Abbi Waxman

Új örömök kertje
Fordította: BALÁZS JUDIT, BALÁZS JÚLIA
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2017
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
The Garden of Small Beginnings Berkley, 2017
Copyright © 2017 by Pay Dorset Square, LLC
Hungarián trapslation © Balázs Judit, 2017, Balázs Júlia, 2017
Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó M. Nagy Miklós
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt.
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Készült Debrecenben, 2017-ben
Felelős szerkesztő Katona Ágnes
Művészeti vezető Tabák Miklós
Borítótervező Tabák Miklós
Készült 23,49 ív terjedelemben
ISBN 978 963 405 700 0
www.europakiado.hu
www.facebook.com/europakiado
Lisa
Tartalom
Ajánlás
Előszó
A talaj előkészítése
Első fejezet
Alapvető felszerelés
Második fejezet
A cékla termesztése
Harmadik fejezet
A talaj kémiai összetétele
Negyedik fejezet
Az első foglalkozás.
A paradicsom termesztése
Ötödik fejezet
A brokkoli termesztése
Hatodik fejezet
A sárgarépa termesztése
Hetedik fejezet
A második foglalkozás.
Az uborka termesztése
Nyolcadik fejezet
A zöldbab termesztése
Kilencedik fejezet
A fokhagyma termesztése
Tízedik fejezet
A tök termesztése
Tizenegyedik fejezet
Békekötés a rovarokkal
Tizenkettedik fejezet
A saláta termesztése
Tizenharmadik fejezet
A harmadik foglalkozás.
A cukkini termesztése
Tizennegyedik fejezet
A zeller termesztése
Tizenötödik fejezet
Az eper termesztése
Tizenhatodik fejezet
A zöldborsó termesztése
Tizenhetedik fejezet
A negyedik foglalkozás
A káposzta termesztése
Tizennyolcadik fejezet
A paszternák termesztése
Tizenkilencedik fejezet
Az ötödik foglalkozás
A kukorica termesztése
Huszadik fejezet
A retek termesztése
Huszonegyedik fejezet
Társnövények ültetése
Huszonkettedik fejezet
Az utolsó foglalkozás
A szerzőről
Köszönetnyilvánítás
 Ajánlás
Férjemnek, Davidnek, aki mindig mellettem volt, igaz, közben
folyton zsörtölődött. Remélem, most már boldog. Testvéremnek,
Emilynek, akinek tulajdonképpen írok... vagy inkább, aki miatt
írok... vagy legyen akárhogy is. És édesanyámnak, Paula
Goslingnak, aki már akkor írónak nevezett, amikor még olvasni
sem tudtam. Most aztán az orrom alá dörgölheti, hogy na, ugye,
én megmondtam – mint a legtöbb anya.
Elérkezett az az idő, amikor több kockázat rejlett abban, ha
megmaradok bimbónak, mint ha virágot bontok.
Anaïs Nin
 Előszó
A férjem már több mint három éve halott, sok szempontból
mégis hasznosabb, mint valaha. Nem kérhetem meg ugyan, hogy
vigye ki a szemetet, de legalább nyugodtan korholhatom,
miközben én magam kiviszem. Kiváló társaság, csak láthatatlan.
És ha valakit hibáztatnom kell, egyenesen ideális, mert nem szól
vissza, tekintve hogy elhamvasztották. Gyakran beszélek hozzá,
bár társalgásunk témája a halál mibenlétét firtató metafizikai
elmélkedésekről időközben áttolódott a családi élet általános
kérdéseire, úgymint mi legyen a vacsora, vagy ki a ludas az
adóbevallások elsikkasztásában.
Amikor meghalt autóbalesetben, mindössze tizenöt méterre a
házunktól, komolyan fontolgattam, hogy végzek magammal.
Nemcsak azért, mert megszakadt a szívem, hanem mert nélküle
kis híján maguk alá temettek a mindennapok logisztikai feladatai.
S azért nem lettem öngyilkos, mert ott várt volna a
mennyországban, és nem bírta volna ki, hogy jól le ne toljon. Tett
volna róla, hogy azt kívánjam, bárcsak rövidebb lenne az
örökkévalóság.
Épp vezettem, gondolataim céltalanul tekeregtek, amikor
megszólalt a telefonom. Rachel volt az, a húgom.
– Szia, Lili, most mész a gyerekekért? – Már a hangja hallatán
is elmosolyodtam.
– Igen. Mindkettőnkre nézve kínos, mennyire ismered a napi
programomat. – Kitettem az irányjelzőt, lassítottam a lámpa
előtt, majd bekanyarodtam. Miközben a telefont a közlekedési
szabályokat áthágva a fülemre tapasztottam. Olykor még
magamat is meglepem.
– El tudnál nekem hozni valamit visszafelé?
– Miért, utána hozzád megyek? – Talán elfelejtettem, hogy
megbeszéltük, egyáltalán nem lehetetlen.
– Lehet, honnan tudhatnám? Akárhogy is, napok óta nem
láttam a gyerekeket, és tudod, mennyire sóvárognak már
utánam.
Jót nevettem.
– Őszintén szólva egyszer sem emlegettek.
Rachel is nevetett.
– Hiába, egy nap be fogod látni, hogy jobban szeretnek nálad.
Tiltakozz csak, nem sokra mész vele.
Leállítottam a kocsit a parkolósávban, a szélvédőn át néma
mosollyal és szemöldökfelhúzással üdvözöltem az ügyeletes
tanárt.
– Nézd, elismerem, hogy odavannak érted. Egyébként mire
van szükséged? Alapvető élelmiszerre, például tejre, vagy inkább
valami különlegesebbre, mondjuk kenőolajra vagy brikettre?
Hirtelen egy apró tenyér csapott az ablakra. Riadtan
összerezzentem. Annabel kukucskált be hunyorogva a maszatos
üvegen át. Mögötte a húga, Clare tartotta szemmel a terepet.
Mindkettejük háta mögött magasodott a tanár, kényszeredetten
mosolyogva, a hosszan tartó, türelemmel viselt várakozás
jeleként, kissé fenyegetően, amennyiben nem tűnök el innen, de
rögvest. Sietősen megnyomtam az ajtónyitó gömböt. Már csak az
hiányzik, hogy miattam húzza elő a lézerkardját.
– Kérlek, hozz fél kiló császárhúst, egy kis parmezánt,
spagettit, tojást, kenyeret és egy üveg vörösbort. És
természetesen vajat – érkezett közben a válasz Racheltől.
– Visszahívlak! – Felemeltem a fejem, a telefon erre a padlóra
huppant. – Bel, segítsek, vagy be tudod ültetni Clare-t?
– Sikerült!
Annabel még csak hétéves, de máris olyan komoly, mint aki
mögött negyvenévnyi diplomatakarrier áll. Már születésekor is
ilyen volt, komótosan sajátította el a szopás mikéntjét, a mászást,
a szilárd táplálék fogyasztását és minden egyebet. Beletörődéssel
szemléli a világot, mint aki pontosan olyannak találja, amilyennek
a brosúrában leírták. Elég kiábrándító, de ez van. Annabel a
biztonsági övvel bajlódott, majd becsatolta Clare-t.
– Nem túl szoros?
Clare megrázta a fejét.
– Nem túl laza?
Clare ismét a fejét rázta, hatalmas, barna szemével fenntartás
nélküli bizalommal csüngött nővérén. Annabel bólintott, majd
megfordult, hogy bemásszon saját helyére, és saját biztonsági
övét is becsatolja, méghozzá olyan önbizalommal, amely inkább
egy ötvenedik bevetésére készülő tesztpilótára vall, semmint
olyasvalakire, akinek hiányzik elöl két foga, és Dóra, a felfedezős
csatot visel a hajában.
– Indulhatunk! – adta meg az engedélyt.
– Clare? – Ellenőrizni akartam, hogy a kisebbik nem
veszítette-e el beszédkészségét reggel óta. A tanár feltehetően
felhívott volna, habár ki tudja, a mostani megszorítások mellett...
– Indul a mandula! – Hála istennek, a kisebbik bolygóról is
kaptunk életjelet.
Megkerestem a padlón a telefont, és visszahívtam Rachelt.
Ezúttal bekapcsoltam a kihangosítót, és a telefont az ölemben
tartva kiabáltam. Elvégre most már a gyerekek is a kocsiban
csücsültek, és első a biztonság! Még nem is hallottam a
telefoncsörgést, amikor Rachel már felvette. Hiába, vérbeli,
elfoglalt üzletasszony.
Megpróbáltam a forgalomban beállt szünetet kihasználni:
– Halló, miért nem azzal kezdted, hogy pasta carbonarához
kellenek hozzávalók? És miért nem tudod te megvenni hazafelé?
– Mert Szeretek neked apró fejtörőket, feladatokat adni, hogy
éberen tartsalak. Máskülönben elsorvad az agyad, és akkor ki
segítene a gyerekeknek a házi feladat megoldásában?
– Nekünk is főzöl?
– Persze, főzhetek. Boldogan! Miért kiabálsz velem?
– Nem veled kiabálok, csak elromlott a Bluetooth! Örülök,
hogy készítesz vacsorát!
Bekanyarodtam balra.
– Vásárolni megyünk?! – kérdezte Annabel. Tudtam, hogy
nehezen viseli a vásárlást, de megpróbálja az édesség váratlan
eshetőségének fényében mérlegelni.
Bólintottam.
– És van még valami – tette hozzá a húgom. – Azt is el kell
mesélned, hogyan kell elkészíteni.
– És utána átmegyünk Rachel nénihez? – kérdezte Clare.
Bólintottam, majd gyorsan megráztam a fejem. Húgom megint
a szokásos, „nem ezeket a droidokat keresik” című jeditrükkel
próbálkozott.
– Várj csak, Rach, hadd kérdezzek valamit! Ha én vásárolok,
és én főzök, akkor miért nem te jössz át hozzánk?
Rövid csönd.
– Ó, príma ötlet, sokkal jobb lesz így, köszönöm! Akkor látjuk
egymást – kezdett búcsúzkodni.
– Ácsi! – szakítottam félbe. – Ha te jössz át hozzánk, akkor be
is vásárolhatnál. Én a gyerekeket hozom el, emlékszel?
– Persze, persze... – és letette.
Clare-re néztem a visszapillantó tükörben:
– Nem édesem, Rachel néni jön át mihozzánk.
Mindkét csemete örömmel hallotta a hírt. Tényleg jobban
szerették őt, mint engem. Nem is csoda. Szívességet kért, majd
addig csűrt-csavart, míg meghívatta magát vacsorára úgy, hogy
még nekem sem maradt okom panaszra.
 A talaj előkészítése
Amikor a föld már felengedett, vasvillával forgasd át, majd
néhány napig pihentesd.
• Takard be a talajt kétujjnyi vastag komposzttal. Ne fukarkodj
vele!
• Ásóvillával lazítsd meg a talajt. Keverd bele a komposztot.
Gereblyézd ki a köveket és az egyéb törmeléket, hogy sima
legyen a talaj.
• A kezdő kertésznek egy 3x4 méteres terület épp megfelelő.
Akinek ez ijesztően nagynak tűnik, az kezdje kisebbel. Ne
feledjük, már egy balkonláda is kertnek számít.
• A vetőmagok csomagolásán minden tudnivalót megtalálsz:
melyik növény milyen körülményeket kedvel, melyiket mikor
érdemes ültetni. Mégis bizonytalan vagy? Kérdezz meg valakit a
kertészeti árudában vagy a környékbeli tangazdaságban. A
kertészek imádnak kertészpalántákat nevelgetni.
 Első fejezet
Illusztrátor vagyok. Tudom, romantikusan hangzik. Azt
hihetnők, egy terebélyes fa alatt üldögélve töltöm napjaimat, a
lombon átszűrődő napfénytől pettyesen, ölemben a vízfestékes
palettával. Igazából egy irodai széken töltöm napjaimat,
egészségtelen testtartásban, és számítógépen dolgozom. Napfény
természetesen van, hiszen Dél-Kaliforniában vagyunk.
Imádom a hagyományos értelemben vett illusztrálást,
ceruzával-festékkel, csak nincs rá időm. Amikor befejeztem az
iskolát, csak tankönyvillusztrátorként tudtam elhelyezkedni.
Elfogadtam az állást, gondolván, kezdetnek jó lesz, de hamarosan
túlontúl kényelmesnek bizonyult a székem, a fizetésem, a
juttatások, az ingyenkávé. Ja, és annyi másodosztályú
tankönyvet kaphattam, amennyit csak akartam. Az amerikai
iskolások 82%-a a Poplar Press könyveiből tanul, immár
csaknem egy évszázada. Imádom a munkám, rengeteg érdekeset
tanulok belőle, gyerekeknek rajzolok, alkotok, akik nemcsak a
szemüket legeltetik a munkáimon, hanem vélhetően megannyi
bajusszal és pápaszemmel firkálják teli. Egyszer Annabel az egyik
tankönyvemmel állított haza – Gyermekek a történelemben,
negyedik kiadás melyet, amint láttam, már tucatnyi kisgyerek
használt előtte, és történelmi alakjaimat mindegyikük olyan
újabb és újabb részletekkel ruházta fel, amilyenekről nem is
álmodtam. Ki gondolta volna, mekkora férfiassága volt Martin
Van Burennek!
Négyen dolgozunk a kreatív osztályon, plusz egy teljes
munkaidős író, három szerkesztő, továbbá egy titkárnő, aki már
időtlen idők óta itt van, és tulajdonképpen minden szál az ő
kezében fut össze. Aznap reggel, amikor beléptem az ajtón,
fölnézett, és elbiggyesztette a száját.
– Lilian, a szerkesztő visszaküldte a bálnapéniszedet.
Felvontam a szemöldököm.
 – Rose, mióta vársz arra, hogy ezt közöld velem?
Rose meg sem rezzent.
– Hétkor értem be, szóval kábé két órája.
– Mondd meg nekik, hogy reggel visszakapják a péniszüket –
vetettem oda továbbmentemben.
Rose köhintett egyet.
– Már szóltam nekik, hogy még ma megkapják...
Megtorpantam, és visszafordultam.
– Hogyhogy? – kérdeztem.
Rose az asztal alatt rejtegetett magazint bújta.
– Mert így azt mondhattam nekik, hogy a nap végén
visszaadjuk a péniszt, de kemény lesz.
– Hja, már értem, miért nem bírtad kihagyni.
– Amennyi izgalom ér ezen a dögunalmas napon, kénytelen
vagyok minden morzsára rávetődni.
Amint beléptem az irodámba, szobatársam, Sasha felkapta a
fejét:
– Te, Rose szólt neked a péniszről?
– Hát persze. Még mindig szeretnéd, hogy besegítsek a
biológia-tankönyvedbe?
– A tyúktojás kialakulásába? Az várhat.
– Nagyszerű, köszönöm.
– Kérdés persze, hogy nem a tyúk jön-e előbb – nyugtatott
Sasha vállat vonva.
Hadd tisztázzam: a Poplar Press kreatív osztálya általában
nem a humor fellegvára. Gyakran igenis egyhangú, különösen
amikor a kémiatankönyvet vagy valami hasonlót dolgozunk át.
De mindig akadnak üdítő pillanatok, és persze ingyenkávé.
Leültem, kinyitottam a bálnapénisz fájlt, és csak néztem
meredten. Nem egy bálnapéniszekkel teli fájlról volt szó, hanem
mindössze egyetlen, állatorvosi szakkönyvbe szánt apró
illusztrációról, és szöget ütött a fejembe, egyáltalán miért
szerepel a könyvben. Természetesen fontos az alaposság, de
vajon hány állatorvosnak kell majd egy bálna hímtagját
megoperálnia? Mikor fordult elő valakivel utoljára, hogy elvitte a
papagáját az állatorvoshoz, de nem fért be a váróterembe, mert
egy impotens bálna több műanyag széken terpeszkedve várt
idegesen a sorára? Vagy egy fiatal bálnapár, kéz a kézben,
irigykedve nézegette a körülöttük kartondobozokban nyüzsgő
kis állatkölyköket, időnként biztatóan egymásra sandítottak,
torkukat köszörülve. Megnéztem a levelezésemet: kiderült, hogy
a szerkesztő csak azért küldte vissza a fájlt, mert egy feliratban
elírást talált.
Hogy a csudába tűnt fel neki egyáltalán? Felvettem a telefont,
és tárcsáztam.
– Szerkesztőség, itt Al.
– Szia, Al, Lili vagyok.
– Szia, Lili, ne haragudj a pénisz miatt!
Fészkelődni kezdtem a széken.
– Jézusom, mi ütött mindenkibe ma reggel? Mindenki
kifordult magából egy pénisztől?
– Többé-kevésbé.
– Nos, Al, a kérdésem a következő: biztos vagy benne, hogy
hibás az ábra? A főszerkesztőtől kapott anyagom megegyezik
azzal, ami az ábrán van. Talán van egy péniszenciklopédiátok?
Péniszhatározó 2000?
Hallottam, hogy Al kuncog.
– Tudod, hogy nem szivárogtathatok ki információt a
szerkesztőség forrásairól. Különben el kellene tennem téged láb
alól, és akkor elveszítenénk a legjobb illusztrátorunkat.
– A barátod az imént azt állította, hogy én vagyok a legjobb
illusztrátor – fordultam Sasha felé.
Mind a ketten hallottuk, ahogy Al felvonyít. Sasha meg sem
fordult, csak megvonta a vállát.
– Mondd meg neki: most, hogy láttam Moby szerszámát,
minden érdeklődésem elveszítettem az övé iránt.
– Al, Sasha elhagy téged egy cetért!
– Már megint? Az a senkiházi szajha! De komolyra fordítva a
szót: a cetszakértőnk szúrta ki az elírást. Egyeztettük a
főszerkesztővel, és a nála lévő eredeti anyag is hibás. Nem nagy
ügy, csak ellenőrizzük az adatok helyességét. Ha látunk egy
adatot, ellenőrizzük. Ez a munkánk.
– Nos, akkor minden rendben. Nem tudtam, hogy
bálnaszelídítő is van a tarsolyotokban.
– Ismétlem, nem fedhetem fel a forrásaimat, de mit gondolsz,
hogyan lenne képes két nyiszlett bölcsész ennyi mindent
ellenőrizni, ha nem volna az az igen-igen vaskos
névjegyalbumunk igen-igen szűk szakterülethez értő koponyák
telefonszámaival?
– Világos, mint a nap, Al. – Letettem a telefont, kijavítottam az
elírt szót, és újra elküldtem a dokumentumot Rose-nak. A
kísérőlevélben felvetettem neki, hogy bedughatja a péniszt a
szerkesztők levelezésébe. Tudtam, hogy értékelni fogja.
Megszólalt a telefon, Rose volt az.
– Fent látni akarnak.
– Lehet, hogy kirúgnak? – ráncoltam a homlokom.
Rose cöcögött.
– Sejtelmem sincs. Miért nem fogod marokra a... bátorságod,
és mész fel magad, hogy utánajárj?
A pletykák szerint Rose az első Mr. Poplar szeretője volt, és
Mr. Poplar azért tette őt a művészeti osztályra, ahogy annak
idején hívták, hogy elrejtse a felesége szeme elől. Ha ez igaz
lenne, akkor Rose nyolcvan körül járna, és nem jár, de
nyilvánvalóan kompromittáló információ birtokában lehet
valakiről, máskülönben már rég felmondtak volna neki. Úgy ért
az emberekhez, mint az oroszlán a gazellákhoz. Nagyot
sóhajtottam, és elindultam fölfelé, hogy az ügyvezető igazgatóm,
Roberta King színe elé járuljak.

Roberta King korombeli lehet, de annyi a közös bennünk, mint

egy rollerben és egy versenyautóban. (Talán nem a legjobb
hasonlat egyikünket illetően sem, de ez volt apám szavajárása.
Tavaly halt meg, és úgy tartom életben, hogy ellopom a legjobb
szólásait.) Robertával fél tucatszor találkoztam olyan
rendezvények alkalmával, amikor fababázással és hasonló
gyötrelmes játékokkal próbálták összekovácsolni a munkahelyi
közösséget. Robertával kapcsolatban csak arra emlékszem, hogy
ránézésre éppannyira utálta, mint én.
A „dolgozó anya munkában” elnevezésű kollekciómat viseltem:
hosszú szoknyát csizmával (felemás harisnyát, melyet a szoknya
pont eltakart), azt a hosszú ujjú pólót, amiben aludtam, és egy V
nyakú, enyhén kinyúlt pulóvert a Targettől. Roberta kosztümöt
viselt. Virágillat lengte körül. Engem palacsintaszag.
Mindazonáltal Roberta mosolyogva fogadott, mintha régi
barátnők lennénk, ami természetesen azt jelentette, hogy
mindjárt ki fog rúgni.
– Szia, Roberta, Rose mondta, hogy látni szeretnél.
– Igen, szia, Lili, gyere csak be. Foglalj helyet. – Hátratolta a
székét az íróasztala mögött, és keresztbe tette a lábát, jelezvén,
hogy nem hivatalos, szinte bizalmas női csevejre számíthatok.
Leültem rézsút vele szemben, és én is keresztbe tettem a
lábam.
– Hogy vannak a gyerekek? – Nocsak, személyes kérdés!
– Köszönöm, jól. Tudod... – A fenébe, nem bírom folytatni! Mi
ebben olyan nehéz? Mindketten nők vagyunk, kiadónál
dolgozunk, ugyanúgy menstruálunk vagy izzadunk, mindketten
eszünk fagyit, ami után elfog a lelkifurdalás, bulvárlapot
olvasgatunk, amíg sorban állunk a pénztár előtt, vagy latolgatjuk,
vajon mások mit gondolnak rólunk. Igazán ellazulhatnánk!
– Két kislányod van, ugye?
Bólintottam.
– És egy halott férjed. – Nem, ilyet nem mondott, csak én
tettem hozzá gondolatban. Az ismeretlenek gyakran
megkérdezik: „hol a férje?”, „mivel foglalkozik a férje?”, és
rettentően nehéz nem azt válaszolni, hogy „remélem, a
mennyben van”, vagy hogy „ó, többnyire semmivel, csak oszlik”.
Mindenesetre Roberta nem hozta szóba a férjemet, ami azt
jelenti, emlékszik rá, hogy meghalt, de udvarias és tapintatos
akar lenni. Francba.
– Nos, Lili... Mint tudod, mostanában valamelyest szűkültek a
könyvkiadás lehetőségei. Az oktatási költségvetést az egész
országban csökkentették, ami a mi cégünkre is közvetlen
hatással van, természetesen. A Poplar igyekszik az élmezőnyben
maradni, ezért rá kell kapcsolnunk.
Felvihogtam. Roberta kissé homlokráncolva elhallgatott.
– Bocsánat... – mondtam elpirulva. – Azt hittem, viccelsz:
élmezőny, rákapcsolni...
Roberta megköszörülte a torkát.
– Szerencsére a lehetőség magától kínálkozott. A Bloem a világ
egyik legnagyobb vetőmag-és növényforgalmazó cége. –
Bólintással nyugtáztam. Még én is hallottam róluk, pedig nem
tudnék megkülönböztetni egy margarétát egy ajtógombtól. –
Kiadtak egy növénytermesztési útmutató-sorozatot a virágokról,
és most a zöldségekről is szeretnének ugyanilyet. Bennünket
kértek fel a kiadásra, mert az a kis kiadó, amelyik korábban a
virágtermesztési útmutatókat megjelentette, megszűnt.
Bólogattam, és felöltöttem az intelligens hallgatóság képét,
finoman összevonva a szemöldökömet, látsszon, hogy erősen
koncentrálok. Valójában csak arra vártam, hogy végre
elhangozzék a nevem. Akárcsak egy kutya.
– Szeretnénk, ha te illusztrálnád.
 Megint bólintottam, de Roberta ezúttal csendben maradt.
– Nos, jól hangzik... – Összezavarodtam. Mi ez a felhajtás?
Miért citál be a szobájába, csak hogy egy új munkáról beszéljen
nekem? Az új megbízásokról rendszerint lent, rövid értekezlet
keretében tájékoztatnak minket, majd a feladatokat
elektronikusan kapjuk meg.
– Roppant nagyszabású munkáról van szó – folytatta
mondandóját.
– Nem csoda, rengeteg zöldség van a világon.
– Pontosan. És a Bloem az összesről írni szeretne. Több
kötetet terveznek, plusz egy függeléket.
– Imádom a függelékeket!
– És azt szeretnénk, ha az illusztrációkat kézzel rajzolnád, nem
számítógéppel. Vízfestékkel, tussal-tintával, szénnel, ahogy jónak
látod. A Bloem művészi színvonalú, időtálló alkotást képzel el.
Ugyanakkor meg akarja lovagolni a slow food, az organikus
kertészet, a közösségi kertek mozgalmának fokozódó
népszerűségét is. – Érződött a hangján, hogy valami miatt ideges.
Hirtelen a szemembe nézett, és kifakadt: – Attól tartok, szörnyű
dolgot követtem el. Igazán nagyon szörnyű dolgot!
Meglepődtem, ezt nem hittem volna Robertáról, de
felkészültem a sokkra.
– Azt ígértem nekik, részt veszel a tanfolyamukon. –
Megköszörülte a torkát. – A zöldségtermesztő tanfolyamukon.
– Tessék? – ráncoltam a homlokom. – Zöldségtermesztő
tanfolyamot mondtál?
Roberta arca lángba borult.
– Egy hölggyel beszéltem a Bloemtől, és megemlítette, hogy a
Bloem család egyik fia tanfolyamot tart a zöldségtermesztésről,
itt, Los Angelesben, és én megígértem neki, hogy elmész.
– A tanfolyamra?
– Igen.
 – A zöldségtermesztésről?
– Igen. – Lassan magyarázott, látván, hogy nehezen fogom fel.
– Azt ígértem neki, hogy részt veszel a zöldségtermesztő
tanfolyamukon. – Mindezt olyan hangsúllyal mondta, mintha azt
közölné: És akkor lassan belemerítünk az akkumulátorsavba, a
lábujjaidnál kezdve.
– Semmi kifogásom a zöldségtermesztő tanfolyam ellen, jól
hangzik – feleltem, majd kisvártatva hozzátettem: – Hacsak nem
jár hároméves elköteleződéssel és nehéz súlyok emelgetésével.
Gyorsan megrázta a fejét.
– Hat hétig tart, és a foglalkozások szombat délelőttönként
lesznek. Természetesen kompenzálunk az ott töltött időért. –
Kissé megvontam a vállam, amire Roberta rögtön hozzátette: –
És pluszszabadságot is adunk.
Ingyen is vállaltam volna, de ezt nem kötöttem az orrára.
– Tisztességes ajánlat.
Roberta megborzongott.
– Elvégeztem volna a tanfolyamot magam is, de képtelen
vagyok rá.
Megváltozott a véleményem Robertáról. Egy árnyalatnyit.
– Miért?
– Viszolygok a gilisztáktól. – Szemlátomást reszketni kezdett,
talán még el is sápadt, csak .nem látszott a tökéletes smink alatt.
– Kislánykoromban rossz élmény ért. Tudod, még a föld
közelébe se merek menni, biztos, ami biztos.
Az ajkamba kellett harapnom, hogy megálljain a további
faggatózást. Vajon mi minősül rossz élménynek a gilisztákkal
kapcsolatban? Elképzeltem a tündéri kis Robertát, ahogy
tökéletesen összeválogatott Gap ruhácskáiban szalad-szalad,
majd megbotlik, elesik, copfocskái lassított felvételként
libbennek az ég felé, aztán a földre huppan, és tovacsúszik, míg
szembe nem találja magát egy gilisztával... aki előkapja a
pisztolyát, és rálő. Vagy esetleg orron harapja? Akarom
mondani... tulajdonképpen még rendes szájuk sincs! Ezt nem
mondhatja az ember a másik szemébe, nem nevetheti ki mások
félelmeit. De majd megteszem, érjek csak haza!
– Szóval vállalod? – kérdezte, még mindig aggódó tekintettel.
– Hát persze, örömmel – nyugtattam meg, oldalra biccentve a
fejem. – Biztosan ihletet merítek majd belőle az illusztrációkhoz.
– Nem tettem hozzá, hogy a zöldségesnél egészen közeli,
személyes kapcsolatba léphetek a répával, de ha szerinte a
tanfolyam segíteni fog a munkámban, ki vagyok én, hogy vitába
szálljak vele?
Roberta láthatóan megkönnyebbült. Felállt, ruhája tökéletesen
omlott alá, a legkisebb gyűrődés nélkül. Talán egy kis manót tart
az asztala alatt, aki vasalgatja neki, amíg a széken ül. Az én
ruhám bezzeg rám tapadt, mintha valaki gombócot gyúrt volna
belőle, és hozzám vágta volna.
– Remek! A tanfolyam most szombaton kezdődik. Viheted a
gyerekeket is.
Megköszöntem neki, ő is megköszönte nekem, kezet ráztunk,
majd újra megköszöntük egymásnak, és Roberta hozzátette:
– Borzasztóan aggódunk a Poplar jövőjéért. De biztos vagyok
benne, hogy jó benyomást fogsz tenni rájuk. Végezz szép
munkát, és mentsd meg a céget!
– Vagyis rajtam a világ szeme. – Szarkazmusomat egy
félmosollyal próbáltam enyhíteni.
Roberta végre őszintén elmosolyodott, először, amióta
beléptem az irodájába.
– Biztos vagyok benne, hogy menni fog.
Kitámolyogtam, és elindultam lefelé a lépcsőn, vissza a
földszintre.

Bementem a teakonyhába, és töltöttem magamnak egy

tekintélyes adag kávét. A bögrén ez állt: „A VILÁG LEGJOBB
APUKÁJA”, ami igaz lehet, de a bögrére vödörnyi mérete miatt
esett a választásom. Rose egy cédulát ragasztott a kávéfőző fölé:
„HA MEGITTAD AZ UTOLSÓ CSÉSZE KÁVÉT, TEGYÉL FEL
FŐNI ÚJAT. KÜLÖNBEN... POKOLLÁ TESZEM AZ ÉLETED.”
És komolyan is gondolta. Egyszer Sasha elfelejtkezett a kávéról,
és Rose minden kimenő hívását a vezérigazgató irodájába
kapcsolta, vagyis a fickó egymás után ötször vette fel a kagylót,
és mindannyiszor Sasha volt a vonal túlsó végén. Végül a
vezérigazgató azt javasolta Sashának, hogy legközelebb ne
felejtsen el új kávét odatenni.
Visszamentem az asztalomhoz, és felhívtam a húgomat.
– Tudnál vigyázni a gyerekekre szombat délelőttönként hat
hétig?
Hallgatott egy sort.
– Hogyne, amennyiben nem okoz gondot, hogy elhozd őket, és
nem bánod, ha épp meztelen alakok vannak nálam. Vagy
idomított állatok.
Jót nevettem.
– Ugyan már, nem ennyire izgalmas a magánéleted!
– Csak hiszed! De a hangsúly a magán-életen van.
– Ezt vegyem nemnek?
– Előre el kell köteleznem magam az összes alkalomra? Nem
elég csak akkor, amikor a szükség diktálja?
– A szükség pontosan ezt diktálja. Megkértek a
munkahelyemen, hogy a következő másfél hónapban kertészeti
tanfolyamra járjak szombat délelőttönként. Zöldségekről szóló
könyvet fogok illusztrálni, és úgy gondolják, hogy segít, ha
megtanulom, hogyan kell őket termeszteni.
– Lehet, hogy igazuk van.
– Kétlem. A Kolostorok a XIV. századi Európában című
terjedelmes kötetet is sikerült illusztrálnom, pedig nem vagyok
sem szerzetes, sem francia, sem ötszáz éves halott.
 – Jogos meglátás. Nem viheted őket magaddal?
– De, csak arra gondoltam, talán szívesebben lennének veled.
– Mit szólnál, ha én is veled tartanék a tanfolyamra, és
segítenék felügyelni őket?
Magam elé kaptam a telefont, és tágra nyílt szemmel
meredtem rá.
– A kertészeti tanfolyamra? Komolyan? Csak nincs valami
bajod?
Mélyet sóhajtott.
– Elkeserítő napom van ma a munkahelyemen. Legalább két
órája mást sem csinálok, csak telefonon keresztül kiabálok olyan
emberekkel, akikkel sosem fogok találkozni, viszont ők tartják
nyálkás kezükben a cégem sorsát. Szállítás közben nyoma
veszett egy nagyon értékes tárgynak, emiatt fáj most a fejem.
– De neked sose fáj a fejed!
– Tehetsz egy szívességet.
– Mi tűnt el?
– Ó, csak a szokásos, tudod. Egy felbecsülhetetlen, ezeréves
lovas szobor.
– Hm, talán csak másik ládába keveredett.
– Életnagyságú. És a ló hátán egy meztelen nő ül, fej nélküli
sassal a kezén. Eltekintve ezektől az apró jellegzetességektől
valóban könnyű elsiklani fölötte.
– Értem – feleltem, némi hallgatás után. – Erre végképp nem
tudok mit mondani. Sok szerencsét a köddé vált paripa
előkerítéséhez.
Elköszöntünk. Beszélgetéseink egyre inkább egy idős házaspár
mindennapjaira emlékeztettek. Leszámítva persze a fej nélküli
sast. Bár mindig azt mondom, az ember sosem tudhatja, mi zajlik
más családoknál a színfalak mögött.

