb, erőtől
duzzadó virágok keltek életre. Nemcsak művészileg voltak kifogástalanok, de valamennyi
apró részletük megfelelt a valóságnak.
Mintha maguk a lapok borultak volna virágba, egyik oldalon egy rózsa, másikon egy írisz,
pipacs vagy liliom nyílt. Mindegyik alatt takaros kézírással ott állt a latin neve is: Rosa
provinciális, Passiflora alata, Cyclamen linearifoíium,
Lucas felnézett a kissé idegesnek látszó lányra. Szóval a rajzaira nagyon érzékeny. Becsukta
a vázlatfüzetet.
– Gyönyörűek, Miss Huntington. De gondolom, ezt már mástól is hallotta. Még az én
gyakorlatlan szemem is látja, hogy ezek a festmények gyönyörűek.
– Köszönöm – ragyogott fel a lány mosolya, mintha Lucas nem a képek, hanem az ó
szépségét dicsérte volna meg. Borostyán szeme aranyszínben csillogott. – Igazán nagyon
kedves.
– Ritkán udvariaskodom, Miss Huntington – mondta Lucas csendesen. – Most is az igazat
mondtam. De be kell vallanom, ezeknek a virágoknak a nagy részét én nem is ismerem.
Honnan választotta a témáit?
– Az üvegházból – szólt közbe Cleo. – Victoriá-val kialakítottunk ott egy kertet, amelyet én
majdnem tökéletes botanikai kertnek hívok. Nem akarnék szerénytelennek látszani, de igazán
büszkék vagyunk erre a kertecskére. Nincs kedve megnézni? Victoria majd körbekalauzolja.
– Szívesen – bólintott Lucas.
– Erre, uram – állt fel Victoria.
– Menjenek csak – mondta Cleo. – Remélhetjük, hogy velünk teázik, miután megnézték a
növényeket?
– Örömmel.
Lucas követte a lányt a halion, a kisebb átjárón át a ház hátsó felébe, a tágas, üvegfalú
terembe. Vigyorogva könyvelte el, hogy a dolgok jól haladnak, itt egyedül lehet a
zsákmányával.
Körülnézett. A vadászat ez alkalommal valóságos dzsungelben folyik. A levegőt a termőföld
nehéz illa-la töltötte meg, óriás zöld növények pompáztak mindenütt. Az üvegfalon túl
látszott a gondozott kert, az ismerősnek tűnő, borostyánnal futtatott téglakerítéssel.
– Ó, tehát így fest a kert napvilágnál – jegyezte meg a férfi.
Victoria szemöldöke mérgesen összerándult.
– Csend legyen! Valaki még meghallja!
– Ugyan! Itt kettesben vagyunk. – Lucas a növényeket, az egzotikus virágokat nézegette. –
Önök ketten valóban komolyan foglalkoznak a botanikával.
– Cleo néni néhány éve építtette az üvegházat. – A lány elindult az egyik, növényekkel
szegélyezett folyosón. – A barátai közül sokan beutazták már a fél világot, akárhol járnak is,
mindig hoznak nekünk egy-egy dugványt vagy palántát. Sir Percy Hickinbottom, Cleo néni
egyik csodálója épp most küldött egy gyönyörű rózsát, amelyet a kínai expedíciója során
fedezett fel. A néni tiszteletére a Cleo pírja nevet adta neki. Hát nem édes? A múlt hónapban
egy csodás krizantémtövet küldött. Nagyon reméljük, hogy túléli a nagy utazást. Tudja,
milyen egy krizantém, uram?
– Azt nem, de azt igen, hogy mit jelent, ha valaki hirtelen feltűnően fecsegővé válik.
Nyugodjon meg, Victoria! Semmi oka az idegeskedésre.
– Egyáltalán nem vagyok ideges – emelte fel fejét büszkén a lány, és megállt egy tálca
formátlan, tüskével borított növényféleség mellett. – Szereti a kaktuszokat?
Lucas érdeklődve hajolt a furcsa növények felé. Még sosem látott ilyesmit. Próbaképp
megérintette az egyik tüskét: élesebben szúrt, mint egy tű.
– Nem is tudom. Mindenesetre nem haszontalan megtapasztalni, hogyan védekezik az
ellenfél.
– Mert ön így hatásosabban támadhat?
– Csak akkor bocsátkozom csatába, ha van miért. – Kimondottan élvezte a szóváltást. Ez a
.lány nem ostoba.
– Miből tudja megítélni, hogy érdemes harcba szállnia?
Talán mégsem baj, hogy megcsókolta tegnap este. Ahogy most ránéz, abból kiderül, hogy
sokat gondolkodott azon a néhány lopott ölelésen.
– Az ember néha kap egy kis ízelítőt a jutalomból. A tegnapi ízelítő nagyon ígéretes volt.
– Értem. Mondja, sokat kóstolgatott már annak érdekében, hogy helyesen tudjon dönteni? –
Victoria tekintete a férfiéba mélyedt.
– Valami összehasonlítási alapnak kell lennie – rándult meg a férfi szája.
A lány kedvetlenül elfordult.
– Erre számítottam.
Lucas hirtelen bosszús lett. Victoria kezdte ezt a vitát. Megragadta a lány csuklóját, és maga
felé fordította.
– Mit jelentsen ez, Victoria? Szememre veti, hogy más nők is voltak az életemben? Ók nem
számítottak.
– Csak az nem tetszik, hogy olyan közönyösen, válogatás nélkül osztott és kapott kegyeket.
– Biztosíthatom, hogy ebben a kérdésben cseppet sem vagyok közönyös, és válogatok,
amennyire csak tehetem. Az igazat megvallva, nem sok nő volt az életemben. Tiszti fizetésből
nem futja drága szeretőkre. – Megszorította a lány csuklóját. – De beszélgessünk most önről!
Nagyon gyakorlottan kérdez. Vagy csak a tapasztalat beszél önből?
– Hogyne, a tapasztalat, volt időm megtanulni, miként viselkedjen egy kaktusz.
– Mondja csak – vigyorodott el Lucas —, és volt már, hogy valaki átjutott a tüskéi között?
– Ez talán mégsem tartozik önre, uram.
A lány elpirult, de a pillantását nem kapta el.
- Bocsásson meg. Azt hiszem, a kíváncsiságom érthető. Mint már múlt éjjel is kifejtettem,
minden erőmmel azon leszek, hogy én áthatoljak a tüskéken, és a kincset magamnak
kaparintsam meg.
- Leplezni sem kívánja a szándékát, ha jól értem.
- A titkolózásnak is megvan a maga ideje, de Önnel egészen őszinte lehetek. Ön már nem az
a kis csitri, akit halálra rémíthetnek egy férfi komoly szándékai.
- Ha már az őszinteségnél tartunk: egész pontosan mik a szándékai, uram ? Tegnap ezt nem
fejtette ki elég részletesen. Pedig nekem tudnom kell.
- Azt hittem, egyértelműen fejeztem ki magam. Gondolom, a viselkedésem azt is elárulta,
hogy akarom önt. És mindent megteszek, hogy megszerezzem.
- Múlt éjjel... – keresgélt szavak után a lány – ••Múlt éjjel figyelmeztettem, hogy nem áll
szándékomban férjhez menni.
- Megjegyeztem a figyelmeztetését, már csak azért is, mert többször elmondta.
- Tehát megértette, hogy számomra nem játék, amikor azt mondom, hogy nem megyek nőül
önhöz?
- Megértettem – felelte komolyan Lucas. Lehet, hogy a lány számára mindez nem játék, de az
még nem menti meg attól, hogy elveszítse a játszmát.
- De más játékokat szívesen játszana, igaz, Victoria? Éjszakai játékokat?
A lány nem szólt, de hogy ujjai remegését palástolja, az egyik vállára hajló levéllel
játszadozott.
- Igaza volt, uram. Valóban szükségem volna egy társra, aki éjjeli kalandjaimon elkísér.
Olyasvalakire, akiben megbízhatok, akinek a segítségével olyan he-
lyekre is eljuthatok, ahová Annabella és fivére társaságában nem. Az ajánlata tehát csábító.
Az egészben .csak az zavar, hogy ön erre rájött.
- De leginkább az aggasztja, elfogadhatja-e az ajánlatomat úgy, hogy cserébe nem kell adnia
semmit, ugye, Victoria?
A lány bólintott, szája idegesen megrándult.
– Ebben is igaza van, uram. Azon tipródom, vajon ön elégedett lesz-e a fizetséggel, amit adni
tudok
– A probléma tehát az enyém. – Lucas összefonta a karját. – Amíg nekem megelégedésemre
szolgál az egyezség, önnek nincs miért aggódnia.
– Nem hiszem, hogy beérné néhány lopott csókkal, pedig ennél többet nem ígérhetek.
Világosan fejeztem ki magam?
– Tökéletesen.
Victoria döbbenten látta, hogy a férfi, ahelyett, hogy vitába szállna vele, a kaktuszokat
szemlélgeti elmerülten. Ahogy azt Lucas várta, a lányt ez a közönyös magatartás felbőszítette.
– A házasság, mint olyan, szóba sem kerül? - követelőzött.
– Nem. – Lucas egy másik tüskét piszkálgatott, de az is oly szúrósnak bizonyult, mint az első.
– De jó ha megjegyzi, ha nem beszélek is a házasságról, ez még nem akadályoz meg abban,
hogy mindent elkövessek, hogy nőmmé tegyem. Igen, Victoria, többet akarok néhány lopott
csóknál.
– Uram, a bátorsága a pimaszsággal határos!
– Miért kerülgetném a forró kását? Ön is tisztában van vele, mit kívánok cserébe azért, hogy
kalandjaiban társa leszek.
– Ezt az árat én nem tudom megfizetni – jelentette ki Victoria.
– Az, hogy ezt az árat kérem, még nem jelenti azt, hogy kényszeríteni is fogom a fizetésre –
nézett a lány szemébe Lucas. – Nem kell félnie tőlem, Victoria. Becsületszavamat adom,
semmi módon nem kényszerítem arra, hogy megadja magát nekem.
– Ezt ne merészelje kimondani többé! – szűrte át a szavakat fogai közt Victoria.
Lucas vállat vont.
- Hogy megadja magát nekem? Jó. A győzelmemet kedve szerint bármely más szóval
meghatározhatja, de ne áltassa magát azzal, hogy nem én fogok győzni, legyen bármilyen
természetű is ez a győzelem
- Így, önt hallgatva, felötlik az emberben, hogy elsősorban nem is házasságra vágyik.
- Miért is adná fel egy okos férfi a szabadságát, ha megszerezheti a nőt anélkül, hogy a nevét
is adnia kéne a dologhoz? – érdeklődött a férfi szárazon.
- Feltéve, hogy megszerezheti anélkül is.
- Volt már rá példa – vigyorodott el Lucas. – Talán már ön is hallott ilyesmiről.
- Igen - sóhajtotta a lány. – Félre ne értsen! Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb férfi
szerelem nélkül nősül. Sokszor csak a szükség viszi rá őket, az, hogy örököst kell nemzeniük
vagy pénzre van szükségük, esetleg mindkettő együtt.
- A szerelem haszontalan, és felettébb gyenge ok arra, hogy egy férfi megházasodjon.
A lány leeresztett pillái mögül méregette.
- Kissé cinikusnak találom. De feltételezem, mást nem is lehet várni egy olyan férfitól, aki
semmi másra nem vágyik, mint bűnös, törvénytelen kapcsolatra.
Lucas hitetlenkedve ingatta a fejét.
- Kicsit összezavarodhatott, Victoria! Az egyik szavával megtiltja nekem, hogy házasságról
beszéljek, amely törvényes, a másik szavával cinikusnak bélyegez, amiért a kedvesemmé
akarnám tenni. Mert ez ugye, bűnös dolog.
Vitoria visszanyelt egy kiadós káromkodást.
- Igaza van - ismerte el. – Az, hogy vagyonom van, bonyolultabbá teszi a dolgokat.
Annabella szenint nem normális, ahogy erről gondolkodom, vagyis túlzottan bizalmatlan
vagyok.
Lucas kedvesen mosolygott, mint aki sajnálkozik, hogy az ifjú hölgynek ilyen dilemmával
kell szembenéznie.
– Ügy érti, a legártatlanabb mozdulatban is veszélyt szimatol?
– Attól tartok.
– Mindent egybevéve, nem rossz politika.
– És egyben nagyon praktikus is – értett egyet Victoria.
– Mert ily módon biztosíthatja magának a vénlányságot?
– Szörnyeteg! – A lány szája durcás mosolyra húzódott. – De megint csak igaza van. Vénlány
vagyok, és ez boldoggá tesz. Sőt, mindent elkövetek, hogy ez az állapot minél tovább tartson.
Lucas figyelmét egy ragyogó sárga-arany virág vonta magára, amelyhez foghatót még sosem
látott. Az itt-ott bíborszín foltokkal tarkított szirmok, akár egy királynő, virítottak a hosszú,
egyenes szár végén Önkéntelenül is közelebb lépett, hogy jobban lássa az arany kelyhet,
amelynek színe Victoria szeméhez hasonlított.
– Az után, ami tegnap éjjel a kertben történt, nem tud meggyőzni arról, hogy képes lenne
leélni úgy az életét, hogy nem tapasztalja meg, milyen szenvedélyek szunnyadnak önben.
Olyan ön, mint ez a virág, Victoria, ragyogó, édes, érzéki örömöket ígérő.
– Hagyja már azt a virágot, uram – kuncogott a lány. – Ha jól tudom, ön jobban ért a
hadviseléshez, mint az irodalomhoz.
- Az ember többet tanulhat, ha a halál arat körülötte, mint ha ókori költőket olvasgat.
Mondjuk, az asszonyi szenvedélyt nem akarja megismerni, de kétlem, hogy az intellektuális
kíváncsiságának ellent tudna állni.
- Kíváncsiság? Arról akar meggyőzni, hogy már csak azért is törvénytelen kapcsolatra fogok
lépni önnel, hogy a kíváncsiságomat kielégíthessem? Nagyon eredeti elgondolás.
- És nagyon igaz. Egy asszonyt, akit a rovarok és a kaktuszok is lenyűgöznek, bizonyára a
saját teste és érzelmei is érdeklik. – Lucas udvariasan biccentett -
- Rendelkezzék velem, Miss Huntington. Nagyon remélem, hogy nem lesz képes az
ajánlatomat visszautasítani.
 Victoria egy hosszú percig csak bámult rá, aztán kacagni kezdett. Egész testét rázta a
nevetés, meg kellett kapaszkodnia az egyik virágládában.
Lucas, tenyerében még mindig az arany virágkelyhet tartva, nézte a lányt. A szívből jövő
kacagás egészen lenyűgözte. Nem hasonlított ahhoz a vihogás-ami a fiatal lányok sajátja, és
nem hasonlított az érett asszonyok erőltetett nevetéséhez, akik mindenáron csilingelő,
kedvesen gurgulázó hangokat akarnak előcsalni a torkukból. Victoria nevetése maga volt az
élet, csupa melegség. Kis híja volt, hogy nem zárta a karjába és nem csókolta meg újra és újra,
ahogy múlt éjjel is tette.
Pedig megtehetné, gondolta Lucas. Abból, ahogy a lány tegnap a csókjaira válaszolt, érezte,
felébresztette benne a vágy tüzét. Pontosan ezt fogja kihasználni, hogy elcsábíthassa. És végül
a lánynak nem lesz ereje, hogy ellenálljon.
És ha egyszer igazán a karjába zárta, onnan már csak egy lépés a házasság. Mert lehet, hogy
Victoria most könnyedén elintézi a törvénytelen viszonnyal kapcsolatos kérdéseket, de ha
majd eljutnak odáig, ő maga is kénytelen lesz elismerni, aligha tarthat fenn egy ilyen
kapcsolatot anélkül, hogy a nagynénje vagy a maga jó hírét kockára ne tegye. Mert beszélhet
akármit: nem más, mint egy kitűnő neveltetésű ifjú hölgy, aki ismeri és betartja annak a
világnak a szabályait, amelyben él.
Márpedig egy úrihölgy addig nem tarthat szeretőt, amíg férjhez nem ment és örökössel nem
ajándékozta meg az urát. Ezután már sok hölgy szinte kötelessének érzi, hogy romantikus
álmait beteljesítse, a lehető legdiszkrétebben persze. A férjek pedig, akik a házasság előtt és
kezdeti éveiben is szeretőikhez jártak, mindezt sokkal kevésbé diszkréten intézték.
Lucas csak nézte, ahogy Victoria kacagása bájos mosollyá szelídül, és hirtelen tudatosult
benne, hogy ő nem lesz képes a felesége hűtlenségét elviselni. A természetével ellentétes,
hogy osztozzon az asszonyon, aki az övé, aki az ő nevét viseli.
Victoria egyes-egyedül csak az övé lesz. Az úri társaság tegyen, amit akar. Ó nem hajlandó
ezt a vadóc, kiszámíthatatlan teremtést más férfinak átengedni.
– Uram, hogy lehet valaki ennyire lehetetlen? – Kitörölte a könnyeket a szeme sarkából, és
még mindig mosolyogva megcsóválta a fejét. – Saját magát ajánlja fel, csak hogy a
kíváncsiságomat kielégíthesse? Micsoda nemes, nagylelkű ajánlat!
– Mindent megteszek, amivel önt megnyerhetem.
– Mégis mit?
– Kalandot kínálok, izgalmat és szenvedélyt. Mindezt megadom önnek, Victoria.
A lány szemében már a döntés fénye csillogott.
– De én határozom meg, mit fogadok el mindebből, és én határozom meg, mit fizetek értük
cserébe.
– Ez az ön kiváltsága – hajtotta meg engedelmesen a fejét Lucas.
A lány még habozott, aztán egy lépést közeledett, megérintette a férfi karját.
– Amikor azt mondta, akar engem, úgy értette, hogy valóban engem akar, és nem a pénzemet?
– Önt akarom - feszült meg a férfi állkapcsa.
– Nem ígérhetek semmit – mondta Victoria őszintén. - Nagyon élveztem a csókjait, de ennél
tovább nem mehetünk, ezt ön is tudja.
Lucas megsimogatta a karját szorító kezet.
– Megértem. Ne is akarjon most ígéreteket tenni. Majd később, ketten kitaláljuk, hogyan is
legyen ez a mi kapcsolatunk.
Victoria nem húzta el a kezét.
Ha biztos abban, hogy ezt akarja, és biztos benne, hogy nem akar ennél többet – mondta végül
- akkor elfogadom az ajánlatát. Lehet társam az éjszakai kalandokban.
Lucas mély levegőt vett.
- Akkor megállapodtunk.
Előrehajolt, egyezségüket csókkal pecsételte meg. Victoria megremegett. Lucas szinte
képtelen volt türtőztetni magát, hogy itt, az üvegházban magáévá ne tegye, amikor a lány egy
szelet papírt nyomott a kezébe.
- Ez meg mi a csoda? – nézett a gondosan rótt sorokra. - Szerencsejáték-barlang? Kupleráj?
Lóverseny? Férfiklub?
- Az első helyek a listámon – tájékoztatta Victoria.
- Miféle listán? – Aztán megértette. Elkövette azt a hibát, amit ritkán szokott elkövetni:
alulértékelte az ellenfelét. – Magasságos egek! Csak nem azt kéri tőlem, hogy vigyem el egy
bordélyházba vagy lóversenyre?! Vicky, az isten szerelmére, legyen eszénél! Egy dolog
ellátogatni a Vauxhall Gardenbe, és más dolog bordélyba vagy kártyabarlangba menni. Ezt
nem gondolhatja komolyan!
– Téved, uram. Komolyan gondolom – jegyezte meg kissé kárörvendőn Victoria.
– Az istenért, Vicky! Én nem ilyesmire gondoltam!
A lány ügyet sem vetett a tiltakozásra.
– A következő kis kalandunkra a csütörtök este lenne a legmegfelelőbb. Ma este még
találkozunk Kinleyék bálján, ott pontosíthatjuk a tervet. Addig is...
Cleo Nettleship hangja szakította félbe rendelkezéseit.
– Vicky, életem, még itt vagytok? Azért ne ess túlzásba, a végén még untatod Lord Stonevale-
t! Nem mindenki élvezi az üvegházat annyira, mint mi.
Lucas az ajtóban álló Cleóhoz fordult.
– Biztosíthatom, asszonyom, életemben nem szórakoztam még ilyen jól.
– Hát, Victoria mellett nem unatkozik az ember. Lucas Victoria elégedett arcára nézett, aztán
a korábban már megcsodált virágra pillantott.
– Mielőtt elhagynánk az üvegházat, Miss Huntington, elárulná, mi a neve ennek a különleges
növénynek?
– Strelitzia regináé. Nagyon kényes. Büszkék vagyunk rá, hogy itt kinyílt. Hát nem
csodálatos? – lelkesedett a lány.
– De – felelte Lucas -, csodálatos.

Egy héttel később Victoria felöltötte vadonatúj, sárgával szegélyezett, barna lovaglóruháját,
fejébe nyomta a legutóbbi divat szerint készült katonás kalapkáját, és elővezettette kedvenc
lovát, öt óra körül járhatott az idő, ilyenkor mindenki a parkban lovagol.
Mindenki, még Stonevale earlje is ott van, ha jót akar. Múlt éjjel, Bannerbrookék estélyen
határozott utasítást adott neki, hogy ma délután a parkban legyen. Néhány dolgot meg akar
beszélni vele.
Lucasszal az a legnagyobb baj, gondolta Victoria, hogy addig igencsak engedelmes, amíg az
utasításokat kell meghallgatnia, de ha a végrehajtásra kerül a sor, mindig a saját feje után
megy. Ám ami sok, az sok.
Victoria épp a lépcső aljára ért, amikor Cleo vágott át a hallon. Hökkenten nézett
unokahúgára.
– Kilovagolsz, életem?
– Igen. Szükségem van egy kis mozgásra. – Victoria puszit nyomott Cleo arcára. – De ne
aggódj, idejében itthon leszek, hogy meghallgassam Grimshaw előadását a yorkshire-i
mezőgazdaságról.
– Akkor jó – mosolygott engedékenyen Cleo. – Alig várom már ezt az előadást, és Lucas is.
Victoria megtorpant a küszöbnél, visszafordult.
– Mit mondtál?
– Hogy várom már Grimshaw előadását.
– És Lucas is?
– Persze, ő is. Ő maga mondta. Végül is érthető az érdeklődése, nem? A birtokai valahol
Yorkshire-ben vannak. Még szerdán meghívtam, amikor az új dália-palántákat megmutattam
neki. Figyelemre méltó, milyen érdeklődést tanúsít az earl a kertgazdálkodás iránt – jegyezte
meg Cleo.
Victoria néhány perc múlva már kancáján lovagolt a parkban, lovászinasa tisztes távolból
követte póniján. Bármerre nézett, remek lovaglóruhákat, bricskákat, kis, nyitott hintókat
látott. A napnak ebben a szakában komoly társadalmi élet folyt a parkban. Aki mozgásra
vágyott vagy egyszerűen csak örömét lelte a lovaglásban, az a kora reggeli órákban járt erre.
Victoria automatikusan hol erre, hol arra mosolygott, bólintott, üdvözölte ismerőseit, de
tekintete csak Lucast kereste. Már-már azt hitte, nem jött el, azon gondolkodott, vajon miféle
kifogással fog majd előhozakodni, ha legközelebb találkoznak, ám ekkor a férfi felbukkant a
könyökénél egy csodálatos pejen. A lány el is felejtette, hogy az imént még bosszankodott.
– Gyönyörű ez a ló, Lucas. Egyszerűen gyönyörű.
– Köszönöm – mosolyodott el a férfi. – Én magam is nagyon büszke vagyok az öreg George-
ra. Sok mindent megéltünk már együtt. Nem igaz, George?
– A király után nevezte el a lovát? – fintorgott Victoria.
– Nem, azért hívom George-nak, mert ez elég egyszerű név ahhoz, hogy megjegyezzem.
– Ki tudna elfelejteni egy ilyen lovat? Vannak csikói? – kérdezte Victoria.
– Még nincsenek, de szép jövő áll George előtt.
– Értem – kacagott fel a lány. – George dinasztiaalapító lesz.
– Miért ne? Egy ilyen remek vérvonalú hímnek tennie kell a dolgát. Mi, férfiak, megtesszük a
kötelességünket, vagy nem, George? – paskolta meg a ló nyakát Lucas.
Victoria arcáról lefagyott a mosoly. Már megbánta, hogy szóba hozta a dinasztiaalapítást. A
gondolat, hogy Stonevale earlje egy nap asszonyt visz a házhoz, aki gyermekeket szül majd
neki, rossz érzéssel töltötte el.
– Szép állat, de nem azért vagyunk itt, hogy erről beszéljünk – mondta gyorsan.
– Ezt sajnálattal hallom. Szeretek a lovakról beszélgetni. – Udvariasan egy hintó felé
biccentett, a benn ülő középkorú házaspár visszamosolygott rá.
Victoria hirtelen vágtára fogta a lovát. Lucas alig érte utol.
– Most hova rohan?
– Semmi kedvem Lady Foxtonnal beszélgetni. Olyan mindentudóan nézett rám. És nem ő az
első. Erről is beszélni akartam önnel, Lucas. Az emberek kezdenek felfigyelni a mi kis...
kapcsolatunkra.
– Mit várt? Ön is tudja, hogy elég, ha kétszer egymással táncol egy pár ugyanazon a bálon, és
máris kézfogót rebesgetnek – mondta Lucas.
– De mi nem táncoltunk egymással.
– Részletkérdés. Együtt jelentünk meg egy-két estélyen, ez is elég. – Megemelte a kalapját
egy szélesen mosolygó idős hölgy előtt.
– Mindegy. Ezen nem változtathatunk. Elsősorban azért akartam találkozni önnel, mert ma
este már nem lesz alkalmunk beszélgetni, és néhány dolgot tisztáznunk kéne.
– Ettől féltem.
– Felesleges a mártírt játszania, ön találta ki ezt a kalandosdit, és ön ragaszkodott hozzá, hogy
elkísérjen.
– Vegyem ezt panasznak? – vonta össze a szemöldökét Lucas. – Talán nem érezte jól magát
azon két alkalommal, amikor életem kockáztatásával ki- és bemásztam a kerítésükön?
– Nagyon jól tudja, hogy remekül mulattam mindkét alkalommal a múlt héten. De igazából
nem ezt vártam, Lucas.
– Mégis mire számított, mit láthat, amikor a férfiak világában kémkedik?
Victoria elgondolkodva harapdálta az alsó ajkát.
– Nem is tudom. Talán több izgalmat. Több kalandot.
– A szerda estéről is ez a véleménye?
– Az a késő esti vacsora abban az étteremben nagyon szórakoztató volt, elismerem.
Legalábbis addig, amíg az a két részeg fiatalember le nem hányta a velük lévő táncosnők
ruháját – grimaszolt a lány.
– Nem szeretném kiábrándítani, Victoria, de az a szomorú igazság, hogy ilyesmi gyakran
előfordul, ha férfiak összejönnek késő este, és inni kezdenek. És a vauxhalli kirándulás? Az
legalább tetszett?
– Az isten szerelmére, Lucas, ne jöjjön nekem a Vauxhall Gardennel! Oda már Annabellával
is elmehetnék, senkinek nem lenne egy rossz szava sem!
– Ne legyen igazságtalan! Férfiruhában azért egész másképp festett az a hely.
– Még mindig nem érti a problémámat.
– És mi lenne az?
– Hogy még nem vitt el a listámon szereplő helyekre !
– Á, igen, a híres-nevezetes lista! Ettől tartottam, hogy ma ez az átkozott lista lesz a fő
napirendi pont.
– Megígérte, Lucas! Azt mondta, oda visz, ahová menni akarok. Ehelyett inkább el akarja
venni a kedvem a kalandoktól. Azt hiszi, nem látom, miben mesterkedik? Azt remélte, hogy
egy étteremmel, ahol részegeket láthatok, és egy ökölvívó-mérkőzéssel a Vauxhallban majd
beérem – sorolta Victoria. – De nem ért célt! Ragaszkodom hozzá, hogy holnap egy
bordélyházba vagy szerencsejáték-barlangba menjünk. – A lehetőségektől felvillanyozódva
folytatta: – Inkább az utóbbit választom!
– Nem fog tetszeni, Vicky.
– Ezt bízza rám! Most akkor megállapodtunk, vagy keressek mást, aki elkísér?
Bár Lucas továbbra is udvariasan köszöngetett a mellettük elhaladóknak, hangja hidegen
csengett.
– Ne fenyegetőzzék olyasmivel, Vicky, amit úgysem tud teljesíteni.
Victoria megtanulta már, hogy amikor a férfi ilyen hangon beszél, hiába is próbál vitatkozni,
más úton kell a célját elérnie. Ha valamit nagyon erőltetni akart, mindig heves ellenállásba
ütközött. Különben is, Lucasnak igaza van: hol találna még egy ilyen társat?
– Lucas, úgy látszik, elfelejtette, hogy a megállapodásunk szerint a terveket én dolgozom ki.
Emlékeztetnem kell rá, kié a döntés joga ? Tehát a következő úti cél... Ó, a fenébe! – harapta
el a szavakat, amikor egy bricska a lova mellé ért. Erőltetett mosolyát az ismerősökre
villantotta.
Isabel Rycott mint valami tündöklő rubinkő ragyogott ki a környezetéből. Mellette, kezében
a gyeplővel, Richárd Edgeworth ült. Épp előző este mutatták be őket egymásnak, de
Victoriára nem gyakorolt nagy hatást a férfi. Nem értette, hogy Isabel, aki gondosan válogatta
meg hódolóit, mit láthatott benne.
Első pillantásra semmi baj nem volt Edgeworthtel. A szőke, a kor ízlése szerint jóképű férfi
harmincas évei elején járhatott, de Victoria meglátása szerint negyvenéves korára korántsem
lesz ilyen sármos. Szeméből állandó elégedetlenség sütött, mint az örök vesztesekéből,
furcsán vékony, erőtlen szája belső gyengeségről árulkodott.
Talán túl keményen ítéli meg a férfit, futott át Victoria agyán. Végtére is nem lehet mindenki
olyan, mint Lucas.
– Üdvözlöm, Vicky, drágám! – köszöntötte Isabel. – Örülök, hogy látom.
– Miss Huntington – biccentett Edgeworth, Lucasra nézett, majd félrekapta tekintetét. –
Stonevale.
– Edgeworth.
A két férfi merev viselkedése meglepte Victoriát, de Lucas arcáról nem tudott leolvasni
semmit. Gyorsan visszafordult Jsabelhez, aki már búcsúzott is.
– Lady Athertonék összejövetelén lesz alkalmunk több szót is váltani – mondta.
– Attól tartok, nem – vágta rá Victoria. Már több mint egy hete lemondta a meghívást.
Kíváncsi volt, vajon Lucas elfogadta-e. – Más programom van ma estére. Talán majd máskor.
– Talán – villantotta titokzatos mosolyát Stonevale-re Isabel, aztán továbbindultak az
ösvényen.
– Nem kedveli Lady Rycottot, ugye? – kérdezte Lucas, amint a bricska hallótávon kívül
került.
– Nekem pedig az a benyomásom, hogy ön nem kedveli Edgewortht – vágott vissza Victoria.
– Volt egy kis összetűzésünk, adósság miatt.
– Csak nem kártyázott vele? – sandított fel rá a lány.
– Csak egyszer. Ez az ember csaló.
– Edgeworth csaló? – szörnyedt el Victoria. – Elképesztő! De akkor miért hagyják, hogy
kártyázzon a klubokban?
Lucas az egyik facsoport mögé kanyarodó bricska után nézett.
– Mert még nem tudták rábizonyítani. Nagyon jól csinálja.
– Amikor önnel játszott, mi történt? – kíváncsiskodott Victoria.
– A játszma felénél tarthattunk, amikor kezdtem egyre nagyobb összegeket veszíteni. Ekkor
véletlenül – vigyorodott el a férfi – leejtettem a paklit. Természetesen azonnal újat hoztak.
– És ezek a lapok már nem voltak megjelölve! Okos megoldás! Ezután már Edgeworth
veszített? – A férfi bólintását látva folytatta: – Hát látja, Lucas, pontosan ilyen izgalmakat
szeretnék megtapasztalni!
– Nem túl látványos. Néhány kártyalap a padlón. Metsző pillantások Edgeworth részéről.
– Mikor volt ez a kártyacsata?
– Miért kérdi?
– Nem is tudom. Talán mert az előbb úgy néztek egymásra, mint akik régi ismerősök. De nem
számít. Térjünk vissza az eredeti témánkra...
– Miért nem kedveli Isabel Rycottot?
– Ennyire nyilvánvaló volt? – lepődött meg Victoria.
– Csak annak, aki nagyon jól ismeri önt. Én kezdem egészen jól megismerni önt, kedvesem.
– Valójában semmi okom rá, hogy ne szeressem. Csupán néhány hete mutatták be, és azonnal
előhozakodott azzal, hogy ismerte az édesanyámat és a mostohaapámat – magyarázta
Victoria.
– A mostohaapját, ugye, Sámuel Whitlocknak hívták?
– Igen.
– Sosem beszél a családjáról, úgy értem, Cleo néni kivételével – jegyezte meg Lucas.
– Nem szeretek erről beszélni. Honnan tudta meg a mostohaapám nevét?
– Azt hiszem, Jessica Atherton említette.
– Na persze – kedvetlenedett el a lány.
– Most mi a baj?
– Semmi.
– Vicky, a barátja vagyok, vagy elfelejtette? Eljöhet még az a nap is, amikor a kedvese leszek.
Nekem nyugodtan elmondhat mindent.
A lány elpirult, és gyorsan körülnézett.
– Hogy mondhat ilyet nyilvános helyen?! Ráadásul egyikünk sem tudhatja, miként végződik a
kapcsolatunk. Ne tápláljon túlzott reményeket!
– Az nem tetszik, hogy beszéltem önről Lady Athertonnal, igaz?
– Őt sem kedveli? – kérdezte Lucas.
– Ezt így nem mondanám. Azt hiszem, egyszer már elmagyaráztam, hogy semmi közös nincs
bennünk. De semmi bajom vele. Mi bajom lehetne a Tökéletes Asszonnyal? – Victoria egy
pillanatra elhallgatott. – Mióta ismeri ót?
– jessica Athertont? Évek óta. Már ismertem azelőtt is, hogy férjhez ment.
Valami többről lehetett szó, döntötte el magában Victoria, de nem mert újabb kérdéseket
feltenni, hát témát váltott.
– El nem tudom képzelni. Lady Rycott miért Edge-wortht tünteti ki a kegyeivel. Talán nem
hallott róla, milyen módszerekkel kártyázik.
– Előfordulhat.
– Azért jó dolog lehet özvegynek lenni – jegyezte meg álmodozva Victoria. Ez már Stonevale
figyelmét is felkeltette.
– Mi az ördögről beszél?
– Gondolt már arra, milyen szabadsággal rendelkezik Lady Rycott mint özvegy? Maga kezeli
a pénzügyeit, maga választhatja ki, kivel és hol jelenik meg.
– Nem, erre még nem gondoltam – vallotta be Lucas.
– Én igen. Meglehetősen sokat gondolkodtam rajta. Nekem, aki még sosem voltam férjnél,
sokkal több kötöttséget kell elviselnem, mint Lady Rycottnak. Folyton azzal kell törődnöm,
mit szólnak majd az emberek. Már benne járok a korban, de mégis a jó híremért kell
aggódnom. Lady Rycott nyugodtan kikocsikázhat Edgeworthtel, táncolhat vele Athertonék
bálján, hazakísértetheti magát – senkinek egy szava nincs ellene.
– Remélem, nem azt vette a fejébe, hogy mégis hozzám jön, csak azért, hogy legyilkolhasson
a nászi ágyban, és utána élvezhesse a gazdag özvegységgel járó előnyöket.
A lány felkacagott.
– Nem, ez még nem fordult meg a fejemben. De ha jobban belegondolok, az özvegység sem
lehet annyira jó, ha előtte meg kell hozni azt az áldozatot, hogy férjhez kell menni.
Lucas elgondolkodva méregette.
– Ha mindent elmondott, amit akart, lassan indul-hatnánk. Eltávolodtunk a többiektől.
Gondolom, ön is szívesen elejét venné a pletykának.
– Természetesen. – De Victoria még mindig Lady Rycott szabadságán merengett. Semmi
kedve nem volt búcsúzni. – Még egy perc, Lucas. A következő kirándulásunkról. Ez
alkalommal valami valóban izgalmasat akarok. Holnap éjjel várom a kertben.
Stonevale szemöldöke a homlokára szökkent a parancsoló hang hallatán.
– Kívánsága parancs, Vicky. Ma este még találkozunk Grimshaw előadásán.
– Tényleg ennyire érdekli a yorkshire-i mezőgazdaság? – kuncogott a lány.
– Miért olyan mulatságos ez? Victoria vállat vont.
– Figyelmeztetem, Victoria – emelte meg a kalapját Lucas. – Sok mindent nem tud még
rólam, amit pedig nem ártana tudnia. Ég áldja!
Mielőtt a lány bármit is mondhatott volna, George nyergében elvágtatott az Ösvényen.
Victoria addig nézett utána, amíg meg nem hallotta, hogy Annabella Lynwood a nevét kiáltja.
Barátnője üdvözlésére sietett.
A Grimshaw előadását követő éjjelen Victoria átsuhant a sötétségbe borult házon. A sápadt
holdfény átszűrődött az üvegház hatalmas ablaktábláin, sejtelmes, tiltott édenné varázsolva az
egzotikus növények dzsungelét.
Victoriát már nem rémítette meg ez a titokzatos világ. Végigsietett az egyik, virágok övezte
folyosón, és kilépett a csípős éjszakába. Lucas alakját kereste a kertben, de ahogy eddig, most
sem vette észre, amíg a férfi meg nem mozdult.
Lucas ellépett a kerítés mellől, csizmáján megcsillant a holdfény, de arca továbbra is
árnyékban maradt. Victoria elmosolyodott, remegő ujjait a felé nyújtott kézbe csúsztatta. A
férfi megsimogatta az arcát, és megcsókolta: vad, követelő csókkal.
– A hintó, amelyet béreltem, a sarkon vár – mondta már a kerítés túloldalán. – Siessen! Nem
szeretném, ha itt, a nagynénje kertje közelében meglátnának minket.
– Nem jár erre senki – felelte Victoria, de azért meggyorsította lépteit.
Amint beszállt a hintóba, és elhelyezkedett a lánnyal szemben, Lucas masszírozni kezdte a
combját.
– Fáj a lába? – kérdezte aggódva a lány.
– Mondjuk inkább: néha a tudomásomra hozza, hogy létezik.
– Hallottam, hogy a félszigeten sérült meg.
– Körülbelül olyan szívesen beszélgetek erről a témáról, mint ön a mostohaapjáról.
– Ez azért szörnyűbb lehetett.
– Mondtam már, nem akarok erről beszélni. És most tegye meg nekem azt az óriási
szívességet, hogy rám figyel egy kicsit. Ma éjjel teljesül a szíve vágya. Egy olyan intézményt
keresünk fel, amelyet a legnagyobb jóindulattal is csak játékbarlangnak lehet nevezni. Nem
mertem megkockáztatni, hogy valamelyik klubomba vigyem el. Felismerhetik, az öltözéke
ellenére is. Márpedig ha ez megtörténik, meg kéne magyaráznom, mit keres ott. És aligha
tudnék magyarázattal szolgálni.
– Egy játékbarlang! Alig várom! – sóhajtotta Victoria.
– Bárcsak osztozni tudnék a lelkesedésében! Egyet jegyezzen meg, Vicky, ezek a helyek arra
lettek kitalálva, hogy a kedves vendéget az utolsó pennyjé-től is megfosszák. A játszmák
gyakran ivászattal, tivornyázással végződnek.
– Veszélyes lehet? - jött egyre inkább tűzbe a lány.
– Az épületen belül ritka az erőszak – csóválta meg a fejét Lucas —, hisz az rontaná az
üzletet. De a távozóknak akadhatnak nehézségeik.
– Ezt hogy érti?
– Vannak, akik - ha úgy érzik, hogy csak azért vesztettek, mert valamelyik partnerük csalt –
pisztollyal vagy késsel felfegyverkezve próbálnak utólag igazságot tenni. Az is előfordul,
hogy a tulajdonos bérel fel embereket, ók általában az utcán várakoznak, akiknek semmi más
dolguk nincs, mint az adósságok behajtása.
Victoria szeme tágra nyílt az izgalomtól.
– Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy óvatosnak kell lennünk. igérje meg, hogy
pontosan azt fogja tenni, amit én mondok. Nem vállalhatunk felesleges kockázatot –
rendelkezett Lucas.
– Ne idegeskedjen, Lucas! Nagyon szófogadó leszek – ragyogott fel Victoria mosolya.
– Valami azt súgja, nagyon meg fogom én ezt bánni – nézett a lány szemébe Lucas.
– Ugyan! Nagyszerűen fogjuk érezni magunkat! Húsz perccel később a hintó megállt.
Victoria az ablakhoz hajolt, és a nem sok jóval biztató épület törött cégérét betűzgette:
– A Zöld Disznó?
– Már a név is lehűti az ember lelkesedését.
– Ne reménykedjen! Ilyen apróság miatt nem hátrálok meg!
– Nem is vártam mást. Nos, akkor kalandra fel, ha már végképp eltökélte magát!
Az épület kívül ütött-kopott volt, belül pedig egyenesen koszfészek. A díszítés valaha vörös
lehetett, de a kárpit és a szőnyegek mocskos barnává fakultak, és szakadtak voltak. A
megvilágítást a terem végében álló kandalló szolgáltatta, a narancsos-vöröses fényben -
nevéhez hűen – barlangnak hatott a helyiség.
Victoria követte Lucast az ivóhoz. Életében nem látott még ehhez fogható helyet. A férfiak
kockát dobtak, verték a blattot. Piperkőc ifjak, kocsisok, hivatásos bokszolok versengtek
kedvenc székeikért. A testek kipárolgásának szaga nehézzé tette a levegőt, bosszús és
örömteli kiáltások harsantak az asztalok körül, amelyeket hármas-négyes sorokban álltak
körbe az emberek. A felszolgálólányok hol itt, hol ott bukkantak fel, néha egy krigli sörrel,
néha alig fedett keblük látványával igyekeztek erőt önteni a csüggedni látszó játékosokba.
Lucas egy korsót nyomott a lány kezébe.
– Csak az álca kedvéért – suttogta. – Gyanús lehet, ha nem iszik. De vigyázzon! A Zöld
Disznó híres az erős söréről!
Victoria folytatta a nézelődést, közben aprókat kortyolt az italból. Tekintete megakadt egy
felettébb rosszkedvű úriemberen, akit az egyik együttérző pincérnő támogatott fel a lépcsőn.
Aztán, kis idő múltán, a játékos ismét megjelent, de mintha új erőre kapott volna,
rosszkedvének nyoma sem volt.
– Itt ezerszer érdekesebb, mint az étteremben és a Vauxhall Gardenben volt. De kik azok az
urak, és hova mennek a lányokkal?
Lucas a lépcsőre pillantott.
– A vesztesek. Vigasztalást és bátorítást keresnek, mielőtt újra játszani kezdenének.
– Vigasztalást?
– Odafönt szobák vannak, Vicky.
A lány elpirult, és zavartan pislogott.
– Értem. – Alaposan szemügyre vette a pincérlányra támaszkodó, újabb – józannak
semmiképp nem mondható – felfelé tartó urat. – Remélem, Lucas, ön sosem érezte szükségét,
hogy azokat a fokokat megmássza.
– Soha, esküszöm – vigyorgott rá a férfi korsója pereme felett. – Mint említettem, az a lépcső
a veszteseké.
– És ön mindig nyert! - összegezte elégedetten a hallottakat Victoria, aztán újra a kockákat
dobáló játékosokra nézett. – A nagynénémmel több előadást is meghallgattunk a
valószínűség-számításról, mondhatni egészen jól megtanultunk hazardírozni. Tudta, hogy
egyes számok nagyobb eséllyel kerülnek fölülre, mint a többiek? – kérdezte.
– Ó! Persze hogy tudta! Különben hogy nyerhetett volna?!
– Ne lelkesedjen annyira, kedvesem! Itt ön nem dobhat kockát. Ezen a helyen egyetlen olyan
dobó-kockát sem talál, amely ne lenne a célnak megfelelően átalakítva.
– Miért akarja elvenni a kedvemet? Azért jöttünk ide, hogy játsszunk! Remek játékos vagyok.
– Ne higgye!
– Akkor is nyertem, amikor önnel játszottam – kerekedett el ártatlanul a lány szeme —, vagy
már elfelejtette?
– Victoria...
– Máskülönben miért vesztett volna? Talán csalt? De nem is merek ilyesmit kiejteni a
számon. A végén még sértésnek veszi.
– Bölcsen teszi, ha hallgat – hagyta rá szárazon Lucas.
– Ha megsérteném, kihívna párbajra?
– Nem. Nem szeretem a pisztolyos hajnali találkákat.
– Furcsa, hogy épp egy volt katona mond ilyet.
– Az lenne a furcsa, ha egy volt katona mást mondana.
– Mégis hord magánál pisztolyt – jegyezte meg Victoria.
Lucas vállat vont.
– Ez itt London, drágám, és ön arra kényszerít, hogy az éjszakai utcákon mászkáljak. Nincs
más választásom.
– Egy kedves szava nincs hozzám ma este. Kénytelen leszek szórakoztatóbb társaság után
nézni – kortyolt nagyot soréból a lány, és elindult az egyik asztal felé.
– Victoria, várjon!
Mire utolérte, a lány már átfurakodott az asztalt körülálló megtermett férfiak során, és ha
észrevette is, hogy Lucas a háta mögé lép, nem törődött vele. A kockák szinte a semmiből
teremtek a kezében. Könnyed mozdulattal a zöld posztóra gurította őket.
– Hét! – kiáltotta egy érces hang. Többek fogadásokat kötöttek a következő dobásra.
Victoria is elégedett volt az eredménnyel. Elsőre hetet dobni, nem is rossz. Újra dobott.
– Istenemre, ez tizenegy! jól beletrafált! – ordította ugyanaz az érces hang.
– Mi az, hogy beletrafáltam? – fordult suttogva Lucashoz a lány. – Azt hittem, nyertem.
– Nyert is. Gyűjtse be szépen a nyereményét, aztán menjünk. Eleget játszott!
– De nyerésben vagyok! Most nem mehetünk el! Egy marcona arcú, borvirágos orrú férfi
meghallotta Victoria megjegyzését.
– Hagyja békén a kölyköt! Joga van játszani!
– Az úrnak igaza van, Lucas. Jogom van játszani. A férfira ügyet sem vetve, Lucas Victoria
füléhez hajolt:
– Vicky, csak addig hagyják nyerni, amíg lépre nem megy – suttogta —, aztán az utolsó
pennyjét is elszedik. Higgyen nekem! Tudom, mit beszélek.
– Jó, akkor csak addig játszom, amíg nyerek. De a szerencse alig tíz perc múltán elhagyta. A
döbbenettől szólni is alig tudott, amikor összes addigi nyereményét egyetlen játszmában
elvesztette. Méltatlankodva fordult hátra Lucashoz.
– Látta ezt? Csaltak!
– Én figyelmeztettem!
– De hát én nyertem!
Ám a férfi már nem figyelt rá. Pillantását a kártyázók asztalára szegezve halkan szitkozódni
kezdett.
– Valami baj van?
– Azért választottam ezt a helyet, mert azt hittem, itt véletlenül sem botolhatunk ismerősökbe.
Úgy látom, tévedtem. Azonnal mennünk kell!
És mintha nem is hallaná a lány tiltakozását, kivonszolta a teremből. Már majdnem átvágtak
az úttesten is, amikor Victoriának sikerült kiszabadítania a karját, és csípőre tett kézzel a
férfira rivallt:
– Most elégedett?
Lucas válaszra nyitotta a száját, de aztán meredten nézett valahová a lány háta mögé. Ekkor
már Victoria is hallotta.
Megpördült. Egy fekete hintó száguldott szélsebesen feléjük, a lovak patája szikrát vetett a
kövezeten. A kerékcsattogás mennydörgésszerű robaja megrázkódtatta a levegőt.
Késő! Nem tud elugrani! Nem éri el a járdát!
Ekkor egy nehéz test vetődött az övére. Lucas teljes súlyával rázuhant. Az eséstől lélegezni
is alig tudott, de azt még látta, hogy az egyik kerék a lábuktól alig pár centire viharzott el.