– Hogy mit fogunk csinálni? – kérdezte Annabel szkeptikus

hangon a visszapillantó tükörbe nézve.
Újra az autóban. Érdemes lenne beszereznem egy fagolyós
ülésvédőt, ami annyira jót tesz a hátnak. Bár talán csak azt
érném el vele, hogy a mintája örökre a hátsómba nyomódna,
holott semmi sem hiányzik jobban arrafelé, mint még több
mélyedés.
Hazafelé tartottunk az iskolából. Legalábbis tartottunk volna,
ha az autósor egy szemernyit is haladt volna előre az iskola
parkolósávjában. Igazság szerint az iskolai parkolósáv semmi
másra nem jó, mint hogy a tanárok megmutassák, mennyire
szeretik a gyerekeinket, és rajtuk keresztül, hogy minket. Lehet,
hogy én képzelődöm, de mi egyébbel lenne magyarázható, hogy
még ha egyértelműen a sor elején állok is, és látom, amint a
gyerekem ott ül, és az orrában vájkál akkora műgonddal, mint
Howard Carter a piramisban, a tanárok fel-alá szaladgálnak
olyan gyerekekre vadászva, akiket jóval hátrébb álló autókba
kellene beültetniük. Azokban olyan szülők ülnek, akik
gyakrabban küldenek be az iskolába süteményt, vagy egyáltalán
bármit. Akik nem felejtenek el köszönőlevelet írni a születésnapi
zsúr másnapján. És akik nem csak hetente egyszer adnak tiszta
ruhát a csemetéjükre. A tanárok szemtől szembe mindig
kedvesen viselkednek velem, de többnyire csak olyasmit hallok
tőlük, hogy „ó, Annabel nem mindennapi személyiség”, vagy
„Clare a mai órán is roppant furcsa dolgot mondott”, vagy
„Girvan anyuka, a kislányának bámulatos szókincse van, bár
őszintén szólva nem vagyok meggyőződve arról, hogy a tigrisnek
valóban van csiklója”.
– Meg fogjuk tanulni, hogyan kell kertészkedni – válaszoltam
higgadtan.
– Én már tudom, hogy kell! – lelkesült Clare. – Az iskolában
tanuljuk.
– Tényleg? – néztem rá hátra gyorsan a vállam fölött.
Bólogatott.
 – A kicsiknek van egy kis veteményesük a játszótéren –
erősítette meg Annabel is. – Sokszor látjuk, ahogy a piszokban
turkálnak.
– Megcsókoltam egy gilisztát! – Hát igen, az a gond Clare-rel,
hogy nagyon félénk.
– Remélem, fiú volt!
– Anya – kacagott fel – a giliszták nem fiúk, hanem
hímneműek és nőneműek egyszerre!
Jesszus! Egy null a Los Angeles-i állami iskolarendszernek.
– Igen, hermafroditák – pontosította Annabel.
– Dehogyis, hímneműek és nőneműek! – vágott vissza Clare,
nem hagyhatta, hogy a nővére kerekedjen felül.
Már majdnem kiértünk az útra.
– Akárhogy is, ezen a hétvégén kezdjük. Biztosan nagyon
érdekes lesz. Rachel néni is csatlakozik hozzánk.
– Kaphatok gondolkodási időt? – Annabel nyilván előbb meg
akarta vitatni a tanácsadóival.
– Én benne vagyok! – Clare-nek nem volt szüksége senkinek a
jóváhagyására.
Megálltam a ház előtt, kinyitottam a gyerekeknek az ajtót.
Hátraléptem, hogy elkerüljem az ilyenkor kihulló kacatok kisebb
lavináját. Mindig könnyű volt megállapítani, hol parkoltam:
müzliszeletes csomagolópapír, gyümölcslés dobozból a kis
hajlított szívószál, piszkos törlőrongy, kutyagumi. Mamagumi.
Elképzeltem, ahogy egy indián nyomolvasó guggolva vizsgálódik
az autóbejárónál: „Középkorú, testes asszony, dél felé tart az
ivadékaival.” Majd felegyenesedik, és szánakozva csóválja
méltóságteljes fejét: „Lassan halad.”
Amint bezártam a kocsiajtót, szélvédőtörmeléket vettem észre
a kavicsok között, és egy pillanatra eltűnődtem, vajon nem a
férjem balesete óta vannak-e ott. Természetesen nem, de
gyakorta villannak be emlékképek arról a napról, ha akarom, ha
nem. Összetörő üveg csörömpölése. Egy autó ajtajának
csapódása. Még gőzölgő kávé az aszfaltra ömölve. Rendőrök és
mentősök adóvevő torzította hangja.
Nagyon hamar megjöttek, miután Dan meghalt, nem is
hallottam a szirénák vijjogását. A konyhában álltam, amikor
történt, épp félbemaradt veszekedésünket próbáltam
magamban újrajátszani, s megfogalmazni mindazt, amit még a
fejéhez akartam vágni. Előző este haraggal bújtunk ágyba, reggel
feszülten keltünk fel, és éles szóváltásba keveredtünk. Olaj volt a
tűzre, hogy fel kellett függesztenünk, amíg Dan elvitte a
gyerekeket az iskolába.
– Mindjárt visszajövök – ezek voltak az utolsó szavai. Ám nem
megnyugtatólag, mintha azt mondaná: „Ne aggódj, semmi baj!”
Inkább olyan terminátorosan: „Nem úszod meg ennyivel!” De
mit számít már, hiszen nem jött vissza. És már soha nem is fog.
Visszakapcsoltam az aznapi valóságra, és néztem, amint a
gyerekek kiszállnak, szinte szabadesésben, ahogy a kicsik
szoktak, majd elővettem a hátsó ülésről a hátizsákjukat, a
rajzmappájukat, kallódó fél pár cipőjüket. Már az ajtóhoz
közeledve hallottam, hogy Frank, a labradorunk bent csahol.
Lelkesen üdvözölt minket, körbeszimatolta a gyerekeket, nincs-e
náluk valami ehető, aztán végighúzta a szőnyegen azt a kövér
hátsóját.
– Anya, Frank már megint gilisztás! – figyelmeztetett
Annabel, az állatorvosi tudományok doktora, miközben
bekapcsolta a tévét.
– Lehet, hogy csak viszket a feneke – vetette fel Clare. –
Előfordul ilyesmi.
Sóhajtva nekiláttam kiüríteni a mosogatógépet. A kutya
gilisztás, Clare-nek be kell tömni egy parányi tejfogát, ugyanis
pocsék anya lévén cukorral etetem, a húgom vacsorát akar.
Miközben én már öt hónapja nem voltam fodrásznál. Lassacskán
Hogyishívják kuzinra kezdtem hasonlítani a Gálád családból.
Hogyishívják kuzin persze szőke, én inkább olyan seszínű barna,
de azért mégis hasonlítok rá. Megpillantottam a tükörképemet a
konyhaablakban, és hirtelen azt hittem, a saját anyám néz vissza
rám. Káprázatos!
Nagyjából egy órával később befutott a húgom.
– Kezdesz Hogyishívják kuzinra hasonlítani, tudsz róla?
Feltette a bevásárlószatyrokat a konyhapultra, felvette Clare-
t, aki visongva számolt be neki a kutyáról és a gilisztákról.
– Várj csak, ki gilisztás? Te? – Aztán Annabelre nézett: – Te is
gilisztás vagy?
– Igen – felelt Annabel kifejezéstelen hangon, a tévét bámulva.
– Több száz gilisztám van.
Odatettem forrni a vizet a tésztához, és hozzáfogtam a
vacsorakészítéshez. Eszembe jutottak a régi idők, anyám aprítja
a hagymát, szól a rádió, anyám fakanala egy üres
paradicsomkonzervben a pulton, és olvasztott vaj illata száll a
levegőben. Eltűnődtem, vajon ő is annyira unta akkor, mint most
én? Mindennap négykor nekiálltam vacsorát készíteni a
gyerekeknek, egyúttal magamnak is, máskülönben egyedül,
vagy egyáltalán nem ettem volna, aztán a gyerekek
megvacsoráztak (ha szerencsém volt), megfürödtek, pizsamába
bújtak, mesét néztek, majd aludni mentek. Időközben Dan is
befutott, amikor még élt, tele felnőttgondolatokkal, munkahelyi
gondokkal, de ez legalább vizuális élményt ígért, és több szótagú
szavak előfordulásának valószínűségét. Mostanában Rachel jön,
aminek szintén örülök, de olykor azon kapom magam, hogy a
Bajkeverő majom zenéjét dúdolgatom az orrom alatt, minden
bizonnyal a végső agyhalál jeleként.
Rachel a pultra támaszkodva fürkészett.
– Felhúztad az orrod Hogyishívják kuzin miatt, ha nem
tévedek. Ne haragudj, undok voltam. Ráadásul nem is annyira a
kuzinra, inkább Morticiára emlékeztetsz. Ugyanis egy sáv még
látszik az arcodból. Egy szemrevaló sáv.
 Csöndben ránéztem, fakanalammal a szalonnakockákat
bökdöstem a serpenyőben, hogy szétváljanak. Milyen szép a
húgom, meg jó is! Szingli, bár nem apáca, jórészt saját
döntéséből. Egyszer férjhez ment, még nagyon fiatalon, és
megfogadta, hogy soha többé nem tesz ilyet. Nálam magasabb
volt, karcsúbb (ez még megbocsátható, hiszen nem szült
gyermeket), szebb volt a haja, feszesebb a combja. Mindazonáltal
világosan tudtomra adta, hogy a gyerekek és én fontosabbak
vagyunk, mint a saját tervei. Időnként aggasztott, hogy életem
szomorú fordulata megnyirbálta a szabadságát. Egyszer
mondtam is neki, de biztosított róla, hogy életem szomorú
fordulata az ő életében is szomorú fordulat volt.
– Ide figyelj, a sógorom, akit szívből szerettem, meghalt
autóbalesetben, és a nővérem egy időre megőrült, úgyhogy
nekem kellett gondoskodnom a gyerekeiről. Hát ez az én sztorim,
tudod? Te csak mellékszereplő vagy a Rachel Anderby élete
című drámában, melyet Rachel Anderby írt, rendezett, és
amelyben Rachel Anderby játssza a főszerepet. Az én életemben
mellékszereplő vagy, Lili! Még a gyerekeid is megelőznek a
stáblistán!
Tisztában voltam vele, hogy áldozatot kívánt tőle a
segítségnyújtás. Tudtam, hogy tudja, hogy tudom, és ha valaha
veseátültetésre szorul, vagy falazni kell neki, rám számíthat.
Mostanában nagyon élénk társasági életet élt, és olykor egész
hétvégén elfoglalt volt.
Leöblítettem a spagettit.
– És mit csinálsz szombat délután – kérdeztem -, miután
letudtuk a roppant izgalmas kertészeti foglalkozást?
– Randevúzom. Mi mást csinálnék? – felelt, miközben hattyút
hajtogatott a szalvétákból. Egyszer nyáron egy vidámpark
éttermében dolgozott felszolgálóként, ott tanulta a trükköt.
Három hónap munka, vagy ahogy akkoriban láttuk: egyetlen
részeg orgia az idénymunkásokkal a kánikulában. De a
szalvétahajtogatás miatt feltétlen megérte. Mert különben nem
állt volna másból, mint sok-sok fergeteges, lelkifurdalástól
mentes szexből más fiatalokkal, az meg ki az ördögöt érdekel?
– Kivel? – kérdeztem vissza kíváncsian, de semleges hangon.
Egyszer nyáron egy kiadóban dolgoztam ösztöndíjasként, ott
tanultam a trükköt (semmi szex, semmi origami, csak tengernyi
irónia és annyi széljegyzet, amennyit az ember elbírt).
– Egy új sráccal.
– A munkahelyedről?
Rachel egy műalkotásokra, műtárgyakra szakosodott
nemzetközi export-import cégnél dolgozott. Ő volt a logisztikai
igazgató, és rendszeresen hallottam, amint telefonon intézkedik:
„Rendben, akkor a szarkofág egy éjszakát Kairóban maradhat,
de jobb, ha keddig Budapestre ér, különben a pápa összetojja
magát.” Munkája révén gyakorta érintkezett férfiakkal, ám
sosem randevúzott senkivel a cég munkatársai közül. Elég nagy
céda volt, az igazat megvallva, de voltak elvei.
– Fogjuk rá. Egy megnyitón találkoztam vele.
– Jóképű?
– Ugyan már – fintorgott rám -, visszataszító, kancsal és
ikszlábú. Gondoltam, ideje tágítanom a látókörömet.
– Szép dolog.
– Anya!
Lenéztem, Clare bukkant fel.
– Igen, édesem?
Egy haj tincset a füle mögé igazítottam, miközben
megsimogattam az arcát. A gyerekek olyan tökéletesek, hogy el
se hiszem. Vannak egyáltalán pórusaik?
– Festeni szeretnék!
– Most nem lehet, kész a vacsora.
– De annyira nagyon szeretnék!
Sajnálatos módon a testi tökély gyakran párosul végtelen
önzéssel. A hajtincs kibújt a füle mögül, felé nyúltam, hogy újra
megzabolázzam.
– Értem, drágám, de most nem lehet. Majd reggel.
– De most akarok!
Clare szemlátomást éhes volt. Elfordította a fejét, hogy ne
tudjam megigazítani a haját.
– Menj, szólj a nővérednek, hogy jöjjön vacsorázni, jó?
Gondolkozott, hisztizzen-e a festés miatt. Összeráncolt
szemöldöke árulkodott róla, hogy az éhség és a düh hadakozik
benne. Rachel közbelépett, fölkapta, és fejjel lefelé lógatva
becipelte Annabelhez. A leszűrt tésztát a serpenyőbe öntöttem,
beledobtam a tojást, a sajtot, a szalonnát, a vajat és a hagymát,
és serényen kavargattam, amíg a tojás meg nem sült. Az
asztalhoz vittem a serpenyőt, sikerült megelőznöm a gyerekeket,
és mire leültek, vacsorájuk a tányérjukon gőzölgött. Röviden
megtapsoltam magam, hiszen úgysem jutott volna eszébe senki
másnak.
– Kísérj el a randevúra, ha van kedved – pillantott fel Rachel -,
biztosra veszem, hogy van egy haverja ennek a fickónak. –
Bekapta a villára halmozott falatot. – Ami azt illeti, remélhetőleg
nem csak egy van, habár a kancsalság elriaszthatja az
embereket.
– Ne légy bolond! – néztem rosszallóan Rachelre. Sosem
beszéltem randevúzásról a gyerekek előtt, s mivel a gyerekek
mindig ott voltak, nem volt nehéz kerülni a témát, úgy, ahogy
van. Nem álltam még készen az ismerkedésre, és a gyerekek
sem álltak még készen arra, hogy bárkivel megismerkedjek.
Voltaképpen az volt a tervem, hogy addig nem ismerkedem,
amíg le nem diplomáznak. Utána elküldöm őket egy évre
utazgatni Európába. Majd igen jó eséllyel továbbtanulnak még
néhány évig. Vagyis még legalább két évtizedig biztonságban
lehetek, mialatt női szemérmem bőven összeforr, akárcsak
Barbie babáé.
 Mindenkinek hoztam innivalót, magamnak egy tányért, és
végre én is leültem.
– Anya! – szólt Annabel, miközben a spagettit tekergette a
villájára, legújabb tudományaként. A tekergetés rendszerint
jóval tovább tartott a szükségesnél, de hiszen a gyakorlat teszi a
mestert.
– Igen, drágám? – feleltem, még egy kis sajtért nyúlva.
– Mondtam már, hogy van fiúm?
– Nem... – válaszoltam Rachelre sandítva. – Ki az?
– James.
Jól van, őt legalább ismerem. Egy hús-vér kisfiú, nem
képzeletbeli.
– Tényleg? Akkor jó, őt szeretem.
Hatalmas falat tésztát gyömöszöltem a számba, és hálát adtam
Istennek az olaszokért. Spagetti, pizza, fagylalt... Ha nem folyton
a szerelmeskedéssel lennének elfoglalva, és nem pöfögnének
szüntelenül fel-alá a Vespáikkal, szerintem ők irányítanák a
világot.
– Á, nagyon lüke. – Annabel grimaszolt. – De azért a fiúm.
– Ő is tud róla?
– Dehogy! Természetesen nem! – tiltakozott megbotránkozva.
Rachel Clare-re nézett.
– Neked is van fiúd?
– Nem, én férjnél vagyok. – Clare szája tele volt spagettivel, de
közben vigyorgott.
– Csak nem? – Rachel tovább falatozott. – Kihez mentél
hozzá?
– Frankhez.
Frank, a nevét hallva, megcsóválta a farkát a földön.
– Ajjaj. Tudod, hogy a férjed gilisztás?
Clare bólintott.
 – Clare, nem mehetsz férjhez egy kutyához! – szólt közbe
Annabel türelmesen, de határozottan. Letette a villáját.
– De igen. Kész, vége. – Ez volt Clare kedvenc szavajárása.
Sokféle helyzetben mondhatta, hogy „kész, vége”: ha a falra
rajzolt, ha a padlóra pisilt, vagy ha megevett egy cukorkát. Kész,
vége, nem lehet visszacsinálni. Csupa lezárás, véglegesség.
– De az emberek nem házasodhatnak össze kutyákkal!
– Miért ne? Szeretem Frankét.
– Én is szeretem – felelte bólogatva Annabel.
– És azok az emberek, akik szeretik egymást,
összeházasodnak.
Annabel megint bólogatott, miközben Rachel tiltakozásra
nyitotta száját. Szúrósan néztem rá.
– Szóval kutya a férjed. – Annabel hozzám fordult. – Anya,
Clare nem házasodhat össze egy kutyával!
– Bel, Clare még túl kicsi ahhoz, hogy bárkivel is
összeházasodjon. De ha azt állítja, hogy Frank és ő férj és feleség,
nem pedig egy négylábú és egy óvodás, akkor kik vagyunk mi,
hogy elrontsuk az örömét?
Annabel elgondolkodva nézett rám.
– Figyelj – folytattam. – A múlt héten három álló napon át azt
játszotta, hogy a fürdőkád egy korallzátony, melyet életveszélyes
angolnák leptek el, és te szó nélkül hagytad. De végtére is még
csak ötéves – tettem hozzá Annabelre mosolyogva.
– Frank viszont – vetette közbe Rachel – jóval idősebb, már
majdnem nyolc.
– Hát persze, ez az egészben az aggasztó, a korkülönbség.
– De ez butaság! – Annabel sehogy sem tudta megemészteni.
– Miért baj az? Annyi butaság van a világon, édesem, és épp ez
benne az izgalmas.
Clare félreértette nővére ellenkezését.
– Bel, ha akarod, hozzámehetsz Henryhez. – Henry a nyúlunk
volt. A kertben lakott egy ketrecben, és be kell vallanom,
nemegyszer teljesen megfeledkeztem még a létezéséről is.
– Várjunk csak, én akarok hozzámenni Henryhez! – licitált
Rachel kacagva. – Zabálnivalóan cuki! – Ezt el kell ismerni.
– Kicsit alacsony hozzád, nem gondolod?
– Viszont selymes! – ment bele végre Annabel is a játékba. –
Jó nagy fülei vannak, mint annak a fiúdnak, akivel karácsonykor
jártál.
– Hogy a csudába emlékezhetsz ilyesmire? – képedt el Rachel.
– Én még a srácra is alig emlékszem.
Clare nagyon belemelegedett:
– Anya pedig összeházasodhat Jane-nel! – Tudniillik a
macskával.
Annabel újra elkomorult.
– Anya nem házasodhat össze Jane-nel. Először is Jane lány,
és a lányok nem házasodhatnak lányokkal... – Rachel szóra
nyitotta a száját, hogy helyesbítsen, de Annabel emelt hangon
folytatta: – Másodszor, Jane macska, és a macskák sosem
házasodnak, és harmadszor, anya már apa felesége, és senkinek
sem lehet egyszerre két férje.
– Ki kér édességet? – kérdeztem csicseregve, miközben
felálltam.
– De apa meghalt! – mondta Clare határozottan.
Zajosan nekiláttam a tányérok összeszedésének.
– Mit szólnátok egy kis fagyihoz?
– Igen, de attól még házasok!
Sietve kinyitottam a fagyasztót.
– De apa meghalt. Kész, vége!
Annabel arca lángolni kezdett, ami nem volt jó jel.
– Igen, de akkor is házasok maradnak, úgyhogy már nem
házasodhatnak össze senki mással! Soha!
– Hahó, csokoládéöntet? – próbálkoztam tovább.
 – De mi van, ha beleszeret valakibe? – nézett Clare
méltatlankodva a nővérére. – Akkor hozzámehet, nem?
– Mályvacukor?
Annabel felállt, de láttam, hogy mindjárt jön a hiszti.
Szerencsére Rachel is észrevette.
– Ideje fürdeni! – kiáltotta, talpra ugrott, és felkapta Clare-t.
Én meg Annabelt kaptam el. Reszketni kezdett. Gyakran
hetekig egyáltalán nem emlegette az apját, máskor meg egyszer
csak elbőgte magát. Clare sokszor felbosszantotta, hiszen neki az
egész nem jelentett olyan sokat. Még egyéves sem volt, amikor
Dan meghalt. Neki az apa nem volt több mint egy szó,
olyasvalami, ami csak másoknak van, akárcsak lovuk vagy
bárányhimlőjük.
Rachel a fürdőszoba felé indult, rotyogós puszikat nyomva
Clare pocakjára, én pedig leültem, és az ölembe vettem Annabelt.
– Drágám, én téged szeretlek, meg Clare-t és Rachelt. Nem
fogok senki mással összeházasodni, rendben?
Bizonytalanul bólintott, miközben hüppögött. Fejét a vállamra
hajtottam és simogattam.
– Mindig szeretni fogom apát, érted? Senki más nem lehet az
apukád, csak ő. És mindig én leszek az anyukád.
– És Rachel néni mindig a nénikém marad?
Bólogattam, belehajolva a hajába.
– És a nagymama...
– Mindig a nagymamád marad.
– És Frank?
Újabb farkcsóválás az asztal alatt.
– Mindig Clare férje marad – mondtam kuncogva.
Végre kacagott, úgyhogy már vittem is a fürdőszobába.
 Alapvető felszerelés
Minden új tevékenység jó ürügy a vásárlásra.
A következő szerszámokra lesz szükség:
• Kertészkesztyű
• Vasvilla
• Gereblye
• Kapa
• Ültető villa vagy ásó
• Öntözőkanna vagy slag
Ám ha nincs rá pénzed, vagy nincs hol tárolnod a
szerszámokat, akkor csak vedd meg a vetőmagokat, és használd
a kezed. A növényeknek édes mindegy.
 Második fejezet
Másnap délutánra Clare-t meghívta az osztálytársnője
játszani. Samantha is gyűjtötte a Littlest Pét Shop állatkáit, és el
tudta darálni vagy háromszáz pokémon nevét és fejlődését, így
aztán Clare-rel örökre szóló barátságot kötöttek. Ilyen
szempontból a kislányok hajszálra olyanok, mint a felnőtt férfiak:
elegendő egy-két közös hobbi ahhoz, hogy hivatalosan is
cimborának tekintsék egymást. Horgászat, golf vagy cicik.
Sajnálatos módon Samantha édesanyja és én még két
valamirevaló közös pontot sem voltunk képesek találni, így aztán
csak beadtam a gyereket hozzájuk, és már rohantam is. Szülői
szemszögből nem halálos bűn, csak modortalanság. De mit
bánom én! Ha ki szeretnének golyózni a mintaanyák klubjából,
hát egészségükre! Elfuserált egy klub amúgy is.
Már majdnem hazaértünk Annabellel, amikor Rachel hívott.
– Gondoltam, felajánlom, hogy elmegyek Clare-ért a kis
játszópajtásához, és hazaviszem.
– Ma este is átjönnél? Egymás után kétszer? – kérdeztem,
majd rövid hatásszünetet tartottam. – Csak nem megint a
rovarirtók vannak nálad? Vagy az a fickó, aki váltig azt hiszi,
házasok vagytok?
– A volt férjem? Dehogy, csak jobban szeretem a gyerekek
csacsogását, mint a saját lakásom csendjét. És a saját főztöm ízét.
Vártam. Rachel őszinte teremtés volt, képtelen volt hazudni.
– Jól van, a rendelt pizzáét... Persze ha gúnyolódni akarsz,
összeszedheted az átkozott kölyködet magad is.
De összeszedte ő, én meg hálás voltam. Persze benyújtotta
érte a számlát: amint a gyerekek elaludtak, belekezdett a „mi
van Lili szerelmi életével” című kampányába.
Lerogytunk a nappaliban a tévé elé. Nem néztük, csak
bekapcsoltuk. Modern életünk elmaradhatatlan kísérője. Isten
ne adja, hogy csendben maradjunk, saját gondolatainkkal! Amíg
Dan élt, gyakran órákat töltöttünk el egyetlen szó nélkül.
Áldásnak éreztem.
– Szóval majdnem három éve nem feküdtél le senkivel, igaz? –
kérdezte Rachel, miközben lehúzta a harisnyáját, és a lábujjait
mustrálta.
Legódarabkákat igyekeztem tessék-lássék egy vödörbe
hajigálni.
– Több mint három éve – igazítottam ki -, ha a házasságom
utolsó évét is beleszámítod. Amikor is várandós lettem, majd
világra hoztam egy kisbabát.
– De vannak olyan házas emberek is, akik folyton kefélnek –
vetette ellen homlokráncolva Rachel.
– Hát persze. A filmekben.
– Ezt nem beszéled be nekem!
– Meg sem próbálnám.
Elfogyott a legómuníció, épp, mire belejöttem a célba dobásba,
úgyhogy az Én kicsi pónim-sorozattal folytattam. Másik vödörbe,
és a röppálya kiszámításakor nyilván a sörényt is figyelembe
véve. A ház hetente egyszer volt tiszta és rendes, miután a
takarítónő megtette a magáét, és akkor sem több mint húsz
percig. A berendezés óvodai nevelés tematikájú volt, békés oázis
teremtésén fáradozó fiatal pár darabjaival elegyítve.
Megnyugtató színek, természetes anyagok jellemezték, és színes
ujjlenyomatokból, műanyag állatkákból álló patinaréteg
borította. Mintha egy játékbolt és egy zen kolostor viaskodott
volna egymással a terület birtoklásáért, amiben a játékbolt
kerekedett felül, és a zen kolostor passzívan ellenállt. Ahogy az
elvárható volt.
Rachel a kanapén fekve felüléseket végzett, mérsékelt
elszántsággal. Egészen megdöbbentem.
– Tornázol?
– A fenét, megpróbálom elérni a távirányítót.
 – Vagy úgy!
– Megvan! – ráncigálta elő a hátsója alól, és nekiállt szörfözni a
csatornák között. Egy főzőműsornál állapodott meg, majd
visszatért a lábujjaihoz. – Van esetleg körömlakkod?
Komótosan feltápászkodtam. Valaha játszi könnyedséggel
ugrottam talpra. Úgy ültem le és álltam föl, hogy nem kellett
előtte tízszer meggondolnom. Most bezzeg, ha öt percnél tovább
maradtam egy pózban, elgémberedtem. Olyan nehézkesen
mozogtam, mint a Bádogember, akire ráférne... egy kis...
olajozás.
Besurrantam a gyerekek szobájába, és kicsempésztem egy
vödröt.
– Öt rózsaszín, három lila, egy kis aranyszínű, egy kis
csillámporos és egy mentaillatú zöld. Ja, és egy miniatűr
kottaállvány, ami biztos passzolt valaha valamihez. .. Ez minden.
– Ez Annabel kollekciója? – vonta fel szemöldökét Rachel.
Bólintottam.
– Mikor lakkoztad ki utoljára a lábkörmöd?
– Ki most az elnök? – vontam meg a vállam.
Rachel sóhajtott, szemlátomást kétségbe ejtettem.
– Az isten szerelmére, régen olyan hiú voltál! Folyton rajtad
gúnyolódtam, hogy minden reggel órákig szépítkezel a
fürdőszobában. Még a szemfestékedet is mindig a cipőd színéhez
választottad.
– Azóta megházasodtam, gyerekeim születtek, meghalt a
férjem... Elhagytam magam.
– Még most is fantasztikusan nézel ki – jegyezte meg
korholóan -, ezek alatt a... göncök alatt.
– Ne mondd, igazán köszönöm.
– Tudod, hogy értem. Ti voltatok Dannel a trendi
művészpalánták! A sulis évkönyvek legszexisebb csillagai.
– Jó, jó, nyugi. Csinos voltam, Dan is csinos volt. Felfogtam.
 – És még most is bomba nő vagy, a nagymamakosztüm alatt –
győzködött, a nagyobb nyomaték kedvéért még előre is dőlt a
kanapén. Könnyen orrba vághattam volna, ha akarom. Fontolóra
is vettem.
– Rach, ettől rögtön jobban érzem magam! Váltsunk témát,
mielőtt az önbizalmam utolsó foszlánya is elvész.
Egy pillanatra rám meredt, majd feladta, és inkább lakkozni
kezdte a körmeit, mindet más-más színűre. Én meg elővettem a
vázlattömbömet, és nekiálltam lerajzolni őt. Gyönyörű volt, még
ha hajlamos is arra, hogy a magánéletem minden részletébe
beleszóljon. Hosszú, sötét haj, vastag szálú, hullámos, amilyen az
enyém sosem volt, angyalarc, s mellé a legsikeresebb könyvelő
esze. Ragyogó alak, erős és telt, melynek karbantartásáért egy
szalmaszálat sem tett keresztbe. De semmi pánik, szét fog esni,
amint gyerekei lesznek.
– Csak azt akarom mondani, hogy ideje végre kibújnod a
barlangodból, és hagynod, hogy valaki meg bebújjon a
barlangodba – taglalta tovább. Látszólag a körmeire koncentrált,
ám nem tévesztett meg.
– Köszönöm, de jól megvagyok így. Te vagy az, aki mindig
szükségét érzi, hogy egyik vesszőről a másikra ugorjon, mintha
rönkugró versenyen venne részt.
– Hogy érted ezt? – kérdezte némi hallgatás után.
– Tudod, amikor rönköket úsztatnak a vízen, és a
versenyzőknek elég fürgén kell egyikről a másikra ugraniuk
ahhoz, hogy ne essenek bele a vízbe, és ne törjék össze magukat.
– Mármint velem kapcsolatban hogy érted? A rönkugrás kissé
bizarr hasonlat, de értem, mire célzol.
Sóhajtottam, és megpróbáltam a homlokán megjelenő
ráncokat is belefoglalni a vázlatba.
– Csak arra céloztam, hogy szereted a fiúkat. Néha egyszerre
többet is. Leszámítva azt a rövid időszakot, amíg házas voltál. –
Mind a ketten félrefordítottuk a fejünket, és úgy tettünk, mintha
a földre köpnénk. Családi hagyomány volt, valahányszor szóba
került az exférj. – Sosem jártál együtt túl sokáig senkivel.
– És ettől fütyivadász vagyok?
– Van ilyen? Tényleg létezik ilyen szakkifejezés?
– Létezhetne épp – mondta. Visszatette a kis ecsetet az
üvegbe, és felöltötte a lehető legkomolyabb arckifejezését. Amit
már úgy ismertem, mint a saját tenyeremet. – Nézd, most nem
rólam és egészséges szexuális késztetésemről van szó, hanem
rólad és teljes érdektelenségedről aziránt, hogy találkozz egy
férfival. Vagy nővel. Vagy két nővel és egy férfival, mit számít!
Dan már jó ideje elment. Fiatal vagy és vonzó, szellemes és szexi,
ideje, hogy kibújj a csigaházból, és élj egy kicsit.
– Rachel, Dan nem Nebraskába költözött egy Lurlene nevű
cafka pincérnővel. Dan meghalt, méghozzá egy iszonyatos
balesetben, gyakorlatilag a szemem láttára! Az ember
beleroppan, ha a lelki társát ilyen gálád módon ragadják el a
bolygóról! Időre van szükségem, hogy összeszedjem magam.
Még nem sikerült. Kérlek, ne nyaggass folyton!
Nem haragudtam rá, hiszen tudtam, hogy jót akar, de ezek a
beszélgetések mindig kimerítettek. Felkeltem, hogy ránézzek a
gyerekekre, hátha közben felfogja legkevésbé sem burkolt
célzásomat, és végre témát vált.
Működött. Mire visszatértem, befejezte a körömlakkozást, és
hajlandó volt továbblépni.
– Jaj, más téma, majdnem elfelejtettem: Alison kérdezi, nem
akarod-e, hogy valamelyik nap vigyázzon a gyerekekre.
Na, ez mindig elképesztett. Olyan emberek, akiket alig
ismerek, felajánlják, hogy vigyáznak a gyerekeimre. Persze,
hiszen nem ismerik őket olyan jól, mint én. Körülnéztem: Frank
a fotelben hevert, Rachel a kanapén. Én a padlón ücsörögtem.
– Ugyan miért tenné?
– Mert élvezi a gyerekek társaságát, másokhoz hasonlóan.
Gondolom, te is bíztál benne, hogy élvezni fogod, vagy csak a
házassági fogadalom diktálta kötelesség jegyében szülted őket?
Emlékeim szerint Dan nem nagyon akart gyereket, szóval csakis
tőled származhatott az ötlet.
Részben így volt. Dan a nyilvánosság előtt közönyösnek
mutatkozott a gyermekvállalás iránt, amíg Annabel fel nem
bukkant. Amint kiderült, hogy gyereket várok, felébredt benne
az érdeklődés. Mellém feküdt, és a pocakomba duruzsolt:
válaszolt a kérdésekre, amelyeket állítása szerint hallott. „Nem,
az a titkárság”, mondta, vagy „egyél csak, amit találsz”, vagy
„persze hogy lehet pónid”.
– Talán jobb lenne, ha Alison eljönne, és megismerkedne a
gyerekeimmel, mielőtt elvállalja őket.
– Lili, már legalább ötvenszer látta őket. Alison a recepciós az
iroDankban, és már számtalanszor vigyázott rájuk, amíg a
diliházban díboltál, nekem meg más dolgom akadt.
– Nem diliházban voltam, hanem kórházban.
– Zárt ajtók mögött.
– Jó, igaz.
– Nem is beszélve a lítiumról, a thorazinról, meg egyesekről,
akik Amelia Earhartnak képzelték magukat.
– Csak egyvalaki képzelte magát annak.
– Nem számít. Próbálod másra terelni a témát. Mikor fordult
elő utoljára, hogy mi ketten együtt bementünk a városba? Mikor
esett meg, hogy picit többet ittál, és valami zavarba ejtőt
műveltél?
– Szóval ki is most az elnök?
– Akkor jó – nyúlt a telefonjáért. – Felhívom Alisont.
Ruccanjunk ki holnap este!
– Péntek este? Biztosan van már programod, nem?
– Van, bizony – mondta -, elviszem valahová a nővéremet.
Környékbeli vénlány, és már kezd besavanyodni.
– Nem, Rach – ráztam megint a fejem, még határozottabban -,
semmi kedvem hozzá.
Ám Rachel már dumált, és hagytam, hadd beszélje meg a
gyerekvigyázást Alisonnal. Tulajdonképpen akár az utolsó
pillanatban is lemondhatom.
– Na, ez megvan – tette le a telefont. – Aztán nehogy lemondd
az utolsó pillanatban, tudom, hogy ez jár a fejedben!
– Nekem? Ugyan már!
 A cékla termesztése
A cékla háklis a talaj ph-értékére – végül is érthető, hiszen
talaj veszi körül. Ph-értékmérővel ellenőrizd, 5,5-6 az ideális.
• Legyél bőkezű az érett trágyával ültetés előtt, és bizonyosodj
meg róla, hogy elegendő a foszfor... és nem túl sok a nitrogén. Ha
sok a nitrogén, sok sok gyönyörű levél fog nőni, de csak miniatűr
cékla. Cuki, de nem ez a cél.
• Szeretik a 10 °C-os talajt.
• Egy centi mélyre vesd a magokat, 3-5 centi távolságra.
Amikor betakarításra készülsz, vegyél kecskesajtot. A
kecskesajt és a cékla nyerő páros.
 Harmadik fejezet
Pénteken hamarabb eljöttem a munkahelyemről, mert Ruth
Graverrel, a gyászterapeutámmal volt találkozóm. Vagyis most
inkább egyszerűen a terapeutám volt, mivel a gyász egyfajta
tompa belső üvöltéssé csillapult bennem, mintha a szekrényben
lakó emberevő szörnynek cudarul fájna a foga, de nem akarna
rám ugrani. Mindenesetre havonta néhányszor még elmentem
hozzá. Igazából azt hittem, hogy a terápia, mely a kórházi
ápolásom után kezdődött, eljuttat arra a pontra, amikor képes
vagyok elfogadni Dan halálát. De nem jutottam el odáig, sőt
Graver doktornő igyekezete ellenére még a közelébe sem.
– És maga szerint mi zaklatta fel Annabelt? – tette fel a
kérdést Ruth Graver. Sötét hajú, kertelést nem tűrő nő volt, aki
majdnem olyan intelligensnek látszott, mint amilyen valójában
volt. Az a fajta, aki ha a földönkívüliek megszállnák, és félig
megsemmisítenék a bolygót, biztosan megszervezné az
ellenállást, és takarókat osztogatna. A magánéletben
stimulánsokat szedhetett, testének 80%-át tetoválás boríthatta,
odalehetett Frank Sinatra korai számaiért, de a munkában olyan
hűvös volt, mint a márvány.
– Szerintem egyértelmű – feleltem, keresztbe tett lábaimat
megcserélve -, nem akarja, hogy az apukája helyett valaki
mással álljak össze.
– Azt mondta, maga még Dan felesége.
– Pontosan. Számára a halál nem jelenti a családi állapot
megváltozását. Őszintén szólva számomra sem.
– Lélekben még férjezettnek érzi magát – foglalta össze
semleges hangon. Lilian, itt nincs ítélkezés, csak fordítsd ki lelked
bugyrát, és rázd ki alaposan!
– Nemcsak lélekben – helyeseltem -, hanem minden
porcikámban. Amikor ki kell töltenem egy kérdőívet, és a
hajadon, a házas vagy az elvált között kell választanom, én a
házast ikszelem be, majd beírom, hogy özvegy. Tulajdonképpen
miért nincs ilyen válaszlehetőség? Pedig a bürokrácia egyébként
rém körültekintő. Ha alaszkai bennszülött lennék, vagy urdu
anyanyelvű, biztosan lenne hol beikszelnem. Özvegyként viszont
egyik napról a másikra megint hajadonná kellene válnom.
Rajtakaptam magam, hogy a bőrt tépkedem a körmöm körül,
gyorsan abbahagytam.
Graver rendelője klasszikus modern rendelőstílusban volt
berendezve, és amíg a doktornő várt, hogy folytassam a
kifakadásomat, a könyvespolcán sorakozó, otthonos hangulatú
tárgyakon legeltettem a szemem. Gyurmából formázott tálka
egy kisgyermektől, miniatűr Eames-szék, pont olyan, mint
amilyenen Graver ült, vicces Einstein-és Poe-figurák. Semmit
sem tudtam a doktornőről, pedig sokszor próbáltam rávenni,
meséljen magáról. De bosszantó módon sehogy sem állt kötélnek.
Azon kaptam magam, hogy nem mondtam semmit, csak
mosolyogtam.
– Min mosolyog?
– Semmin, csak csinálok valamit a számmal. Elegem van a
saját panaszaimból! – Megint a körömbőröm tépkedtem. –
Torkig vagyok vele, hogy az emberek folyton faggatnak, és
valahányszor férfival látnak, reménykedve néznek rám! Torkig
vagyok vele, hogy csönd támad, valahányszor azt felelem, jól
vagyok... És hogy mindenki csak arra vár, mikor lesz végre
valakim! – Valóban gombóc volt a torkomban, ezúttal a dühtől. –
Ha Dan túlélte volna a balesetet, és egy kórházi ágyban
vegetálna, senki sem noszogatna, hogy mikor randevúzom végre,
nem igaz? Inkább vegyük úgy, hogy ő az őrült a padláson, én
meg nem vagyok szabad... Mert egyáltalán nem érzem magam
annak.
Graver egy szót sem szólt, de szeme körül a ráncok egyre
mélyültek. Aggódott. Már jól ismertem ezt a nézést. Az órámra
pillantottam, és még szélesebben mosolyogtam.
 – Letelt az idő, doktornő. A jövő hónapban folytatjuk.
Távoztam. Elképzeltem, ahogy mozdulatlanul ül tovább, és
belepi a por, mire megint jövök.

Megkíséreltem kimenteni magam az aznap esti vacsora alól,

sikertelenül, mert Rachel hangpostára kapcsolta a telefonját. Sőt
volt képe megváltoztatni az üzenetet is: „Ha Lili vagy, és le
akarod mondani a megbeszélt vacsorát, ne is próbálj üzenetet
hagyni, mert fütyülök rá. Ha bárki más az, csupa fül vagyok.”
Bíp.
Az is bosszantott, hogy a gyerekek izgatottan várták Alisont.
Ahogy Rachel is megmondta, tudták, ki az, ráadásul kitűnő
bébicsősznek tartották.
– Ma este nem én leszek veletek – emlékeztettem őket, hátha
kiborítom legalább az egyiküket, és lesz ürügyem otthon
maradni.
Bólogatva vették tudomásul.
– Alisonnak rózsaszín haja van – szólalt meg Clare kihívóan.
Hát persze, most már el tudtam őt képzelni. Talán nekem is
rózsaszínre kellene festenem a hajam, ha ilyen kedvező
visszhangra talál.
– Ma nem én duglak titeket ágyba – folytattam. Hiábavaló
erőlködés volt.
Megint egykedvűen bólintottak. Péntek lévén a lefekvés
képlékenyebb fogalomnak számított, hiszen másnap nem kellett
iskolába menni.
– Amikor mesét olvas, mindegyik szereplő hangját utánozza –
tette hozzá Annabel.
– Én is utánozom a szereplők hangját – emlékeztettem őket
kissé megbántódva, kezemben a távirányítóval.
– Igen, de ő mindegyiket más hangon olvassa – feleselt. –
Megnyomnád végre a PLAY gombot? – kérte számon rövid
hallgatás után.
 Ötkor megérkezett Alison, rózsaszín hajjal, miniszoknyában,
alatta testhez simuló, kockás macskanadrágban. Pólóján felirat:
„FÜTYÜLJ A MELLÉBESZÉLÉSRE!” A fürdőszoba felé taszigált.
– Rachel megbízott, hogy kényszerítselek, zuhanyozz le, és
öltözz fel. Hétkor érted jön.
– Megadta az öltözködési protokollt? – kérdeztem tréfálkozva.
– Szexis alkalmi.
Ajjaj, gondban leszek! Alison előhúzott egy cetlit a zsebéből, és
felolvasta:
– A fűzős fekete felsőd, kibontva, az a szép melltartó, amit
karácsonyra kaptál tőlem ajándékba, farmer, csizma. Erős
smink, a hajad kontyban feltűzve.
Egymásra néztünk.
– Azt is üzeni, hogy fesd ki a lábkörmöd, hátha leveszed majd a
cipődet.
– Ha kimész az utcára, cipőt kell húznod, ez a törvény – szólt
közbe Clare.
– Nem biztos, hogy ez a törvény – vitatkozott Annabel,
Alisonra nézve. – Anya ezt állítja, de nem mindig vagyok benne
biztos.
– A törvény nem más, mint a hatalom által diktált önkényes
szabály – ráncolta a homlokát Alison. – Mindig kérdőjelezd meg
a hatalom tekintélyét! – osztotta ki a parancsot, majd gyorsan
rám pillantott: – Úgy értem, ha nincs ellene kifogásod.
– Ugyan, miért volna? – feleltem, felidézve, amit a hatalomról
mondott. – Kérdőjelezz csak bátran!
Otthagytam őket. Két egész órám volt a készülődésre,
hihetetlen luxus, így aztán úgy döntöttem, élvezni fogom. A
gyerekek jól vannak, én jól vagyok, a kutya és a macska jóllakott,
miért ne szánhatnék egy kis időt csak magamra...? Azon kaptam
magam, hogy mentegetőzöm a zuhanyozás miatt.
Megvizsgáltam magam kifestve. Elértem azt a kort, amikor a
kevesebb smink előnyösebb, mint a több. A túl sok festék
hajlamos összegyűlni a ráncokban. Valaha naivan azt hittem, az
élet kivételt tesz velem: pompás alakom örökké megmarad, és
genetikai mázlinak köszönhetően megúszom a narancsbőrt. Ám
egyik sem bizonyult igaznak, két gyerek után pont annyira
látszott meg rajtam a kor, mint bármelyik más nőn, ha
leszámítjuk a celebeket. Bármilyen igazságtalan, nincs mit tenni.
Jól néztem ki, ha kiöltöztem, persze nem túl szigorú kritériumok
szerint. Jól tartom magam, a koromhoz képest, szexis vagyok,
már amennyire az lehet az ember, ha teljesen hidegen hagyja a
szex.
– Ez az, pontosan erről beszéltem, dögösen nézel ki! –
Rittyentett Rachel elismerően, amikor értem jött.
Annabel és Clare csak hüledezett új külsőm láttán.
– Anya, olyan vagy, mint egy királylány! – lelkendezett
ugrándozva Clare. – És olyan illatod van, mint a Macy’s
áruháznak!
Annabel tárgyilagosabban szemlélt.
– Mint egy gonosz királylány, mert a rendes királylányok nem
öltöznek tetőtől talpig feketébe.
– De a haja olyan, mint egy rendes királylányé, mert kontyba
van tűzve!
– Igen, de nincs benne szalag, meg semmi, úgyhogy inkább
olyan, mint egy gonosz királylányé.
– Igen, de nem áll mellette egy kövér, alacsony pasi, és a
gonosz királylányok mellett mindig áll. – Clare egyre
hangosabban beszélt, félő volt, hogy a vita hamarosan harcba
torkollik. Ideje volt lelépni.
Alig léptünk ki az utcára, elfogott az izgatottság.
– Kint vagyok – fordultam Rachelhez -, a sötét éjszaka kellős
közepében!
– Tudom – kacagott -, hú, de félelmetes! De hol vannak a
gyerekek? – kémlelt körbe színpadiasán. – Hohó, várjunk csak,
nincsenek itt! – Egymásba karoltunk, és nevettünk.
Bizony, az Anderby lányok álma valóra vált!

Lehet, hogy nem élek eget rengető nemi életet, vagy

egyáltalán bármilyen nemi életet, de egy örömforrásom még is
maradt: az evés. Miután beletörődtem, hogy el kell mennem
vacsorázni, olyan éttermet javasoltam, ahol minden apró kis
fogástól valósággal elalélhatok. Az étlap kicsiny tányérokon, de
annál változatosabb és ízletesebb, no és persze hizlalóbb
falatokat kínál. Mondhatnám, szánalmas, mennyire izgalomba
jöttem, amikor benyitottunk a hatalmas faajtón, és üdvözöltük a
pincérnőt.
Húsz perccel később már a csuklómon csurgott a vaj, épp
boldogan nyaltam le róla, amikor Rachel tágra nyílt szemmel
bámult rá valakire a hátam mögött.
– Szia, Charles! Hogy vagy? – Felállt, feltehetően, hogy
üdvözölje ezt a bizonyos Charlest, én meg gyorsan letöröltem a
vajat az államról, és megfordultam.
Charles magas volt, jóképű, és vélhetően arra pályázott, hogy
mihamarabb bebocsátást nyerjen Rachel bugyijába. Nem volt
vele egyedül. Rachel férfi barátai és ismerősei több-kevesebb
sikerrel mind indultak a Rachel Anderby megszerzésére kiírt
pályázaton. Nem mintha Rachelnek nem lett volna olyan férfi
barátja, akivel nem szándékozott ágyba bújni, természetesen
volt. Szó sincs róla, hogy válogatás nélkül lefeküdne mindenkivel,
de kétségkívül eklektikus az ízlése.
Figyeltem őket, latolgatva, vajon Charles hol helyezkedik el a
mezőnyben, és arra jutottam, hogy Rachel eddig nem feküdt le
vele, ő viszont még táplált némi reményt. Mosolyogva kezet
rázott velem, bemutatkozott, majd határozott mozdulattal
fordult ismét Rachel felé.
– Van kedved csatakozni hozzánk? – kérdezte
meglepetésemre Rachel. Arrébb húztam a székem, és Charles
bocsánatkérően leült.
– A világért sem szeretném félbeszakítani a hölgyeket –
szabadkozott. Észrevettem, hogy kissé idegesen rendezgeti az
evőeszközöket. Igen, most már biztos, hogy nem feküdt le vele.
– Ugyan, szó sincs róla – felelt Rachel, felém fordulva. –
Charles a londoni iroDankból érkezett látogatóba.
– Remek! – mosolyogtam rá, azon tűnődve, vajon mennyit kell
még várnom, hogy folytathassam a falatozást. – Mennyi ideig
marad Los Angelesben?
Tényleg jóképű.
– Körülbelül hat hónapig, Lilian.
– Kérem, szólítson Lilinek, egyedül az anyám hív Liliannek.
A szalonnába tekert datolyáért nyúltam, remélve, hogy ezek
ketten tovább csevegnek, és én nyugodtan ehetek többet, mint
amennyi járna, ám egyszer csak megszólalt Rachel telefonja.
Nagyot néztem, amikor felvette, mivel vacsoránál rendszerint
kikapcsolja.
– Ezer bocsánat – biggyesztette el a száját, s az ajtó felé indult
-, munka...
És én ott maradtam, úgymond egyedül, Charlesszal. A szám
tele forró datolyával. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy
Rachel leteszi a telefont, majd leint egy taxit. Még csak vissza se
nézett.
Áruló!
– Mikor főzték ki ezt az egészet? – törtem meg a kínos
csöndet.
– Ma reggel – felelt Charles enyhén elvörösödve.
– Figyelmeztette magát, hogy pillanatnyilag senkivel nem áll
szándékomban megismerkedni?
– Igen, tulajdonképpen én is ugyanezt mondtam neki, de
ledorongolt – válaszolt mosolyogva. – Azt mondta, szerinte
mindkettőnknek jót fog tenni egy kis... azt hiszem, a gyakorlás
szót használta.
Bájos angol akcentusa volt. De még mindig mérgelődtem.
– Gyakorolni? Mit? Hogy hogyan kell másokat csapdába
ejteni?
A fickó bűnbánóan nézett.
– Nem tudtam, hogy nem szól magának a jövetelemről. – Még
egyszer átrendezte az evőeszközöket.
– Nem mentem volna bele a csapdaállításba. – Köhécselt,
szegény fickó tényleg kínosan érezte magát. – Egyáltalán nem
sportszerű.
– Nem, mondhatni, övön aluli – nevettem fel hirtelen.
– Mondhatni – helyeselt bólogatva.
Odahívtam a pincért.
– Mellesleg nem vagy éhes? – fordultam Charles felé.
– De, farkaséhes vagyok – felelt -, ám tökéletesen megértem,
ha inkább a számlát szeretnéd kérni. Azt hiszem, Rachel
meghagyta a hitelkártyaadatait az étteremnek, ha esetleg
elviharzol, és nem vagy hajlandó fizetni.
– Micsoda baklövés! – nevettem. – Mindenből kérünk két
adagot – mosolyogtam a pincérnőre.
– Minden zöldséges fogásból?
– Nem, mindenből, ami az étlapon szerepel. Kezdje az elején,
és haladjon szépen sorban.
Ismét Charles felé fordultam, mosolyogva. Mindketten
áldozatok voltunk, és Charles végül is igazán jóképű.
– Nos, Charles, mi az oka, hogy nem szeretnél ismerkedni?
– Még mindig a volt feleségemet szeretem. És te?
– Még mindig a holt férjemet szeretem.
És ettől kezdve egészen jól megértettük egymást.

Nem sokkal éjfél után értem haza, azonnal felhívtam Rachelt.

Tudtam, hogy még ébren van, és várja a beszámolót, ám ha
mégsem, akkor most fel fog ébredni. Lehengerlő hangnemben
indítottam a beszélgetést:
– Mégis mi a fészkes fenét képzeltél?
– Elnézést, kivel beszélek? – kérdezte nyugodtan. De nem
dőltem be.
– Nagyon jól tudod, milyen alávaló módon csőbe húztál! –
korholtam. Közben vetkőztem, az elhajított melltartó Frank fején
landolt. Mindig remekül szórakozom az ilyen apróságokon. – Mit
szóltál volna, ha jól bepancsolok a barátodnak? Hetekre jegeltem
volna az amerikai-angol kapcsolatokat.
– Sosem tetted volna. Túlságosan jól nevelt vagy – felelt
minden bocsánatkérés nélkül. – Nem úgy, mint én – tette hozzá
némi szünet után.
– Több mint ezer dollárt húztam le a hitelkártyádról.
– Hogy az ördögbe? Nem volt drága étterem, és te nem is
iszol!
– Igaz, de mindenki más igen. Mindannyian koccintottunk az
egészségedre!
– Jogos – ismerte el rövid hallgatás után. – Tisztában voltam a
kockázatokkal, amikor kiterveltem. Lefeküdtél vele?
– Természetesen nem, hogy a nyavalyába feküdtem volna le
vele? – sóhajtottam. – Mind a ketten mást szeretünk,
reménytelenül. A volt felesége otthagyta egy fiatalabb pasasért,
akit az interneten ismert meg, az én férjem pedig halott, mint
bizonyára feltűnt. – Eloltottam az éjjeli lámpát. – Rachel, ne
csinálj többet ilyet!
– Nem ígérhetem meg. Szeretnélek boldognak látni.
– Boldog vagyok! Ne tegyél ilyet még egyszer, különben
felhívom anyát, és beszámolok neki a tollaslabdázóról!
– Az már több mint tíz éve történt! – szisszent fel.
– Attól még anya szerintem ismeri a szüleit.
Csönd támadt.
 – Jó, te nyertél. Nem szervezkedem többet.
– Csak semmi kényszer.
– Hát jó – sóhajtott. – Találkozunk a tanfolyamon. Talán ott
megismerkedsz valakivel!
Letettem a telefont. Hiába, reménytelen eset.
 A talaj kémiai összetétele
A növények egészséges fejlődéséhez nitrogénre, foszforra és
káliumra van szükség.
• A nitrogén létfontosságú a levelek és a szár növekedéséhez,
ez adja a brokkoli, a káposzta, a saláta és a fű csodálatos sötétzöld
színét.
• A foszfor elősegíti a gyökerek és a hajtások erőteljes, gyors
növekedését. Nagyon fontos a palánták korai fejlődéséhez.
Szükség van rá ahhoz, hogy a növény virágot, majd gyümölcsöt
hozzon, vagyis a virágok beporzása után kifejlődjön az ehető
termés: az uborka, a paprika, a paradicsom stb.
• A káliumtól lesznek a növények életerősek, ellen-állóak a
betegségekkel szemben, és mennyeien jó ízűek. Nélküle a
sárgarépa, a paszternák, a retek, a hagyma és a fokhagyma
veszett ügy lenne.
 Negyedik fejezet
Az első foglalkozás.
Szombaton napos, derült idő volt, akárcsak az év legtöbb
napján Los Angelesben, és tíz órára már a botanikus kerthez is
értünk. Eredetileg egy gazdag fickó birtoka volt, és csak az
ötvenes években nyitották meg a nagyközönség előtt. Azóta
gyönyörűen kiépítették, olyan, mintha mindig is botanikus kert
lett volna. Ráadásul pávák is sétáltak benne.
Rachellel a bejáratnál beszéltük meg a találkozót. Míg kint
vártuk, hogy mindenki megérkezzen, Rachel begördült az
autójával, dübörgő zene kíséretében, majd kiszállt,
napszemüvegben, hatalmas bögre kávéval a kezében.
– Na, azt hiszem, most megugrott a celebfaktor – pusmogott
egy idős hölgy, előnytelen pulóverben.
– Mintha még be lenne rúgva – jegyezte meg egy másik,
hasonlóan idős hölgy.
Szerencsétlen időzítés volt, hogy Rachel épp abban a
pillanatban botlott meg egy kicsit, én meg nemigen kiabálhattam
oda neki, hogy „hé, ez a két halálmadár tőlem balra azt hiszi, el
vagy ázva, úgyhogy nézz a lábad elé!”. Különben sem
szándékoztam még levenni a feketelistámról.
S ha ez még nem lett volna elég, Annabel, látványosan
elvörösödve, magához ragadta a szót.
– Ő nem celeb, hanem a nagynéném, és nagyon kedves, és úgy
született, hogy az egyik lába hosszabb, úgyhogy néha sántít, és
ronda cipőt kell hordania, és különben is, csúnya dolog valakit a
háta mögött kibeszélni! – jelentette ki, majd karját összefonva
nézett a két asszonyra. Ekkor ért oda Rachel, rögtön gyanítva,
hogy valami folyik itt.
– Üdv mindenkinek, lemaradtam valamiről? – köszönt
pontosan ezekkel a szavakkal. Én meg sem tudtam szólalni, de
Clare természetesen készségesen tájékoztatta:
– Az a néni, akinek a pulóverén a vidám macska van, azt
mondta, hogy valami celeb vagy, a másik néni, akinek a
pulóverén a szomorú jávorszarvas van, meg azt mondta, hogy
biztos részeg vagy, és akkor Annabel jól megszidta őket, de most
már te is itt vagy, és senki sem fog mondani rólad semmit –
magyarázta Clare, majd monológja befejezéseképpen megölelte
Rachelt, aki viszonozta ölelését.
– Ez igen, örülök, hogy lemaradtam róla! És a Dodgers, hogy
muzsikált?
– Tegnap lehengerlően játszottak a fiúk – szólalt meg egy fiatal
nő, aki rendkívül szorosan hátrasimított, hosszú hajával
tőrőlmetszett üzletasszonynak nézett ki. – Manny most is a rá
jellemző klasszikus játékstílussal remekelt.
– Ennek köszönhető – szőtte tovább egy fiatal, kába fiú, talán
elég idős már, hogy szavazhasson, de nem esküdnék meg rá -,
hogy a Dodgersnek végre van esélye, hogy valamelyest
visszanyerje régi hírnevét.
E jól nevelt társalgás közepette, mely a világ legudvariasabb
baseballrajongói között folyt, megjelent még egy férfi. Remegve
nyúltam Rachel kávésbögréjéért.
– Jó reggelt mindenkinek! Edward vagyok, az önök oktatója.
Mindannyian bemutatkoztak már egymásnak?
Hát persze, az oktató, a Bloem család sarja! Szemügyre vettem
a bögre karimája fölött, és azon kaptam magam, hogy
meglepődöm: egy idősebb úriembert képzeltem el, fapapucsban,
hatalmas edami sajtkorongot gurítva maga előtt, Edward
azonban korombeli volt, magas, és barátságos. Sajt nélkül.
Forróság öntötte el az arcom, Rachelre néztem, aki
jelentőségteljesen rám kacsintott. Tudja, milyen az esetem. A
fejemet ingattam, homlokráncolva, majd gyorsan
visszafordultam, hogy figyelni tudjak, és odaadásommal
lenyűgözzem az ügyfelet. Nem mintha ténylegesen ő lett volna az
ügyfél, de mit számít.
– Többé-kevésbé – felelt a fiatal nő.
– Valójában – szólt a hölgy a szomorú jávorszarvasos
pulóverben (mellesleg a jávorszarvas nem volt szomorú, csak a
kötés hibádzott kissé) – bocsánatkéréssel tartozom ennek a
kislánynak, és még nem mutatkoztunk be. – Letérdelt, hogy jól
meg tudja nézni Annabelt, aki még mindig vörös volt és dühös.
– Hogy hívnak?
– Annabel Girvan – felelt. Lábát megvetve, biztosan állt a
talajon világító talpú edzőcipőjében. Csak összefont ujjai
árulkodtak félénkségéről.
– Hány éves vagy?
– Hét.
– Az én nevem Frances Smith, és ötvenhét éves vagyok,
vagyis fél évszázadnyival idősebb nálad, mégis neked volt igazad,
és én tévedtem. Faragatlanság kibeszélni valakit a háta mögött,
ráadásul nyilvánvalóan mind a ketten tévedtünk a nénikéddel
kapcsolatban, először is mert világos, hogy nem részeg,
másodszor pedig nem szabad megítélni az embereket, mielőtt
megismernénk őket.
Annabel nem kegyelmezett:
– Anyukám azt mondja, sosem szabad megítélnünk az
embereket.
– Nos, anyukádnak igaza van – mosolygott Frances -, a
barátnőmmel pletykáltunk. Elfogadod a bocsánatkérésemet?
Annabel bólintott. Frances volt olyan tökös, hogy fölnézett
Rachelre:
– Maga is elfogadja?
Rachel csak megvonta a vállát mosolyogva.
– Őszintén szólva nem hallottam semmit, és hizlalja a májam,
hogy celebnek nézett, vagy részegnek, vagy bárminek. De
természetesen elfogadom.
 Frances felállt, lényegesen könnyedebben, mint én tenném.
Edward, némi habozás után, mely új értelmet adott az
ügyefogyott jelzőnek, folytatta mondandóját.
– Nem világos számomra, mi zajlott itt, de az amerikaiak
gyakran zavarba ejtenek, úgyhogy tegyünk úgy, mintha minden
rendben lenne, és menjünk, nézzünk körül a kertben!
Miután dióhéjban pontosan az egész életről vallott filozófiámat
fogalmazta meg, készségesen követtem az oktatót. Annabel
egész úton a kezemet fogta, Clare viszont jól elcsevegett Frances
Smithszel, az álnok kis patkány.
A botanikus kertben tett séta olyan volt, mintha a Gilligan
szigetének egyik epizódját néznénk. Fejünk fölött hatalmas
növények levelei, madarak boldog csivitelése, és a levegőt
virágok illata, nyüzsgő rovarok eksztatikus hangja töltötte be.
Aztán befordultunk egy sarkon, átvágtunk a kert dolgozóinak
fenntartott parkolón, és megérkeztünk a célunkhoz. Egy
elhagyatott földdarabhoz. Óriásinak tetszett, mint egy mező,
teljesen sík, csenevész fűvel borított, és mentes mindentől, ami
magasabb volna, mint egy pitypang. Az egyik sarokban egy
viskóféle, mint egy kisméretű garázs, és néhány jókora
kartondoboz. Hát, a legkevésbé sem ilyesmire számítottam. A
területet kerítés vette körül, azon túl a botanikus kert többi
része burjánzott, hullámzott a fújdogáló szellőben, majdhogynem
gúnyosan zöldellve. Edward, az oktató csak állt, kezét a zsebébe
mélyesztette, majd kihúzta. Talán ideges volt, vagy talán csak
viszketett odalent, ki tudja. Szívesen ettem volna egy fánkot.
Kissé bódultnak éreztem magam, és úgy tűnt, a nap
irgalmatlanul sütni fog tovább a belátható jövőben is.
– Úgy látom, mindannyian sikeresen megtettük az utat idáig,
tehát köszöntőm önöket jövőbeli veteményes kertjükben. A
botanikus kert nagylelkűen felajánlotta ezt a területet a
tanfolyamunkhoz. Mint látják – mutatott körbe a kezével -, két
nagyobb parcella és számos kisebb áll rendelkezésünkre. A
tanfolyam címe: Zöldségtermesztés kezdőknek, úgyhogy a
legeslegalapvetőbb tudnivalókkal kezdjük. Bizonyára nincs
mindegyikőjüknek gyönyörű saját kertje. Némelyiküknél talán
csak kopár föld vagy gazos fű van otthon. – Amikor ezt mondta,
tulajdonképpen pont rám nézett, még kicsit el is mosolyodott.
Igyekeztem komoly felnőttnek látszani, alighanem sikertelenül.
– Tehát a nulláról fogjuk kezdeni, hogy úgy mondjam, és a
semmiből teremtjük meg a veteményes kertünket.
– Úgy érti, ezt az egész földdarabot mi fogjuk felásni? – szólalt
fel a csoportból egy idősebb, sasfejű, deres hajú fickó. – Szóval a
botanikus kertnek ingyenmunka kell? – nézett körül.
Edward nevetett, habár a pasas szemlátomást nem viccnek
szánta.
– Nos, igen is, meg nem is. Fogunk ásni, de meglátja, sokkal
szórakoztatóbb lesz, mint hinné.
A pasas rozmárszerű horkantást hallatott, de nem
akadékoskodott tovább. Az a benyomásom támadt, hogy csak az
alkalomra vár, és hunyorítva szegeztem rá a tekintetem. Ez a
csoport sikeres lesz! – szuggeráltam. – Ezen múlik az állásom!
– Mindenekelőtt mutatkozzunk be egymásnak, aztán
elkezdjük a foglalkozást. Először bemutatkozom én, majd a celeb
hölgy következik. – Aha, szóval mégis elcsípett néhány foszlányt
az érthetetlen jelenetből. – Edward Bloem vagyok, mint
bizonyára már kitalálták, a kertészeti tudományok professzora.
Családi vállalkozásunk virágokkal, kertészettel foglalkozik már
évszázadok óta, és szerencsére én sem tudnék a magam számára
ennél jobb elfoglaltságot – mondta, és végül fejbiccentéssel adta
tovább a szót Rachelnek.
– Rachel Anderby vagyok – kezdte fesztelen hangon -, még
soha életemben nem volt kertem, főleg mert műtárgyimportőr
vagyok, ami többnyire beltéri tevékenység, és azért vagyok itt,
hogy a nővéremet és az unokahúgaimat elkísérjem. Nem vagyok
celeb, ámbár gyakran elképzeltem, mi mindenről mesélnék, ha
Ellen DeGeneres meghívna a talkshow-jába. Egyébként ma
reggel nem voltam részeg, de ez nem jelenti azt, hogy
legközelebb sem leszek.
Többen nevettek, még Frances Smith is, majd barátnője vette
át a szót vidám macskás pulóverében.
– Eloise vagyok, mint a kislány a mesében. Egész életemben
kertészkedtem, de csak balkonládákban és konténerekben.
Párommal nemrég vásároltunk egy házat, amelynek igazi kertje
van. Eljutott hozzánk dr. Bloem híre, és azért jöttünk, hogy
ellásson bennünket jó tanácsokkal.
Mindannyian Edward felé fordultunk, aki remek érzékkel
alázatosan hajtotta le a fejét.
– Miféle hírre céloz? – kérdezte a fiatalember kíváncsian.
– Hogy a kertészkedés mestere – felelt Eloise meglepett
tekintettel, mintha rajtunk kívül mindenki tudná.
– És természetesen dr. Bloem a humusz nemzetközileg is
kiemelkedő szakértője.
-A kenyérre kenhető krémé? – kérdezte a deres hajú, sasfejű
pasas, aki elvesztette a fonalat.
– Én inkább mártogatósnak mondanám – vetette közbe
Rachel.
– A humusz a talaj egyik legfontosabb alkotóeleme – jelentette
ki a fiatal nő, világosan tagolva a szavakat, mindannyiunkat
elnémítva. – Lényegében bomló anyagokból: levelekből, állati
hulladékból, fakéregből, ilyesmiből áll.
– Tulajdonképpen minden élő anyagból humusz lesz végül –
szólt közbe Frances.
– És mennyei a pitára kenve! – jegyezte meg Rachel. Képtelen
volt csendben maradni.
Edward megköszörülte a torkát.
– Folytathatnánk esetleg?
Frances következett.
 – Frances Smith vagyok. Igazából sosem kertészkedtem, de
figyeltem Eloise-t, és most szeretnék egy szinttel feljebb jutni a
játékban. Mellesleg mindketten tanárok vagyunk.
Tanárok. Leszbikus tanárok, gondoltuk mindannyian, vagy
legalábbis én, és felgyulladt bennem annak az érdeklődésnek és
együttérzésnek a szikrája, melyet minden leszbikus és meleg,
minden vegyes fajú pár, és egyáltalán, minden olyan ember iránt
tápláltam, aki látszólag nálam érdekesebb, kevésbé szokványos
életet él. Mint a legtöbben.
Most a fiatal kertszakértőn volt a sor. Olybá tűnt, mintha
bárkinek ki tudná törni a nyakát azzal a pislogás nélküli,
nindzsaharcos-mozdulattal. Talán csak mert túl szoros volt a
copfja.
– Üdv mindenkinek, Angéla vagyok. Hívjanak csak Angie-nek,
mint mindenki. Mindig is rengeteg szobanövényem volt, ugyanis
sosem laktam máshol, mint emeletes házban, és azért jöttem
erre a tanfolyamra, mert aligha van rá esély, hogy valaha is ilyen
nagy kertem legyen. Ezenkívül jól jön, hogy ingyenes a
tanfolyam, és szeretem a zöldségeket. Nem tudtam, hogy
gyereket is lehet hozni, de legközelebb elcipelem az ötéves fiamat
is. – Udvarias, jól nevelt nindzsaharcos. Hirtelen elmosolyodott,
teljesen átalakult az arca, látszott, hogy fiatal, csinos és boldog.
Két másodperccel később mindennek nyoma sem volt, a nap újra
elbújt a felhők mögé. De legalább láttuk egy pillanatra.
– A jövő héten – folytatta Edward – egy gyakornok tanár is
csatlakozik hozzánk, Lisának hívják. Ő vállalta a gyerekek
kertjének felügyeletét. Ma még nem jött, mert egyelőre nem
ültetünk semmit, de a jövő héttől már végig velünk lesz. Apropó,
van még néhány férőhelyünk a tanfolyamon, úgyhogy bátran
terjesszék a hírét.
A sasfejű ürge következett.
– Gene vagyok. Az idén mentem nyugdíjba a bankszakmából,
és az elmúlt húsz évben alig több mint öt percet töltöttem a
szabadban. A feleségem aggódott, hogy munka nélkül
megbolondulok, és felfordulok az unalomtól, ezért inkább
beíratott erre a tanfolyamra, hogy legyen valami hobbim.
Sejtelmem sincs a kertészkedésről, valószínűleg én vagyok tíz
négyzetkilométeres körzetben a legkevésbé egészséges ember,
úgyhogy ha engem kérdeznek, valószínűleg összeesem és
meghalok, ha fel kell emelnem egy ásót; de hát a szólás szerint:
boldog feleség, boldog élet, nem igaz? – darálta el mondandóját
teljesen mosolytalanul, amiből képet alkothattam az egész
életéről. Munkamániás fickó, türelmes, idősebb feleséggel, és
most mindketten be voltak rezelve, mit hoz a jövő. Felmerült
bennem, vajon önszántából vonult-e vissza, vagy lapátra tették.
A fiatal srác Mike néven mutatkozott be, és azt mondta, úgy
került ide, hogy a múlt héten meglátogatta a botanikus kertet,
látott egy plakátot a tanfolyamról, és hirtelen ötlettől vezérelve
feliratkozott.
– Rengeteg hobbim van – folytatta egyik lábáról a másikra
állva -, gördeszkázom, hódeszkázom, mountainbike-ozom,
szörfözőm, futok, zenekarban játszom. Ám a múlt héten, amikor
a természetben kószáltam, tudniillik imádom a természetet,
megálltam egy fa alatt, és rádöbbentem, hogy nem végzek
semmilyen lassú, lágy tevékenységet. Ekkor megfordultam, hogy
hazamenjek, és szemtől szembe találtam magam a tanfolyam
plakátjával. Mint egy jel, amit az univerzum küldött, tudják, mire
gondolok. Úgyhogy követtem a jelet, és most itt vagyok –
vigyorgott körbe szélesen. – Maguk, hölgyeim, semmiben sem
hasonlítanak rám, úgyhogy biztosan jól fogok szórakozni, és a
tudatomat is tágíthatom, nem igaz?
Azt gondoltam volna, hogy egy csapat középkorú ember –
Rachelt, Angélát és a gyerekeket persze nem számítva –
dögunalmas lehet egy ilyen fiatalnak, de annyiszor tévedtem
már, és olyan sok mindenben, hogy fel voltam készülve egy
újabb tévedésre.
 Arra ocsúdtam, hogy mindenki engem néz. Összerezzentem és
nyeltem egyet.
– Nos, Lilian Girvan vagyok, Rachel nővére, ők pedig itt a
lányaim, Annabel és Clare. Azért vagyok itt, mert egy
zöldségekről szóló könyvet fogok illusztrálni, és a cégem
tanácsolta, hogy jöjjek el, és ismerjem meg őket alaposabban.
– Meg azért – szólt közbe Clare -, mert nincs kivel játszania,
mióta a papa meghalt.
Néma csönd. Madárcsicsergés. Csak vigyorogtam idiótán,
vártam, hogy megnyíljon alattam a gyep, és elnyeljen. De nem
nyílt meg.
– Remek – mondta Edward talán egy árnyalatnyival
hangosabban a kelleténél -, akkor kezdhetjük.
Edward kibontotta a hatalmas papírtekercset, melyet magával
hozott, és leterítette a földre.
– Ez lesz a vetési tervünk. Egyelőre csak egy üres papír, de
mielőtt hozzáfogunk a kertműveléshez, fontos megtervezni, mi
hová kerüljön, és milyen elrendezésben. A zöldségek maguktól is
nőnek, de nem árt végiggondolni, melyik milyen körülményeket,
menynyi napfényt, mekkora területet igényel. És ha jó előre
felépítjük a stratégiánkat, nem tévedhetünk nagyot. – Úgy
beszélt, mintha egy ötvenes évekbeli gyerekkönyvből olvasna
fel, ami furcsán bájosnak hatott.
Leült a földre, szétterítette a papírt maga előtt, és intett, hogy
csatlakozzunk. Több-kevesebb eleganciával, de megtettük.
Mondtam a gyerekeknek, hogy nyugodtan szaladgáljanak, mert
észrevettem, hogy kezdenek egy kicsit izgágává válni. Úgy
elszeleltek, mintha puskából lőtték volna ki őket. Edward a
terület felosztásáról beszélt.
– Több nagyobb parcellát szeretnék kialakítani a kertben:
egyet a gyökérzöldségeknek, egyet a levélzöldségeknek, egyet a
kúszónövényeknek és egyet a bogyó-termésűeknek. Igen sokféle
különböző növényt fogunk termeszteni, úgyhogy nyár végén
majd főzhetnek egy nagy ebédet, kizárólag saját terményeikből.
A termés fennmaradó részét a helyi élelmiszerbanknak ajánljuk
fel. Ez tulajdonképpen egy közösségi kert lesz.
– Csoportokban fognak dolgozni – nézett körbe rajtunk -, és
minden héten, vetésforgószerűen, más-más területet művelnek
majd meg. Ily módon mindegyik növénnyel alaposan meg tudnak
ismerkedni. – Annabelre és Clare-re nézett, akik visszaértek a
rohangászásból és a szokásos módon viselkedtek: Annabel
komolyan összpontosított, mintha bármelyik pillanatban
számítania kellene egy popzenei kvízkérdésre, Clare pedig
dúdolgatva bámult egy kutyát a távolban. – Úgy tűnik,
pillanatnyilag kevés gyerek van köztünk, habár még számítunk
egy-kettőre. Azt javaslom, a gyermekek kertjét itt jelöljük ki. –
Előrehajolt, és egy kisebb négyzetet rajzolt a lap közepére. – Itt
kertészkedés közben könnyen szemmel tarthatjuk őket, és
nehezebben tudnak elkószálni, ahogy azt a gyerekek
előszeretettel teszik. – Fölegyenesedett, majd folytatta: –
Viszonylag kicsik lesznek a parcellák, ugyanis intenzív organikus
módszereket fogunk alkalmazni. – Tovább skiccelt, nem valami
ügyesen. Kísértést éreztem, hogy felajánljam a segítségem, de
lehet, hogy tolakodónak találta volna. – Ösvényeket kell
kialakítanunk. – Felvázolt néhány utat egyszerű négyzethálós
szerkezetben. – Ezenkívül ki kell jelölnünk a komposztálók és a
gilisztatartályok helyét.
– Gilisztatartályt mondott? – nézett ránk Angié.
Eloise bólintott:
– Nem földigilisztáról, hanem annál kisebb gilisztafajról van
szó. Kiválóan megtrágyázzák a földet.
– A giliszták? – értetlenkedett Mike.
– Dehogy, az ürülékük – magyarázta Eloise.
– A gilisztaürülék? – firtatta Angié.
– A gilisztaürülék – szólt Edward -, vagy ahogy mi nevezzük, a
gilisztahumusz, a természet egyik csodája.
 Rachel nem tudta türtőztetni magát.
– Amikor nap mint nap térdre borulok, hálaimámat mindig a
gilisztahumusszal kezdem. Azok a parányi emésztőrendszerek
csak adnak, és adnak önzetlenül...
Edward fölkapta a fejét, kissé értetlenül, mintha azt mondaná:
„az angol nem az anyanyelvem, nem tudom, tréfálsz-e vagy
sem”, majd visszatért a tervrajzához. Nem mindenki érti
Rachelt, nem mindenki hiszi el, hogy nem képes megállni
viccelődés nélkül. Olyan anya mellett, mint a miénk, mindketten
erős szarkasztikus hajlamot és önvédelmi képességet
fejlesztettünk ki magunkban.
– Tekintetbe kell vennünk azt is, hol helyezkedik el a nap a
növényeinkhez képest – folytatta Edward, és felült.
– Általában véve nem pont a fejünk fölött helyezkedik el? –
vihogott Mike.
– Délben igen, és természetesen keleten kel fel, nyugaton
megy le, ám miközben végigjárja napi pályáját, árnyékot képez,
és ez az, amit figyelembe kell vennünk. Ezen a telken szinte
szemernyi természetes árnyék sincs a növényeink számára, ami
egyszerre kedvező és kedvezőtlen. De erről majd akkor
beszélünk, amikor a vetésre és az ültetésre kerül a sor. Egyelőre
térjünk vissza a talajhoz.
Elővett a zsebéből egy adóvevőszerűséget, és megnyomott
rajta egy gombot.
– Bob, készen vagyunk, jöhetsz – közölte, majd felállt, és
kinyújtózott. Nagyon magas, jó felépítésű férfi volt, de fogalmam
sincs, ez miért tűnt fel nekem.
– Rendes körülmények között az ágyásokat és az ösvényeket
maguknak kellene kiásniuk, de rendes körülmények között nem
kezdenének ilyen nagy területtel. Ezúttal csalunk egy kicsit.
Épp végszóra motorbúgás hangzott fel, és mindannyian a
traktoron közelítő férfi felé fordultunk. A gyerekek visítottak, mi
felnőttek csak vigyorogtunk.
 – Jóval könnyebb – folytatta Edward emelt hangon – ha gépi
segítséget vehetünk igénybe a talaj felásásához, habár még utána
is bőven lesz dolgunk, mivel a traktor nyilvánvalóan nem
precíziós műszer.
A traktor egészen közel hajtott hozzánk, majd megállt. Bob,
görög istenhez illő arcával, vízvezeték-szerelőhöz illő sebhelyes
kezével, megérkezett. Ezért élvezet, vagy néha átok Los
Angelesben lakni: a világ legszebb emberei tódulnak
Hollywoodba, hogy szerencsét próbáljanak és hírnévre tegyenek
szert. Isten háta mögötti szülőfalujukban, ahol ők voltak a
szépségkirályok, – királynők, a szexi, ügyes, okos, bájos
kedvencek, váltig biztatják őket, hogy csapjanak fel filmsztárnak,
és amikor itt leszállnak a repülőről, azt hiszik, azonnal lesifotósok
seregei veszik őket üldözőbe. Ám ehelyett azzal szembesülnek,
hogy a srác az autókölcsönzőben, a lány a kávézóban, a fickó a
patyolatban mind jobban néz ki, mint ők. Sőt valószínűleg két
nyelven énekel és táncol. Az utcán sétálva lépten-nyomon olyan
szépséggel találkozik az ember, amilyet még soha életében nem
látott, majd befordul a sarkon, és újabb hármat lát. Kész őrület!
Mindenesetre újabb ékes példa jelent meg előttünk, a botanikus
kert dolgozójaként egy kis traktor bakján, reménykedve, hogy
valaki majd felfedezi a margaréták mögött. Én személy szerint
úgy véltem, ennél látogatottabb helyet is találhatott volna a
reménykedéshez, de ki tudja, talán szereti a traktorokat.
Rachelre néztem. A kapatos celeb letolta napszemüvegét, és
alaposan szemügyre vette Bobot. Ismertem ezt a nézést. Így néz
a kutya, valahányszor marhaszeletet sütök. Bobra néztem,
szánakozva szegény húsfalaton, de Bob viszonozta Rachel
pillantását, olyan hanyagul, ahogy csak az igazán jóképűek
képesek. Felsóhajtottam. Azt hittem, a kertészeti tanfolyam
mentes lesz a drámától, de szemlátomást nem.
– És most lássuk, ki szeretne traktort vezetni? – érdeklődött
Edward.
 Soha életemben nem fogom elfelejteni a látványt, amikor Clare
a traktort vezette. Noha Bob nyomkodta a pedálokat, de az
ölében ülve Clare keze volt a kormánykeréken, és visítozott,
ahogy az okvetlenül ezzel jár.
Elsőként tette föl a kezét, amikor Edward önként
jelentkezőket keresett. Meglepetésemre oda is hívta.
– Pont neked való az első kapavágás, mivel most még nincs
mit elrontani.
Bob vigyorogva vette át Clare-t Edwardtól, aki a magasba
emelte.
– Most becsatolom a biztonsági övedet, de a legfontosabb, amit
nem szabad elfelejtened, hogy végig ülve kell maradnod.
Rendben?
Clare bólintott, látszott rajta, hogy megrémíti a magasság.
– Nem fél, hogy baja esik? – fordult felém Angié.
– Dehogynem – feleltem -, de biztos vagyok benne, hogy
Edward és Bob tudja, mit csinál. Ugye, tudják, mit csinálnak? –
fordultam Edward felé. – Ugye, nem fog leesni, és nem fogja
összetörni magát a lányom?
Edward Bobra nézett, aki megvonta a vállát.
– Szeretné, hogy levegyem? – kérdezte Edward. – Ha Bob
elveszíti a fejét, és a traktor elé dobja, az tényleg nem lenne jó.
Abszurd kép volt, felnevettem, aztán észrevettem, hogy én
voltam az egyetlen.
– Hadd vezesse! – Megfordultam, pont Gene szólalt meg. –
Csak azt fogja megtapasztalni, amit az amerikai történelem során
gyermekek számos generációja, és különben is, mit ér az élet egy
kis izgalom, egy kis kockázat nélkül? – mondta, még mindig
mosolytalanul, ami még inkább hasonlóvá tette Samhez, a kék
sashoz a Muppet show-ból. De jogos volt a felvetése.
– Úgysem szállnék le! – szögezte le Clare elszántan. Rachelre
néztem, ő csak széttárta a kezét.
 – Ha ő vezetheti a traktort, én is akarom! – kiáltott Annabel.
– Gyerünk, Bob, de ha ledobod, itt helyben humusszá
aprítalak!
– Megegyeztünk – nevetett Bob.
És lám, elindultak, Clare pedig csak úgy visongott izgalmában.
Lehet, hogy felelőtlen voltam? De Clare valószínűleg megbocsát
nekem, amikor az intenzíven fekve várja, hogy helyretegyék a
törött lábát, vagy megműtsék a veséjét.
Miután két kört lerótt a traktorral, mely mögött az eke
felszántotta a földet, Bob megállt előttünk.
– Ki következik?
– Én is beülhetek az öledbe? – érdeklődött Rachel
szemérmetlenül.
Bob mosolyogva bólintott.
Amint elindultak, semmivel sem kevesebb visongás és kacagás
közepette, a napnál világosabbá vált, hogy Bob nyakig benne van
a pácban.
A kertészkedés szórakoztatónak bizonyult, egyszersmind jóval
nehezebbnek, mint képzeltem. Miután a földdarabot
megtisztítottuk, csak az ösvények helyén hagyva szélesebb füves
sávokat, kimértük a parcellákat, és zászlókkal, madzagokkal
jelöltük ki a határaikat. Lassan lejárt az időnk, de Edward
biztosított bennünket, hogy a jövő heti foglalkozásig tovább
folynak a félbehagyott munkálatok.
– Nem valami szerencsés, de három óra kevés arra, hogy
mindennel elkészüljünk, és ha egy hétig így hagynánk a területet,
a következő foglalkozást végig gyomlálással kellene töltenünk.
Így Bob és én a jövő hétig kialakítjuk a megemelt ágyásokat, és
mindent elrendezünk. Önöknek pedig az lesz a házi feladatuk,
hogy végezzenek némi kutatást, és döntsék el, milyen
zöldségeket szeretnének. Egy listát is körbeküldök majd,
úgyhogy, kérem, ellenőrizzék, hogy e-mail-címük szerepel-e a
jelentkezési lapon. Nézzenek majd utána a potager kifejezésnek
is, ugyanis ez jelöli azt a kerttípust, amelyet itt létrehozunk.
Alapvetően olyan konyhakertet értünk alatta, amelyben a
terület jobb kihasználása érdekében zöldségeket, virágokat és
fűszernövényeket termesztünk egymás mellett. Elnézést –
szakította meg saját magát önkritikusan -, hajlamos vagyok
előadást tartani. Egyszerűen lenyűgöz minden, ami a kertészettel
kapcsolatos – mondta, majd udvariasan köhintett. – Tudják,
állítólag a kisebb házak, kunyhók körül azután kezdtek
veteményeseket kialakítani, miután a tizennegyedik században a
fekete halál olyan sok áldozatot szedett, hogy hirtelen
mindenkinek jutott elegendő föld saját kerthez. Szívesen
feltételezem, hogy a kertészkedés egyúttal gyógyír volt a
megrázkódtatásra, és a nehéz időkben az élelem előállítása nem
csupán hasznos, hanem örömteli tevékenységet is jelentett. –
Megtorpant. – Már megint előadást tartok, ugye?
„Anya, mi az a fekete halál?” – ezt a kérdést biztos megkapom
nemsokára.
– Mindenesetre Bobbal megkönnyítjük az önök dolgát –
folytatta Edward, ügyet sem vetve a belső monológomra -, ám
még így is rengeteg tennivalójuk lesz. Érdemes néhány kelléket
beszerezniük: egy jó kertész-kesztyűt, egy széles karimájú
kalapot, és rengeteg naptejet. Mivel itt nincs egy szem árnyék
sem – mutatott körbe -, fokozottan fenyegeti önöket a leégés
veszélye. Ami igazán fájdalmas.
Hátat fordított nekünk, és ujjával a tarkójára mutatott, tényleg
alaposan le volt sülve.
-A tarkó, a váll, az alkar és a kézfej. Egyszer nyáron, amikor
még fiatal voltam és bolond, még a talpam is leégett. Kellően
vagány voltam ahhoz, hogy ne húzzak cipőt, de nem kellően okos,
hogy bekenjem a talpam.
Jót nevettünk.
– Amikor elkezdtem szörfözni – szólalt meg Mike -, én is olyan
tökfej voltam, hogy leégett a térdhajlatom. Atya világ, négy napig
mást sem tudtam csinálni, csak hasalni egy függőágyban és sírni,
míg a többi haverom mind a fergeteges hullámokon lovagolt!
– Függőágyban hasalni, nem hangzik olyan rémesen – vetette
közbe Frances élcelődve.
– Iskola vagy munka helyett nem is, de ha szörfözhetnél
helyette, akkor valódi kín.
A mi kis Mike-unk nagyon komolyan beszélt, de lehet, hogy
teljesen álomvilágban él. Még Angié is értetlenül nézett rá, pedig
egykorúak voltak. Megint eszembe jutott, Rachel szerint milyen
embereket fog vonzani ez a tanfolyam. Senki sem tűnt igazán
elmebetegnek, legalábbis egyelőre. Habár, őszintén szólva, erre
is alkalmazható a régi pókeres mondás: ha fogalmad sincs, ki a
balek az asztalnál ülők közül, akkor valószínűleg te vagy az. A
botanikus kert kijárata felé sétálva Angié mellé keveredtem.
– Ötéves a fiad? – kérdeztem.
– Igen. Csak minden második hétvégén van nálam, mert
megosztva neveljük az apjával. De talán megengedi, hogy minden
héten magammal hozhassam.
– Nem hinném, hogy problémát okozna, ha csak minden
második szombaton jönne veled – néztem rá.
– Aligha fognak jelenléti ívet írni.
– Igaz – mosolygott -, de mondok neked valamit. Los Angeles
déli részében nőttem fel, egy tipikus környéken, és egész
tinédzser koromig nem láttam annyi zöldet, mint most itt. Szó
szerint. Nem láttam más fát, mint azokat a silány kórókat az út
mentén, kutyagumival körbedekorálva. Robnak még az is ritkán
adatik meg, hogy futkározzon egy kicsit a füvön, mint ma a
lányaid. Úgyhogy minden héten magammal hozom – mosolygott
boldogan -, még akkor is, ha szét kell lőnöm a tojásait annak a
seggfej apjának.