– Valami részeg idióta lehetett – mondta Victoria a hintó sarkába húzódva.

– Csakis.
A lány Lucas arcvonásait fürkészte a félhomályban. Bár még reszketett az idegességtől,
leginkább kísérője aggasztotta.
A férfi egyetlen szót sem szólt, amióta beszálltak a kocsiba. Sütött belőle a harag.
Szórakozottan dörzsölte a lábát, Victoria attól félt, megsérült, miközben megmentette ót.
– Iszonyúan gyors volt, Lucas. Ha ön nincs, már nem is élnék.
Semmi válasz.
– Nagyon fáj a lába?
– Túlélem.
– Az én hibám, ugye? – sóhajtotta a lány. – Ha nem akartam volna idejönni, a lába sem sérült
volna meg.
– így is fel lehet fogni.
– Nagyon sajnálom, Lucas.
– Sajnálja?
– Természetesen nem azt, hogy eljöttünk a Zöld Disznóba – tette hozzá őszintén Victoria. –
Remekül mulattam. De azt nagyon sajnálom, hogy megsérült. – Hirtelen közelebb húzódott a
férfihoz. - Hadd masszírozzam én! A lovaknak is mindig én csinálom.
– Ez valamiféle ajánlás akarna lenni?
A lány elmosolyodott, hallván a kérdésből kicsendülő akaratlan derűt.
– Hogyne! Az embernek meg kell tanulnia, hogyan enyhítse e nemes állatok kínjait, ha
megsérültek lovaglás közben.
– Ha így nézzük a dolgot, egyedül ön sérülhetett meg. Végtére is ön volt alul. Biztos, hogy
semmi baja?
– Egy karcolás sem esett rajtam. Roppant előnyös, hogy a férfiruha több védelmet nyújt, mint
egy estélyi.
 Kezét óvatosan a férfi combjára helyezte, és lassan masszírozni kezdte. A nadrág szorosan a
férfi lábára tapadt, Victoria érezte az ujjai alatt feszülő izmokat. Mintha a férfi meztelen bőrét
érintette volna meg.
Lucas egyetlen mozdulatot sem tett, hogy megakadályozza foglalatosságában. Nyugodtan,
hátradőlve ült, és nézte a finoman gyömöszkölő kezet. Victoria elmélyülten dolgozott tovább.
– Csodálatos! - szólalt meg kisvártatva a férfi. – Irigylem a lovait.
Victoria felnézett Lucas mosolygó arcába. Ismerte már ezt a mosolyt: a csókok, a csábító,
édes, erőszakos csókok hírnökét. Lucas egyik ujjával gyöngéden végigsimította az arcát, az
állát, majd amikor a lágyan perzselő ujj már a nyakát becézte, önkéntelenül a férfi felé emelte
ajkát. Észre sem vette, hogy tenyere Lucas combjának belső felén jár.
– Mondja, Vicky, szereti ön az én csókjaimat?
– igen – hallotta saját, gyenge hangját a lány —, szeretem.
– Bámulatra méltó az őszintesége, drágám. El sem tudja képzelni, milyen hatással van ez rám.
A simogató férfikéz továbbvándorolt, egyre lejjebb és lejjebb. A csókoktól kábult Victoria
még napok múltán sem tudta volna megmondani, melyik volt az a pillanat, amikor az édes
ujjak az ingét, majd a nadrágját kezdték gombolni. Hallotta is meg nem is Lucas mormogását,
hogy férfi létére nem illene férfiruhadarabokkal vacakolnia. Hogy mit illene és mit nem?
Victoria biztos volt benne, hogy erről már tanult valahol, valamikor valamit, de hogy mit, az a
gyönyörök ködén át még véletlenül sem akart felsejleni, hát hagyta a feledés homályába
merülni. Teste borzongott a forró érintések alatt, keble hullámzott a csalódottságtól, amikor a
finom ujjak utolsó simítással búcsúztak, és határozottan elindultak lefelé. A körmök útja
nyomán édes fájdalom támadt hasának selymes bőrén. Testét forróság öntötte el, amint az
ujjak a lefelé ereszkedést megunván, lassan, nagyon lassan megindultak a térdétől felfelé, a
titkos hely felé. Lába, mintegy magától, kissé széjjelnyílt, utat engedve a csábító érintéseknek,
minden porcikája – a feje búbjától a lábujjáig - a gyönyört várta, amelyről azt sem tudta, hogy
létezik. A legtitkosabb rész gyöngéd simogatása lázba borította a testét, a világ atomjaira
hullt: egy-két hullócsillag és tűzijáték fényeit látta. Felkiáltott. Teste megfeszült, majd kéjes
remegések sora rázta meg.
Kissé magához térvén, a férfi mellkasához bújva, pihegve megszólalt:
– Különös - nyelvét végigfuttatta kiszáradt ajkán —, különös érzés.
– Tekintse természettudományi kísérletnek.
– Kísérletnek?!
– Igen. Csak tájékoztatásul közlöm, hogy szándékomban áll egész kísérletsorozatot folytatni e
téren.
A lány, bár nem is igazán értette, miről beszél a férfi, kacagni kezdett. De arcáról lefagyott a
mosoly, amikor a hintó zökkenve megállt. Kapkodva öltözködni kezdett, a nyakkendőjét
igazgatta.
– Jézusom, megérkeztünk! Ha nem szállunk ki, a kocsis még azt hiheti, elaludtunk!
És már kászálódott is kifelé, kalapja és sétapálcája után kapva. De az még feltűnt neki, hogy
Lucas a megszokottnál lassabban követi. Az aggódás, más érzelmeket leküzdve, ismét erőt
vett rajta.
– Jól érzi magát?
– Nem.
– Uramisten, a lába!
– Legkevésbé a lábam zavar pillanatnyilag – jegyezte meg zordan a férfi, és feltűnő
gondossággal a kabátját kezdte rendezgetni.
– De akkor mi a baj?
– Semmi olyasmi, amiben segíteni tudna. Nyugodjon meg, a probléma pillanatokon belül
magától megoldódik. – Végre kiszállt, és a kocsishoz fordult. - Várjon meg, jóember!
Mindjárt visszajövök!
A kocsis megemelte a kalapját, az ülés alá nyúlt, és nagyot kortyolt az előhúzott lapos
flaskából.
– Könyörgök, árulja el, mi a baj! – kérlelte Lucast a lány, amikor már befordultak a sarkon, és
mászni kezdtek felfelé a kertfalon.
– Úgy hiszem, természettudományos ismereteiben helyet kapott az anatómia is. Arra
gondoljon, a fajfenntartás során miféle változásokon megy át a férfitest.
– Hát... – suttogta égő arccal a lány. – Nem is tudom... Nagyon kényelmetlen állapot, uram?
– Felesleges zavarba jönnie – vigyorodott el a férfi. – A kísérlet eredményével felettébb
elégedett vagyok. Egy kis kényelmetlenséget igazán megér. És végül is – jegyezte meg,
amikor már mindketten a kertben álltak —, én magam ajánlottam fel a testemet az
intellektuális érdeklődése tárgyául.
– Hálás lennék, ha nem úgy emlegetné a történteket, mint kísérletezést.
– Azt hittem, így könnyebben megbékél magával. – Könnyű csókot lehelt a lány orrára. – Jó
éjt, Victoria! Szép álmokat!
A lány csak tétován álldogált, nézte, amint Lucas átmászik a falon, és eltűnik. Aztán nehéz
szívvel elindult az üvegház felé. Megint csak Isabel Rycott jutott eszébe, az özvegy, akinek
jogában állna mindezt megtenni, de tőle, egy huszonnégy éves vénlánytól nem fogadják el
ugyanezt a viselkedést. Lehet, hogy tíz év múlva már senki sem szólna semmit, de hol lesz tíz
év múlva Lucas? Vidéken él, a felesége és a gyermekei körében. Legjobb lesz, ha – ahogy
Lucas is mondta – egyszerű természettudományi próbálkozásnak fogja fel az egész ügyet.
Már az üvegházban tépegetett, amikor hirtelen észrevette a kilincsre akasztott fehér sálat.
Talán az egyik inas hagyhatta itt, amikor este fűszereket gyűjtött a vacsorához. De ha így
volt, már akkor észre kellett volna vennie, amikor kiszökött a Lucas-szal való találkozóra.
Kíváncsian vette kezébe a sálat, kitapintotta a hímzést az egyik sarkában, de a sápadt
holdfényben nem tudta kivenni a betűt.
Belopakodott a csendes házba, megnyugodva konstatálta, hogy nagynénje még nem ért haza
Crandallék báljáról. A szobájába sietett, és azonnal gyertyát gyújtott. A sálat a reszkető fény
elé tartva már elolvashatta a nagy műgonddal belehímzett W betűt.
Remegő kézzel hajította félre a fehér selymet. Számtalanszor látta már ezt a monogramot
zsebkendőkön, sálakon. Halott mostohaapja, Sámuel Whitlock zsebkendőin és sálain.

A ragyogó nappali fényben a Plumeria rubra is új életre kelt. A csodás látvány festő ecsetjére
kívánkozott. Victoria is igyekezett minden figyelmét a virágra irányítani, de a múlt éjszaka
nem hagyta nyugodni.
A reszketeg ecsetvonások is igazolták, hogy Lucas és emléke megzavarta az alkotásban.
Érvek és ellenérvek csatáztak a fejében. A lány úgy érezte, ha nem sikerül gyorsan döntésre
jutnia, hamarosan egy gumiszoba lesz lakályos otthona.
– Hát itt vagy, életem! Már mindenütt kerestelek! – Cleo Nettleship hangja csendült az
ajtóból. – Gyönyörű napunk van, nem igaz? Gondolhattam volna, hogy itt talállak! –
Megtorpant az egyik cserép mellett. – Nézd, az írisz, amelyet Chester küldött Amerikából,
milyen szépen kivirágzott! El ne felejtsem Lucasnak is megemlíteni!
– A fenébe! – szisszent fel Victoria, amint egy halvány rózsaszín paca kezdett terjengeni az
egyik szirom helyén.
– Hogy mondod, életem?
– Semmi, Geo néni, csak csöpög az ecsetem. Gondolod, hogy Lucast érdekelni fogja az írisz?
– Mindenképp. Az utóbbi időben minden érdekli, ami a kertgazdálkodással kapcsolatos.
Különösen az Amerikából származó növények. Nem lennék meglepve, ha Stonevale-ből rövid
idő alatt virágzó gazdaságot teremtene.
– Nem furcsa, hogy egy kiszolgált katonatiszt ilyen élénken érdeklődik a mezőgazdaság iránt?
– Hagyjuk a katonaságot és a mezőgazdaságot! Beszéljünk inkább magáról Lucasról! – hajolt
mély érdeklődést tettetve egy másik egzotikus növény fölé Cleo.
Victoria nagy levegőt vett. Nagynénje ritkán vette magának a fáradságot, hogy kioktassa, de
ha rászánta magát, egy szavát sem volt szabad figyelmen kívül hagyni. Mert
természettudományi és botanikai túlkapásait leszámítva, Cleo Nettleship józan, logikus
gondolkodású, érett nő volt.
– Lucasról?
– Sokat gondolkoztam, szóba hozzam-e, Vicky. Végtére is felnőtt nő vagy, aki tudja, mit
csinál. De még sosem töltöttél el ennyi időt egyetlen férfi társaságában sem. És még soha nem
emlegettél ennyit más férfit. Feltűnő, milyen gyakran bukkan fel a közeledben.
– Azt hittem, kedveled Lucast – húzta el a száját Victoria.
– Kedvelem is, de nem erről van szó, Victoria. – Cleo elmerülten vizsgálgatta a virágföldet.
– Az, hogy Lucas – úgymond – folyton láb alatt van, csak annak köszönhető, hogy te minden
olyan előadásra és beszélgetésre meghívod, ami ót érdekelheti – jelentette ki határozottan
Victoria.
– Az igaz, hogy eddig egyetlen meghívást sem utasított vissza – nézett rá elgondolkodva
Cleo. – De nemcsak tudományos előadásokon, hanem bálokon és estélyeken is gyakran látnak
együtt benneteket.
– lucas Lady Atherton barátja – nyelt nagyot Victoria. – ő mutatta be az ismerősöknek is.
– Ez is igaz – bólintott Cleo. – De Lady Atherton baráti köre nem azonos a miénkkel. Ettől
függetlenül, ideje lenne elgondolkodnod, mik a szándékaid a jövőre nézve.
Victoria letette az ecsetet, és nagynénje felé fordult.
– Nem mondanád el egész pontosan, mi aggaszt, Cleo néni?
– Nem aggódom, de gondolkodóba ejt ez a ti kis... kapcsolatotok. Azt mondtad, nem akarsz
férjhez menni.
– Eddig is így volt – vágta rá a lány —, és ezután se lesz másképp.
– Akkor – nézett unokahúga bizonytalan arcába Cleo – azt kell mondanom, egy tisztességes
úrinő nem ébreszthet be nem teljesülő reményeket az udvarlójában. Ugye, érted, mire
gondolok?
– Csak nem képzeled – hökkent meg Victoria —, hogy az orránál fogva vezetem Stonevale-t?
Hogy elhitetem vele, egy nap még elnyerheti a kezemet?
– Nem hiszem, hogy szándékosan tennéd – visz-szakozott Cleo. – De Lucas félreértheti a
viselkedésedet, és azt hiheti, hogy a lánykérését nem fogják visszautasítani. Senki nem
okolhatná ezért.
– Nem az én viselkedésemet, hanem a te meghívásaidat értheti félre! – csattant fel a lány.
– Nem ugyanarról beszélünk, életem! Ha félreérti az én meghívásaimat, az csak azért lehet,
mert te ugyanazokon az előadásokon és bemutatókon veszel részt, mint ó – szögezte le Cleo.
– Én eddig is csak a legérdekesebb előadásokra és bemutatókra jártam el – vont vállat
Victoria.
– Hadd mutassak rá, életem, hogy régebben cseppet sem érdekeltek a vetésforgó és a
terméshozam problémái – jegyezte meg szárazon Cleo. – Ennél sokkal jobban foglalkoztattak
az állatok, az elektromosság és az egzotikus növények. Victoria arca pírban égett.
– Nyugodj meg, Stonevale tudja, mi a véleményem a házasságról. Nem érti félre a mi...
barátságunkat.
– Mi van veled, Vicky? – lépett közelebb Cleo. – Már te magad sem tudod, mit gondolj a
házasságról?
– Hidd el, a véleményem mit sem változott.
– Már megbocsáss, ha megkérdem, de ugye nem azt forgatod a fejedben, hogy más
természetű kapcsolatra lépsz Lucasszal?
Victoria tekintete hitetlenkedve mélyedt nagynénjéébe.
– Feltételezed, hogy viszonyt kezdenék Lucasszal?
– Nem vagyok vak, Vicky – sóhajtotta Cleo. – És megvan a magamhoz való eszem. Látom,
milyen szemet meresztgetsz Stonevale-re, amikor azt hiszed, ő nem lát téged. És mert tudom,
hogy – annak ellenére, hogy életerős fiatal nő vagy – nem akarsz házasságot kötni, azt kell
feltételeznem, hogy esetleg valami kockázatos dologba vágod a fejszédet. Nem teljesíteném
rokoni kötelességemet, ha nem figyelmeztetnélek.
– Köszönöm, hogy így aggódsz, Cleo néni – szorult ökölbe Victoria keze.
– Ugyan, inkább kikéred magadnak ezt az aggódást, és nem is tudlak hibáztatni érte. De
nézzünk szembe a tényekkel: nem csupán a saját hírneved kerül veszélybe. Lucas jó hírét is
veszélyezteted – mutatott rá Cleo.
– Lucasét? – kapta fel a fejét a lány.
– Te is jól tudod, életem, hogy Lucast a rangja mire kötelezi. Egy szép nap feleségül kell
vennie egy jó családból származó, tisztességes úrilányt. Nem szerepelhet úgy, mint szűz
lánykák megrontója. A legártatlanabbnak tűnő pletykák is romba dönthetik a terveit: magához
való asszonyt sem talál, és a társaság is kirekeszti. Kétlem, hogy ilyen jövőre vágyna.
– Mérhetetlenül tisztességtelen!
– Micsoda? Hogy egy jó neveltetésű, gazdag hajadon nem bonyolódhat gyanús viszonyba
Stonevale-lel? Nos, valóban tisztességtelen. De az úri népek bizonyos kérdésekben
hajthatatlanok, és még neked is be kell tartanod az íratlan szabályokat, ha az ő világukban
életben akarsz maradni. Légy türelmes! Ahogy múlnak az évek, egyre kevesebb és kevesebb
szabály lesz kötelező rád nézve.
– Mire várjak? Huszonnégy éves vagyok! Te is tudod, Cleo néni, hogy semmi reményem
nincs!
– Mindketten tudjuk – csóválta meg a fejét mosolyogva Cleo —, hogy ez nem igaz. Még
mindig úgy tartanak nyilván, mint partiképes, gazdag örökösnőt. Ez még néhány év múlva is
így lesz. Óvatosnak kell lenned!
– Ha özvegy lennék, mint Isabel Rycott, a szabadságot is megkaphatnám! – morogta
bosszúsan Victoria.
– Csak nem azt tervezed, hogy nőül mész Stonevale-hez, aztán rövid úton megszabadulsz
tőle, hogy megszerezd a szabadságod? – dermedt meg Cleo.
– Lucas is pontosan ezt kérdezte – kuncogott Victoria.
Cleo csodálkozva meredt rá, majd harsogó kacagásban tört ki.
– Örömmel hallom, hogy Stonevale van annyira értelmes, mint képzeltem. Ezek szerint már
megállapodásra jutottatok. Ha jól értem, semmi szükséged a tanácsaimra, Vicky, bocsásd
meg, hogy a dolgaidba avatkoztam!
– Igazán kedves vagy – mosolyodott el megkönnyebbülten Victoria. – De nem felejtem el,
amit mondtál!
– Ne is! Az úri társaság sok mindent hajlandó elfogadni, de azért vannak határok, főleg a nők
számára.
Nagyon sajnálnám, ha már ilyen fiatalon oda lenne a jó híred, életem. Ha túl sokat
kockáztatsz, elvesztheted a barátaidat – figyelmeztette Cleo.
– Ezt nem szeretném – vallotta be kissé riadtan Victoria, aki eddig még sosem gondolt arra,
hogy Annabella vagy bármely más barátnője kerülni akarná a jövőben.
– Jól van – bólintott elégedetten Cleo. – Ha még emlékszel, most az intézőnket kell
fogadnunk. Mondanivalója van a hajóról, amelybe tavaly annyi pénzt fektettünk. Most tért
vissza Kínából, csodálatos rakománnyal. Több ezer fonttal vagyunk gazdagabbak, mint reggel
voltunk! Most mondd, hát nem izgalmas?
– De igen – mondta kényszeredetten Victoria. A hajónál is fontosabb dolgok jártak a fejében.
– Mielőtt elindulnánk, megnéznéd ezt? – nyújtotta át nagynénjének a selyemsálat.
– Nem az enyém – vette szemügyre a hímzést Cleo. - Hol találtad?
– Itt – felelte Victoria. – A cselédséget már megkérdeztem, nem az övék. Talán a Társulás
valamelyik tagjáé lehet – futtatta végig ujjait a monogramon.
– Esetleg. Ez egy férfi sálja. Hadd gondolkodjam! Melyikük neve is kezdődik W-vel? –
tűnődött Cleo. – Wibberley és Wilkins. Majd legközelebb megkérdem, nem ók vesztették-e
el.
– Köszönöm, Cleo néni.

Nehezére esett bevallani, de ez a vörös lámpás ház ritka rossz ötlet volt.
Pezsgőspoharával játszadozott az asztalukat félig elrejtő ízléstelen, arannyal díszített
függöny mögött. Több ilyen diszkrét kis helyet alakítottak ki a teremben. A lámpák halvány
fénye alig-alig szűrődött át a függönyökön, viszont innen is, onnan is részeg kacajok szálltak,
belevegyülve egyéb, félre nem érthető zajokba. Victoria borzadva gondolt arra, mi folyhat
fent az emeleten.
Hajnali háromra járhatott az idő. Lucas azért választotta ezt a késői időpontot, hogy kisebb
esélyük legyen egy ismerőssel való találkozásra. Ugyancsak azért esett a választása erre a
helyre, mert itt – a függönyöknek és a megvilágításnak köszönhetően – jóformán láthatatlanok
maradhattak.
Körülöttük mindenki részegnek látszott. Néhány férfi a rózsaszín selyemkanapékra dőlve
hangosan hortyogott. Óriási volt a zaj és a meleg, a fullasztó cigarettafüstbe pipadohány illata
keveredett.
Victoriának felkeveredett a gyomra. Lucas alig egy perce küldött el az asztaluktól két lányt,
akiknek merész dekoltázsából mellbimbójuk is előbukkant.
– Csak nézelődni jöttünk – magyarázta az egyiknek, aki szemlátomást nem akart odébbállni.
– Mindjárt jobban érzik magukat, ha nemcsak nézik, hanem részt is vesznek a játékban –
búgta a másik csábos hölgy. Victoria szíve szerint egy éjjeliedény teljes heti tartalmát a fejére
zúdította volna.
– És a fiatalúr? – hajolt közelebb az első lány. – Nincs kedve feljönni a szobámba? Milyen
csinos fiatalember! Van odafent egy hatalmas tükör! Mindent végignézhet benne!
Victoria csak a fejét rázta, és hátrébb húzódott az ülésen. Lucas a pezsgőjébe kortyolt, esze
ágában sem volt a segítségére sietni, szeme gúnyosan csillogott. A lány a hangját is hallani
vélte: „Én megmondtam!"
De Victoria nemcsak a hely miatt érezte kényelmetlenül magát. Ma este először a férfiruha is
zavarta, a szorosra kötött nyakkendő fojtogatta. A feltűrt gallér eltakarta arcát, fülét, levegőt is
alig kapott mögötte. Persze, ezt is Lucasnak köszönheti, ó ragaszkodott hozzá, hogy álöltözete
minél kevesebbet láttasson belőle. A kalapját is mélyen a fejébe kellett húznia, amíg el nem
foglalták asztalukat.
A gyomra ökölnyivé zsugorodott. Azonnal ki kell jutnia innen. Képtelen tovább elviselni ezt
a helyet.
Már azon volt, közli Lucasszal, hogy unatkozik, és menniük kéne, amikor éles kurjongatások
hallatszottak az egyik távoli asztal felől. A részeg urak józanodni látszottak, a kihívó öltözetű
lányok elcsendesedtek.
A ház tulajdonosnője sétált be a terem közepére. Durva vonásai eltűntek a vastag púder- és
pirosítóréteg alatt, ruhája – amely a legfinomabb rózsaszín selyemből készült ugyan, de
szabásából hiányzott a nemes egyszerűség – nélkülözött minden eleganciát. Ugyanolyan
feltűnő, olcsó és ízléstelen volt, mint a vezetése alatt álló intézmény.
– Figyelem, uraim! – harsogta a középkorú asszonyság. – Házunk kitűnő ajánlattal áll elő ma
este! Tiszta és szűzies, mint a frissen esett hó! Igazi falusi virágszál, még nincs tizenhárom
éves! Hadd ajánljam nemes figyelmükbe Miss Mollyt!
Victoria elszörnyedve látta, hogy egy riadt képű, fehér vászonruhás lánykát lökdösnek a
matróna mellé. A lány körbenézett a disznóságokat üvöltöző férfiakon és nevetgélő nőkön,
karját szorosan összefonta maga előtt. A nevetés felerősödött.
 Molly tekintete egyik arcról a másikra vándorolt, végül megállapodott Victoriáén. Victoria
keze ökölbe szorult.
– Kezdhetjük is a licitet, uraim! – jelentette be a madám. – Egy ilyen édes kis holmi, mint a
mi Mollynk, megér mindent pénzt!
– Ideje indulnunk – állt fel Lucas.
– Nem – rázta meg a fejét Victoria, aki képtelen volt levenni a szemét a rémült lányról. – Nem
mehetünk, még nem.
– Az isten áldja meg, Vicky, csak nem akarja vé-gignézni?
– Licitálnak rá, Lucas, mintha egy tehén vagy ló volna!
– Igen, és a győztes felviszi az emeletre, hogy bevezesse új szakmája rejtelmeibe – morrant rá
durván a férfi. – De lehet, hogy közben még magányra sem vágyik. Az is előfordulhat, hogy
itt, a közönség szeme láttára teszi magáévá. Ezt akarja látni?
– Természetesen nem. De meg kell mentenünk ezt a lányt.
Lucas csodálkozva meredt rá, és visszarogyott az ülésre.
– Megmenteni? Mégis hogy képzeli? Amit itt lát, bevett szokás városszerte. Fiatal falusi
lányok, akik alig csusszantak le a szénásszekérről, egykettőre ilyen vén kéjencek karjaiban
találják magukat, ha a városba merészkednek. A lányok sorsa elrendeltetett, nincs mit
tennünk.
– Valamit mégis tennünk kell! – állította Victoria. – Majd én megveszem!
– Azt sem tudja, mit beszél, Vicky.
De Victoria már a licitálást figyelte. Jól tudta, hogy a jelenlévők között nemigen akad nála
gazdagabb, és ezt ki is akarta használni.
– Harminc font! – rikoltotta egy férfi a terem másik sarkában.
– Egy igazi szűzért, uram? – nézett rá őszinte értétlenséggel a madám. – Ugyan már, ne
vesztegessük az időnket ilyen nevetséges ajánlatokra! Tisztességes ajánlatokat kérnék, uraim!
– Honnan tudjuk, hogy tényleg szűz-e? – kiáltotta egy másik férfi. – Ötven fontot
megreszkírozok, de többet semmi esetre sem!
– Jól hangzik – bólintott felé a madám —, de még mindig nem az igazi. Ettől a társaságtól
jobb ajánlatokat vártam! Maguk egy lóra többet költenek!
– De egy szüzet csak egyszer lehet meglovagolni! – nyerítette egy érdes hang valahonnan.
– De utána mind a tíz ujját megnyalja, igaz, Molly? – simogatta meg a madám a lány szöszke
fejét. Molly megrázkódott,
– Nem elég csinos, nyolcvannál nem ér többet. És visszakérem a pénzt, ha mégsem szűz.
Molly zokogni kezdett. Victoria csendesen ült, ki akarta várni a maga idejét. Korábbi
feltételezése, miszerint a jelenlévők nem a leggazdagabbak köréből kerültek ki, igazolódni
látszott, mert a licitálás nyolcvan font felett vesztett hevességéből. Amikor úgy tűnt, hogy
kilencvennél végképp megáll, kiintett a függöny mögül.
– Háromszáz font!
A madám, bár az új jelentkező arcát nem láthatta, az asztaluk felé fordult.
– Kitűnő ízlése van, uram! Nem fog csalódni Molly-ban – mondta, és megveregette a lány
kezét. – Micsoda szerencséd van, drágám, hogy egy ilyen diszkrét úriember vesz a
pártfogásába! Most szaladj, de egy rossz szót ne halljak rád, mert nagyon megbánod!
– Nincs is önnél háromszáz font! – sziszegte ingerülten Lucas. – Csekket nem tölthet ki,
azonnal megtudnák a nevét!
– Igaza van – pislogott zavartan Victoria. – Nos, akkor önnek kell fizetnie. Mondja, hogy az
én megbízásomból. Mondja, hogy én nagyon félénk vagyok! Induljon már, Lucas!
– A fenébe! – állt fel nehézkesen a férfi. – Csak azt ne higgye, hogy nem hajtom be az
adósságát.
– Természetesen mindent visszafizetek! – vágta rá élesen a lány.
Lucas átvágott a termen, az ordináré megjegyzésekkel mit sem törődve, egyenesen Mollyhoz
lépett.
– Gyerünk, lányom! Mozgás!
Molly dermedten nézett fel rá, de engedelmeskedett a parancsoló hangnak. Bizonytalanul
elindult Victoria felé.
– Siess csak, semmi baj nem lesz! – suttogta neki Victoria, és a kalapját a szemébe húzva, a
lányt maga után vonszolva, megindult a kijárat felé.
– Hova, hova ezzel a finom kis pipivel? – lépett eléjük egy tagbaszakadt egyén, aki
hivatalosan a bordély ruhatárosának szerepét töltötte be, bár Victoria gyanította, hogy más
feladatokkal is megbízzák. – Az árut nem viheti ki az épületből l
– A sétapálcámat, ha lesz szíves! – dörrent rá Victoria.
– Most mondtam, hogy nem viheti ki a lányt! – tiltakozott a másik.
– Nem is akarom kivinni – jegyezte meg Victoria olyan hangon, mint aki sértőnek találja,
hogy egy ruhatárosnak kell magyarázkodnia. – Csak én úgy szeretem, ha közben a sétapálcám
is velem van, ha érti, mire gondolok.
Molly rémülten felkiáltott, de a nagydarab embert megnyugtatta a magyarázat. Látott már
egy-két furcsa dolgot, amióta itt dolgozott.
– Jó mulatást, lányom! – kacsintott Mollyra, és átnyújtotta a sétapálcát Victoriának.
Victoria hátrapillantott a terembe, de Lucast még mindig nem látta sehol. Magának kell
cselekednie!
– Először mégis a hintóban próbálnám ki – vetette oda a férfinak, és lökdösni kezdte Mollyt
az ajtó felé.
– Mondtam már, hogy a lány nem hagyhatja el az épületet! – a ruhatáros karba font kézzel
tornyosodott föléjük.
Victoria, hirtelen ötletnek engedve, a sétapálca fogantyújával a férfi gyomrára sújtott. Az
megtántorodott és elesett. Victoria menekülni kezdett, magával ráncigálva Mollyt.
Ebben a pillanatban bukkant fel Lucas.
– Gondolhattam volna, hogy ez lesz vége – szitkozódott, de aztán habozás nélkül lehajolt, és
egy hatalmas ütést mért a férfi fejére. Mire Victoria a verekedés zajait hallva megfordult,
Lucas már a kesztyűjét és a kabátját igazgatta.
– Most pedig indulás! – rendelkezett Stonevale. – A hintóba!
Molly riadtan bújt Victoriához, aki nyugtatgatni próbálta:
– Senki nem akar bántani.
– Haza akarok menni! – zokogta Molly. – Kérem, uram, engedjen haza! Csak azért jöttem fel
a városba, mert azt mondták, irt találok munkát.
– Csendesebben, Molly! Ne sírj! Hazamehetsz, megígérem.
– Most, hogy megszerezte – szállt be Lucas is —, mi a terve vele? A nagynénje házába nem
viheti. Mivel magyarázná az ottlétét? Mindenki azonnal rájönne, merre járt ma éjjel.
– Már megint csak igaza van, Lucas. De ha én nem vihetem haza, akkor majd hazaviszi ön. A
házvezetőnője úgyis kimenőt kapott ma éjjelre.
Lucas nem válaszolt, mint aki megadta magát a sorsának. A csendet csak Molly szipogása
törte meg.
– Nos, eleget látott a bordélyházból? – érdeklődött higgadtan Lucas.
– Eleget – rázkódott meg Victoria. – Soha többé nem akarok ilyen helyre menni. Azok a
szegény nők a testüket bocsátják áruba azoknak a részeg kéjenceknek.
– Én magam is azt hiszem, hogy éjszakai kalandozásainknak határt kell szabnunk.
– De ugye, ez nem azt jelenti, hogy többé már sehová sem megyünk? – kérdezte megriadva
Victoria.
– Majd később megbeszéljük – nézett Lucas a még mindig sírdogáló Mollyra.
– De Lucas...
– Lényeg a lényeg: tartozik nekem háromszáz fonttal – dőlt hátra a férfi, és lehunyta a szemét.
– Plusz azzal, amibe a lány hazajuttatása kerül.
– Ha annyira aggódik – sértődött meg Victoria —, akár most nyomban kifizethetem azt a
pénzt.
– Nem kell kapkodnia. Ráér később is.
– De ragaszkodik hozzá, hogy visszafizessem – harapott ajkába a lány.
Lucas kinyitotta az egyik szemét.
– Igen, kedvesem, ebben legyen egészen biztos.

Lucas leemelt egy pohár pezsgőt a tálcáról, és Jessica Athertonra mosolygott, aki olyan
eltökélten lépkedett felé a tömegen át, mint aki szent küldetést teljesít. Csodásan festett, mint
mindig, ruhájának színe a nyíló rózsáéra emlékeztetett, gyönyörű kontyát két, rubinokkal
ékesített díszcsat tartotta.
Lucas szótlanul nézte az asszonyt, akit valaha imádott és elvesztett. Napról napra jobban
zavarja benne valami. Amikor ráébredt, hogy Jessicát Victoriával hasonlítja össze magában,
kis híján elvigyorodott. Ma már meg sem fordulna a fejében, hogy feleségül vegye ezt a
tökéletes külsejű, neveltetésű, gondolkodású nőt, aki ugyan mindig helyesen cselekszik, de
tetteiből, érzelmeiből hiányzik a tűz. A tűz, amely annyira vonzza Victoriában.
– Drága Lucas, annyira vártam már, hogy megérkezzék! – mosolygott fel rá Jessica, mint aki
attól tartott, valami baja eshetett a férfinak az elmúlt napokban. – Minden rendben van?
– Igen, köszönöm. – Lucas tekintete már Victoriát kereste.
– Annyira, de annyira aggódtam a tervünk miatt – halkította le a hangját Jessica vészjóslóan. -
Hallottam egy-két pletykát, semmi fontosat persze, de az ember nem lehet elég óvatos.
Lucast zavarta, ahogy a nő a tervükről beszél, mintha neki is köze lenne ehhez a
kapcsolathoz. Bár azt et kellett ismernie, ha nincs jessica, valószínűleg Victoriát sem ismerné.
– Miféle pletykákat?
– Csak annyit, hogy nemegyszer látták önt Miss Huntington társaságában bálokon,
estélyeken, a parkban. Nézze, más dolog Lady Nettleship előadásaira eljárni, és más dolog
Miss Huntingtont kísérgetni a parkban. Remélem, mindez csak a tervünk érdekében történik,
Lucas!
Lucas összeszorította a fogát, amikor ismét hallotta a tervünk szót.
– Igazán megható az aggodalma, de az ügyem Miss Huntingtonnal remekül halad.
– Most miért ilyen goromba, Lucas? Csak az nyugtalanít, hogy önnek mielőbb, minél
tehetősebb feleséget kell találnia. Tudom, hogy ez létfontosságú, és azon vagyok, hogy a
segítségére legyek. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy Miss Pilkingtonról sem kéne
elfeledkeznie.
Lucas szitkokat morzsolt a fogai között, de igyekezett minél hálásabbnak feltűnni.
– Nagyra értékelem az erőfeszítéseit, Jessica. Igazán mindent megtett, ami módjában állt.
– Ez a legkevesebb, tekintettel régi barátságunkra – felelte megengesztelődve az asszony. –
Hisz tudja, hogy mindig kedveltem önt.
Jessica Athertonnál az érzelmek netovábbja, ha kedvel valakit, döbbent rá Lucas. De hol
marad a szenvedély?
Önkéntelenül is elmosolyodott, amikor a bálterem végében észrevette Victoriát, aki
Annabella Lynwooddal beszélgetett. Bezzeg az ő érzelmei leginkább hosszan tartó, perzselő
lángoláshoz hasonlatosak.
A lány, mintha csak megérezné a figyelő tekintetet, körbepillantott. Azután kurtán
elbúcsúzott barátnőjétől, és elindult Lucas felé.
A férfi elbűvölve figyelte, amint tojáshéjszín ruhája lágy fodrokat vet léptei nyomán, amint
királynői vonulása előtt szétnyílik a tömeg. Csak az a dekoltázs ne lenne! A féltékenység
röpke, ámde felettébb szokatlan érzése rohanta meg: nem csoda, ha minden férfi ismerős
mélyen bókol köszönésképp, így közelebb kerülnek a csábító halmocskákhoz, amelyeket
egyedül neki lenne joga közelről nézegetni !
 Jólesően vette tudomásul, hogy Victoria egy másodpercre megtorpan, és kritikus szemmel
méregeti Lady Athertont, majd negédes mosolyt varázsolva arcára, továbblépeget. Jessica, aki
a háta mögött zajló színjátékból mit sem láthatott, egy összeesküvő hangnemében folytatta a
társalgást:
– Tudja, Lucas, már megfordult a fejemben, hogy mégsem Miss Huntington lenne a
legmegfelelőbb. Igaz, hogy a rangja és az öröksége semmi kívánnivalót nem hagy maga után,
de valahogy kezelhetetlennek látszik.
– Jól megleszünk Miss Huntingtonnal – jegyezte meg szűkszavúan Lucas, és a melléjük lépő
Victoria felé biccentett. – Jó estét, Miss Huntington! Minő meglepetés, hogy itt, Ridleyék
bálján láthatom! A nagynénjét is üdvözölhetjük köreinkben?
– Természetesen – válaszolta a lány, mellettük a meglepett Jessica levegő után kapkodott. –
Épp Lady Ridleyvel beszélgetett, amikor legutoljára láttam. Csodálatos a ruhája, jessica!
Hogy van mindig?
– Köszönöm, remekül – mosolygott rá Lady Atherton. – És ön?
– Az utóbbi napokban igen lehangolt vagyok – vetett éles, gondterhelt pillantást Lucasra
Victoria.
– Sajnálattal hallom.
– Ó, semmi komoly, csak az emésztésem rendetlenkedik. És ez valahogy kihat a
hangulatomra is. Önnel még nem fordult elő, lessica?
– Ami azt illeti, nálam ez úgy jelentkezik, hogy elmegy az étvágyam, ha gondjaim vannak.
Szörnyű migréntói szenvedek ilyenkor – felelte Jessica.
– Ön olyan megértő, Jessica. Nem úgy, mint egyesek ! – Az utóbbi mondat félreérthetetlenül
Lucasnak volt címezve.
– Remélem, most már jobban érzi magát, Miss Huntington – mondta együttérzően a férfi,
mint akiről lepergett a megjegyzés.
– Rögtön jobban érezném magam, ha a gondok, amelyek foglalkoztatnak, megoldódnának.
– Ezzel egyetértek – vetette közbe segítőkészen Jessica. – Az emésztés zavarai legtöbbször
lelki bajokra vezethetők vissza.
– Milyen igaz! – Victoria mosolya a napnál fénye-sebben ragyogott. – Válthatnék önnel pár
szót, Lord Stonevale?
– Állok szolgálatára, Miss Huntington. - És valóban csak állt, jelét sem adta, hogy
négyszemközt akarná lefolytatni a beszélgetést. – Miről óhajt beszélgetni?
– Az... – köszörülte meg torkát finoman Victoria, és Lady Athertonra pillantott. – Az egyik
előadásról. Ami önt is érdekelheti, uram.
– Az attól függ. Miről szólna ez az előadás?
– Nehezen behatárolható. Mondjuk így: az intellektuális érdeklődésről.
– Az valóban érdekelne. – Lucas hanyag mozdulattal előhúzta a zsebóráját. - De sajnos
elígérkeztem a klubba, a barátaimhoz, és már késésben vagyok. Mondja meg a nagynénjének,
hogy érdeklődéssel várom a következő előadást, bármi legyen is a téma. És ha most
megbocsát, Miss Huntington. Lady Atherton.
Lucas udvariasan biccentett mindkét nő felé, majd elhagyta a báltermet.
Az elmúlt napokban nem először menekült már el ilyenformán, gondolta, miközben beszállt a
hintájába. Következetesen kitért Victoria minden, négyszemközti beszélgetésre irányuló
kérése elől.
Stratégia!
Nagyon is jól tudta, mi lenne a beszélgetés témája: Victoria intellektuális érdeklődése
feléledt a Zöld Disznóban tett látogatást követően szerzett tapasztalatok miatt.
De még nem szabad megadnia magát. Előbb el kell érnie, hogy az ifjú hölgy teljes napfénynél
is oly odaadó legyen, mint azon az éjjelen a hintóban volt, intette magát, amint a hintó megállt
a St. James Street-i klub előtt.
 És arról sem feledkezhet meg, hogy Vicky most már az ő felelőssége. Mint jövendőbeli
urának {és parancsolójának) mindent meg kell tennie, hogy megvédje a lányt. Ha az a
bizonyos intellektuális érdeklődés kielégíttetik, Victoria akár várandós is maradhat.
Ha ez a lehetőség korábban eszébe jut, még e furcsa széptevés legelső napjaiban, talán
habozás nélkül élt volna vele. De ma már azt akarja, hogy Victoria a szabad akaratából
nyújtsa neki a kezét. Hogy azért menjen feleségül hozzá, mert szereti, nem azért, mert muszáj.
Szomorúan csóválta meg a fejét. Miközben Victoria Huntington elcsábításán fáradozik,
teste-lelke is átalakul: pár héttel ezelőtt még egy nyugodt, talán számító, de mindenképp
logikusan, hideg fejjel gondolkodó kiszolgált katona lépkedett volna fel itt a lépcsőn, most
pedig egy forróvérű, romantikus bolond.
A klubot egy napon sem lehetett említeni a Zöld Disznóval. Ide csakis kifogástalan
pedigrével rendelkező, megbecsült urak léphettek be. Itt még a zöld posztóval bevont
asztalokat is az arisztokrácia diszkrét bája lengte körül. No persze, itt a tétek is oly magasak
és a veszteségek is oly nagyok lehettek, amilyet a Zöld Disznó játékosai nem engedhettek
meg maguknak.
És nem elhanyagolható szempont – főleg nem Lucas számára, akinek megélhetését az itteni
asztalok biztosították —, hogy a klubokban a hatalmas nyereség és a tisztességes játék esélye
is nagyobb volt.
Vagy négy játszma múltán Lucas elegendőnek ítélte ahhoz a nyereményét, hogy a szabót, a
csizmadiát és a személyzetet kifizesse. Elköszönt partnereitől, kalapjáért és kabátjáért indult.
Szokatlanul fáradtnak érezte magát. Máskor az akár órákig is eltartó koncentrálás
felfrissítette, vére pezsgett, ha nyereséget zsebelhetett be. Igaz, ami igaz, kizárólag a
győzelmet engedhette meg magának: nem tehette meg – mint ahogy az illusztris körökből oly
sokan megtették —, hogy egy vállrándítással elintézi minden birtoka, összes vagyona
elvesztését, hogy aztán hazatérvén főbe lője magát. Várták a feladatai.
Már-már kilépett az ajtón, amikor észrevette a kan-dallónál álldogáló Edgewortht. A másik
nem is titkolt ellenszenvvel méregette. Lucas nem sokat törődött vele: az érzés kölcsönös volt.
Nem bánta, hogy alig néhány hete tekintélyes summától sikerült megszabadítania Edgewortht,
de újabb játszmát már nem vállalt volna vele.
– jó estét, Stonevale! Hogy van a kis örökösnője? – szólalt meg Edgeworth, elég hangosan
ahhoz, hogy Lucas is meghallja. – Furcsa kis szerzet, nem igaz?
Lucas egy percig azt latolgatta, figyelmen kívül hagyja a megjegyzést, de aztán rájött, hogy
nem teheti. A klubban lévők egy emberként fordultak feléjük.
– Tisztességes hölgyről nem beszélgetek magával – nyomta meg az utolsó szót. – Egyáltalán,
a magafajtával hölgyről nem beszélgetek.
– Azt beszélik, a hölgy nem szándékszik férjhez menni – Edgeworth nem zavartatta magát. –
Más irányú tervei lennének, Stonevale? Annyit látják magukat együtt, hogy az emberben
felmerül: csak nem egy kis törvénytelen kapcsolatról van szó?
Eddig nem is sejtette, milyen nyomasztó tud lenni, ha valakit a hidegvéréért tisztelnek. A
közönség állhatatos tekintetének kereszttüzében nem tehetett mást, mint hogy egy kis portóit
töltött magának. Csak az első, kiadós korty után tudott viszonylag nyugodtan megszólalni:
– Ajánlanám, hogy ne vonjon le messzemenő következtetéseket Miss Huntington
viselkedésével kapcsolatban. Ellenkező esetben könnyedén egy hajnali randevún találhatja
magát.
A klubban egy pisszenést sem lehetett hallani.
– Mit akar ez jelenteni? – vonta fel szemöldökét Edgeworth.
– Jól hallotta. Meglehet, könnyedén elsiklom egy kis kártyacsalás felett, azt azonban nem
tűröm, hogy egy tisztességes hölgy becsületébe gázoljon! Tudja, miről beszélek, várom a
válaszát!
Edgeworth kiegyenesedett, elvörösödött a haragtól.
– Legyen átkozott, Stonevale! Csak nem hiszi, hogy a szerencséje örökké tart? – Ezzel kisétált
a szobából.
Lucas egyetlen hajtásra nagyobb adag bort vett magához, mint az este folyamán összesen.
Körbefuttatta tekintetét a meredten bámuló klubtagokon:
– Ha megbocsátanak, most már mennem kell! Egy perc múltán már a hintóban ült, és próbált
lecsillapodni. Gondolkoznia kell!
Hogy ez az udvarlás mi mindenbe bele nem rángatja! Itt vannak az éjszakai kalandok, minden
veszélyükkel egyetemben, és akkor lehet, hogy Edgewortht is meg kell ölnie párbajban! Nem
mintha ez a pletykákat elhallgattatná.
De Victoriának nem eshet baja! A közös éji kalandozásoknak nem vethet véget, mert
Victoria megtalálná a módját, hogyan szökjön el éjjelente egyedül. Vagy találna magának új
társat!
Már a gondolat is oly riasztó volt, hogy idegesen masszírozni kezdte a lábát. Ezt nem
engedheti! Egyszer s mindenkorra pontot kell tenni ennek az ügynek a végére: vagyis
mihamarabb feleségül kell vennie a lányt!
Két nappal később Lucas karba font kézzel figyelt, Victoria a szomszédos széken izgett-
mozgott. A férfi helytelenítő pillantása hatására a lány ruhája rendezgetésébe fogott.
Mellette Cleo Nettleship ült, az előadó minden szaván csüggött. Sir Elihu Winthrop A
hajdinatermesztés alapvető követelményeinek számbavétele című értekezésének egyetlen
szavát sem akarta elszalasztani.
Lucas maga is érdekesnek találta a témát. Megfogant fejében a gondolat, hogy hajdinát
termeszt birtokain. Ha az előadónak hinni lehet, a hajdina kitűnő takarmány a szarvasmarhák
és a juhok számára, ugyanakkor emberi fogyasztásra is alkalmas. Márpedig, a mostani szűkös
gabonatermés ellenére is, élelmeznie kell az embereit valamivel.
Victoria idegesen dobolt a lábával. Lucas érezte, hogy a lány a tűrőképessége határára ért.
Azt is sejtette, mi nyugtalanítja annyira, hogy még az előadás sem köti le.
Elégedetten elvigyorodott. Semmi módon nem akarta az ifjú hölgy dolgát megkönnyíteni.
Végre horogra akadt, és a fickándozásával csak a saját végzetét teljesíti be. Mindazonáltal
nehezére esett minden figyelmét az előadóra fordítania.
– Érdekfeszítő volt – jelentette ki Lady Nettleship az előadás végeztével. – De hogy egészen
őszinte legyek, az egzotikus növények jobban érdekelnek. Noha nem árt a hazai
gabonatermesztés rejtelmeiben is elmélyülni. Önnek tetszett, Lucas?
– Kimondhatatlanul. Köszönöm, hogy meghívott.
– Szívesen látjuk máskor is. Indulhatunk, életem?
– Igen, Cleo néni – nyúlt retikülje és kalapja után Victoria.
– No, rohannunk azért nem kell. Váltanék még pár szót egy-két emberrel – mondta lelkesen
Cleo. – Rögtön visszajövök.
Victoria csak a pillái alól pislogott fel Lucasra, amint kifelé tartottak az előadóteremből. A
férfi a birtoklás büszkeséggel elegy érzésével lépdelt a sárga kabátkás, fehér muszlinszoknyás
lány mellett. Váltottak néhány udvarias szót az ismerősökkel, de Lucas érezte, hogy Victoria
mindeközben reszket az idegességtől.
– Valami baj van? – érdeklődött, amikor már az épületen kívül álldogáltak, Lady Nettleshipre
várva.
– Nem. De beszélnem kell önnel, Lucas.
– Tehát baj van.
– Semmi baj nincs, egyszerűen csak négyszemközt szeretnék önnel beszélni, és erre nem volt
alkalmam az óta az éjszaka óta, hogy... – elakadt, majd kapkodva folytatta – hogy a Zöld
Disznóban voltunk. Nem találkozhatnánk a parkban délután?
– Fájdalom, más elfoglaltságom van.
– Valóban? – kérdezte kissé megbántottan a lány. – Öt óra tájban sem ér rá?
– Túl sokan járnak arra.
– És éjjel? Nem tudna eljönni a kertbe? – halkította le a hangját Victoria. – Nagyon fontos
lenne, Lucas.
– Ma éjjel semmiféle kirándulásról nem lehet szó. Az ilyesmit előre meg kell tervezni.
– Ki beszél itt kirándulásról? – suttogta mérgesen a lány. – Csak találkozni szeretnék önnel.
Igazán hálás lennék, ha találna egy szabad negyedórát a számomra egyéb programjai között.
– Kissé zaklatottnak tűnik, Miss Huntington – jegyezte meg meglepődést tettetve Lucas.
– Jól látja, uram – vágott vissza a lány.
– Nézze, Victoria, már csak az ön jó híre miatt is óvatosnak kell lennünk.
– Kit érdekel a jó hírem?! Beszélni akarok önnel! Tehát nemcsak ő, hanem a lány is készen áll
arra,
hogy kapcsolatukban új szakaszt nyissanak!
– Nos – felelte kimérten —, majd előveszem az előjegyzési naptáramat, és meglátom, mit
tehetek önért. Ha isten is úgy akarja, éjféltájt tiszteletem teszem a kertben.
– A végtelenségig lekötelez, uram – jegyezte meg pikírten a lány.
– Ne túlozzunk! – álszenteskedett Lucas.
– Kezdem azt hinni, hogy ön csak játszadozik velem!
És még azt hitte, hogy egy pillanatig is túljárhat ennek a tüneményes szerzetnek az eszén!
– Ha minden jól megy, a szokott időben találkozunk a kertben. De ha most megbocsát...
Látom, Tottingham menni készül. Megígérte, hogy kölcsönadja Selborne természetrajzát.
– Minek zavarná a kérésével Tottinghamet, uram? – szólt utána keserűen Victoria. – Ha időt
szakít rá, hogy találkozzék velem, én is kölcsönadhatom.
– Victoria, kedvesem – fordult meg vigyorogva a férfi —, csak nem akar megvesztegetni?