A vasárnap a kedvenc napom. Hagyom, hogy a gyerekek

unásig tévézzenek, pizsamában szaladgáljanak fel-alá a
nappaliban, és Franket hívják takarítani, ha bármit kiöntöttek.
Én pedig úgy teszek, mintha a századforduló Párizsában élnék,
szégyentelenül fiatalon, soványan, és elkötelezettségek nélkül.
Amíg Dan élt, mindig elsétált a sarokra Frankkel, hogy
megvegye u New York Times-t, melyet azután szétkapkodtunk,
versengve, melyikünk kezébe kerül előbb a heti recenzió vagy a
magazin. Most már a számítógépen olvasom cl a híreket, majd
egy órát töltök a hírességek plasztikai műtét előtt és után készült
fényképeinek nézegetésével. Fogalmam sincs, miért. Általában
valami komoly, Intellektuális témával kezdem az olvasást,
például a világ vízkészleteinek jövőjéről, vagy Magyarország
transz-neműekkel kapcsolatos politikájáról, ám végül mindig
Meg Ryan arcánál kötök ki. Olyan, mint egy fekete lyuk.
Végül föltápászkodtam, hátha a gyerekek találnak nekem
valami tennivalót. De elhessegettek. Ácsorogtam egy kicsit a
nappali ajtajában, titokban a Phineas és Perb-et bámulva. Aztán
fogtam magam, és kimentem a hátsó kertbe körülnézni. Talán ki
tudnék itt alakítani egy veteményest, amely mindannyiunkat
ellátna élelemmel. Vagy például tarthatnék tyúkokat. Ültem a
konyhaajtó előtti lépcsőn, és kávét szürcsölgettem, hallgatva Los
Angeles reggeli zajait (helikopterek, autókból dübörgő
rapszámok, a termelői piacra kerekező hipszterek dögletes
vintage csengői). Frank kifurakodott mellettem, és lebukdácsolt
a három vagy négy betonlépcsőn. Na, gondolhatta, csak nem
felfedezte ez a tyúk azt a rejtett biokolbász-lelőhelyet, amelyről
már olyan régóta álmodozom? Egy perc alatt körbeszimatolt –
ennyi bőven elég a terület alapos átvizsgálásához -, majd
csalódottan leroskadt, és akkorát sóhajtott, hogy szó szerint
körbefújt a kertben egy falevelet. Pontosan értettem, mit
érezhet, mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy itt
valaha is bármi kinőne. Épp odasütött a nap, így reggel tájt, de
rettenetes gaz borította, amely úgy tűnt, akár fegyveres lázadást
is indítana, ha megpróbálnánk kiirtani. Ráadásul a mókus is
meglehetősen vészjóslóan figyelt a kertünket díszítő magányos
fácskáról. A mókus városlakó teremtmény volt, valószerűtlenül
kövér és gömbölyű (a sarkon túli McDonald’s jóvoltából
bizonyára nagyobb gyűjteménye volt Happy Meal-játékokból,
mint Clare-nek), és egy fémcsővel fenyegetően csapkodta a
tenyerét. Na, jó, ez nem igaz, de mindenképp félelmetes mókus
volt, nem az a félénk, fürge kis erdei állat, mint a
mesekönyvekben. Egy barátnőm, amolyan vajszívű Hófehérke
módjára, rendszeresen etette a teraszára látogató mókusokat, és
egy nap, amikor az egyik mókus felé nyúlt, hogy megsimogassa,
a mókus csontig átharapta a kezét. Még veszettség elleni oltást is
kellett adni neki. Ismétlem, csontig átharapta a kezét!
Az ajtófélfának támasztottam a fejem, becsuktam a szemem,
és magam elé képzeltem egy apró, zöld oázist. Virágokat
szeretnék? Vagy zöldségeket? Vagy hosszú, kacskaringós őserdei
indákat, banánt hámozó és hajigáló csimpánzokkal? Szokás
szerint elbóbiskoltam. Valaha sok energiám volt, most gyerekeim
vannak. Immár hét éve állandó alváshiánnyal küszködöm,
éjszakánként úgy kétórányival, és ha becsukom a szemem,
rögtön elnyom az álom. Álmodtam is, méghozzá olyan gyönyörű,
fénylő zöldségekről, amelyek csak hollywoodi termények
lehetnek: profi zöldségek, ügynökkel. Csak álltam festményre
illően tökéletes kertemben, karomon fonott kosár, hosszú
hajfonataim végén piros szalagok, és futóbabot szedtem. Egy
gyerek (olyan, mint az enyém, csak tiszta) állt mellettem, és
csodálattal nézett, milyen mesterien uralom az Anyatermészetet.
Kertészpornó a javából. Kipattant a szemem. A valóság egy
jórészt lebetonozott udvar volt, egyik végében némi gyep
vegetált, a virágágyásokban félig betemetve néhány sáros Polly
Pocket-játék, mint háborús áldozatok. Annyi cukorkapapírt
láttam, hogy világos volt: a gyerekeim a külvilágból importálják
az élvezeteket, és vajmi kevés dolog terem helyben. Sóhajtottam.
Mint minden pornófilm esetén, a valóság és a képzelet még
távolról sem hasonlított egymásra.
 A paradicsom termesztése
Ültesd el a paradicsompalántád, és csodáld. A paradicsom
fogékony a dicséretre. Öntözd bőségesen.
• Figyelj a kártevőkre: nagyon alattomosak.
• Ha túl száraz az idő, fogj néhány lapos követ, és helyezz
egyet-egyet minden növény mellé. A kő felhúzza a vizet a
földből, ugyanakkor megakadályozza, hogy elpárologjon.
• A karózott növényeken metszd ki a fattyúhajtásokat úgy,
hogy minden karó mellett csak néhány ág maradjon.
• Ha lehet, ne legeld le az összes paradicsomot, és vigyázz: a
naptól felforrósodott termés kirobbanóan leves lehet!
 Ötödik fejezet
Másnap reggel alig ültem le az asztalomhoz, amikor
Megcsörrent a telefon. Roberta volt az, fentről.
– Milyen volt a tanfolyam?
– Remek, köszönöm.
Kicsomagoltam bajnokreggelimet: a tripla tejeskávét és egy
csecsemőfej nagyságú csörögefánkot. Fűben-fánkban orvosság.
– Nem voltak giliszták?
– Nem, semmi. Csak távolról lehetett látni őket.
Be kell vallanom, kicsit türelmetlen voltam, alig vártam, hogy
végre beleharapjak a fánkomba. Szinte hallottam, hogy Roberta
megremeg.
– És a Bloem fiú? Beszéltél vele?
– Igen, természetesen – feleltem kicsi ingerülten. – ö az
oktató, nehezen tudtam volna elkerülni.
– Gondolod, hogy összeállt benne a kép?
– Ööö... – gondolkodtam egy kicsit -, bizonyára.
– Pompás! – mondta hallható elégedettséggel. – Megemlítette
a Poplart?
Igyekeztem jól nevelt maradni, de Roberta csak nem hagyta,
hogy magamévá tegyem a fánkom.
– Nos, igen. Megkérdezte, nem volna-e kedvem a Littleman
kiadóhoz szerződni, mivel olcsóbban ajánlották az enciklopédia
kiadását, mint mi, sőt szeretnének ültetni tizennégyezer fát is,
hogy pótolják a veszteséget. – A Littleman volt a legnagyobb
konkurenciánk, és barátságos rivalizálásunk olykor veszített
barátságosságából.
– Azt már nem! – szisszent fel Roberta. – Nem hagyhatjuk!
Mondd meg neki, hogy mi húszezret ültetünk!
Nem bírtam tovább, és haraptam egyet a fánkból, csak hogy
még egy kicsit kínozzam Robertát.
 – Csak viccelek, nem mondott ilyesmit. Megemlítettem, hogy
egy zöldségekről szóló könyvet fogok illusztrálni, de nem utaltam
a kiadóra. Szeretnéd, ha megtenném?
Röviden hallgatott, mérlegelve a politikai következményeket.
– Talán. Ha organikusan szó kerül rá.
Kuncogtam, elismerően.
– Min nevetsz? – kérdezte aggodalmas hangon.
– Azt hittem, szóvicc... Tudod, organikus, mint a kertészet... –
Jobbnak láttam elhallgatni.
– Lili, a Poplar számít rád, kérlek, vedd komolyan.
– Rendben, Roberta.
Miután letettem a telefont, ujjaimat nyalogatva eltöprengtem:
vajon nekem nincs humorérzékem, vagy neki? Végül úgy
döntöttem, hogy neki, és hozzáfogtam a napi teendőimhez.
Munka után betértem az élelmiszerboltba. Leah, bébiszitter
vigyázott otthon a gyerekekre, így ellődöröghettem a polcok
között, egészségtelen ételeket, vegyes nasikat vásárolva. Leah-t
még Rachel fogadta fel, Dan életbiztosításából, mikor kijöttem a
kórházból. Nélküle élni se tudnék, és ez nem túlzás. Amikor majd
a mennyország kapujában állok, feltéve ha nem a másik helyre
jutok, akkor Leah-t okvetlenül be fogom ajánlani. Helló, Peti, ide
hallgass, az a lány, Leah, szuper! Ne felejts el fenntartani neki
egy jó kényelmes felhőt! Elmegy a gyerekekért az iskolába, ha én
nem tudok, ad nekik uzsonnát, elindítja a vacsorakészítést, segít
nekik a házi feladatban, levezényli az egész átmenetet, így mire
benyitok az ajtón, a ház a béke és nyugalom szigete. A józan ész
szentélye egy eszement világban. Oltalmazó menedék.
Akárcsak ma, pélDanak okáért, miután a boltból hazaértem.
– Anyu, Annabel azt mondta, a kandúroknak van cicijük!
Megkerestem Oscart, megnéztem, és nincs is cicije, és akkor
megkarmolt, Annabel meg kinevetett! – hangzott a panaszáradat
forró könnyek között, olyan hangon, amitől a kutya vonyítva
kezdte kaparni a hátsó ajtót.
 Beléptem, és alaposan becsuktam magam után a bejárati ajtót.
A bestia ott állt.
– De anyu, Clare csak kitalálta az egészet! Ő kezdte, azt
mondta, a macskáknak nincs cicijük, csak az anyáknak, én meg
erre megkérdeztem, hogy akkor mi van az anyamacskákkal? És
akkor Oscar megkarmolta. Én nem tehetek róla, de tényleg!
Leah magasba emelt kezekkel támaszkodott a konyhaajtóban.
– Bocsánat, amikor kinyitottam a hűtő ajtaját, még béke és
csend honolt, és mire becsuktam, már mindenki sírt.
Oscar a szomszédék kandúrja volt, de a telekhatárt úgy
kezelte, mint az emberek ostobaságának újabb bizonyítékát.
Ugyanis pont annyi időt töltött nálunk, mint a saját otthonában.
Oscar és a mi macskánk, Jane, jól megértették egymást.
Mindketten miskárolt macskák lévén, legfeljebb pacsipajtások
lehettek, és valószínűleg közös hullámhosszon doromboltak, bár
az ilyesmit sosem lehet tudni.
– Oscar épségben van? – Apám jogász volt, úgy nevelt, hogy
mindig a felelősség kérdésének tisztázása az első.
Bólintottak.
– Bent van a házban?
Clare a fejét rázta.
– Nem, a hátsó kertben aludt, és megfordítottam, hogy
megnézzem, van-e cicije, és akkor megkarmolt, és elszaladt.
– Ha odamennék hozzád, mialatt alszol, és megfordítanálak,
valószínűleg te is mérges lennél! – oktatta ki Annabel.
– Kinevettél! Anya, Annabel kinevetett, pedig majdnem
elvéreztem és meghaltam!
Leah csendesen ingatta a fejét.
– Majdnem meghaltál? – kérdeztem, miközben letettem a
táskám a padlóra, és megpróbáltam lerázni magamról a
gyerekeket, hogy a kulcsomat is fel tudjam akasztani. – Leah,
van egy kis kávé?
 – Igen, a kiöntőben, épp most csináltam.
Az én konyhámban nem csak reggel fogy a kávé. Híres vagyok
arról, hogy amikor az éjszaka közepén felkelek valamelyik síró
gyerekhez, és beveszek egy-két aszpirint, hideg kávéval öblítem
le. Meg sem kottyan. Tulajdonképpen csak onnan tudom,
mennyire függő vagyok, hogy ha egy vagy két csésze kimarad,
nyilvánvalóan rám tör az álomkór, és kis híján összeesem. Azt
mondják, a kávé hizlal. Mindennek ára van.
– Ide hallgassatok, kisasszonyok! – térdeltem le hozzájuk,
hogy a szemükbe nézzek. – Tisztázzuk ezt a kérdést. Mint
tudjátok, minden emlősállatnak van teje, az anyaállatok tejjel
szoptatják a kicsinyeiket. A macskák emlősállatok, tehát a
lánymacskáknak van cicijük. Oscar fiú, így nincs cicije.
– De van mellbimbója!
Úgy látszik, nem is karmolta meg olyan hamar.
– Minden hím állatnak van mellbimbója, senki sem tudja,
miért, talán csak gomb a bundájukon. Pont. Mindazonáltal nem
túl jó ötlet hirtelen felébreszteni egy macskát, mert könnyen
ingerültté válhat. Ha megkarmol a macska, mert piszkálod,
akkor ne csodálkozz, rendben?
Vettem egy nagy lélegzetet, és Annabelhez fordultam:
– Ami viszont téged illet, nem szép dolog azon nevetni, hogy a
húgodat megkarmolják, légy szíves, kérj tőle bocsánatot.
Annabel motyogott valamit.
– Emberi nyelven!
Megint csak motyogott.
– Hallhatóan!
– Ne haragudj, Clare.
– Rendben, ezzel lezárhatjuk az esetet. Menjünk, nézzük meg,
mit lőtt ma nekünk Leah vacsorára.
Most már levettem a kabátomat. Öt perce értem haza, és
máris elhárítottam egy válságot. Istenem, szülőnek lenni csupa
sikerélmény!
Leah a jelek szerint egy csirkét lőtt, felvágta kisebb,
szabálytalan darabokra, és bepanírozta, s mindezt a
hazaérkezésük óta eltelt egyetlen óra alatt. Roppant hatékony.
– Paradicsomos babot és füstölt sajtcsíkokat adok mellé, utána
gyümölcsöt, amire ügyet sem vetnek, hozzá talán egy kis
joghurtot, amiből majd méltóztatnak megenni egy falatot. – Ó,
igen, tökéletesen ismeri a gyerekeimet.
Öntöttem magamnak egy csésze kávét.
– Nagyszerű. Annabel, megterítetted már az asztalt?
– Clare-nek akartam átengedni, hogy kiengeszteljem a
nevetésért.
– Milyen nagylelkű vagy.
Bevonultam a kávéscsészével a szobámba átöltözni. Dan halála
óta semmit sem változtattam a szobán. Dan oldalát az ágyban
Frank foglalta el. Ahogy beléptem, ott hevert az öreg jószág,
nyilván apró gilisztapetékkel teleszórva az ágyneműt. Álmában
rángatózott a lába, nem háborgattam hát. Dannel még
kölyökként, az utcáról fogadtuk be, és végig tanúja volt az
együttélésünknek, a házasságunknak, a szükségünknek, és most
a gyászomnak. Tipikus Los Angeles-i sétatéri keverék,
nagyobbrészt labrador. Sárga, testes és lomha. Szerettem volna
inkább olyan lenni, mint ő, olyan ösztönös és görcsöktől mentes,
ahogy a zen tanítja: szeretni a jóravaló embereket, élvezettel
enni, gyakran szunyókálni, türelmesnek lenni, és mindenre igent
mondani.
Óvatosan felakasztottam a munkaruhámat, majd felvettem az
igazit: melegítőnadrágot, egy régi halloween-pólót, amely
valamilyen oknál fogva öt kilóval kevesebbnek mutatott
(érthetetlen módon kinyúlt a mosásban, és pont jól állt), és
papucszoknit. Köszönöm neked, Target, szentélye
mindannyiunknak, akik céltalanul bolyongunk polcaid között azt
az egyetlen cuccot hajszolva, amiért bejöttünk, és zsákmányolva
negyvenkét másikat, amire ugyan semmi szükségünk, de aminek
az ára miatt, képtelenek vagyunk ellenállni. Mennyire imádunk!
Megfordultam, és elindultam kifelé. Frank is feltápászkodott,
leugrott az ágyról, akkora puffanással, hogy dongott a padló, meg
is torpant egy pillanatra, szinte csodálkozva, hogy túlélte a
megrázkódtatást, és ellenőrizte, minden tagja mozog-e.
Bevallom, én is ugyanígy érzem magam minden áldott reggel.
Kicsoszogtam a konyhába, Frank álmosan kullogott a
nyomomban.
Mialatt a gyerekek vacsoráztak, Leah beszámolt.
– Annabel matekból házi feladatot kapott, félig elkészült vele,
szerdára kell. Clare-nek olvasnia kell, más feladata nincs.
Annabelt áthívták játszani szombat délutánra.
– Hány órára?
– Kettő körülre, Charlotte-ékhoz.
A határidőnaplóért nyúltam, a nagy, kék naptárért, amelybe
itthon mindent beleírtunk.
– Már benne van – szólt Leah. Mi mást is mondhatnék erről a
lányról, mint hogy megbízható. Vagyis sok mindent mondhatnék
róla, plusz még azt is, hogy megbízható.
– Honnan vetted, hogy ráérek elvinni? – korholtam színlelt
felháborodással. – Lehet, hogy programom van, ha nem is nézed
ki belőlem.
Nevetett. Vártam. Tovább nevetett. Tovább vártam.
– Ne, tényleg? – nézett rám hirtelen aggódva. – Programod
van?
– Csak ugratlak. Kertészeti tanfolyam lesz délelőtt, de semmi
más.
Türelmesen rám mosolygott, majd az órájára pillantott.
– Húha, szaladnom kell. Órám lesz.
Megpuszilta a gyerekeket, megborzolta Frank feje búbját, és
az ajtó felé indult. Az én fejem búbját senki sem borzolja meg.
 Leültem, és elcsentem egy falat csirkét Annabel tányérjáról.
– A rántott csirke nem túl egészséges – gesztikulált felém egy
másik csirkedarabbal. – Inkább zöldséget és hasonlókat kellene
enned. Attól jobban lehet nőni.
– Nekem már nem igazán kell tovább nőnöm. A növést már
letudtam.
– Igen, de azért még szükséged van tápanyagokra. Tanultuk
az iskolában. Máskülönben sorvadtas leszel, és kihullik a hajad.
– Úgy érted, skorbutos?
– Én is ezt mondtam. Ha elkapod, kihullik a hajad. Több
citromot kellene enned.
– Köszönöm, édesem. Észben tartom.
Clare, mint mindig, most is segítőkész volt:
– Már most is hullik a haja. Láttam a zuhanyozóban. Sok haj
volt benne, és nem lehetett a miénk, mert mi nem zuhanyozunk.
Remek. Még kopaszodom is.
– Talán Frank szőre volt az – vetettem fel, miközben felálltam,
és bekukkantottam a hűtőbe. – Lehet, hogy titokban zuhanyozik.
– Kivettem a sonkás szendvicshez szükséges hozzávalókat, és
nekiláttam a szendvicskészítésnek.
– Nem tudja kinyitni a csapot.
– Nincs hüvelykujja.
Frank ott állt, nevét hallva egyik gyerekről a másikra nézett,
és számolta az orra előtt vándorló csirkedarabkákat.
Nemegyszer megesett, hogy miután a gyerekek már lefeküdtek,
még mindig a konyhában találtam, türelmesen várakozva. Tudta
valahonnan, hogy még lennie kell egy kis összeketchupozott
maradéknak valahol a feje fölött, és az ördögbe is, az
törvényesen őt illeti (lásd: Labradorok vs. gyerekek, USA, 1978).
Túl jól nevelt, túl öreg volt ahhoz, hogy az asztalra ugorjon, és
megkaparintsa, így hát bízott benne, hogy végül arra járok, és
odaadom neki. Úgy közlekedett a házban, mint egy partra vetett
fehér delfin, méltóságteljesen és nyugodtan. Közelről figyelt.
Talán azt remélte, feltárok valahol egy tál elásott marhaszeletet,
vagy a falban egy forrásra bukkanok, melyből mogyoróvaj fakad.
Örök optimizmusa megszégyenített.
– Kaphatok jégkrémet? – kérdezte Clare.
– A gyümölcsöt már megetted?
– Igen. Majdnem. Egy kicsit ettem.
– Igennek veszem. Ki tudod szolgálni magad?
Igyekszem önállóságra tanítani őket, és a jégkrém jó
kezdetnek tűnt. A tény, hogy épp most ültem le, szóra sem
érdemes.
Clare felállt, kinyitotta a hűtőajtót, mire néhány fagyasztott
zöldborsós zacskó zuhant rá.
– Lavina! – kiáltott hátrahőkölve. Kértem Annabelt, segítsen
neki, persze nemet mondott. Gyakran eltűnődöm, mi lett a tánc-
és illemtanfolyamra befizetett pénzemmel. Sosem térült meg.
Visszagyömöszöltem a zöldborsót a fagyasztóba, kivettem a
jégkrémet, kanalaztam egy gombócnyit egy tálkába,
odanyújtottam Clare-nek, elutasította, megtoldottam még egy
gombóccal, odanyújtottam, elutasította, csokoládéöntetet tettem
a tetejére, és így már végre elfogadta.
Miután Clare visszaült, lassan lenyaltam a jégkrémes kanalat,
majd a csuklómról csepegő csokoládéöntetet is. Hát igen, mint
említettem, szülőnek lenni kész főnyeremény.
Később, miután a gyerekek elaludtak, megcsörrent a telefon.
Az órára néztem: tizenegy óra. Csak egyvalaki hívhat ilyen
későn.
– Szia, anya.
– Szia, drágám, hogy vagy?
Részeg volt, de nem tudtam pontosan, mennyire. Mivel képes
volt ilyen későn összeszedni magát és telefonálni, arra
következtettem, nem túlságosan, ámbár amióta megtanulta
használni a gyorstárcsázást, már ebben sem lehetett bízni.
– Jól vagyok, anya, ami azt illeti, épp lefeküdni készülök.
– Ilyen korán?
Na, ez a baj anyámmal. Azt hiszi, huszonhét éves. Modell volt,
nagyon-nagyon korán kezdte, tizenhárom éves kora körül.
Tizenhárom évesen úgy kellett tennie, mintha tizenhét lenne,
huszonnégy évesen, mintha tizennyolc lenne, harmincöt évesen,
mintha huszonhét lenne, és itt abba is hagyta. Teljességgel
elképzelhető, hogy tényleg sikerült megfeledkeznie a koráról.
Angliában nőtt fel, egy olyan anya nevelte, aki apám elmondása
szerint az egész brit birodalom legnagyobb rohadéka volt. Apám
egyébként soha senkiről nem mondott semmi rosszat.
Nagyanyám magas fokon művelte a legjellegzetesebb brit
készséget: a szarkazmust, és anyám abban a hiszemben nőtt föl,
hogy ez a normális módja a társalgásnak, bárkivel is áll szóba.
Emellett, velejéig nárcisztikus lévén, képtelen volt
belehelyezkedni bárki másnak a nézőpontjába, ugyanakkor
apámra a gyerekesség határát súroló tisztelettel hallgatott.
Rachellel sosem értettük igazán, mit evett rajta apa, az
egyébként figyelemre méltó testi szépségén túl. De biztosan
látott benne valamit, mert végtelen szeretettel vette körül, és
zseniális humorával, melegszívű intelligenciájával olyan
védőburkot vont anyám köré, amely nemcsak anyámat, hanem
körülötte mindenkit megóvott anyám otrombaságával,
keserűségével szemben. Most, hogy apám már nem volt az élők
sorában, kicsit nehezebb dolgunk volt.
– Igen, anya. Reggel korán kelek, tudod. Elviszem a
gyerekeket iskolába, dolgozni megyek, aztán sok hasonlóan
izgalmas teendő vár még.
Felsóhajtott, és abban a sóhajban nagyjából három pohár
whisky-szóda visszhangzott. Átlagos. Szóval még nem kell attól
tartanom, hogy könnyekben tör ki, vagy vádaskodni kezd.
– Csak azért hívtalak, hátha a hétvégén össze tudunk hozni
egy ebédet. Olyan régóta nem láttam az unokáimat. – Szipogott
egyet. – Nem leszek már fiatalabb, te is tudod. Nem kell már
sokáig elviselned.
Csak forgattam a szemeimet.
– Anya, hatvanéves vagy, mindennap edzel, és annyit eszel,
mint egy madár. Mindannyiunk közül te vagy a
legegészségesebb.
Sikerült egy bókkal elaltatnom a figyelmét. Mindig bevált.
– Azért szeretném látni az unokáimat – mondta némi hallgatás
után.
Eszembe jutott a kertészeti tanfolyam, ami most százszorosán
megtérült, már azon kívül, természetesen, hogy ingyenes.
– Anya, az a helyzet, hogy szombatonként egy darabig nem
tudunk együtt ebédelni. Mit szólnál hozzá, ha átjönnél valamelyik
este vacsorázni?
– De Lilian, te rém korán vacsorázol. Mint egy paraszt. Tudod
jól, hogy a civilizált emberek nyolc után esznek. – Kivártam. Ez
már régi kifogás volt. – Miért nem ebédelhetünk együtt? Talán
találkozol valakivel? – kérdezte panaszosan és számonkérőn
egyszerre. Mestere volt az ilyesminek.
– Nem.
– Ugyan miért nem? Te sem leszel már fiatalabb, ne feledd.
Mindig is húsosabb bájaid voltak, mint nekem, ám sajnálatos
módon a hús nem olyan tartós, mint a csont.
Tízig számoltam. A gyerekeimre gondoltam. Megvakartam
Frank füle tövét.
– Hat hétig tanfolyamra járunk szombaton délelőttönként, ez
minden. Megbeszélünk majd akkor egy vacsorát, jó? Most már
mennem kell aludni, anya.
További szipogás.
– Hát, akkor talán majd Rachel ebédel velem. Ő amúgy is
izgalmasabb életet él.
 – Anya, Rachellel együtt járunk a tanfolyamra. Sajnálom.
– Miféle tanfolyamra? Olyasmi, amit én is élveznék?
Felálltam, és kezdtem eloltogatni a lámpákat.
– Nem hiszem, anya, kertészeti tanfolyamról van szó. A
szabadban kellene lenned. Tudod, a napon.
Könnyen nyertem.
– Jaj, nem, az nem nekem való. – Néma szájmozgással
ismételtem vele együtt a szavait, miközben a hálószoba felé
indultam. – Az én bőrömmel?
Letettem a telefont, megráztam magam, mint egy kutya,
akinek valami a fülébe akadt. Ahogy a fejem a párnához ért,
szavai leperegtem rólam. Kisgyermekként ezek az apró kis tőrök
mélyre hatoltak, ám ma már egyszerűen visszapattannak fénylő
hegeimről. Milyen szerencsés vagyok!
Éjjel megint Dannel álmodtam. Fiatalok voltunk, kézen fogva
keltünk át az úton. Éreztem az ujjaim alatt a csuklóját, éreztem,
ahogy megfeszül a keze, amikor megállt, hogy elengedjen egy
autót. A ruhám ujja a kabátjához dörzsölődött. Éreztem a bőre
illatát, láttam a szája sarkában a mosolyt. Csak egy féllépésnyivel
maradtam le mögötte, lenéztem, mert elengedte a kezem, és
hirtelen egyedül találtam magam az utca közepén. Ő már átért a
túloldalra, és alighogy összeráncoltam a szemöldököm, egy vonat
száguldott át előttem, valósággal eltörölve őt, a testét olyan
hirtelen továbbtaszítva, hogy a képe még ott maradt a
retinámon. Aztán újra kézen fogott, én próbáltam erősebben
szorítani, de megint megismétlődött ugyanaz a jelenet:
elengedett, és jött a vonat. Felébredtem, és feküdtem még egy
kicsit, megpróbáltam felidézni minden részletet: milyen volt
fogni a kezét, milyen volt érezni az illatát.
Végül fölkeltem, és kimentem a gardróbba. Frank felemelte a
fejét, ám sóhajtva le is tette, amint rájött, mit csinálok. Már
számtalanszor végignézte. A gardróbban hatalmas simítózáras
zsákokban tartottam Dan ruháit. Nem mindet, de majdnem.
Néhány zsákot még sosem nyitottam ki, néhányat viszont már
sokszor. Kihúztam az egyiket, feltéptem, és kivettem belőle azt a
pólót, amelyiket, emlékszem, együttélésünk ideje alatt talán
minden héten egyszer felvett. Az arcomhoz szorítottam, mélyen
belélegeztem, magamba szíva az egyetlen fizikai dolgot, amely
maradt utána: a mosatlan ruhája szagát.
Jó nagy adag szennyest kimostam Dan halála napján, utólag
átkoztam magam. Amikor azon az estén először hazamentem,
miután a gyerekeket és Frankét biztonságba helyeztük
anyámnál, a házban teljes sötétség fogadott. Táskámban a
kórházi jelentés a férjem újraélesztéséért tett erőfeszítések
részleteivel, és a számla a hiábavaló elsősegélyért fizetendő
vagyonról. Vaksötétben botorkáltam be a hálószobába, és
minden szennyest dupla zsákokba gyömöszöltem. Emlékszem,
csak toporogtam körbe a bepólyált lábammal (ugyanis
végigrohantam az utcán szanaszét szóródott üvegcserepeken).
Erős nyomást éreztem a koponyámban, nyilván az agyamban
lévő szinapszisok pattantak szét egyenként. Fájt, valahányszor
lélegzetet vettem, az éles, csípős levegő hasogatta a tüdőm lágy
szöveteit. Minden szívverésnél lüktetett az egész testem, mintha
fejjel lefelé lógnék, és a vér a szemgödrömbe tolulna. De
létfontosságú volt, amit még utoljára megtettem: megpróbáltam
begyűjteni minden molekulát, amit Dan ezen a földön maga után
hagyott: a bőrsejteket, a parányi izzadságatomokat, a
borotvakrém mikroszkopikus maradványait, mielőtt még
semmivé foszlanak, és én itt maradok a semminél is kevesebbel.
Szerencsére, amikor kórházba kerülésem után Rachel rábukkant
a zsákokra, megértett, és mindet szépen biztonságba helyezte.
Az azóta eltelt években nagyon beosztóan kezeltem őket, csak
akkor engedtem ki belőlük levegőt, ha végképp muszáj volt. És
most, amikor magamba szívtam a férjem halványodó illatát,
majd fejemet félrefordítva visszazártam a zsákot, mert kitört
belőlem a zokogás, még mindig azt kívántam, bárcsak én haltam
volna meg helyette. Annyival jobb lenne a gyászban, mint én.
 A brokkoli termesztése
Ha meleg éghajlaton élsz, ősszel vesd el, máshol többnyire a
nyár közepe-vége felé.
• Hagyj a növények között 30-60 cm, a sorok között 90 cm
távolságot. A brokkoli nem kedveli, ha gúzsba kötik, szeret
terjeszkedni.
• Ha túl sűrűn nőnek a hajtások, könyörtelenül ritkítsd meg
őket. A kevesebb több.
• Lehetőleg tartsd nedvesen a talajt. A brokkoli igényli az
állandó nedvességet. De: öntözéskor ügyelj arra, hogy a
fejlődőben lévő rózsákat ne érje víz! Különben megelevenednek,
és rettegésben fogják tartani a környéket. Ez nem igaz, de
biztosan nem lenne ínyükre.
 Hatodik fejezet
Másnap iskola után bementünk a lányokkal egy
könyvesboltba, és vásároltunk egy kertészeti kézikönyvet (hét
másik nélkülözhetetlen könyvvel együtt királykisasszonyokról,
paripákról, tündérekről, valamint egy sárga, négyszögletes kis
fickóról, aki egy ananászban lakik, és ki sem ejtjük a nevét).
Egyrészt nem szeretném elkényeztetni a gyerekeimet, másrészt
viszont örülök, hogy lelkesednek a könyvekért. Igen, sokszor
olyan könyvekért, amelyeknek szereplőit a tévéből ismerik.
És igen, az édességtől nagyobb izgalomba jönnek, de mégiscsak
lelkesedéssel tölti el őket az írott szó. Ezenkívül minden
könyvvásárlást le tudok írni az adómból, elvégre kiadónál
dolgozom. Úgyhogy gyakorlatilag ingyen vannak. Dant az
őrületbe kergettem ezzel a fajta találékony matematikámmal.
– Hogy a bánatban állíthatod, hogy pénzt takarítottál meg,
amikor elköltöttél ötven dollárt? – vont mindig felelősségre az
orrom előtt lengetve a hitelkártyakivonatot. Ez volt az egyik,
amin istenigazából össze tudtunk veszni.
– Mert egyébként nyolcvan dollárba került volna, vagyis
megtakarítottam harminc dollárt. Miért nem vagy képes
felfogni?
– Mert először is semmi szükségünk a nyavalyás könyvekre/
ruhákra/ festékre/ kutyajátékra/ hősugárzóra! – kezdett bele
szokásos tirádájába a túl sok fölösleges holmiról és kacatról,
miközben saját széthagyott zoknijainak és elektronikus
vackainak kupacai között toporgott fel-alá. Keserűen
megbántam, hogy veszekedésre fecséreltem a vele töltött időt.
Ha felcserélhetném a zoknik szedegetését és a morgást arra,
hogy még egy csókot adjon, vagy akár csak öt percig csendben
üldögéljek vele egy csésze kávé mellett a nappaliban, egy
pillanatig sem haboznék. A hálószoba padlója most mentes a
férfizokniktól és – alsóktól, habár valószínűleg éppannyira
hiányolja őket, mint én.
Mire hazaértünk, Clare-t már nem érdekelte a
növénytermesztési kézikönyv.
– Epret fogok ültetni, már mondtam – közölte, majd elindult a
hálószobája felé, Frankkel szorosan a nyomában.
– Semmi mást?
– Nem. Csak epret – felelte, és becsukódott mögötte a
hálószobaajtó. Eltöprengtem, bájos céltudatossága vajon mikor
alakul kóros kényszerességgé.
Annabel nagyobb érdeklődést mutatott, bár ő is eperpárti volt.
– Csak zöldségeket ültethetünk, vagy virágokat is lehet?
– Bármit, amihez csak kedved van.
– A virágokból alakzatot is kirakhatunk? – kérdezte a
virágkertészeti kézikönyvet lapozgatva.
– Persze. Nem hinném, hogy tiltakoznának – feleltem,
miközben kávét főztem.
– Szeretnék kirakni egy szívet piros virágokból, kék
virágokkal szegélyezve.
– Jó ötlet! Akkor keressünk piros és kék virágokat.
Lapozgattunk a könyvben, végül Annabel kiválasztotta a kék
violát („festett porcelán” fantázianevű szépség, halványkék
szirmait sötétebb kék szegélyezi), és hozzá csokoládéillatú
pillangóvirágot, mely inkább volt burgundivörös, mint piros, de
végtére is az ő kertje.
– Tényleg csokoládéból vannak? – kérdezte Clare, aki
visszajött, hogy magának nassolnivalót, Franknek rágócsontot
keressen.
– Nem, de azt írják, csokiillata van.
– Hm! – Ilyesmivel már megjárta egyszer.
A gyerekek elmentek játszani, én meg fogtam a könyvet és
átnéztem. Gyönyörű fényképek voltak benne, melyeken a
zöldségek megtervezett, mégis organikus elrendezésben nőttek,
ahogy a fényképeken már csak szoktak, rendkívül mutatósán.
Virágokat is kerestem, a hátsó kertbe. Nagyon hasznos könyv
volt, közérthetően tálalta a tudnivalókat arról, hogy melyik
növény milyen talajt igényel, és mennyire kedveli a napfényt.
Mint kiderült, a kertünkben különféle környezeti feltételek
uralkodnak, árnyékosabb és naposabb területek váltakoznak, így
nem is volt olyan egyszerű a tervezés.
Könnyebben megy a gondolkodás, ha rajzolok, ezért lógtam a
gyerekek vázlatfüzetét, és elkezdtem papírra vetni a kert
vázlatos tervrajzát. A kert egyik végében megbúvó, kellemesen
árnyas zug jó lesz a gyerekeknek játszani, amikor nagy a hőség.
Odarajzoltam a közeibe egy padot, ahol leülhetek, és szemmel
tarthatom őket, vagy olvasgathatok. Talán egy függőágy még
jobb lenne... Felálltam, keresgéltem egy kicsit a
„művészsarokban” (a nappali egyik sarka, benne egy vödör tele
ceruzákkal, törött krétadarabokkal és kupak nélküli
filctollakkal), majd színes ceruzákkal, radírral és még több
papírlappal tértem vissza. Elkezdtem lerajzolni azt a kertet,
amely a fejemben élt, anélkül hogy sejtettem volna. Visszatértem
a kertészeti könyvhöz, és újra átlapoztam, ezúttal a színekre
összpontosítva, végig jegyzetelve. A hátsó kerítés tövébe zsályát
rajzoltam (kékes-lilás színnel), elé bíboros ökörszemet, mely a
„nyári bogyók” fantázianevet viselte (egyveleg rózsaszín és
bordó virágokból, sőt majdnem koromfeketékből is – gótikus
virágok, pompás!).
Becsuktam a könyvet, ráhelyeztem a papírlapot, és csak
rajzoltam tovább a kertet. A zsebkendőnyi pázsiton tipegőkőből
kirakott ösvényt kanyarítottam az árnyas szegletig, odarajzoltam
a gyerekeket, amint térdelve játszanak valamivel. Az egyszerű
padot – végül is emellett döntöttem a függőággyal szemben,
miután képzeletbeli kertem stílusában inkább egy angol
házikóhoz, semmint az egzotikus Hawaiihoz illett – a
levendulaligetben rejtettem el. Mielőtt tudtam volna, mit
csinálok, egy tavat rajzoltam, közepén egy magában ácsorgó
gémmel (A csendes-óceáni partvidék vízi madarai, 2006,
harmadik kiadás). Csak rajzoltam, színeztem, árnyékoltam
önfeledten, amikor Annabel váratlanul a vállamra tette a kezét.
Három métert ugrottam a levegőbe, ami ülő helyzetből nem kis
teljesítmény.
– Jesszusom, úgy megijesztettél, hogy majdnem szívrohamot
kaptam! Nem tudnál egy kicsit zajosabb lenni? –
méltatlankodtam. Felálltam, kinyújtóztam egy kicsit a füzettel a
kezemben.
– De anya, legalább ötször szóltam – mondta méltatlankodva -
, egyszer a hátad mögött! Teljesen elmerültél a saját világodban,
ahogy Clare szokott.
Hát ez érdekes. Rámosolyogtam.
– Ne haragudj, drágám. A hátsó kerten járt az eszem.
– Megnézhetem, mit rajzoltál?
Odaadtam neki a vázlattömböt, és a hűtőhöz mentem, hogy
utánanézzek, milyen csodák várnak ma ránk vacsorára. Ó, sült
sertéskaraj! Szívem úgy dobog, ha csak rád gondolok.
Hallottam, ahogy Annabel a hátam mögött lapozgatja a füzetet.
– Ez a mi kertünk lenne? – hangzott a kissé szkeptikus kérdés.
– Persze, miért ne? Emlékszel? Az oktató azt mondta, minden
kertben benne van a lehetőség.
– Emlékszem... – felelt, még mindig nem túl nagy
meggyőződéssel. – Ezért rajzoltad bele őt is?
Kővé dermedtem. Nem rajzoltam bele. Annabel megmutatta a
rajzot.
– Látod? Iderajzoltad a padra. Bár nem elég magas. Az oktató
nagyon magas.
– Neked mindenki magas.
– És sötétebb a haja ennél. De szerintem ő ül a pádon, és épp
azt tanítja nekünk, hogyan kell kertet építeni. Megtarthatom a
képet, vagy szükséged van rá? – kérdezte távolodóban.
 – Tartsd csak meg, ha tetszik – válaszoltam utána nézve.
Mosolygott, és kiment. Ott álltam, bizonytalanul, mit is érzek.
A padon nem Edward ült. Hanem Dan. Észre sem vettem,
amikor lerajzoltam, tényleg nem, de amikor Annabel felém
fordította a képet, azonnal láttam. Dan, térdén keresztbe vetett
lábbal, ölében nyitott könyvvel ücsörgött a gyerekek közelében,
mint mindig. Hirtelen elfogott a bűntudat, hogy az ő beleszólása
nélkül készülök változtatni valamin. Nem mintha nem tenne
magasról az egész kertre.
Sóhajtottam, és nekiláttam a vacsorakészítésnek. Frank az
asztal alatt feküdt, úgyhogy tőle kértem tanácsot.
– Mondd csak, Frank. – Vadul csóválni kezdte a farkát. –
Szerinted jól teszem, ha beültetem a kertet anélkül, hogy
megkérdezném Dant, és úgy, hogy ő egyáltalán nem is fogja
látni?
Frank felhívta a figyelmemet arra, hogy nem tudhatom
biztosan, vajon Dan tényleg nem fogja-e látni. Valójában, ha a
mennyország a fejünk fölött van, ahogy azt hagyományosan
tartják, akkor onnan remek kilátása nyílik rá.
– Ebben az esetben talán követnem kellene Annabel példáját,
és kiraknom a virágokból valamilyen üzenetet, amelyet csak ő
tudna elolvasni. – No és persze a híradós helikopterek, melyek
állandóan Los Angeles fölött köröznek kis magasságban. Frank
tudni akarta, mit írnék neki.
– Nem tudom, talán azt, hogy SZERETLEK. Vagy HIÁNYZOL
NEKÜNK. Vagy csak annyit, hogy SZIA.
Frank a mancsára hajtotta a fejét. Mit szólnál ahhoz, hogy TE
SZEMÉTLÁDA, HOGY VOLTÁL KÉPES MEGHALNI?,
javasolta.
Még aznap este e-mailt küldtem Edward Bloemnek, és
felsoroltam a virágokat, amelyeket kiválasztottunk, lelkesen
beszkenneltem és elküldtem neki a rajzomat is, miután kihoztam
Annabel szobájából.
 „Kedves Bloem úr! – írtam. – íme a virágok, melyeket
Annabel szeretne ültetni a tanfolyamon. Azt mondja, szeretne
kirakni a virágokból egy szívet, van erre lehetősége? Ha nincs,
kérem, tudassa velem, hogy fel tudjam készíteni érzelmileg a
csalódásra. Clare epret termesztene, ennél többre egyelőre nem
sikerült rávennem. Én viszont nagyon szeretnék virágokat
ültetni itthon a kertemben. Készítettem egy tervrajzot, elküldöm
Önnek az üzenethez csatolva. Hálás lennék, ha belenézne, és
megírná, nem túlzottan hóbortos-e az elképzelésem.
Üdvözlettel:
Lilian Girvan, Annabel és Clare mamája."
Elküldtem az üzenetet, és kicsit még üldögéltem, azon filózva,
melyik pillanatban változtam át „Lilian Girvan-né, Annabel és
Clare anyukájává”, egyszerűen csak Lilianből. Dan Lilnek hívott,
Rachel és a szüleim Lilinek. Hirtelen eszembe jutott az a nap,
amikor Clare-t szültem, és az ápolónők csak anyukának, Dant
pedig apukának szólították. Például: „Kedves anyuka, még
néhány jégkockát?”, vagy „Kedves apuka, kotródjon már az
útból!”. Ami az utóbbit illeti, ilyet természetesen nem mondtak.
Amíg Clare-rel vajúdtam, Dan végig egy széken ült, hatalmas
fánkot majszolva. Minden tolófájásnál mellettem termett, de
amint kitisztult a fejem, visszaült arra a ronda székre, és tovább
falatozott. Három másodperccel azután, hogy elvágta Clare
köldökzsinórját, belenyúlt a zacskóba, kivett egy újabb fánkot,
átnyújtotta nekem, miközben a morzsák a bébire potyogtak,
atya ég! De épp ez tette nagyszerű férjjé. A péksütemények kellő
módon történő felhasználása.
Pittyegés. Új üzenet érkezett.
Kedves Lilian!
A lista rendben van, és Annabel olyan alakzatban ültetheti a
virágokat, amilyenben csak akarja. Ha szerencséje van, a virágok
szabályosan nőnek. De fel kell őt készítenie, ha nem is a
megsemmisítő csalódásra, csak arra, hogy legyenek
szerényebbek az elvárásai. A természet olykor a maga útját járja,
és egyébként sem tartja tiszteletben az egyenes vonalakat. De
bárhogy is, biztosan szép lesz. Az ön rajza gyönyörű – művészkéz
munkája, mint látom. Ám hogy mennyire valósítható meg, ahhoz
látnom kellene magát a kertet. Talán a tanfolyam után
elmehetek önhöz megnézni. Nagyon szívesen elmondom a
véleményem.
Üdvözlettel:
Edward Bloem
Ejha! Most aztán volt min törnöm a fejem.
•Ahogy ott ültem, fejtörés közepette, Rachel hívott. Ideges
volt.
– Azt mondtad anyának, hogy én is járok veled ti tanfolyamra?
– Igen, miután ez az igazság. Azt inszinuálta, hogy le vagy a
rendesebbik lánya, mert ellentétben velem te el mennél vele
ebédelni. Jobbnak láttam megmondani neki, hogy nem érsz rá,
pusztán megelőző jelleggel, nehogy zaklasson téged. – Egy
pillanatnyi szünetet tartottam. – Rosszul tettem?
– Nem, ugyan, dehogy – sóhajtotta. – Csak felhívott, és a
fejemre olvasta, hogy az időmet vesztegetem veled és a
gyerekekkel, ahelyett hogy eljárnék és férjre vadásznék. – Kis
hallgatás után hozzátette: – Igen, el volt ázva. Mint majdnem
mindig, nem igaz?
– A rohadék – sóhajtottam együtt érzőn. – Nem gúnyolódott