Még át sem ért a falon, már látta, hogy a lány várja. Ugyanazt a gesztenyebarna, sárga
szegéllyel díszített pelerint viselte, amelyben Foxtonék bálján megjelent.
Lucas a földre huppant, idegesen masszírozta meg fájós lábát. Ideje lenne elgondolkodni,
valójában ki is akadt horogra, az ifjú hölgy vagy ő?
Legalább magamagának bevallhatná, hogy egyéb vágya sincs, mint az ágyában, pihe-puha
párnák közt tudni ezt a nőt, akiről korábban nem is sejtette, hogy valójában álmai asszonya.
Előbb persze illene feleségül vennie, no de mit tegyen, ha a lány mást kényszerít rá? Sajgó
lába is inkább nászi ágyra, mintsem hintóban zötykölődésre és falmászásra vágyik. Csak
egyszer jussanak el az ágyig, onnan már a házasság sem lehet távol!
– Lucas? – hallotta a halk suttogást. A lány kétség-beesett, mégis eltökélt arckifejezése láttán
összeszorult a szíve.
Hozzálépett, és szenvedélyesen megcsókolta.
– Lucas, erre most nincs időnk – hűtötte le gerjedelmét Victoria. – A nagynéném bármely
percben itthon lehet. Azt mondtam, azért jövök haza, mert fáj a fejem. Ha hazaér, azonnal a
szobámban keres.
– Mi lehet olyan fontos, hogy még a hírnevét is kockára teszi, Victoria?
– Azt hittem, egyszerű lesz – húzta összébb selyemköpönyegét a lány —, de most jövök rá,
hogy nem is olyan könnyű kimondani.
Lucas minden ösztöne azt súgta, hogy ölelje át, mondja neki azt, hogy nem is kell folytatnia,
ám ekkor megszólalt a benne lakozó stratéga: még nem hódolhatsz be, még nem teheted le a
fegyvert!
– Hallgatom, kedvesem.
– Meghánytam-vetettem a dolgot, uram – közölte határozottan a lány.
– Meglátásom szerint a túl sok gondolkodás néha kifejezetten káros lehet.
– Nos, be kell vallanom, magam sem tudom, hogy helyesen döntöttem-e. – Hátrébb lépett,
izgatottan járkálni kezdett a harmatos fűben, azt sem látszott észrevenni, hogy szatén estélyi
cipellője átázik. – Az is nehezíti a dolgomat, hogy a gondjaimat senkivel nem oszthatom meg,
még a nagynénémmel sem.
– Valóban, vannak dolgok, amiket senkivel nem beszélhetünk meg, legkevésbé a hozzánk
közel állókkal.
– így van – torpant meg a lány, majd az ellenkező irányba kezdett lépdelni. – Az, ugye, eddig
is nyilvánvaló volt, hogy nem kívánok férjhez menni.
– Igen, ezt már többször kifejtette.
– Arra jutottam, hogy... nos... egy romantikus viszony azért nem lenne kedvem ellen való.
– Értem.
– Ennek szívből örülök. Ugyanis nem könnyű mindezt szavakba önteni. – Sarkon fordult, és
ideges léptekkel visszafelé indult. – Talán emlékszik még a... arra, mi történt azután, hogy a
Zöld Disznót elhagytuk.
– Biztosíthatom, mély nyomokat hagyott bennem.
– Hát... én először tapasztaltam meg, hogy a férfi és a nő közötti kapcsolat ilyen... intenzív is
lehet. – A lány arcát látni sem lehetett a kámzsa mögül.
– Jó érzéssel tölt el, hogy a kísérletezést örömtelinek találta – igyekezett jókedvét elrejteni
Lucas.
– Örömtelinek? Egyszerűen csak örömtelinek nevezi ezt az égető, édes érzést?
– Zavarba hoz! – És valóban zavarba hozta a lány őszintesége.
– Arra az elhatározásra jutottam, Lucas, hogy folytatni kívánom a kísérletezgetést. Minden
részletre kiterjedően, írja ezt az intellektuális érdeklődésem számlájára.
– Ahogy egy rovargyűjtemény nézegetését is?
– Mondjuk.
– És ha alaposan megvizsgált, engem is felszűr és beilleszt a többi közé?
– Ne merészeljen viccelődni ezzel! – kukucskált ki a kámzsa mögül Victoria. - Komolyan
beszélek!
– Igen, azt látom.
– Játsszunk tiszta lapokkal: egy olyanfajta romantikus kapcsolatra vágyom, mint amilyen
Isabel Rycotté és Edgeworthé.
– Csak azt ne!
– Értsem ezt úgy – állt meg döbbenten a lány —, hogy nem akar megkapni engem?
Lucas hosszú percekig dermedten állt, mire ráébredt, hogy Victoria félreértette a szavait.
Hozzálépett, szorosan átölelte, és mélyen a szemébe nézett.
– Soha, semmit nem akartam még úgy, mint önt! Történjék bármi, ígérje meg, hogy ezt nem
felejti el!
– Én sem akartam még ennél jobban semmit! – ragyogott fel a lány reszkető mosolya. – Még
sohasem éreztem azt, amit ön iránt érzek. Lucas, tényleg hajlandó lenne... szerelmeskedni
velem?
– Amikor csak akarja! – A férfi hangja megbicsaklott a vágytól és a megkönnyebbüléstől. –
Amíg a lángok körül nem ölelnek, és együtt nem pusztulunk az elemésztő tűzben!
– Nem túl biztató – húzta el a száját Victoria.
– Várjon csak, amíg kipróbáljuk – vigyorgott Lucas. – A kérése majdnem o|yan izgató,
mintha azt mondta volna, hogy feleségül jön hozzám.
– De Lucas... – húzódott el a lány.
– Nem egészen, csak majdnem! Nyugodjon meg, Vicky! Semmire nem kényszerítem! Ha
nem akar a feleségem lenni, megelégszem annyival is, hogy a kedvesem lesz.
Semmi mást nem akart látni, mint hogy a lány szája durcás mosolyra húzódik, és azt mondja:
„Kár!", de ez persze nem következett be. Mert így túl egyszerű lett volna.
– Igazán nagylelkű öntőt, hogy ezt mondja.
– Tehát továbbra sem akar a feleségem lenni? Victoria könnyű csókot lehelt az arcára.
– Beszéljünk inkább a tervünkről!
Az újabb elutasítás fokozta csalódottságát. Mit képzel ez a nő? Azt hiszi, büntetlenül kosarat
adhat?
– Jó. Mikor?
– Mit mikor?
– Ki kell módolnunk, mikor lehetünk először egymáséi. És hogyan? Ezen gondolkozott már?
De akkor még mindig ott van az a cseppet sem elhanyagolható momentum, hogy hol.
Mégsem bérelhetünk egy hintót, hogy addig körözzön London utcáin, amíg mi odabent
szeretjük egymást! Felettébb kényelmetlen, és előbb-utóbb a kocsis is rájönne, mi folyik
odabenn – magyarázta.
– Ezeket a... részletkérdéseket önre bízom. Biztos vagyok benne, hogy mindent remekül
megszervez, Lucas – felelte elbizonytalanodva a lány.
– Miért gondolja? Egy úriembernek nincs túl sok gyakorlata az ehhez hasonló dolgok
elrendezésében. Ha nem vagyok észnél, magam is roppant kínos helyzetbe kerülhetek.
– Cleo néni is ezt mondta – nyögött fel a lány. – Hogy nemcsak a magam, hanem az ön jó
hírét is kockáztatom.
– Ezt mondta? – Meg sem lepte, hogy Cleo Nettleship megsejtette, milyen irányt vesz a
kapcsolatuk. – Nem tévedett.
– Ha ez ilyen veszélyes – visszakozott Victoria —, felejtsük el, hogy szóltam.
– Volna más lehetőség is.
A lány úgy ütögette meg a férfi karját, mintha egy értetlen kölyökkutya buksiját paskolná
meg.
– Hízelgő az ajánlata, de nem akarok férjhez menni. Úgy látszik, nincs más választásom, mint
kivárni, hogy vénlányként könyveljenek el. És akkor Lady Rycott nyomdokaiba léphetek.
Bocsássa meg, hogy egyáltalán szóba hoztam a témát.
A zsákmány távolodik a csapdától! Inkább lesz vénlány, mint férjezett asszony! Ha ó nem
lép azonnal a tettek mezejére, Victoria hamarosan talál magának olyan férfit, aki lelkiismeret-
furdalás és házasság nélkül bevezeti a házasélet örömeibe!
– Ha romantikus viszonyon kívül nem vágyik másra – mondta —, hadd legyen enyém a
megtiszteltetés, hogy engem tüntet ki a kegyeivel!
– Ó, Lucas, hogy tudnám mindezt valaha is megköszönni! Ön olyan jó hozzám!
Miért képtelen ellenállni? Miért van az, hogy akármit kívánjon is ez a nő, ó azonnal teljesíti?
Hogy saját gyengeségét palástolja, mielőtt még utoljára megcsókolta volna a lányt,
megszólalt:
– Úgy hallom, egy hintó közeledik!
– Jézusom, ez csak Cleo néni lehet! Mennem kell! – Rohanvást elindult az üvegház felé, aztán
hirtelen megpördült. – Nagyon vigyázzon, Lucas! Aggódom a lába miatt!
– Felesleges. Már akkor megfájdult, amikor bemásztam. A kifelé út sem lesz könnyebb. Alig
várom már azt a napot, amikor falra mászás nélkül is láthatom önt. Jó éjszakát, Vicky!
– Ami a tervünket... a viszonyunkat illeti... – torpant meg a lány az üvegház ajtajában.
– Legyen nyugodt! Mindent elrendezek!
– Ha minden készen áll, ugye, azonnal szól?
– Ön lesz az első, aki tudni fog róla.
A bal láb ismét jelezte, hogy felettébb nehezére esik falat mászni. Lucas azt a percet várta,
amikor végre kinyújtóztathatja tagjait a hintóban. így vagy úgy, de véget kell vetnie ennek a
fel-le kúszásnak.
Körülnézett, egy teremtett lelket sem látott. Átvágott az utcán. Befordult a sarkon, és kis
híján egyenesen egy, a kezében kést tartó férfiba ütközött.
A késes embert legalább annyira meglepte a találkozás, mint őt. Nyilvánvalóan a sötétben
várakozott áldozatra lesve, és nem számított Lucas hirtelen felbukkanására. De reflexei
kitűnően működtek, a kést azonnal döfésre emelte.
 Lucas félreugrott, de bal lába ezúttal cserbenhagyta. Éles fájdalom rázkódtatta meg testét,
szitkozódva térdre esett. Csak annyi ideje maradt, hogy felnyúlva megragadja a lesújtani
készülő kezet.
A hátára gördült, teljes erejéből megcsavarta a férfi karját. A kés a kövezetre hullt, a férfi
előbb a kerítésnek vágódott, majd rohanni kezdett.
Mire Lucas a combjába hasító fájdalomtól hétrét görnyedve, a téglafalba kapaszkodva
feltápászkodott, a férfi már árkon-bokron túl járt.
A bérelt hintó kocsisa csak most vette észre, hogy utasa bajba került.
– Mi történt, uram? Megsérült?
– Semmi baj. Induljunk! – Lucas már csak a könyvtárszobában rá váró, enyhet adó portóis
üvegre tudott gondolni.
– Tisztességes ember éjjel már ki sem teheti a lábát az utcára – dohogott a kocsis, és a lovak
közé csapott.
Victoria belépett a szobájába, és becsukta az ajtót. Lehunyta a szemét, az ajtónak dőlt. A
szíve vadul vert, a lába reszketett.
Hát megtette.
Több bátorságot igényelt, mint álmodni merte volna. De megtette! Viszonya lesz Lucas
Mallory Colebrookkal, Stonevale earljével!
Elrendeltetett. De mi bajt zúdít ezzel mindkettőjük fejére? – gondolta már az ablaknál állva,
a sötétbe burkolózó kertet fürkészve.
De Lucas karjában megízlelni a szenvedélyt, megér minden kockázatot.
– Istenem, ez úgy hangzott, mintha szerelmes lennék ebbe a férfiba! – Aztán a hirtelen rátörő
bizonyosságnak engedelmeskedve, hangosan kimondta: – Igen, szeretem őt.
Hajnalban rémálmoktól elgyötörten riadt fel.
Visszaküldelek a pokolba, ahonnan jöttél!
A kés!
Édes istenem, a kés.'
Többet nem tudott felidézni a szörnyű álomból, de emlékezete kipótolta a hiányzó részeket.
Az elmúlt hónapokban ugyanezt az álmot látta, ugyanebből az álomból riadt halálra váltan, és
várta, hogy az éj sötétjét felváltsa a hajnali pirkadat.
De most legalább nem sikoltozott. Ilyenkor Nan lélekszakadva rohant, hogy megnézze, mi
baja eshetett úrnőjének.
Felkelt. Tudta, hogy a napfény segít elűzni a gyötrő gondolatokat, és hiába is próbálna újra
elaludni.
Sietve felöltözködött, és leballagott az üvegházba. Napfény ömlött be minden ablakon.
Ideális fényviszonyok, gondolta. Korábbi tapasztalatai alapján tudta, hogy ha semmi más nem
segít, a festésből mindig vigaszt meríthet.
Festőállványa, ecsetei, vázlatfüzetei a megszokott helyükön várták. Elgondolkozva álldogált,
téma után keresve, amikor tekintete megakadt a Strelitzia regi-nae-n.
A sárga-arany szirmokra eső reggeli fénysugarak valami csoda folytán királykék pettyekkel
színezték a virágot.
Ezt festi le! Hisz Lucasnak is annyira tetszett! Talán szívesen elfogadná a róla készült képet.
Afféle ajándékként. Frissiben köttetett szerelmi kapcsolatuk emlékére.
Nászajándék is lehetne, futott át agyán a gondolat, de azon nyomban odébb hessegette.
Munkára készen nyitotta fel a festékesdoboz tetejét, majd pár percig értetlenül pislogott. Hogy
került ide ez a tubákosszelence? A sálra még úgy-ahogy magyarázatot talál, de ki hozna
magával egy szelencét az üvegházba? Egy szelencét, amelynek W betűt véstek a fedelébe?
Halálsápadtan mondogatta magában, hogy szellemek márpedig nincsenek, a mostohaapja
nem kelhetett életre, sem a sál, sem a szelence nem lehet az övé.
De miért ő találta meg mindkettőt? Igaz, a sálra a nagynénje vagy bármelyik inas
ráakadhatott volna, ám a festékesdoboz egyedül az övé, senki más nem nyúl hozzá. A sál
véletlenül is a kilincsen maradhatott, de a szelence szántszándékkal került a festékesdobozba.
Hogy ő legyen az, aki rábukkan!
Lehet erre értelmes magyarázat? Rajta kívül senki, de senki nem tudhatja, mi történt azon a
végzetes éjszakán, amikor a mostohaapja meghalt.

Négy nappal később Middleshipék báljának forgatagában kénytelen volt bevallani magának,
hogy olyan izgatott, mint egy menyasszony a nászéjszakán. Mert ez lesz az az este!
Lucas három napja szólt, hogy az első, kettesben eltöltendő éjszakára minden készen áll. Ám
a terv csak akkor valósítható meg, ha Lady Nettleship elfogadja vidéki barátai hétvégére szóló
meghívását. Cleo egész reggel sürgött-forgott, készülődött a nagy utazásra.
– Tényleg nem bánod, hogy egy teljes éjszakára egyedül maradsz? – kérdezte már vagy
századszor, miközben kalapját kötözgetve felügyelte, minden csomagja a kocsiba kerül-e.
– Egyedül, Cleo néni? A személyzet velem marad. És hivatalos vagyok Middleshipék báljára
is. Jó, ha hajnal előtt hazaérek, és délutánra már te is megérkezel.
– Végtére is már majdnem huszonöt éves vagy. Senki nem róhatja fel nekem, hogy magadra
hagylak. A bálra pedig Lady Lynwood és a lánya is elkísér. Vigyázz magadra! – nyomott
búcsú puszit unokahúga bájos arcára, és izgatottan elfészkelődött a hintóban.
Ez lesz az az éjszaka / Nincs visszaút. Ezt akarta. Lucast akarta. A férfit, akit szeretett.
Eljött az idő, indulnia kell. Lassan lépdelt a tömegen át az ajtó felé. Lucas már várja.
– Máris távozik? – termett mellette váratlanul Isabel Rycott.
– Más meghívásoknak is eleget kell tennem ma este – felelte a lány udvariasan. – Megígértem
egy barátomnak, hogy beugrom Bridgewaterékhez is, utána máshol is várnak még.
Isabel megveregette Victoria kesztyűs kezét a legyezőjével, és mindentudóan elmosolyodott.
– Értem én, kedvesem. Egyik bálról a másikra megy, míg bele nem botlik Stonevale-be,
ugye?
– Nem tudom, miről beszél, Lady Rycott – pirult el Victoria.
– Csak nem jött zavarba, kedvesem? – Az asszony lágy nevetésébe némi keserűség vegyült. –
Sokan hajlandók letenni a fegyvert egy érdekes férfi előtt. Az asszonyok már csak ilyenek. De
egy bölcs asszony mindig az érzelmei és a helyzet ura marad. És nem különösebben erős
jellemű férfit választ magának, akit könnyedén irányíthat.
– Megbocsásson, Lady Rycott, mennem kell!
– Ó, hogyne! De ne felejtse el, amit most mondtam. Mint Sámuel és Caroline barátja, önnek
sem akarnék mást, mint a legjobbat. – Szemében meg-bántottság villant. – És felesleges ilyen
lekezelően bánnia velem!
– Nem állt szándékomban – biztosította őszintén meglepve Victoria.
– No igen, hisz önt leginkább a jószívűségéről és a kedvességéről ismerik. De ne higgye, hogy
nem tudom, mit gondol a barátomról, Edgeworthról. Láttam, hogyan nézett rá, amikor a
parkban találkoztunk. Azt hiszi, kevesebbet ér, mint Stonevale, a tökéletes earl.
– Én sosem mondtam... – kezdte volna Victoria.
– Nem, nem mondta, de ez volt az arcára írva. Micsoda pökhendiség! Azt hiszi, önnek egy
nemes telivér jutott, én meg – ha már lovat nem kaphattam – beérem egy szamárral is! –
sziszegte Isabel.
– Ne izgassa fel magát, Lady Rycott!
– Higgye el, nagyon nyugodt vagyok! De mondanék még valamit. Egy Edgewortht mindig
egy Stonevale elébe helyezek, és ön is jobban tenné, ha így gondolkodna. Mert ha nem így
tesz, a bukás elkerülhetetlen.
Victoria nem tudta mire vélni e furcsa beszélgetést. Vajon hány pohár bort fogyaszthatott el
Isabel az este folyamán? A nő vadul csillogó szeme félelemmel töltötte el.
– Bocsásson meg, Lady Rycott... – lépett volna tovább, de Isabel megragadta a karját.
– Azt hiszi, öné az érdekesebb, izgatóbb férfi. De a férfi csak addig lehet az asszony hasznára,
amíg manipulálni lehet. Érti? A társadalmunkban az az elfogadott, hogy a nő függ a férfitól.
Egyetlen reményünk, ha erősebbek vagyunk náluk mindenben, ami csak számít. Ha egy
asszony a kezébe kaparint egy gyenge férfit, mindent elérhet, amit csak akar. Mindent.
– Lady Rycott, kérem, a karom...
Isabel döbbenten bámult a lány karját szorongató ujjakra, a saját ujjaira. Aztán elkapta a
kezét, és néhány másodpercen belül összeszedte magát.
– Minek is magyaráznám tovább? Már késő. De jó, ha tudja, hogy egy erős férfi nagyon
veszélyes lehet. Vicky, önnek is egy Edgewortht kéne keresnie és távol tartani magát a
Stonevale-félektől.
Sarkon fordult, elvegyült a tömegben. De Victoria látta még a szeme sarkában megcsillanó
könnycseppet.
Értetlenül bámult a nő után. A boldog várakozás érzését teljes zavarodottság váltotta fel. De
mire kikérte a köpenyét, és a csuklyát a fejére borította, már ismét az izgatottságtól reszkettek
a tagjai. Lesietett a lépcsőn.
A hintó a bejárat előtt várta, ahogy Lucas ígérte. A kocsis a bakon ült, kabátjába burkolózva,
kalapját a szemébe húzva. Csak egy lopott pillantást mert vetni rá, miközben az egyik inas a
hintóba segítette.
A kocsi végigrobogott London kivilágított utcáin, és hamarosan már csendes külvárosi
részeken jártak. Holdfényben fürdött a mellettük elsuhanó táj, a kaszálók, szántóföldek síkját
csak nagy néha törte meg egy-egy épületcsoport.
A kocsi egyszer csak egy fogadó udvarába kanyarodott. A lány a rátörő ellentétes
érzelmekkel küszködött: a várakozást, az izgatottságot hol idegesség, hol bizonytalanság
váltotta fel. „Helyesen döntöttem" – bizonygatta magának.
Kikémlelt az ablakon. Hallotta, amint a „kocsis" utasításokat osztogat a lovak kifogásában
segédkező fiúcskának. Hiába, Lucas parancsolni nagyon tud!
Egy perccel később kivágódott a kocsi ajtaja. Lucas időközben megszabadult a kalapjától és
a kabátjától. A kezét nyújtotta.
– Biztos, hogy ezt akarja, Victoria? – kérdezte halkan.
– Igen, Lucas, semmit nem vártam még úgy életemben, mint ezt az éjszakát.
Nem sokkal később már a barátságosan ropogó tűz mellett üldögélt, és a teát kortyolgatta,
amelyet a fogadósné szolgált fel. A teáskanna mellé egy üveg sherryt is bekészített. Victoriát
következetesen „ladységednek" szólította, feltehetően azért, mert Lucas úgy tájékoztatta, hogy
a társaságában lévő hölgy a felesége.
– Azt mondtam, ön gyengélkedik, ezért kell néhány órára megpihennünk, de még pirkadat
előtt folytatnunk kell az utunkat – csukta be maga mögött az ajtót Lucas. – így még
visszaérhet az utolsó bálra, mielőtt az összes vendég távozna. Annabella Lynwooddal és az
édesanyjával mehet haza, épp ahogy tervezte.
Az asztalhoz sétált, két pohár sherryt töltött, az egyiket Victoriának nyújtotta.
– Az intellektuális érdeklődésre! – emelte fel a sajátját.
– Az intellektuális érdeklődésre! – hallotta a lány a saját, szokatlanul vékony hangját.
A legteljesebb csendben hajtották fel az italt, majd Lucas Victoriához lépett, és kifejtette a
poharat a remegő ujjak közül. A lány, mint akit villámcsapás ért, felpattant, és a fogasra
akasztott kabátjához szaladt.
– Vicky! Valami baj van? – kiáltott utána Lucas.
– Semmi baj. Van itt valami az ön számára. Egy kis ajándék – fordult vissza a férfi felé, két
kézzel tartva a szalaggal átkötött papírhengert. Hirtelen nagyon szegényes ajándéknak tűnt. –
Egy kis semmiség. Gondoltam... reméltem, hogy tetszeni fog – mosolyodott el reménykedőn.
– Úgy gondoltam, egy ilyen különleges éjszakáról nem árt megemlékezni.
– Ó, bárcsak én is hoztam volna önnek valamit! – lépett közelebb Lucas. – De látja, milyen
egy katona észjárása! A gyakorlati dolgokkal voltam elfoglalva, a legfontosabbról pedig
elfeledkeztem!
Átvette az ajándékot, és a kandalló melletti székbe telepedve szétnyitotta. Victoria toporogva
nézte, amint a férfi megszemléli a festményt. Miért is gondolta, hogy ez jó lesz ajándéknak?
De amikor Lucas felnézett, már tudta, hogy sikerült örömet szereznie.
– Köszönöm, Vicky. Gyönyörű festmény. Olyan helyre akasztom, ahol a nap minden órájában
láthatom. És akárhányszor csak rápillantok, ez az éjszaka fog eszembe jutni róla.
Felállt, hálásan kezet csókolt a lánynak, végigsimított a jéghideg ujjakon.
– Ideges?
– Ha mindenáron tudni akarja, igen.
– Attól megnyugszik, ha elárulom, én is voltam már nyugodtabb?
– Képtelenség!
– Túlértékeli az önuralmamat. Minden porcikám belereszket, ha arra gondolok, hogy
hamarosan a karjaimban tarthatom. De félek, hogy a türelmetlen-ségemmel mindent
elronthatok, hogy fájdalmat okozok önnek.
Erőtlenül visszarogyott a székre, ölébe húzta a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta.
– Lucas, mielőtt folytatnánk, mondanom kell valamit : azt hiszem, én... én szeretem önt – tört
ki a vallomás Victoriából.
– Csak hiszi?
Victoria felháborodottan püfölni kezdte a férfi mellét, mire az nevetve felkapta, az ágyhoz
vitte, és nekilátott, hogy kielégítse a lány intellektuális érdeklődését.
Egy-egy édes csókért, egy forró ölelésért, borzongató simogatásért cserébe lassan minden
egyes ruhadarab lekerült Victoriáról. Lucas is vetkőzni kezdett, inge alól elővillant az
aranylánc.
– Csodálatos ez a medál – simított végig rajta Victoria. – Arany?
– Nem, borostyán. Egy kis jelenetet véstek bele. Úgy tudom, hosszú évek óta a családom
tulajdonában van.
– Mindig viseli?
– Mióta csak a nagybátyám ideadta – vont vállat a férfi, majd elmosolyodott. – Szeretem azt
hinni, hogy szerencsét hoz. És így kell lennie, különben nem lennénk most itt. Neked jobban
állna – kapcsolta ki a láncot.
– Nem fogadhatom el, Lucas. Családi örökség. Nem adhatja oda bárkinek.
– Azt teszek vele, amit akarok. – És a lánc máris a lány nyakán csillogott. Lucas elégedetten
bólintott. A mézszín kő felragyogott a selymes bőrön, a lovag és szíve hölgye minden
részletében láthatóvá vált. – Tartsd meg! Amíg hordani fogod, én is tudom, hogy még mindig
azt hiszed, szeretsz!
– Akkor sosem kerül le a nyakamról. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is másként érezzék
ön iránt.
A lány legváratlanabb helyzetekben megnyilvánuló lehengerlő őszintesége előtt máskor
talán letette volna a fegyvert. De hogy tegye le azt a fegyvert, amelyet isten is a szerelmi
csatározásokra teremtett?

Ki merészel dörömbölni ? Victoria lassan tért magához az édes kábulatból. Valaki teljes
erejéből veri az ajtót! Valamelyik cseléd lenne? Esetleg Nan? Micsoda faragatlan módja ez az
ébresztésnek hajnalok hajnalán!
De hisz nem otthon van! Ez nem az ő szobája!
Szeme felpattant a hirtelen felismeréstől. Meg-könnyebbülten sóhajtott fel, amikor látta,
hogy az ablak mögül még nem dereng fény. Biztonságban vannak! Hajnal előtt visszaérnek a
bálba. Ekkor vette észre, hogy egyedül fekszik az ágyban.
 A takarót maga elé kapva felült. Lucas az ágy mellett állt, a nadrágját ráncigálta magára.
Halkan káromkodva az ingébe bújt, és mezítláb indult el az ajtó felé.
– Ne, Lucas! Várjon! Érzem, hogy valami szörnyűség történik, ha kinyitja!
De elkésett. A férfi már szélesre tárta az ajtót, mérgesen a kint állóra rivallt:
– Hogy merészeli háborgatni az álmunkat?! A feleségemnek pihenésre van szüksége! – Aztán
egy hosszú, szívdermesztő pillanatig egyetlen szó sem hallatszott. Majd Lucas kissé
hökkenten, kevésbé emelt hangon folytatta: – Ezer bocsánat, Lady Nettleship! Nem akartam
kiabálni önnel. Még egyszer bocsánat. De, az igazat megvallva, ön volt az utolsó, akire
számítottam.
– Azt elhiszem! – csattant fel Cleo Nettleship. Victoria lehunyta a szemét, fejét lassan
felhúzott térdére hajtotta. Utolérte őket a végzetük!
– Pár percet kérek, hogy tisztességesen felöltözködhessek, azután csatlakozom önhöz a lenti
teremben. Ha jól sejtem, magyarázatot vár a történtekre.
– Valóban. De mielőtt lemennék, választ kérek egy kérdésemre: az unokahúgom jól van?
– Igen. Erre szavamat adom.
– Ne késlekedjék sokáig! Bár messze még a hajnal, nincs vesztegetni való időnk. Itt helyben
döntenünk és cselekednünk kell, gondolom, ezzel ön is tisztában van.
– Igen. Néhány perc múlva lent leszek. Amíg mi beszélgetünk, Victoria is nyugodtan
felöltözhet.
Behajtotta az ajtót, rezzenéstelen arccal a lány felé fordult.
– Sajnálom, Vicky. Úgy látszik, gondjaink adódtak.
– Édes istenem, mihez kezdjünk most? – próbálta gondolatait rendezgetni a lány, de úgy
érezte, nem talál biztos pontot az őt körülölelő zűrzavarban.
– Azt tesszük, amit tennünk kell! – jelentette ki Lucas. Határozott, katonás mozdulatokkal
húzta fel a csizmáját, igazította meg öltözékét.
– Fel nem foghatom – motyogta kábán Victoria —, hogy kerülhetett ide a nagynéném.
Honnan tudhat erről a fogadóról? Én magam sem tudtam, hogy ide jövünk.
– Én sem értem – lépett az ágyhoz Lucas, és mélyen a lány szemébe nézett —, de minden
igyekezetemmel azon leszek, hogy választ találjak ezekre a kérdésekre. De ugye, ön is belátja,
hogy pillanatnyilag nem érünk rá ezzel foglalkozni. Kezdettől fogva tudtuk mindketten, hogy
kockázatos játékba fogunk. Rajtakaptak minket, és nincs rá mód, hogy tabula rasát csináljunk.
Szembe kell néznünk a tényekkel.
– Úgy beszél, Lucas, mint a katona, aki csatába indul. Egészen megijeszt – rebegte Victoria,
és tekintetében a bizonytalanságon kívül némi félelem is villant.
Lucas lehajolt, a tenyerébe fogta a riadt arcocskát.
– Én magam sem álmodtam volna, hogy így végződik ez a kalandunk - mondta gyöngéden. –
De ami történt, megtörtént. Csak annyit kérek, bízzon bennem, Victoria! Önnek nem esik
bántódása! Becsületszavamra esküszöm!
Mielőtt a lány bármit válaszolhatott volna, a férfi már nem volt sehol. Victoria hosszú
percekig mozdulatlanul üldögélt, aztán nehéz szívvel félrehajtotta a takarót, és felkelt.
Teste sajgott. Mit nem adna egy forró fürdőért! Persze, ez most lehetetlen.
Végigsimított a borostyánmedálon. Bárcsak szerencsét hozó talizmán lenne!
Amint a székre hajított ruháira pillantott, megrohanták az éjszaka emlékei. Amilyen gyorsan
megszabadította tőlük Lucas, most oly nehézkesen ment a felvételük. Életében most először
bújt báli ruhába úgy, hogy nem volt ott a szobalány, aki segítsen. Nem ment könnyen.
Köpenyét magára kanyarintva, a csuklyát a fejébe húzva, lassan lebandukolt a lépcsőn. Az
álmából felvert, idegesnek látszó fogadós egy kisebb helyiségbe kalauzolta.
Benyitott, lélegezni is alig mert a feszültséggel terhes levegőből. Lucas a kandallónál állt,
egyik karját a párkányon, egyik lábát egy fahasábon nyugtatva. Lady Nettleship az asztalnál
ült. Mindketten az ajtóra néztek, amikor Victoria belépett.
– Eltévedtem volna? – kérdezte nagy bátran. -Nekem azt mondták, ez itt egy fogadó, nem
pedig siralomház.
– Tévedtek – jegyezte meg keserűen Cleo. – Ülj le!
Régóta nem hallotta a nagynénjét ilyen hangon beszélni. Engedelmesen az egyik székre
ereszkedett. És Cleo folytatta, mintha csak a Társulás valamelyik elő adásán hirdetne ki
valamit:
– Lucasszal már megállapodtunk abban, mi a teendő. Ó hajlandó megtenni, amit a kötelesség
diktál. És te sem remélheted, hogy ezt az esztelenséget büntetlenül megúszod. Reggel
diszpenzációval összeházasodtok. Én leszek az egyik tanú, hadd tudja meg mindenki, hogy e
frigy az én jóváhagyásommal köttetett.
Házasság?
Victoria keze ökölbe szorult az ölében. Míg odafent öltözködött, még véletlenül sem akart
erre a lehetséges következményre gondolni. Minden erejét összeszedve nyugalmat tettetett.
– Ne kapkodjuk el a dolgot! – kezdte óvatosan. – Szívemből sajnálom, hogy rajtakaptál
bennünket, Cleo néni, de amíg te vagy az egyetlen, aki tud erről a kis botlásról, miért kéne
végzetes lépésre elszánnunk magunkat?
– Ennyire nem lehetsz ostoba, Vicky! Az, hogy én tudtam, hol keresselek benneteket, azt
jelenti, más is tudott róla. Magamtól hogyan jöhettem volna rá?
– Igaz – hunyta le a szemét Victoria. – Honnan tudtad meg?
– Még fel sem álltunk a vacsoraasztaltól, amikor egy futár érkezett lóhalálában – mondta
hidegen Cleo. - A névtelen üzenetben az állt, hogy az unokahúgomat ebben a fogadóban
találom, egy férfi társaságában, akit amúgy a barátomként tisztelek. Természetesen azonnal
indultam.
– Természetesen – nézett Lucasra Victoria. Házasság, ízlelgette magában a szót. Nőül menni
a férfihoz, akit szeretek. Nem is hangzik rosszul.
Még előnyökkel is járhat. Nem kell tovább titkolniuk a kapcsolatukat, bárhol
megjelenhetnek egymás társaságában. És együtt tölthetnek minden éjszakát. Egyáltalán nem
hangzik rosszul.
– Időbe telik, míg a diszpenzációt megszerezzük.
– Itt van a zsebemben – szólalt meg Lucas -, pár napja mindig velem van.
– Pár napja ? – kerekedett el a lány szeme. – Miért hordja magánál?
– Úgy gondoltam, nem árt felkészülni az olyan helyzetekre, mint ez a mostani is. Megvolt az
esély rá, hogy már az első percben lebukunk. Felkészültem rá, hogy valami végzetes
történhet, és amennyire lehetett, csökkenteni akartam a veszélyt. Rég megtanultam már, hogy
azt a helyet kell választanunk, ahol a hátunk védve van, és ahonnan, ha szükséges, átcsopor-
tosíthatjuk erőinket – vigyorodott el.
– Egy katona és az ő észjárása! – csóválta meg a fejét Victoria, akaratlan csodálattal adózva a
nagy stratégának. – Tehát mindenki tisztában volt a lehetséges veszélyekkel, kivéve engem.
– Be kell vallanom – nézett rá sajnálkozva Cleo —, mérhetetlenül csodálkozom, hogy épp te
kerültél ilyen helyzetbe. Nem mondom, néha nagyon különösen viselkedsz, de a férfiakkal
eddig mindig roppant óvatos voltál. Hogy engedhetted meg, hogy... – Lucasra pillantott. – De
ne bolygassuk a múltat! Tovább kell lépnünk.
– A következő lépésünk Victoria döntésétől függ – jegyezte meg csendesen a férfi. – Már nem
gyerek. Nem kényszeríthetjük bele egy házasságba. Én már megtettem az ajánlatomat, és
megtisztelve érezném magam, ha elfogadná, de erőszakkal nem kívánom a feleségemmé
tenni.
– Nos, Victoria? – sürgette Cleo. – Lucas nyilvánvalóan meg akarja tenni, amit meg kell
tennie. Már csak rád várunk.
A lány gyomra görcsbe rándult. Mindez az ő bűne! Lucas azért került ebbe a kínos
helyzetbe, mert örömet akart szerezni neki, minden józan megfontolása ellenére.
A könnyelműségével nemcsak a maga és Cleo néni, hanem Lucas hírnevét is tönkreteheti!
– A történtekért egyes-egyedül én vagyok okolható – jelentette be végül lesütött szemmel. –
Amennyiben Lord Stonevale elfogad feleségül, boldogan nyújtom neki a kezemet.
Szavait csend követte. Amikor végre fel merte emelni a tekintetét, azt kellett látnia, hogy
Cleo néni valahogy megkönnyebbülten üldögél. Lucas a lány mellé lépett, és megragadta a
kezét.
– Köszönöm, Victoria. ígérem, mindent elkövetek, hogy boldoggá tegyem.
A lány elmosolyodott. Szereti ezt a férfit, ő pedig, ha viszont nem szereti is, legalább törődik
vele.
– Eddig a házasságnál rosszabb sorsot elképzelni sem tudtam volna, uram. De most, hogy
kettőnkről van szó, új megvilágításba kerül a dolog.
Lucas elvigyorodott, csókot lehelt a lány orrára, majd Cleóhoz fordult.
– Azt hiszem, a nehezén már túl vagyunk, asszonyom. Az ifjú hölgy beadta a derekát. De a
továbbiakban is gyorsan és óvatosan kell cselekednünk.
– Valamiért az a benyomásom támadt – vonta össze a szemöldökét Cleo —, hogy ha ön veszi
kezelje az irányítást, nem is cselekedhetnénk másképp.
Órákkal később Victoriának be kellett látnia, hogy nagynénje fején találta a szöget. Az
események villámgyors iramban követték egymást, amióta összeadták őket. A fenekestül
felfordult házban szolgák hada rohangált, percnyi pihenő nélkül csomagoltak, hogy az ifjú pár
késlekedés nélkül elindulhasson Stonevale-be. Mint ahogy Lucas rámutatott, és ezzel Cleo
néni is egyetértett, minden érintett számára az lesz a legjobb, ha néhány hétre eltűnnek szem
elől vidéken.
– Majd azt mondjuk mindenkinek, hogy a korodra való tekintettel maradt el a szokásos
ceremónia – magyarázta el a férfi terveit Victoriának Cleo. Lucast az esketés óta nem látták.
Saját háza népét készítette fel a gyors indulásra.
„Ezt a kurta-furcsa esküvőt mi mással is magyaráz-hatnánk, mint a korommal?" – dohogott
magában a lány. Nem mintha bárki is elhinné, a pletykaáradatot ezzel nem akaszthatják meg.
– És elhíreszteljük, hogy Lucasnak halaszthatatlan ügyei támadtak a birtokain. Ezért úgy
döntöttetek, hogy Stonevale-ben töltitek a mézesheteket. Kis szerencsével még azelőtt
elhagyhatjátok a várost, hogv kérdezősködni kezdenének. Mire néhány hét múlva
visszatértek, már elül a szóbeszéd.
Victoria nem nagyon bánta, hogy elutaznak. Mind inkább megszokta a gondolatot, hogy ó
most már Lucas felesége, annál inkább kezdett a házasságra úgy tekinteni, mint minden
eddiginél izgalmasabb csábítóbb kalandra.
Alig egy órával később villámcsapásként hatott Rathbone bejelentése, miszerint Lady
Atherton óhajtaná tiszteletét tenni.
– Eddig szinte soha nem látogatott meg bennünket. Biztosan hírét vette az esküvőnek. De
honnan tudhatta meg máris?
– Meddig maradhat meg Londonban titoknak a titok ? – vont vállat Cleo. – Csak idő kérdése
volt, hogy mikor szerez róla tudomást Lady Atherton vagy bárki más. Bár azt reméltem, ennél
azért hosszabb időre lesz szükségük. Gyerünk, Victoria! Essünk túl rajta minél előbb! Azért
nem keresett volna fel bennünket, hogy bejelentse, ezentúl kerüli a velünk való kapcsolatot, és
megvetésével sújt a történtek miatt.
Kihúzott derékkal lépett be a szalonba.
A szoba másik végében egy halvány levendulaszín látomás villant. Jessica egyenesen az
idősebb nőhöz sietett, megragadta mindkét kezét, minden mozdulatából együttérzés és
megértés sugárzott.
– Cleo, drágám, most hallottam, mi történt! Gondoltam, hogy szörnyen érezheti magát, és
azonnal idesiettem.
– Igazán nagyon figyelmes, Jessica. Foglaljon helyet, kérem! – mutatott az egyik székre, majd
homlokát rácolva a szemét forgató Victoriára pillantott. – Honnan tud az unokahúgom
esküvőjéről?
– Ó, városszerte beszélik! – nézett sajnálkozva a lányra Jessica. - Ön mindig olyan
megfontolatlan volt, Victoria. Helyesebb lett volna, ha a szokott módon intézik el ;a dolgokat.
De mert úgy ítélem meg, hogy ez a házasság mind az ön, mind Lucas számára felettébb
előnyős, fogadja szívből jövő gratulációmat.
A lány hálásnak szánt mosolyt erőltetett az arcára. Nem szerette azt az érzést, hogy valamiért
folyton hálálkodnia kellett Jessicának.
- Köszönöm, Jessica.
Az asszony kényelmesen elhelyezkedett a széken.
- Nincs miitől tartaniuk. Egy-két pletyka felröppenhet ugyan, de idővel minden feledésbe
merül. Én magam is azon vagyok, hogy amennyire csak lehetséges, elejét vegyük a
szóbeszédnek. De tudniuk kell azt is, nem kevesen vannak, akik helytelenítették ezt a
látogatást.
- Bátor tett, hogy így kiáll Victoria mellett - jegyezte meg Cleo.
- Mint tudják, Lucas régi barátom. Kötelességemnek érzem, hogy a menyasszonya mellett is
kiálljak – ütögette meg az ifjú ara kezét jessica. - Annyit hallottam már a mesés üvegházukról.
Ha már itt vagyok, Victoria, nem vezetne körbe?
- Természetes, hogy körbe kalauzolja önt! - vágta rá Cleo, szemlátomást megkönnyebbülve,
amiért nem kell tovább a háziasszony szerepét játszania. – Feltétlenül mutasd meg a rózsákat,
amelyeket Kínából kaptunk, életem!
Victoria kelletlenül felállt, de amíg szótlanul lépkedtek az üvegházig, elszégyellte magát.
Lady Atherton valójában szívességet tesz azzal, hogy meglátogatja őket, hálásnak kéne
lennie, amiért itt van. Nem volna szabad ilyen undokul viselkednie vele.
-Csodálatos! Minden képzeletet felülmúló! -áradozott Jessica.
Lelkendezve indult el az egyik folyosón, külön-külön megcsodált minden egyes virágot,
érdeklődéssel hallgatta Victoria magyarázatait.
Amint az üvegház végéhez közeledtek, a lánynak legalábbis úgy tűnt fel, az asszony egyre
kevesebb figyelmet szentelt a növényeknek. Mire a folyosó végére értek, Jessica arckifejezése
is megváltozott.
Victoria bosszúsan átkozta magát, amiért hagyta, hogy becsapják, jessica nem a virágokat
akarta látni, vele szeretett volna négyszemközt beszélgetni.
Az asszony megállt egy vérvörös tulipán mellett, úgy tett, mint aki a látványban
gyönyörködik.
– Ugye, jó felesége lesz? – kérdezte hirtelen, de még mindig nem nézett Victoriára. –
Megérdemelne egy jó feleséget.
A lányt elfutotta a méreg: miért képzeli ez a nő, hogy joga van kérdéseket feltenni a
magánéletével kapcsolatban? De aztán lehűtötte magát: Jessica csak Lucas boldogsága miatt
aggódik.
– Megteszem, amit tudok, Jessica.
– Igen, tudom, hogy meg fogja próbálni. Csak hát neki aligha ilyen feleségre van szüksége.
Én ezt már a kezdet kezdetén megmondtam neki, de makacsul kitartott ön mellett.
– Mégis milyen feleséget képzelne el a férjemnek? Az asszony álmodozva hunyta le a szemét.
– Remek háziasszonyt, aki vezeti a háztartást, és vendégeket fogad. Aki örökössel
ajándékozza meg, felneveli a gyermekeit. Egy kifogástalanul viselkedő úri nőt, aki tudja a
kötelességét, és ennek megfelelően cselekszik minden helyzetben. Egy olyan asszonyt, aki
csak azt tartja szem előtt, hogy a férje életét minden módon megkönnyítse, aki nem bosszantja
fel, és nem okoz kínos pillanatokat az ostoba követelőzésével. Tudja, Lucas büszke férfi.
Nagyon büszke.
Victoria kezdte türelmét veszteni.
– Higgye el, mindent megteszek, ami módomban áll. Egyébként szabad legyen
megjegyeznem, Lucas elégedettnek látszik ezzel a házassággal.
– Igen. Ő döntött így. Márpedig ha Lucas elhatároz valamit, semmi nem másíthatja meg a
döntését.
Tisztában van vele, hogy a cím és a rang, amelyet megörökölt, milyen kötelezettségeket ró rá.
ő maga mondta, hogy semmi gond nem lesz ezzel a házassággal. Bizonyára ebben is igaza
van.
– Önök beszélgettek erről a házasságról Lucas-szal? – meredt az őrjítő látogatóra Victoria.
– Természetesen. Lucas a legelső perctől fogva úgy érezte, hogy megbízhat bennem. Azt
hiszem, már említettem, nagyon régóta ismerjük és jól megértjük egymást. – Elgondolkodva
játszadozott egy hosszú levéllel. – Szegény Lucas! Nagyon megbántottam azzal, hogy négy
éve kénytelen voltam kikosarazni. De most, hogy ugyanolyan helyzetbe került, mint én
voltam akkor, már megérti, miért döntöttem úgy, ahogy. Úgy érezte, hozzám nyugodtan
segítségért fordulhat.
– Nem is tudtam... – nyelt nagyot Victoria —, hogy ilyen jól ismerik egymást.
– Pedig így van – jelent meg egy könnycsepp Jessica szeme sarkában. – El sem képzelheti,
mit éreztem, amikor elmondta, hogy ennyi idő után végre megörökölte a címét, és feleséget
keres. Megkért, vezessem be azokba a körökbe, ahol találkozhat a szóba jöhető jelöltekkel.
– És mik voltak a kívánalmak az esetleges jövendőbelikkel szemben?
– Az első és egyben legfontosabb szempont az volt, hogy gazdagok legyenek.
– Hogy gazdagok legyenek – ismételte elgyengülve Victoria.
– Mostanra bizonyára már ön is tudja, hogy a gazdag nagybácsiról szóló meséből egy szó sem
igaz. Én magam találtam ki és terjesztettem ezt a történetet, hogy ne kérdezősködjék mindenki
Lucas pénzügyei után. Megértheti. Az után, amit egykor jelentettünk egymásnak, nem
tagadhattam meg a segítséget. De el kell ismernem, rossz érzés volt látni, hogy másnak
udvarol.
– Megértem – dünnyögte Victoria, és legszívesebben az összes cserepet földhöz vagdosta
volna dühében.
– Amikor megtudtam, hogy önök ketten ma reggel összeházasodtak, azt mondtam magamban:
így lesz a legjobb. Lucasnak pénzre van szüksége, hogy rendbe hozza a gazdaságát, és minél
előbb jut a pénzhez, annál jobb.
– És velem mi lesz? Ez mégsem fordult a fejében, amikor elrendezte a bemutatásunkat,
Jessica?
– Hogy mi lesz önnel? – fordult végre feli döbbenten az asszony. – Egy panaszszava nem le-
het. Végezhette volna aggszűzként is, ehelyett most egy earl felesége. Lucas felesége! Mi
mást kívánhatna még?
– Talán jobb lett volna, ha vénlány maradok Hogy avatkozhatott bele ilyen kegyetlenül, ilyen
szívtelenül az életembe, Jessica?
Választ sem várva a kijárat felé szaladt.
– Vicky, várjon, kérem! Most miért mérges? Próbálja megérteni, amit mondok, ön értelmes
nő. Benne jár már a korban, ezenkívül önfejű, csökönyös, mint egy öszvér, furcsa dolgokra
ragadtatja magát: miért csodálkozik azon, hogy csak a vagyonáért akarják elvenni? – sorolta
Jessica felháborodottan. – Egyszóval: örüljön csak ennek a házasságnak, végtére is a pénzéért
egy earlt kapott!
– Lucas pedig pénzt! Valóban remek üzletet kötöttünk! – pördült meg Victoria. – Remélem,
befejezte a kioktatást! És ha kérhetem, a jövőben ne avatkozzon bele az életünkbe!
Jessica szempilláján újabb könnycsepp reszketett.
– Sajnálom, hogy nem érzi elégedettnek magát ebben a házasságban. De mindketten tudjuk,
hogy ez az asszonyok sorsa. Már az iskolás lányok sem hiszik azt, hogy a házasságok
szerelemből köttetnek. Ha bármiféle ellenérzése van is Lucasszal szemben, azért azt se
felejtse el, hogy neki sem lehet könnyű. És örököst vár magától.
– Köszönöm, hogy feleségi kötelességeimre figyelmeztet!
– Tehát nem értett meg semmit. Sajnálom, Victoria, higgye el, tiszta szívemből sajnálom –
tört ki zokogásban jessica, retiküljében zsebkendő után kutatott.
Victoria elbizonytalanodott. Haragudott erre az asszonyra, a könnyei mégis megindították.
Mert valódi könnyek voltak.
Zavartan téblábolt Jessica körűi, majd félénken megérintette a karját.
– Kérem, Jessica, nyugodjon meg! Ami történt, megtörtént. Higgye el, semmiért nem okolom
önt. Ha valaki hibás ebben az egészben, az csakis én lehetek.
– Bocsásson meg, Victoria – zokogta az asszony —, és könyörgök, ne használja fel Lucas
ellen, amit tőlem hallott. Bármit tett is, csak kötelességből tette.
Pedig a lánynak más vágya sem volt, mint ízekre szaggatni Stonevale earljét. De ezt ennek a
síró nőnek mégsem mondhatja meg! Akit emlegetnek, előbb-utóbb megjelenik: a férfi hangja
hallatszott a hallból.
– Vicky? Hol az ördögben van? A nagynénje azt mondja, még át sem öltözött! – Csizmája
már az üvegház kőpadlóján csattogott. Türelmetlenül fordult be a folyosóra, de megtorpant a
rázkódó vállú alak láttán.
Victoria bőven hagyott időt neki, hogy felismerje, ki sírja ki a szemét a felesége karjában.
– Lady Atherton azért jött, hogy jókívánságait fejezze ki. Ez, a körülményeket tekintve, igen
kedves tőle. Most tudtam meg, hogy önök nagyon régi, közeli barátok, mint ahogy azt is,
hogy Lady Atherton segédkezet nyújtott a megfelelő örökösnő kiválasztásában. És az a
történet a nagybátyja hatalmas vagyonáról! Kolosszális! Ha megbocsátanak, magukra hagyom
önöket, hogy legyen idejük a bensőséges búcsúra. Nem szeretnék alkalmatlankodni.
– Ezt még megbeszéljük! – szólt Lucas az elrohanó lány után . – És ne öltözködjön túl sokáig.
Amint lehet, indulni szeretnék. Hosszú út áll előttünk.
A lány rá sem hederített, csak szaladt, szaladt, fel a szobájába, ahol Nan még az utolsó,
feltétlenül szükséges ruhadarabokat igyekezett a színültig telt ládákba belegyömöszölni.
– Mindjárt megvagyunk, asszonyom! – jelentette vidáman. – Albert már a csomagokat hordja
le, a lovakat is befogták. Öltözzön át gyorsan! Rögtön indulunk, ha jól hallottam, ölordsága is
megérkezett már
– Minek sietnék, Nan? Nem megyek sehová. Legyen olyan jó, hagyjon magamra, és ne jöjjön
vissza, amíg nem hívatom.
– Mit beszél, asszonyom? – dadogta leesett állal Nan. – Ölordsága határozott utasítást adott,
hogy nemsokára indulunk! Szörnyen mérges lesz, ha mi itt fent pepecselünk!
– Nan, kérem, hagyjon magamra!
Ritkán látta ilyen hangulatban az asszonyát, nem is tudta, mit kéne tennie.
– Hozzak egy kis teát talán ? Az jót tesz. Ha rosszul érzi magát, ölordsága biztosan vár még
egy kicsit.
– Nem teára van szükségem, hanem egy kis nyugalomra!
– Én még ilyet nem értem! – morogta Nan, de azért elindult kifelé.
Még be sem csukódott az ajtó a komorna mögött, Victoria máris az ablaknál termett. Jessica
Atherton elegáns hintaja épp az ablaka alatt állt. Nézte, amint Lucas lekíséri hajdan volt
szerelmét a lépcsőn, és besegíti a kocsiba.
Egy perc sem telhetett el, már hallotta a rohanó léptek zaját, azután a kopogást.
– Ölordsága szeretne beszélni önnel, asszonyom! – szűrődött át Nan hangja a vastag faajtón. –
Haladéktalanul!
– Közölje a férjemmel – kiáltott ki Victoria —, hogy nem érzem jól magam.
– Ó, asszonyom, hadd ne kelljen ezt mondanom neki! Borzasztó hangulatban van úgyis!
– Nem érdekel a hangulata!
Előre megjósolhatóan a következő kopogás már Cleótól származott.
– Vicky, életem, azonnal nyisd ki! Mi ez a csacsiság már megint? A férjed késedelem nélkül
indulni szeretne. A volt katonák pedig különösen rosszul tűrik a késlekedést.
Victoria nagyot sóhajtott, átballagott a szobán, és kinyitotta az ajtót.
– Mondd meg, kérlek, a férjemnek, hogy akkor távozik, amikor akar, és hogy felesleges rám
várnia. Én ugyanis nem tartok vele.
– Hát erről van szó? – nézett rá komolyan Cleo, és besétált a szobába. – Éreztem én, hogy
nincs minden rendben Lady Atherton látogatása körül. Mit mondott, ami ennyire felkavart?
– Tudtad, hogy Lucas egyszer már megkérte az ő kezét is?
– Nem, de nem lep meg. Lucas harmincnégy éves. Furcsa is lenne, ha te lennél a legelső nő az
életében. De miért izgatod magad olyasmiért, ami évekkel ezelőtt történt?
– Jessica csak azért mondott nemet, mert Lucas-nak sem címe, sem pénze nem volt annyi,
amennyi Jessica családjának megfelelt volna.
– Még mindig nem értem, mi köze mindennek hozzád.
– Lucas most megörökölte a címet – folytatta hidegen Victoria. – De pénz nem sok járt vele.
Hát régi jó barátjával, Jessica Athertonnal szövetkezett: kiszemeltek, mint gazdag nőt, és a
végén el is érték a céljukat.
– Leginkább az háborít fel, hogy a pénzedért vett el? És ha azt mondom, hogy nem így van?
Hogy Lucas nekem beszámolt az anyagi helyzetéről még ott, a fogadóban ? Hogy elmondta,
valóban vagyonos lányt kell feleségül vennie, de mind közül azért választott téged, mert
megkedvelt?
– Megkedvelt? Ez igazán szép tőle!
– Szép, nem szép: egyvalami biztos! Mielőbb el kell hagynotok a várost. Nincs más
választásod. A helyedben én már rég felöltöztem volna!
Mielőtt a lány tiltakozhatott volna, újabb kopogtatás hallatszott.
– Bocsánat a zavarásért, asszonyom – hallották Nan rémült hangját —, de ölordsága azt üzeni,
választhat: vagy lemegy a saját lábán, vagy megvárja, amíg ő feljön önért. Az utóbbit nem
ajánlja.
Igen, Lucas képes rá. Különben is, mi értelme halogatni ezt az elkerülhetetlen beszélgetést?
Elfordította az ajtógombot, de mielőtt kilépett volna a szobából, a válla felett visszaszólt :
– Most mondd, Cleo néni, hát nem elbűvölő, gáláns úriember a férjem? Kívánhat nála jobbat
bárki is?

A férfi a könyvtárszobában várta, az ablaknál állt, a kertet nézte, amelynek eleddig csak
éjszakai képét ismerte. Victoria belépett, és hallotta, hogy az ajtó nagyon halkan csukódik be
mögötte. Tiszteletteljes csend ereszkedett a házra, a háznép levegőt sem mert venni.
Felfigyelt rá, hogy a személyzet, Nant és Rathhone-t is beleértve, lábujjhegyen lépked. Még
nincs egy napja, hogy Lucas a férje, és valójában Cleo vendégszeretetét élvezi, máris sikerült
átvennie a hatalmat. Senki nem merte megreszkírozni, hogy ellenszegüljön az akaratának. Ezt
a bátor feladatot meghagyták Victoriának.
– Hívatott, uram? – kérdezte, a hűvös, udvarias kérdésben keresve menedéket.
Lucas kifürkészhetetlen tekintettel nézte, ahogy a lány közelebb jön, majd megáll a szoba
közepén.
– Még mindig nem öltözött át – állapította meg. Victoriának minden bátorságát össze kellett
szednie, hogy a döntését közölje vele.
– Jó oka van. Ugyanis nem tartok önnel. Csak kellemes utat szeretnék kívánni – sarkon
fordult, és az ajtó felé iramodott.
– Még nagyon megbánja, Victoria, ha most kimegy innen.
A végtelenül nyugodt hang megállásra késztette a lányt.
– Bocsásson meg. Egyéb mondanivalója is van?
– Volna mit megbeszélnünk. De ezt a beszélgetést már a kocsiban szeretném megejteni. Most
csak annyit: bocsánatát kérem Lady Atherton érzelmi kitöréséért. Nem is sejtettem, hogy
ilyen látványos összeomlásra képes.
– Az időzítés mindenesetre tökéletes volt. Mikorra tervezte, hogy elárulja nekem az
igazságot?
– Milyen igazságot? Hogy egyszer megkértem Jessica kezét? Ez a kettőnk kapcsolatát nem
érinti.
– Nem erről az igazságról beszélek! Csak a pénzem miatt vett feleségül! Meri tagadni?
– Nem – méregette ridegen Lucas. – De ezt ön már a legeslegelején megsejtette. Volt szíves
felhívni rá a figyelmemet. De aztán nagyon kockázatos játékba bocsátkozott: elfogadta az
ajánlatomat. A döntés joga az öné volt.
– Az arcomba meri vágni, milyen ostoba voltam?
– Miért? Mit várt egy szívtelen hozományvadásztól?
A lány levegő után kapkodott, mint akit gyomorszájon vágtak.
– Azt képzelte, szó nélkül eltűröm ezt a megaláztatást?
– Nem képzelek semmit. – Lucas átvágott a szobán, és a karjánál fogva megrázta Victoriát. –
Csak annyit kértem, hogy bízzék bennem. Az elmúlt hetekben a bennem való bizodalma
töretlen volt. Most sem kérek többet, pedig most már a feleségem.
– Bízzam önben? Az után, amit velem tett?
– Mi szörnyűséget követtem el? Nem én rendeztem el, hogy felfedezzenek bennünket.
Megmondtam előre, hogy nagyon veszélyes a dolog. A helyzet az, hogy meg kell fizetni az
intellektuális érdeklődéséért.
– Ne merészeljen gúnyolódni rajtam!
– Nem gúnyolódom. Csak emlékeztetem, ön is éppannyira akarta azt az együttlétet, mint én.
Mi több, azt mondta, szeret.
Victoria könnyben úszó szemmel rázta meg a fejét.
– Annyit mondtam, azt hiszem, hogy szeretem.
– Ajándékot hozott. Minden ellenállás nélkül megadta magát nekem. Ezt akár a szerelme
bizonyítékául is vehettem. Amikor a nagynénje bekopogott, első gondolatom az volt, hogy
meg kell védenem önt. Mit kellett volna tennem? Megtagadni, hogy feleségül vegyem ?
- Ne magyarázza félre a történteket! Esélyt látott rá, hogy megvalósítsa az eredeti tervét, és
megragadta a kínálkozó alkalmat. Ne is tagadja!
– Nem tagadom, hogy el akartam venni. Sem az ön, sem a saját jó híremet nem tettem volna
kockára múlt éjjel, ha nem lettem volna biztos benne, hogy előbb vagy utóbb, de
egybekelünk. A nagynénje felbukkanása láncreakciót indított el, de a végeredmény így is
ugyanaz. Lássa be, a kapcsolatunkat nem folytathattuk volna abban a formában. Már így is
mindenfélét rebesgettek kettőnkről, arról nem is beszélve, hogy a tegnapi kalandhoz hasonlók
után akár állapotos is maradhatott volna.
– De miért nem mondta el az igazságot, mielőtt az egészbe belekezdtünk? - A lány hisztérikus
kiáltása magamagát is meglepte. Fogcsikorgatva igyekezett visszanyerni hidegvérét.
– Semmi esélyem nem lett volna, ha elárulom, hogy egy árva pennym sincs. Márpedig én meg
akartam szerezni Q0t Higgye el, az elmúlt időszak számomra is gyötrelmes volt. Tanúsíthatna
egy kis megértést és kedvességet.
– Kedvességet? - hült el a lány. - Talán sajnálnom is kéne?
– Miért ne? ön mindenkihez olyan kedves. Még Lady Athertonnak is hagyta, hogy a vállán
zokogja ki magát. – Végighúzta a kezét a lány haján. – Egy kis kedvesség igazán kijárna
nekem - a férjének - is. Isten a megmondhatója, nem könnyű szerep.
– És mit ajánl cserébe?
– Utolsó csepp véremig azon leszek, hogy jó férje legyek önnek - sóhajtotta a férfi.
– Mégis mitől lehetne ön jó férjem ? – fejtette le a karjáról Lucas ujjait Victoria. - Szilárd
anyagi hátteret nem tud biztosítani. Én vagyok az, aki pénzt hoz ebbe a házasságba. Igaz, ön
a nevét és a rangját adja hozzá. Csak hát engem sosem nyűgözött le a nemesi rang.
– De a kalandokat is megkapta tőlem, amelyekre annyira áhítozott!
– Porhintés volt!
– Vicky...
– Egyet még tudnom kell. Miután a házasságunk megköttetett, szándékában áll szerelmi
viszonyra lépni Lady Athertonnal?
– Elment az esze? Engem alávaló gazembernek tarthat, ha akar, de Lady Atherton
feddhetetlenségét mégsem kérdőjelezheti meg!
– Igaz is – fintorodott el Victoria. – A tökéletes Lady Atherton! Álmában sem jutna eszébe,
hogy a házasságon kívül keressen örömöket.
– Pontosan.
– Micsoda nemes lelkű asszony! Neki első a kötelesség: négy éve sem a szívére hallgatott,
amikor Lord Athertonnak nyújtotta a kezét.
– Azt tette, amit tennie kellett – mondta türelmetlenül Lucas.
– Meglepő belenyugvással kezeli ezt az egész ügyet – jegyezte meg Victoria.
– Négy év nagy idő – vont vállat Lucas. – Az igazat megvallva, ma már csak
megkönnyebbüléssel tudok arra gondolni, hogy nem házasodtunk össze. Időközben rájöttem,
hogy nem illünk egymáshoz.
– Miért? – vetett rá kételkedő pillantást Victoria. – Kötelességtudó felesége lenne. Hisz ő
maga a megtestesült asszonyi tökély.
– Mégis... valahogy unalmasnak találom – vallotta meg a férfi. – Izgalmasabb asszonyra
vágyom. És a múlt éjszaka után bizton állíthatom, hogy szenvedélyesebbre is.
– Valóban? – pirult el Victoria. – A tapasztalat mondatja ezt önnel? Volt alkalma
összehasonlítani az ágybéli képességeinket?
Lucas mosolya vígyorrá szélesedett.
– Szerintem az ön dús fantáziája is kevés lenne ahhoz, hogy maga elé képzelje jessicát, amint
belopózik egy fogadóba, hogy ott a szeretőjével találkozzék. Legyen nyugodt, jessica négy
éve is éppen olyan végtelenül tisztességes volt, mint manapság. Soha nem veszélyeztetné a
hírnevét egy férfi vagy az intellektuális érdeklődése miatt.
– Nem úgy, mint én – sóhajtott a lány.
– Mert még egy ilyen különleges nőt, mint ön, nem hordott hátán a föld! Ezért néha nem is
tudom, hogyan viselkedjem önnel szemben. De gyorsan tanulok! Most pedig fejezzük be ezt
az értelmetlen vitát, így is rengeteg időt elvesztegettünk. Menjen, öltözzön át! – A faliórára
tekintett. – Tizenöt percet kap.
– Utoljára mondom, uram, nem megyek sehová! A férfi egyetlen lépéssel mellette termett, az
állánál fogva kényszerítette a lányt, hogy a szemébe nézzen. Tekintetében harag és tűz
lobogott.
Victoria most értette meg, miért követték az emberei oly engedelmesen a csatába, miért
lépked a ház népe oly csendesen.
– Victoria – kezdte —, úgy látom, nem értette meg, milyen halálosan komolyan gondolom,
hogy tizenöt perc múlva indulunk. Lehet, hogy az én hibám. Eddig – hogy ezzel is örömet
szerezzek – eltűrtem az önfejűségét, ezért az a benyomása támadhatott, hogy figyelmen kívül
hagyhatja, ha én parancsolok valamit. Mostantól ezt verje ki a fejéből!
– Nekem sem ön, sem más férfi nem parancsolhat!
– Nem parancsolhatott, a mai napig. De, ha tetszik, ha nem, most már a férje vagyok, és azt
mondom, hogy – ismét a faliórára pillantott – tizenhárom percen belül elhagyjuk a várost.
Bármilyen öltözékben legyen is ebben az időpontban, fogom és úgy ahogy van, bepakolom a
kocsiba. Ne tegye próbára a türelmemet! Induljon! Tizenkét perce maradt! Victoria
megfordult, és elhagyta a könyvtárszobái
Azt hitte, már sosem érnek Yorkshire-be. A férjél nem sokat látta az utazás során, Lucas
George nyer gében tette meg a hosszú utat, Victoria a kocsiban zötykölődött. Éjszakára
fogadókban szálltak meg, Victoria és Nan osztozott az egyik szobán, a másikat Lucas és inasa
foglalta el. Az étkezések kínosan udvarias légkörben teltek.
 Victoria hangulata mit sem változott, és úgy tűnt fel, Lucas is kerüli, örül, hogy nem kell a
feleségével foglalkoznia.
A Stonevale környéki földek látványa nem sok jóval kecsegtetett. Különösebb mezőgazdasági
ismeretek nélkül is nyilvánvaló volt, hogy a szántókon a termés legfeljebb ha közepes lehet.
Semmit nem látott, ami jobb kedvre hangolta volna: a parasztok kunyhói omladoztak, csont-
bőr állatok keresgéltek eleséget a legelőkön.
A falu boltjának kirakata üresen tátongott, az utca porában gyerekek játszadoztak. Mintha
London legsötétebb nyomornegyedeit látta volna.
– Erre nincs bocsánat! – suttogta Nannek. – így elhanyagolni ezeket a földeket!
– őlordságának lesz dolga elég! – kockáztatta meg Nan. – Reméljük, sikerül életet lehelnie
ebbe a pusztaságba.
– Reméljük – hagyta rá Victoria.
Ha sikerül is, az csak az ő pénzével érhető el. Most kezdte megérteni, mekkora teher szakadt
Lucas nyakába azzal, hogy megörökölte Stonevale-t. A birtokon és a környéken élők jóléte a
nagy ház virágzásától és irányításától függött. A helyiek – bérlők, parasztok, a személyzet –
jövője Lucas kezében volt.
„Ha rajtam múlna ezeknek az embereknek és földeknek a sorsa, vajon akkor is elítélném az
érdekházasságot?" – kérdezte magától. Valószínűleg nem. Lady Atherton is megmondta, tenni
kell, amit a kötelesség diktál.
Mégsem enyhült meg Lucas iránt. Megértette, miért kellett a férfinak vagyonos nőt elvennie,
de azt nem tudta megbocsátani, hogy zsákmányul öt szemelte ki. Más örökösnőt is találhatott
volna magának!
– Nézze, asszonyom, milyen szép ez a ház! – szólalt meg Nan, amikor a távolban
megpillantotta Stonevale-t. – Kár, hogy a birtok és a kert ennyire gondozatlan.
Victoria azon kapta magát, hogy kíváncsian szemléli jövendő otthonát, holott megfogadta
magában, hogy egyetlen elismerő pillantást sem vet semmire, amihez Lucasnak a
legcsekélyebb köze is van.
Pedig Nan jól látta. Stonevale impozáns épülete uralta a vidéket, a macskakővel kirakott
kocsifelhajtóról széles lépcső vezetett a bejárathoz. Az épület előtti térség dísze a szökőkút
volt, ám vize nem csobogott, medencéjében kupacokba gyűlt a szemét. Ahogy az uradalom és
a falu, úgy a nagy ház is a reménytelenség közönyébe süppedt.
Lucas a lovász kezébe nyomta a kantárt, és a hintóhoz lépett, hogy kisegítse Victoriát. A
lány csalódott arckifejezését látva megszólalt:
– Jól látja. Tennivaló van itt bőven. Szeretném, ha közös munkával állítanánk helyre mindent,
Vicky. Stonevale mostantól fogva az ön felelőssége is. Nemcsak a kettőnk, hanem születendő
gyermekeink otthona is.
A vacsora lehangoló volt. Griggs, a komornyik többször elnézést kért a szűkös választék és a
felszolgálás miatt. Sem szakácsnőt, sem inast nem sikerült még fogadniuk. Az étkeknél már
csak maga a helyiség volt szegényesebb: kopott, hasadozó szőnyegek, agyonkarcolt, poros
bútorok. A valaha pompázatos csillárt évek óta nem tisztíthatták.
– Nos, uram – törte meg a rájuk telepedő kényelmetlen csendet Victoria, miután erőt Öntött
magába egy jó pohárnyi, bornak nevezett lőrével —, mire szándékozik költeni a pénzemet? A
kertre? A bérlők gazdaságaira? Vagy újra bútoroztatja a házat? Ráférne már
– Mivel szeretné kezdeni?
– Mit számít az? Stonevale felvirágoztatása az ön feladata, nem az enyém – húzta kesernyés
mosolyra a száját a lány. – Most, hogy megszerezte a vagyonomat, arra költi, amire csak
akarja. Mostohaapámnak nem okozott gondot édesanyám pénzének elherdálása: lovakat vett,
szeretőt tartott.
– Mondja, asszonyom, tudja, mit jelent az a szó: kihívás?
– Hogy kerül ez ide?
– ön egy életerős, intelligens nő, a sors szeszélye folytán meglehetősen tehetős. De azonkívül,
hogy a pénzét a függetlensége megtartására és az életszín vonala fenntartására használta,
soha, semmilyen hasznos dolgot nem cselekedett.
Ez hatott.
– Jelentós összegeket áldoztam jótékonykodásra – felelte sértődötten.
– Ez sem időt, sem tényleges cselekvést nem igényel. Eddig se férje, se családja nem volt,
akikkel törődnie kellett volna. Hogy néha festeget és előadásokra jár? Időtöltésnek,
unaloműzésnek elég lehet, de nem nyújtja azt az izgalmat, amelyre ön vágyik. Ezért
kerülhetett sor a mi éjszakai kalandozásainkra, amelyek végül is bajba sodorták.
– Nem tudhatja – sápadt el a lány —, miért volt szükségem éjszakai kalandokra.
Megköszönném, ha nem vonna le messzemenő következtetéseket.
– Nem hiszem, hogy tévednék – csóválta meg a fejét Lucas. - Mindketten azt kaptuk, amit
akartunk: ön kalandokat, én feleséget.
– Gazdag feleséget – jegyezte meg csípősen Victoria.
– Igen, az öröksége nélkül lépni sem tudnék, de talán az ön élete is új értelmet nyer, ha célt lát
maga előtt. Minek pocsékolná az idejét és a pénzét bálokra? Segítsen nekem megmenteni
Stonevale-t! A vagyonára valóban szükségem van, de ígérem, a tudta és beleegyezése nélkül
nem költök belőle.
– Ezt hajlandó lenne írásba adni?
– Miért tenném? A férje vagyok, és ez bizonyos előjogokkal jár. Már az is szép tőlem, hogy
felajánlottam,
– Nem tudok elég hálás lenni, uram. De ebből a beszélgetésből mára ennyi elég. Ha
megengedi, visszavonulnék a szobámba. Jó éjt! – mondta, és kiviharzott a szobából.
Miután felhajtott néhány pohár portóit, és inasát is elbocsátotta, Lucas a hálószobájában
álldogált. Egyetlen hang sem hallatszott a szomszédos szobából. Lehet, hogy Victoria ágyba
bújt, talán már alszik is.
Felkapott egy gyertyatartót, és óvatosan elfordította az összekötő ajtó gombját. Minden joga
megvan ahhoz, hogy belépjen a felesége hálószobájába. Hogy ebben Victoria ne tudja
megakadályozni, már idejekorán kivette a kulcsot a zárból.
A szobára teljes sötétség borult, csak az ablakokon szűrődött be némi fény. Úgy tűnik, a
felesége nem szereti elhúzni a függönyöket éjszakára. Furcsa.
A gyertyafény azonban nemcsak a takaróba burkolózó lány kontúrjait világította meg,
hanem a kopott szőnyegeket, bútorokat is. Victoria biztosan nem ilyenhez szokott.
Az ágyhoz sétált, azon morfondírozott, hogyan közölje, hogy férji jogaival kíván élni. Míg
az ebédlőből a hálószobájába tartott, egész helyre kis beszédet fogalmazott meg magában az
asszonyi kötelességről és a férjek jogairól. Mindez most olyan nevetségesen hatott. Mert mi
lesz, ha a lány minderre csak annyit mond, nincs kedve együtt hálni vele többé?
Ahogy a gyertyát megemelte, a lány nyakában megcsillant a borostyánmedál.
Még mindig viseli! Akkor talán nincs veszve minden!
Victoria megmoccant. Pillái megrebbentek, hirtelen kinyitotta a szemét, rémülten felnézett a
férfira, és felsikoltott:
– Ne, istenem, ne! Menjen innen!
Lucas dermedten állt. A lány kinyújtotta a kezét, mintha ezzel is távol akarná tartani a férfit.
Tévedett! A felesége még a gondolatát sem bírja elviselni, hogy férjét az ágya közelében
lássa!
– Vicky, az isten szerelmére...
– A kés! Könyörületes isten, a kés! – bámult elszörnyedve a gyertyára a lány. – Ne, kérem,
ne!
Lucas megkönnyebbülten felsóhajtott. Álmából ébresztette fel a lányt, aki azt hiszi, a rémes
álom most folytatódik.
 Gyorsan az éjjeliszekrényre tette a gyertyát, leült az ágyra, és átkarolta a lányt. Victoria szája
újabb sikolyra nyílt a borzalmas jelenet láttán, amelyet csak ó láthatott.
– Victoria, ébredjen fel! – rázta meg vállánál fogva.
Semmi jel nem utalt arra, hogy a lány tudatáig elhatolt volna a hangja. Nemegyszer látott már
az őrület határán lebegő, hisztérikus férfiakat a harcmezőn. Egyetlen hatásos gyógymód
létezett arra, hogy ezeket a valóság talajára visszarángassa. Hűvös nyugalommal felemelte a
kezét, és erősen arcul csapta Victoriát.
Erre magához tért. Zavartan pislogott, de kis időbe beletelt, míg megismerte a férfit.
– Lucas – suttogta —, hát maga az?
A megkönnyebbüléstől könnyek szöktek a szemé-be, Lucashoz bújt, úgy kapaszkodott belé,
mint mentőangyalába, aki a pokol tornácáról hozta vissza a mennyországba.
Rohanó léptek zaja hallatszott a folyosóról, majd ideges kopogtatás:
– Asszonyom! Asszonyom, én vagyok az, Nan! Jól van?
Victoria összerezzent. Lucas gyengéden megsimogatta a könnyáztatta arcot.
– Semmi baj, kedves. Majd én elküldöm. Mindjárt visszajövök.
Az ajtóhoz ment, kinyitotta. A folyosón az idegesen toporgó komorna állt.
– A lépcsőn voltam, a szobámba tartottam, amikor meghallottam, hogy asszonyom felsikolt
-mondta zavarodottan, nem a férfit, hanem a kezében tartott gyertyát nézve. - Minden rendben
van?
– Az asszonya remekül érzi magát, Nan. Én vagyok a hibás. Felébresztettem egy rossz álom
kellős közepén.
– Gondoltam, hogy ez lehetett - mondta aggódva a komorna. – Szegény kis jószág! Annyit
szenved ezektől az álmoktól az utóbbi hónapokban! Azért fogadott el minden meghívást, mert
azt remélte, hogy hajnalra eléggé fáradt lesz, és nem fog álmodni. De itt, vidéken, ahol korán
nyugovóra kell térni, meggyötrik még ezek a szörnyű álmok szegénykémet! Talán jobb lenne,
ha hozzá közelebb kaphatnék szobát.
– Nincs miért aggódnia, Nan. Az úrnője most már férjes asszony. Majd én vigyázok rá. A
szobám is közelebb van, mint a magáé.
– Igenis, uram - pirult el Nan. – Akkor megyek is. Pukedlizett, és elsietett a folyosón.
Lucas becsukta az ajtót, és visszament az ágyhoz.
– Bocsánat, Vicky, nem ilyenre terveztem az ébredését.
– Először is: mit keres a szobámban? – kérdezte félig gyanakodva, félig bosszúsan a lány.
A gyengeség percei ezzel véget is értek, konstatál ta Lucas.
– Tudom, nagyon megrázza majd, amit most hallani fog: de önnek férje van, és a férjeknek
joguk van bemenni a feleségük hálószobájába. – Leült az ágy szélére, mit sem törődve
Victoria ellenséges pillantásaival. – A komornája azt mondta, gyakran vannak rémálmai.
Lehet ennek valami különleges kiváltó oka?
– Nem.
– Csak azért kérdem, mert néha engem is kellemetlen álmok gyötörnek.
– Mindenkinek vannak rossz éjszakái.
– Ez igaz, de az én álmom visszatérő álom. Az öné
is?
A lány habozott.
– Igen – felelte végül, de nyilvánvalóan nem volt kedve többet beszélni róla. – Az ön álmában
mi történik?
– Harcolunk. A lovamat kilövik, és olyan szerencsétlenül esik, hogy alászorulok. – Lucas a
reszkető gyertyalángot nézte. – Körülöttem haldoklók. Némelyikük meglepően hosszú ideig
él még. Álmomban végighallgatom a haláltusájukat. Borzalmas gondolatok száguldoznak a
fejemben: vajon én túlélem-e, vagy jönnek az emberbőrbe bújt férgek, akik a haldoklókat
fosztogatják? Egyetlen nyisszantással elvágják a torkomat, és akkor vége lesz mindennek
mindörökre?
A lány félénken megsimogatta a karját.
– Szörnyű – suttogta. – Lucas, ez tényleg borzalmas. Az ön álma sokkal rosszabb, mint az
enyém.
– Ön miről álmodik?
Victoria elkapta a pillantását, a takarót idegesen gyűrögető kezére meredt.
– Álmomban mindig egy lépcső tetején állok. Valaki ... egy férfi üldöz. Az egyik kezében
gyertyatartó, a másikkal kést markol.
Lucas várt, érezte, többről lehet szó. Ahogy a lány azt mondta: „valaki... egy férfi", abból
megsejtette, hogy ennek a férfinak arca van, ezt a férfit a lány ismert. Ám Victoria nem
mondott mást, ó pedig nem mert kérdezősködni, nehogy elrontsa házasságuk első meghitt
perceit.
Valóban, ilyen közel még sosem került a feleségéhez, kivéve talán azt az ominózus éjszakát.
De nem is szabad erőltetnie.
Stratégia, mondogatta magában a bűvös szót. Ésszel mindig többre mehetsz, mint erővel.
Felállt.
– Jól érzi magát?
Victoria bólogatott, de nem nézett a szemébe.
– Igen, köszönöm. Jól vagyok.
– Akkor elköszönnék. Ha szüksége lenne rám, csak kiáltson. Nyugodalmas jó éjszakát,
Vicky!
Elhagyta a felesége hálószobáját. Nehezére esett megtenni. Mint még soha mást.