azon, hogy a szabadban kell lennünk, a döglesztő napon?
– Dehogyisnem. Tíz perc a napon...
– Tudom: hat hónap az arcbőrödön. – Bementem a nappaliba,
és nekiálltam a játékokat a vödrök felé rugdalni. Ez volt a heti
comb-és fenékformáló edzés. – Fogalmam sincs, honnan vette,
soha nem hallottam ilyet senki mástól. Szerintem ő találta ki.
– Talán egy magazin szerkesztője mondta neki az ősidőkben, ő
meg úgy ráharapott, mint hal a horogra. Ki tudja.
 – Rach, ne hagyd, hogy felhúzzon! Álomvilágban él.
– Tudom. – Hallgatás. – De olyan...
– Tudom. – Most én hallgattam. Valójában nemigen volt már
mit mondani. Apánk mindig azt mondta, anya olyan, mint egy
gyerek. „Nagyon egyszerűen látja a világot – szokta mondani. –
Örömét leli az apróságokban, és percről percre él.” Apánk
nagyon szerette ezt benne, mert ő maga fölöttébb intellektuális
volt, aggódott a jövő miatt, a pénz miatt, a világ helyzete miatt.
Anyánkat ezzel szemben egy mákszemnyit sem érdekelte világ,
hacsak nem az, hogy kellően csodálja-e őt. Felnőttként úgy
láttam, azért működött a kapcsolatuk, mert anya nem
bonyolította túl apa életét. Apa némi ékszerrel, virággal, bókkal
hamar eloszlatta anya rosszkedvét. Számára anya könnyű eset
volt. Sajnos, mint minden nárcisztikus, gyerekes ember, más
gyerekeket vagy alattvalóknak, vagy versenytársaknak
tekintett. Rachel és én óvodás korunkra már meg is kaptuk a
címkénket. Rachelnek sok borzalmas élménybe, és sok remek
terápiába került, mire rátalált önmagára. Az ideg-
összeroppanásom izzó kohóként kovácsolta jellemét, és végül
önmaga számára is világossá vált, hogy mennyire erős. Ám a vén
boszorkány, ha egyedül találta, vagy késő éjjel hívta, a mai napig
is képes volt kirúgni néhány sarokkövet a bástyáiból.
Rázendítettünk a régi nótára.
– Ne is törődj vele, teljesen idióta!
– Tudom.
– Nagyszerű életed van. Szép vagy és okos, és sokkal
tehetségesebb, mint ő valaha is volt. És ezt képtelen
megemészteni.
– Tudom.
Befejeztem a nappalit, és elindultam lefelé, hogy ránézzek a
gyerekekre.
Egyszerűen csak öregszik.
– Tudom.
 – Ráncos és petyhüdt.
– Tudom.
Benyitottam a szobájukba, és megnéztem őket: aludtak
lepedőjükbe gabalyodva, plüssállatok, különleges gyömöszölő
kendők kupaca alatt. Két kis angyali arcocska.
– Fogalma sincs róla, mi az élet.
– Tudom. – Elcsuklott a hangja. – Akkor mégis miért
engedem, hogy felhúzzon?
Rácsuktam az ajtót a lányaimra, minden DNS-molekulámmal
azért imádkozva, nehogy egy nap ők is hasonló beszélgetést
folytassanak. Tudtam, hogy mi Rachellel még akkor is folytatjuk
majd, amikor szegény szánalmas, elfuserált anyánk már halott
lesz. Ha az ember a beszélgetés medrét kellően mélyre ássa, nem
lát ki belőle.
 A sárgarépa termesztése
Gondoskodj róla, hogy a talaj laza és kövektől mentes legyen.
A répának így is nehéz dolga lesz, amíg átfúrja magát rajta.
• A magokat egymástól 8-10 cm távolságra, 30 cm-es
sorközökkel vesd el. Megjegyzés: Ehhez nem szükséges elővenni
a centit, elég a szemmérték is. Nem sértődnek meg és nem
szabotálják a növekedést csak azért, mert 1-2 centivel
mellélőttél. Kivéve, ha azokat a flancos színes répákat veted,
mert ők nagyon komolyan veszik a méreteket.
• Mulcsozással nedvesen tarthatod a földet, felgyorsíthatod a
csírázást, és megóvhatod a gyökereket a túlzott napsütéstől.
Használj faforgácsot, guminyesedéket, játékbaba-cipőcskéket.
Ha rám hasonlítasz, van belőlük a házban annyi, hogy egy
nyavalyás mezőt betakarhass velük.
• Amikor a növények elérik a 2-3 cm-es magasságot, ritkítsd
meg őket úgy, hogy 7-8 cm-es távolság maradjon közöttük. Ne
húzd ki a répákat, inkább ollóval nyesd őket, nehogy kárt tegyél
a többi növény gyökerében.
• Sokkal ízletesebb a sárgarépa, ha néhányszor megcsípi a
fagy. Az első erősebb őszi fagy után takard be a sárgarépákat
hullott falevéllel kb. 40 cm vastag rétegben, hogy megóvd őket a
későbbi betakarításig.
 Hetedik fejezet
A második foglalkozás.
Szombaton, amikor a botanikus kertben a saját területünkhöz
érkeztünk, egy pillanatra azt hittem, rossz helyen járunk. A
múltkori pusztaság helyén most egy félreismerhetetlen kertet
találtunk. Ott állt Hihetetlenül Jóképű Bob, mellkasát büszkén
kidüllesztve, és volt is rá oka. A gyerekek parcelláját
terrakottatéglákkal kerítették és osztották kerékküllőket
formáló alakzatba. Középen a gyerekek egy mutatós, kikövezett
területen játszhatnak, dolgozhatnak. A kerék körül négy
cédrusfa pad állt – szakasztott olyanok, mint amilyet a saját
kertembe rajzoltam -, ahol elücsörögve figyelni lehet őket. A
nagyobb veteményesparcellákat egyszerűbb vonalakkal jelölték
ki, a magasított ágyások között aprítékkal borított járóösvények
futottak. Szemlátomást serényen telt az elmúlt hét.
Rachel ezúttal velünk együtt érkezett, és úgy tervezte, hogy a
foglalkozás után is hozzánk jön. Edwardnak habozás nélkül
visszaírtam, hogy nagyon szívesen veszem, ha beugrik hozzánk
egy kis szaktanácsadásra. Persze Rachel is szeretett volna ott
lenni.
– Ezenkívül – tette hozzá, a műszerfalra támasztott lábbal – a
múlt hétvége óta alig láttam a gyerekeket, él ki tudja, időközben
mennyi kárt tettél zsenge lelkivilágukban.
A visszapillantó tükörbe néztem. Clare aznap reggel az egész
arcát pirosra festette filctollal. Amikor kijött a konyhába, egy
pillanatra megrémültem, mert azt hittem, csupa vér. Mint
kiderült, katicabogárnak maszkírozta magát, hogy minél jobban
azonosuljon az imádott földi eprek közegével. Sztanyiszlavszkij
elhivatott tanítványa. Mi kárt tehetne a magamfajta amatőr egy
ilyen lélekben? Úgyhogy inkább egy szót sem szóltam, hadd
higgye Rachel, hogy még van valami befolyásom rájuk. Annabel
csak bámult ki az ablakon, vélhetően az élet szükségszerű
múlandóságán és végességén tűnődve. De hátha mégsem, mert
aztán felismertem, hogy a SpongyaBob filmzenéjét dúdolgatja.
Elgondolkodtam azon, amit Rachel mondott.
– Tényleg, igazad van. Merre jártál?
– Mindenfelé, csak pont nem felétek.
– Nagyon titokzatos vagy.
– Egyáltalán nem. Csak megpróbálom kikerülni a kérdést.
Miután láttam, hogy Jóképű Bob elpirul, amikor Rachelre néz,
volt egy tippem, ki az, aki felé járt. De végtére is felnőtt ember.
Majd később kifaggatom.
Mi érkeztünk elsőként, leszámítva Bobot és Edwardot, utóbbi
a kert szélén babrált néhány ládával. Leültünk az egyik padra.
Meglepően zajos volt a botanikus kert. A madarak torkuk
szakadtából kiabáltak, köröskörül méhek zümmögtek a maguk
méhszerű módján, a pillangók pedig röptükben egymást tolva-
taszigálva versengtek a legjobb virágokért, mintha valami
tinédzserbanda randalírozna kerti partira öltözve.
A gyerekeim, mint mindig, most is hozták a formájukat.
– Sokkal hangosabbak a madarak itt, mint otthon, miért? –
kérdezte Clare. Pirosra festett arcához pöttyös Minnie egér
ruhát – pardon, katicaruhát – vett fel, én ugyan nem ezt
választottam volna a kertészkedéshez, de sajátos színfoltot
képviselt.
– Nem hinném, hogy hangosabbak volnának – válaszolt neki
Annabel. – Szerintem csak a környék csendesebb.
Annabel az ölemben ült, gyakorlatiasabb gyermek lévén
kezeslábasban és edzőcipőben. Csak mi ketten tudtuk, hogy
elfelejtett bugyit venni.
– Úgy érted – firtatta kétkedve Clare -, a madarak mindig
ilyen hangosak, csak nem halljuk?
– Igen, tudod, az autók zajosak, meg minden.
 Bel közben a vállamon pihentette a fejét, amitől szinte
elaléltam. Néha olyan elragadtatott vagyok, mint egy tini: a haja,
a keze, a ruhája illata! Máskor meg legszívesebben kifutnék a
világból. Clare gondolkodóba esett.
– Ez dühítő lehet. Én sem szeretem, ha mondani akarok
valamit, és senki sem figyel rám – fejtegette roppant együtt
érzőn. Édes gyermek! – Nem csoda, ha az autókra kakálnak, a
helyükben én is ezt tenném. – Édes, ám bosszúszomjas.
Lassan a többiek is megérkeztek. Frances és EIoise ma nem
egyforma szvetterben jött, habár még így is sikerült
hasonlítaniuk. Eltöprengtem: vajon ha Dannel egész életünkben
együtt élünk, végül én is úgy néztem volna ki, mint ő? Vajon
Frances és Eloise régóta él-e együtt, vagy csak én feltételezem?
Igyekszem a könyveket nem a borítójuk alapján megítélni, mégis
állandóan ezen kapom magam. A képzelet hiánya, ez az én nagy
bajom. Gene is becammogott, és azonnal elképesztett
mindannyiunkat, mert ránk mosolygott.
– Jó reggelt mindenkinek!
– Jó reggelt, Gene! – viszonozta köszönését Eloise. – Ma
reggel szinte madarat lehetne fogatni magával!
Gene ledobta magát a velünk szemközti padra.
– Úgy bizony – mondta. – A feleségem, áldott legyen a jó
szíve, kávétortát sütött, mert elutazik, és reggel kiültem a
kertbe, és teljes nyugalomban, egy ültő helyemben felfaltam a
felét. Mennyei volt! – Ránk nézett, halványodó mosollyal,
felmerült benne, hátha papucsférjnek tartjuk. – Szeretem a
kávétortát.
Befutott Angéla egy kisfiúval. Mintha elmélyülten beszélgettek
volna, ám amint közelebb értek, kiderült, hogy monológról van
szó.
– És akkor Orthobot lángszóróvá változott, és felrobbantotta a
felhőkarcolót, mire jött Dandobot, aki daruvá változott, és
nagyon-nagyon gyorsan újra felépítette, erre Orthobot
megpróbálta megölni, és akkor jött a gonosz robotkardszörny, és
megpróbálta mind a kettőjüket kinyírni, ők meg összefogtak
ellene, és jól felrobbantották! Eszméletlen volt! – hadarta.
Csodálkoznék, ha egyszer is levegőt vett volna mondandója alatt.
Angéla elcsípte a tekintetem, és kurtán rám mosolygott.
– Rob, ez borzasztóan izgalmas!
– Nem, anya, ez eszméletlen!
Csak ekkor nézett fel, konstatálta, hogy mindannyian őt
nézzük, elhallgatott, és az anyja mögé bújt. Angéla ránk
vigyorgott.
– Jó napot, ő a fiam, Rob. Köszönj szépen, Rob!
A kissrác motyogott valamit az orra alatt. Rob. Pompás.
Robban, mint a dinamit. Bizonyára mert a romboló természeti
erőt testesíti meg. Akárcsak a legtöbb kisfiú. Nem mintha
előítéleteim lennének.
– Szia, Rob! – szólalt meg Clare cérnahangon. Az én kis
diplomatám. – Én epret fogok ültetni a kertemben, és te?
Rob vállat vont, még mindig némán.
– Rob, melyik iskolába jársz? – kérdezte kedvesen Frances.
Újabb vállrándítás volt a válasz.
Mike ebben a pillanatban gurult be terepbiciklijén. Merészen
farolva fékezett, jókora porfelhőt kavarva, amit a gyerekek illő
„hú” felkiáltással honoráltak.
– Csokinyuszi – mondta, amit vélhetően valami
köszönésfélének szánhatott. Vagy talán „puszi-nyuszi”, már nem
emlékszem pontosan. A nyuszi azért maradt meg bennem, mert
Clare azonnal felém fordult, és megkérdezte: – Kaphatok
csokinyuszit, ha hazaértünk? -, amire azt feleltem, nem, mivel
egy darab sincs otthon, tekintve hogy nincs húsvét, és egyébként
is, a csokinyúl nem rendes étel, hanem csak a gépzsírgyártás
egyik mellékterméke. Jó, valójában csak annyit mondtam, hogy
nem; a többit hozzágondoltam.
 – Mindannyian megérkeztek, remek! – szólalt meg mögöttünk
Edward, mi pedig hátrafordultunk. Nem egyedül jött, és
Hihetetlenül Jóképű Bobon kívül egy roppant csinos, mosolygós
lány is volt a társaságában.
– Hadd mutassam be mindannyiuknak Lisa Vellingát, szintén
Hollandiából. Ő fog segíteni a gyerekeknek a kertészkedésben.
– Én epret fogok ültetni! – szólalt meg valaki határozottan.
– Akkor bizonyára te vagy Clare – fordult felé mosolyogva
Lisa. – És ezek szerint te csak Annabel lehetsz, te pedig Róbert.
Rob, mint Róbert. Egyem a szívét!
Lisa a kezét nyújtotta, és Clare természetesen megfogta.
– Gyertek, nézzük meg, mire van szükségünk ahhoz, hogy
előkészítsük a talajt a növényeitek elültetéséhez.
Az én két lányom kötelességtudóan elindult, de Rob
megmakacsolta magát. Angié határozottan maga felé fordította,
és letérdelt hozzá.
– Rob, én itt leszek, ezen a helyen. Egész idő alatt látni fogsz
engem, és úgy összepiszkolhatod magad, amennyire csak jólesik,
rendben?
Rob bizonytalanul bólogatott, de végül mégis csatlakozott a rá
váró Lisához és a gyerekeimhez.
Angie-hez fordultam, aki elgondolkodva nézett a fia után.
– Egy kicsit félénk, ugye?
– Igen – bólintott. – De nem lesz vele gond, ha megszokja a
helyzetet, csak nehezen oldódik fel.
Rob a többiek mellett állt, amikor Clare hirtelen megérintette
a karját és rámosolygott. Valamit mutatott neki a földön, és mind
a ketten leguggoltak.
– Milyen aranyosak! – mondta Angié. Haját ma lazábbra
hagyta, bizonyára mert a kisfia miatt kevesebb ideje maradt
magára, de összességében finomabbnak, derűsebbnek hatott,
mint a múlt héten.
 – Clare nagyon barátságos – mondtam neki. – Az óvónője az
ovisok polgármesterének hívja.
Halkan beszélgettünk, Edward azonban hangosan ránk szólt:
– Maguk ketten is figyelnek? Mi lesz, ha elszalasztanak valami
fontosat, és a zöldségeik menthetetlenül elpusztulnak? – korholt
minket. Hangja szigorú volt, de hamiskásan mosolygott hozzá.
– Pontosan! – szólt bele Rachel. – Vagy ami még rosszabb:
valami halálos gyom elszaporodik a nyomorult parcelládon, és
tönkrevágja az én gyönyörű édenkertemet is.
Mike felnevetett.
– Én csak szép zöld füvet szeretnék ültetni.
– Füvet? – nézett Frances szigorúan, mintha azt mondaná:
„Én tanár vagyok, te pedig egy haszontalan fiú.
– Úgy értem, gyepet. Nem hinném, hogy bármi komolyabbat
tudnék termeszteni. Nem is beszélve arról, hogy a fű illegális, jól
tudom?
Pólóján a nagylábú és a jeti harcát ábrázoló kép teljesen
elvonta a figyelmemet.
– A jogszabályok szerint hat érett vagy tizenkét éretlen
növényt nevelhetsz, amennyiben orvosi rendelvényre
marihuánatermesztői engedélyt kapsz.
Mindannyian Eloise felé fordultunk, mintha zsinóron
rándították volna a fejünket.
– Legalábbis tudomásom szerint – nézett Francesre, aki picit
felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit.
Edward köhintett.
– Nagyon érdekfeszítő, de kérem, maradjunk a zöldségeknél, a
virágoknál és a gyógyfüveknél. Az ehető gyógyfüveknél.
– Azt hiszem, a kicsi Clare epret szeretne termeszteni –
vetette közbe Gene.
– Ezt jól megjegyezte, nem igaz? – nevettem rá.
Edward előhúzott egy papírlapot a zsebéből.
 – Nos, itt a mai teendőink listája. Gene és Mike a sárgarépával
és a karfiollal fog foglalkozni. Frances és Eloise a salátás
parcellánál kezd. Lilian, Rachel és Angéla pedig a két másik
ágyást veszi gondjaiba, ahová a babot, a csillagtököt, a kukoricát,
a paprikát, a borsót és a paradicsomot ültetjük.
Hirtelen égnek emelte a kezét, és megpördült maga körül.
– A tanfolyam célja részben az, hogy megtanulják észrevenni a
város alatt húzódó természetes világot, hogy megértsék az
évszakok körforgását, és megtudják, hogy a talaj összetétele
milyen mértékben határozza meg, hol mit és miként lehet
termeszteni. Sokunk már elveszítette minden kapcsolatát az
évszakokkal, az időjárással, az élet egész körforgásával, mely
folyamatosan zajlik körülöttünk. A repülőgépek jóvoltából egész
évben vásárolhatunk gyümölcsöket, és ha napjainkat egy
irodaházban töltjük, észre sem vesszük, ha kint hidegebb van,
mint a múlt héten. És természetesen, maguknak, szegény Los
Angeles-ieknek, egyébként is mindössze két évszakjuk van, egy
forró és egy még forróbb. Kevéske csapadékkal vagy minden
csapadék nélkül. Tényleg szomorú. Így aztán, miközben ma
ásnak és ültetnek, gondoljanak bele, hogy amit éppen csinálnak,
miképp köti össze önöket a korábbi nemzedékek tagjaival, akik
hajdan ugyanezt a földet művelték.
Alighogy Edward befejezte váratlanul költői kiselőadását, Clare
nevetésben tört ki. Odanéztem, a gyerekek már ástak, hatalmas
karimás kalapban, és Clare Robbal nevetgélt. Rachel is őket
nézte.
– Ó, én is akarok kalapot! És én is ásni akarok, úgyhogy
menjünk.
– Úgy van, elég a fecsegésből – helyeselt mosolyogva Edward.
– Ami a kalapot illeti, van néhány a tarsolyomban, de
mindegyiken méretes céglogó díszeleg, úgyhogy nyugodtan
hozzák majd magukkal a sajátjukat. Most kérem, menjenek a
parcellájukhoz, és markoljanak bele a földbe. Szó szerint.
Vegyenek kézbe egy-egy maroknyi földet, vizsgálják meg
közelről, és próbálják megérezni az anyagát, az állagát. Utána
hozzáfogunk a talaj javításához, és felállítjuk a zöldségek számára
szükséges támasztékokat, karókat. Körbe fogok menni, és sorban
minden csoporttal beszélgetni fogok, rendben?
A gyerkőcök vidáman csacsogtak, és mosolyogva néztek ránk,
amint ott álltunk.
– Anyu, ülj le a földre, meleg! – mondta Rob. Csak úgy
sugárzott az arca.
Angié mosolyogva leült, és felnézett ránk:
– Igaza van, tényleg nagyon meleg – mondta a földbe fúrva a
kezét.
– Hát jó – sóhajtott Rachel -, úgy tűnik, eljött az ideje, hogy
összemaszatoljuk a popónkat – mondta, és óvatosan leült, majd
egy pillanattal később én is követtem a példáját.
Elnéztem a többieket. Eloise és Frances a közelünkben volt,
Frances már munkálkodott, a földet gereblyézgette az ujjaival,
markába vett egy-egy rögöt, míg Eloise csak térdelt, arcát a Nap
felé fordítva. Nyugodtnak, békésnek látszott. Talán be van szíva.
Mike és Gene Edwarddal társalgott. Hihetetlenül Jóképű Bob
odajött hozzánk, bambuszkarókkal telerakott talicskát tolva.
– Szia, Rachel – köszönt, olyan hűvösen, akár a jég.
– Szia, Bob – felelte Rachel, semmivel sem kevésbé hűvösen.
– Jól éreztem magam a múltkor este – jegyezte meg, még
mindig jeges hangon, de annál tüzesebb tekintettel. Angie-vel
meg sem próbáltunk úgy tenni, mintha nem hallanánk semmit.
– Én is – mondta Rachel, emelve a hőfokot, majd a jól ismert
mozdulattal elfordult, fejét csábosán előre döntve felemelte a
kezét, hogy hosszú haját kontyba kösse. Sokszor láttam már ezt
a mozdulatot, és az esetek 97,8 százalékában nem maradt el a
hatása. Bob résnyire szűkült szemmel méregette. Aztán
vigyorogva felénk fordult.
 – Hölgyeim, megérkezett a szállítmány.
Lerakodott mellénk, majd eltalicskázott, egyetlen szót sem
szólva többet Rachelhez. Mintha egy természetfilmet néztünk
volna. Élesen kérdőre vontam a húgom.
– Rachel Anderby, mikor találkoztál Bobbal?
– Ne haragudj, alig hallak, nagyon fütyül a szél.
Angie-vel egymásra néztünk. Most ő próbálkozott.
– Rachel, lefeküdtél Bobbal?
Rachel hirtelen felnézett az égre.
– Csak nem egy sas?
Feladtuk. De mindent tudtunk.
Lehajoltam, hogy megnézzem, milyen kincsekkel
kedveskedett nekünk Bob. Hosszú bambuszrudakkal és egy
spárgagombolyaggal. Biztos később sárkányt is eregetünk. És
egy vékony, fekete csővel, melyen sok apró lyuk volt. Nem ígért
túl nagy izgalmakat, de sebaj.
Rachel csevegésbe elegyedett Angélával.
– Szóval ne haragudj, ha otrombának tűnök, de a fejlesztési
övezetben laksz, vagy minek is hívják mostanában?
– Igen, Dél-Los Angelesben lakom – bólintott Angié. –
Szívesen állítanám, hogy megvan a jó oldala, de sajnos nincs.
Ápolónőképzőben tanulok estin, aztán amint lehet, otthagyom, és
máshová költözöm. Ha Rob apja is beleegyezik. De valószínűleg
bele fog. Vagy valaki lelövi, ami pontot tesz a vita végére –
mesélt mosolyogva, viccelődve, ám hirtelen eszébe villant, hogy
özvegy vagyok, és elvörösödött.
– A francba, sajnálom, teljesen elfelejtettem, hogy a férjed...
– Én is elfelejtem, sajnos – nyugtattam meg vállat vonva. –
Gyakran órákra is megfeledkezem róla, hogy halott. Amikor
megint eszembe jut, az elég borzalmas, de elmúlik.
– Mikor történt...? Mikor halt meg?
– Egy hónap híján négy éve.
 – Hát ez furcsa – mondta grimaszolva Rachel. – Most, hogy
kérdezed, úgy él bennem, mintha csak egy éve történt volna.
Pedig milyen régen volt már!
– Gondolom, te is ismerted – fordult Angié megint Rachelhez.
– Persze. Gyakran találkoztunk, hiszen egy városban éltünk,
és hosszú ideig voltak házasok a nővéremmel. Nekem is nagyon
hiányzik, fantasztikus ember volt.
Edward is csatlakozott hozzánk. Ezen a héten melegebb volt,
úgyhogy elhagyta a pulóvert, és csak pólót, farmert viselt.
Erősebb volt, mint amilyennek egy professzort képzeltem volna.
A művészeti iskolában minden férfi tanár vézna volt,
extravagáns külsejű, és főleg arcszőrzetük kölcsönzött nekik
egyéniséget. Edward inkább tűzoltónak vagy hasonlónak nézett
ki: magas volt, izmos és arányos. Nem mintha izgatna a teste,
hiszen az méltatlan lenne hozzám, és idegen tőlem. Edward kezét
dörzsölve mosolygott ránk.
– Nos, hölgyeim, ideje, hogy belevessük magunkat a földi
örömökbe!
Mindannyian elkerekedett szemmel néztünk rá, még el is
pirultunk.
– Úgy értem, a valódi föld örömeibe.
Leült mellénk, ujjait a földbe mélyítette.
– Tehát, az igazi varázslat alapvetően a földben történik.
– Azt hittem, a napfény és a víz a legfontosabb – szóltam
közbe (ötvenhét általános iskolai biológia-tankönyv, plusz a
Szezám utca és társai).
Edward bólogatott, még mindig a földet morzsolgatva erős ujjai
között.
– Természetesen ezek nélkül semmi sem terem meg, de a föld
a növény igazi otthona, innen kapja a tápanyagokat, és
alapvetően a talaj egészsége határozza meg a növény közérzetét.
A világ minden vize és napfénye sem segít, ha a talaj túl tömör
ahhoz, hogy a növény gyökerei terjeszkedni tudjanak, vagy túl
laza és homokos ahhoz, hogy megtámassza a növényt.
Mindannyian figyelmesen, komolyan bólogattunk. Ő tovább
magyarázott, a maga hivatalos hangnemében, bájos
akcentusával, és nem biztos, hogy sikerült mindent felfognom.
Mintha iskolai kémiaórán lettem volna. Kálium, nitrogén, meg
még valami, amit elfelejtettem, a bomlás folyamata, vagyis a
komposztálásé, és giliszták jelentősége, mind-mind szóba
került... Néhány percnyi koncentrálás után a gondolataim
kalandozni kezdtek, én pedig csak bámultam a földet,
játszadoztam vele, míg Edward hangja körbecsörgedezett
minket. Angié és Rachel kérdéseket tett fel, rám ügyet sem
vetett senki. A nap melegen sütött, a gyerekek el voltak foglalva,
és volt valami jóleső abban, hogy a földön ülök, és göröngyöket
morzsolok. Úgy éreztem... mi is rá a szó... hogy boldog vagyok.
Edward hirtelen felállt, a többiek is követték. A fenébe,
valamiről lemaradhattam!
– Hahó, álmodozó, ideje ásót ragadni! – szólt rám Rachel, és
kezét nyújtva talpra segített. – Jól vagy?
Bólintottam.
– Bocsánat, csak relaxáltam.
Megint feltűnt Hihetetlenül Jóképű Bob. Nyilvánvalóan nem
félt a tűzzel játszani, újból elővette a jól bevált forgatókönyvet:
levette hosszú ujjú felsőjét, közszemlére téve feszes pólóját, s
alatta még feszesebb hasizmait. Rachel megpróbált úgy tenni,
mintha észre sem venné, de láttam, hogy megremeg a lába. Bob
fekete valamivel megrakott talicskát tolt oda, majd mellettünk a
földre öntötte. Erősen szaglott. Vagy Bob szaglott erősen, bár az
előbbi a valószínűbb.
– Marhatrágya – konferálta be Edward. – Lapátoljanak belőle,
és ássák be a földbe. Rengeteg tápanyagot tartalmaz.
Bob vasvillákat, ásókat osztott szét, majd eltolta talicskát,
vélhetően hogy még több trágyát hozzon. Mintha egy
földművelési fantáziaelemekkel gazdagított chippendale-műsor
zajlott volna a szemünk előtt.
– Ássuk be? – kérdeztem, mivel az alapvető instrukciókkal
sem voltam tisztában. – Nem szeretek fölösleges kérdéseket
feltenni, de pontosan hogy érti?
– Megmutatom – mondta Edward, és megragadott egy ásót,
ráhalmozott némi trágyát, majd a legközelebbi ágyásra szórta.
Utána fogta az ásóvillát, és elkezdte beleforgatni a trágyát a
talajba. – Képzelje magát egy hatalmas botmixernek, és
egyszerűen keverje össze a hozzávalókat – magyarázta
mosolyogva. – Miután feljavítottuk a talajt, elhelyezzük a
csepegtetőöntözéshez szükséges csövet – mutatott a fekete
csőre. – Utána felállítjuk a támrendszert. Az egyik ágyásba
lóbabot, zöldbabot, kukoricát és csillagtököt ültetünk, a másikba
pedig paradicsomot és zöldborsót.
Hát, legalább ő lelkes volt. Lehengerlőn mosolygott
mindannyiunkra, majd Frances és Eloise felé vette az irányt. A
fenekét néztük, amíg távolodott, majd nekiveselkedtünk a ránk
osztott feladatnak. Könnyű volt, legalábbis kezdetben. Öt perc
elteltével azonban izzadni kezdtem. Rachelhez fordultam:
– Bennem van a hiba, vagy a munka nehezebb, mint hittem?
Rachel rátámaszkodott az ásóvillára, olyan mozdulattal, hogy
bárki azt hihette, egész életét ásóvillákra támaszkodva töltötte.
Csak a kockás ing és a lófarok hiányzott, hogy úgy fessen, mint
Elly May Clampett a Beverly Hill-dili-ből.
– Ha engem kérdezel, szerintem benned. Miféle mesevilágban
élsz, hogy azt gondoltad, a fizikai munka könnyű? Nem elég
egyértelmű a fizikai munka kifejezés? Még ha fizikai pihenésnek
vagy fizikai ellazulásnak hívnák, megérteném, ha összezavarna.
– A fizikai ellazulás úgy hangzik, mint egy szolgáltatás, amit a
prostik kínálnak – vetette közbe Angié, aki szemlátomást
érzéketlen volt a fizikai erőfeszítéssel szemben, és már majdnem
az összes trágyát beforgatta.
Remek. Újra nekiláttam én is, és megpróbáltam minden
erőmmel a munkára összpontosítani, mintha meditációs
gyakorlatot végeznék, nem pedig olyasmit, amitől megfájdul a
hátam.
– Anyu!
Minden elterelő momentum megváltásnak tűnt, szóval azonnal
odafordultam Clare-hez.
– Igen, édesem?
– Elültettem az első epremet! Gyere, nézd meg!
Beledöftem a villát a földbe, és Clare után indultam.
Clare szünet nélkül csacsogott, mint mindig.
– Szóval először belekevertük a földbe azt a finom puha, kakis
cuccot, hogy a föld jól érezze magát, utána óvatosan kicsi lyukat
fúrtunk bele az ujjunkkal, aztán vigyázva beletettük a lyukba a
palántát, és belenyomkodtuk. Nagyon tetszett! És az oktató is
nagyon kedves.
Lisa, az oktató épp mellettünk állt, és meghallván, mit mond
róla Clare, elmosolyodott.
– Azt hiszem, nem nehéz kedvesnek lenni Clare-hez – mondta.
Felém nyújtotta a kezét, sárosán, ahogy volt, én pedig
megráztam. – A lányai született kertészek, Mrs. Girvan.
– Hívjon csak Lilinek. Örömmel hallom, az ég tudja, honnan
örökölték.
Egy pillantást vetettem a gyerekek kis parcellájára. A föld
mindenhol porhanyós volt, és egyetlen eperpalánta díszelgett
benne pontosan középre helyezve. Annabel még szorgoskodott,
rám se bagózott, ami jó jel volt, mert azt jelentette, hogy jól érzi
magát. Először a szív körvonalát rakta ki középen sima
kavicsokból. Mostanra már majdnem televetette magokkal,
mellette kis kupacban vetőmagos zacskókat láttam.
– Hogyhogy Annabel vetőmagokat, Clare viszont palántákat
kapott?
– Mert Annabel magokat akart vetni – mosolygott Lisa -, az
epret azonban palántáról a legjobb nevelni. Néhány hét alatt a
kis palánták elterjeszkednek majd a területükön, magról vetve
viszont még a tanfolyam végéig sem hoznának gyümölcsöt.
Előfordulhat, hogy így sem, de mivel a kert még hónapokig
nyitva marad, a kislány egész nyáron visszajárhat, hogy
megízlelje munkája gyümölcsét. – Lisa a háta mögé mutatott:
kicsit arrébb piros és kék virágok sorakoztak egy raklapon. –
Hoztam ezt is, azt is, mivel még nem ismertem a kislányt. De
egyértelműen kijelentette, hogy magról szeretné nevelni a
virágokat, és tartotta is magát ehhez. Reménykedjünk, hogy még
időben kihajtanak és virágot hoznak.
Visszamentem a parcellámhoz. Angié megszánt, és az én
trágyámat is beforgatta, miután a magáéval végzett. Hagytam,
hadd folytassa, mivel hiszek abban, hogy teret kell engedni az
egyéni törekvések kiteljesedésének, mindenesetre
segítségképpen odaálltam az ásóvillámra támaszkodva.
Miután befejeztük a talaj előkészítését, Edward visszaballagott
hozzánk.
A földön ültem, mosolyogva nézett le rám.
– Jól érzi magát, Lilian?
– Fáj a derekam, de ezt leszámítva remekül – feleltem és
visszamosolyogtam.
Rám nevetett.
– Az új dolgok néha fájdalmasak, nem igaz? Ilyen értelemben a
kertészkedés olyan, mint az élet.
– Olykor viszont – vetettem ellen kritikus arckifejezéssel – a
testi fájdalom figyelmeztet, hogy bizonyos dolgot jobb elkerülni.
Lehet, hogy nem ásásra termettem.
– Vagy csak ügyetlen vagy – jegyezte meg Rachel.
Edwardra néztem.
– Tegyük inkább félre a vitát egy másik alkalomra, hm? –
mondta rám kacsintva. – Ebben az ágyásban a klasszikus
„három nővér” kertet fogjuk kialakítani. Bizonyára ismeri.
 Először megráztam a fejem, de aztán beugrott:
– Három nővér? Ez valami indián módszer, ugye?
– Úgy van – bólintott -, tökéletes példája a növénytársításnak,
amikor is olyan növényeket ültetünk egymás mellé, amelyek
valamiképp segítik egymás fejlődését.
– Ó, milyen romantikus! – sóhajtott Rachel.
– Az indiánok inkább tapasztalt és gyakorlatias
növénytermesztők voltak, semmint romantikusak – mondta
Edward Rachelre mosolyogva -, habár miért ne lehetnének
egyszerre ilyenek is meg olyanok is? A futóbab karónak
használja a kukorica szárát, cserébe a bab nitrogénnel gazdagítja
a talajt a kukorica és a tök számára, a tök pedig a talajtakarást és
a gyökér védelmét biztosítja a kukorica és a bab számára. És
hogy az egész történet kerek legyen: amikor kukoricát és babot
vetünk együtt, teljes értékű fehérjeforráshoz jutunk – tette
hozzá vigyorogva. – Őrülten izgalmas, nem?
Mindannyian Edwardra néztünk. Nem vagyok benne biztos,
hogy én az izgalmas szót használtam volna, de jól hangzott.
Leguggolt mellém, és egy kis földhalmot kezdett építeni.
– Kérem, hölgyeim, jöjjenek ide, és figyeljenek. Két-három
halmot fognak építeni, mindegyik úgy harminc lenti magas és
hatvan centi széles. Ezután elültetnek körben néhány kukoricát,
és egyelőre ennyivel meg is elégszünk. Amíg várjuk, hogy a
kukorica kihajtson, a többi ágyáson dolgozunk tovább,
amelyekbe gyorsabban növekvő növények kerülnek – mondta, a
szóban forgó ágyásokra mutatva. Láttam, ahogy a póló alatt
megfeszülnek az izmai, és hirtelen ráébredtem, hogy vonzónak
találom őt. Nyilvánvalóan napszúrást kaptam.
Rachel gondosan manikűrözött körmeire pillantott.
– Nem talált már föl az emberiség egész seregnyi segédeszközt
az ilyesfajta munkához?
Észrevettem, hogy a két csaj álldogál, és minket figyel. Persze
én a földön ültem, amikor Edward odajött, de akkor is.
 – Dehogynem – felelte Edward vállat vonva – de ehhez a
művelethez nincs jobb segédeszköz, mint az emberi kéz. Nem
mellesleg, jó, ha az ember a tapintásával is érzékeli a föld
minőségét. Bízzanak bennem, ez csak föld, könnyen lemosható!
– Kinevet minket! – szólalt meg Angié.
Edward csak mosolygott.
– Az ember már a történelem hajnalán is termesztett
növényeket a maga táplálására. Sok olyan növény van, amely
emberi beavatkozást igényel a fejlődéshez, mint ahogy olyanok is
léteznek, amelyeknek a magja csak akkor termékenyül meg, ha
áthalad a madarak tápcsatornáján. Mi a magunk részéről
egészséges talajba ültetjük, öntözzük, gyomláljuk, aztán békén
hagyjuk őket. A növények pedig cserébe gyümölcsöt, magot,
virágot hoznak, melyet jóízűen elfogyaszthatunk.
Ezután Edward néhány bambuszrudat vett a kezébe, és
hozzám fordult.
– Segítene támasztékot állítani a paradicsomtöveknek?
– Hogyne – feleltem. Leporoltam valamelyest a kezem,
felálltam és fogtam néhány bambuszrudat. Edward ötöt-hatot
leszúrt egy hozzávetőleges körben. Én követtem a példáját.
– Lényegében egy gúlát vagy sátorfélét építünk, ha érti, mire
gondolok. Döntse középre a rudakat, és kösse össze őket felül a
spárga segítségével. Vesse át a spárgát rajtuk, és fonja köréjük
úgy, hogy egyensúlyban legyenek, és stabilan álljanak. – Gyors
kézmozdulatokkal el is kezdte a kötözést, majd váratlanul
megfogta a kezem, a rudakhoz emelte, és a kezembe nyomta a
spárgát. – Én fogom a bambuszt, maga pedig tekerje rá a
spárgát. Menni fog? – Ránéztem, tekintete meleg és barátságos
volt. – Nem nagyon tudja elrontani. Csak csinálja úgy, ahogy
jónak érzi, a lényeg, hogy a kis kunyhót összetartsa.
Fogtam a spárgagombolyagot, és megpróbáltam utánozni a
mozdulatait. Sorban egymás után rátekertem a spárgát a
rudakra. Igaza volt, szinte magától ment. A kis gúla hamarosan
szilárdan állt.
– Hogyan vesszük rá a paradicsomtöveket, hogy rákússzanak
a rudakra? – kérdeztem tudatlan kíváncsisággal. – Tényleg
rákúsznak? Azt hiszem, még sosem láttam paradicsomtövet.
– Legyen nagyon óvatos, ott vannak maga mögött – felelte.
Lassan megfordultam, és nyúlánk kis zöld palántákat láttam
egy tálcán felsorakoztatva.
– Ártalmatlannak tűnnek – mondtam.
– Azok is – mondta. – A paradicsom az egyik kedvencem.
Könnyű felnevelni, a tövek többnyire gazdag termést hoznak, és
ha sikerül távol tartani tőlük a hernyókat, elég csak ott állni
mellettük a napsütésben, és lakmározni a gyümölcsükből. –
Megnyalta a száját, mint egy kisgyerek. – Mennyei!
– Mi mennyei? – szólalt meg mögöttem egy hang. Riadtan
hátrafordultam. Annabel bukkant föl épp mögöttem,
szemlátomást teleportált.
– A paradicsom – felelte Edward. – Szeretnél segíteni
anyukádnak az ültetésben?
– Persze! A virágaimmal már végeztem.
– Megnézhetem? – kérdezte Edward mosolyogva. Annabel
bólintott, és elindult, mutatva az utat Edwardnak, aki menet
közben még visszaszólt nekem: – Először az öntözőrendszert
építjük ki, úgyhogy kérem, addig hozzon egy fekete csövet,
mindjárt visszajövök.
Csak álltam és néztem utánuk, ahogy távolodnak. Milyen
kicsinek látszott Annabel Edward mellett! Aztán megráztam
magam, és elmentem csőért.
Mint kiderült, az oly fellengzősen és szakszerűen hangzó
csepegtető öntözőrendszer kiépítése valójában annyit jelentett,
hogy árkokat ástunk a majdan elvetni kívánt magok vonalában
és beletemettük a csövet, két végét szabadon hagyva, hogy egy
nálam szakavatottabb ember majd csatlakoztassa a tényleges
vízforráshoz. Ennyi volt az egész. Edward ekkor az órájára
nézett, és odahúzott egy tálca paradicsompalántát.
– Még maradt annyi időnk, hogy ezeket elültessük. Lássunk
hozzá.
Annabel megmutatta, hogy kell a palántát elültetni, majd
együtt folytattuk. Egy-két tő után rájöttem, hogy élvezem,
ráadásul a paradicsompalánták kellemes illatot árasztottak. Vagy
nem is kellemes, hanem érdekes, fűszeres-zöld illatot. Még a
kezemen is éreztem, és a napsütötte levegőben. Hirtelen
ráébredtem, hogy az érzékeim jobban el vannak foglalva, mint
általában, és talán ez magyarázza, hogy a fejem nem zsong a
szokásos önmarcangoló belső monológtól. Használtam a kezem, a
szemem, az orrom, a fülem (figyeltem a gyilkos méheket,
hallottam, ahogy a madarak veszekednek valamin, félig-meddig
eljutott hozzám a többi kertészpalánta beszélgetése, és amint
Clare cérnahangján oktatja Lisát mindenről, amit a macskák
cicijéről tudni kell). Eltöprengtem, miként lehetséges, hogy
mindez ilyen pihentető, holott jelentős fizikai aktivitással jár
együtt. Nyilván szimbolikus tanulságot kellett volna levonnom,
de bolond lettem volna hajkurászni a magyarázatokat. Évek óta
először felhagytam a gondolkodással, és csak a földet túrtam.
 Az uborka termesztése
Miután elvetetted a magokat, óvd őket a kártevőktől
védőhálóval, háncskosárral vagy egy idomított szirti tussal. Ami
éppen kéznél van.
• Időnként ellenőrizd az ujjaddal a talaj nedvesség-tartalmát:
ha a földet az első ujjpercedet beledugva még száraznak érzed,
elő az öntözőkannával!
• Ha nem tudod kihúzni az ujjad, túllocsoltad. Az egyenetlen
öntözés kesernyés ízűvé teszi a termést.
• Lassan locsold a növényt, reggel vagy kora délután, a leveleit
kikerülve. A lehulló vízcseppek ugyanis nagyítólencseként
gyűjtik be a napsugarakat, és a zsenge levelek könnyen
megégnek és megsértődnek.
• Permetezz az indákra cukros vizet, hogy odacsábítsd a
méheket, és növeld a terméshozamot.
• Ha az uborka nem hoz termést, akkor az első virágai mind
hímivarnak voltak. A hím-és nőivarú virágoknak egy időben kell
nyílniuk. Várj türelemmel!
 Nyolcadik fejezet
Miután a foglalkozás hivatalosan befejeződött, mi még
maradtunk, ácsorogtunk, és beszélgettünk. Gene még mindig
mosolytalan volt, de jókedvű, aminek tulajdonképpen megvolt a
maga bája.
– Gene – szólítottam meg, azzal az elhatározással, hogy
megpróbálok többet megtudni a tanfolyamtársaimról -, magának
vannak gyerekei?
– Igen – bólintott -, kettő, az egyik nemsokára végez az
egyetemen, a másik pedig az első babáját várja. Nagyon izgatott
vagyok! A feleségem elment hozzá látogatóba, rém csendes a ház
nélküle.
– Akkor akár el is jöhetsz hozzánk, és nálunk ehetsz –
kotyogott közbe Clare, aki megkedvelte Gene-t, talán mert
támogatta a traktorvezetésben. – Anyukám azt mondta, hogy
pizzát rendel, amikor kertészkedünk.
Gene elmosolyodott egy kicsit, ami, mint bizonyára mindenki
kitalálta, az enyhe homlokráncolást jelentette nála.
– Ó, köszönöm, Clare, de nem fontos. Anyukádnak biztos épp
elég a dolga vendégek nélkül is.
– Ami azt illeti, már vannak vendégei – szólt közbe Edward,
csatlakozva hozzánk Hihetetlenül Jóképű Bobbal együtt. –
Bobbal átmegyünk hozzá, hogy segítsünk a hátsó kertjét
gyönyörű oázissá varázsolni.
Mosolyogtam, de kissé zavartan, amiért mindenkinek az
orrára kötötte, hogy átjön.
– Én is ott leszek – jegyezte meg Rachel -, és úgy tervezem,
hogy többnyire a fürdőszobában fogok állni, és az orrom mellett
növekvő pattanást vizsgálgatni. Aki jön, megcsinálhatja
helyettem, ami elvileg az én reszortom lenne.
Körbenéztem a társaságon. Mért is ne?
 – Voltaképpen szívesen látok bárki mást is, aki szeretne
átjönni, vidáman pizzázhatnánk és leszólhatnák a kertem. Angié,
szerintem Rob jól eljátszana a gyerekeimmel. A ház kész
kupleráj, és tényleg mindössze annyit tehetek, hogy rendelek
néhány pizzát, de szerintem jó mulatság lenne – jelentettem ki.
Megvontam a vállamat is, igyekezvén a szívélyes vendégszeretet
és a lezser kényszermentesség elegyét kifejezni. Belül általában
mogorva, magamnak való ember vagyok, ám kifelé néha
önmagam számára is meglepően barátságosan viselkedem.
Fantasztikus módon valamennyien igent mondtak. Edward
repesett.
– Ha mindannyian ott leszünk, szerintem még ma délután
végzünk. Nagyszerű lesz!
– És a jövő héten az én kertemet is megcsinálhatja – mondta
nevetve Angié.
– Miért is ne? Legyen ez a projektünk! Mindenki kertjét
megcsináljuk! – jelentette ki Edward ünnepében. – Van kertje,
Angéla?
Nincs – fordította komolyra a szót Angié csak erkélyem.
Vagyis tulajdonképpen két erkélyünk van, mert anyám a
szomszédban lakik, és az elválasztófalat tíz éve kivettük. De föld,
az nincs.
– Ragyogó! – válaszolt Edward sugárzó tekintettel. –
Balkonládás kert! Az is gyönyörű lehet.
Angié kétkedően nézett, és inkább témát váltott. Mindenkinek
megadtam a címem, és a kocsik felé Indultunk. Be kell vallanom,
kicsit gyorsan hajtottam, hogy minél hamarabb hazaérjek, és
eltakarítsam a legnyilvánvalóbb egészségügyi kockázatot rejtő
tárgyakat, mielőtt a többiek megérkeznek. Ám Eloise és Frances
szemlátomást megdöntötték a pedagógusok szárazföldi
sebességrekordját, ugyanis már a házam előtt álltak, mire én
begördültem.
– Siettünk – mondta mosolyogva Frances hogy segítsünk
kicsit rendet rakni, mielőtt a társaság elözönli a lakását.
Egy másodpercig arra gondoltam, úgy teszek, mintha erre
semmi szükség nem lenne, de aztán a józan ész kerekedett felül.
– Remek! A lakás olyan, mintha katasztrófa sújtotta terület
lenne, el sem tudják képzelni, mennyire.
– Húsz évig általános iskolában tanítottunk – mondta Eloise
nevetve -, úgyhogy bármit el tudunk képzelni. Ha azt hiszi, két
gyerek káoszt csinál, meg kellene néznie, mire képes két tucat.
Frances helyeselt, és elindult a nyomunkban a házba, ahol
most kivételesen nem terjengett kellemetlen szag.
– Amikor elkezdtünk tanítani, egy osztályban gyakran
harminc tanuló is volt, és az óra nemegyszer anarchiába torkollt
– tette hozzá. Nevetett, ami megnyugtatóan hatott, pedig annak
idején kimondottan félelmetes lehetett a helyzet.
Eloise körülnézett a konyhában, ahol még szanaszét hevertek
a reggelinél használt edények.
– Tulajdonképpen nem is olyan vészes – mondta, még ha
nyilvánvalóan nem is volt igaz. – Esetleg bepakolhatok a
mosogatógépbe, amíg Lilian letörli az asztalt és a pultot, Frances
és Rachel pedig a gyerekekkel a többiről gondoskodik.
Kinyitotta a mosogatógépet, és nekilátott. Olyan... elszántan!
Ekkor megszólalt a csengő, az ajtóhoz mentem, hogy kinyissam.
Angéla érkezett meg Robbal.
– Szia, siettem, hogy minél hamarabb ideérjek, és segítsek a
konyhában. Rob, szaladj, keresd meg a lányokat! – Rob azzal be
is robogott a házba. Angié rám mosolygott: – Azt hiszem,
szerelmes lett Clare-be.
– Össze fogja törni a szívét – mondtam flegmatikusan. – Clare
csapongó, mint az éjjeli lepke.
Megfordultam, és a konyhába vezettem, elhaladva a
nappaliban a Rachel és Frances vezette takarítóbrigád mellett,
melynek tagjaiként immár három gyerek hajigálta az útban lévő
tárgyakat a kanapé mögé.
 – Látom, egész akciócsapat alakult! – jegyezte meg Angié
nevetve.
– Igen, a konyhát pedig Eloise vette kezelésbe, de
hármunknak is akad munka bőven. Köszönöm a segítséget.
Angié megszorította a karom.
– Ha a jövő héten mindenki eljön hozzám, esküszöm, az egész
tágabb családi körömet be kell szerveznem, hogy kitakarítsunk,
különben be sem férnétek – mondta, majd körülnézett. – Tetszik
a házad, nagyon klassz!
Megpróbáltam a rendetlenség mögé látni. Tényleg klassz ház.
Kész romhalmaz volt, amikor Dannel megvettük, és borzasztóan
sokat dolgoztunk rajta. (Ez még természetesen a gyerekek
megszületése előtt történt, bár sokan kölykökkel a lábuk alatt
glettelik a falat és csiszolják a parkettát, még ha nehéz is
elképzelni. Folyton elkapna a kísértés, hogy befalazzam őket.)
Spanyol stílusú, földszintes ház volt, sötét színű faparkettával,
fehér falakkal, boltíves átjárókkal, és rengeteg valódi
faburkolattal. A falak nagy részét fehérre festettem, de a
beugrókban világoskékkel, sárgával, naranccsal tarkítottam, és a
gyerekszoba is színes volt. Angié tovább csacsogott.
– Racheltől tudom, hogy művész vagy, meg is látszik a házon.
– Nem, nem vagyok igazán művész – nevettem zavartan -,
csak illusztrátor.
– Mi a különbség?
Elgondolkodtam.
– A művész ihletből dolgozik, az illusztrátor viszont utasítások
alapján illusztrál egy szöveget.
Most Angié esett gondolkodóba.
– Szóval az egyetlen különbség az, hogy kinek dolgozol.
– Azt hiszem.
– Nekem nem tűnik eget verő különbségnek.
Bejött Rachel, és megmentett a választól.
 – Elkészültünk. Rávettem Eloise-t, hogy jöjjön át később
hozzám is. Úgy takarít, mint egy angyal. Állítása szerint azért,
mert annak idején képtelen volt addig hazamenni a munkából,
amíg az osztálytermet rendbe nem tette. De szerintem inkább
istenadta tehetség.
– Akárcsak egy művész – fűzte hozzá Angié foghegyről, majd
kiment a konyhába.
Rachel rám sandított.
– Lemaradtam valamiről?
– Nem igazán – ráztam a fejem. – Itt jönnek a többiek. Csak
nem buszt béreltek?
Edward, Gene, Mike és Lisa közeledett a feljárón. Gene
néhány szerszámot cipelt, Mike és Lisa egymással csevegett.
Kinyitottam az ajtót.
– Mike meg fog tanítani szörfözni – újságolta Lisa. Fölöttébb
izgatottnak tűnt. – Ma már megyünk is, miután itt végeztünk.
– Nagyon izgalmas – mondtam bátorító arckifejezéssel. –
Hollandiában bizonyára nincs túl sok lehetőség szörfözni.
– Az az Északi-tenger – felelte kacagva – nincs ember, aki
önszántából belemenne.
Tovább kuncogva az amerikaiak ostobaságán, Mike-kal
beljebb mentek a házba. Gene utánuk.
– Maga már tud szörfözni, ugye, Gene?
– Én ugyan nem – felelte homlokráncolva de a feleségem
valószínűleg szeretné, ha kipróbálnám. Óriási tervei vannak
velem.
Kezdett megváltozni a véleményem a feleségéről, sokkal
vagányabb lehet, mint eredetileg gondoltam. Edward, befelé
jövet, megállt mellettem.
– Jó napot, Lilian.
Sikerült baki nélkül visszaköszönnöm, de Edward ezzel még
nem fejezte be.
 – Csak útközben jöttem rá, hogy ez az invázió a házában nem
feltétlenül van kedvére.
– Ugyan – válaszoltam fejemet rázva -, mindenkit meghívtam,
igaz? Örülök, hogy új embereket látok az otthonomban, a
változatosság kedvéért. És túl öreg vagyok már ahhoz, hogy
zavarjon, ki mit gondol, ha felfordulás van nálam. Általában.
Edward a homlokát ráncolta. Ma elég sokan ráncolták miattam
a homlokukat.
– Lilian, maga egyáltalán nem túl öreg. Maga fiatal és szép.
Azzal sarkon fordult, és elindult a többiek után. Csak álltam
ott, mint egy gomba, egy fiatal és szép gomba, de mégiscsak egy
gomba. Még azt sem tudtam megállapítani, hogy flörtöl-e velem.
Komolyan beszélt, és közben nem is mosolygott. Mindenesetre
szépnek mondott, márpedig az ilyesmit jólesik hallani. Zavarba
ejtő, de jólesik.
Az ajtóhoz mentem, hogy becsukjam, és majdnem szegény Bob
orrára csaptam, ami neki igen fájdalma lett volna, és végtelen
veszteség minden nőnek.
– Jaj, ne haragudjon, Bob, nem vettem észre, hogy itt van.
– Mindig így járok – mondta viccelődve. – Edward megkért,
hogy hozzam el magának a növényeit teherautóval.
Ezúttal én ráncoltam a homlokom.
– A növényeimet?
– Igen, gondolom, a kertjébe szánt növényeket. Átvigyem őket
a házon, vagy van más bejárat is?
Megmutattam neki a hátsó bejáratot, ahol parkolni is tud a
teherautóval. Benéztem a teherautóba, és majd kiesett a
szemem. Tömve volt virágokkal, növényekkel, bokrokkal,
mohától és páfránytól roskadozó tálcákkal, földet, komposztot,
mulcsót tartalmazó zsákokkal, Tömlőkkel, öntözőkannákkal,
bambuszrudakkal. Járólapokkal, díszkövekkel. Még egy
madárfürdőt is látni véltem, ahogy elhaladt előttem a teherautó.
Ez már túlzás. Mentem is, hogy kérdőre vonjam Edwardot.
 Edward a hátsó kertben állt, Gene és Eloise társaságában, és
színpadiasan mutogatott ide-oda. Kezében, egek ura, a rajzom
kinyomtatott változata! Mindenki más, a hangokból ítélve, Én
kicsi pónimmal játszott a gyerekszobában. Természetesen Frank
kivételével, aki Gene mellett állt, átadva magát a simogatásnak.
Ha Gene elvette a kezét, Frank megpróbált pipiskedni – ami egy
kövér labradornál nagy szó -, hogy fejét visszatolja Gene kezének
hatókörébe. A szégyentelen!
Amint közeledtem, Gene megfordult.
– Szimpatikus a kutyája – közölte, méghozzá valódi mosollyal
az arcán. Frank tud bánni az emberekkel, el kell ismernem.
– Köszönöm – feleltem kurtán. Nem akartam, hogy eltérítsen.
– Edward, miért van tele Bob teherautója temérdek növénnyel?
Edward csodálkozva nézett rám.
– Mert meg szeretnénk csinálni a kertjét, nemdebár? Mire
mennénk növények nélkül?
Mérlegeltem a hallottakat.
– Azt hittem, először csak felméri a terepet.
– Valóban – mondta vállat vonva -, de aztán arra gondoltam,
miért ne hozzak magammal pár dolgot. Amit nem használunk fel,
visszaviszem a botanikus kertbe.
Kétkedve fürkésztem az arcát.
– Pár dolgot? Egy teherautónyi növény van odakint. Nem
vagyok biztos benne, hogy módomban áll... – folytattam, de
szégyenlősen el is hallgattam.
Edward arcán fény gyűlt.
– Ó, a költségek miatt aggódik? Egy másodpercig se törődjön
velük! Az egészet a cégem állja, ugyanis „előtte” és „utána”
fényképezni fogok, úgyhogy le tudom írni az adóból.
Tulajdonképpen azt terveztem, hogy összeállítok egy könyvet a
tanfolyamról.
– Mindannyiunk kertjéről készíthet „előtte-utána” képeket a
könyvéhez – javasolta Eloise. – Érdekes lesz nyomon követni,
hogyan változtatja meg az emberek természeti környezetét, ha
megtanulnak kertészkedni.
– Igen – helyeselt Edward -, és megkérhetjük Liliant, hogy
illusztrálja – tette hozzá rám mosolyogva. – Maga illusztrálja a
családom zöldségtermesztési útmutatóját, ugye? Erről beszélt
első alkalommal?
– Igen – vontam fel a szemöldököm meglepve – honnan tudja?
Edward vállat vont, mintha hirtelen zavarba jött volna.
– Beszélgettem a nővéremmel, aki a kiadványaink
terjesztésével foglalkozik, és említette, hogy új könyvkiadót
fogunk kipróbálni, és hogy a kiadó ideküldi az illusztrátorát... Én
csak összeraktam a két információt.
Nem tudtam, mit mondjak, csak néztem Edwardra
tanácstalanul. Rólam beszélt a nővérével? Gyakran beszélgetnek
üzletről? Némi csönd támadt, melynek Eloise vetett véget,
szerencsére. Arról érdeklődött, milyen lesz a tanfolyamról szóló
könyv formátuma, úgyhogy hagytam, hadd terelődjön el a téma,
és visszamentem a konyhába, ahonnan Rachel sasszemmel
figyelt minket az ablakon keresztül.
– Feldúltnak tűnsz. Mi a baj?
Igazából magam sem tudtam, így megfogalmazni sem sikerült.
– Az utóbbi időben feszült vagyok, talán a körülöttem zajló
változások miatt.
Rachel elgondolkodva nézett rám.
– Az a gond, hogy beültetjük a kertedet, vagy hogy beleestél
az oktatóba?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Ó, Rachel, reménytelenül
romantikus vagy! De engem nem érdekel a dolog, érted? Felejtsd
el!
Hozzáláttam a kávéfőzéshez, kiöntöttem a kannából a
maradékot – mint kiderült, egy egész adag frissen főzött, forró
kávét – a lefolyóba.
– Már főztél kávét?
Rachel bólintott.
– Az imént fejeztem be.
Most vettem észre a kezében a csészét, benne a tejszínnel.
– Jaj, bocs!
– Valahogy túlteszem magam rajta. De kérlek, főzz másikat,
méghozzá villámgyorsan, mert azt hiszem, Bobot láttam, és
szükségem van kávéra, hogy felpörgessem magam!
– Szóval tényleg lefeküdtél vele.
– Még nem. Talán később. Főzz kávét! – Letette a csészéjét a
mosogató mellé. – És ki ne öntsd a tejszínt, mert megjárod!
Elindítottam a kávéfőzőt, immár másodjára. Frances és Mike
lépett be a konyhába.
– Kezdhetjük? – kérdezték, kikémlelve az ablakon.
– Jó fejek a gyerkőceid – mondta mosolyogva Mike.
– Tényleg azok – helyeselt Frances. – Nagyon okosak és
érdekesek. Annak idején örültem volna, ha az osztályomban
tanulnak.
– Hát, ezt igazán jólesik hallani.
Egy kiáltás hangzott a kert felől, odafordultunk.
– Gyerünk, lusta népség, rajta, segítsetek! – Edward volt az,
egy zsák trágyához verbuvált hangosan segéderőt. Gene-nel
ketten kirakodtak a teherautóból, Eloise pedig elrendezgette a
növényeket a kicsiny kertben. Mindannyian kitódultunk.
Bob a teherautóval egészen a kapuig tolatott, és kitámasztotta.
Franknek sikerült valahogy felugrania a platóra, onnan
szemrevételezte a területet. Bizonyára új barátja, Gene után
szaglászott. Mivel mindenki segített, nagyon gyorsan haladtunk,
de még így is rengeteg holmi volt hátra.
– Edward, szerintem maga illúziókat kerget – ziháltam. –
Ennyi hely nincs is. Hogyan ültetünk el mindent?
 – Bízzon bennem – dörmögte. – Értek hozzá.
Clare és Annabel kacarászott. Robbal a konyhaajtóban állva
figyelték, ahogy mi, többiek izzadunk.
– Á – szólt Edward, amint felfedezte őket -, gyertek csak ide,
mutassátok meg, hová szeretnétek a tündérkertet.
A két lány visítva szaladt, Rob viszont olyan hangot hallatott,
amire csak az ötéves fiúk képesek, amikor valami lányos
tevékenységre akarják őket rávenni. Rövid hang, mely egyszerre
hasonlít nevetéshez, felhorkanáshoz és okádáshoz.
– Tündérkert? Az unalmas.
– Nagyon tévedsz! – világosította fel Edward. – A fiútündérek
elképesztően kemény harcosok, mindenféle botot, követ
használnak fegyverként. Majd meglátod. Egyáltalán nem olyan
könnyű megvédeni a tündérek birodalmát a patkányoktól és a
menyétektől!
– Remek – morgott Angié mellettem. – Rajta, tanítsa csak
meg, hogyan kell még több tárgyat elhajigálni.
– Ne aggódj – próbáltam nyugtatni -, Rob úgysem veszi be. A
tündér az csak tündér, nincs benne semmi keménység.
Ám tévedtem, Rob bevette. Kijelölték a tündérkert helyét,
akármi legyen is az, és Edward megígérte, hogy még a héten
átjön az utolsó simításokra. Sejtelmem sem volt, mit forgat a
fejében. Csak annyit hallottam, hogy valamikor a héten beugrik.
Néha aggódom, nem vagyok-e megszállott, aztán meg amiatt
aggódom, nem foglalkozom-e túl sokat magammal.
Meghozták a pizzát, és leültünk szépen együtt falatozni. Gene
még mindig csacsogós kedvében volt.
– Frances, hogyan ismerkedett meg Eloise-zal?
Egy pillanatra egymásra néztek. Eloise-nak épp tele volt a
szája, kezével egy halom olvasztott sajtot próbált megzabolázni,
így aztán Frances vállalkozott a válaszra.
– Az iskolában, hol másutt? Ezenkívül egyikünk sem járt
sehová – mondta mosolyogva. – És mivel abban az időben nem
volt tele a sajtó leszbikusokkal, mint ma, nem is viselkedhettünk
olyan nyíltan, mint most.
– Mióta tart a kapcsolatuk? – kérdezte Mike, aki egy jó meleg
trágyazsákon ücsörögve újabb pizzaszeletért nyúlt.
– Ó, már rég, van annak húsz éve is. Még alighogy elkezdtem
tanítani, és egyáltalán nem voltam biztos benne, közeledhetek-e
egy másik nőhöz. – Körülnézett, merre játszanak a gyerekek, de
ők egyáltalán nem figyeltek. – Aztán amikor az első félév végére
megvetettem a lábam, megjelent Eloise, a művészettanár, és
akkor megtörtént.
– Azóta vannak együtt egyfolytában?
– Hol igen, hol nem. Többnyire igen. – Eloise körbenézett. – És
maga, Rachel, hogyhogy szingli?
Rachel vállat vont, azzal a híres, jellegzetesen racheles
mozdulattal. – Sokat gyakorlok. Majd egy nap, ha már igazán
belejöttem, talán férjhez megyek. Egyszer régen már megtettem,
de nem tartott soká.
– Meddig tartott?
– Harminchat óráig.
– És szorgalmasan segít nekem a gyereknevelésben –
vetettem közbe könnyeden, mégis ügyelve arra, hogy kellő
nyomatékot adjak a dicséretnek.
– De szerencsére – viszonozta azonnal Rachel mosolyogva -,
ha jó kislány vagyok, éjjelente és hétvégére kimenőt kapok, és
ezt az időt arra fordíthatom, hogy rossz kislány legyek, és ez így
rendben is van. – Bob felé pillantott, aki halovány mosollyal
nézett rá. Talán nem volt olyan forró a kása, mint gondoltam.
– És maga, Edward?
– Semmi érdekes – mondta széttárva a kezét. – Én is
elváltam, van egy fiam Amszterdamban, és szintén egyedül
vagyok, mint a kisujjam.
 – Kilátásban sincs senki? – firtatta tovább Eloise.
– Pillanatnyilag nincs – mondta elvörösödve Edward.
Rachel rám nézett, szemöldökét magasra húzva. Micsoda
bolond!
Úgy tűnt, Eloise még távolról sem végzett, de Edward felállt,
és kezét a nadrágjába törölte.
– Na, folytassuk a munkát, négykor meg kell válnunk Bobtól,
és nélküle lassabban fogunk haladni.
Elgondolkodtam, vajon hová mehet Bob: fotózásra hívták?
Vagy a pártfogó felügyelőnél kell megjelennie? Mindenesetre az
biztos, hogy olyan, mint egy kertészrobot. Mi még épp csak
hozzáfogtunk a munkához, mire ő a kert végében már fel is ásta
és feltöltötte az ágyásokat, sőt teleültette virágokkal. Frances és
Eloise, Mike alkalmankénti segítségével a gyerekeket
szórakoztatta házon belül, mi, többiek pedig csak tettük, amire
utasítottak minket. Rachel a balkonládákat töltötte, én árkot
ástam a fa körül, melyet aztán feltöltöttem egy kis
marhatrágyával, beterítettem mulccsal, és alaposan
megöntöztem, Angéla pedig szép szál virágokat ültetett a ház
tövében húzódó ágyásba. Edward háttal állt nekem, de
feltehetően a rejtélyes tündérkerten dolgozhatott, mert mohával
és páfránnyal teli tálcákat láttam mellette.
Nem sokkal négy előtt Bob letette a munkát, és jól ki
nyújtózott. Minden szem rászegeződött, mint valami
műalkotásra. Nem lehetett nem rá figyelni, szentségtörés lett
volna. Befejezte a hátsó ágyást, ami úgy festett, mintha egy
kertészeti katalógusból vágták volna ki. Teljesen lenyűgözött, és
szóvá is tettem.
– Végtelenül hálás vagyok a segítségért, nagyon köszönöm,
igazán kedves magától.
– Nagyon szívesen – mosolygott könnyedén. – Ha nem
szeretnék kertészkedni, nem csinálnám, nem igaz?
– Bizonyára nem. – Egy pillanatig vártam, majd előjöttem a
farbával. Tényleg szerettem volna a végére járni. – Szóval
kertész szeretne lenni, vagy azért jött Los Angelesbe, hogy
híressé váljon?
– Szent ég, ugyan már! – kiáltott fel nevetve. – Minél többet
vagyok városon kívül, annál jobb. Itt nőttem fel, számomra ez a
hely nem kimondottan a csillogást-villogást jelenti. Mezőgazdász
szeretnék lenni, és nemsokára megszerzem a szakdiplomám a
Pierce-en. -Edward felé biccentett, aki épp a páfrányokkal
babrált. – Éppen az ő előadásaira járok, és így kötöttem ki az
ingyenes tanfolyamon. Máskülönben nem dolgoznék hétvégén.
– És most hova készül? Egy másik tanfolyamra?
– Dehogy, önkéntesként dolgozom egy alapkészségeket
fejlesztő felnőttképzésen. Anyám otthon spanyolul beszélt, így én
is. Egyszerűbb segíteni, mert kétnyelvű vagyok.
Csak meresztettem a szemem, fejemben csörömpölve
hullottak a földre feltételezéseim összetört cserepei.
– Vagy úgy, értem.
Bob ránk villantotta mosolyát, és elviharzott. Kifelé menet
még megállt, hogy váltson néhány szót Rachellel. Nem hallottam,
miről beszélnek, csak annyit láttam, hogy Rachel ránéz azzal a
félreérthetetlenül kacér mosolyával, majd bólint. Csak remélni
tudtam, hogy, úgymond, nem eszi meg Bobot vacsorára.
Ezután lassan a többiek is egymás után elszivárogtak. Végül
kettesben maradtunk Edwarddal a kertben, a hálószobából épp
fékevesztetté váló gyerekek ricsaja hallatszott. Tudtam, hogy
most már csak pillanatok kérdése, és valamelyik sírva fakad,
vagy üvölteni kezd, és ez a békés pillanat örökre elillan.
Mindenesetre ebben a pillanatban boldog voltam. Fogtam egy
üveg bort és két poharat, leültem a lépcsőfeljárón, és
körülnéztem. Mintha nem is az én kertem lett volna. Fekete,
egészséges talaj minden virágágyásban, mindenfelé zöldellő
növények, mohával-páfránnyal borított buja tisztások.
Varázslatos volt.
 Edward is odaült mellém a lépcsőre. Los Angelesben az esték
gyakran meglepően hűvösek, de még csak most ment le a nap,
meleg volt, és Edward még mindig csak pólót viselt. Időnként
éreztem, hogy meztelen karja az enyémet súrolja, bementem hát
egy kardigánért. Nem fáztam, mindössze szükségem volt még
egy védőburokra.
– Lili, a férje kertészkedett?
Meglepett a kérdés. Az emberek általában kerülik Dan
említését, engem is beleértve. Csak megráztam a fejem
mosolyogva.
– Nem, soha. Egész nap a városban volt, akárcsak én, és
valószínűleg fel sem merült benne, hogy ez a hátsó fertály itt egy
kert.
Edward somolygott.
– Feltehetően nem volt vele egyedül.
– Most sokkal szebb – mondtam helyeslően.
– Mit gondol, tetszene neki?
Végignéztem a kerten.
– Biztos vagyok benne – helyeseltem megint. – A gyerekek
élvezik, és Dan szerette nézni őket, ahogy játszanak. – Nagyot
nyeltem. – Bár Clare-t sosem láthatta játszani, túl kicsi volt még,
amikor meghalt.
Edward a kezemre tette a kezét.
– Borzalmas lehetett. Őszinte részvétem a vesztesége miatt,
Lili.
Egyfolytában mindenkitől ezt hallom. Természetesen. És
akárcsak a kérdés: „hogy vagy?”, millióféleképpen hangozhat.
Edward komolyan mondta. Gombócot éreztem a torkomban, de
erőt vettem magamon, hogy ki ne törjön belőlem a bőgés.
Váltsunk témát, könyörgök, váltsunk témát!
– És a maga felesége kertészkedett? – Jó, nem tökéletes
témaváltás, de legalább megpróbáltam. Edward elvette a kezét.
 – Nem, ő ügyvéd volt. Vagyis még mindig az.
Gyerekkorunkban futólag már találkoztunk, de csak az
egyetemen ismerkedtünk meg közelebbről. Amszterdam nem túl
nagy város, és a szüleink jó barátságban voltak egymással.
Apámék gyakran noszogattak: „Miért nem keresed meg
Annekét? Ő is odajár.” Aztán találkoztunk is, egymásba
szerettünk, és innentől minden ment a maga útján. Anneke is
szereti a virágokat, de jobbára csak vázában, nem a földben –
mondta huncut mosollyal. – A fiunk, Theo viszont imádja a földet
túrni, úgyhogy a gének mégis csak megmutatkoznak egy kicsit.
– Mennyi idős a fia?
– Tizenkét éves. – Rám nézett, az arca egészen közel volt az
enyémhez. – Sokkal jobban hiányzik, mint a feleségem,
természetesen, de mit tehetünk?
Zöld szeme volt. Vagyis szürkészöld. Irigylésre méltó
szempillákkal. És a felső ajkának íve... De miért bámulom úgy,
mint egy lökött tini? Hol jár az eszed, Lili? Leszegtem a
tekintetem, és beletöröltem a kezem a nadrágomba. Nem mintha
piszkos lett volna. Hirtelen felállt, és elindult a hátsó kerítés felé.
– Van itt egy kis gond – mondta. – Az egyik őszirózsa
magasabb, mint a többi. Nem szabadna kilógnia a sorból. –
Leguggolt, hogy megigazítsa a különc növényt, én meg csak
néztem, és olyan fizikai vonzalom ébredt bennem, amilyen már
évek óta nem.
Szörnyű.
Edward megfordult, és egy pillanatra észrevehette mi zajlik
bennem. Láttam az arckifejezésén. Mind a vonzalmat, mind a
zavarodottságot érezhette rajtam.
Felállt, és gyorsan odajött hozzám.
– Lili, jól érzi magát?
Csak a fejemmel intettem. Ezúttal képtelen voltam megálljt
parancsolni az arcomon legördülő könnycseppnek. Edward
letörölte a hüvelykujjával. Megfogta a kezemet, és megszorította.
 – Még mindig olyan szomorú. Hány éve történt?
Megráztam a fejem, még ha igaza is volt.
– Majdnem négy éve. De nem... – Valójában nem is tudtam, mi
nem. A hangom elcsuklott, lehajtottam a fejem, hagytam, hogy a
hajam előrebukjon, és ne csak az arcomat, hanem annál sokkal
többet eltakarjon.
Edward hirtelen előrehajolt, és megcsókolta az arcom, ott, ahol
a könnycsepp az imént legördült. Egyik kezével a hajamba túrt, a
másikkal megfogta az én kezemet, és egy fél pillanat múlva már
hozzá is simultam, támasztékot keresve. Szerettem volna
átengedni az irányítást, annyira fárasztó volt mindig mindent
egyedül kézben tartani.
Ám ekkor vérfagyasztó sikoltás hallatszott a ház felől, melyet
apró, dühös kiáltások követtek. Elhúzódtam Edwardtól,
bocsánatkérő arckifejezéssel, és a sebesültek segítségére siettem.
Bármilyen paradox volt is.
Mire elült a por, Edwardnak már hűlt helye volt.
Nagyjából két év elteltével kezdtek nógatni az emberek, hogy
lépjek végre. Különösen anyám, és furcsa módon Dan szülei.
Az anyósom nagyon határozott volt.
– Drágám, Dan mindannyiunknak hiányzik, de ha történetesen
te haltál volna meg, neki is azt mondanánk, hogy lépjen tovább,
és házasodjon meg újra. És ha Rachel lenne a te helyedben, te is
ugyanezt tanácsolnád neki.
Makacsul ellenkeztem.
– Én nem tenném. Tiszteletben tartanám az igényét, hogy
addig gyászoljon, amíg szüksége van rá.
Ő csak mosolygott. Szerencsés vagyok, nagyszerű anyósom
van, sokkal támogatóbb, mint a saját anyám.
– Mindig gyászolni fogsz, ahogy mi is. Dan minden áldott nap
hiányozni fog, milliónyi különféle módon, de ez nem jelenti azt,
hogy bűn lenne nevetni vagy új embereket megismerni. A
gyerekeknek apára lenne szükségük, te pedig megérdemelnéd,
hogy ne egyedül csináld végig az egészet. Ha Dan látna téged, azt
kívánná, hogy boldog légy.
Mindenki ezt hajtogatta, és már torkig voltam vele! Dan azt
akarná, hogy randevúzz, mondogatták. Badarság! Tudtam, hogy
az, mert Dannel mindent megbeszéltünk. Mindent, ezért is
hiányzott annyira. Nem lett volna ilyen rohadtul fájdalmas még
az sem, ha mondjuk lebénul.
– Ha meghalok – mondta egyszer, az ágyban fekve, még a
gyerekek születése előtt -, azt akarom, hogy teljes viktoriánus
gyászt viselj miattam, világos? – Felvettük hozzá a „megfelelő
pozitúrát”: ő hanyatt feküdt, én pedig indaszerűen köréfontam a
karomat, fejemet a vállára hajtva. Nem létezett számomra ennél
kényelmesebb, biztonságosabb hely az egész világon!
Belenevettem a nyakába.
– Úgy érted, hét év feketében, aztán három lilában, majd még
három lilában egy kicsi fehérrel?
Éreztem, ahogy elmosolyodik.
– Szerintem a lilát nem jól tudod, de igen, legyen fátylad, meg
minden, ami dukál.
– Sírjak, és szaggassam meg a ruhám?
– Szerintem a ruhaszaggatás a zsidók szokása, de persze, vess
csak be mindent. Annyi forrásból meríts, amennyiből csak
kedved tartja. – Megsimogatta a hátamat a lepedő alatt.
– Énekelhetek gyászénekeket.
– Jó, és minél hangosabban!
– És minél fájdalmasabban. És vakon bolyongok.
Dan megszorította a csuklóm, felém fordította a fejét, és
belecsókolt a hajamba.
– Na, most már túlzásba viszed. Csak annyit akarok, hogy
megadd a kellő tisztességet.
– Megkapod, édes.
 És bevallom, egyszer, már a gyerekek megszületése után, azt
mondtam neki, hogy ha meghalnék, egész nyugodtan szegődjön
el mormonnak, és vegyen feleségül akár egyszerre több nőt is, de
főleg azért mondtam, mert mérges voltam rá, hogy nem ürítette
ki a mosogatógépet. Ő erre azt válaszolta, a Playboy egész
októberi számát feleségül veszi, mire én megjegyeztem, azt csak
hiszi, megnézném, hogy a kis tizenkilenc éves szexi csibék mikor
őrülnek meg pont egy középkorú, tíz kiló fölösleget cipelő
pasasért. Ezután ő egy (piszkos) alsógatyát vágott hozzám. Ha
egyszer elhangzik egy ilyen párbeszéd, akár évődve, akár
mérgesen, az olyan, mintha kőbe vésnék.
Nem mintha fel lehetne készülni a hirtelen halálra. Ez a
legnagyobb kitolás, épp a hirtelen volta miatt. Az ember azt hiszi,
el tudja képzelni. Akárcsak amikor az első kisbabáját várja: hallja
másoktól, milyen is, menynyire fáj, és látja, mások hogy
csinálják. Aztán egyszer csak vele is megtörténik. És az első
három hónap olyan, mint Vietnam drogok nélkül. Pont olyan a
bánat is, csak sokkal-sokkal erősebb. Vietnam drogok, fegyverek
vagy a külső hámrétegek nélkül. Nem szépítem: testi sértésnek
tűnt minden lélegzetvétel, bántalmazásnak minden mosoly,
melyet a gyógyszertárban automatikusan viszonoztam, és
minden reggel, amikor egyedül ébredtem, olyan volt, mintha
ököllel gyomorszájon vágnának. Hiányzott, hogy nem hallom,
mikor fogat mos, és köpés előtt kis szünetet tart. Hiányzott, hogy
mindig úgy jött ki a zuhanyozóból, hogy volt valami ötlete, amit
meg akart osztani velem. Hiányzott, hogy nem hallom, hogy a
másik szobában beszél a csecsemőhöz, vagy a kutyához.
Hiányzott az a hang, amikor a kulcsát a zárba dugja. Hiányzott a
látványa, amikor úgy aludt, mint egy darab fa, mire a baba
ellenőrzése után dühösen bebújtam mellé az ágyba. Hiányzott a
nyaka illata. Még a bosszantó szokásai is hiányoztak, például
hogy a nedves törülközőjét mindig az ágy végére dobta. Ha most
becsukom a szemem, látom magam előtt, hogy ledobja a
törülközőt, majd lassan a tengelye körül forogva keresgéli az
alsóját, melyet a padlón hagyott.
Be is csuktam a szemem, és elaludtam, miközben néztem,
ahogy forog körbe-körbe.
 A zöldbab termesztése
A magokat az első tavaszi fagy elmúltával bármikor vetheted.
Az a jó, ha a talaj már elég meleg ahhoz, hogy könnyen
megmunkálhasd.
• Bokorbab: vesd 5 cm-re egymástól.
• Karósbab: építs neki támrendszert, és ültesd 10 cm-es
közökkel.
• A karósbabnak mindenképp szüksége van támasztékra, mely
sok mindenből kialakítható: kerítéspanelekből,
bambuszrudakból, gitárhúrokból, a vetemény köré gombolyított
fonalból, a volt férjed golfütőiből. Ami csak a kezed ügyébe kerül.
• Ha egész nyáron szüretelni szeretnél, kéthetente vesd újra.
Ha elutazol, hagyj ki egy vetést. A bab nem vár senkire. Erre
mérget vehetsz.
 Kilencedik fejezet
Meglepő dolog történt velem kedden a munkahelyemen.
Először a telefonom csörrent meg, ahogy az máskor is gyakran
megesik.
– Vendéged van a recepciónál – szólt bele Rose.
– Valóban?
– Nem, csak telefonbetyárkodom. Naná, hogy valóban. Az
illető hölgy állítólag ismer, a nevét azonban nem hajlandó
elárulni. – Hallottam, ahogy Rose a szóban forgó szegény nőre
mered. Felvontam a szemöldököm.
– Oké, hát ez igazán furcsa. Máris megyek.
Amint befordultam a folyosón, kiderült, nem vétlenül jutott
eszembe az anyósom, nem csalt az előérzettem.
– Maggie! – Szó szerint vinnyogtam örömömben, és valósággal
átgázoltam a recepción.
Maggie, a sógornőm nem csupán Dan nővére, hanem az egyik
legrégebbi barátom is. Igazság szerint őt előbb ismertem,
ugyanis egy osztályba jártunk a gimnázium első évében. Első
pillanattól kezdve tudtuk, barátnők leszünk, és nem csak azért,
mert mindketten félrenyalt emós frizurát hordtunk. Rokon
lelkek voltunk, és hiába jöttek rá azonnal a tanárok, hogy
könnyebb dolguk lesz, ha távol tartanak minket egymástól,
elválaszthatatlan páros voltunk. És aztán persze bemutatott
Dannek is. Dan halála óta mindössze kétszer találkoztunk, mert a
férjével Olaszországban élt.
– El sem hiszem, hogy itt vagy! Miért nem szóltál, hogy jössz?
– Egyre csak nevettem, és közben elhalmoztam ölelésekkel. –
Rose, bemutatom Maggie-t, a sógornőmet.
Maggie átmosolygott a vállam fölött. – Jó napot, Rose.
Elnézést, hogy nem adtam meg a nevem, de meg akartam őt
lepni.
 – Sikerült.
– Hogyhogy itt vagy? És hol van Berto?
Maggie egy pillanatra megmerevedett, és az órájára pillantott.
– Ki tudsz most jönni ebédelni?
– Persze, várj meg itt. – Visszaszaladtam a táskámért, és
megkértem Sashát, mentsen ki, ha netán megint háromórásra
nyúlna az ebéd. Kiléptünk az irodaházból, és amint kiértünk az
utcára, újból megöleltem.
– Úristen, a gyerekek teljesen odáig lesznek!
– Ha egyáltalán még emlékeznek rám.
– Biztos emlékeznek. Legalábbis úgy fognak tenni, mintha
emlékeznének. Elég kicsik voltak még, amikor legutóbb
találkoztak veled. Rachel is magán kívül lesz az örömtől,
felhívjam? – Természetesen Rachel és Maggie is barátnők
voltak, pedig Rachel két évvel alattunk járt a gimnáziumban. –
Mit szeretnél enni? Gondolom, nem olasz kaját.
Halovány mosoly villant át az arcán.
– Bármit, csak azt ne! Mit szólnál a szusihoz?
– Nagyszerű ötlet! – Mutattam magunknak az utat az
étteremig, majd miután megkaptuk az asztalunkat, egy ideig
csak ültem és néztem Maggie-t, Dan női változatát. Ugyanaz a
magas, vékony alkat, csak a haja mélyvörös, nem barna. Valami
láthatóan nyomasztotta, mert fáradtnak tűnt, pedig ez sose
jellemezte. Tele volt életenergiával és jó humorral, mint a bátyja.
– Szóval, mi újság veled? – Hiába vártam, nem érkezett
válasz. – Hol hagytad Bertót, miért nincs veled?
Maggie kiegyenesítette az evőpálcikáját, majd a szójaszósszal
kezdett babrálni.
– Berto nagy valószínűséggel éppen azzal a tanítványával
hetyeg, akiért faképnél lettem hagyva egy hónappal ezelőtt.
Helyesebben szólva, akiért faképnél hagyott. – Maggie
irodalomprofesszor volt. Azt hiszem, fizikai fájdalmat okozott
neki a passzív szerkezet.
– Nem igaz.
– De bizony – rázta meg a kezét.
– Ugye, csak viccelsz?
– Miért, vicces?
– De hát Berto szeret téged!
– Ő is ezt mondja. De érdekes módon az irántam érzett
szerelme nem gátolja meg abban, hogy másba döfje a péniszét,
amire ő azt mondja, nem tehet róla, ez a szenvedély, ez az amore,
ez egy hatalmas hülyeség. – A rám tekintő szempárból láthatóan
kiapadtak a könnyek. – Nem tudom, mitévő legyek, és mivel
véget ért a félév, inkább hazarepültem. A szüleim nem is tudják,
hogy már itthon vagyok.
Odajött hozzánk a pincér, mi pedig eljátszottuk, ahogy az
ember a társas információcsere kedvéért két perc erejéig szokta,
hogy minden a legnagyobb rendben, majd visszazökkentünk a
beszélgetésbe.
Maggie arca kissé zöldesnek tűnt. Talán a szusi mégsem volt a
legjobb ötlet.
– Jól vagy? Úgy festesz, mint aki mindjárt hányni fog.
– Azt hiszem, jól vagyok. Olyan ez, mint valami álom, és nem
az, amelyikben Johnny Depp pont a házam előtt kap defektet.
Azt hittem, kívül-belül ismerem Bertót.
– Ahogy én is – bólintottam -, egyszerűen nem térek
magamhoz. Ez nem vall rá.
Maggie arca grimaszra húzódott.
– Hát, köztünk is így indult a dolog, amikor megismerkedtünk.
Tényleg. Maggie az egyetem második évét Olaszországban
töltötte, hogy megtanuljon olaszul, és mélyrehatóbban
tanulmányozhassa Dantét – micsoda téma! – majd más nőként
tért haza. Nem csupán olaszul tanult meg, de szenvedélyesen
beleszeretett Bertóba is, aki szintén Dantét kutatta, és akivel
aztán minden lehetséges szünidőt együtt töltöttek, amíg le nem
diplomáztak. Emlékszem arra is, milyen lenyűgöző és vicces volt
Berto, amikor először jött látogatóba Amerikába. Mindannyian
beleszerettünk egy kicsit, még a fiúk is, mert annyira sármos
volt, és különleges, és csodálatos, és ízig-vérig olasz. Miután
lediplomáztak, azonnal össze is házasodtak, és attól kezdve
Dannel minden évben legalább egyszer ellátogattunk hozzájuk.
Mindketten tanárok voltak, mindig pici, történelmi lakásokban
laktak, lassan egyre feljebb kapaszkodtak a ranglétrán, egészen a
professzori fokozatig, és Firenzébe költöztek, ahol ugyancsak
történelmi, de valamicskével nagyobb lakásokban laktak. Idilli
kapcsolat. Most viszont kétségtelenül vége.
Maggie egyre jobban kiborult.
– Miért van az, hogy a férfiak második esélyt is kapnak arra,
hogy elveszítsék a fejüket, míg tőlünk azt várják, hogy
méltóságteljesen öregedjünk meg?
– Téged sem akadályoz meg semmi abban, hogy fiatalabb
pasikat cserkéssz be magadnak – feleltem vállat vonva.
Mély lélegzetet vett.
– Ráadásul olyan sokáig szerettünk volna gyereket. Azt
hiszem, jobb is, hogy végül nem lett. – Csillogni kezdett a szeme.
– Bár ha összejött volna, talán ő sem szeret bele valaki másba.
Megérkezett a szusi. Az evés kedvéért felfüggesztettük a
beszélgetést. Maggie kétségkívül éhes lehetett, mert az
angolnatekercsek fogyasztása közben fokozatosan visszatért a
színe.
– Tudod, mi a legrosszabb az egészben? – szegezte rám az
evőpálcikáját.
Megráztam a fejem. Számomra az egész elég rossz volt.
– Igazából még csak hibáztatni sem tudom. Mármint persze
hibáztatom, nagyon is hibáztatom, hiszen egy önző szemétláda,
mégis, amikor színt vallott, látszott rajta, hogy majd kicsattan a
boldogságtól. Felkeltette ennek a bájos fiatal nőnek az
érdeklődését, akivel együtt járnak múzeumba, vagy egész nap az
ágyban szexelnek, éjszakába nyúló beszélgetéseket folytatnak,
Az egész olyan, mintha újból a húszas éveiben járna. És én
megértem, miért olyan vonzó ez neki, ugyanakkor dühít, hogy
vonzóbbnak találja, mint annak a nőnek az érzéseit, akivel már
oly régóta házas.
Tanakodtam, mégis mit lehetne erre mondani.
– Figyelj, elképzelhető, hogy idővel alábbhagy ez a nagy
fellángolás, és visszakönyörgi magát hozzád!
Megrázta a fejét, majd kevert még egy kis wasabit a
szójaszószos tálkájába.
– Engem az már nem fog érdekelni, végeztem vele egyszer s
mindenkorra.
– A harag beszél belőled.
– Igazad van. De azt tervezem, hogy egy darabig még
őrjöngök, aztán idővel szép elegánsan közönyösre váltok. Lehet,
hogy amikor a csaj elhagyja másvalakiért, akinek a hasa nem lóg
rá a péniszére, visszakéredzkedik hozzám, de én nem tudnék
többé bízni benne. – Ekkor egész közel hajolt hozzám. – A haját
is befestette.
– Na ne!
– De bizony. És vett egy sárga Vespát.
Muszáj volt nevetnem.
– Ezt nem mondod komolyan!
– De igen. Nyakba kötött pulóverrel ugrál motorra fel,
motorról le, mint egy Fellini-filmben.
– Majd még megüti a guta, és meghal.
– Reménykedni lehet. De akkor nekem megszakad a szívem,
ez a gond. Még mindig szeretem, ugyanakkor gyűlölöm is,
megalázottnak érzem magam, miközben Szégyenkezem miatta,
örülök a boldogságának, de féltékeny is vagyok rá.
Elfogyasztottam az utolsó tekercsemet, és intettem a
pincérnek, hogy hozzon még egy kólát.
– Nem tudom felérni ésszel, hogyan tudsz akár egy kicsit is
örülni a boldogságának. Berto egy igazi seggfej.
Elhúzta a száját. – Az tuti. Csak tudod, rettentő sokáig
szerettem őt, és én voltam egyben a legjobb barátja is. Ha egy
pillanatra félreteszem a dühömet és a csalódottságomat, ami
nem könnyű, azt látom, hogy boldog, és én azt szeretném, ha
boldog lenne. Közben meg azt kívánom, hogy nyilvános helyen
veszítse el az uralmát a záróizma felett. – Hirtelen elhallgatott. –
Olyan nehéz ez az egész!
És végre kitört belőle a sírás.