Három nappal később Victoria látogatást tett a faluban. Eredetileg lóhátról akarta
megszemlélni új otthonát, de ezt Lucas kategorikusan megtiltotta.
– Stonevale új úrnőjének első nyilvános megjelenése lesz ez. Nem lovagolhat be egyszerűen
az emberek közé. Vagy hintón megy, és magával viszi a komornát meg a lovászt, vagy nem
megy sehová!
Miután kapcsolatuk még mindig bizonytalan alapokon nyugodott, Victoria nem mert vitába
szállni
Ezzel a tettével, állapította meg keserűen, belépett az első szóra engedelmeskedő háziak
sorába. Gyorsan megtanulta, hogy a személyzet és a saját sorsát könnyíti meg azzal, ha nem
ellenkezik a férjével minden adandó alkalommal.
Hogy adhatta meg magát ilyen könnyen, dühöngött magában. De az is igaz, semmi kedve
nem volt napi huszonnégy órában csatározni. Kellemesebb volt jól érezni magát a férfi
társaságában, ahogy házasságuk előtt, mint álló nap háborúzni.
Az is kétségtelen, hogy újsütetű engedelmessége békességet hozott a házra. Igyekezetét látva
Lucas is próbált kedvesebb lenni, a háznép rettegése is alábbhagyott. De teljhatalommal bírt
felettük, első parancsszavára ugrott mindenki.
Ezt az állandó parancsolgatást a hadseregben tanulhatta meg, morfondírozott Victoria. De
nem javította ki magát, Lucas született vezető, aki erős kézzel fogja az embereit. Márpedig
Stonevale felvirágoztatásához ez kell. A férfi zsarnoki természetére, önteltségére már az
esküvő előtt is felfigyelhetett volna, feddte meg magát két döccenés között a faluba veze-
tő kátyús úton, csak akkor persze Lucas még rejtegette előle valódi énjét.
– Tényleg ezen a sivár helyen akar vásárolni, asszonyom ? – kérdezte Nan, amikor a hintó
befordult a poros főutcára. – Hol van ez a Bond Streethez vagy az Oxford Streethez képest!
– Az igaz, de nem is báli ruhát jöttünk venni. Az a lényeg, hogy a hétköznapjaikat élő
stonevale-iekkel találkozzunk. Most már itt van az otthonunk. Meg kell ismernünk a
szomszédainkat.
– Ha ön mondja, asszonyom. – Nant szemlátomást nem győzte meg az elgondolásban rejlő
bölcsesség.
Victoria elmosolyodott, és úgy döntött, hogy gyakorlatiasabb oldalról vázolja fel a problémát.
– Láttad, milyen állapotban van Stonevale. A ház jóformán lakhatatlan. Olordságának, aki
katona volt világéletében, minden energiáját lefoglalja a gazdaság irányítása. A háztartásra
már nem marad ideje, és kétlem, hogy sikerrel járna, ha megpróbálná.
– Az már igaz – ismerte el Nan. – Egy akkora ház mint Stonevale irányítása asszonyi munka.
– Nagyon úgy fest, hogy én vagyok az az asszony, akinek kezébe kell venni a dolgokat. Ha
már itt kell élnünk, próbáljuk meg a legjobbat kihozni a helyből. És ha már pénzt kell
költenünk rá, arra törekedjünk, hogy minél többet itt, a faluban költsünk el. Az itt élők
Stonevale jövedelmeitől függnek.
– Igen, értem.
Emberek siettek elő a boltokból, a roskatag kocsmákból, szájtátva néztek, amint a Stonevale-
hintó lassan végiggördül az utcán. Victoria rájuk mosolygott, integetett.
Néhány bágyadt integetés volt a válasz, de a fogadtatást a lelkesedés teljes hiánya jellemezte.
Victoria szerette volna tudni, hogy az érdektelenség a személyének szól-e, vagy ezek a
szegény emberek mindent ilyen fásultan fogadnak, ami Stonevale-ból származik. De nem
hibáztatta őket, amiért nem tudnak örömmel nézni a jövőjük elé, a nagy ház előző gazdáinak
gondatlansága döntötte romba az életüket
Nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék, amikor az ót követő Nan a lovász segítő karját
elfogadva, égnek emelt orral lépett ki a hintóból.
A meleg tavaszi napsugarak körülölelték Victoria borostyánsárga ruháját, felszikráztak
mézszín fürtjei között. A kalapját díszítő sárga toll meglibbent a lágy szellőben, a nyakában
függő medál felszikrázott. Minden szem rászegeződött, a falu népe mozdulatlanná dermedt.
Egy kicsi lány, aki eddig anyja szoknyájának takaró biztonságából nézte az úrnő
bevonulását, örvendezve felkiáltott, és szaladni kezdett Victoria felé.
– Borostyán hölgy! Borostyán hölgy! – kiabálta boldogan, meztelen talpacskái felverték az
utca porát. – Gyönyörűséges Borostyán hölgy! Hát visszajöttél? A nagyi megmondta, hogy
egy szép nap visszajössz! Azt is mondta, hogy aranyló méz a hajad színe, és aranyos a ruhád!
– Megállj, te! – pördült elé Nan. – Még a végén összekened őladysége ruháját! Menj csak
vissza szépen a mamádhoz!
De a lánykát semmi nem állíthatta meg, mocskos kis ujjaival, arcán földöntúli mosollyal
körbetapogatta Victoria ruháját.
– Szervusz! – mosolygott le rá Victoria. – Hogy hívnak, kicsim?
– Lucy 'awkins – közölte a kislány büszkén. Tágra nyílt szemmel itta magába a csodás
látványt. – Az ott az anyukám. Az meg a nővérem.
Az asszony, akire rámutatott, már feléjük tartott, halálra vált arccal. Talán ha öt évvel lehetett
idősebb Victoriánál, mégis húsz évvel öregebbnek látszott.
– Nagyon-nagyon sajnálom, asszonyom! Ó még kisgyerek! Nem akart rosszat! Nem tudja,
hogy illik viselkedni.
– Ugyan, semmi baj nem történt!
– Semmi baj?! – ismételte az asszony őszinte elszörnyedéssel. – De összekoszolta a ruháját,
asszonyom! – mutatott a Victoria ruháján feketéllő aprócska tenyérnyomokra.
Victoria ügyet sem vetett a koszfoltokra.
– Lucy az első, aki örömmel üdvözölt ebben a faluban. A házvezetőnőnket, Mrs. Sneatht
leszámítva, persze. Ha már itt tartunk: a nagyobbik lányának vagy valamelyik barátnőjének
nem lenne kedve munkát vállalni nálunk a konyhán? Nagy szükségünk lenne cselédekre. El
nem tudom képzelni, Stonevale-t hogyan lehetett működtetni ilyen kevés emberrel !
– Munkát? – visszhangozta az asszony, mint aki nem hisz a fülének. – Munkát? A nagy
házban? Ó, hát hogyne vállalna! Elmondhatatlanul hálásak lennénk, ha felfogadná! A
férjemnek évek óta nincs munkája, és rajta kívül még sok embernek.
– Híggye el, Lord Stonevale és jómagam lennénk igen hálásak, ha elszegődnének hozzánk –
mondta, és körbenézett a hintót körülálló kíváncsi embereken. – Ami azt illeti, igen sok
dolgos kézre lenne szükségünk. Aki szívesen dolgozna a kertben, a konyhán vagy a lovak
körül, jöjjön el holnap reggel. Mindenkit felveszünk. És ha most megbocsátanak... Egy kis
vásárlásra indulnék e bájos falucskában!
Nyomában Nannel elindult, a tömeg megigézve utat nyitott. Belépett egy kicsiny méteráru-
kereskedésbe, de még hallotta, hogy Lucy megállás nélkül a Borostyán hölgyről csacsog.
Két óra múlva beviharzott a nagy ház halijába.
– Griggs! Nem tudná megmondani, hol találom Lord Stonevale-t? Azonnal beszélnem kell
vele!
– A könyvtárban tartózkodik, asszonyom, Mr. Satherwaite-tel. De nyomatékosan kérte, hogy
senki ne zavarja, amíg az új tiszttartóval beszélget.
– Azt hiszem, most az egyszer kivételt tehetünk.
És nem árt, ha én is találkozom Mr. Satherwaite-tel -mosolyodott el Victoria, és kesztyűjét
hámozgatva a könyvtár ajtaja felé iramodott.
– Megbocsásson, asszonyom – állta el az útját Criggs —, de Lord Stonevale igen határozottan
utasított, hogy senkit...
– Nyugalom, Griggs! Majd én elrendezem!
– Ismételten bocsánatáért esedezem, asszonyom, de én már hónapok óta ölordsága
szolgálatában állok, és tudom, ha megparancsol valamit, elvárja, hogy mindenki
engedelmeskedjék!
– Higgye el – mosolygott rá a lány —, ha valaki, én aztán tudom, hogy Stonevale milyen
nehéz természetű! Legyen oly jó, és nyissa ki az ajtót, Griggs! Bármi történjék is, vállalom
érte a felelősséget! Nem lesz semmi baj!
A kétkedni látszó, de asszonya kérését megtagadni nem merő Griggs balsejtelmektől terhes
pillantással tárta ki az ajtót.
– Nagyon köszönöm – mondta Victoria, és belépett.
Az ajtónyitás hangjára Lucas felháborodottan fel-pillantott, majd tekintetében a felháborodást
a meglepetés váltotta fel.
– Asszonyom... – állt fel – azt hittem, bement a faluba.
– Mint látja, már visszatértem. Óriási szerencse, hogy így együtt találom önöket – biccentett a
Lucas-szal szemben ülő, komoly képű fiatalemberre. Mr. Satherwaite kezéből kihullt a
naplófőkönyv, felpattant, és udvariasan meghajolt.
– Szolgálatára, asszonyom.
Lucas óvatosan méregette a feleségét.
– Miben lehetnék a segítségére, asszonyom?
– Csak néhány apróság miatt zavarognék. Megmondtam mindenkinek a faluban, hogy
személyzetet akarunk felvenni. És hogy azok, akiket érdekelne valami munka, holnap reggel
jelentkezzenek. Azt hiszem, Mr. Satherwaite-nek kéne elbeszélgetnie velük. Sok érdeklődőre
számítok, és délután még megbeszélem Mrs. Sneathtel és Griggsszel, hány emberre is lenne
szükségünk. És mert ügy látom, hogy önt teljesen lefoglalja a gazdaság, arra gondoltam,
nemcsak a benti, hanem a kerti munkákkal is én foglalkoznék.
– Értem – mondta Lucas.
– Emellett eszközöltem néhány bevásárlást a faluban. A legtöbb kereskedő holnap délelőtt
leszállítja az árut. Kérem, intézkedjék, hogy a számláikat kifizessék. Meglátásom szerint
azonnal szükségük lenne a pénzre.
– Még valamit? – érdeklődött hidegen Lucas.
– Ó, igen. Találkoztam Mrs. Worthtal, a tiszteletes feleségével. A férjével együtt meghívtam
holnapra teára. Azt szeretném megbeszélni velük, milyen adományokat fogadna szívesen a
falu. Arra kérném, tartson velünk ön is.
Lucas engedelmesen fejet hajtott az utasítással felérő kérés hallatán.
– Amennyiben időm engedi, természetesen önökkel teázom. Ez minden?
– Nem egészen. Ezekkel a botrányos utakkal is kezdeni kéne valamit.
– Majd felírom a javításra szoruló dolgok listájára.
– Tegye azt! Azt hiszem, pillanatnyilag nincs más. – Ismét a sóbálványként álldogáló
tiszttartóra mosolygott, megfordult, és elindult az ajtó felé. A küszöbön megtorpant. – Ja, még
valami! Mi ez az ostobaság a Borostyán hölgyről?
– Kitől hallott erről ? – Lucas pillantása megakadt a medálon.
– Az egyik gyerek kiabálta utánam ezt a nevet. Kíváncsi lettem volna, ön mit tud erről a
meséről. Olyan helyi legendaféleségnek tűnik.
Lucas Satherwaite-re nézett.
– Nem beszélhetnénk erről később, asszonyom?
– Ahogy kívánja – vont vállat a lány, és Griggs már húzta is be utána az ajtót.
– Na látja! – Victoria meg sem próbálta eltitkolni milyen elégedett kis rajtaütése sikerével.
Diadalittasan a komornyikra nevetett. – Amelyik kutya ugat, az nem harap!
– Igyekszem nem elfelejteni, asszonyom! – hagyta rá Griggs elhaló hangon.
Odabent Lucas leült, és egy újabb főkönyvet vett maga elé. Aztán észrevette, hogy a tiszttartó
kíváncsian őt fürkészi.
– A feleségem, mint látta, élénk érdeklődést mutat a birtok iránt – jegyezte meg.
– Igen. És legalább ennyire érdeklik a helyi ügyek is.
– Lady Stonevale duzzad a tenni akarástól és a/ energiától – mosolyodott el helyben hagyólag
Lucas. – Most talált valamit, ami minden figyelmét leköti.
– Igazán kegyes tett volt a részéről, hogy a mi szegényes falunkban vásárolt. Kétlem, hogy
bármit is talált volna, ami az ó kényes ízlésének megfelel.
– Szerintem a helyi kereskedelmet akarta ezzel fellendíteni. Csak hálás lehetek érte. Stonevale
meg mentéséhez mindkettőnk munkájára szükség van Ketten próbálunk megfelelni a
kihívásnak.
Satherwaite az asztalon tornyosuló könyvekre pillantott.
– Szavamra, uram, Stonevale megmentése van akkora kihívás, mint egy szál pisztollyal
feltartóztatni egy hadsereget.

Aznap este Lucas a kandalló előtt ült, kinyújtóztatta a lábát, és csendes megelégedettséggel
szemlélte, amint felesége kitölti a vacsora utáni teát.
Apróságnak tünt, kívülálló számára érdektelen teatöltési ceremónia, a férfi számára azonban
ennél fontosabb dolgot jelképezett: Victoria feleséghez illően viselkedik. Nem ámította magát
azzal, hogy ez a lány részéről a teljes kapitulációt jelenti, de hón remélte, hogy végre elindult
a javulás útján.
– Akkor most beszélhetne nekem erről a Borostyán hölgyről, uram – nyújtotta át a csészét
Victoria. – Mindent tudni szeretnék róla.
– Sokat nem tudok mondani – szürcsölt a teába Lucas, aki igyekezett minél hosszabbra
nyújtani a beszélgetést. A feleségének újabban szokásává vált kofán ágyba bújni. – A
nagybátyám említette először, nem sokkal a halála előtt. A medállal kapcsolatban. Próbáltam
kifaggatni, de szegény megkeseredett öregnek nem sok kedve volt mesélni.
– Mégis mit mondott?
– Hogy a medál generációról generációra öröklődik a családunkban. Stonevale első uráé volt.
A nagybátyám ezzel le is zárta a témát, közölte, ha gyermek-mesékre vagyok kíváncsi,
forduljak inkább a falu vénasszonyaihoz. Én Mrs. Sneatht kérdeztem meg, mivel ö volt az
egyetlen alkalmazott a házban.
– Folytassa! Mrs. Sneathtól mit tudott meg?
– Ismeri Mrs. Sneatht – nézett a kíváncsian figyelő szempárba Lucas —, nem egy szószátyár
fehérnép. De annyit sikerült kiszednem belőle, hogy faluszerte rebesgetnek valami legendát
Stonevale első earljéról és a feleségéről. Az earlt Borostyán lovagként is ismerték, mert
mindig borostyánszínű ruhában indult csatába.
– Tehát harcos volt – mormolta Victoria, és a tűzbe bámult.
– Mint valamennyi férfi, aki abban az időben egy Stonevale nagyságú birtokot a magáénak
mondhatott – jegyezte meg szárazon Lucas.
– A feleségét hívták Borostyán hölgynek?
– A legenda szerint – bólintott Lucas – a lovag és a felesége nagyon szerették egymást, és
gondjukat viselték a földeknek és az itteni embereknek. Gondoskodásuknak köszönhetően a
birtok felvirágzott, messze földről csodájára jártak. A lovagot számtalan leszármazottja
követte, valahányan boldog házasságban éltek, gazdagodtak. Suttogni kezdték, hogy a jólét
addig tart, amíg az úr és az úrnő boldogok Mrs. Sneath szerint a falubeliek úgy tartják, hogyha
Stonevale earlje nem szerelemből házasodik meg, azt a földek és az emberek sínylik meg. Ha
belegondol, van némi logika benne: amíg a gazdaság virágzott, az earlök megengedhették
maguknak, hogy azt vegyék el, akit szeretnek.
– A mostani időkig nem volt rá szükség, hogy pénzért házasodjanak, ha jól értem.
Lucas gyorsan folytatta, nem tetszett neki, hogy a beszélgetés új irányt kezd venni.
– Három nemzedékkel ezelőtt az akkori earl feleségül vett egy lányt, akit szeretett, de ha hinni
lehet a pletykáknak, a hölgy másnak adta a szívét. – Elakadt – Hogy egészen pontosak
legyünk, nem csak a szívét. A családja azért sürgette az esküvőt, mert a lány már egy másik
férfi gyermekét hordta a szíve alatt egy elszegényedett nemesét, aki – amikor hírül vette, hogy
a szerelme Lord Stonevale felesége lesz kivándorolt Amerikába.
– Szegény lány. Kényszerítették, hogy egy olyan férfi asszonya legyen, akit nem szeretett.
Gondolom a családját csak az érdekelte, hogy a lányukból Lady Stonevale lesz – mormolta
keserűen Victoria.
– Valószínűleg így volt – értett egyet Lucas. - de mielőtt véglegesen a lány mellett törne
lándzsát, gondoljon bele, mit érezhetett az ősöm a nászéjszakán, amikor megtudta, hogy a
felesége már nem szűz.
– Ha még emlékszik – villant hidegen Victoria tekintete —, én sem szűzen jöttem ebbe a
házasságba
– Azért van némi különbség, végtére is ön velem a későbbi férjével hált. Bár – tette hozzá, de
közben érezte, hogy veszélyes terepre merészkedik - nekünk meg elmaradt a nászéjszakánk.
– Maradjunk inkább az eredeti témánknál.
– Nos – kortyolt ismét a teába Lucas —, az earl gyanakodott, de bizonyítéka nem volt, elhitte
amit hinni akart. Ám a gyermek halva született. A felesége a szörnyű csapás után egészen
kifordult magából. Mindent bevallott, a férjét okolta a boldogtalanságáért és a
szerencsétlenségéért, amiért megakadályozta, hogy azé legyen, akit szeretett. Azután
bejelentette, hogy egyetlen vágya van csupán, meghalni. A kívánsága hamarosan teljesedett.
- Hogyan? – villant meg gyanakodva Victoria szeme.
Könyörgök, ne nézzen így rám! Nem az earl ölte meg! Nem kelt fel többé a gyermekágyból.
- Micsoda tragikus eset! Az earl mit tett ezután? Minden jóindulatát és bizodalmát elvesztette
a nőkkel szemben. De a családja nem hagyta békén, mondván, nem halhat meg örökös
nélkül. Újraházasodott. De ezúttal merő..., hogy mondjam, üzleti megfontolásból, szerelemről
szó sem volt. Miután a várva várt fiú megszületett, az earl és a felesége a lehető legkevesebb
időt töltötték együtt, azt sem stonevale-ben.
- Ekkor indult hanyatlásnak a birtok?
- Igen – bólintott Lucas —, és nem csupán a legenda, de az üzleti könyvek tanúsága szerint
is. Merő kíváncsiságból végiglapoztam néhányat, egyértelműen kiderült, hogy a mostani
leromlott állapot az e boldogtalan házasság időszakában kezdődő gondokra vezethető vissza.
- Valóban?
- Igen. A következő earl, a nagybátyám apja, nem csupán megközelíthetetlen, keserű ember
volt, hanem megszállott, de csapnivaló kártyajátékos is. Ó volt az első Stonevale earljei közül,
aki több időt töltött kártyaasztalnál ülve, mint a birtokain. Ó is megnősült, természetesen nem
szerelemből. Miután a nagybátyám megszületett, külön utakon jártak a feleségével.
- A gazdaság pedig hanyatlott tovább. Aligha meglepő, tekintve az earl érdektelenségét. És a
nagybátyja?
– Maitland Colebrook nemhogy szerelemből, de se azért, hogy pénzt, se azért, hogy rangot
szerezzen nem volt hajlandó megházasodni. Sokkal inkább azzal törődött, hogy mihamarabb
elszórja, ami a családi vagyonból még megmaradt. Amikor már egy penny-je sem volt,
visszavonult a megmaradt birtokra, ki se tette a lábát innen többé. – Lucas az ismét a tűzbe
bámuló, elgondolkodó lányt nézte. Szive szerint az ölébe húzta volna. – De a legérdekesebb
az egészben, hogy az a kislány Borostyán hölgynek szólította önt – mondta halkan.
- Miért olyan meglepő? Hallotta a mesét, és amikor meglátott abban a sárga ruhában, azt
hitte, a mese valóra vált.
- A legenda végét még nem mondtam el: amikor a Borostyán lovag és szíve hölgye visszatér
Stonevale-be, újra boldog napok köszöntenek mindenkíre.
– Mint a mesében. De ha az emberek abban bíznak, hogy ez az idó most jött el, csalatkozniuk
kell. Stonevale legújabb earlje nem szerelemből házasodott - Hanem pénzért.
- Az isten áldja meg, Vicky...

De a lány már menni készült.

- Bocsánat, uram. Kissé elfáradtam, lepihenek. Jóéjt.
Lucas is felállt, aztán amikor az ajtó bezárult a lány niögött, letette a teáscsészét, az asztalhoz
ment, és brandyt töltött magának.
A lába kínozta. Hosszú éjszakának néz elébe megint.

Három órával később már ágyban volt, és a szomszéd szobából átszűrődő halk zajokat
figyelte. Azt latolgatta, hogy vajon ez a kivárásra építő taktika valóban olyan jó elgondolás-e,
mint először képzelte.
Újabb hangok ütötték meg a fülét. Mintha Victoria felkelt volna. Talán nem tud aludni.
Talán a szörnyű álmoktól retteg.
De miért kéne egyedül megküzdenie a rémisztő álmokkal? Vajon egy gondoskodó férjnek
nem kötelessége-e kényelmet és biztonságot nyújtania a feleségének akkor is, ha az nem
akarja?
Elhatározásra jutván félrehajtotta a takarót, és köntösébe bújt. Ennek véget kell vetni. így
vagy úgy, de normális családi életet kell élniük. A kivárásos teóriát mielőbb el kell felejteni,
úgysem vezetett semmire.
Vagyis, foglalta össze komoran, Victoria nem térdel a lába előtt, és nem rimánkodik
szerelmes öleléseiért.
Már éppen bekopogott volna, amikor hallotta, hogy a szomszédos szoba folyosóra nyíló
ajtaja kinyílik, majd becsukódik. Elfordította a gombot, és belépett felesége üres szobájába.
Nem tudta, bosszankodjék vagy pánikba essen. Csak nem ostoba annyira ez a nő, hogy
kiszökik a sötét éjszakába? Már miért ne lenne? Hisz eddig is elindult már éji kalandokra
nemegyszer, épp az ő segédletével.
Visszarohant a saját szobájába, kapkodva magára rángatta a ruháit. Néhány perc múlva már
a lépcsőn osont lefelé. Ösztönei azt súgták, hogy a lány a konyhán keresztül hagyta el a házat.
Egyedül ott mehet ki úgy, hogy ne ébresztené fel a cselédeket. Utána sietett.
Szinte azonnal észrevette Victoriát. A néhány mindent túlélő, a sok hónapos
gondozatlanságot is elviselő hervatag zöldség között álldogált a konyhakertben. A csípős
éjszakai hideg ellen egy hosszú, kapucnis, borostyánszínű köpönyeget terített magára. Lucast
megrohanták az emlékek: amikor a lány még a nagynénje kertjében várakozott rá, az édes,
odaadó csókok.
Kívánja ezt a nőt, aki mellesleg a felesége!
 Szándékai szerint egy macska puha lépteivel lépeti ki a kertbe, de a lány megérezhette a
jelenlétét, mert megfordult.
– Hiányoznak az éjszakai találkáink.
– És ma éjjel egyedül akart kalandra indulni, Vicky? Nem hiszem, hogy egyetlen
játékbarlangot, bordélyházat vagy rossz hírű fogadót is találna többmérföldes körzetben. – A
lány felé sétált, de nem messze tőle megállt.
– Csak sétálni akartam – felelte Victoria halkan.
– Megengedi, hogy elkísérjem?
– Van más választásom?
– Nincs. – Mégsem engedheti, hogy azt higgye, akkor veti bele magát a sűrű éjszakába,
amikor csak akarja! – Merre szándékozott sétálni?
– Nem volt semmi határozott célom.
– Nem messze innen van egy kis kunyhó, elsétálhatnánk odáig – ajánlotta Lucas, aki maga is
akkor szerzett tudomást a kis házról, amikor tegnap körbelovagolt a birtokon. - A vadőré volt
valaha.
– Jó, nézzük meg.
– Szép esténk van - próbált beszélgetést kezdeményezni a férfi.
– Egy kicsit hűvös a levegő - felelte a lány távolságtartóan.
Ha jól emlékszik, látott némi tűzifát a kunyhó körül. Kár, hogy nem utasította már tegnap az
embereit, hogy hozzák rendbe a házikót. Bosszúsan ballagott, észre sem vette az út közepén
fekvő nagyobb követ. Megbotlott, halkan felnyögött.
– Valami baj van?
– Semmiség, csak a lábam. Egész este hasogat. – Próbált közönyösnek és egyben nagyon
bátornak látszani.
– Igazán, Lucas, megtanulhatná már, hogy nem tesz jót ez a csípős levegő, ha amúgy is fáj a
lába.
– Tudom én, de mert a fejébe vette, hogy most sétálgat, mi mást tehetnék, mint hogy
sétálgatok én is?
– Olyan feleséget kellett volna választania, aki nem kedveli az efféle testmozgást. Azt hiszem,
a tökéletes Miss Pilkington megfelelt volna e célra.
– Most már elárulhatom, ő is felkerült Jessica Atherton listájára, de a legcsekélyebb
lelkesedést sem tudtam érezni az irányában. Úgy képzeltem, unalmas lehet mellette az élet.
Ahogy arra ön és Annabella is voltak szívesek felhívni a figyelmem, roppant mód hasonlít
Lady Athertonra.
A lány teljesen a fejére húzta a kapucnit, a hangját is alig lehetett hallani.
– Csak azért mondja, hogy Lady Atherton unalmassá vált az évek alatt, mert nem ismeri Miss
Pilking-tont. De annak ellenére, hogy nagyon csinos és még csak tizenkilenc éves, már most –
hogy az ó szavaival éljek – vallásos elhivatottságot érez.
– Értem. Akkor nem nagyon illettünk volna össze. Ő nem nagyon kívánkozott volna egy
játékbarlangba. És aligha ütlegelte volna a sétapálcájával egy bordélyház ruhatárosát.
– Másfelől nem okozott volna ennyi gondot önnek. Biztos vagyok benne, hogy kötelességtudó
felesége lett volna. Ha már a kötelességnél tartunk...
– Igen? - sóhajtotta a férfi.
– Lady Atherton volt kedves figyelmeztetni, készüljek fel rá, hogy örökössel kell
megajándékoznom önt.
– Kedvem lenne megfojtani Lady Athertont.
– Csak segíteni akart. Végül is, ön kérte meg, segédkezzen örökösnőt keresni.
– Felesleges emlékeztetnie.
– Azt is mondta, lehet, hogy nekem nehezemre esik majd a kötelességeimet teljesítenem, de
nem szabad megfeledkeznem arról sem, hogy önnek sem lesz könnyű a nászi ágyban
megtenni azt, ami a cél érdekében szükségeltetik.
– A fenébe is! – kiáltott fel Lucas, megragadta a lány karját, és maga elé pördítette. – Ugye,
nem azt akarja mondani ezzel, hogy ezt is elhitte neki? Az után, ami a fogadóban történt?!
– Édesanyámtól és a nagynénémtől is azt hallottam, hogy a férfiaknak nem okoz gondot a...
dolog fizikai része. Hogy ilyesmit akkor csinálnak, amikor csak akarnak – felelte elhaló
hangon a lány, de bátran a férfi szemébe nézett.
– Erre a mutatványra nemcsak a férfiak képesek -morrant rá Lucas, majd elgondolkodva
hozzátette: – Valami azt súgja nekem, hogy az ön érzelmei sem voltak túlontúl mélyek akkor
éjjel.
– Hogy merészeli kétségbe vonni az érzelmeim tisztaságát? – villant haragosan a lány szeme.
– Ha az érzelmei oly mélyek lennének, mint akkor mutatta – vont vállat Lucas —, nem
múltak volna ilyen gyorsan el.
– Kénytelen vagyok magamba zárni őket. Ma már csak szégyenkezni tudok, ha arra gondolok,
mekkora ostobaság volt egyáltalán szóba hozni az érzéseimet. - Még folytatta volna, de a férfi
fájdalmasan felszisszent megint. – A lába, ugye? – A karját nyújtotta. -Ideje visszamennünk a
házba.
– Nem, a kunyhó közelebb van. Ott megpihenhetek egy kicsit.
– Jól van. De hadd segítsek!
– Köszönöm, Vicky.
A lányra támaszkodva jutott el a vadőr kicsiny kunyhójáig.

Kényelembe helyezkedett a kunyhó padlóján, fájó lábát kinyújtotta, karját másik, felhúzott
lábán nyugtatta. Nézte, amint a lány a tűzrakással bajlódik. Azt sem engedte, hogy tűzifát
segítsen behozni.
– Barátságos hely – szólalt meg Victoria, amikor a tűz fellobbant, és meleg fénnyel árasztotta
el a kis szobát. – Nem is gondolná az ember, hogy nem lakják. A kémény is ki van tisztítva, a
padló sem olyan poros, mint várni lehetne.
– Nem lennék meglepve, ha egy kilakoltatott bérlő élt volna itt, míg meg nem érkeztünk. A
nagybátyám nagyon komolyan vette a bérleti díjak behajtását.
– Szívtelen ember!
– Azért ne felejtse el, én a család másik ágából származom!
Ahelyett, hogy elmosolyodott volna, a lány komolyan megrázta a fejét.
– Nem vagyunk felelősek a családtagjaink tetteiért. Megmasszírozom a lábát!
Lucas nem tiltakozott. Az első masszírozás is igen kellemesen folytatódott a hintóban.
Victoria leterítette a köpenyét, rátérdelt. Gyengéd mozdulatokkal gyömöszölni kezdte a férfi
combját. Egyre feljebb és feljebb haladt. A férfi lehunyta a szemét. Hogy a finom érintések
nyomán támadó gondolatait más útra terelje, Lucas megszólalt:
– jólesik ez a kis meleg.
– Igen. Lucas? – A lány nem nézett fel rá.
– Nos?
– Szerette?
– Kit? – kérdezte meglepetten a férfi.
– Kit, kit? Lady Athertont!
– Kellett, hogy szeressem, különben miért kértem volna meg a kezét? De most
visszagondolva, nehéz elhinnem, hogy olyan ostoba voltam.
– Lady Atherton még mindig szereti önt.
– Csak a soha be nem teljesülő szerelem gondolatát szereti, és a mártír szerepét, aki feláldozta
magát a kötelesség oltárán. Ez inkább a kedvére való, mint szerelemmel szeretni egyetlen
férfit is. Egyáltalán nem irigylem Lord Athertont.
Jégcsapot ölelgethet az ágyban, gondolta magában.
– Szabad legyen megjegyeznem – vágott közbe hirtelen Victoria —, meglepően éles szemű
megfigyelés egy férfi részéről.
– Miért – nyitotta ki Lucas a szemét —, azt hitte, kizárólag a nők lehetnek éles szemű
megfigyelők?
– Nem, de...
– Nem kevesen vagyunk mi, férfiak, akik tudunk tanulni a hibáinkból, és felismerjük a
megfigyelésből adódó előnyöket.
Mélyet lélegzett.
– Vicky, az istenért, azon a részen finomabban! Csúsztassa egy kicsit feljebb a kezét!
– így jó? – kérdezte a lány, és engedelmeskedett. A férfi nem válaszolt, sápadtan ült. – Lucas,
jól van? – Hangjából őszinte aggodalom csendült.
– Az után az éjszaka után tudnia kéne, milyen hatással van rám az érintése.
– Abbahagyjam? – bizonytalanodott el a lány, keze elrebbent a férfi combjáról.
– Dehogy! Folytassa! Szívesen halok meg ilyen kínok között.
– Lucas, ugye nem abban mesterkedik, hogy... elcsábíttassa magát?
– A lelkem odaadnám, ha sikerülhetne.

– Nem is tudod, mennyire vártam már a nászéjszakánkat – simogatta meg a mellén pihegő
lány haját. Ruháik szanaszét hevertek a kunyhóban. A tűz előtt feküdtek a köpenyen. – És
ismerd el, azért a házasságnak is megvannak a maga előnyei. Nem kell botránytól tartanunk,
ha most felfedeznek. – Elvigyorodott. – Nem bánnám, ha legközelebb az én vagy a te
ágyadban próbálkoznánk. Mégiscsak kényelmesebb lenne, mint a fogadó hepehupás matracán
vagy ezen a kemény padlón.
– így sokkal kalandosabb. Olyan... szokványos lenne a saját ágyunkban.
– Biztosíthatlak, kedvesem, a férjed a saját ágyában is felülmúlhatatlan kalandokkal és
izgalmakkal tudna szolgálni! És ha magam mellett tudhatnálak minden éjszaka, nem kéne
azon aggódnom, miben töröd már megint a fejed.
A lány nem felelt. Ehelyett lassan kibontakozott a férfi öleléséből. Csendesen feküdt.
– Lucas? – szólalt meg nagy sokára.
– Igen, édesem?
– Esküszik, hogy nem ön szervezte meg, hogy a nagynéném ránk találjon a fogadóban?
– Fogja fel végre, asszonyom – förmedt rá haragosan Lucas —, elcsábítani akartam, nem
megszégyeníteni! Egyáltalán – könyökölt föl —, kikérem magamnak a gyanúsítgatást!
– De ön eldöntötte, hogy feleségül vesz egy gazdag örökösnőt. így elérhette a célját.
– Akármelyik örökösnőt nem vettem volna el – mondta a férfi zordan —, csak önt. Különben
is: mi szükség lett volna a nagynénje segítségére? Ahogy a dolgaink haladtak, magától is igent
mondott volna rövid időn belül. Vallja be! Ismerje végre el - vigyorodott el megint —, hogy
ellenállhatatlan voltam!
– Beképzelt szörnyeteg! Bárcsak egy olyan világban élhetnénk, ahol nem kell férjhez menni!
– Bárcsak egy olyan világban élhetnénk, ahol senki nem kényszerül arra, hogy a pénzéért
vegyen el egy lányt – fagyott le a vigyor Lucas arcáról. Victoria makacssága kezdte
bosszantani.
– Kényszerpályán mozgunk mindketten. Kössünk megállapodást: igyekezni fogunk, hogy a
másik számára minél elviselhetőbb legyen ez az állapot.
– Nem tetszik, hogy a házasságunkat valami üzlet-félének tekinti – ráncolta a homlokát a
férfi. – Úgy kezeli, mint egy vállalkozást vagy beruházást, ahol az üzlettársak alkalomadtán
együtt alszanak?
– Miért, nem erről van szó ? Csakhogy engem nem tekint egyenrangú társnak! A pénzem
befektethetem a vállalkozásába, fiút is szülhetek önnek, de különben tartsam magam távol az
ügyeitől!
– Vicky, Vicky, nyugodjon meg! Csak belehergeli magát ebbe az őrültségbe! Értse meg, nem
üzleti partnert akarok, hanem feleséget!
– Akkor magyarázza el, mi a különbség a kettő között, azonkívül, hogy a feleségét néhanap az
ágyába fogadja!
– Ezentúl majd gyakrabban fogadom, ígérem. A leglényegesebb különbség pedig az, hogy ön
szeret engem, ön mondta. A fogadóban.
– Nem – tiltakozott a lány —, azt mondtam, azt hiszem, hogy szeretem. A történtek sok
mindent megváltoztatnak.
– Most már elég legyen! Hallani sem akarok többé erről a megállapodás dologról. Férj és
feleség vagyunk!
– Azt állítja tehát, hogy a kapcsolatunk több, mint egyszerű üzleti vállalkozás?
– Hogyne lenne az? – értetlenkedett a férfi.
– Tehát állítja, hogy szeret engem? Lucas felült, a ruháit keresgélte.
– Nem hinne nekem, ha azt mondanám, hogy igen.
– Ki tudja? Próbálja meg, aztán meglátjuk! – forszírozta a lány, szemében kihívás csillogott.
Szó nélkül öltözködni kezdett ő is.
– Mit vár tőlem, Vicky?
– Amit, úgy gondolom, minden ifjú ara elvár - felelte hűvösen. – Örök szerelemről és örök
hűségről szóló vallomást. Csak épp nem kaphatom meg, ugye? Ugye? – erősködött tovább,
amikor Lucas felállt, és már a nadrágját gombolta.
– Nem bízom önben, Victoria – morogta a férfi. – Ha megkapná ezt a vallomást, arra
használná, hogy az arcomba vágja, hogy hazudtam, valahányszor csak megpróbálnám
megakadályozni valamelyik esztelenségét.
– Ez azt jelenti, hogy nem szeret, igaz?
– Csak annyit jelent, hogy túlságosan elkapattam Londonban, még a kezdet kezdetén. Azt
hiszi, egyet csettint, és máris a lába előtt heverek – szűrte át a fogai között a szavakat.
– Értem. – Ó is felállt, hátat fordított Lucasnak, és innentől fogva csak az öltözködésre figyelt.
Ki hinné, hogy néhány perce még szenvedélyesen szerették egymást, gondolta a férfi. Puszta
szavakkal szilánkokra törték amúgy is törékeny kapcsolatukat. Egy élet kevés lenne ahhoz,
hogy rájöjjön, hol ronthatták el.
– Vicky, miért nehezíti meg a saját dolgát? – lépett a lányhoz, és a karjába vonta. Az erőtlen
kis sóhajtól összefacsarodott a szíve. – Nem kislány már.
Victoria a férfi ingébe fúrta az arcát, bólintott.
– Igaza van. Úgy viselkedem, mint egy csitri. – Hátrébb lépett, tekintete a férfiéba mélyedt. –
De ahogy már az előbb is mondtam, szerintem a mi házasságunk csak akkor működik, ha
mindketten logikusan, ésszerűen cselekszünk. ígérem, én a magam részét teljesíteni fogom.
Lucas az arany szemekben reszkető könnycseppeket nézte, és nem tudta, mit mondjon. Az
édes kis ajkakra szerelmes szavak jobban illettek volna, mint egy üzleti ajánlat szavai.
– Köszönöm – mondta végül kedvesen —, hogy A legjobbat akarja kihozni a házasságunkból.
– Szívesen, uram.
– Lucas, ha nem ön szervezte meg, hogy ránk találjanak a fogadóban, akkor ki tehette? –
kérdezte félénken Victoria, amikor már az úton ballagtak hazafelé.
– Ki tudja? – vont vállat a férfi.
– Lady Atherton tette volna, azon való nagy igyekezetében, hogy örökösnőt kerítsen önnek?
– Meglehet – mosolyodott el Lucas a méltatlankodó hang hallatán. – De mit számít ez most
már? Így esett.
– így esett – visszhangozta Victoria. – Csak azért foglalkoztat ennyire, mert történt egy s más
furcsa dolog akkoriban. Abban biztos vagyok, hogy kémkedtek utánunk.
– Victoria – dermedt meg a férfi. – Miféle furcsa dolgokról beszél?
– Semmi lényeges...
– Szeretném, ha válaszolna a kérdésre, asszonyom! Esküszöm, addig állunk itt, amíg nem
felel!
– Hát jó – sóhajtott fel a lány. – Két alkalommal is hozzám került olyan tárgy, amely nem az
enyém. Mindkettőn W betűs monogram volt. A sálat az üvegház kilincsére akasztva találtam
meg, amikor a Zöld Disznóból hazaértünk.
– Akkor éjjel, amikor majdnem elgázolt bennünket az a hintó. És mi volt a másik tárgy?
– Egy dohányszelence. A festékesdobozomban.
– És senki nem kereste ezeket a tárgyakat? Victoria csak a fejét rázta, és indult volna tovább.
Lucas elé lépett.
– A szelencét mikor találta?
A lány riadt arccal suttogott valamit.
– Mikor? – dörrent rá a férfi.
– Mondom, azon az éjszakán, amikor az a bizonyos beszélgetésünk volt a kertben. Emlékszik,
uram, amikor az intellektuális érdeklődésemre hivatkozva arra kértem, hogy...
– Sorsdöntő éjszaka volt. Furcsa – jegyezte meg elgondolkozva.
– Miért?
– Aznap éjjel, amikor a hintóhoz mentem vissza, megtámadtak – magyarázta Lucas. –
Megfordult a fejemben, hogy rám lesett az a gazember, de aztán úgy döntöttem, csak véletlen
volt.
Victoria a rémülettől tágra nyílt szemmel fordult felé.
– Megtámadták? Csak most mondja? Az ég áldja meg, Lucas, mondjon már valamit!
– De mit? – Jóleső érzés volt, hogy a felesége ennyire aggódik a biztonságáért.
– Hogyhogy mit? Meg is sérülhetett volna! Az a gazember elvette a pénzét? Vagy az óráját?
– Nem, semmi ilyesmi nem történt.
– Hogy is történhetett volna! – vágta rá gyorsan Victoria. – Hisz ön sokkal gyorsabb volt,
ugye?
– Túlértékeli a képességeimet. Egyszerűen szerencsém volt. – A karját nyújtotta, és folytatták
útjukat. – Mindenesetre furcsa egybeesés.
– Hogy akkor találtam meg a szelencét, amikor önt megtámadták? – A lány lázasan
gondolkodott. – Mire következtet mindebből?
– Nem tudom, mit gondoljak. Lehet, hogy semmi összefüggés nincs a kettő között. Az is
előfordulhat, hogy azt az embert Edgeworth bérelte fel.
– Edgeworth? A vesztesége miatt? Feltételezi róla, hogy így akart bosszút állni, amiért ön
elnyerte a pénzét?
Lucasnak eszébe jutott legutolsó beszélgetése Edgeworthtal a klubban.
– Nemcsak a veszteségéről lehetett szó. Akár ó rendezte így, akár nem, ez akkor sem
magyarázat arra, hogyan kerültek azok a tárgyak az üvegházba.
– Sem arra a hintóra, amely kis híján elütött bennünket. Lehet, hogy tévedtünk, és nem is én
voltam a kiszemelt áldozat.
– Azt hiszi, én voltam a célpont? – húzta fel a szemöldökét meglepetten Lucas. – Lehetséges
Nem álltunk messze egymástól.
– Ismét csak Edgeworth.
Lucas ezt alaposan megfontolta. Akkor még nem vitatkoztak össze Vicky becsületén, de a
kártyacsata már lezajlott. És természetesen ott van az a múltbeli esemény, amely örök
ellenségekké tette őket.
– Meglehet – bólintott.
– De mi köze lehet a támadásoknak a tárgyakhoz r
– Ismer valakit, akinek W betűvel kezdődik <t neve?
– Nem! Illetve, persze, sokakat. De nem ők vesztették el.
És sorolni kezdte mindazon W betűs ismerőseinek a nevét, akikkel valaha is találkozott. De
Lucas nem azt hallgatta, mit mond.
 Arra figyelt fel, milyen bizonytalanul válaszolt a lány erre a viszonylag egyszerű kérdésre.
Először rávágta, hogy „nem", aztán azonnal kijavította magát Most pedig mondja, mondja a
neveket, de azt az egyet, amelyet egy rémálmokkal terhes éjszakán sikoltott, még véletlenül
sem ejti ki a száján.
– ...és megkérdeztem Lady Wibberleyt is, aztán Lord Wilkinst és Watersont is...
– Vicky!
– Az ember lánya sosem lehet elég biztos Lord Waterson emlékezetében. Talán mind a két
tárgyat ő veszítette el. A meteorológián kívül semmi más nem érdekli, és...
– Victoria!
– Szóval Cleo nénivel az összes ismerőst végig kérdezgettük, de...
– Victoria, drága, csak egy percre maradjon csendben! Egyetlenegy kérdést fogok feltenni, és
kérem, feleljen őszintén! – Megállt, a lány is megtorpant, de nem nézett rá.
– Igen, Lucas?
– Akad valaki az ismerősei között, akinek W-vel kezdődik a neve, és akit nem szeret? Akitől
fél, esetleg úgy érzi, hogy nem bízhat meg benne?
– Nincs – vágta rá a lány.
Lucas csak mosolyogni tudott ezen a nyilvánvaló hazugságon.
– Próbálkozzék meg a válasszal még egyszer, kedvesem! Ne féljen elmondani az igazságot!
Hadd halljam!
– Ezt nem értheti meg, Lucas! – hátrált előle a lány.
– Tegyen próbára!
– Lucas, ó már halott!
– A mostohaapjáról beszél, ugye? – kérdezte kedvesen, és megsimogatta a rémült arcocskát. –
'Sámuel Whitlockról?
– Épp ezért lehetetlen – suttogta Victoria. – Meghalt, és eltemették.
– De nem szerette ót.
– Gyűlöltem! Azért, amit az édesanyámmal tett. Azért, amit velem is megtett volna, ha
alkalma adódik rá. Drága anyám kimenekített ennek a szörnyetegnek a karmaiból azzal,
hogy elküldött a nagynénémhez. De a saját életét nem tudta megmenteni. Megölte az az
átkozott!

– Azt hiszi, hogy a mostohaapja oltotta ki az édesanyja életét?

Lucas hangja meglepően nyugodt volt. Mintha csak azt kérdezte volna, hozhat-e egy pohár
sherryt vacsora előtt. Átkarolta a lány vállát, úgy ballagtak tovább.
– Igen. De erről még soha senkinek nem beszéltem, Cleo nénit kivéve.
A férfi erős karja a vállára nehezedett. Megnyugtató érzés volt. Nem merte megkérdezni,
miért e gyengéd ölelés. Emellett főleg arra kellett figyelnie, hogy ne áruljon el többet. Így is
túl sokat mondott már.
– A nagynénjének mi a véleménye?
– Hogy lehetséges – húzta össze fázósan a köpenyét Victoria. – Jól ismeri az efféle
jómadarakat. Csak azt nem értette, hogy ha tényleg Whitlock gyilkolta meg az édesanyámat,
miért várt ezzel annyi évet? Miért nem tette meg rögtön az esküvő után? Akkor is övé lehetett
volna a vagyon.
– De akkor is elkölthette volna azt a pénzt, ha a felesége él. Miért kockáztatott meg egy
gyilkosságot? Ha kiderül, akár fel is köthették volna! – jegyezte meg kissé értetlenül Lucas.
– Cleo néni is épp ezt mondta – sóhajtotta Victoria. – Édesanyám az utolsó években maga is
sokat vendégeskedett nálunk. Hol hetekig maradt, hol hónapokig. Amikor felismerte, milyen
emberhez ment feleségül, igyekezett minél több időt a lehető legtávolabb tölteni a férjétől. Ha
Whitlock berúgott, elképesztően kegyetlen tudott lenni.
– Vagyis nemcsak megkapta az édesanyja pénzét, hanem még a társaságát sem kellett
elviselnie. Miért ölte volna meg? – kérdezte Lucas.
– Talán csak megunta – válaszolta keserűen Victoria. - Talán megharagudott rá egy nap, és
elvesztette az önuralmát. Kiszámíthatatlan ember volt. Ha felidegesítette magát valamin, úgy
viselkedett, mint egy őrült.
– Ha jól emlékszem, az édesanyja egy lovasbalesetben halt meg.
– Igen, a vidéki házunk közelében történt. A barátaikat látták vendégül hétvégére. Előtte már
hetekig nálunk lakott, de kapott egy levelet Whitlocktól, amelyben ráparancsolt, hogy azonnal
utazzon haza, és teljesítse feleségi kötelességeit. Édesanyám így tett. Gyönyörű szép, bájos nő
volt, és kitűnő háziasszony. Whitlock gyakran ki is használta ezt a képességét, felvágott vele
az ismerősei előtt - magyarázta a lány.
– Egy lovasbalesetet előre meg kell tervezni, hirtelen felindulásból nem lehet megrendezni –
mutatott rá Lucas.
– Lehet, hogy igaza van – vont vállat a lány. – Én csak azt tudom, hogy ő tette.
– Honnan tudja?
Ő maga mondta nekem! Mielőtt lezuhanta lépcsőn, és meghalt - gondolta kétségbeesetten
Victoria.
De ezt nem mondhatja el még Lucasnak sem. Nem valószínű, hogy hidegvérrel venné
tudomásul, hogy egy gyilkost vett feleségül.
– Bizonyítani nem tudom – felelte óvatosan. – Csak a szívemmel érzem.
A férfi nem faggatta tovább.
– Balesetek gyakran megtörténnek, Vicky.
– Az édesanyám kitűnő lovas volt – jelentette ki a lány, és nagyon remélte, hogy ezzel most
már befejezik a beszélgetést.
Ám a férfi nem hagyta annyiban.
– Felelősségre vonta Whitlockot?
– Tudta, hogy nem tudom rábizonyítani. Az arcomba nevetett.
– Utána mit csinált ? – szorította meg a vállát Lucas
– Semmit nem kellett tennem. Két hónapon belül meghalt. Cleo nénivel úgy döntöttünk, hogy
ezáltal igazság szolgáltatott.
– Ha jól tudom, Whitlock lezuhant valami lépcsőről.
– Igen. – Victoria elővigyázatosan válogatta meg a szavait. – Valószínűleg – ez nem ment
ritkásan számba nála – aznap este is erősen ihatott. Elvétette a lépcsőfokot, és lezuhant. Ezzel
az ügy lezárult.
– Nem egészen.
– Ezt hogy érti? – döbbent meg a lány.
– Mert halálosan felizgatja magát, ha W betűvel díszített tárgyakat talál. Mi a baj, Vicky ?
Csak nem hisz a szellemekben? Azt hiszi, Whitlock visszajár kísérteni?
- Ne mondjon ilyet! – kiáltott fel a lány, de aztán gyorsan összeszedte magát. Természetesen
nem hiszek a szellemekben. Ami a sálban és a szelencében a legjobban zavar, az az, hogy
olyan helyeken voltak, ahol kizárólag én találhattam rájuk.
– A sál... nos, igen, mintha azért akasztották volna az üvegház kilincsére, mert tudták, hogy
ön ott fog bemenni.
– Pontosan erre jutottam én is, Lucas. Ezért mondtam az előbb, hogy lehetett valaki, aki egész
idő alatt figyelt minket. Valaki, aki a közelünkben volt, aki észrevehette, hogy eljövök a
bálról, és beszállok abba a hintóba, amelyet ön bérelt.
– Utána pedig követett bennünket a fogadóig? Igen, lehetséges. A történtek ismeretében azt
mondom, szerencsénk van, hogy ennyivel megúsztuk.
– Nem tudom, hogy ennél a helyzetnél, amelyben vagyunk, létezhet-e rosszabb – torpant meg
meglepetten a konyhaajtóban Victoria.
Lucas magához húzta, gyors csókot nyomott az arcára.
– Hát tényleg olyan boldogtalan velem, Vicky?
De mostanra már Victoria megtanulta, hogy döcögve induló üzleti vállalkozásuk egyik
alapszabálya: az érzelmeit titkolnia kell, ha nem akar újra kiszolgáltatott helyzetbe kerülni. Ha
Lord Stonevale-nek megfelel ez a házasság úgy, ahogy van, neki miért lenne kifogása ellene?
Vállat vont.
– Kaphattam volna rosszabb férjet is.

A tiszteletes és a felesége feszengett. Egyértelmű volt, hogy még sosem hívták meg őket
teára Stone-vale urai. Victoria azt is meg merte volna kockáztatni, hogy még életükben nem
tették be a lábukat ebbe a házba, még azért sem, hogy a szükséges adományokról beszéljenek
az éppen soros earllel. Victoria ezáltal is bizonyítva látta, hogy férje felmenőinek legkisebb
gondjuk is nagyobb volt, mint embereik boldogulása.
– Ki sem tudjuk fejezni, mennyire boldogok vagyunk, Lord Stonevale, hogy a kedves
feleségével nálunk telepedett le – jelentette ki nagyon komolyan a pirospozsgás, testes
tiszteletes.
– Igen, igen. Szívből üdvözöljük önöket – csatlakozott remegő hangon a köszöntéshez Mrs.
Worth. Remegett a keze, amint a teáscsészét a szájához emelte. Mindeközben fürkésző
pillantása végigsöpört a szalon legkisebb zugán is, mint aki nem meri elhinni, hogy valóban
beeresztetett a nagy házba.
– Köszönjük – mosolygott az ideges asszonyra Victoria. – Igazán kedves önöktől, hogy
elfogadták a meghívásunkat.
– Ó, szívesen, szívesen – dadogta Mrs. Worth, és kis híján félrenyelt. – Kimondhatatlanul
hálásak vagyunk, amiért ennyi figyelmet szentelnek a helyi ügyeknek.
Az ötvenes éveit taposó Worth tiszteletes lélekben arra készült, hogy belevág egy, a „most
beszélek önnél, mint férfi a férfival" típusú beszélgetésbe. Az elhatározást tett követte. Talpig
zavarban házigazdájára pislogott.
– Remélem, nem sértem meg, de... – makogta uram... a családja birtokai... uram, ööÖ...
meglehetősen... elhanyagolt állapotban vannak... uram. Aztán egy szuszra befejezte. – De a
falubeliek azt beszélik, hogy mindenféle fejlesztéseket tervez uram. Ezt igazán Örömmel
hallottuk, uram.
– örülök, hogy örül, tiszteletes úr. Ami a birtokaim állapotát illeti, nos, bármennyire szeretnék
is, nem tudok vitába szállni önnel. – Határozott koppanással a tányérra helyezte a csészéjét.
Victoria alig tudta el rejteni feltörő mosolyát. Férje ügyesen leplezte türelmetlenségét, de
nyilvánvaló volt, hogy amint teheti, feleségére hagyja ezt a számára terhes kis társaságot
Victoria reggel még végighallgatott egy hosszasabb fejtegetést arról, milyen elfoglalt ember is
a férje, és mennyire nem ér rá falusi tiszteletesekkel teázgatni. Erre ő közölte, hogy egy earl
ilyen modortalanságot nem engedhet meg magának. Ezzel meg is nyerte a csatát, a frissiben
felfogadott személyzet nagy meglepetésére, amely asszisztált a hallban lefolytatott vitához.
– őladysége remek benyomást tett a népekre – kapcsolódott be a beszélgetésbe Mrs. Worth
félénken. - Ma reggel Betsy Hawkinsnál jártam, egy kabátot vittem volna a lányának. Erre ó
büszkén közölte, hogy nincs szükségük többé adományokra. A lánya már itt dolgozik a
konyhán, a férje pedig a lovak körül kapott munkát. Nem tudják elképzelni ennek az
asszonynak a boldogságát. Szegény annyi mindenen ment már keresztül, és nincs ezzel
egyedül.
– Nekünk nagyon jól jött, hogy ennyi dolgos kéz akadt. Sok ember munkájára szükség van
ahhoz, hogy ezt a helyet rendbe hozhassuk – felelte Victoria, de azt már nem tette hozzá, hogy
többen hajnal óta azon fáradoztak, hogy a szalont a látogatás idejére fogadóképes állapotba
hozzák.
- Szabad legyen megjegyeznem, óladysége pillanatok alatt közkedvelt lett, hála a
szellemtörténeteknek és vadorzóknak – jegyezte meg kedélyesen Worth tiszteletes. Aztán
kővé dermedt feleségére pillantva a csészéje után nyúlt, és megköszörülte a torkát.
- Bocsánatukért esedezem.
De Lucas ennyivel nem érte be.
– Miféle szellemtörténetekről és vadorzókról beszél, tiszteletes úr?
A vendég zavara fokozódott. Már eddig is túl sokat mondott. De végül kibökte:
– Fájdalom, uram, de mindig akadnak, akik nehéz időkben az uraság erdeiben vadászgatnak.
Pedig sokszor az életükkel játszanak, és sokan rá is fizettek már, mert az elózó earl óriási
csapdákat állított fel ellenük,
– Ne legyen lelkiismeret-furdalása, amiért ezt elmondta. Egy kis vadászgatás felett még
szemet hunyok, és a vadászokat is utasítottam már, hogy szereljék le ezeket a csapdákat.
A tiszteletes mosolya, mint felhők mögül a nap, felragyogott.
– Ezt igazán nagy örömmel hallom. Jó tudni, hogy ön egészen más ember, mint a nagybátyja
volt.
– Nem térhetnénk vissza a szellemtörténetekre? A tiszteletes aggódva a feleségére nézett, de
aztán nagy sóhaj kíséretében belefogott:
– Én is csak ma reggel hallottam. Afféle falusi babona. Állítólag ezek a vadászgató emberek
már éppen hazafelé tartottak, amikor megpillantották a Borostyán lovagot és a hölgyét. Ismeri
ezt a legendát?
– Igen, hallottam már.
Victoria kíváncsian közelebb hajolt
– És hol látták a Borostyán lovagot? Mrs. Worth idegesen felnevetett.
– Hát épp itt, a birtokon! A kerten át sétáltak a ház felé. Már éjfél után járhatott az idő.
-Érdekes – jegyezte meg Victoria. Magán érezte Lucas figyelmeztető pillantását, de ez a
beszélgetés túl jó szórakozásnak ígérkezett ahhoz, hogy másra terelje a szót. Hisz a meglepett
vadorzók csak Lucast és őt láthatták tegnap éjjel!
- A kertben? ön szerint mit kereshettek ott?
– Töltene még egy csészével, kedvesem? köszörülte meg a torkát Lucas. – Hirtelen nagyon
megszomjaztam.
– Parancsoljon! – nyújtotta át a teli csészét Lucasnak, mit sem törődve az újabb és újabb
figyelmeztető pillantásokkal. – Hogy mondta, Mrs. Worth?
– Mondtam volna valamit? – hökkent meg az asszony. – ja, igen, hogy mit kereshettek
éjfélkor a kertben? Tudja, ezek csak szellemek! Mikor tűnhetnének fel, ha nem éjfélkor! A
legenda szerint életükben is szerették az éjszakai kiruccanásokat. Volt, hogy éjjel
kilovagoltak, és csak hajnalban tértek haza. Megértem, ha egy szót sem hisznek el az egészből
– tette hozzá sietve.
– Nem is – morogta Lucas.
– Ne legyen ünneprontó, Stonevale! – szólt rá kedvesen Victoria. – Olyan bájos kis történet!
Házigazdája morcos arckifejezését, úrnője gonoszkodó mosolyát látva, a tiszteletes úgy
döntött, váratlanul valami családi tréfa szemlélője lett. De mert mit sem értett a tréfából,
gyorsan témát váltott
– Ha meg nem sértem, uram, megkérdezhetem, milyen növényeket óhajt termeszteni? Hosszú
évek óta itt élek, tudom, hogy ezen a talajon mi terem meg...
– Ugyan, drágám – szakította félbe a felesége —, csak nem képzeled, hogy őlordságának a te
tanácsaidra van szüksége?!
– Ezer bocsánat – rebegte a tiszteletes. – Tudják, a növénytermesztés a hobbim.
– Valóban? – kapta fel a fejét Lucas.
– Nem akarnék szerénytelennek tűnni, de néhány cikkem megjelent már a Botanikai
folyóiratban is. Most éppen egy virágkertészeti könyvön dolgozom.
– Hallott már a hajdináról?
– Takarmánynak kiváló, különösebb gondozást nem igényel, a legrosszabb minőségű földön
is megterem...
– Azt hiszem, a hölgyeket csak untatnánk ezzel – állt fel Lucas. – jöjjön, menjünk át a
könyvtárba! Hölgyeim, ha megbocsátanak...
A választ meg sem várva, a két férfi a megkezdett beszélgetést folytatva kisétált a szalonból.
– Tölthetek még? – kérdezte Victoria.
– Köszönöm - mondta Mrs. Worth, aztán bocsánatkérően a lányra pislogott. - Sajnálom, de a
férjem azonnal lelkes előadásba kezd, ha a növénytermesztés vagy a mezőgazdaság szóba
kerül.
– Semmi baj - mosolyodott el Victoria. – Remek hallgatóságot talált magának.
– Szörnyű még elképzelni is – sóhajtotta a tiszteletesné —, amint a trágyázásról beszélgetnek
ebben a gyönyörű szalonban!
– Engem nem zavar! – legyintett a háziasszony. – A nagynéném is a kertgazdálkodás
megszállottja. Hozzászoktam már az efféle beszélgetésekhez, sőt, egyes témák engem is
kimondottan érdekelnek.
– Valóban? – lelkesült fel Mrs. Worth. – Nincs kedve egyszer ellátogatni a Tudományos
Újdonságokba? Ó, bocsánat, valószínűleg nem tudja, mi ez. A mi kis helyi szakkörünk, hétfőn
délután szoktunk összegyűlni nálunk.
– Szívesen megnézném.
– Ha eljön, megmutatom a rózsáimat is. Tudja, ez meg az én kedvtelésem – pirult el.
– ön is kertészkedik? Pompás! Nem nézné meg a kertemet? Tudja, Stonevale-t teljesen
lefoglalja a gazdaság, a kertre már nem marad ideje. Szívesen venném a tanácsait. Amíg
körbevezetem, megbeszélhetjük az adományokkal kapcsolatos dolgokat is.
– Nem csoda, ha a falusiak azt hiszik, ön a Borostyán hölgy – bókolt Mrs. Worth.
Victoria felkacagott.
– Kedvelem ezeket a színeket – nézett végig fehér-sárga ruháján. – De ez csak a csalóka
látszat.
– Nem az öltözékére gondoltam, asszonyom. A legenda szerint a Borostyán hölgy igen
szeretetre méltó és kedves.
– Akkor én végképp nem lehetek a Borostyán hölgy - fintorodon el sajnálkozva Victoria. -
Kérdezze csak meg a férjemet!

14

A következő hét hétfőjén, bár bűbájos mosollyal lépte át a tiszteletes barátságos házának
küszöbét, tajtékzott.
Házasságuk épp ma jutott holtpontra Lucasszal. Reggel, Cleo néni levelével a kezében,
berobogott hozzá a könyvtárba, és közölte, hogy a néni tanácsára befektetne egy kis pénzt
egynémely lancashire-i szénbányákba. Nem többet, mint tíz-tizenötezer fontot. Nem várta,
hogy Lucas boldog helybenhagyással nyugtázza a tervét, de a bejelentést követő vita minden
képzeletet felülmúlt. Nem elég, hogy ostobaságnak bélyegezte az ötletet, de miután Victoria
továbbra sem állt el a szándékától, kijelentette: elsősorban Stonevale és születendő
gyermekeik jóléte számít. Hogy Victoria esztelen költekezését megakadályozza, utasítást ad a
banknak, hogy a felesége – míg másként nem rendelkezik – egyetlen pennyt sem vehet fel az
ő tudta nélkül a számlájáról, kivéve azt a havi járadékot, amit megítél neki.
Ez a hozományvadász elvette az összes pénzét!
Gyenge vigasz, hogy távoztában még közölte vele, hogy délután a Tudományos Újdonságok
szakkörére megy, de nem tart igényt a kíséretére, majd rácsapta az ajtót.
- Üdvözöljük a körünkben, Lady Stonevale! A mai előadásunk témája a fájdalomcsillapítás,
ezen belül is a köszvény és a reuma orvoslása – magyarázta Mrs. Worth, miután mindenkinek
bemutatta. A kedves fogadtatás kis időre feledtette Victoria rosszkedvét. Mrs. Worth az
asztalhoz vezette, amelyen folyadékkal teli üvegcsék sorakoztak, mindegyikben más és más.
- Főzetek és párlatok gyógyfüvekből. Sir Alfréd előállított egy igen hatásos ópium-mák
keveréket, elő is terjesztették a Tudományos Társaság díjára.
– Ez igazán jó hír – mosolyodott el a lány. – Büszke lehet az eredményeire, Sir Alfréd!
A férfi elvörösödött a dicsérettől.
– Dr. Thornby pedig – folytatta Mrs. Worth -tinktúrákkal, párlatokkal kísérletezik, amelyeket
alkohollal és egyéb összetevőkkel elegyít, mint például édesgyökérrel, rebarbarával vagy
kamillával.
Dr. Thornby belelilult a büszkeségbe.
– Érdekes – mormolta Victoria, és szemügyre vette az üvegcséket. – A nagynénémmel mi is
meghallgattunk néhány, gyógynövényekről szóló előadást. Ön milyen eredményeket ért el?
– Mint azt valószínűleg tudja – kezdett bele a magyarázatba dr. Thornby —, az ópiumtinktúra,
amely alkoholból és ópiumból készül, igen jól használható bárminemű fájdalom ellen, de igen
erős az altató hatása. Gyors lefolyású betegségeknél bármikor javallott, de a komolyabb,
krónikus betegségeknél, például köszvény, reuma és bizonyos hmm... női bajok esetében
nem. Itt olyan gyógyszerre lenne szükség, amely enyhíti a fájdalmat, de a beteg nem lesz tőle
álmos.
– így a páciens a betegsége ellenére is élheti a mindennapi, megszokott életét – értett egyet
Victoria. – Roppant fontos felfedezés lenne.
– Igazi eredményről akkor beszélhetnénk, ha sikerülne megállapítani, pontosan mely és
milyen arányú összetevőkre lenne szükség egy-egy orvosságban. Tudja, a környéken szinte
mindenki gyűjtöget gyógyfüveket, minden családban talál házilag előállított
köhögéscsillapítót, némelyik meglepően hatásos. De ha alaposan megvizsgáljuk ezeket a házi
gyógyszereket, kiderül, hogy valamennyi más-más összetevőkből készült, a recept családi
hagyomány útján terjed. A mai kísérletünk célja – lépett az asztal hoz dr. Thornby —, hogy
megállapítsuk, melyik fájdalomcsillapítónak a leggyorsabb a hatása. És ki szeretnénk szűrni
az altató hatásúakat is.
– De hogyan állapítják meg a gyógyszer hatását, ha a kísérleti alanynak történetesen nem fáj
semmije? – érdeklődött Victoria.
– Ez a kísérletünk következő szakasza. Valóban nehéz megszervezni - szólt közbe
sajnálkozva a tiszteletes —, hogy adott időpontban öt-tíz embernek is egyszerre legyen
köszvényes vagy reumatikus panasza.
– Ami azt illeti – jelentette ki segítőkészen Mrs. Worth, aki attól félt, hogy ha nem tudnak
valami érdekes kísérletet felmutatni, az úrnő távozik körükből —, nekem épp ma reggel újult
ki a reumám.
– Engem a köszvényem kínoz – ajánlkozott egy másik szakköri tag.
– Napok óta fogfájástól szenvedek – jelentette be büszkén egy idősebb hölgy.
– Elviselhetetlen ez a migrén! – sápítozott Lady Alice.
– Remek, remek – vidult fél a tiszteletes. – Akkor valamennyi főzetet kipróbálhatjuk. – Majd
Sir Alfréd reménykedő pillantását elkapva hozzátette: – Úgy látom, önt is érdekli a téma,
Lady Stonevale. Megtisztelne bennünket azzal, hogy személyesen próbál ki néhány
gyógyszert?
– Hát ez csak természetes! A kísérletben részt venni sokkal izgalmasabb, mint kívülállóként
figyelni.
Sir Alfréd kihúzott derékkal álldogált, mint aki épp az imént kapta meg a legnagyobb
tudományos kitüntetést.
Ismét dr. Thornby vette át a szót:
– Itt ez a jegyzetfüzet. Arra kérném önöket, hogy amikor kipróbáltak egy-egy orvosságot,
írják bele, milyen hatásokat észleltek. Javasolnám, hogy az egyszerűbb készítményektől,
például a brandytól haladjanak a keverékek felé.
– Helyes – bólogatott egyetértően a tiszteletes. – így legalább megtudjuk, milyen a hatása a
tiszta alkoholnak, és ebben történik-e változás, ha a szeszt egyéb összetevőkkel
összekeverjük.
– Mi lenne – jutott Victoria eszébe —, ha valamelyikünk csupán a tiszta alkoholok hatását
figyelné, mások pedig a keverékekét? így könnyebben összehasonlítható lenne az eredmény.
– Kitűnő ötlet! – lelkendezett Sir Alfréd, – ön aztán tudja, asszonyom, hogyan kell elvégezni
egy tudományos kísérletet.
– Van némi tapasztalatom – vallotta be Victoria. – Miután ez az én ötletem volt, és
pillanatnyilag semmim nem fáj, felajánlanám, hogy én próbálom ki a tiszta alkoholokat.
– Ön végtelenül segítőkész, Lady Stonevale! -mondta dr. Thornby. – Talán fogjunk is hozzál
– nyújtott át egy pohár brandyt.

Lucast furcsa látvány fogadta, amikor délután az egyik bérlőjénél tett látogatás után hazatért.
A nagyon bizonytalanul lépegető Victoriát a komorna és két inas vezette fel a lépcsőn. A
kantárt a lovász kezébe nyomta, és a tántorgó kis csoporthoz sietett.
– Jézusom, mi a baj?.Rosszul van, Vicky? – kérdezte aggódva.
– Á, á, Lucas! – Victoria arcán szörnyűséges vigyor terült szét. Ettől majdnem elvesztette az
egyensúlyát. – Ma sem csinált semmi érdekeset, csak gazdálkodott a maga vaskalapos
módján? Mondhatom, én remekül szórakoztam. Egy nagyon érdekes – illedelmesen,
diszkréten csuklott egyet – kísérletben vettem részt.
A férfi orrát enyhe brandy illat csapta meg.
– Majd én gondját viselem őladységének – mondta éles hangon az ideges Nannek.
– Készíttetek egy kis teát...
– Felesleges – mordult Lucas, és átkarolta Victoria derekát.
Csak a komornyik, két újonnan felvett lakáj és egy tucatnyi szobalány mellett haladtak el,
mire felértek a hálószobába. Victoria megkönnyebbülten a párnákra dóit, mosolyogva,
álmodozón nézett fel Lucasra.
– Lucas, drágám, miért e vészjósló tekintet? Nem tetszik nekem, hogy újabban mindig így néz
rám.
– Mit ivott?
– Mit is? – A megerőltető gondolkodástól ráncba szaladt a homloka. – Leginkább brandyt.
Már elmagyaráztam, mi volt a kísérlet?
– Nem részletezte, de valójában ráérünk később is megbeszélni.
– Értsem ezt úgy, hogy újabb kioktatásra számíthatok?
– Értse úgy – hagyta rá Lucas. – Vicky, drágám, sok mindent hajlandó vagyok eltűrni öntől,
de az, hogy ittas állapotban tér haza délután, túllépi a tűréshatáromat.
– Nem halaszthatnánk el a fejmosást? Nem érzem jól magam – nyögte Victoria, és az
éjjeliedény után kotorászott.
Lucas felsóhajtott, és tartotta a lány fejét, amíg könnyített magán. A kioktatás várhat még.
Másnap délelőtt megtiltotta a feleségének, hogy az engedélye nélkül bárminemű tudományos
kísérletben részt vegyen.
Az ágyában feküdt, a nyitott ablakon át a szomorúan hunyorgó csillagokat nézte. A hold sem
ragyogott olyan szépen, mint máskor. Aztán egyszerre eltűnt. Az ablakban egy férfi alakja
jelent meg. Mielőtt sikoltott volna, felismerte. Hála istennek, nem a rém! Úristen, ez Lucas!
Hiába torlaszolta el a szobájába vezető ajtót! Mégis itt van!
Felült. A férfi szótlanul állt a párkányon, majd belépett a szobába.
– Úgy, szóval az öltözködóasztal – mondta nyugodtan, az átvezető ajtóra pillantva. – Nem
kéne ilyen nehéz bútorokat egyedül tologatnia, drágám. Legközelebb hívjon segítséget.
– Miért? Lesz legközelebb?
– Minden valószínűség szerint – lépett az ágyhoz a férfi. – Attól tartok, mi örök veszekedésre
ítéltettünk, kedvesem. Adott az ön csillapíthatatlan kalandvágya és önfejűsége, valamint az
én hagyományt és nyugalmat tisztelő, fárasztó és unalmas földhözragadtságom. Ilyen
adottságok mellett a vita elkerülhetetlen.
– Azt nem mondanám, hogy fárasztó és unalmas lenne, Lucas, viszont a végletekig zsarnoki
és nyakas.
– És ne felejtse, maradi is!
– És maradi is – értett egyet a lány.
– jó hallani – mondta szomorúan a férfi —, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen jól megismert.
– Lucas – villant át egy gondolat Victoria agyán —, ha azt hiszi, hogy belopakodhat éjnek
évadján a szobámba és a férji jogait követelheti, hát téved! Ha csak egy ujjal is hozzám ér,
sikítani fogok, és felverem az egész házat!
– Kétlem, hogy meg akarna szégyenítem mindkettőnket a személyzet előtt. Félreismert,
asszonyom, ha azt hiszi, hogy jelen hangulatomban bármi ilyesmivel is megpróbálkoznék.
– Akkor miért jött? – kérdezte veszélyt gyanítva a lány.
– Olyan hívogató az éjszaka – felelte Lucas az ablakon kipillantva —, és ön sosem tudott
ellenállni ennek a hívó szónak. Lovagolt már éjfélkor?
– Komolyan kérdezi? – bámult rá Victoria.
– Soha nem voltam még komolyabb.
– Éjszakai lovaglásra hív?
– Igen.
– Ez lesz a mézesmadzag, ugye? Ki akar engesztelni, amiért a konokságával úgy
felbosszantott.
– Igen.
– Nem is tagadja?
– Miért tenném? – vont vállat értetlenül Lucas. – Ha egyszer ez az igazság!
– Akkor visszautasítom az ajánlatát.
– Kérdés, képes lesz-e visszautasítani – villant meg a férfi gonoszkodó vigyora.
Felháborító, milyen jól kiismeri ez a szörnyeteg. Victoria idegesen harapdálta az ajkát. Ha
elmegy vele, az maga lesz a végső kapituláció. De a holdfényben lovagolni! És aludni sem
tud!
– Téved, ha azt hiszi, önnel tartok.
– Valóban?
– Ugye azt hiszi – bólintott határozottan a lány —, hogy ezzel bocsánatot nyerne a
büntetésekért, amelyekkel az utóbbi napokban sújtott?
– Nem vagyok akkora bolond, hogy azt higgyem, ilyen könnyen megbocsát.
– Akkor jó. Mert nem is bocsátok meg!
– Értem.
– De ha véletlenül mégis lovagolnék önnel, akkor sem tekintheti ezt úgy, hogy ön győzött.
– Világos.
Victoria már csak egy szemvillanásnyi ideig habozott, aztán gyorsan lecsusszant az ágyról. A
szekrényhez szaladt, hogy megkeresse a nadrágot, amelyet a londoni kalandokon is viselt.
– Forduljon el!
– Miért? Láttam már ruha nélkül! – A férfi karba font kézzel figyelt. – Különben is,
szeretném látni, hogyan vesz fel egy nadrágot.
– Ön nem úriember – jelentette ki a lány, és sértődötten bevonult a paraván mögé.
– Ismerje el, önt halálra untatná egy úriember.
– Nem ismerek el semmit!
Tíz perccel később az ingét és a nadrágját rejtő borostyánszín köpenyben, nyaka körül
aranyszínű sállal már az istállónál nézte, amint a férfi felnyergeli a kancát és az álmosnak
látszó George-ot.
– Remélem, nem fogom megbánni – mondta Lucas, amikor nyeregbe segítette Victoriát.
– Most már késő meggondolni magát. Amúgy is olyankor a legszórakoztatóbb, amikor a józan
megfontolás ellenében cselekszik.
– Ne bosszantson fel a kelleténél jobban, asszonyom! – szólt a lány után, aki azonnal vágtára
fogtaa lovát.
– Miért? Most már ismerem az ellenszert! Csak az ajtóm elé kell húznom a fésülködőasztalt!
– Arra azért ne számítson – sarkantyúzta meg Ceorge-ot Lucas —, hogy minden alkalom
után, amikor felbosszant, ilyen jó hangulatban mászom be az ablakán!
– De azért akkor is átmászik?
– Mérget vehet rá!

Álmatlanul forgolódott az ágyban, hallgatózott, hátha Lucasnak is gondjai vannak az

elalvással. Nem hallott semmit.
Már vagy félórája visszatértek a lovaglásból. Victoria minden idegszála azt súgta, hogy a
férje a hazatérésük után is meg fogja látogatni. Várt. De hiába.
Sürgető kényszert érzett, hogy belopakodjék a férfi szobájába és megnézze, ott van-e, alszik-
e, vagy mi az isten csudáját csinál ilyen csendben.
De az öltözőasztal még az ajtó előtt állt. Ha elhúzza, Lucas – ha alszik – biztosan felébred.
Mit tegyen?
Az ablakra pillantott és elmosolyodott. Ha Stonevale earljének nem okozott gondot, hogy
végigmásszon a párkányon, neki miért ne sikerülhetne?
Az ablakhoz ment, kinyitotta és lenézett. Az édes anyaföld mérhetetlen távolinak tűnt, a
párkány keskenyebbnek, mint várta. Az építésznek lehetett volna annyi esze, hogy Lucas
szobájának ablakát közelebbre vágatja. No de ha a férfinak a rossz lábával sikerült a tett, nem
lehet ez annyira kemény dió!
Mélyet lélegzett, aztán kimerészkedett a párkányra. A csípős éjszakai szellő muszlin
hálóinge alá fújt, megborzongott.
Hátával a hideg kőfalhoz lapulva araszolni kezdett a másik ablak felé. Azonnal nehézségei
adódtak. Miért most kellett kiderülnie, hogy tériszonya van ? Valahányszor lenézett, a
világ megpördült körülötte, jéghideg veríték öntötte el a testét.
A két ablak között félúton végérvényesen feladta. Nem szabad továbbmennie. Lehet, hogy
Lucasnak a párkányon való mászkálás nem több, mint egy rövid séta a parkban, de neki nem
megy.
Vissza kéne jutni valahogy. A falba kapaszkodó keze remegni kezdett az erőlködéstől.
Moccanni sem mert. Szóval se előre, se hátra.
Nevetséges! Áll a magasban, a falhoz tapadva, és keze-lába reszket! Becsukta a szemét, és
gondolkodni próbált. Nem álldogálhat itt egész éjszaka! Amikor kétségbeesetten kinyitotta a
szemét, észrevette, hogy Lucas ablaka nyitva van.
– Lucas! Lucas, hall engem?
Nem kapott választ. Szíve vadul dübörgött a mellében. Szép lesz, ha addig kell itt ordibálnia,
míg a végén valamelyik cseléd is meghallja!
– Lucas! - kiáltotta ezúttal kissé hangosabban. – Lucas, ott van? Az isten verje meg,
Stonevale, maga tehet róla! Azonnal keljen fel és csináljon valamit!
– Magasságos atyaúristen! – jelent meg a férfi feje az ablakban. – Mi az ördögöt keres itt?
Megkönnyebbülés ömlött el a lányon.
– Gondoltam, beugrom önhöz – morogta.
– Ne mozduljon! Megyek és segítek!
– Nem megyek sehova – ígérte a lány, és nézte, amint a férfi kimászik a párkányra. –
Jézusom, Lucas, ön meztelen!
– Ó, bocsásson meg, nem akartam megsérteni azt a kényes ízlését. Menjek vissza és öltözzem
fel előbb ?
– Ne! – sikoltotta Victoria. – Meg ne merje tenni! Szedjen le innen, aztán azt csinál, amit
akar!
– Nagyon szívesen, asszonyom, de ha kérhetném, kissé fogja vissza a hangját, különben lesz
miről pusmognia a személyzetnek reggel.
A lány felsóhajtott, amikor az erős kéz a csuklójára kulcsolódott, aztán már a férfi szobájában
álltak.
– Nagyon köszönöm, Lucas, szörnyen éreztem magam odakint.
– Nagyra értékelem, hogy ily lelkesedéssel viseltetik az ágyam irányában, de kopogjon
inkább!
– Kicsit túl sokat képzel magáról – húzta el a száját Victoria.
– Valóban? Csak nem azt akarja elhitetni velem, hogy azért mászott ki a párkányra, mert
unatkozott, és jobb időtöltés, mint ablaktól ablakig araszolgatás, nem jutott eszébe?
Most mi legyen ? Nem tagadhatja le, hogy a férfi hálószobájába indult!
– Ne gúnyolódjék, Lucas! A nélkül is elég megalázó ez a helyzet.
– Mi megalázó lehet abban, hogy elismeri, szeret elidőzni a nászi ágyban?
– Tehát abból, hogy egész nap veszekedtünk, és most mégis itt vagyok, arra következtet, hogy
szerelmeskedni szeretnék önnel?
– Miért, nem erről van szó?
– De igen. Ám ez még nem jelenti azt, hogy ezzel elismertem a győzelmét. Még nem tettem le
a fegyvert!
– Értem – nevetett fel a férfi. – Azt akarja, hogy nappal továbbra is veszekedjünk, éjjel pedig
szeressük egymást.
– Valahogy így. Egyelőre még nem tudom, hogyan lehet ezt kivitelezni - felelte bánatosan
Victoria.
– Együttes erővel majd csak menni fog! – kapta karjába a férfi, és az ágyhoz vitte. - Most
pedig ássuk el a csatabárdot!
– De ígérje meg, hogy reggel kiássuk!
Felriadt. Lucas egyik lábával már a párkányon állt.
– Hova készül?
– Elhúzom a fésülködőasztalt az ajtó elől. Vagy szeretnéd reggel elmagyarázni a
komornádnak, mién barikádoztad el magad?
– Jaj, dehogy! Vigyázzon magára!
– Rögtön itt leszek.
Pár perc múlva már bútortologatás zaja hallatszott. Az ajtó kinyílt, kezét porolgatva belépett
Lucas.
– Őrület, hogy lassan állandó szokásává válik a meztelenül való közlekedés – jegyezte meg
helytelenítően Victoria.
– Miért? Ki látta? Téged kivéve, természetesen – bújt vissza mellé a férfi. – Rajtad sincs
sokkal több ruha.
– Eszembe jutott valami, míg oda volt – fészkelődött el férje mellett Victoria. – Isabel Rycott
egyszer azt mondta, a nő számára hasznosabb egy gyenge férfi, mint egy erős. A gyengéket
ugyanis könnyebb kezelni.
– Jól választottál – mondta mély meggyőződéssel Lucas. – Hol találnál még egy ilyen
engedelmes rabszolgát, aki minden gonosz szeszélyed és minden vágyad teljesíti: éjjel
lovaglásra indul, párkányra mászik, és asztalt tologat?
– Ami azt illeti – kuncogott fel Victoria —, ha a vágyaimról van szó, valóban
engedelmesebbnek tűnik, mint egyébként.
Hajnalodott. Victoria végigsimított férje sérült combján, és gondosan betakargatta.
 Arra gondolt, amióta Stonevale-be megérkeztek, az első éjszakák kivételével nem zavarták
rémálmok a nyugalmát.
Mosolyogva békésen szuszogó férjéhez bújt, kezét a borostyánmedálra tette.
Miért érzi mégis úgy, hogy valami sötét, fenyegető erő közeledik, és lecsapni készül rá?

– Képzelje, asszonyom, megint látták a szellemeket! – újságolta másnap reggel Nan.

Victoria a szokott helyén álló fésülködőasztal előtt ült. Nan egy ezüstfésűvel a mézszín
fürtöket igazgatta.
– Miféle szellemeket? Csak nem a Borostyán lovagra gondolsz?
– Jó reggelt! – köszönt rájuk Lucas.
– Uram... – pukedlizett a komorna.
– Folytassa, Nan – mondta a férfi, lustán Victoriára mosolygott, szemében huncut fény
csillogott. – Hol látták ezeket a szellemeket?
– Azt beszélik, éjfélkor az erdőben lovagoltak. Hát el tudja képzelni, uram, hogy a szellemek
lovagolnak? Hihetetlen, hogy ez a buta falusi népség mi mindent el nem hisz!
– Elképesztő! – csóválta meg a fejét Lucas, tekintete még mindig fogva tartotta Victoriáét a
tükörben. – Intelligens szellemektől nem ezt várná az ember!
– Köszönöm, Nan – szólalt meg Victoria. – Elmehet.
– Igenis, asszonyom – pukedlizett a komorna, és kisietett.
– Nos, szellemtársam – nyújtotta a karját Lucas —, indulhatnánk reggelizni?
A reggeli postával három levél érkezett. Victoria azonnal felismerte nagynénje és Annabella
Lynwood keze írását. Barátnője híreire kíváncsian feltörte az első pecsétet.

Legdrágább Vickym!
Szép kis felfordulást csináltatok! Mindenki Rólatok, illetve ahogy most már közszájon
forog, az Évad Legnagyobb Szerelméről beszél. Lady Hesterly lánya odáig ment, hogy
felvetette, javasolni kéne Byronnak, verseljen meg Benneteket!
De a pletykaáradat most már csillapulni látszik. Siessetek vissza! Mint a legromantikusabb
esküvő egyik főszereplőjét, mindenki tárt karokkal fog fogadni.
Hiányzol, olyan unalmas az élet nélküled!
Hű barátnőd
Annabella

Mosolyogva bontogatta Cleo néni levelét.

– Balsorsos ég! – kiáltott fel elborzadva, amint végigfutotta a sorokat.
– Valami baj van? – nézett fel az újságjából Lucas.
– Baj? Ez annál szörnyűbb! Tragédia!
– A nagynénjével történt valami? – tette le a lapot tányérja mellé a férfi. – Beteg netalán?
– Dehogy! Ami történt, az ránk nézve tragédia! Hogy kerülhettünk ilyen rémséges helyzetbe?
– Kaphatnék kicsit bővebb felvilágosítást a tragédia mibenlétéről?
– Cseppet sem mulatságos a dolog, Lucas! – rótta meg összeráncolt szemöldökkel a lány. –
Cleo néni azt írja, hogy felkereste Lady Atherton, Aki azt mondta, hogy tanácsos volna
visszatérnünk Londonba még a szezon vége előtt. És felajánlotta, hogy bált rendez a
tiszteletünkre!
Lucas elgondolkodott, majd vállat vont.
– Megfontolandó. Ezzel bizonyítanánk, hogy még mindig együtt vagyunk, hogy a mi
házasságunk szerelmi házasság.
– Hát nem hallotta, mit mondtam ? – tört ki Victoria. – Lady Atherton akar bált rendezni a
tiszteletünkre!
– Jobb vendéglátót nem is találhatnánk magunknak.
– Elment az esze? – nézte döbbenten a lány. -Azt hiszi, engedem, hogy Jessica Atherton még
egyszer a mi ügyünkbe avatkozzon? Hogy aztán ezért is hálával kelljen tartoznom neki?
A férfi hosszú percekig nem szólt.
– Ezért is? – kérdezte végül. – Úgy érzi, azért is hálával tartozik neki, mert segédkezett a
házasságunk létrejöttében?
– Ezerszer kértem már, hogy ne gúnyolódjék az érzéseimen! Mit válaszolják erre Cleo
néninek? Hogyan úszhatnánk meg ezt a bált?
– Ha engem kérdez – állt fel a férfi —, jobb, ha meg sem próbáljuk kimenteni magunkat.
Gondolja végig! Ha egy olyan megingathatatlan társadalmi pozícióban lévóő hölgy, mint
Jessica Atherton, szélesre tárja előttünk a termei ajtaját, az úri körök legfinnyásabb rétegének
sem lehet ellenvetése a házasságunk ellen.
Victoria nem hitt a fülének.
– Soha! Elegem van már Jessica Athertonból és a nagylelkű, kedves segítségéből. Azt se
bánom, ha az életben többet nem látom ezt a nőt, nemhogy Londonba utazzak a kedvéért!
Lucas a lányhoz lépett, és egy csókot nyomott a homlokára.
– Majd ha megnyugodott, folytatjuk ezt a beszélgetést, bár nekem nincs ellenemre, hogy
Londonba utazzunk. De most már mennem kell. A tiszteletest várom, az öntözőcsatornákkal
kapcsolatban szeretnék beszélni vele.
A férfi kiment, Victoria a harmadik levélért nyúlt. Sem a kézírás, sem a pecsét nem volt
ismerős. Feltépte. Egy újságcikk esett ki belőle. A levélben rövid üzenet állt.

Asszonyom!
Bizton számitok rá, hogy a mellékelt cikket é-dekfeszítőnek találja. Úgy tűnik, a holtak nem
maradnak többé holtak.
Az aláírás: W.

Remegő kézzel emelte fel a papírlapot. Feltámadhatnak a halottak? – virított a cím.

A cikk arról számolt be, hogy az egyik hivatalos exhumálás alkalmával a felnyitott sírt
üresen találták. Az elkövetők feltételezhetően orvosi kísérletek céljára lopták el a hullát.
Lábra kapott a hír, hogy bizonyos orvos csoportok az elektromosság felhasználásával
próbálnak életre kelteni holtakat. A hatóság nyomozást indított.

Lucas remek hangulatban nyitott be a könyvtárba. Úgy érezte, elégedett lehet magával.
Stonevale már nem ugyanaz a hely, mint amikor megérkeztek. A dúsan faragott bútorokat
újrafényezték, a szakadt kárpitokat kijavították vagy áthúzták, a szőnyegek csodálatos mintája
is új életre kelt a tisztítás után.
A könyvtár ablakán kipillantva láthatta, hogy Victoria is jó munkát végzett a kertben. A
kívánságára megrendelt üvegház építése is hamarosan befejeződik. A Cleo néni által
válogatott egzotikus növények már úton vannak Londonból.
A Strelitzia reginae-ról készült kis festményt, amelyet eredetileg hálószobája falára akasztott,
most az íróasztalára állította. Valahányszor rápillant, mindig az a fogadóban eltöltött éjszaka
jut eszébe.
Azt hiszem, szeretem önt, Lucas.

Úgy fordította a képet, hogy az íróasztal túlsó oldaláról is látható legyen. Épp csak végzett
eme fontos munkával, amikor kitárult az ajtó, és Worth tiszteletes rontott be. Kezében újságot
lobogtatott.
– A Mezőgazdasági Hírek legfrissebb száma – harsogta. - Gondoltam, érdekelné.
– Köszönöm. Foglaljon helyet!
– Csodás lesz innen a kilátás – rogyott egy mahagóni karosszékbe a tiszteletes —, ha Lady
Stonevale befejezi a munkálatokat a kertben. Elbűvölő asszony a felesége, uram. Férfiember
jobb segítőtársat keresve sem találhatna magának!
– Magam is így gondolom.
– Tudja, hogy a falubeliek most már csak Borostyán hölgy néven emlegetik?
Lucas elvigyorodott.
– Aggodalomra semmi ok, amíg engem nem kezdenek el Borostyán lovagnak hívni. Nem
szeretném, ha azt hinnék, hogy a földesuruk egy szellem. Még kitalálnák nekem, hogy a
bérleti díjakat ráérnek a túlvilágon kifizetni!
– Ilyesmi meg sem fordul a fejükben – csuklott egyet a tiszteletes. – Biztosíthatom, pontosan
annak látják önt, ami. Keménykezű, tudatos vezetőnek. Akire Stonevale-nek és az
embereknek szükségük van.
Lucast zavarta ez a nyílt dicséret, hát gyorsan témát váltott.
– Megkérdezhetem, hogy halad a virágkertészeti könyvével, tiszteletes úr?
– Már a rózsákról szóló fejezetnél tartok. Ha már a virágok kerültek szóba, legyen szabad
megjegyeznem, hogy nagyon szép ez a festmény az asztalán. Minden részletében tökéletes.
Megkérdezhetem, hol szerezte?
– Ajándékba kaptam.
– Valóban? Nekem még nem sikerült senkit találnom, aki elkészítené az illusztrációkat a
könyvemhez. Ennek a képnek a festőjét nem ismeri véletlenül? – gyönyörködött tovább a
festményben.
– Ami azt illeti – mondta Lucas büszkén —, véletlenül ismerem.
– Nem tudná elintézni, hogy én is találkozhassak vele?
– Szólok a művésznőnek az érdekében.
– Megtenné? – hálálkodott már jó előre a tiszteletes. – Hogy is tudnám megköszönni?
– Semmiség - legyintett Lucas. – De lassan áttérhetnénk megbeszélésünk valódi tárgyára. –
Szétteregette a birtok térképét az asztalon. – Szerintem a csatornákat itt, az erdő melletti
földeken kéne felépíteni.
Mr. Worth fellelkesülten közelebb hajolt. A festményhez.
– Nem szeretném sürgetni, uram, de ön szerint mikor kerülhet sor a találkozóra köztem és a
festő között?
– Hamarosan – nyugtatta meg Lucas. – Hamarosan.
A tiszteletes még ki sem tette a lábát a könyvtárból, amikor Lucas, kezében a festménnyel, a
szobája felé baktatott. Gondolatban vállon veregette magát.
Ha a feleség hozza a több pénzt a házasságba, szegény férjnek nem könnyű ajándékot találni
az asszony számára. Gyémánt nyakéket mégsem vehet neki a saját pénzéből! De ezzel a kis
meglepetéssel boldoggá teszi Victoriát, ebben biztos volt.
Visszaakasztotta a képet a helyére, gondosan megigazgatta. A lány szobájának ajtajához
lépett, bekopogott. Nem kapott választ. Hm. Griggs szerint Victoria feljött az ebédlőből.
– Vicky?
Semmi. Elfordította a gombot, kitárta az ajtót, és benézett. A lány az ablak előtt ült, a három
levél, amelyet reggel kapott, a szekreteren hevert. Victoria ólmos lassúsággal a férfi felé
fordította a fejét, bágyadtan elmosolyodott.
– Sajnálom, Lucas. Nem érzem jól magam. Gondoltam, pihenek egy kicsit.
– Reggelinél még semmi baja nem volt. – Lucas szívét jeges félelem szorította össze, amilyet
még a harctéren sem érzett soha.
– Az még azelőtt volt, hogy kibontottam volna a postát.
– Hagyja már abba ezt a csacsiságot – sóhajtotta némileg megkönnyebbülten a férfi —,
Jessica Ather-ton bálja miatt felesleges betegre izgulnia magát!
– Legkisebb gondom is nagyobb jessica Atherton-nál.
– Ezt örömmel hallom. – Majd reménykedőn megcsillant a szeme. – Csak nem gyermeket
vár?
– Az is jobb lenne.
– Megmondhatná végre, mi bántja – komorodott el a férfi.
A lány az írószekrénykére hajított levelekre pillantott.
– Lucas, ön szerint lehetséges, hogy az elektromosság segítségével életre lehet kelteni a
holtakat?
– Badarság! Ha mégis igaz lenne, a lapok már be-számoltak volna a sikeres kísérletről!
– És ha a kísérleti alany ragaszkodott a legteljesebb titoktartáshoz? – csuklott el Victoria
hangja.
Lucas most ébredt rá, hogy a lány halálosan fél valamitől. Hogy megtudja, mi ijeszthette
meg ennyire, mérgesen a papírkupacba túrt. Cleo és Annabella levelét azonnal félredobta.
Rátalált az újságcikkre, átfutotta.
– Honnan szerezte ezt?
– A postában volt. Ezzel az üzenettel együtt – nyújtotta át a gombóccá gyűrt papírt.
Lucas kiegyengette a lapot
– Istenverte bitang!
– Lucas, ez megint ő, a W, aki a sálat és a szelencét is küldte! – kiáltott fel hisztérikusan
Victoria.
– Nyugodjon meg, Vicky! – csitította a férfi. -Megtalálom, ki az, aki ezt meri művelni önnel.
Véget vetek ennek a kegyetlen tréfának, esküszöm!
– Én tudom, ki áll e mögött – remegett meg a lány szája. Felugrott. – Sámuel Whitlock! Az a
gazember, aki megölte az édesanyámat! Visszajött! Visszatért a halálból, és most engem is
meg akar gyilkolni, úgy, ahogy én... – Elhallgatott, kezébe temette az arcát. – Istenem! Édes
jó istenem!
Lucas hozzálépett, és szorosan átölelte.
– Kedvesem, jól tudja, hogy a mostohaapja nem lehetett. Whitlock halott.
– Csak ő tehette! – bontakozott ki az ölelésből a lány. – Hát nem érti? Nem halt meg! Vagy
meghalt, de egy ilyen elektromos masinával életre keltették! De nem ez számít! Visszajött, és
engem akar! Bosszút akar állni!
– Mi oka lenne a bosszúra? – méregette tűnődve Lucas.
– Nem mondhatom meg – hunyta le a szemét a lány —, ha megmondanám, nem engedné,
hogy még egyszer a szeme elé kerüljek, Lucas.
– Soha nem üldözném el a közelemből, Victoria. Bízzon bennem! Mondjon el mindent.
– Megöltem – mondta a lány fakó hangon. – Én öltem meg Sámuel Whitlockot.
– Hmm...
– Nem hiszi, nem hiszi, ugye? Pedig így volt. De senkinek nem mondtam el a titkot. Még
Cleo néninek sem. Nem – reszketett meg a hangja —, nem akartam megölni, csak annyit
akartam, hogy ismerje be... ismerje be, hogy ő gyilkolta meg az édesanyámat. De nem
szomorúságot, hanem megkönnyebbülést éreztem, amikor láttam, hogy meghalt.
– Jelen volt, amikor a mostohaapja meghalt? Victoria a férfi mellkasához szorította égő arcát,
minden porcikája reszketett.
– Igen. Ott voltam. A saját szememmel láttam.
– Mondja már el végre, mi történt! – húzott közelebb egy széket Lucas, és leültette a lányt.
Victoria a zsebkendőjét gyűrögette az ölében. Aztán lesütött szemmel beszélni kezdett.
– Tudtam, hogy sokat iszik. Ismertem a házat is, mielőtt a nagynénémhez költöztem, hosszú
évekig ott éltem. Tudtam, honnan nyílnak a titkos folyosók, átjárók és ajtók. Ezt és a
mostohaapám állandó részegségét használtam fel arra, hogy kísértsek.
– Hogy kísértsen ? – kapkodott levegő után Lucas.
– Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de így volt. Sikerült elintéznem, hogy az ismerőseim,
akik történetesen a szomszéd házban éltek, meghívjanak vendégségbe. Azon a héten
többször is, az éj közepén átlopakodtam a régi házunkba, és édesanyám menyasszonyi
ruhájába bújva kísérteni kezdtem.
– Whitlock azt hitte, a halott felesége jelent meg. Victoria bólintott.
– Először azt gondolta, hogy csak álmodik. Aztán beszélni kezdett hozzám. Azt ordította,
hogy tűnjek el, hagyjam ót békén. Hogy nem is akart elvenni, de kellett a pénz. Borzalmas
volt, Lucas. Egyik éjjel az idegei felmondták a szolgálatot. Kést ragadott, utánam vetette
magát, és üvöltött. Hogy még egyszer megöl, és visszajuttat a pokol fenekére.
– Ekkor történt a baleset? – kérdezett közbe Lucas, akinek a gyomra is összeszorult az
idegességtől, ha arra gondolt, hogy a lány akár meg is halhatott volna.
– A késsel a kezében rohant utánam, és elvétette az egyik lépcsőfokot.
– És a személyzet? – mormolta Lucas. – Ók hol voltak?
– Csak egy idősebb házaspár szolgált a házban. A szobájuk a hátsó traktusban volt. Általában
korán nyugovóra tértek, és ha tehették, nem merészkedtek elő reggelig. Jól ismerték a
gazdájuk szörnyű természetét. Az ordítozáshoz is hozzászoktak már, megtanulták, hogy csak
a saját dolgukkal törődjenek.
– Értem. Megbizonyosodott róla, hogy a mostohaapja valóban meghalt-e?
– Nem mertem visszamenni, elrohantam. De tudom, hogy meghalt!
– Persze aligha valószínű, hogy csak megrendezte a saját temetését és hónapokig rejtőzködött
volna, csak hogy lecsaphasson önre. És miért esküdött volna bosszút? Nem ön ölte meg,
baleset volt - veregette meg a lány kezét megnyugtatólag Lucas. Ön csak vallomást akart
kicsikarni belőle, és ezt meg is kapta. Akárhogy is, azért vannak elvarratlan szálak az ügyben.
– Például, hogy ki küldhette a cikket és az üzenetet.
– Többek között – értett egyet Lucas. – Néhány kérdésre mindenképp választ kell kapnunk.
Mert még mindig nem tudjuk, ki vezette azt a hintót, és ki tette a sálat és a szelencét az
üvegházba.
– Lucas, én ezt nem bírom tovább!
– Azt hiszem, Londonban kéne kezdenünk a nyomozást. – Hirtelen elmosolyodott. – így
legalább kénytelenek leszünk odautazni, akár el akarja fogadni Lady Atherton meghívását,
akár nem.
– Muszáj folyton a legkomolyabb dolgokkal viccelődnie? – dünnyögte Victoria, de az ő arcán
is felderengett egy halovány mosoly.
– ígérem, hamarosan lezárjuk ezt az ügyet, de addig is van egy kis meglepetésem az ön
számára. Emlékszik arra a Strelitzia reginae - festményre?
– Persze. Mi van vele?
– A tiszteletes rendelne még vagy egy tucat hasonló akvarellt a készülő virágoskönyvébe.
Örömmel nyugtázta, hogy a lány a meglepetéstől megszólalni sem tud.