Ebéd után Maggie elindult a szüleihez, hogy velük is megossza

a híreket, én pedig igencsak felkavart lelkiállapotban mentem
vissza az irodába. Elértem azt a kort, amikor a párok, akiknek az
esküvőjén anno én is részt vettem, már válófélben vannak.
Valamiért ez általában a gyerekek harmadik-negyedik osztályos
kora körül szokott bekövetkezni.
Ez a szitu, persze engem kivéve, mivel az én férjem idő előtt
feldobta a talpát. Először összeházasodtok, szeretitek egymást,
rengeteget szexeltek, néha vitatkoztok, de alapvetően minden a
legnagyobb rendben. Majd megszületnek a gyerekek, és abban
egyetérthetünk, hogy ez már önmagában hatalmas feladat. A
helyzettel járó stressz hatására vagy egymáshoz közelebb, vagy
egymástól távolabb kerültök, és ha szerencsések vagytok, az
előbbi az igaz. Telnek-múlnak az évek, és először a szex és az
együtt töltött idő hiányáról vitatkoztok, majd egyszeriben már
egyik sem hiányzik, és kezdtek megkönnyebbülni, amiért már
igényetek sincs ilyesmire.
Nem beszélitek meg többé egymással, kivel mi történt aznap,
hiszen ki a fenét érdekel? Ha hallotok egy jó viccet, már nem
veszitek a fáradságot, hogy a másik kedvéért újra elmeséljétek.
Ha olvastok egy jó könyvet, a barátnőtöknek adjátok kölcsön,
mert férjetek másmilyen könyveket szeret. Aztán bimm-bamm,
vége az egésznek. 31... 32... 40, 50, 60, és már el is patkoltál.
A liftből kiszállva Rose-t pillantottam meg az asztal tetején.
Tényleg az asztal tetején állt. Az jutott eszembe, hogy a Poplar
Pressnél eltöltött egy évtizedes pályafutásom alatt még egyszer
sem láttam a bokáját. Egy kicsit kezdtem fárasztónak érezni a
napot.
– Rose! Csak nem egeret láttál?
– Nem, Lilian. Tiltakozásba kezdtem! – válaszolta fejcsóválva.
– Értem. Igényt tartasz támogatókra?
– Nem, de csatlakozhatsz, ha kedved tartja.
– Mi ellen tiltakozunk? – érdeklődtem, miközben táskámat a
földre tettem.
– Meg akarják szüntetni az osztályt.
– Mármint melyik osztályt? – néztem rá meghökkenve.
– A miénket. A kreatív osztályt.
– Tessék?!
Rose egy pillanatra olyan volt, mint régen.
– Lilian, légy szíves, fogd már fel! Az ebédszünetben Roberta
King kisasszony lejött hozzám. – Hirtelen megsajnáltam King
kisasszonyt. – Megkért, hogy üljek le, majd megköszönte több
évtizedes munkámat, és kirúgott. Jobban mondva megkísérelt
kirúgni.
– Mégsem rúgott ki? – Atyaisten, pedig mindössze két órát
voltam távol!
– Tulajdonképpen kirúgott, amit én nem fogadtam el, és
továbbra sem vagyok hajlandó elfogadni. Mindenkinél régebb óta
dolgozom itt, engem nem lehet csak úgy kirúgni! – A mondat
végén felemelte a hangját, és toppantott egyet gyógycipőbe
bújtatott lábával.
– És aztán mi történt?
– Bevonult a nagy konferenciaterembe, és mindenkit
behívatott – nézett rám a szemöldökét ráncolva.
– Ha gondolod, felmászhatsz ide az asztal tetejére, de
szerintem King kisasszony a többiekkel együtt téged is a
konferenciaterembe vár.
A francba! Gyorsan felkaptam a táskámat.
– Mikor történt mindez?
– Néhány perce – mondta közömbösen.
Sarkon fordultam, és elindultam a nagy konferenciaterembe.
Miután a valóság törvényszerűségei a szemem láttára szűntek
meg működni, félig-meddig arra számítottam, hogy útközben
egy olvadozó zsiráf vagy egy óriási babafej jön szembe.
A konferenciaterem majdnem zsúfolásig megtelt. Igaz, nem
voltunk sokan, de a terem sem volt valami tágas. Amikor
beléptem az ajtón, Roberta épp beszélt, de hirtelen elhallgatott,
és reflexszerűen rám mosolygott. A társas érintkezés évszázados
beidegződései miatt visszamosolyogtam. Pedig belül valósággal
tomboltam.
Leültem a síró Sasha mellé, és megszorítottam a kezét.
Roberta megköszörülte a torkát.
– Örülök, hogy te is itt vagy, Lilian, igaz, rendkívül szomorú
nap ez a mai. Ahogy a csapat többi részének az imént már
elmagyaráztam, a vezetőség úgy döntött, hogy minden új
megbízást kiközvetít a tengerentúlra. Mint te is jól tudod, így is
túlnyomórészt szabadúszó írókat foglalkoztatunk.
Hirtelen mindenki Eliotra szegezte a tekintetét, mivel ő volt a
teremben az egyetlen írói beosztásban jelen lévő személy.
– Én inkább amolyan szerkesztőféleség lennék – hebegte Eliot
elpirulva.
– Míg a szerkesztőség minőség-ellenőrzési megfontolásokból
házon belül marad – folytatta Roberta -, az illusztrátorok, a
tördelők és a tipográfusok szabadon távozhatnak, miután
végeztek a még folyamatban lévő munkáikkal.
 Hosszú csend állt be, majd egy nő, aki tördelőként dolgozott,
felemelte a kezét.
– Van lehetőség előbb távozni? – kérdezte.
– Természetesen igen – válaszolta Roberta meglepett arccal. –
De ha valaki a hivatalos elbocsátás előtt távozik, nem lesz
jogosult a társadalombiztosításra, sem a munkanélküli-segélyre,
sem a...
Itt félbe is szakította mondandóját, ugyanis a nő hirtelen
felpattant.
– Ez engem mind nem érdekel, én már itt sem vagyok! –
jelentette ki. – Éveken át spóroltam, félretettem minden sovány
jutalmat, túlórapénzt, így összegyűlt annyi tartalékom, hogy az
álmaimnak élhessek.
– Lángoló arccal kapkodta össze a holmijait. – Kanadába
költözöm, és miniatűr pónilovakat fogok tenyészteni. Az állásom
elvesztése csak megadta hozzá a löketet, amelyre már oly régóta
vártam.
– Csak úgy kiköltözhetsz Kanadába? Nem kell hozzá vízum
vagy bármilyen egyéb engedély? – vetette fel Eliot, a Szerkesztő.
– Nem kell, mivel kanadai vagyok – válaszolta a Tördelő
meglepett arccal. – Fél évig dugtunk 2009-ben, és nem tudtad?
– pillantott rá szemrehányóan.
A férfi megrázta a fejét.
– A pónilovakról tudtam...
A tördelő vállat vont, majd távozott, hallottuk, ahogy hujjogat
végig a folyosón.

A gyerekek a rájuk jellemző önuralommal fogadták a hírt.

Clare reakciója egy „juhé” volt, mert szerinte a munka csak
unalmas kötelesség, míg Annabel az iráni érdeklődött, meddig
lesz elég a tartalékunk.
– Sokáig. Nem maradok örökre munka nélkül, és a bankban is
van némi megtakarításunk. Ki fogunk jönni, emiatt ne aggódj!
 A konyhapultnak támaszkodva néztem, ahogy elmajszolják az
iskola utáni lekváros-mogyoróvajas uzsonnájukat. Leah épp a
gyerekek szobájában pakolt, és éreztem, hogy hallgatózik.
– El kell majd adnunk a házat? – kérdezte Annabel
aggodalmasan.
Mégis mióta jut eszükbe a hétéveseknek ilyen marhaságon
aggódni? Vajon a fonott copfos buksijukat összedugva babázó
kislányok valójában az ingatlanpiac hanyatlásáról beszélgetnek?
Barbie Malibu Beach-i házát is elárverezik? Netán a végrehajtók
lefoglalják a dzsipjét? Per pillanat hálás voltam, amiért Dan
életbiztosításának köszönhetően a ház ki van fizetve. A halálából
származó egyetlen pozitívum, hogy nem válunk hajléktalanná. Az
már más kérdés, hogy a házban fűteni és világítani is kell.
– Nem, a házat nem kell eladnunk. Tulajdonképpen nem fog
túl sok minden változni, leszámítva hogy többet leszek itthon.
Egy hónapig még egyébként is bejárok dolgozni, mert néhány
munkát be kell fejeznem. – Nem tudtam megkérdezni Roberta
Kinget a zöldséghatározó sorsáról, és nem voltam benne biztos,
hogy már hivatalosan is elvállalták-e, vagy sem. Lefirkantottam
egy cetlire, hogy másnap ne felejtsem el megkérdezni.
Leah kijött a konyhába, de kerülte a tekintetemet,
Annabelnek, a kis antropológusnak rögtön feltűnt, de kivételesen
nem tette szóvá. Ehelyett megint engem vett célba.
– A McDonald’sban bármikor kaphatsz munkát.
Ezen Clare is fellelkesült.
– Igen! Dolgozz a McDonald’sban! Legalább kapunk
ingyenkrumplit!
Clare imádja a mcdonald’sos krumplit, szinte függő. Persze
csak a kokain miatt, amivel megszórják, – Nem fogok a
McDonald’sban dolgozni. Az is lelhet, hogy egyáltalán nem
keresek munkát, inkább szabadúszó maradok.
– Mi az a szabadúszó? Ingyen járhat az uszodába? – kérdezte
Annabel kétkedő tekintettel.
 – Megetted az uzsonnádat? – Annabel bólintott. – Kérsz még
valamit? – Megrázta a fejét. – A szabadúszó nem azt jelenti,
hogy valaki ingyen jár úszni, hanem hogy magának dolgozik.
– És akkor hol fogsz dolgozni?
– Hát itthon – feleltem derűsen.
Egy pillanatig senki nem szólt. Clare visszatolta a székét a
helyére, és a tányérját a mosogatóba tette.
– Szerintem ez jól hangzik – felelte végül. – Mindig itthon
leszel. Kipakolhatjuk a garázst, berendezhetnéd ott az irodádat. –
A hirtelen jött ötlettel együtt el is viharzott, és Franket
szólongatta, hogy menjen vele játszani. Frank gyakran hevert
Clare mellett, aki műanyag állatkáival bonyolult képzeletbeli
játékokba merült, ám időnként Frank véleményét, tanácsát is
kikérte. Soha nem hallottam, hogy Frank válaszolt volna, de
minden bizonnyal így is sokat hozzátett a játékhoz.
– Van házi feladatod? – kérdezte Leah Annabelt.
– Csak olvasnom kell.
– Ugye, bemész a szobádba, és hozzáfogsz?
– Persze. – Annabel felkelt, és besietett a szobájába, de azzal a
lendülettel már jött is vissza. – Clare és Frank olyan hangos,
olvashatnék inkább a te szobádban?
Beleegyezően bólintottam.
Leah ekkor rám emelte a tekintetét.
– Szóval... ezek szerint nem lesz munkám?
Hát ez a csaj nem kerülgeti a forró kását. – De igen, legalábbis
egyelőre biztosan – nyugtattam meg. – Ha egy-két hónapon
belül nem találok munkát, elképzelhető, hogy újra át kell
gondolnunk a helyzetet, de szerintem erre nem fog sor kerülni.
Fogalmam sincs, milyenek a szabadúszó munkalehetőségek, de
igazából szeretnék készíteni egy könyvet.
– Milyen könyvet? – kérdezte kíváncsian.
– Gyerekkönyvet, azt hiszem. Tulajdonképpen nem is tudom.
– Ami igaz volt, mert abban a percben tényleg nem tudtam, mi a
fenéhez fogok kezdeni. Ezért a legkézenfekvőbb dolog mellett
döntöttem: készítettem egy hatalmas gyümölcsös
fagylaltkelyhet, és felhívtam a húgomat.
 A fokhagyma termesztése
A fokhagymát könnyű termeszteni, és hosszú vegetációs
Időszaka végén számos fejet hoz. Nemcsak a vajnak ad ízt,
hanem természetes kártevőriasztó is.
• Ne a bolti fokhagymagerezdet ültesd el. Lehet, hogy nem a te
környékednek megfelelő változat, plusz valamivel kezelik őket,
hogy tovább álljanak el. Ettől rosszkedvűek és nem akarnak
csírázni. Ki lepődik meg ezen?
• A gerezdeket 10 centire ültesd egymástól, öt centi mélyre,
vastag végükkel lefelé.
• Tavasszal, amikor felenged a föld, megjelennek a csírák, és
eltűnnek a szomszédból a vámpírok.
• Betakarításnál óvatosan emeld ki őket a kerti villával, töröld
meg őket és két hétig szikkaszd egy árnyékos, szellős helyen.
Fonatot is készíthetsz belőlük, hogy minden oldalukat egyformán
érje a levegő.
• Vannak emberek, akik megeszik a nyers fokhagymát, mert
szerintük örök életük lesz tőle. Szerintem inkább elkerülik őket
utána az emberek, amitől nem örök lesz az életük, hanem békés.
Csináld te is, ha akarod.
 Tízedik fejezet
Rachel épp vacsoraidőben érkezett, és magával hozta Maggie-
t. A szülei örültek, hogy láthatták, mesélte Maggie. Sajnálták,
hogy így alakult a házassága, és készek voltak kicsináltatni
Bertót.
– Milyen egyszerű lenne ráküldeni a maffiát, és megöletni. Az
isten szerelmére, Olaszországról van szó!
Az édesapja, aki az én apósom, rendkívül praktikus
gondolkodású ember. (Ugye, milyen furcsa? Ha elválsz valakitől,
rögtön a családjából is kiszakadsz, megszűnnek a rokoni
kötelékek. Ha viszont a férjed meghal, továbbra is megmarad a
rokonság. Volt sógornő? Nem, az nem jó, mivel nem ő halt meg.
Exanyós? Nem, hiszen attól még, hogy meghalt a fia, az anyósod
marad. Ez meglehetősen becsapós és szemléletes példája a nyelv
égbekiáltó hiányosságainak.)
A következő napirendi pont a Mi a fenéhez kezdjen most
Lilian? című vita volt, amiből persze Leah és a gyerekek is
kivették a részüket.
– Esetleg folytathatnád a tanulást, tanulhatnál valami teljesen
mást. – Rachel Maggie-n kívül két üveg bort is hozott magával,
így egyre kedélyesebbé vált a hangulat.
– Mint például?
– Mondjuk atomfizikát – ötletelt Maggie széles
kézmozdulattal.
– Nem, túl sok benne a matek, az nem lenne nekem való –
vetettem ellen.
– Lehetnél állatorvos – javasolta Rachel.
– A saját háziállataimat is alig tudom életben tartani –
ellenkeztem ismét.
– Legyél fagylaltos! – szállt be Clare is. – Imádom a fagyit.
– Én is szeretem, de nem hinném, hogy anyagilag jövedelmező
vállalkozás lenne – válaszoltam mosolyogva.
– Hát ezt próbáld beadni a Ben & Jerrynek! – ingatta a fejét
Rachel.
– És ha orvos lennél? Olyan jól tudsz másokról gondoskodni! –
szólt hozzá Annabel is, miközben Frankkel játszott az asztal alatt.
– Úgy gondolod? – kérdeztem meglepetten. – Nem jó, ahhoz is
túl sok matek kell. És egyébként is, túl öreg vagyok én már
ahhoz, hogy ennyit tanuljak – tápászkodtam fel. – Most pedig,
hölgyek, elérkezett a fürdés ideje.
– Még nem! – Clare igyekezett nagyon határozottan tiltakozni,
de mindhiába. Elindultam, hogy megengedjem a fürdővizet,
magam előtt terelgetve őt is. Az is lehet, hogy terelőkutyának
kellene állnom. Ebben óriási gyakorlatom van.
Miután megtelt a kád, és mindkét lány beleült, visszasétáltam
a konyhába egy újabb pohár borért. A távollétemben
folytatódott a tervszövögetés.
– Maggie-nek ki kell rúgnia a hámból! – jelentette ki Rachel. –
És én úgy határoztam, hogy ennek az igények most eleget is
fogunk tenni.
– Túl sokat ittál – válaszoltam. – Mindig olyankor kezdesz el
így beszélni, amikor becsípsz.
– Hogy beszélek?
– Mint valami angol úr.
– Zöld kandeláberemre, Lilian, ne beszélj már hülyeségeket!
Felvontam a szemöldökömet, de tudomást sem vett rólam.
– Szóval mi most bemegyünk a városba, Leah pedig
nagylelkűen felajánlotta, hogy addig vigyáz a gyerekekre.
Leah-ra néztem, aki rám vigyorgott.
– Biztos, hogy nem akarsz inkább velük tartani, és rám bízni a
gyerekeket? – kérdeztem. Leah mosolya hirtelen szélesebbre
húzódott.
– Nem is tudom, hogy fogalmazzak, és kérlek, ne érts félre, de
három kapatos, középkorú szingli nővel tölteni az estét nem
tűnik túl vonzó kilátásnak.
Maggie és Rachel egyszerre csattant fel:
– Micsoda kíméletlen beszólás!
– Tyű, ez gonosz volt!
Én csak nevettem.
– Nem a kapatos, hanem a középkorú minősítésen háborodtak
fel – tisztáztam. Aztán megvontam a vállam. – Na, jó, miért is
ne! De semmi őrültség, Rachel, igyunk meg valahol egy italt,
vagy üljünk be egy kávéra meg süteményre.
– Én már mérföldekkel előtted járok – mondta Rachel,
összeérintve az ujjbegyeit. – Kitaláltam, mi lenne számunkra a
tökéletes hely. Tekintheted desszertnek.

Kiderült, hogy a chippendale-bárban nem szolgálnak fel ételt.

Valószínűleg nem akarják, hogy csússzon a padló. Tényleg, a
legkevésbé sem kívánná az ember egy indiánnak öltözött, vagy
legalábbis erős izomzatú, tollas fejdíszt viselő és a nyílvesszőjét
pici tegezbe rejtő pasinak, hogy az asztalok körül ugrabugrálva
elcsússzon egy krumplihéjon. Ettől garantáltan elmenne az
étvágyunk. A felelősségbiztosításról nem is beszélve.
Rachel és Maggie húsz percig győzködött, hogy menjek velük a
bárba, melyet Rachel következetesen klubként emlegetett. Azt
mondta, ezt meg kell tennem Maggie-ért.
– Szüksége van egy kis figyelemelterelésre. Látnia kell más
férfiakat is!
– És mindenképp meztelenül kell látnia őket? – Mindketten
Maggie-re néztünk.
– Eddig még soha nem hagyott el a férjem – mondta
bizonytalanul. – Ezért nem igazán tudom, mi segít ilyenkor. De
ha esetleg javíthat a hangulatomon, hogy egy fiatal férfi vonaglik
az ölemben, akkor hajlandó vagyok esélyt adni a dolognak.
Rachel szép lassan rászegezte a mutatóujját. – Hölgyem, maga
egy zseni.
– Így van – bólogatott Maggie.
Ahogy az várható volt, a nézőközönség túlnyomó részét
hölgyek alkották, a fiatal lányok őrült nyaralásairól készült
videók pedig kispályások a többségükben középkorú nőkhöz
képest, akik push-up melltartójukból majd kiesve ordibálták,
„hadd lássuk a péniszedet!”. Átvágtam egy nő és egy asztalos
között (szerszámos övet viselt), aki látszólag a nő székének lábát
javította (legalábbis éppen ott térdelt), de majdnem feldöntöttek.
De végtére is azért voltam ott, hogy erkölcsi támogatást
nyújtsak Maggie-nek, így hát szereztem egy asztalt egy színpad
mellett, és hagytam, hogy Rachel rendeljen nekünk még néhány
italt, miközben én alaposabban szemügyre vettem a terepet.
Sziporkázó ötletparádé zajlott előttünk. Az asztaloson és az
indiánon kívül volt még egy pilóta (tányérlapkában, aranyszínű,
fonott viharzsinórral díszített útlevéllel leplezve ágyékát), egy
orvos (sztetoszkóppal és gondosan feltekert rugalmas pólyákkal),
illetve személyes kedvencem, egy kalóz (hatalmas kalapban, alsó
fertálya előtt kicsi, koponyával és lábszárcsontokkal díszített
zászlóval).
Voltak még csokornyakkendőben és bokszeralsóban flangáló
pincérek is, akiket én a magam részéről sokkal szexibbnek
találtam, miután kalózzal még nem szexeltem, olyannal viszont,
aki bokszeralsót viselt – persze csak az utolsó pillanatig -, annál
gyakrabban.
Mind fiatalok és jóképűek voltak, ami nem lett volna
ellenemre, és persze biztosan velem volt a baj, de miután többen
közülük nem néztek ki idősebbnek gimnazistáknál, másra sem
tudtam gondolni, mint hogy nem otthon lenne-e már a helyük,
hiszen másnap tanítás van. Vajon egyáltalán legálisan
tartózkodtak ott?
Maggie is kissé ideges volt, de aztán inkább a tequilafelesekre
koncentráltunk, és végül kezdett egész otthonosnak tűnni a hely.
 Óvatosan előredőltem, a könyökömre támaszkodtam, majd
odakiabáltam Maggie-nek:
– Most is hiányzik Berto, vagy sikeres a figyelemelterelés?
Maggie egy pillanatra elgondolkodott.
– Többnyire nem ő jár a fejemben – kiabálta vissza. – De néha
azért eszembe jut, és olyankor hajlamos vagyok elfelejteni,
micsoda egy szarházi csaló, és azt kívánom, bárcsak mellettem
lenne. Jaj, de szánalmas! – sóhajtott fel.
Egy táncos jelent meg az asztalunknál, szó szerint ide-oda
dobálva a micsodáját. Azt hiszem, ha a hangos zene nem nyomta
volna el, még a csattogást is hallottuk volna.
– Egy szép nagy lila folttal fogsz gazdagodni, ha nem hagyod
abba! – kiáltotta oda neki Rachel társalgási hangnemben.
– Két lila folttal – tette hozzá Maggie. – A fejed mindkét
oldalán.
A fiú erre továbbállt az asztalunktól.
– A péniszek önmagukban soha nem hoztak különösebben
lázba – kiabáltam. – A lényeg valójában odabent rejlik.
– Mármint a péniszben? – kérdezte Maggie zavartan.
– Dehogy, persze az is számít, de inkább az illető lelkivilágára
céloztam. Azt hiszem, egy szörnyű személyiséget a világ legszebb
pénisze sem leplezhet el.
– Szerintem sem – vágta rá Rachel komolyan. – Hacsak nem
elég méretes.
– Igaz – válaszoltam rászegezve az ujjamat.
– Ráadásul – folytatta belemelegedve a témába -, sokszor a
legkevésbé vonzó pénisz válik a legvonzóbbá, amikor működni
kezd.
– Ámen, tesó. Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy „kibújik
a szög a zsákból”.
– Pontosan! A rejtett potenciál a lényeg.
– Az bizony – szegeztem rá még egy ujjamat. – És ez a sok
himbálódzás biztosan nem tesz jót neki, igaz, legalább szellőzik
egy kicsit.
– Hánynom kell – jelentette be Rachel, majd felpattant, és
sietős, de bizonytalan léptekkel elindult a vécé felé. Ilyenkor
szokott az embernek olyan érzése támadni, mintha a kocsi
alvázán tátongó lyukon keresztül látná a lába alatt szaladó talajt.
Aztán egyszer csak a mosdóban köt ki, a padló felugrik majdnem
az orráig, ami nem is baj, mert így legalább szilárd talaj van
alatta.
Maggie-vel egy ideig az asztalunknál vártunk Rachelre, de
nem jött vissza. Jó helyen ültünk, csapatostul lesték a nők, de mi
nem mozdultunk. Felkászálódtam, Maggie lelkére kötöttem,
nehogy befizessen távollétemben egy öltáncra, majd Rachel
keresésére indultam.
Nem volt nehéz megtalálni. A haja kilógott az egyik fülkeajtó
alól.
– Jól vagy, Rach? – kérdeztem.
A tincsek mozdulni látszottak.
– Azt hiszem, meghaltam – válaszolta.
– Remélem, nem, mert holnap vár a munka. Fel tudsz állni,
vagy még hánynod kell?
Egy pillanatra csönd támadt, majd eltűntek a hajtincsek.
– Várj egy pillanatot, egyeztetek a szervezetemmel,
– Ismét csönd lett. – Azt hiszem, most már jól vagyok,
– Hallottam, ahogy fordul a zár, majd ott állt előttem Rachel,
úgy festett, mint akinek kutya baja sincs.
– Szundítottam egy picit, és már sokkal jobban vagyok.
– A padlón? – kérdeztem hüledezve.
– Igen, annyira nem is kényelmetlen. Nagyon fáradt voltam.
– Menjünk haza.
– Ne – rázta meg óvatosan a fejét -, inkább együnk valahol
valamit. Farkaséhes lettem. Nézzünk el a Pink’s-hez, és kapjunk
be egy hot dogot.
A Pink’s intézmény Los Angelesben. Órákig állsz sorban hot
dogért, amely, hacsak nem bélszínből készül, nem éri meg az
árát. Ráadásul a történelem leglassabban haladó sorát kell kiállni
érte. Az emberek közben rendre éhen pusztulnak, a testüket
pedig a többiek arrébb rugdossák. Abban a pillanatban mégis jó
ötletnek tűnt.
– Rachel, te zseni vagy!
– Te is, csak most hirtelen nem jut eszembe a neved. Pedig az
előbb még emlékeztem rá, de amint ki akartam mondani,
elfelejtettem.
– Lilian vagyok, a nővéred.
– Ja, persze.
Miután ezt tisztáztuk, összeszedtük Maggie-t is, majd
távoztunk a klubból, és célba vettük a hot dogost. Így legalább a
fallikus szimbólumnak sem kellett lekerülnie a terítékről.
A hűvös éjszakai levegő jót tett nekünk, és sikerült komolyabb
incidens nélkül eljutnunk a Pink’shez. Maggie elérte a részegség
csendes, tűnődő szakaszát, én viszont ingerültnek éreztem
magam. Rachel, miután a szervezetébe juttatott alkohol jelentős
részétől megszabadult, tele volt energiával, és folyamatosan
duruzsolt, akár egy Bluetooth fülhallgató.
– Bármikor taníthatnál rajzot egy iskolában. Mondjuk egy
lányiskolában, és akkor Clare és Annabel tanárgyerekek
lehetnének, mint annak idején az a csaj, Jessica, a mi
iskolánkban. Mindig is szívesen lettem volna én is tanárgyerek.
– Összevissza fecsegsz. – Kezdett idegesíteni a hangja. –
Persze tanárnak lenni nem is volna olyan rossz, ha nem lenne az
a sok gyerek.
– Igaz. És mi lenne, ha bohémra vennéd a figurát, és
egyszerűen csak csodás képeket festenél?
– Na, igen, és azokat a csodás számlákat vajon ki fizetné be?
 – Hát Edward! Randizhatnál mondjuk Edwarddal. Ő legalább
gazdag.
– Nagyszerű, hirtelen prostituált is lettem?
Rachel felnevetett.
– Dehogy! Csupán egy bohém művész, jómódú pasival az
oldalán. Az teljesen más.
– És mi lesz a lányaimmal? – szegeztem neki a kérdést. – Őket
is áruba kellene bocsátanom?
Nyűgös lettem. Már öt perce álltunk sorban, és mindössze
három emberrel lettek kevesebben előttünk.
– Majd csak lesz valahogy. Mint mindig – szögezte le Rachel. –
Ilyen szempontból általában szerencsés szoktál lenni.
Kezdett eluralkodni rajtam a hányinger, talán ezért is jöttem ki
hirtelen a sodromból.
– Szerencsés? Mégis milyen szempontból vagyok én
szerencsés? A harmincnégy évesen megözvegyültek
szempontjából? Vagy az egyedülálló szülők szempontjából?
Netán a munkanélküliek szempontjából?
Rachel is felfortyant.
– Lehet, hogy olyan szempontból, ami neked egyáltalán nem is
számít. Miért lettél dühös rám? Semmi rosszat nem követtem el!
Sőt minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek neked, te
meg mást sem csinálsz, csak panaszkodsz.
Egy pillanatra mindketten elhallgattunk. Ha megragadom ezt a
pillanatot, hogy elnézést kérjek tőle, valószínűleg minden elsimul,
de miután túl sokat ittam, nem sikerült visszatáncolnom.
– Még hogy én panaszkodom? Soha a büdös életben nem
panaszkodtam! Szinte már szánalmasan hálás vagyok neked.
Mindenki tudja, hogy annak idején te voltál a megmentőm. Szent
Rachel feladta az életét, hogy segíthessen az őrült nővérén, és
gondoskodjon az örült nővére gyerekeiről is. Szegény Rachel,
mennyi mindent fel kellett áldoznia, bla-bla-bla. – Felszegtem a
fejemet. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy tizenhárom éves
tini, aki most menstruál harmadszor, és teljesen elvesztette a
józan eszét.
Rachel elfehéredett. A sorban mindenki felénk fordult a Los
Angeles-iekre jellemző nyílt érdeklődéssel és lelkesedéssel. Vagy
mind színészek, akik a lecsupaszított érzelmekről akarnak
tanulni, vagy írók, akik felhasználhatják ezt a jelenetet.
Mindeközben Maggie üveges tekintettel bámult maga elé.
– Nahát, miket hordasz itt össze! – kiabált Rachel teljesen
magán kívül. – Egyszer, egyetlenegyszer nem kértem, de még
csak nem is vártam tőled, hogy köszönetét mondj. Pontosan azt
tettem, amit te is meglettél volna értem fordított helyzetben.
Egyszerűen csak ki vagy borulva, mert felébredt benned a
szexuális vágy, de túl betoji vagy ahhoz, hogy kezdj is vele
valamit! – Felpaprikázva lépett ki a sorból, az emberek utána
fordultak, kíváncsian figyelték a távozását. Rachel még egyszer
visszafordult. – Ha már Szent Rachelről beszélünk, te önző
ribanc, ne feledkezzünk meg a mártírkomplexusodról sem!
Szegény Lilian elveszítette a férjét, élete szerelmét. És rólam
mikor esik szó? Én az egyik legjobb barátomat veszítettem el! És
a gyerekekről? Ők az édesapjukat veszítették el! Na és Maggie-
ről, aki itt áll mellettünk, és elveszítette az egyetlen bátyját? Itt
az idő, hogy észrevedd, nem minden csak rólad szól! – A záró
sortűz befejeztével tényleg faképnél hagyott minket, én pedig
csak álltam, mint szamár a hegyen, és ráébredtem, hogy (a)
teljesen igaza van, (b) ostoba liba vagyok, (c) Maggie épp most
hányta le a cipőmet.

Sikerült taxit hívnom, és hazavinnem Maggie-t, majd Leah-val

bevonszoltuk a vendégszobába, és egy teljes csomag
babatörlőkendőt elhasználtunk, mire letisztogattuk. Egész idő
alatt eszméletlen volt, de amikor elindultam kifelé a
hálószobából, utánam szólt.
– Mi van, Mags?
 – Ne mondd el Bertónak, hogy sztriptízbárban voltunk!
– Nem fogom, megígérem – nyugtattam meg.
– És azt se, hogy lehánytalak.
– Hallgatok, mint a sír – válaszoltam elmosolyodva.
– Forog körülöttem a szoba, és hiányzik a férjem – mondta
panaszosan.
Összeszorult a torkom.
– Tudom, kedvesem. Holnapra jobban leszel. – Ami persze
nagy kövér hazugság volt.

A másnapot rögtön hányással indítottam. Nem vagyok

különösebben iszákos, főként mert nem bírom az alkoholt. Dan
mindig azt mondta, ideális particsődör-kijózanító vagyok. –
Szuperaranyos vagy, ami fantasztikus, és még ennél is jobb, hogy
két italtól becsípsz. Utána viszont undok ribanccá változol, ami
már kevésbé vonzó, majd kidobod a taccsot, ami egészen
kiábrándító. Te vagy minden pasi rémálomba torkolló legszebb
álma! – Aztán általában szeretetteljesen rám mosolygott, én
pedig a középső ujjammal beintettem neki. Szép idők voltak.
Ahogy felkeltem, megpróbáltam felhívni Rachelt, de nem
válaszolt a hívásomra. Minden szempontból borzasztóan éreztem
magam.
Mondanom sem kell, a gyerekeket cseppet sem hatotta meg,
hogy másnapos vagyok. Amikor az ember arca még sugárzik a
babavárás örömétől, képtelen teljes egészében felmérni, hogy a
feladat, amelyre vállalkozott, többek között azzal jár, hogy élete
hátralévő részében éjt nappallá téve szociopatákról kell
gondoskodnia, minden áldott nap, szabadnapok nélkül, és az
egészségre legkevésbé sem áldásos hatásokkal. Nagyon mélyre
kellett magamba leásnom, hogy emberfeletti erőt merítsek, és
képes legyek felöltöztetni és megetetni a malackákat.
Újra megpróbáltam felhívni Rachelt, de továbbra sem vette
fel.
Maggie kibotorkált a vendégszobából, miközben én épp körbe-
körbe ugrándoztam, hogy belepréseljem magam a farmeromba,
ami most a szokásosnál nagyobb fizikai kihívást jelentett. Ő sem
nézett ki sokkal jobban, mint ahogy én éreztem magam.
Nekitámaszkodott a hálószoba ajtajának, és onnan figyelte a
produkciómat.
– Segítsek?
Megráztam a fejem, amit rögtön meg is bántam.
– Nem tettem tegnap este semmi olyat, amit megbánnék? –
kérdezte rekedtes hangon.
– Nem emlékszel semmire?
Megrázta a fejét, és ő is megbánta. – Ajjaj. Francba. Nem. A
klubra még emlékszem, de többre nem nagyon. Utána ettünk is
valamit?
– Nem. Elindultunk hot dogért, de miután Rachel és én hajba
kaptunk, te pedig lehánytál, inkább haza jöttünk.
– Bocsi! – mondta Maggie lesütött szemmel.
– Hagyd. Hiszen iskolatársak voltunk, nem emlékszel?
Szerintem én annyiszor hánytalak le téged, hogy össze sem
lehetne számolni, úgyhogy valószínűleg alaposan kiérdemeltem a
viszonzást. Hozhatok neked egy kávét?
– Nem. Még nem érzem magam késznek rá. Talán soha nem is
fogom. Min kaptatok hajba Rachellel? Mindig összeveszel
valakivel, amikor berúgsz, de miért?
Vállat vontam, de semmivel sem esett jobban, mint a fej rázás.
– Magam sem tudom. Talán elfojtott düh? Vagy bunkóság?
Azon vesztünk össze, hogy Rachel milyen segítőkész és
csodálatos.
– Na, igen, megértem, hogy felbosszantott a téma. – Maggie
továbbra is előre-hátra dülöngélt, aminek láthatóan nem volt
tudatában.
 Végre sikerült belebújnom a nadrágomba.
– El kell vinnem a gyerekeket iskolába, aztán be kell mennem
dolgozni. Elboldogulsz majd?
– Persze, először leműtöm a fejemet és a vízcsap alá dugom,
majd visszabújok az ágyba aludni.
– Jól hangzik. Később hívlak.
Megöleltük egymást, vigyázva, nehogy valamelyikünk
kibillenjen az egyensúlyából, majd nagy levegőt vettem, és
merészen kiléptem az ajtón a fájdalmasan éles és bántó Los
Angeles-i napsütésbe.

Egész nap óránként hívtam Rachelt. Mindig az üzenetrögzítő

válaszolt. Az elején még eldadogott bocsánatkérő üzeneteket
hagytam, később dalokat, verseket is költöttem. Rachel
egyáltalán nem vette fel a telefont, és anélkül ért véget a nap,
hogy beszélhettem volna vele. Borzasztó érzés volt. Ha
hozzászokik az ember, hogy napjában háromszor beszél
valakivel, a hallgatás igencsak ordító tud lenni.
Maggie épp menni készült, amikor hazaértem, úgy tűnt, hogy
sikerült visszanyernie az uralmat központi idegrendszere fölött.
Elindult a szüleihez, én pedig újra Rachelt próbáltam hívni. De
minek. Még az is lehet, hogy valami baja esett, vagy ismeretlen
helyre keveredett. Szórakozottan vacsorát készítettem a
gyerekeknek. Én csak ide-oda tologattam a tányéron a falatokat.
Valaki kopogott az ajtón, mire én felpattantam, azt hittem,
Rachel az, de Edward állt a küszöbön, vigyorogva, hatalmas
dobozzal a kezében. A lányok teljesen magukon kívül voltak
örömükben, és visítva csimpaszkodtak Edwardba, mert
emlékeztek, hogy ígért nekik valamit. Edward a gyerekek feje
fölött rám mosolygott, magam is meglepődtem, mennyire örülök,
hogy láthatom. Edward észrevette a félbehagyott vacsorát az
asztalon.
– Addig nem nyitjuk ki a dobozt, amíg be nem fejezitek a
vacsorát. Különben édesanyátok megharagszik rám.
A gyerekek nyafogni kezdtek, erre Edward ismét magához
vette a dobozt. Mellesleg a lányok szerették a báránybordát,
úgyhogy mindenki jól járt. Harminckét másodperc múlva
végeztek is a vacsorájukkal. Negyvenöt másodperc elteltével
még a zöldborsó is elfogyott. Edward elégedett volt. Miután a
mosogatóba tették a tányérjukat, és minden lomot az asztal
egyik végébe toltak, Edward készen állt a doboz tartalmának
felfedésére.
– Kérjük a dobpergést, Clare! – Edward valahogy kiszúrta
Clare rejtett szájdoboló tehetségét, talán az Én kicsi pónim
közben. A dobpergést különösen jól tudta utánozni.
Edward kivett a dobozból egy körülbelül kilencven centiméter
magas, aprólékosan kidolgozott kőházikót. Gomba alakú volt,
belül pici szobákkal és egy lépcsősorral, mely a pöttyös kalapban
berendezett manzárdba vezetett. Bűbájos volt a maga
nevetséges módján. Ezt követően Edward előhúzott egy kisebb
dobozt is, mely tucatnyi, feltehetően vízálló műgyantából készült,
mégis gyönyörű, színes, részletesen kidolgozott kis tündért
rejtett. Mi tagadás, varázslatos volt!
A lányok először csak csendben csodálták az ajándékot. Aztán
Clare áthajolt az asztalon, és az egyik tündért betette a házba.
Ezután megfogta Edward kezét. Edwardra pillantottam, de ő a
kislányt nézte.
– Edward – csipogta Clare – ez a leges-, leges-,
legeslegcsodálatosabb ajándék a világon! Te vagy a leghelyesebb
srác, akivel valaha találkoztam, és legközelebb lehetsz
Sparkleworks. – Aztán elengedte Edward kezét, és várt, mit szól.
Mindig ráérzett a jelentőségteljes pillanatokra.
– Tényleg? – kérdezte Edward még mindig a kislányra
mosolyogva.
Clare ünnepélyesen bólintott. Szó szerint gombóc gyűlt a
torkomba. Sparkleworks volt Clare kedvenc pónija az Én kicsi
pónimból. Senki még csak hozzá sem érhetett Sparkleworkshöz.
– Köszönöm – válaszolta Edward. – Neked is tetszik, Annabel?
Annabel bólintott. Teljesen le volt nyűgözve. Kivette az egyik
kis figurát, és a kezében forgatta.
Fiúk is voltak a tündérek között, aminek Rob biztos örült
volna, bár inkább hasonlítottak balett-táncosokra, semmint
gonosz manókat üldöző robotharcosokra.
Mindhárman kivonultak a kertbe, én pedig figyeltem, ahogy
ideális helyet keresnek a háznak, és ott felállítják. Néhány
perccel később Edward visszajött a konyhába. Arca diadalittasan
ragyogott, szívdöglesztően jóképű volt.
– Sikerült, ugye? – Kipillantott a konyhaablakon, és közben
igyekezett leplezni elégedettségét.
Mindketten csak álltunk, és kifelé bámultunk.
– Ígérd meg, hogy itt maradsz, amíg el nem küldöm őket
aludni. Nagy slamasztikában leszek, ha inkább a kertben akarják
majd tölteni az éjszakát. Nagyon szép ajándék, igazán kedves
tőled.
Edward megfordult, és a mosogatónak dőlt. Alig volt köztünk
távolság. Nem tudtam megállni, hogy ki ne öntsem neki a
szívem.
– Tegnap Rachellel nagyon összekaptunk, nem tudom őt
elérni, és kezdek aggódni érte. – Nem tudom, miért tört elő
belőlem, egyszerűen csak így alakult, és hogy rontsak a
helyzeten, még el is sírtam magam. Biztosan komplett idiótának
nézett.
Odanyújtott nekem egy konyhai papírtörlőt.
– Miért vesztetek össze?
– Azért, mert túl sokat ittunk, és mert seggfej vagyok –
feleltem kissé pironkodva.
– Mindenki seggfej, ha túl sokat iszik – vigasztalt mosolyogva.
– Mit gondolsz, egyszerűen csak mérges rád, vagy tényleg bajba
kerülhetett?
– Nem tudom, elviharzott az éjszakába, és azóta nem
beszéltem vele.
– Nyilvános helyen veszekedtetek? – kérdezte zavartan.
– Igen, az utcán, mint a tinédzserek meg a prostik –
bólintottam szégyenkezve.
Edward döbbent arckifejezést mímelt.
– Meg vagyok döbbenve. Na, jó, igazából a legkevésbé sem.
Mindenkivel megesik az ilyesmi egyszer-kétszer.
– Mindenkivel?
– Nem – rázta meg a fejét -, csak a tinédzserekkel meg a
prostikkal, de meg akarlak nyugtatni. – Elővette a telefonját. –
Mi lenne, ha én hívnám fel Rachelt? Ha csak téged kerül, nekem
fel fogja venni a telefont, így meggyőződhetünk róla, hogy jól
van-e. Ha nem veszi fel, hívjuk az Interpolt.
Olyan nyugodt és tettre kész volt! Megadtam neki Rachel
telefonszámát. Tárcsázott, majd várt.
– Halló, Rachellel beszélek? Edward Bloem vagyok, a
kertészeti oktató.
Ezek szerint életben van, ami jó hír. Viszont minden kétséget
kizáróan felkerültem a feketelistájára, ami már egyáltalán nem
olyan jó.
– Épp látogatóban vagyok a nővérénél, Liliannél, már nagyon
aggódott magáért. – Edward egy pillanatig hallgatott, majd
hirtelen grimaszt vágott. – Nem tudom, átadhatom-e szó szerint.
Biztosan nem akar inkább vele beszélni? – Edward elhallgatott. –
Rendben, átadom. – Letette a telefont, és rám emelte a
tekintetét. – Nem akar beszélni veled, de egyébként jól van.
– Miért volt ezt olyan nehéz átadni? – néztem rá kérdőn.
– Mert át kellett fogalmaznom, ráadásul angolul. És tudod, az
angol nem az anyanyelvem. – Elgondolkodva nézett rám, zöld
szeméből melegség sugárzott. Lassan elmosolyodott. A kert illata
áradt belőle, magas volt, széles vállú, és annyira... férfias...!
Ebben a nők uralta házban merőben szokatlan látványt nyújtott.
Másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mennyire kívánom
a csókját. Világosan éreztem, hogy kezdem elveszíteni a fejemet.
Szükségem volt egy perc gondolkodási időre, így közelebb
léptem a mosogatóhoz, majd kipillantottam az ablakon, hogy
lássam, a gyerekek vajon már hajba kaptak-e, de a tündérek
földjén most béke honolt.
– Tudod-e – folytatta Edward társalgási hangnemben -, hogy
oldalt a nyakadon van egy hajlat, ami pont olyan, akár egy kagyló
belseje, és ahol a hajad hozzáér, ott szeretnélek a legjobban
megcsókolni.
Pír szökött az arcomba. Hallottam, hogy egy hang azt súgja,
„csak rajta”, és ez a hang az enyém volt; a szám minden
bizonnyal átvette az uralmat az agyam fölött.
Edward hozzám hajolt, és megcsókolta hátul a nyakam. Évek
óta ez volt életem legromantikusabb pillanata, és az volt az
érzésem, hogy szó szerint mindjárt összecsuklik a térdem. Kezét
a vállamra tette, és maga felé fordított, mégis én voltam az, aki
hevesebben dőlt bele a csókba, aki megragadta Edward csípőjét,
hogy közelebb vonhassa őt magához. És az is határozottan én
voltam, aki e hirtelen, ájulással fenyegető szenvedély
kirobbanásában megfeledkezett a gyerekeiről, a halott férjéről,
az elveszített állásáról és felpaprikázott testvéréről. Csak
Edward csókjának ízére és a hátamon az erős kezére tudtam
gondolni, miközben belém hasított a tudat, hogy mégsem vagyok
deréktól lefelé teljesen halott.
Edward hátrahúzódott, és mélyen a szemembe nézett,
pupillája épp oly tág volt, mint az enyém. Mindketten tudtuk,
hogy ez nem csak egy egyszerű csók: minden bizonnyal szeretők
leszünk, le fogjuk szaggatni egymásról a ruhát, megízleljük a
másik bőrének minden egyes milliméterét, és újra meg újra ki
fogjuk egymást elégíteni. Olyan rég volt már így felajzva a
testem; egészen megrészegített a várakozás. Ezt ő is leolvashatta
az arcomról, bőre kipirult, ajka forrón tapadt újra az enyémre,
keze pedig a hajamat markolta. A tapasztalat egyik előnye az
ifjúkorral szemben az, hogy tisztában vagy az érzéseiddel,
pontosan tudod, hogy magadban akarod érezni ezt a férfit, és azt
is, hogy ez be is fog következni – világos, mint a nap. Semmi, de
semmi nem olyan elsöprő, mint egy testi szerelem első órája.
Olyan, mint a rakéta-üzemanyag. Edward elhúzódott, kezemnél
fogva a konyhaasztalhoz vonszolt, és félrelökdöste a tárgyakat.
Abban a szent pillanatban Clare kint kiabálni kezdett.
– Anya! Annabel azt mondta, hogy az én tündérem csúnyán
van kifestve!