Lucas természetesen úgy fogadta a vallomását, mintha csak azt közölte volna vele, hogy mit
készít a szakács vacsorára. De hát mire is számított?! Victoria folyvást ezt kérdezgette
magától, még akkor is, amikor néhány nappal később Cleo néni és Annabella társaságában
ellátogatott egy neves londoni divatárusnő üzletébe.
Talán azt feltételezte, hogy Stonevale úgy reagál e megdöbbentő hírekre, amint az egy
normális férjtől elvárható lenne?!
Ha volt valami, amit Lucasszal kapcsolatban felismert az elmúlt idők során, az az, hogy az
égvilágon semmi hasonlóság nincs közte és az úgynevezett normális férjek között.
És mégis, mindannak ellenére, amit már pontosan tudott Lucasról, eszébe nem jutott volna,
hogy a férfi ilyen tárgyilagosan, higgadtan, hűvösen fogadja a hírt, miszerint feleségének nem
is akármilyen múltja van. Persze az is igaz, hogy olyan férfival áll szemben, aki elvitte öt egy
valóságos kártyabarlangba, emlékeztette magát Victoria, egy olyan férfival, aki elkísérte őt
éjszakai lovaglása alkalmával.
– Ugye, milyen gyönyörű ez a selyem, életem? Pontosan a te színed – mutatott Cleo néni egy
vég borostyánsárga anyagra. – Nagyon szép estélyi ruha lenne belőle.
– Ó, valóban, Vicky. Tökéletesen megfelelne Jessica Atherton báljára – értett egyet
Annabella. – Olyan szépnek kell lenned azon az estén, mint még soha. És a nagynénédnek
igaza van, a szín remekül illik hozzád.
– Nagyon csinos - simított végig a selymen Victoria.
– Mit szólnál a muszlinhoz? – nézett rá kérdő tekintettel Cleo néni,
– Nagyon csinos – ismételte Victoria, és megpróbálta figyelmét a szóban forgó kérdésre
összpontosítani. A muszlin óarany színű volt.
– De Lady Atherton báljára a selyem jobban illene – erősködött Annabella.
– Akkor talán egy délutáni öltözéknek – javasolta Victoria, mert nagyon megtetszett neki a
muszlin.
Az apró termetű divatárusnő, aki erős franciás akcentussal beszélte az angolt, bólintott.
– Remek ízlésre vall, asszonyom.
– Rendben van, akkor egy báli ruha a selyemből és egy délutáni ruha a muszlinból – döntötte
el Victoria. – Ami az estélyi öltözéket illeti, a lehető legdivatosabb modellt szeretném.
– Olyasmire van szükség, ami bár elegáns, mégis feltűnő – jelentette ki Annabella. – Talán ezt
a szabásvonalat kellene választanunk – mutatott a falon függő egyik képre.
Cleo néni felvonta szemöldökét, amint megtekintette a rajzot, mert az ábrázolt ruhának igen
jelentós dekoltázsa volt.
– Gondolod, hogy Lucasnak ez tetszeni fog, életem? Tudod, mit mondott a múltkor a
vacsoránál. Határozottan kijelentette, nem akarja, hogy olyan ruhát viselj, amelynek mély a
kivágása.
– Lucasnak fogalma sincs a divatról – magyarázta Victoria. – Ez a ruha kifejezetten Lady
Atherton báljára készül, és Annabellának igaza van: muszáj, hogy a lehető leghatásosabb
legyen.
– Nos, végül is a te férjed – adta be a derekát Cleo néni. – A te dolgod, hogy meggyőzd
álláspontod helyességéről.
Annabella kuncogott.
– Biztos vagyok benne, hogy Vicky mostanra már jó modorú férjet faragott az ő earljéból, aki
nem okoz gondot a feleségének.
Victoria szerényen mosolygott, úgy döntött, nem szükséges most bevallania, hogy bőven
akad még lefaragni való, míg tökéletesen jó modorú és könnyen kezelhető férj válik Lucasból.
– Elégedett lesz az öltözékemmel.
– Esküszöm, Vicky, te vagy a követendő példa mindannyiunk számára – mondta Annabella, s
hangjából leplezetlen csodálat csendült ki.
Cleo Nettleship felvonta a szemöldökét.
– Könnyen elképzelhető, hogy nem kevés veszélyt rejt magában egy ilyen példát követni.
Nos, azt hiszem, indulhatnánk. Rengeteg még a tennivalónk mára.
Kiléptek a Bond Streetre, amely – mint mindig – zsúfolva volt jól öltözött dámákkal,
elképesztő ruha-darabokat viselő uracsokkal és divatos kocsikkal.
Cleo néni kocsija a sarkon várt, s amint a három hölgy közeledett feléje, egy másik kocsi állt
be mögé. Az inas leugrott, hogy kisegítse utasát.
Isabel Rycott lépett ki az utcára. Szeme színét kiemelő sötétzöld ruhát viselt, sötét haján
hetyke, tollas kalapkát.
– Üdvözlöm, Lady Nettleship.
– Isabel - bólintott udvariasan Cleo.
– És a ragyogó szépségű ifjú asszony. – Isabel arcán megjelent rejtélyes mosolya, amint
Victoriához fordult. – Micsoda felbolydulást keltett, amikor hozzáment Lord Stonevale-hez!
Valóban rendkívül romantikus lépés volt, bár az emberben óhatatlanul felmerül, vajon mit
szóltak volna kedves szülei egy ilyen sietősen megkötött házassághoz.
– Minekutána nincsenek az élők sorában, ez nem sokat számít, nemdebár? – jegyezte meg
Victoria.
– Talán igaza van. Mint hallom, ön és férje visszatértek a városba. Lady Atherton fogadást ad
az önök tiszteletére, ha jól tudom.
– Valóban – felelte Victoria. – Remélem, jól van. Lady Rycott. – Mosolyt erőltetett az arcára.
– Nagyon jól, köszönöm.
– És Edgeworth barátjának is jól szolgál az egészsége?
Isabel arca egy pillanatra megfeszült.
– Mostanában ritkán látom Edgewortht. Feltételezem, jól van. Mondja, Vicky, drágám, látjuk
ma este Foxtonéknál?
A kérdésre Cleo válaszolt.
– Úgy tervezzük, benézünk hozzájuk, de nem maradhatunk sokáig. Vicky és Stonevale csak
pár napot tölt Londonban, és temérdek meghívást kaptak. Képtelenség valamennyinek eleget
tenni.
– El tudom képzelni – mormolta Isabel. – Most, hogy Lady Atherton hangot adott
véleményének, miszerint ez a szezon esküvője, a hölgyek mindent megtesznek, hogy a híres
pár megjelenésével emelje estélyük fényét. Nos, további kellemes napot mindkettejüknek.
Victoria nézte, ahogy Isabel bevonul a divatárusnó üzletébe, majd fellépett a kocsiba
nagynénje és Annabella után.
– Ez a nőszemély olyan szörnyen bosszantó tud lenni. Képtelen lennék megindokolni, miért,
de biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom megkedvelni.
– Tudom, mire gondolsz. Van benne valami, ami kimondottan taszítja az embert.
– A férfiakat nem – jegyezte meg Cleo szárazon. Victoria elhúzta a száját.
– Érdekes, amit Edgeworthról mondott, nem?
– Edgeworth nem az első kedvese volt, és kétségkívül nem is az utolsó – közölte Cleo. –
Isabelnek mindig van egy-két hódolója tartalékban.
Annabella tűnődve ráncolta a homlokát.
– Ami azt illeti, Edgewortht nem sokat látni manapság sem Isabel Rycott-tal, sem bárki
mással.
– Valóban? – Victoria alig várta, hogy erről említést tehessen Lucasnak.
Úgy alakult azonban, hogy nem volt lehetősége férjével szót váltani egészen estig, amikor is
lefelé lépkedett a férfi házának lépcsőjén. Nagy gonddal öltözködött az első estére, amelyen
férjes asszonyként jelenik meg a londoni társaságban. A sárga és vajszín estélyi ruhához nem
viselt más ékszert, csak a borostyánmedált és hajában egy míves teknőcfésűt.
Lucas a lépcső aljában várt rá. Hihetetlenül elegáns volt fekete ruhájában. Sötét haján
megcsillant a fény. Meghajtotta magát, és kezét nyújtotta hitvesének.
– ön gyönyörű, asszonyom. Úgy vélem, én vagyok a legszerencsésebb férfi ma este.
– Én is meglehetősen szerencsésnek érzem magam, uram – mosolygott Victoria.
– Nos, megtartjuk az előadást a tömegek számára? – kérdezte a férfi szárazon, miközben az
ajtó felé vezette asszonyát.
– Valóban ilyen érzés. Sokkal szívesebben mennék önnel egy éjszakai lovaglásra, Lucas.
– A magam részéről remélem, viszonylag békés estének nézek elébe, amelynek során
összelapítanak, letaposnak és halálra untatnak különböző túlzsúfolt báltermekben. Mindez
kimondottan nyugodalmasnak tűnik, ha összehasonlítom azon kalandokkal, amelyekbe
minduntalan belekeveredünk, valahányszor ön kivonszol engem a házból éjfél után.
Victoria szigorú pillantást vetett férjére, amint felsegítette ót a kocsiba.
– Nahát, Lucas, ahogy ön tud panaszkodni! Ha valaki hallaná, talán el is hinné, hogy ön nem
érezte remekül magát éjszakai kalandjaink alkalmával. Hanem, tudja, egész nap arra vártam,
hogy beszélhessek önnel Edgeworthról.
– Mi van vele? – kérdezte Lucas, miközben elhelyezkedett feleségével szemben.
– A Bond Streeten összefutottam Isabel Rycott-tal, aki világosan értésemre adta, hogy már
nem tartja vele a kapcsolatot. Mi több, nagynéném és Annabella megjegyzéseiből úgy vettem
ki, Edgeworth többé nem nagyon mutatkozik a város felsőbb köreiben.
– Talán megint vesztett a kártyaasztalnál – vetette fel szelíden Lucas.
– Lucas, Ön több ízben hangot adott gyanújának, miszerint Edgeworthnek köze lehetett a
kocsi balesethez vagy az útonálló támadásához. Arra nem gondolt, hogy talán ő küldhette
nekem azt a levelet is?
– Gondoltam rá. – Lucas az utcát nézte a kocsi ablakán át. – Kétség sem fér hozzá, hogy
Edgeworth nem hullatna könnyeket, ha engem baleset érne. De nem látom be, mi értelme
lenne, hogy önt zaklassa. Hacsak nem zsarolási kísérlethez akarta előkészíteni a terepet.
– De hisz említés sem esett pénzről – jegyezte meg Victoria.
– Tudom. Mint mondtam, az egésznek semmi értelme. Egyelőre. Mindazonáltal
szándékomban áll Edgeworthnél megkezdeni a kérdezősködést.
– Nem kellene detektívet fogadnunk? – kérdezte Victoria izgatottan. – Akit én alkalmaztam,
hogy Annabella udvarlójáról szerezzen információt, nagyszerű munkát végzett.
Lucas a felesége szemébe nézett.
– Amennyiben elkerülhető, nem szeretnék detektívet fogadni.
– Miért?
– Mert ha megtenném, vállalnom kellene a kockázatot, hogy esetleg kínos kérdések merülnek
fel az ön apja halálát illetően, aminek következtében további kínos kérdések merülhetnének
fel önt illetően, asszonyom.
– Ó! – Victoria hátradőlt az ülésen. – Igen, értem. Ön roppant okos, Lucas.
– Igyekszik az ember.
– Hogyan kíván Edgeworth nyomára bukkanni? – érdeklődött Victoria.
– A klubjaimban fogom kezdeni a kérdezősködést. Valaki minden bizonnyal bír némi
információval egy olyan férfiról, aki annyit kártyázik, mint Edgeworth.
– Remek ötlet.
– Örülök, hogy egyetért velem. Mert ez azt jelenti, hogy ön kénytelen lesz egyenesen
hazamenni, miután eleget tettünk kötelezettségeinknek a báltermekben.
– Micsoda?! – Victoria tekintete elsötétült. – Ezt nem gondolhatja komolyan.
– Tartok tőle, hogy igen, asszonyom. Nagyon kevés a valószínűsége, hogy be tudnám
csempészni önt a klubokba. Ezzel mindketten tisztában vagyunk. És mivel nem szeretném, ha
nélkülem róná az utcákat éjnek évadján, nem marad más megoldás, mint hogy ön visszatér
biztonságos otthonunkba, és szépen ágyba bújik.
– Amíg ön információt gyűjt – mondta haragosan Victoria. – Ez nem igazságos, Lucas.
– Jelen pillanatban nem az igazságosságról van szó, hanem az Ön biztonságáról. Nem vagyok
hajlandó megkockáztatni újabb elszabadult kocsikat, útonállókat, sem pedig kísérteteket,
amelyek a legkülönfélébb holmikat hagyják maguk után W aláírással.
– De Lucas, Cleo néni vagy Annabella társaságában maradnék. Nem lennék egyedül –
erősködött Victoria.
– Az nem elég, Vicky. Nem várhatjuk el a nagynénjétől vagy Annabellától, hogy éberen
figyeljék, hátha felbukkan valahol egy elszabadult kocsi vagy egy útonálló, különösen mivel
nem is tudják, hogy effélétől kellene tartaniuk. Nem, nem. Tudni akarom, hogy ön
biztonságban van otthon, amíg én ellátogatok a klubokba.
– Nem zárhat ki engem ebből a nyomozásból – szikrázott Victoria szeme. – Nem fogom
megengedni. Ez az én ügyem.
– Nem akarom kizárni. Mindössze pontosan tudni szeretném, hol tartózkodik, amikor nem
lehetek ön mellett. A veszély forrása itt van Londonban, Vicky. Tehát amíg a városban
maradunk, ön vagy az én személyes megfigyelésem alatt lesz, vagy zárt ajtók mögött.
– Lucas, meg kell mondanom, hogy bár bizonyos szempontból elviselhető férj lett önből,
egyáltalán nem tetszik, amikor felölti a katonai felettes magaviseletét, és parancsokat osztogat
nekem. Ne feledje, kérem, hogy én nem a csicskása, hanem az üzlettársa vagyok!
– Ám elsősorban ön a feleségem, és mint férje, felelősséggel tartozom önért. Őszintén
sajnálom, hogy sértőnek találja viselkedésemet. Attól tartok, régi szokásokat olykor nem
egykönnyen vetkőz le az ember.
Victoria megsemmisítő pillantást vetett rá.
- Felesleges mindent a katonai múltjára fognia. Ez csak ürügy, uram, és ezzel ön tökéletesen
tisztában van.
- Nos, Vicky, ha ragaszkodik az igazsághoz, be kell ismernem, hogy önnél időnként csakis
paranccsal ér célt az ember. A mai este is ilyen alkalom. Most pedig ne nézzen úgy rám,
mintha legszívesebben megfojtana, mert ez valószínűleg nem venné ki jól magát a
társaságban. Úgy látom, megérkeztünk Foxtonékhoz.
- Lucas, figyelmeztetem, nem tűröm, hogy úgy bánjék velem, akár egy visszamaradott
gyermekkel! - közölte Victoria fenyegető hangon, miközben férje leszállt a kocsiból, és kezét
nyújtotta, hogy kisegítse. - Az, hogy ön el tud csáb/tani, amelyik percben csak kívánja, még
nem jelenti azt, hogy akarat nélküli, eszét vesztett nőszeméllyé váltam, akit kedve szerint
utasítgathat.
A férfi keze szorosabban fonódott felesége ujjai köré, tekintetében nevetés bujkált.
– Azt hiszem, nem jól hallottam, asszonyom. Megismételné, kérem, amit most mondott?
– Nagyon jól hallotta. Ó, nézze, ott van Annabella és Bertie! – Victoria arcán ragyogó mosoly
jelent meg, és Lucast maga után vonszolva sietős léptekkel indult a Foxtonék lépcsőin tolongó
embertömeg felé.

Felesége megint tanúbizonyságát adta, hogy hihetetlen érzéke van az időzítéshez, gondolta
Lucas, amikor kiszállt a kocsiból egyik klubja előtt. Kijelentése, miszerint neki hatalmában áll
bármikor elcsábítani ót, épp elég volt, hogy Lucasban szinte leküzdhetetlen vágy ébredjen,
hogy azonnal hazafelé vegye az irányt, és az ágyba vigye őt.
Ehelyett azonban kénytelen volt bekísérni Foxtonék báltermébe, ahol ideje jelentós részét
azzal kellett töltenie, hogy Victoriától megpróbálja távol tartani régi hódolói sorát. Mindegyik
feltétlenül szükségét érezte, hogy kifejezésre juttassa aggodalmát, amiért Victoria másnak
nyújtotta kezét. Victoria persze remekül érezte magát, és olyan felháborító módon flörtölt,
hogy Lucas eltökélte, valamiféle megtorlást fog alkalmazni, amint megtér otthona falai közé.
Előbb azonban egyéb fontos kérdésekre kellett választ kapnia. Mint hamarosan
megállapíthatta, nem volt nehéz dolga. Alig másfél órát töltött klubjában, ezalatt elfogyasztott
két pohár bordeaux-it, fogadta ismerősei gratulációit, akik tudván, hogy az elmúlt heteket
vidéki birtokán töltötte, részletesen beszámoltak neki az időközben történtekről. Számára a
legfontosabb hír az volt, hogy Edgewortht felszólították, mondjon le klubtagságáról, és azóta
állítólag a Zöld Disznóban kártyázik, ahová – többek szerint – sokkal inkább való, mint
úriemberek közé a klubokba. Lucas ezzel mélységesen egyetértett, majd kis idő múlva az
említett műintézethez hajtatott. A Zöld Disznóban semmi nem változott azon éjszaka óta,
amikor elhozta ide Victonát. Edgeworth az egyik kártyaasztalnál ült jól öltözött ifjú uracsok
társaságában, akik szemlátomást alaposan felöntöttek már a garatra. Lucas elvett egy
söröskorsót egy elhaladó pincérnőtől, és odasétált a kártyázókhoz.
– Uraim – szólt halkan —, arra kérem önöket, legyenek olyan kedvesek, és engedjék meg,
hogy Edgeworth és jómagam néhány szót váltsunk négyszemközt.
Az egyik fiatalember mogorván tiltakozott, a másik azonban rögtön felpattant helyéről.
– Természetesen, Stonevale – mondta szinte ijedten. – Csak tessék, beszélgessenek
nyugodtan! Szívesen várunk, amíg folytathatjuk a játékot. Talán időközben megfordul a
szerencsénk is. – Morgolódó társához fordult. –Gyere, Harry! – nógatta, és elvonszolta az
asztaltól. – Ne akard összeakasztani a bajszot Stonevale-lel! Higgy nekem! Egy barátom alatta
szolgált.
Edgeworth nézte, ahogy a két fiatalember eltűnik a tömegben, azután Lucashoz fordult.
– Nem tölt el örömmel, Stonevale, hogy elriasztotta a báránykáimat, mielőtt tisztességesen
megkopaszthattam volna őket. Azért, mert magának volt olyan szerencséje, hogy feleségül
vett egy halom pénzt, nekünk, többieknek még meg kell keresnünk továbbra is a
kenyérrevalót.
– Biztos vagyok benne, hogy talál más bevételi forrást még hajnal előtt, ön mindig nagyon
értett ahhoz, hogyan kell megszabadítani az elővigyázatlanokat mindattól, ami a zsebükben
van. Mondja, Edgeworth, jobb mulatság becsapni ostoba fiatalembereket, akik túl sokat ittak,
mint olyan fiatalemberektől lopni, akik meghaltak vagy haldokolnak?
Edgeworth az asztalon fekvő kártyákkal babrált.
– Szóval látott engem akkor. Sokat töprengtem ezen. El kellett volna vágnom a torkát, hogy
megbizonyosodjam róla, valóban halott.
– Miért nem tette meg?
Edgeworth vállat vont.
– Őszintén szólva meg sem fordult a fejemben, hogy megérheti a naplementét azzal a lyukkal
a lábában. Úgy látszik, magának hihetetlen szerencséje van, Stonevale.
– Mostanában valaki igyekszik megfosztani engem ettől a szerencsétől. Úgy döntöttem,
megkérdezem öntől, nincs-e valami ötlete, kinek állhat ez a szándékában.
Edgeworth mosolygott, szeme csillogott félig lehunyt pillái mögött.
– Talán valaki, aki sok pénzt veszített el a múltban maga miatt?
– Ezek listáján az ön neve is szerepel.
– Valóban.
Lucas rövid hallgatás után megkérdezte.
– Rákényszerít, hogy végül mégiscsak megöljem, Edgeworth?
– Afelől biztos lehet, nem áll szándékomban hagyni, hogy kihívjon. És ugyan mire alapozza
kijelentését, miszerint elhagyja a szerencse? Amennyire én látom, egyre jobban áll a szénája
mostanság.
– Történt egy-két jelentéktelen incidens. Szükségtelen részleteznem. Amennyiben valóban
nem tud róluk semmit, minél kevesebbet mondok el, annál jobb. Viszont ha tudomással bír
róluk, akkor gondoskodni fogok arról, hogy továbbiakra ne kerüljön sor.
– Miért kellene törődnöm azzal, hogy mi történik magával? Maga csak nyűg a nyakamon,
Stonevale.
– Megkísérlem érthetően elmagyarázni. Amennyiben újabb, bármilyen természetű incidensre
kerülne sor, amelyet én, mondjuk úgy, zavarónak találnék, megkeresem önt, és a jelenleginél
lényegesen mélyenszántóbb beszélgetést folytatunk az ügyről. Talán Clery Fielden?
Hajnalban?
Edgeworth abbahagyta a kártyák babrálását.
– Aligha tisztességes eljárás, amennyiben nem én állok az említett incidensek hátterében.
– Valóban, no de mint tudjuk, az életben olyan kevesen járnak el tisztességesen. Azon a
napon döbbentem erre rá, amikor figyeltem önt, amint a halottak és sebesültek közt járkálva
elvette, amit a zsebükben talált.
Lucas felállt, és távozott a kártyaasztaltól.

Victoria az ablaknál állt hálóingben, amikor meghallotta, hogy nyílik a hálószobák közti
ajtó. Megperdült. Lucas már átöltözött köntösébe.
– Hát itt van! Hála istennek! Annyira aggódtam ! – Mezítláb odaszaladt, és férje karjába
vetette magát.
 Lucas rossz lába enyhén megrogyott a súly alatt, de gyorsan visszanyerte egyensúlyát.
Magához szorította asszonyát.
– Gondoskodni fogok róla, hogy gyakrabban aggódjék, ha utána ilyen üdvözlésre
számíthatok.
– Kérem, ne csúfolódjék velem! – emelte fel válláról Victoria a fejét, és a homlokát ráncolta.
– Hol volt? Mit csinált? Sikerült kiderítenie valamit?
– Egyszerre csak egy kérdést, kedvesem. Hosszú volt a mai este.
– Az én számomra is. Itthon ülni és várni, ez egyáltalán nem tesz jót az idegeimnek. Nos,
megtalálta Edgewortht?
Lucas elegendte feleségét, és leereszkedett egy székre.
– Igen, de továbbra sem állíthatom biztosan, hogy köze van mindahhoz, ami velünk történt.
Bár van rá némi indítéka, hogy bajt akarjon okozni nekem.
Victoria leült vele szemben, és bólintott.
– Többé-kevésbé ön a felelős azért, hogy nem látják szívesen ót a klubokban.
Lucas a lábát masszírozta.
– Nos, ami azt illeti, a dolog ennél valamivel régebbre vezethető vissza.
– És mégis milyen régre, Lucas?
– Arra a napra, amikor ezt az átkozott lyukat kaptam a lábamba. Edgeworth ott volt.
– Úgy érti, Edgeworth is harcolt akkor?
– Nem igazán – felelte Lucas. – Fogalmazzunk úgy, hogy jobbnak látta, ha biztonságos
távolságból figyeli a csatát.
– Megfutamodott?!
– Előfordul ilyesmi a harctéren. Nem Edgeworth volt az első és nem is az utolsó. Ki tudja?
Talán ha több férfi döntene úgy, hogy nem hajlandó állva maradni és addig lődözni egymásra
a csatatéren, amíg végül tényleg senki nem marad állva, akkor nem lenne annyi háborúskodás.
Victoria megdöbbent.
– Lucas, ön nem veti meg ót a gyávaságáért?!
– Nem. A tűzharcban tanúsított gyávaság talán nem nevezhető csodálatra méltó
jellemvonásnak...
– Egyáltalán nem.
– De meg tudom érteni. – Hűvös pillantást vetett az asszonyra. – És meg is tudom bocsátani.
A félelemmel nem könnyű megbirkózni, a háború pedig kimondottan unintelligens módja
annak, hogy megoldjuk a problémákat. Ha volt valami, amit megtanultam a hadsereg
kötelékében eltöltött idők során, akkor ez az. Nem olyan nehéz elfogadni a gondolatot, hogy
egy férfi úgy dönt, inkább megfutamodik a csata színhelyéről. Ha az ember belegondol,
voltaképpen logikusnak tűnik.
Victoria magához tért a kezdeti megrázkódtatásból, és elgondolkodott férje szavain.
– Talán igaza van. De azért jobb lenne, ha nem mondana ilyesmit a klubbeli barátai füle
hallatára.
– Nem ment el az eszem – mosolygott Lucas. – Csak önnek mondok ilyesmiket, Vicky. Ön az
egyetlen ember ezen a világon, akivel őszintén beszélgethetek.
– Ezek a legkedvesebb szavak, amelyeket valaha mondott nekem – mosolyodott el Victoria. –
örülök, hogy így érez, mert rá kellett jönnöm, magam is pontosan így érzek ön iránt. Olyan
dolgokat mondtam és mondok el önnek, amelyekről soha említést nem tettem még Cleo néni
előtt sem.
– Örülök neki – felelte Lucas egyszerűen.
– Ám mindannak ellenére, amit az imént a gyávaságról elmondott, biztos vagyok benne, hogy
ön soha nem lenne képes gyáván megfutamodni. Ezt kétségkívül Edgeworth is tudja. Ezért
viseltetik ellenszenvvel ön iránt? Tudja, hogy ön látta elmenekülni?
– Mi több, azt is láttam, amit a csata végeztével művelt. Végigjárta a mezőt, és kirabolta a
halottakat.
Victoria tágra nyílt szemmel meredt rá.
– Úristen! Nem hiszek a fülemnek. – Azután újabb megdöbbentő gondolat ötlött fel benne. –
Tudta Edgeworth, hogy ön ott fekszik azon a mezőn ? Látta önt?
– Látott.
– És nem sietett a segítségére?
– Feltételezte, úgysem húzom sokáig, és meglehetős elfoglaltságot jelentett számára, hogy
minél több ékszert, órát és egyéb emléktárgyat gyűjtsön össze – magyarázta Lucas.
Victoria felpattant, és tombolva járkált fel-alá a szobában.
– Esküszöm, lelövöm azt az embert, ha legközelebb a szemem elé kerül! Hogy merészelt
ilyen alávaló módon viselkedni?! Hogyan süllyedhetett ilyen mélyre?! Ez megbocsáthatatlan!
– Nos, a becsület és a tisztesség azóta sem tartozik a legfőbb jellemvonásai közé – jegyezte
meg komoran Lucas.
– Ez igaz. Kíváncsi lennék, vajon Isabel Rycott rájött-e, hogy a fickó csal a kártyában. Talán
ezért szakított vele. Isabel a gyenge férfiakat szereti, de ezt valószínűleg már ő is túlzásnak
találja.
– Meglehet.
Victoria sarkon fordult, és férjére nézett.
– Tehát az ön véleménye az, hogy valóban Edgeworth áll a velünk történtek hátterében?
– Elképzelhető. Figyelmeztettem, ha további incidensre kerül sor, ő lesz az első, akitől
magyarázatot követelek, de...
Victoria Összehúzott szemmel fürkészte.
– De nem biztos benne száz százalékig, hogy ó az, akit keresünk.
– Ügy vélem, többről lehet itt szó. Victoria leült az ágy szélére.
– Tulajdonképpen semmivel sem kerültünk közelebb a megoldáshoz – állapította meg a
homlokát ráncolva.
– Függetlenül attól, hogy e kérdésben milyen eredményt értünk el, én ügy érzem, óriási
előrelépés következett be ma este egy merőben más területen – mondta Lucas halk, simogató
hangon.
– Miről beszél? – nézett rá Victoria értetlenkedve.
– Arra a kijelentésére utaltam, asszonyom, miszerint hatalmamban áll elcsábítani, amikor csak
kedvem tartja.
– Ó! – Victoria érezte, hogy arcába fut a vér. Lucas felállt, lassan elindult feléje,
– Igen. Talán önnek semmiség, kedvesem, de az én számomra igen nagy jelentőséggel bír.
Tudja, remény ébredt bennem, hogy talán nemsokára megteszi az utolsó lépést is, és bevallja,
hogy szeret engem.
Victoria felemelkedett, és elhátrált férje elől.
– Nagyon mérges voltam önre, meggondolatlanul beszéltem. Nem szabad túl nagy
jelentőséget tulajdonítania szavaimnak. – Újabb lépést tett hátrafelé. – Tudom, úgy fogja fel,
mint a fegyverletétel egy formáját. Nos, nem az.
– Olyan szörnyű lenne a fegyverletétel, Vicky?
– Elviselhetetlen – jelentette ki Victoria, még egy lépést tett hátrafelé, és nekiütközött a
falnak. Szeme tágra nyílt.
Lucas csillogó szemmel követte, és mindkét tenyerével a falnak támaszkodott felesége feje
mellett. Szája centiméterekre volt csak az övétől.
– Elviselhetetlen, hm? Rendben van, asszonyom, akkor ne nevezzük fegyverletételnek.
Fogalmazzunk úgy, hogy valamivel közelebb kerültünk a fegyverszünethez!
– Csak akkor beszélhetünk fegyverszünetről, ha mindketten engedményeket teszünk, uram.
Elismeri tehát, hogy én is el tudom csábítani önt, amikor a kedvem tartja?
– Asszonyom, ön pusztán annyival is el tud csábítani engem, hogy átsétál a szalonon vagy tölt
nekem egy csésze teát. Valahányszor a Strelizia regináé képére nézek, el vagyok csábítva.
– Ó! – Victoria lassan elmosolyodott. – Ez is csak azt példázza, milyen remek stratéga ön,
Lucas.
A férfi nem válaszolt. Ajka asszonya ajkát kereste, forrón, izgatón, részegítőn. És Victoria
átölelte a nyakát, és úgy kapaszkodott belé, mintha soha többé nem akarná elengedni.

– Nagy sikert arattatok Foxtonéknái tegnap este. – Cleo gondosan meglocsolt egy fuksziát. –
Szemlátomást nincs már szükségetek Jessica Atherton jóváhagyására. A társaság úgy döntött,
ti vagytok a kedvenc párja, és a szezon remélhetőleg véget ér, mielőtt bármivel tönkretehetnéd
a helyzetet.
– Remélhetőleg – vigyorgott Victoria. – Azt hiszem, Lucas is hasonlóképpen vélekedik ez
ügyben. Össze kellene ülnötök, hogy együtt aggódhassatok a viselkedésem miatt.
– Kétségkívül bőven lenne miről beszélgetnünk – mosolygott Cleo.
– Ami pedig a botrányt illeti, azt egyedül neked köszönhetően kerültük el, Cleo néni – mondta
Victoria, és félrehajtott fejjel tanulmányozta a félig kész festményt, amely egy kaktuszt
ábrázolt.
– Szörnyen aggódtam, amikor Lucas elvitt téged Yorkshire-be. Meg tudtam volna fojtani
jessica Ather-tont, amiért az esküvőd napján olyan zűrzavart keltett.
– Az én fejemben is megfordultak hasonló gondolatok.
– Nem meglepő. Katasztrofálisnak rémlett a helyzet, de azt mondtam magamban, egyetlen
férfi akad ismeretségi körödben, aki megbirkózik egy ilyen bonyodalommal, és te épp ővele
vagy. Amikor megkaptam első leveledet, amelyben növényeket kértél a kertje számára,
tudtam, minden jóra fordul.
– Való igaz, Lucas és köztem kialakult valamiféle megértés.
Cleo felkapta a fejét. Tekintetében nevetés bujkált.
– Megértés? Te ezt így nevezed? Látnod kellene magadat, amikor Stonevale közelében vagy.
A szó szoros értelmében sugárzol.
– Nos, igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy szilárd, működőképes üzlettársi
viszony jöjjön létre köztünk.
Cleo meghökkent.
– Tréfálsz? Üzleti kapcsolatot alakítasz ki Stonevale-lel?
– Ez a logikus megoldás, ha figyelembe vesszük házasságkötésünk sajátos körülményeit.
– Nahát, életem, ez roppant érdekes. És Stonevale-nek megfelel ez a fajta kapcsolat?
– Tökéletesen. Bár tanúsít némi ellenállást bizonyos területeken.
Cleo szeme elkerekedett.
– El tudom képzelni. És mely területeken?
– Még mindig előszeretettel ringatja magát abban a hitben, hogy szerelmes vagyok belé, és
minden alkalmat megragad, hogy megpróbáljon rávenni, valljam ezt be neki.
Cleo letette az öntözőkannát, és unokahúgára meredt.
– Nem szereted őt? Vicky, életem, én kezdettől fogva azt feltételeztem, hogy a szíved vezérli
lépteidet. Egyébként nem is erősködtem volna...
– Hát persze hogy szeretem öt! Soha nem mentem volna el vele abba a fogadóba, ha nem így
érzek iránta. Mindazonáltal nem vagyok hajlandó bevallani neki – közölte Victoria.
– De hát miért nem?
Victoria felpillantott a festményről.
– Mert ő nem szerelmes belém.
– Magasságos egek, Vicky, biztos vagy ebben? Úgy látszik, szerfölött kedvel téged.
– Igen, kedvel. Ez az egyik oka, hogy működik a házasságunk. De úgy érzi, nem engedheti
meg magának, hogy belém szeressen, mert akkor haladéktalanul leigáznám. Tudod,
valamiféle hárpiának gondol engem. Túlzottan önállónak és önfejűnek. Úgy érzi, ha a kisujját
nyújtaná, nekem rögtön az egész karja kellene.
– Talán csak arról van szó, hogy nem biztos benned, és képtelen addig szerelmet vallani, amíg
nem tudja, hogy szereted – vetette fel Cleo.
– Ugyan, Cleo néni, az ó célja kezdettói fogva az volt, hogy megmentse Stonevale-t, nem
pedig hogy mély és életre szóló szerelmet találjon magának. – Victoria heves mozdulata
nyomán jókora zöld paca keletkezett a papíron.
– Ha egy férfi kénytelen a kötelezettségei miatt megházasodni, az még korántsem jelenti azt,
hogy nem vágyik szerelemre. Lucas elmondta nekem az esküvőtök reggelén, hogy őszintén
kívánja, bár másként alakult volna a kapcsolatotok. Tisztában van vele, hogy nem teljesen
szabad akaratodból mentél hozzá. Később pedig, amikor rájöttél, hogy az örökséged miatt
kezdett udvarolni neked, a helyzete tovább romlott. Hogyan is lehetne biztos benned, amíg te
magad meg nem győzöd arról, hogy szereted ?!
– Tulajdonképpen kinek az oldalán állsz, Cleo néni? – nézett fel Victoria, összevonva
szemöldökét.
Cleo sóhajtott.
– Én nem állok senkinek az oldalán. Csak boldognak szeretnélek látni, Vicky.
– Úgy gondolod, attól leszek boldog, ha leteszem a fegyvert a férjem előtt?
– Fegyverletétel? Milyen különös kifejezés!
– Lucas előszeretettel használja – motyogta Victoria. – Kivéve, amikor olyan eufemizmusokra
ragadtatja magát, mint például „fegyverszünet" vagy béketárgyalás".
– Valóban? Felteszem, ennek az lehet az oka, hogy sokáig szolgált a hadseregben, majd pedig
a szerencsejátéknak szentelte az idejét. Tudod, a katonák és a hazardőrök szóhasználata
meglehetősen hasonló. A stratégia szemszögéből vizsgálnak mindent, csak győzelem és
vereség létezik számukra.
– Igen, ezt magam is felfedeztem. Nos, a férjem olyan férfi, aki katonaként gondolkodik, és
én vagy leszoktatom erről, vagy megtanítom rá, hogy elégedjen meg a köztünk kialakult
üzlettársi kapcsolattal. Nem fogok mindent kockára tenni azzal, hogy az ő kívánságának
megfelelően leteszem előtte a fegyvert.
Cleo hosszú másodpercekig tűnődve nézte.
– Voltaképpen mit tennél kockára?
– Először is a büszkeségemet.
– És az olyan fontos?
– Természetesen.
– Nos, életem, a te férjedről van szó. Tégy belátásod szerint!
Victoria sietve témát váltott.
– Nem volna kedved elkísérni néhány üzletbe, Cleo néni? Szeretnék pár kertészeti
szakkönyvet magammal vinni Yorkshire-be.
– Örömmel veled tartok. Stonevale könyvtára számára vásárolsz?
– Igen, de a könyvek egy része ajándék lenne a helyi lelkész és felesége részére. Roppant
segítőkész emberek. A lelkész maga is könyvet ír a kertészkedésről. – Némi habozás után
hozzátette: – És én készítem hozzá az illusztrációkat.
– Nahát, Vicky, ez nagyszerű! – ragyogott fel Cleo arca. – Végre nyomtatásban is megjelenik
a munkád. Olyan boldog vagyok! Hogyan jött létre ez a megállapodás?
– Lucas intézte el – vallotta be Victoria. Cleo előrehajolt, és megcsodálta a képet.
– Stonevale bizonyára megtalálja a módját, hogy megadja az ő örökösnőjének az egyetlen
ajándékot, amelyet nem tudott megvásárolni magának.
A borostyánsárga selyemruha elbűvölő volt elegáns egyszerűségével. Victoria elégedetten
szemlélte magát a tükörben. Aranyszállal hímzett cipője tökéletesen illett hosszú
kesztyűjéhez. Felemelte aranyszín legyezőjét.
– A fekete köpenyt kérem, Nan, amelynek aranyszín szaténnal van bélelve a csuklyája.
– Gyönyörű ma este, asszonyom – mondta Nan tiszteletteljesen, miközben elrendezte a
köpeny redőit. – őlordsága nagyon büszke lesz asszonyomra.
– Köszönöm, Nan. őlordsága már bizonyára odalenn vár rám. Feküdj le nyugodtan! Majd
felébresztlek, ha segítségre lenne szükségem.
– Igen, asszonyom.
Lucas türelmetlenül járkált fel-alá a lépcső aljában, de amikor megpillantotta a fekete
bársonyba és aranyszín selyembe burkolt Victoriát, megtorpant, és szemében csodálat
csillogott.
– Felkészültünk a csatára? – mormolta.
– Mondjuk úgy, nem akarom, hogy jessica Atherton szánalmat érezzen irántam.
Lucas felnevetett.
– Sokkal inkább valószínű, hogy engem fog szánni.
– Ó, valóban? És ugyan miért, uram?
– Tudni fogja, hogy képtelen vagyok ellenállni az én Borostyán hölgyemnek. Kétségkívül
aggodalommal tölti majd el, hogy Ön máris magához ragadta az irányítást ebben a
házasságban.
Victoria a szeme sarkából férjére pillantott, miközben az besegítette a kocsiba.
– És valóban képtelen nekem ellenállni?
– Mit gondol? – ült le mellé Lucas.
– Azt gondolom, hogy megint csúfolódik velem. Lucas megfogta a kezét, és gálánsán a
kesztyűbe burkolt ujjak fölé hajolt.
– Asszonyom, biztosíthatom, hogy teljességgel ellenállhatatlannak találom önt.
A hatalmas Atherton-ház körüli utcákat zsúfolásig megtöltötték a kocsik. Többtucatnyi
elegánsan öltözött ember tolongott a lépcsőkön. Ám Lucast, és Victoriát, a díszvendégeket,
gyorsan átvezették a tömegen.
Amikor Victoriáról a széles, ragyogóan megvilágított előcsarnokban lesegítették köpenyét,
előbukkant a fenséges borostyán sárga selyemruha. Lucas egy pillantást vetett feleségére, és
foga összecsikordult.
– Nem csoda, hogy olyan szorosan beburkolózott a köpenyébe, amíg ide nem értünk –
mordult fel. – Ezután gondosabban meg fogom vizsgálni az öltözékét, mielőtt elviszem
valahová.
– Bízzon bennem, Lucas! Ez a ruha a legutolsó divat szerint készült,
– Többet mutat meg, mint egy kocsmai pincérnő pruszlikja. Ha meglátom, mielőtt
elindultunk, biztosan visszaküldtem volna átöltözni.
– Most már késő – felelte Victoria vidáman. – És kérem, ne vágjon ilyen morózus képet!
Rögtön bejelentenek bennünket, és bizonyára nem akarja, hogy Lady Atherton és vendégei
azt gondolják, veszekszünk.
– Pillanatnyilag ön győzött, asszonyom, de biztos lehet benne, hogy erről még szót ejtünk egy
későbbi időpontban. – Azzal odavezette feleségét a lépcsőhöz, amely a csillogó, zsúfolt
bálterembe vezetett.
Egy pillanatra elnémult az elegáns tömeg, amint bejelentették Stonevale earljét és hitvesét.
Azután éljenzés harsant, és poharak emelkedtek a magasba, miközben Lucas és Victoria a
házigazda és a háziasszony felé lépkedett.
– Kimondhatatlanul kedves önöktől, hogy megtisztelnek bennünket e fogadással ma este. –
Victoria nagyon igyekezett, hogy mosolya és szavai őszintének tűnjenek.
– Ön gyönyörű, kedvesem – mondta Jessica. – Ez a ruha elragadó. És milyen szokatlan stílus
egy ifjú asszony számára! De hát ön mindig is roppant eredeti volt, nemdebár?
– Megteszem, ami tőlem telik – biztosította Victoria. – Végül is nem szeretném, ha a férjem
unatkozni kényszerülne mellettem.
Lucas figyelmeztető pillantást villantott rá. Elbűvölő mosolyában fenyegetés bujkált.
– Bizton állíthatom, hogy az unalom nem sokat gyötört, amióta megismertem, kedvesem.
A kopaszodó Lord Atherton elmosolyodott.
– És ha nem csalódom, ezen emlékezetes eseményre épp ebben a bálteremben került sor.
– Lady Atherton volt olyan kedves és bemutatott bennünket egymásnak – felelte udvariasan
Victoria.
Lord Atherton a karját nyújtotta.
– Remélhetem, hogy megtisztel az első tánccal, asszonyom?
Lucas egész este szemmel tartotta az ó Borostyán hölgyét, de nem sok alkalma adódott
beszélni vele. Nem is baj, gondolta. Ha a közelébe kerülne, valószínűleg képtelen lenne
megállni, hogy megint szóba hozza a ruhát, bár stratégiai szempontból nagyon is érthetőnek
találta, hogy Victoria ma este feltűnést kívánt kelteni Jessica Atherton előtt. Mindazonáltal
valahányszor megpillantotta asszonyát újabb és újabb táncosai karján, megfogadta, hogy a
jövőben több figyelmet szentel öltözködésének.
– A felesége ma összetöri minden férfi vendégem szívét – mormolta Jessica Atherton, ahogy
odasiklott Lucas mellé. – Boldogsággal tölt el, hogy látom, jól érzi magát. Nem lehetett
könnyű neki idejönni ma este.
Lucas felvonta a szemöldökét, váratlanul érte ez a megjegyzés.
– Nem volt könnyű.
– Bizonyára megviselte mindaz, ami a házasságkötésük idején történt. És jómagam is csak
tovább rontottam a helyzetet azzal, hogy felkerestem, mielőtt elutaztak Yorkshire-be.
Szörnyen sajnálom, Lucas. Bocsánatot kell kérnem. Mentségemül csak az szolgálhat, nagyon
aggódtam önért, tudni akartam, hogy ön valóban boldog lesz-e vele – mondta Jessica halkan.
– Felejtse el, Jessica! Mindez már a múlté.
– Igen, igaza van. De tudom, ön nagyon haragudott rám akkor, és szeretném kideríteni,
remélhetem-e, hogy azóta megbocsátott nekem.
– Mint mondtam, ez már a múlté. Ne aggódjék miatta! Victoria és köztem megértés alakult ki,
és mindketten elégedettek vagyunk a házassággal.
Jessica bólintott.
– Gondoltam, hogy így lesz. Victoria végül is intelligens nő. Időnként ugyan felháborítóan
viselkedik, ám alapvetően becsületes és tisztességes. Nem is mutattam volna be önnek, ha
más lenne a véleményem róla. Biztosra vettem, hogy végül belenyugszik sorsába, és teljesíti
kötelességét, ahogyan ön is.
Lucas azon vette észre magát, hogy a fogát csikorgatja. Elvett egy pohár pezsgőt, és nagyot
kortyolt belőle.
– Mondja, Jessica, ön örömét lelte a házasságában?
– Atherton elviselhető férj. Ennél többet egy asszony nem is remélhet a házasságtól.
Elégedettséggel tölt el a tudat, hogy jó felesége vagyok. Az ember megteszi, amit tennie kell.
Elviselhető férj, Victoria is ezt mondta neki, gondolta Lucas. Hirtelen haragra gerjedt.
Mindössze ennyi lenne ő Victoria számára?! Elviselhető férj?!
– Elnézését kérem, Jessica. Azt hiszem, Potburyt láttam amott az ablaknál. Kérdezni
szeretnék tőle valamit.
– Természetesen.
Lucas udvariasan bólintott, és útnak indult a tömegben. Nagyon lassan haladt, mert mindenki
megállította, legalább egy gratuláció erejéig.
Talán ha félúton járhatott, amikor egy libériás inas lépett hozzá, kezében apró ezüsttálcát
tartott, amelyen lepecsételt levél feküdt.
– Egy ember jelent meg az ajtóban, és az volt a kérése, hogy ezt adjuk át lordságodnak –
mondta az inas udvariasan. – Elnézését kérem a késlekedésért, de nem volt könnyű megtalálni
önt a tömegben.
Lucas összeráncolt homlokkal elvette a levelet, és néhány pénzdarabot tett a tálcára. Az inas
azonnal eltűnt a vendégek tengerében.
Bizonyos incidensekkel kapcsolatos információ van a birtokomban. Nagyon sürgős. A sarkon
várom egy fekete kocsiban.
Lucas körülnézett, végül meglátta Victoriát egy nevetgélve csevegő csoport közepén. Elindult
feléje, s ezúttal nem állt meg udvariasan az öt köszöntő vendégekkel beszélgetni.
– Ha megengedik, elrabolnám a feleségemet pár pillanatra. – Nem kérés volt ez, hanem
parancs, mindenki azonnal hátrább lépett előle.
Victoria meglepetten felpillantott, majd sokatmondó mosollyal nézett a körülötte álló
hölgyekre.
– A férfiak oly nagy változáson mennek át az esküvő után, nemdebár? – mormolta
bocsánatkérő hangon. – Mi lehet az oka, hogy míg oly előzékenyek és gálánsak a
házasságkötés előtt, oly rettenetes zsarnokokká válnak rögtön utána?
Lucas karon fogta, és kicsit távolabbra vezette, miközben hallotta háta mögött a kuncogást.
– Csak egy pillanatra veszem igénybe az idejét, asszonyom, rögtön visszatérhet és
közreadhatja a férjekkel kapcsolatos további megfigyeléseit.
– Lucas, csak tréfáltam, az isten szerelmére! Miről kíván beszélni velem? Valami baj van?
– Nem tudom. Most kaptam ezt. – Megmutatta feleségének a levelet.
– Edgeworth? – kérdezte Victoria.
– Minden bizonnyal. Kimegyek, megnézem, mit akar. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem
önt, egy darabig nem leszek itt.
Victoria körülnézett.
– Azt hiszem, nem lesz nehéz feltűnésmentesen kisurrannia. Tudja, azt hiszem, nyugodtan
távozhatunk mindketten. Senki nem venné észre ebben a tömegben.
– Victoria...
Az asszony arca ragyogott az izgalomtól.
– Igen. ön megy először, én kis idő múlva, mintegy véletlenül, kisétálok a kertbe, és átugrom
a falon. A sarkon találkozunk.
– Elment az esze?! Ön itt marad, Vicky! Ez parancs. Semmilyen körülmények között nem
hagyhatja el ezt a termet. Még a kertbe sem mehet ki levegőzni! Megértette?!
– Attól tartok, kénytelen vagyok engedelmeskedni. Lucas, ígérje meg, hogy óvatos lesz!
– Biztos vagyok benne, hogy semmiféle veszély nem leselkedik rám. De azért megígérem. –
Morózus pillantást vetett a borostyánsárga estélyi ruha dekoltázsára. – Az egyetlen veszély,
amely ma este bennünket fenyeget, az, hogy ön tüdőgyulladást kap, asszonyom.
– Majd igyekszem melegen tartani magam a tánccal. Siessen vissza, Lucas!
A férfi elfordult, átvágott a tömegen, a kertre nyíló franciaablakok felé. Nem sietett, nem
akarta felhívni magára a figyelmet. Végül kilépett, mintha csak friss levegőt akarna szívni.
Athertonék kerítésén semmivel sem volt nehezebb átmászni, mint Lady Nettleshipén. Egy
koromsötét sikátorban találta magát. Megkerülte a házat, és néhány ló mögé rejtőzve
végignézett a kocsik során. A sarkon, a többitől kissé elkülönülve fekete jármű állt, kocsisa
fenn ült a bakon.
Lucas elsuhant a köztük álló két kocsi mögött, majd odalépett a feketéhez.
– Talán vár valakit?
A kocsis összerezzent, és feléje kapta a fejét.
– Igen, uram.
– Valószínűleg én vagyok az.
– Nem is láttam kijönni a házból – jegyezte meg elismerőleg a kocsis. – Az utasom akar szót
váltani magával.
Lucas elgondolkodva bekukkantott a kocsiba, és látta, hogy egy férfi ül benn a sarokba
húzódva. Nagy kár, gondolta, hogy feszes szabású estélyi öltözékébe képtelenség volt
fegyvert rejteni.
– Jó estét, Edgeworth! Feltételezem, rám vár.
– Érdekelni fogja, amit mondani akarok. Szálljon be egy percre!
Lucasban a kíváncsiság, hogy választ kaphat néhány kérdésre, erősebbnek bizonyult az
óvatosságnál. Kinyitotta az ajtót, és fellépett a kocsiba, kicsit ügyetlenkedve, a szükségesnél
jobban kímélve bal lábát.
Nem lepődött meg különösebben, amikor Edgeworth pisztolyt húzott elő.
– Remélem, valahányszor a lába cserbenhagyja, eszébe jut az a nap, amikor meg kellett volna
halnia, Stonevale.
– Én pedig azt remélem, hogy lesz olyan szíves és elmagyarázza, mi folyik itt, mielőtt
meghúzná a ravaszt – jegyezte meg Lucas, miután leült a férfival szemben, és masszírozni
kezdte a combját.
– Lazítson, Stonevale! Jó ideig nem húzom még meg a ravaszt. Mielőtt ebben az örömben
lenne részem, társam tervének néhány részlete még megvalósításra vár.

Victoriának akkor nyújtották át ezüsttálcán az üzenetet, amikor a tánc végeztével Potbury a

helyére kísérte.
– Elnézését kérem – mosolygott lovagjára, ahogy felnyitotta a levélkét.
– Természetesen. Bízom benne, semmi komoly. Victoria átfutotta a sorokat, és remélte,
Potbury nem veszi észre, hogy a keze megremeg.

Azonnal jöjjön, ha fontos önnek a férje élete és becsülete.

Egy kocsi várja a sarkon, benne megtalálja a ruhadarabokat, amelyekre szüksége lesz.
A kocsis tájékoztatja, mi a teendője.
Ne késlekedjék!

– Nem, nem – mosolygott Victoria Potburyre. – Egy barátnőm üzent, hogy kimegy levegőzni
a kertbe, s hív, tartsak vele. Gondolom, úgy vélte, egyszerűbb, ha egy inassal küldi el az
üzenetet, mint hogy keresztülvágjon a tömegen. Ugye nem haragszik?
– Érezze jól magát, asszonyom! – hajolt Potbury elegánsan a kezére. – Lady Atherton kertje
igazán szép és terjedelmes. Még egyszer fogadja szerencse-kívánataimat házasságkötése
alkalmából.
– Köszönöm.
Egy perc múlva már mélyen benn járt Jessica Atherton gondozott kertjének megvilágítatlan
részében. A fal megmászása nem kevés gondot okozott. Szoknyáját egészen combjáig volt
kénytelen felhúzni, és eszébe jutott, mit szólna Lucas, ha látná, hogy ó közszemlére teszi a
lábát. A gondolat könnyeket csalt a szemébe, heves mozdulattal letörölte őket. Ahogy
megtalálja Edgeworth-t, valami nagyon durva és erőszakos dolgot fog tenni vele, ha netán
Lucas még nem tette volna meg.
A sikátorban felvette köpenyét, és mélyen a fejébe húzta csuklyáját. Aztán a sarokra sietett. A
szemlátomást ittas kocsis megbökte kalapja karimáját.
– Gondolom, maga az a „hölgy", akit várok. Victoria megértette, a fickó valószínűleg azt
hiszi, hogy titkos randevúra viszi, ezért nem szólt semmit. Gyorsan beszállt a kocsiba. Amint
leült, keze egy zsákot érintett. Azonnal tudta, ebben vannak a ruhadarabok, amelyeket a levél
értelmében fel kell öltenie. Ahogy előhúzta a lovaglónadrágot, a csizmát és az inget, a gyomra
görcsbe rándult. Ez nem lehet véletlen. Aki azt a levelet küldte, pontosan tudja, hogy ó
éjszakánként férfiruhát szokott viselni. És ha ezt a sötét titkot tudja, tudhat még mást is.
Gyanúja bizonyítást nyert, amikor a kocsi megállt a Zöld Disznó előtt. Valaki tud mindent.
Reszkető kézzel összecsavarta estélyi ruháját, és többi levetett ruhadarabjával együtt
begyömöszölte a zsákba. Azután visszavette köpenyét, fejére húzta a csuklyát, és kiszállt a
kocsiból.
– A harmadik szoba az emeleten – morogta a kocsis, majd meghúzta pálinkásüvegét, és
elhajtott.
Victoria ezután levette köpenyét, és feltette a zsákban talált kalapot. Nagy levegőt vett,
kihúzta magát, és nagy merészen besétált a játékbarlang ajtaján.
Most minden valahogy egészen más, gondolta nyugtalanul. Lucas nélkül egyáltalán nem tűnt
a hely romantikusan kalandosnak. Gyors léptekkel a lépcső felé indult, kezében a zsákkal,
köpenye a vállára vetve.
A lépcső tetején sötét folyosó fogadta. Az ajtók mögül obszcén nevetés és nyögdécselés
hallatszott. A harmadik ajtó előtt megállt, rövid habozás után bekopogott.
Isabel Rycott állt a rögtön felpattanó ajtóban. Még egzotikusabbnak látszott férfiruhában, mint
estélyi öltözékében.
– Lady Rycott. Micsoda meglepetés. – Victoria nagyon igyekezett, hogy hangja nyugodtnak,
hűvösnek, sőt közönyösnek tűnjék, ahogy Lucastól látta, valahányszor férje váratlan helyzetbe
került. Legalább nem Sámuel Whitlock felélesztett holttestével kell szembenéznie, gondolta. –
Hol van a férjem?
Isabel Rycott elégedetten mosolygott, és háta mögül előhúzta pisztolyt tartó másik kezét.
– Fáradjon be, Lady Stonevale!
Most, hogy átesett a kezdeti megrázkódtatáson, Victoria elhatározta, nyugodtnak kell
maradnia. Azzal nem segíthet Lucasnak, ha hisztériázni kezd.
– Edgeworth is itt van önnel? – kérdezte, ahogy belépett a szobába. – Nem tartom
elképzelhetőnek, hogy mindent egyedül intézett volna. Ön hozzá van szokva, hogy
kihasználja férfi ismerőseit, nemdebár?
– Jelentős éleslátásra vall ez a megfigyelés – lépett el az útból Isabel. Szeme furcsán
csillogott. – De hát ön mindig is roppant okos lány volt, nem igaz? Túl okos. És most
megfizet ezért.
Victoria odasétált a kandallóhoz, és hanyagul a párkányának támaszkodott.
– Csak nem azt akarja mondani, asszonyom, hogy mindennek az irántam érzett ellenszenve az
oka? Mégis mit követtem el?
– Megölte öt. Ez az, amit elkövetett – sziszegte Isabel. – Megölte Sámuel Whitlockot, és
tönkretett mindent.
– Ha volna olyan jó és elmondaná, mi az, amit az ön számára tönkretettem!
– Mindent elterveztem, maga ostoba kis szuka. Úgy volt, hogy Whitlock feleségül vesz
engem, miután megölte a maga anyját. Hónapokba telt, mire kellőképpen feltüzeltem.
Hónapokba!
Victoria kis híján összeesett.
– Ön vette rá, hogy meggyilkolja az anyámat?
– Csak nem képzeli, hogy magától megtette volna?! Ahhoz nem volt elég bátor. Folyton azt
mondogatta, így is hasznát veszi a vagyonnak, mindegy, él-e a felesége. De én nem láttam
hasznát a vagyonnak. Ezért világosan Sámuel értésére adtam, hogy nem leszek az övé, ha meg
nem szabadul Caroline-tól, és ő nagyon akart engem, Victoria.
– Tudtam, hogy gyilkosság volt. Mielőtt még bevallotta volna.
– Na persze, maga rögtön gyanította, igaz? Alig két hónappal később Sámuel furcsán kezdett
viselkedni. Egyre-másra bizonygatta, hogy az ön anyjának szellemét látja. Attól tartottam,
eszét veszti, tébolydába záratja magát, mielőtt feleségül venne. így hát eldöntöttem, magam
nézek utána, mi folyik abban a házban.
– Szóval ön ott volt azon az éjszakán, amikor ó rám támadott a késsel?
– Mit gondol, ki adta a kést a kezébe? Azt mondtam neki, újra meg kell ölnie Caroline-t, hogy
ne kísértsen többé.
Victoria szíve a torkában zakatolt a dühtől és a félelemtől.
– Hol van a férjem? Neki mi köze ehhez az ügyhöz?
– Mindent a maga idejében, Victoria. Ne aggódjék! Edgeworth hamarosan idehozza.
– Miért épp Edgewortht választotta társául?
– Hallottam hírét, hogy ellenszenvvel viseltetnek egymás iránt Stonevale-lel. Amikor
Stonevale maga után kezdett koslatni, úgy véltem, hasznát vehetem valakinek, aki annyira
gyűlöli ót, mint Edgeworth.
– Most már kicsit késő megölni engem – mutatott rá Victoria. – A vagyonom felett a férjem
rendelkezik. Az ő halála esetén pedig a rokonaink öröklik. ön egyetlen pennyt sem láthat
belőle.
Isabel szeme szikrázott a dühtől.
– Gondolja, hogy nem tudom? Azon az éjszakán maga tönkretette minden tervemet, és most
megfizet ezért.
– Miért várt ilyen sokáig a bosszúval? Miért utazott el a kontinensre Whitlock halála után?
– Nem tudhattam, mennyit mondott el magának Sámuel, amikor megpróbálta megölni. És ön
olyan átkozottul okos. Attól tartottam, rájön, mi volt az én szerepem az ügyben. A kontinens
azonban nem igazán tetszett nekem – folytatta hidegen Isabel. – Eleinte minden jól alakult,
ám problémák adódtak, miután megismerkedtem egy fiatal olasz gróffal. Az anyja nem bírta
elviselni a gondolatot, hogy drágalátos fiacskája esetleg feleségül vesz engem, és így az
ölembe hull a családi vagyon. A nőszemély elérte, hogy nemkívánatos elemnek tartsanak a
társaság felsőbb köreiben. Roppant kellemetlen.
– Tehát úgy döntött, visszatér Angliába.
– Itt a legjobbak az esélyeim, hogy újabb vagyonra tegyek szert. És hamarosan találni is fogok
egy másik Sámuel Whitlockot. Amíg a kontinensen voltam, barátaim révén azért szemmel
tartottam magát. És miután több hónap eltelt, megbizonyosodtam róla, hogy nyugodtan
visszatérhetek.
– És eltökélte, megfizet, amiért mindent tönkretettem.
– Pontosan. Különben sem jó politika esetleges tanúkat hagyni magunk után.
– Ön helyezte el a sálat és a burnótos szelencét ott, ahol tudta, én találok rá.
Isabel végignézett magán, és elmosolyodott.
– Nem ön az egyetlen, aki felismerte a férfiruha viselésének tagadhatatlan előnyeit.
– Követett engem éjszakánként.
– Ó, igen. Mindent tudnom kellett magáról, mielőtt kidolgoztam a tervemet. Amikor
Stonevale belépett a képbe, megkönnyítették a dolgomat. Attól kezdve ön sokkal
vakmerőbben vállalta a kockázatot.
– Ki volt az, aki kis híján elgázolt azon a bizonyos éjszakán?
– Edgeworth. Megmondtam neki, csak annyi a feladata, hogy magára ijesszen, de gondolom,
az az idióta úgy vélte, eljött a megfelelő alkalom, hogy közben megszabaduljon Stonevale-tól.
Nagyon mérges voltam rá.
– És az útonálló, aki megtámadta a férjemet?
– Edgeworth bérelte fel számomra. A cél megint csak az volt, hogy magára ijesszek. Sajnos,
azon az éjszakán önök nem a szokásos módon jártak el. Stonevale bement magáért a kertbe,
de azután egyedül tért vissza a kocsihoz. Az a tökkelütött mégis megtámadta, valószínűleg
meg akart dolgozni a pénzéért – mondta Isabel.
– És miért a kísértetjárás, Isabel? Isabel szeme felragyogott.
– Az ötlet magától származik, kedvesem. Nem is értékeli a helyzet ironikus voltát? Azt
akartam, hogy rémüljön halálra, és ráadásul ne fordulhasson senkihez. Végül is ki hitte volna
el, hogy Whitlock visszatért a sírból, hogy megölje magát?! Eredetileg úgy terveztem, annyira
megrémítem, hogy maga is azt higgye, megőrült. őszinte örömömre szolgált volna, ha el
tudom érni, hogy bezárassa magát egy tébolydába, kedves Vicky. Amikor azonban hozzáment
Stonevale-hez, és elhagyta Londont, minden sokkal bonyolultabbá vált. Felmerült a lehetőség,
hogy amennyiben ön beszámol a történtekről férjének, Stonevale esetleg hisz önnek, és
nyomozni kezd. Ekkor beláttam, Edgeworthnek igaza van, mindkettejüknek meg kell halniuk.
– Még mindig nem válaszolt a legelső kérdésemre, Isabel. Hol van a férjem?
– Edgeworth hamarosan idehozza, hogy együtt haljanak meg itt, ebben a szobában.
Biztosíthatom, roppant tragikus lesz és kimondottan romantikus.
Victoria arcán hűvös mosoly jelent meg.
– Attól tartok, nagy hibát követett el, Isabel, hogy Edgewortht küldte el a férjemért. Stonevale
hamarosan megérkezik, ehhez kétség nem fér. Ám sejtésem szerint Edgeworth nem lesz a
társaságában, mivel addigra már az élők sorában sem lesz.
Isabel az ablakhoz sétált, kitekintett a mocskos sikátorra, ahonnan a Zöld Disznó nyílt.
– Félek, ön túlzottan bízik férje képességeiben, Victoria.
– Én férjem stratégiai ismereteiben bízom, asszonyom.
A Zöld Disznó közelében álló fekete kocsiból Lucas végignézte, ahogy Victoria kiszáll a
batárból, és belép a játékbarlang ajtaján. Keze ökölbe szorult.
– Most pecsételte meg a saját sorsát, Edgeworth. A feleségemet soha nem lett volna szabad
belekevernie ebbe az ügybe – közölte fagyos hangon.
– A felesége sokkal előbb belekeveredett, mint én – vigyorgott elégedetten Edgeworth. – Az ő
halála éppoly fontos Isabel számára, mint a magáé nekem.
– Mi a terve?
– Majd meglátja, Stonevale. Ezúttal végre elfordult magától a szerencse. Ma éjszaka nemcsak
az életét veszíti el, hanem a drágalátos becsületét is. Holnap reggel egész London arról fog
beszélni, hogyan szökött el Stonevale earljének hitvese Lady Atherton estélyéről, hogy
ismeretlen szeretőjével találkozzék egy kártyabarlang emeleti szobájában. Nagy élvezettel
csámcsognak majd azon, maga hogyan követette ót ide és találta az ágyban egy másik
férfival.
– És ki az a másik férfi?
– Személyét örök homály fedi, mivel rejtélyes módon sikerült megszöknie, míg maga azzal
foglalatoskodott, hogy megölje a feleségét.
– És az én halálomat mivel magyarázzák?
– Ó, ez roppant egyszerű. Mi mást tehetne ilyen helyzetben egy férfi, mint hogy önkezével vet
véget életének?!
– Mondja, Edgeworth, ön értesítette Lady Nettle-shipet Victoria hollétéről egy bizonyos
estén?
Edgeworth vigyorgott.
– Szokás szerint követtem öt. Amikor rájöttem, maga abba a fogadóba viszi, hogy elcsábítsa,
úgy véltem, ez remek alkalom arra, hogy bosszút álljak magán. Biztos voltam benne, ha
rajtakapják, a jó hírének lőttek, kiközösíti a társaság, és a klubokból is kiutasítják. De maga
túl gyorsan reagált, és pillanatokon belül feleségül vette a hölgyet. És miután Lady Nettleship
és Jessica Atherton áldását adta a házasságra, nem volt mit tenni. – Edgeworth a játékbarlang
felé intett a pisztollyal. Mozdulata elárulta idegességét. – Azt hiszem, elég időt adtunk a
társamnak. Tudja, Isabel olyan, akár egy macska. Kicsit el akart játszadozni áldozatával,
mielőtt megöli.
Lucas felállt, hogy kiszálljon a kocsiból, ám megingott, fojtottan felnyögött, és az ajtóba
kapaszkodott.
– A fenébe is, Stonevale! – Edgeworth gyorsan hátraugrott, pisztolyt tartó keze magasra
lendült, ahogy próbálta visszanyerni egyensúlyát.
– Sajnálom. A lábam. Hajlamos a legkellemetlenebb pillanatokban cserbenhagyni.
– Fogja be a száját, és szálljon ki I – mordult rá idegesen Edgeworth.
Lucas engedelmeskedett, de éberen figyelte fogvatartóját.
– A hátsó lépcsőn megyünk fel – közölte Edgeworth.
Lucas szótlanul ment, amíg csak fel nem ért a harmadik lépcsőfokra. Ekkor úgy tett, mintha a
lába megint felmondaná a szolgálatot. Vadul hadonászva dőlni kezdett hátrafelé.
– A mindenségit... – Edgeworth próbált kitérni előle, de a lépcső nagyon keskeny volt, meg
kellett ragadnia a rozoga korlátot, ahogy Lucas teljes súlyával nekivágódott. Próbálta a
pisztolyt visszahúzni, hogy lóni tudjon, de elkésett.
A küzdelem rövid volt. A két férfi legurult a három lépcsőfokon. Lucas csak a pisztolyra
figyelt, két kézzel igyekezett ellenfele karját a saját teste felé fordítani.
Végül a pisztoly elsült, Edgeworth felkiáltott, amint a golyó behatolt a mellkasába.
Lucas érezte, ahogy a másik test megfeszül, majd elernyed. Meleg vér ömlött az ujjaira.
– Melyik szobában van a feleségem, Edgeworth? – kérdezte a haldoklót, miután felállt
mellőle. – Ne akarjon úgy megtérni a teremtőjéhez, hogy gyilkosság bűne is terheli a lelkét
minden egyéb melletti
Edgeworth köhögött.
– Keresse meg maga! – suttogta alig hallhatóan, és nem mozdult többé.
Lucas megtörölte a kezét Edgeworth kabátjában, majd amilyen gyorsan csak lába bírta,
felsietett a lépcsőn, és belépett egy sötét folyosóra. Az ajtók mögül jövő obszcén hangokból
rögtön tudta, hol van.
Ha minden ajtón benyitna, azzal jelentős riadalmat okozna, amit persze Isabel Rycott is
meghallana. Kelletlenül újra kilépett a lépcsőre, és szemügyre vette a keskeny párkányt,
amely az ablakok alatt húzódott.

Victoria még mindig a kandallópárkánynak támaszkodva állt, amikor a szeme sarkából

mozgást észlelt az ablak előtt. Rögtön tudta, ki van ott. Beszélni kezdett, hogy elvonja a másik
nő figyelmét.
– Edgeworth cserben fogja hagyni, Isabel. A gyenge férfiak hasznosak lehetnek alkalmanként,
de válságos pillanatokban nem lehet számítani rájuk. Elismerem, az erős férfiakkal nem
könnyű bánni, de legalább rájuk mindig számíthat az ember.
– Fogja be a száját, a mindenségit! – sziszegte Isabel. – Edgeworth rögtön itt lesz, majd akkor
elmegy a kedve a fecsegéstól!
Szeme sarkából Victoria látta a csizmába bújtatott lábat az ablak elótt. Letette a ruháját
tartalmazó zsákot, és válláról a karjára csúsztatta köpenyét.
– A beszélgetéssel legalább múlatjuk az időt, amíg Stonevale ideér.
– A férje nem fogja megmenteni, Victoria. Verje ki a fejéből ezt az ostobaságot!
– Ugyan. Lucas mindig tud meglepetéseket okozni – közölte Victoria ragyogó mosollyal, és
ugyanabban a pillanatban üvegcserepek zápora közepette Lucas megérkezett a szobába.
– Nem.–sikoltotta dühében tombolva Isabel, és pisztolyával az ablak felé perdült.
Victoria azonban ekkor már a fejére borította köpenyét. Isabel újra felsikoltott, és a pisztoly
koppanva hullott a padlóra.
Lucas felegyenesedett, leporolta ruháját, és Victoriára nézett.
– Jól van, asszonyom? – kérdezte nyugodtan.
– Bámulatos! – Victoria a karjába vetette magát. – Tudtam, hogy ide fog érni. Edgeworth?
– A sikátorban hagytam. Holtan. Victoria nagyot nyelt.
– Nem lep meg. Mit csinálunk Lady Rycott-tal?
– Jó kérdés. – Lucas elengedte feleségét, és felemelte Isabel pisztolyát. Azután lerántotta a
köpenyt áldozatáról, aki szikrázó szemmel meredt rá. – Nincs sok időnk, hogy meghozzuk a
döntést. Vissza kell érnünk a bálra, mielőtt keresni kezdenének bennünket. Úgy vélem, a
legegyszerűbb megoldás, ha végzünk Lady Rycott-tal. A Zöld Disznó tulajdonosa már amúgy
is mindenképpen holttestet talál reggel a portáján. Teljesen mindegy, egyet talál-e vagy kettőt.
Biztos vagyok benne, gondoskodni fog róla, hogy a tetemeket nyom nélkül eltakarítsák innen
és a folyóba vessék. Nem lesz kérdezősködés.
– Nem! – sikoltott Isabel. – Ezt nem teheti meg.
– Lucas, Lady Rycottnak igaza van – mondta Victoria.
– Talán van jobb ötlete, asszonyom? – érdeklődött Lucas egykedvűen.
Isabel szeme tágra nyílt a rémülettől.
– Nos – kezdte Victoria, és agya gyorsan dolgozott —, egyszerűen itt is hagyhatjuk, menjen
haza, ahogy tud. Reggel pedig megteheti a szükséges előkészületeket, hogy visszatérjen a
kontinensre.
– A kontinensre?! – döbbent meg Isabel. – De hát nem mehetek vissza! Nem lesz egy vasam
sem! Éhezni fogok!
– Kétlem – mormolta Victoria. – Lucas, kényszerítse őt, hogy hagyja el az országot!
Céljainknak ez éppúgy megfelel, mintha megölnénk.
– Végül is, ez is egy lehetőség – tűnődött el Lucas.
– Igen – szólt szinte egyszerre a két nó.
– Természetesen a lehető legközelebbi időpontban útnak indul – közölte Lucas. – És
amennyiben úgy döntene, hogy visszatér, könnyen előfordulhat, hogy a bíróság előtt találja
magát gyilkosság vádjával.
– De hisz nem öltem meg senkit – kerekedett el Isabel szeme.
– Attól tartok, téved, Lady Rycott – mosolygott Lucas. – Tudja, féltékenységtől gyötörve
követte ide Edgewortht ma éjjel, mert gyanította, hogy egy másik nővel van találkája, és
lelőtte. Saját kezűleg írt, kézjegyével ellátott vallomása bizonyítja, hogy ez történt. Amely
vallomás megfelelően drámai körülmények között kerül elő, amennyiben a lábát még egyszer
az életben Anglia földjére teszi.
Victoria csodálattal telt pillantást vetett férjére.
– Nahát, milyen pazar ötlet, Lucas!
– De hát én nem írtam semmiféle vallomást – tiltakozott Isabel, s tekintete ide-oda repkedett
Lucas közönyös és Victoria boldog arca közt.
– írni fog, mielőtt ezt a szobát elhagyja, Lady Rycott – közölte Lucas.
– Vegye már le azt az átkozott nadrágot! Nincs vesztegetni való időnk! – Lucas kinyitotta a
zsákot, és előráncigálta a borostyánsárga selyemruhát, miközben a bérkocsi, amelyet pár
perccel ezelőtt intett le, lassan haladt a zsúfolt utcákon.
– Megteszem, ami tőlem telik, Lucas. És örülnék, ha nem kiabálna velem. Ez az este amúgy is
megviselte az idegeimet.
– Az este semmivel sem viselte meg jobban az ön idegeit, mint az enyémeket. És ha úgy véli,
hogy kiabálok önnel, biztosíthatom, ez semmiség ahhoz képest, amit akkor fogok csinálni,
amikor megérkezünk otthonunk falai közé. – Lehámozta Victoriáról a mellényt és az inget, és
látszólag ügyet sem vetett mezítelen keblére. Most fontosabb volt, hogy gyorsan
belegyömöszölje az estélyi ruhába.
– Lucas, annyira aggódtam önért – jegyezte meg Victoria a ruhával küszködve.
– És mit gondol, én mit éreztem, amikor megláttam kiszállni abból a kocsiból a Zöld Disznó
előtt? Tökéletes biztonságban lett volna, ha hajlandó követni az utasításaimat. Megérkeztünk.
Vegye fel a köpenyét!
Pár perccel később földet értek Athertonék kerítésének belső oldalán. Lucas megdörzsölte a
lábát, és körülnézett a kert e sötét, elhagyott csücskében.
– A legrosszabb részen már túl vagyunk – jelentette ki. – Ha most meglátnak, legfeljebb azt
mondhatják, Stonevale earlje a kert sötétjében enyelgett ifjú hitvesével. Nem kimondottan
illendő, de nem is botrányos viselkedés. Menjünk vissza a házba!
Victoria megigazította fürtjeit, elsimított néhány ráncot a szoknyáján, majd kecsesen férje
karjára helyezte kesztyűbe bújtatott ujjait. Amint a bálterem fényei felé lépkedtek, akaratlanul
is elmosolyodott.
– Nincs ebben semmi mulatságos, Vicky.
– Igen, uram.
– El kellene hogy poroljam a hátsó felét.
– Igen, uram.
– Már célzott rá korábban, hogy konzervatív, öntelt alakká váltam, amióta a férje vagyok, de
istenemre, asszonyom, ön még nem ismer engem.
– Igen, uram.
Mielőtt Lucas további fenyegető kijelentéseket tehetett volna, a teraszról ismerős alak indult
el feléjük.
– Ó, hát itt vagy, Vicky! – szólt vidáman Annabella Lynwood. – Látom, sétáltatok a kertben.
Szeretném bemutatni neked Lord Shiptont. Bertie szerint elképzelhető, hogy hamarosan
megkéri a kezemet, szeretném tudni, mi a véleményed róla.
– Feleségem többé nem fogad nyomozókat, hogy információkat szerezzen barátnői házassági
kilátásait illetően – közölte Lucas. – Úgy döntött, elérkezett az idő, hogy változtasson
viselkedésén.
– Ó, egek! – kiáltott fel Annabella. – Netán újabb Jessica Athertont vagy Tökéletes Miss
Pilkingtont kíván faragni belőle? Milyen lehangoló!
– Valóban, Lucas – fordította ártatlan tekintetét Victoria a férje felé. – Szeretné, ha
magaviseletem mintájául Lady Athertont vagy Miss Pilkingtont választanám?
– Nem hiszem, hogy ilyen messzire kellene mennünk – mormolta Lucas. – Most pedig,
hölgyeim, ha megbocsátanak, úgy látom, Tottingham áll amott, Lady Nettleship társaságában.
Feltétlenül beszélnem kell vele.
Victoria figyelte, ahogy Lucas beballag a terembe, majd mosolyogva Annabellához fordult.
– Csodás estély, igaz? – jegyezte meg, és levetve köpenyét, maga is a franciaablakok felé
indult.
Annabella vigyorgott.
– Csodás. És azt hiszem, ha odabenn mindvégig szorosan egymás mellett maradunk, a
szoknyámmal el tudom takarni a tiéden lévő sárfoltokat.
Három órával később Victoria a fésülködőasztala előtti széken ült, és nézte, amint férje fel-
alá járkál a szobában. Soha nem látta még ilyen mérgesnek. Nyilvánvalóan úgy vélte, felesége
ma este a végsőkig feszítette a húrt.
– Az isten szerelmére, Vicky, miért nem képes követni az utasításokat?! Megmondtam,
semmilyen körülmények között nem hagyhatja el azt a báltermet. De nem, önnek az első
adandó alkalommal el kell kószálnia az éjszakában!
– Ön ott maradt volna a bálteremben, miután ilyen levelet kap kézhez? – kérdezte Victoria,
próbálva elfojtani haragját.
– Most nem erről van szó. Nem lett volna szabad Jessica Atherton házát elhagynia egyedül, és
ezt ön is pontosan tudja.
– Sajnálom, Lucas, de meg kell mondanom, ha újra hasonló helyzetbe kerülnék, megint
ugyanígy járnék el.
– Tessék, újabb lényeges részlet. Önt intelligens nőnek tartják, ennek ellenére szemlátomást
nem tanul a hibáiból. Amint egy kaland lezárul, ön haladéktalanul beleveti magát a
következőbe. Nos, Vicky, rossz hírem van az ön számára. Ma este mászta meg az utolsó
kerítést!
– Ne tegyen, kérem, elhamarkodott kijelentéseket felindultsága hevében. Biztos vagyok
benne, hogy holnap már ön is belátja, az adott körülmények között a lehető legésszerűbben
jártam el.
– Az ön elképzelései az ésszerűségről, asszonyom, szöges ellentétben állnak az enyéimmel.
– Ezt nem hiszem, Lucas. Tudom, ön szerint túlzottan önfejű vagyok, és időnként
meggondolatlan...
– Időnként?! – fordult felé elképedt arccal a férfi. – A meggondolatlanság aránya önnél
meghaladja a kilencven százalékot!
– Nahát, uram! Valóban ilyen rossz feleség lennék?
– Egy szóval sem mondtam, hogy ön rossz feleség. Ön engedetlen, csökönyös, vakmerő
feleség, aki kétségkívül időnap előtt a sírba visz engem, hacsak meg nem tanítom, hogy
tisztelettel viseltessen szerencsétlen, elgyötört férje iránt.
– Én tisztelem önt, Lucas – mondta őszintén Victoria. – Mindig is tiszteltem. Nem mindig
értek egyet a cselekedeteivel, és időnként végtelenül bosszant, de biztosíthatom, mélységes
tisztelet él bennem ön iránt.
– Igen, elviselhetőnek tart, ugyebár?
– Többnyire.
– Ez természetesen roppant megnyugtató – szűrte a szavakat Lucas összeszorított fogain át. –
Emlékeztetni fogom magam, hogy mélységes tisztelet él önben irántam, és elviselhetőnek
talál, amikor majd legközelebb önfejűén dacol velem.
– Én soha nem dacoltam önnel, uram.
– Valóban? – Lucas megfordult, végiggyalogolt a szobán, és odaplántálta magát felesége elé.
– És amit ma este művelt?!
Victoria kiegyenesedett székében.
– Nos, gondolom, viselkedésemet nevezhetjük ellenszegülésnek, amennyiben...
– Legalább legyen önben annyi tisztesség, hogy elismeri, azért tette, mert szeret engem!
Victoria szeme tágra nyílt, síri csend ereszkedett a hálószobára. Némi habozás után Victoria
megköszörülte a torkát, és bólintott.
– Igaza van, uram. Természetesen pontosan ezért tettem.
– Úristen, nem hiszek a fülemnek! – Lucas döbbenten meredt asszonyára, majd karjánál fogva
felhúzta a székből. - Mondja ki, Vicky! Mindazok után, amiken ma átmentem, megérdemlem,
hogy végre hallhassam azt a szót. Victoria reszkető ajakkal elmosolyodott.
– Szeretem. Kezdettől fogva szeretem önt, Lucas. Talán attól a perctől fogva, amikor Lady
Atherton bemutatta nekem.
– Ezért sietett hát a megmentésemre ma éjszaka, ezért nem engedte, hogy megöljem Lady
Rycottot. Szeret engem. – Magához szorította Victoriát. – Ó, én legdrágább hitvesem!
– Mit gondol, Lucas, eljön még az az idő, amikor ön is képes lesz kimondani ezt a szót? –
kérdezte Victoria fojtott hangon.
– Édes istenem, Vicky, szeretem önt! Amióta csak az enyém lett akkor ott a fogadóban. De
minden pokollá vált a következő napon, amikor Jessica Atherton elmondta önnek, miért
mutatott be bennünket egymásnak. Tudtam, ezek után soha nem hiszi el nekem, hogy
szeretem. Legsötétebb perceimben csak az adott némi reményt, hogy soha nem vette le a
nyakából a borostyánmedált.
Victoria megérintette a medált.
– Aligha várhatta el tőlem, hogy szerelmet vallják, miután megtudtam, csak a pénzemért vett
feleségül.
Lucas forró csókot lehelt az ajkára.
– Ezt is régóta tisztázni szeretném önnel. Nem a pénzéért vettem el. Azért kezdtem udvarolni
önnek, bevallom, de a végén azért vettem el, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy bárki
más mellett éljem le az életemet. Úristen, asszonyom, akkor már őrülten szerelmes voltam
önbe. Különben miért kötöttem volna össze az életemet egy olyan nőszeméllyel, akiről
biztosan tudtam, katasztrófák sorozatává változtatja békés napjaimat?!
– Éz azt jelenti, hogy nem korhol tovább ma esti viselkedésem miatt? – kérdezte csillogó
szemmel Victoria.
– Ne legyen olyan önelégült, asszonyom! Még nem végeztünk.
– Valóban? Netán hadbíróság elé hurcol? Leszaggatja rangjelzéseimet?
– Azt hiszem – mosolygott Lucas —, mindössze az ágyba hurcolom, és a hálóingét szaggatom
le.
 Victoria átölelte férje nyakát, aki karjába vette, majd gyengéden az ágyra fektette. Miután
kihámozta feleségét hálóruhájából, Lucas ledobta köntösét, leereszkedett mellé az ágyra, és
magához szorította.
– Mondd még egyszer, hogy szeretsz, Vicky – súgta rekedt hangon.
– Szeretlek, Lucas. Örökké szeretni foglak. – Még közelebb bújt férjéhez. – Te vagy az
egyetlen férfi a világon, akit szeretni tudok. Ugyan ki más mászna át velem kerítéseken éjnek
idején, hogy elvigyen egy kártyabarlangba?! Most pedig mondd még egyszer, hogy nemcsak
a vagyonomért vettél el!
– Szeretlek, Vicky! – súgta Lucas, és forró csókokkal borította asszonya arcát. – Hajlandó
vagyok akárhány falat megmászni, akármilyen éjszakai kalandokba keveredni, csak ígérd
meg, hogy mindig szeretni fogsz!
– Esküszöm, uram!
Lucast később felébresztette az ismerős fájdalom. Arra gondolt, felkel és megiszik egy pohár
portóit, ám ekkor Victoria keze a combjára csúszott, és gyengéden masszírozni kezdte. Lucas
lehunyta a szemét, és egy pillanat múlva újra az igazak álmát aludta.

A következő tavaszon Lucas felesége keresésére indult. Szokás szerint a télikertben talált rá,
épp egy furcsa kis liliomot festett.
Rögtön visszatért festékei közé, amint felkelt a gyermekágyból az előző hónapban. Mint
mondta, ihletet adott neki a hír, hogy Worth tiszteíetes könyvét a szó szoros értelmében
elkapkodták, már a második kiadás is az üzletekbe került.
Egy kisbaba boldog gőgicsélése fogadta Lucast, amint végigsétált a pazar egzotikus növények
között. Megállt kicsit a festőállvány közelében elhelyezett bölcsőnél, s egészséges kisfiára
mosolygott.
Ezután megcsókolta feleségét, aki épp színeket kevert ecsetjével, és egy narancssárga pettyet
viselt az orra hegyén.
– Mi az ott a kezében, Lucas? – érdeklődött Victoria kíváncsian.
– Aprócska ajándék, asszonyom. Bőrbe köttettem önnek a könyvét.
Victoria elpirult örömében, ahogy kezébe vette a kötetet.
– Mint tudja, ez nem az én könyvem. Ez Worth tiszteletes könyve.
– Elárulok egy nagy titkot kedvesem – mosolygott rá Lucas. – Az ön Cleo nénije azt mondja,
legalább annyira a gyönyörű képekért veszik az emberek a könyvet, mint lelkészünk értékes
gondolataiért.
Victoria megsimogatta a finom művű bórborítót.
– Köszönöm, Lucas. Cleo néninek egy dologban igaza volt. Ön valóban mindig tud olyan
ajándékokat adni nekem, amelyeket én képtelen lennék megvásárolni.
– Ön pedig, szerelmem, valami sokkal fontosabbat és értékesebbet adott nekem, mint amit
reméltem, amikor elindultam, hogy örökösnőt keressek magamnak.
– Tudja – mondta halkan Victoria, és megérintette borostyán medálját —, úgy vélem, ideje
lenne, hogy a Borostyán lovag és hölgye újra feltűnjenek éjszaka Stonevale környékén.
Lucas felnyögött.
– Hisz alig egy hónapja, hogy felkelt a gyermekágyból! Felejtse el, szerelmem! –
Jelentőségteljes pillantást vetett fiára. – Egyébként is más irányú elfoglaltsága van
mostanában éjféltájt.
– Nos, talán nem ma éjszaka. És nem is holnap.
De hamarosan – nevetett rá Victoria. – Hisz ön annyira szeret kényeztetni engem, Lucas.
– Miért van az – érintette száját futólag felesége ajkához Lucas —, hogy még mindig gyakorta
kérdezem magamtól, tulajdonképpen melyikünk is tette le a fegyvert?!
Victoria válasza beleveszett a csókba, amely egy emberöltőnyi csodálatos éjszaka ígéretét
hordozta magában.