Még körülbelül tizenöt másodpercünk volt, mielőtt a gyerekek

berobogtak volna. Egymásra pillantottunk, Edward motyogott
valamit hollandul, ami a hangzása alapján mély frusztrációt
fejezhetett ki.
Hisztérikus nevetésben törtem ki.
– A francba, hiszen nekem gyerekeim vannak!
Edward arcán a pír még nem halványult el teljesen, de
összeszedte magát annyira, hogy válaszolni tudjon.
– Nagyon szégyellem, de be kell vallanom, teljesen
megfeledkeztem róluk. – Még mindig fogta a kezem, majd
gyorsan magához húzott egy utolsó csókra. – Ennek még lesz
folytatása, ezt veheted ígéretnek – suttogta a számba. Finoman
az ajkamba harapott, mielőtt elengedett. Égtem, szó szerint
égtem a vágytól, de aztán betoppantak a gyerekek, és
egyszerűen csak... elillant az egész. Sokkoló volt, de így kellett
lennie, ezt nagyon jól tudtam.
Clare még mindig mérges volt a testvérére, és nem találta
különösnek, hogy két felnőtt ember kipirulva álldogál a konyha
közepén.
– Annabel azt mondta, hogy ennek a tündérnek nem szép a
ruhája, de ez egyáltalán nem igaz.
Annabel mögötte jött, és megállt az ajtóban, hogy felmérje a
helyzetet. Benne már tudatosult, hogy félbeszakított valamit, de
nem tudta, mit. Egy kicsit hunyorgott, de túlságosan fáradt volt
már ahhoz, hogy elemezni kezdje a metakommunikációs jeleket.
– Nem is ezt mondtam!
Clare taktikát váltott.
– Magammal viszem a tündérházat az ágyba.
– Nem, azt már nem! – tiltakoztam. – Viszont ideje, hogy
elkezdjetek lefekvéshez készülődni. Edward is épp indul.
Edward azonnal vette a lapot, és már nyúlt is a kabátjáért.
– Lányok, találkozunk szombaton a tanfolyamon. – Aztán
felém fordult. – Viszlát, Lilian. Hamarosan beszélünk. – Ennél
nem is kellett többet mondania. Még mindig remegtünk
mindketten. Ráadásul Clare pont ezt a pillanatot választotta,
hogy Edwardra vesse magát, kismilliószor köszönetét mondjon
neki, ölelgesse a lábait, és közben hatalmas szemmel bámuljon fel
rá. Tény, hogy nagyon nyíltszívű kis teremtés.
Robotpilóta-üzemmódra váltottam, és megkezdtem a lefekvés
előtti rutint. Fájdalmasan ismerős volt az érzés, amikor a vágyak
világából hirtelen a családi kötelességekre kell visszakapcsolnom.
Hányszor pont ellentétesek a kötelességeim azzal, amit valójában
csinálni szeretnék! Például amikor aludnék, de fel kell kelnem,
hogy megnyugtassak egy rémálomtól zaklatott gyereket. Vagy
amikor a parkban legszívesebben ledőlnék olvasni, de nem
tehetem, mert hintát kell löknöm, amikor állást kell foglalnom
apró-cseprő civakodásokban, és közben folyamatosan résen kell
lennem, pedig mást nem szeretnék tenni, mint lebegni és
álmodozni.
Miután Dan meghalt, boldogan halálra koplaltattam volna
magam, de ott voltak velem a házban ezek a gyerekek... Akiket
etetni, öltöztetni kellett, és akik a legkevésbé sem törődtek azzal,
hogy én épp magam alatt vagyok. Ugyanúgy pisiltek, kakiltak,
sírtak, ettek, aludtak, mintha az égvilágon semmi nem történt
volna. Amíg kórházban voltam, gyakran megfeledkeztem a
létezésükről. Üres volt az életem, nem akartam sem enni, sem
inni, csak arra vágytam, hogy spirális alakzatban leszállingózzak
egy szikláról, mint egy átlátszó pergamendarabka. Néha azért
eszembe jutott, hogy valahol a világban ők is léteznek, és a
szívem egyik fele sajnálta őket, kirázott a hideg szégyenemben,
mintha fagyos fuvallat csapott volna meg az amúgy is zord
napon. Sokszor azt kívántam, bár ők is haltak volna meg, mert
akkor véget vethetnék az életemnek, és nem kellene többé
lélegeznem. Erről soha senkinek nem beszéltem, még Graver
doktornak sem, és mostanában néha összeszorul a szívem, ha
arra gondolok, Isten esetleg meghallotta és felírta valahová a
kívánságomat.
Amikor kijöttem a kórházból, nagyjából el tudtam fogadni,
hogy az életem megy tovább. A napi taposó malom
tulajdonképpen még segített is. El tudtam boldogulni mindazzal,
amit azelőtt is Dan nélkül intéztem. Persze ő is segített, de
alapvetően hozzászoktam, hogy önálló szülőként is helyt álljak, ez
nem jelentett gondot. Azok a dolgok mentek nehezebben, amiket
annak idején együtt csináltunk, vagy amiket Dan egymaga
végzett el. Van egy anonim alkoholista barátom, tőle hallottam a
„józan összehasonlítási alapról”. A módszer lényege, hogy józanul
kell megcsinálnod mindazt, amit egyébként részegen szoktál.
Nekem nem jutott eszembe ilyen frappáns megnevezés arra,
amikor szomorúan állok neki olyasminek, amit azelőtt örömmel
csináltam. De lassan végül beletörődtem. Valahogy mégsem
szűntem meg lélegezni, és most, évekkel később is itt vagyok, és
élek.
A gyerekek fürdés közben kizárólag a tündérházról beszéltek.
Valószínűleg nem tűntem elég lelkesnek, mert még a törülközés,
pizsamaválasztás, meseolvasás alatt, egészen lámpaoltásig a ház
csodáiról és titkos szobáiról áradoztak nekem.
– És ha benézel a hálószobába, hátul van egy kis szekrényajtó,
és mögötte egy igazi kis szekrény, amelybe apró fogasokat
festettek, rajtuk pici ruhákkal.
– Tényleg nagyon pici.
– De egy tündért pont bele tudsz rakni.
– Miért akarod belerakni? – kérdeztem, miközben kifésültem
Clare haját a homlokából, és azon gondolkodtam, vajon hogyan
került csokoládépuding a haja tövére, és vajon miért nem vettem
észre fürdetés közben. Megpróbáltam lekaparni, de Clare hamar
ellökte a kezemet.
– Azért, hogy Annabel tündére megijedjen, amikor megtalálja,
de biztos más miatt is bele lehet rakni.
Becsuktam az ajtót a kötelező nyolc centis rést meghagyva,
majd átsétáltam a nappaliba. Frank töltött nekem egy pohár
cabernet-t, és előkészítette a masszázsasztalt... Csak viccelek.
Most, hogy a gyerekek nem vonták el a figyelmemet, a testem
elkezdett elégedetlenkedni a nemrégiben elszenvedett csalódás
miatt. „Most mi a fene történik? – tette fel nekem a kérdést. –
Miért kezdtél bele, és maradt el a befejezés?” Ó, Jézus! Furcsa
mód azt kívántam, bár beszélhetnék Dannel, de nem lehetett.
Dan halott volt. Meghalt, fűbe harapott, feldobta a talpát.
Ráadásul még Rachel sem volt hajlandó beszélni velem.
Újból megpróbáltam felhívni. Ez alkalommal felvette a
telefont.
– Na, jó – mondta. – Már eltelt huszonnégy óra azóta, hogy
ostoba libaként viselkedtél. Kész vagyok elfogadni a
bocsánatkérésedet.
– Nagyon-nagyon sajnálom.
– Ezt el is várom tőled. Azért kifejthetnéd egy kicsit
részletesebben is.
Elmosolyodtam.
– Én vagyok a legeslegostobább liba a világon. Nagyon hálás
vagyok neked mindazért, amit értem tettél, és egy pillanatig sem
tartottalak szentnek vagy bármi ilyesminek. Nem tudom,
honnan jött mindez.
– Rendben, túl vagyunk rajta – sóhajtott fel Rachel. –
Szerintem jót tenne, ha időnként kiadnánk magunkból a
sérelmeinket, bármily hajmeresztőek és megalapozatlanok
legyenek is. De legközelebb, ha lehet, ne az utcán kerítsünk rá
sort, rendben?
Bólintottam, nem mintha láthatta volna a vonal túloldalán.
– Épségben hazaértél? – kérdeztem.
– Igen. Miután elviharzottam, rájöttem, hogy ott hagytalak
egyedül a város közepén egy meglehetősen részeg Maggie-vel,
de csak nem fordulhattam vissza egy ilyen látványos távozás
után. Sikerült lehánynia téged?
– De még mennyire.
– Akkor jó. És mi történt azóta? Mit keresett nálad Edward?
Meséld csak el szépen!
– Azért volt nálunk, mert hozott a gyerekeknek egy
tündérházat.
Rachel felhorkant.
– Bár mindig kapnék egy tízcentest, amikor ezzel a szöveggel
állít be egy pasi...
– Majdnem szexeltünk a konyhaasztalon.
Jólesően hosszú csend következett. Ezzel most tényleg sikerült
meglepnem.
– Tyű! Na, végre a lényegre tértél.
– Végül is te javasoltad, hogy tágítsam a látókörömet –
feleltem vállat vonva.
– Ez igaz – válaszolta. – De azt nem gondoltam, hogy már az
első randin ilyen messzire mész.
– Miért ne? Te is mindig ezt csinálod.
Rachel elnevette magát.
– Persze, különben hogyan tudnám eldönteni, hogy akarok-e
második randit? – Felsóhajtott. – De feltehetőleg időben eszedbe
jutott, hogy ott vannak a gyerekeid is, így nem jutottatok el a
beteljesedésig, igaz?
– Fején találtad a szöget – sóhajtottam fel én is. – Mindez arra
volt jó, hogy összezavarodjak, és kikészüljenek az idegeim.
Pontosan ezért nem akarok újra elkezdeni randizni. – Idegesen
rángattam egy szálat, amely kibújt a kanapéból. – Nekem ehhez
semmi kedvem.
– Tényleg azt tervezted, hogy életed hátralévő részét
egyedülálló nőként, cölibátusban fogod tengetni? Csak a
harmincas éveidben jársz, még akár hatvan évig is élhetsz.
Hátradőltem a kanapén, és körbepillantottam a nappalin.
Pontosan ugyanúgy nézett ki, ahogy mindig. Rengeteg
energiámba került, hogy Dan halála után kiszámítható,
megbízható rutint alakítsak ki. Megpróbáltam elmagyarázni
Rachelnek.
– Nem arról van szó, hogy ne találnám vonzónak Edwardot,
nyugodj meg, nagyon is vonzódom hozzá. Sikerült ma este öt
forró percre megfeledkeznem az életem részleteiről, ami nem kis
teljesítmény, mivel az életem részletei nagyon is valóságosak. Ha
egyedül lennék, már biztosan összedőlt volna a konyhaasztal, de
itt nem csak rólam van szó, és mire én következnék, már úgyis
túl késő lenne. – Éreztem, hogy szorít a torkom, és egyre
feszültebb vagyok. – Közben legszívesebben elsírnám magam,
pedig valójában azt sem tudom, miért is vagyok szomorú. Azért,
mert nem feküdhettem le Edwarddal, vagy mert soha nem
fekszem le senkivel, vagy egyszerűen csak szomorú vagyok,
mert még mindig annyira hiányzik Dan, hogy állandóan olyan
érzésem van, mintha lenne velem még valaki a szobában Rachel,
nekem nincs szükségem arra, hogy így összezavarodjak! Tudni
akarom, miért sírok, érted?
– Fel is jegyeztem, első számú életcél: „Tudni akarom, miért
sírok!” – mondta együtt érzőn.
– Igen. Pontosan erről van szó.
 – Akarod, hogy témát változtassak, és teljesen másról
beszélgessünk, amíg össze nem szeded magad annyira, hogy le
tudd tenni a telefont?
Imádom.
– Igen, légy szíves – válaszoltam szipogva, majd beletöröltem
az orromat a ruhám ujjába.
Rachel nagy levegőt vett.
– Arra gondoltam, befogadhatnék egy cicát. Mit gondolsz, jó
ötlet?
 A tök termesztése
Nagy területre és sok-sok napsütésre lesz szükséged.
Akárcsak a töknek.
• Ha a tököt kisebb dombágyásokba ülteted, gyorsabban
felmelegszik a talaj, és hamarabb kikelnek a magok. Sajnos
kisebb dombágyást nem vehetsz kertészeti árudában.
• A dombágyásokat egymástól 1-2 méteres távolságra emeld.
A magokat 2,5 cm mélyre vesd, és ágyásonként 4-5 mag jusson.
• Amikor a hajtások már 5-10 cm-esek, ritkítsd meg őket úgy,
hogy ágyásonként csak 2-3 növény maradjon. Óvatosan vágd le
a fölösleges hajtásokat, nehogy megsérüljenek a megmaradó
tövek gyökerei.
• Ha az első virágokból nem fejlődik gyümölcs, az teljesen
normális, mivel a hím-és nőivarú virágoknak egyszerre kell
nyílniuk, megismerkedniük, esetleg moziba menniük. Várj
türelemmel!
 Tizenegyedik fejezet
Másnap reggel, buja álmokkal teli éjszaka után, igen
kótyagosan ébredtem. Annabel is bal lábbal kelt fel, úgyhogy
egész reggel veszekedtünk, míg készülődtünk az iskolába.
A rózsaszín póló kell.
De nem az a rózsaszín póló.
Nem, az sem.
És az sem. Jaj, anya, tudod, amelyiken ló van!
Igen, az az.
Az piszkos.
Patakzó könnyek.
Miért nem tiszta semmi ebben a házban? Miért nem törődik
vele senki? Miért vagyok mindig más dolgokkal elfoglalva
(gyilkos hangsúllyal), ahelyett hogy kimosnám a szennyest?
Mit szólnál ehhez a pólóhoz? Nézd csak, ezen is ló van.
Nem jó!
És ez a másik rózsaszín? Nem lovas, de rózsaszín. Nem jó!
Határozott hangon: Válassz pólót! Én megyek reggelit csinálni.
Mit ennél?
Semmit.
Pirítóst?
Semmit.
Tojást?
Semmit. Éhen fogok halni, de úgysem érdekel senkit.
Pedig engem érdekel. Szeretnék neked reggelit csinálni. Mit
ennél, Clare?
Palacsintát.
Palacsinta lesz.
Nem szeretem a palacsintát, tojást akarok.
Palacsintát csinálok.
 Patakzó könnyek.
Toporzékolás a konyhában. (Én.)
Zokogás az előszobában. (Ő.)
Edénycsörömpölés. (Én.)
Zokogás a konyhaajtó előtt. (Ő.)
Hányás a feszültségtől. (Frank.)
Ezután indulásra kész állapotba kellett hoznom a két lányt,
ami a cipőhúzást is magában foglalta.
Ha egyszer s mindenkorra törvényen kívül helyeznék a
cipőviselést, én kirohannék az utcára, és örömtüzeket gyújtanék.
Nekem három pár cipőm van, a lányaimnak egy-egy tucat, ám
mindig csak az aktuális kedvencüket hajlandóak hordani, amely
az iskolából hazajövet minden délután új búvóhelyen rejtőzik el.
Olykor csak a pár egyik fele bújócskázik, így valahányszor a
másik felét meglátom, elringat a remény, egészen addig, amíg rá
nem jövök, hogy a másik égen-földön nincs, és egyre-másra
csapódom a Reménytelenség fokának szikláihoz.
Amikor ezek a bosszantó kis hétköznapi csaták zajlanak a
gyerekekkel, sokszor megesik, hogy azt kívánom, bárcsak én
haltam volna meg, és nem Dan. Tíz perccel később persze mindig
elpárolog, de a vita hevében, amikor megpróbálunk dűlőre jutni a
hétévessel, melyik zoknit hajlandó fölvenni, rám tör a színtiszta,
mindent felemésztő depresszió, mely szinte elviselhetetlenné
teszi a létezést. Amikor gyerekverő anyáról hallok, gyakran arra
gondolok, bizonyára a „De anya, az nem a Hello Kitty-s!” lehetett
a lila köd előtt az utolsó mondat, ami elvette az eszét.
Végül sikerült leszállítanom a lányokat az iskolának, munkába
menet elhatároztam, hogy azt a csókügyet Edwarddal kiiktatom
az agyamból. Nem igazán érdekel sem Edward, sem másmilyen
románc. Elterveztem, majd egész nap megszállottként dolgozom,
elrendezem a projektjeimet, kiürítem az asztalomat, és nekilátok
az álláskeresésnek. Ebédre eszem egy salátát. Lefogyok tíz kilót.
Az elektromos fogkefét két álló percig használom. Végre
magammal is foglalkozom.
Ám amikor beértem a munkahelyemre, kiderült, Edward
virágot küldött nekem.
Megéreztem az illatát, még mielőtt megláttam volna. Egyszer
említettem Edwardnak, milyen szomorúnak találom, hogy a
rózsáknak manapság alig van illatuk, mire ő történelmi rózsákról
kezdett beszélni, meg egyebekről, amikből egy kukkot sem
értettem.
Nem jellemző a férfiakra, hogy odafigyelnének, amikor az
ember mond nekik valamit. Ha szóba hozod, hogy szereted a
barackot, a The Cure-t vagy a kölyökmacskákat, ki is megy a
fejükből, alighogy kijött a szádon. Én személy szerint kapva
kapok minden ilyen apró titkon, amelyet valaki felfed magáról.
Tudom például, hogy Sasha imádja az ibolya illatát, Rose pedig
odavan az erotikus történelmi regényekért, testedzésnek sétál és
van egy dr. Oodles nevű sziámi macskája. Ha viszont Dant
kérdeztem, mit tanult a barátja – akivel kollégiumi szobatársak
voltak gőze sem volt róla.
Mindenesetre Edward szemlátomást más volt: hatalmas
rózsacsokrot küldött, melynek észvesztően erőteljes, édeskés-
citromos rózsaillata teljesen betöltötte a helyiséget. A rózsafejek
egyébként lágy krémfehér színűek voltak, és elképesztően
teltek, mint amilyenekre festményeken lát az ember.
Sasha kíváncsian nézett.
– Hát, frenetikus estéd lehetett tegnap. Régóta nem láttam
ilyen gyönyörűséges Madame Hardyt, azóta rajzolom, amióta
bejöttem. – Asztalán nyitott kartondobozok árulkodtak róla,
hogy közben azért ő is összepakolta a vackait. És behozta az
irodába a portfólióját.
– Ezek szerint ez nem rózsa? – kérdeztem előrehajolva,
mélyen beszippantva a fenséges illatot. Kísérőkártya után
kutattam.
– A rózsafajta neve Madame Hardy – kacagott Sasha. – A
damaszkuszi rózsák közé tartozik, ez az egyik leghíresebb régi
fajta, amely még ma is kapható. Vannak, akik konyítanak a
rózsákhoz.
Úgy látszott, nincs kártya. Hm, ez egy kicsit gyanús.
– Mióta is konyítasz a rózsákhoz? – fordultam Sashához.
– Amióta tavaly kő-papír-ollóval eldöntöttük, ki kapja a
Kutya-és macskakölykök harmadik kiadását, és én vesztettem.
Nekem jutott a Rózsák világa, második kiadás.
– Jaj, tényleg.
Megint a rózsákra néztem.
– Hát, bárki is küldte, nem tett bele kísérőkártyát, úgyhogy
sejtelmem sincs, ki volt az.
– Persze, mert per pillanat több szexi kertész iránt is
érdeklődsz, és bármelyikük lehetett.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Behunytam a szemem, és
a levegőbe szagoltam.
– Lilian, ha valaki egyetlen beszélgetés alatt több mint
négyszer használja az érdekes szót egy fickóval kapcsolatban,
akkor senki sem hiszi azt, hogy valóban érdekesnek találja.
Nyugodtan viselhetnél „BELEZÚGTAM A TANÁRBA” feliratú
pólót.
Nem volt kedvem válaszra méltatni a megállapítást, és
szerencsémre megszólalt a telefon, – Halló.
– Megkaptad a virágaimat? – szólalt meg a vonal túlsó végén
Edward búgó hangon. Telefonon keresztül erősebbnek tűnt az
akcentusa.
– Á, szóval te küldted? – kérdeztem pirulva.
Edward felnevetett.
– Tisztázzunk valamit. Én történelmi rózsákat küldtem.
Minden egyéb virág, amit esetleg kaptál, bizonyára egy másik
hódolódtól származik.
Szentséges ég, milyen bosszantóan nyugodt! Más férfi lehet,
hogy morgott volna, de Mr. Önbizalom könnyedén átlendült a
faragatlanságomon. Aztán megköszörülte a torkát.
– De megkaptad a csokrot, ugye? – kérdezte, kis tremólóval a
hangjában. Mindjárt jobban éreztem magam. Az elméleti románc
nem érdekes, de Edward igen. Elmosolyodtam.
– Igen, itt van előttem, csodálatos illata van. Igazán köszönöm.
– Nagyon szívesen. – Szinte láttam magam előtt, hogy ő is
mosolyog. – Jól telt az este hátralévő része? – érdeklődött, kissé
mélyülő hangon. – Ami azt illeti, én nehezen tudtam elaludni.
Abban a szent pillanatban megint rám jött az idegesség.
Teljesen szétestem. Érzelmi sokk kerülgetett.
– Igen, jól. Hosszan beszéltem Rachellel.
– Sikerült kibékülni?
– Igen, szent a béke.
– Van időd ma velem ebédelni?
Ajjaj.
– Hát... nem is tudom. Az a helyzet, hogy pár nappal ezelőtt
történetesen kirúgtak minket, és most próbálok. .. –
elhallgattam, megint beleszagoltam a rózsába. – Nem tudom,
hogy...
– Mit szólnál, ha csak innánk egy kávét? – kérdezte, hangja
továbbra is nyugodt volt. – Nem úgy, mint tegnap este... Csak
kávéznánk egyet. Rendben?
– Rendben.
Elmondtam neki, hol az iroda. De bármikor megmondhatom
neki, hogy ne találkozzunk többet. Az asztalomhoz fordultam hát,
és a rózsák illatára ügyet sem vetve elkezdtem kiüríteni, fiókról
fiókra haladva.
Épp az asztal alatt görnyedtem, hogy felvegyek egy lepottyant
pénzdarabot, amikor Edward beállított a szobámba. S ami még
rosszabb: ahelyett hogy épeszű módon letérdeltem volna, inkább
ülve maradtam, és a székről hajoltam le, hogy elérjem az érmét,
ami persze nem sikerült, úgyhogy tulajdonképpen beszorultam,
ám nem vallottam volna be. Hogy úgy mondjam, nem a
legelőnyösebb oldalamat mutattam a külvilágnak.
– Lilian? – hallottam Edward félreismerhetetlen hangját.
Természetesen fel akartam egyenesedni, de túl gyorsan, és
alaposan beütöttem a fejem.
Úgy tűnt, legalább Edward jól szórakozik.
– Azt hiszem, ismerős volt a... cipőd – mondta évődve. Hát ezt
a pasast semmi sem zökkenti ki?
– Maga az, aki a rózsát küldte?
Edward körbenézett, és Sashára mosolygott. – Igen, én –
mondta közelebb lépbe. – Edward Bloem vagyok, maga pedig...?
– Sasha. – Kezet ráztak, majd Edward újra hozzám fordult,
ezúttal felém nyújtva a kezét. Megfogtam.
– Menjünk? – Közelebb húzott magához, majd ismét Sashához
fordult. – Örülök, hogy megismertem Sasha. – Sasha olvadozó
arccal nézett Edward után, én úgy tettem, mintha nem venném
észre.
A lifthez menet Edward még mindig fogta a kezem. Aztán a
liftben is, és az utcán is, és még akkor is, amikor hirtelen
megálltam.
– Össze vagyok zavarodva – közöltem. Egyszerűen csak
kibukott belőlem. Úgy éreztem, vagy megállok és megmondom
neki az igazságot, vagy seggbe rúgom és elszaladok.
Edward közelebb lépett, és komolyan nézett a szemembe.
– Valóban? Ne fogjam tovább a kezed? – Ugyanis még ekkor
sem engedte el.
Megráztam a fejem, majd bólogattam, majd megint
megráztam.
– Nem tudom. Fogalmam sincs, mi történik. Össze vagyok
zavarodva, nem tudom más szavakkal kifejezni, amit érzek. Én
nem akartam semmit. Jól megvoltam. És most itt vagy te, meg
ami tegnap este történt, és most már nem tudom, még mindig jól
vagyok-e.
Edward egy szót sem szólt, de elengedte a kezem, és
körülnézett. Szemben volt egy ételbár.
– Gyere, menjünk be oda, és beszéljük meg, rendben? Iszunk
egy shake-et.
Gőzöm sincs, honnan tudott a shake-mániámról, de az igazat
megvallva, ha a halálomon lennék, és valaki shake-kel csábítana,
kitartanék addig, amíg megiszom.
Átkeltünk az úton, és közben persze azt kívántam, bárcsak
még mindig fognám a kezét.
Beültünk egy boxba egymással szemben, és csendben vártunk,
míg ki nem hozták a két shake-et. Aztán egymásra fújtuk a
szívószál papírját, ami kissé enyhített a feszültségen.
– Lehetek első? – kérdezte, és már folytatta is. – Én sem
akartam semmit. Én is jól megvoltam. De a legelső alkalommal,
amikor megláttalak, tudtam, hogy meg szeretnélek ismerni,
szeretnék rólad többet tudni. Nagyon szép vagy, nem is kell
mondanom, ám azon túl is van benned... valami. – Elvörösödött.
– Valami, amitől nyilvánvalóan beszédképtelenné válok. – Nagy
levegőt vett. – Ugyanakkor megértem, hogy nehéz a helyzeted.
Gyerekeid vannak. Megözvegyültél. A tegnap este mélyen...
felkavart. De felnőtt férfi vagyok, nem kamasz. Tudok várni. –
Hátradőlt, és hosszút kortyolt a shake-jéből.
Ránéztem, küszködve magammal.
– Lilian – mondta mosolyogva – miért nem mondod el
őszintén, mit gondolsz?
– Olyan kusza az egész.
– Nem baj – vont vállat -, attól még beszélhetsz róla.
– Le szeretnék feküdni veled.
Edwardból kitört a nevetés.
– Ugyanakkor legszívesebben elmenekülnék – folytattam -, és
soha többé nem néznék rád. Borzasztóan kívánlak, tényleg. Én
sem vagyok kamasz, és tudom, milyen lenne. – Mindketten
elpirultunk. Edward átnyúlt az asztal fölött, és megint megfogta a
kezem, hüvelykujjával a tenyeremet simogatva. – De amint úgy
érzem, tényleg ennyire egyszerű az egész, azonnal halálra rémít
a gondolat, hogy mit jelentene mindez, együtt lenni valakivel. –
Hirtelen eszembe jutott valami, amitől még jobban elpirultam. –
Hacsak nem arra vágysz,, hogy... talán nem vágysz többre,
csak... – Visszaszívom azt a megjegyzést a kamaszról.
– Mókás egy nő vagy – vigyorgott rám. – Nem, nem csak egy
numerát akarok; jól mondom? Persze, lehel róla szó, ha erre
vágysz... – mondta, rám villantva tekintetét. – De nem hiszem,
hogy azzal megelégednék. – Áthajolt az asztal fölött, és
elmélyítette a hangját. – Szeretnék veled ágyba bújni, és teljesen
kigyomlálni belőled a szomorúságot. Szeretnélek boldoggá tenni,
Lilian. – Elvette a kezét, és felfelé fordította a tenyerét, –
Számomra is szokatlan az egész. Normális esetben elhívnálak
vacsorázni, egyszer vagy kétszer, mielőtt megpróbálnálak
megcsókolni, aztán vagy szeretők lennénk, vagy nem. De nem
így alakult, sajnálom.
Az asztalt bámultam, megpróbáltam rájönni, mit is érzek.
Aztán rájöttem.
– Éhes vagyok – böktem ki -, rendelünk valamit?
Nem meglepő módon evés után sokkal jobban lettem. Mind a
ketten burgert rendeltünk, eszméletlen finom volt. Kölcsönös,
kimondatlan megállapodás alapján evés közben másról
beszéltünk. Edward a családjáról mesélt.
– Nem egyszerű. Gyakorlatilag az egész családom ugyanabban
a vállalkozásban dolgozik, és a legidősebb nővérem vezeti most a
Bloem céget. Tulajdonképpen ez az egyik oka, hogy elfogadtam
az itteni állást egy évre, így nagyobb lehet a mozgásterem.
Amszterdam kicsi, lépten-nyomon egymásba botlottunk. A
családom nagyon kritikusan fogadta a házasságom felbomlását.
 Elgondolkodtam.
– Zűrös válás volt?
– Mért, van másmilyen is? – kérdezte ajakbiggyesztve –
Civilizáltan intéztük. A fiam miatt természetesen nagyon
sajnálom. Az élete jó részéből kimaradtam, miután az anyjától
elváltam.
– Hány éves volt?
– Hat. De a válás előtt egy éve már külön éltünk, és korábban
is sokat dolgoztam külföldön. – Elszomorodott. – Az igazat
megvallva kétlem, hogy túl nagy hatással lett volna rá, hogy
elváltam az anyjától. – Hátradőlt, témaváltásra készülve. – És mi
lesz most a munkáddal? – kérdezte halvány mosollyal. – Ki fogja
lerajzolni a zöldségeinket?
– Tulajdonképpen fogalmam sincs, mi lesz a
zöldséghatározóval. Csak pár napja közölték velünk, hogy ki
vagyunk rakva, és még minden elég ködös. – Ittam egy kortyot
a shake-ből, és eltöprengtem. – Talán részben ez is aggaszt,
tudod, hogy te meg én... hogy minden pont egy időben történik.
– Megértem – bólogatott. – Hát, ez gyakran megesik, nem?
Egyik nap még tél van, minden kopár, két nappal később meg
kitavaszodik, minden növény egyszerre rügybe, aztán virágba
borul. Ha egyszer a Természet a fejébe vesz valamit, akkor azt
véghez is viszi, nem?
– Úgy érted – mondtam mosolyogva – olyanok vagyunk, mint
a tavasz? Egy természeti jelenség?
Edward a számlát kérte, majd viszonozta a mosolyom.
– Nem, úgy értettem, nem baj, ha időnként a természetre
bízzuk az irányítást.
E szép gondolat elismeréseként hagytam, hogy Edward egész
úton az iroda felé fogja a kezem. Még mindig nem tudtam hova
tenni a történteket, de elhatároztam, hogy egy darabig
sodródom, aztán meglátjuk. Majdcsak lesz valahogy. Szokás
szerint.
 Békekötés a rovarokkal
Törekedj a békés egymás mellett élésre a kertedben lakó
hangyákkal, ugyanis (a) jótékony rovarokról van szó, melyek (b)
úgy milliárdszoros túlerőben vannak veled szemben.
Dinnyehéjjal távol tarthatod őket a zöldség-ágyásoktól.
• A terveket a kerti slaggal, gyakori és erős vízsugárral lehet a
növényekről lemosni. Próbáld ki, jó móka.
• Ha sárga-fekete csíkos burgonyabogarakat vagy metálkék és
zöld rózsabogarakat fedezel fel növényeiden, tegyél a növények
alá egy-egy darab rongyot, majd kora reggel, amikor a bogarak a
legaktívabbak, rázd le őket, és borítsd egy vödör szappanos
vízbe.
• A kártevők ellen gyógyfüveket is bevethetsz: a fehér üröm, a
cickafark, a cipruska, a gilisztaűző varádics, a menta és a
levendula hagyományos lepkeűző. A rozmaring olaja is hatásos
lehet.
 Tizenkettedik fejezet
Aznap éjjel, amikor a gyerekeknek már rég aludniuk kellett
volna, hallottam, hogy Annabel sír. Átmentem hozzá, hogy
megnézzem, mi a baj. Az ágyán ült, az ölében tartott valamit, és
azt nézegette. Az éjszakai lámpa derengő fényében is láttam,
hogy nagyon odavan, úgyhogy a karomba vettem, és átvittem az
én szobámba. Magával hozta azt is, amit nézegetett. Egy
fénykép-album volt, melyet még soha nem láttam.
Félresimítottam egy könnyektől csatakos tincset az arcából, és a
füle mögé tűrtem.
– Mi a baj, drágám? Mi van veled?
Egy szót sem szólt, csak némán a vállamba temette az arcát, és
átnyújtotta az albumot. Kinyitottam, és tátva maradt a szám.
– Ki segített neked ezt összeállítani?
– Leah. Még réges-régen. Átnéztük az egész gyerekdobozt,
kiválogattam a képeket, és ő segített nekem beragasztani. Clare-
nek is van albuma, de csak Frank van benne.
– Úgy érted, esküvői képek? – néztem rá kérdően.
Elmosolyodott, de épp csak egy picit, az arca még mindig
elkínzott volt.
Értetlenül átlapoztam az albumot. Ő szerepelt majd nem
minden képen: az egyiken, ahogy hintázik kisebb korában, egy
másikon, ahogy lefelé baktat az úton, vagy a levegőbe dobva
kacag, vagy pónin lovagol, és hasonlók. Egy-kettőn Clare is
feltűnt, amint épp babusgatják, és Annabel őt nézi. Vagyis
tulajdonképpen mindegyiken ő volt.
– Azért szomorítanak el ezek a képek, mert úgy érzed,
bárcsak még kicsi lennél? – próbáltam tapogatózni.
Rám nézett, és ahogy mindig, most is az volt az érzésem, hogy
elnyom egy sóhajt. Megrázta a fejét, és. a szeme megint könnybe
lábadt.
 – Nem azért. Nem látod?
Még egyszer átnéztem a képeket, de semmi sem tűnt fel
rajtuk. Megráztam a fejem, és Annabelre néztem.
– Meg tudod mondani, mi szomorít el?
– Felvidít és elszomorít egyszerre.
A párnára hajtotta a fejét, selymes kis haja az álla alá hullott.
Olyan gyönyörű, pici lény, és olyan megtört, hogy majdnem én is
elbőgtem magam. Annabel nagyon közel állt Danhez, micsoda
disznóság, hogy Dan pont nincs itt, hogy megvigasztalja, habár
természetesen ha itt lenne, talán Annabel sem keseredik el
ennyire.
Hirtelen felült, és haragosan mutatott a képekre.
– Ezeken a képeken én vagyok apucival. Hát nem látod?
Mindegyik képen én vagyok meg apuci.
Megint ledobta magát, és istenigazából elkezdett bömbölni.
Fogtam, és még egyszer megnéztem a fényképeket.
És akkor végre észrevettem Dant. Mindegyik képen. Vagy
Annabel kezét fogta, vagy lökte a hintát, vagy vezette a pónit.
Nem látszott belőle más, csak a keze. Vagy a karjának egy
darabja. Vagy a válla, mely fölött Annabel átnézett, vagy a
nyaka, melybe belefúrta az arcát. A keze, amely épp az égbe
röpítette Annabelt. A képeket persze én készítettem, mindig
Annabelre fókuszálva, nem Danre. Ám ő is ott volt, mindegyiken.
Apa apró darabokban.
– Csak ennyi maradt. Apa már nincs többé – suttogta.
Megsimogattam a haját, és hagytam, hadd sírja ki magát.
– Miért nincs róla sehol egyetlen kép sem? Neked nem
hiányzik apa?
Dühös volt rám, ám korántsem volt annyira egyszerű. Tudta
jól, hogy nem én tehetek Dan haláláról, de szeretett volna valakit
felelőssé tenni, valakit, hogy ne magát érezze hibásnak. Felém
fordult, és a szemembe nézett:
 – Nem emlékszem az arcára! Túl kicsi voltam, az agyam még
nem működött jól, és nem sikerült megjegyeznem – zokogta.
Ó, a nyomorult életbe, igaza volt, egyetlen kép sincs Danról!
Vagyis van néhány családi fénykép, de följebb, a
könyvszekrényen, az én szemmagasságomban. Nem akartam
szentéllyé alakítani a házat, nem akartam, hogy lépten-nyomon
valami emlékeztessen a veszteségemre, de most ráébredtem,
hogy akaratlanul is elloptam valamit Annabeltől, hagytam, hogy
elhalványuljon benne az apja arcának emléke, és hogy emiatt
bűntudata legyen. Rachelnek teljesen igaza volt. Rohadt, önző
disznó vagyok.
Az órára pillantottam: már éjjel tizenegy volt. És másnap
iskola. Felálltam.
– Várj csak, kicsim!
Fogtam a számítógépemet, és hoztam egy kis forró csokit
Annabelnek. Egy álló órán át üldögéltünk még együtt,
végignéztünk minden fotót, ami csak volt Danről, több száz, hála
a digitális fényképezésnek. Megmutattam neki a terhességem
idején készült képeket, amikor arcát nevetséges méretű
pocakomhoz szorította, melyet Annabel töltött ki, aztán amikor
kezében tartotta a lányát, szeretettől és csodálattól sugárzó
arccal. Annabel kiválogatott többtucatnyi képet, én pedig
albumba rendeztem. És közben Danről beszélgettünk. Hogy
mennyire szerettem őt, és ő mennyire imádta Annabelt, és hogy
mennyire hiányzik mind a kettőnknek.
– Clare nem is emlékszik rá – jegyezte meg most már
nyugodtabban. Hála az égnek.
– Hogy is emlékezhetne? – mondtam vállat vonva. – Tényleg
nagyon, nagyon kicsi volt, amikor apa meghalt, igazából nem is
ismerte. Nem az ő hibája.
– Tudom – mondta elmosolyodva. – Szeretem Clare-t. Csak
sajnálom, hogy nem ismerte apát.
– Mi viszont igen – feleltem viszonozva a mosolyát -, és ez jó.
 Annabel bólintott. Lassan kezdett laposakat pislogni.
– Itt aludhatok?
Kikapcsoltam a számítógépet, lefektettem Annábólt,
betakartam, és megsimogattam a hátát. Néztem, ahogy elalszik,
és kisimulnak a vonásai. Szemöldöke akárcsak Dané, arca
kiköpött olyan mint Rachelé, ajka pedig mint senki másé, teljesen
előzmény nélküli, egyikünk sem tudta semmilyen ősünkéhez
sem hasonlítani. Miután elaludt, egy darabig még ott maradtam,
mintegy vezekelve korábbi ostobaságomért. Hallgattam, ahogy
finoman szuszog, és néztem, hogy lassan teljesen ellazul az arca.
Aztán óvatosan felálltam, betértem a konyhába egy pohár
borért, majd átvittem a számítógépet a nappaliba. Leültem, és
egyedül is végignéztem a fényképeket, ezúttal azokat,
amelyeken mi ketten szerepeltünk, még Annabel megszületése
előtt. Dan, a férjem, piszok jóképű volt. Már el is felejtettem.
Huszonnégy éves volt, amikor megismerkedtünk, és csak
harminckilenc, amikor meghalt, egészségesen, élettel tele.
Miután az első megrázkódtatásból felocsúdtam, a továbblépésre
koncentráltam, igyekeztem mindenkinek megmutatni, hogy
uralom a helyzetet, és nyugodtan abbahagyhatják az aggódást.
Nincs itt semmi látnivaló, kézben tartom a dolgokat, kérem,
haladjanak tovább. Miután elhagytam a pszichiátriai osztályt, az
első érzelem, mellyel szembesülnöm kellett, a szégyen volt.
Mindig is én voltam a gyakorlatiasabb, akire bármilyen válság
esetén számítani lehetett. Ám a baleset napján teljesen
elveszítettem az eszem. Őrjöngtem, mint aki megveszett.
Sikoltozva rohantam az utcán át a kocsihoz, Dan összezúzott
ölébe mászva pofoztam vérző arcát, könyörögve, hogy ébredjen
fel. A mentősök gyengéden próbáltak kihúzni, de nem
mozdultam. Nyilvánvalóan meghalt, az autó egy darabja az
üléséhez szegezte, egy apró, de halálos fémszilánk azonnal
megölte. Nem szenvedett, egyáltalán nem szenvedett, nagyon
gyorsan történt, mondták, nagyon gyorsan. Nem derült ki, mi
ölte meg, mondták. Ő ölte meg, kiabáltam, és futottam a síró
fiatal lány után, aki a másik kocsit vezette, ő ölte meg, a földre
tepertem, ő volt az rugdostam.
Elvonszoltak, és szarrá nyugtatóztak. A temetést úgy-ahogy
végigcsináltam, ám azután összeomlottam, Valahogy
felnyaláboltak, és néhány hónapra kivontak a forgalomból.
Semmire nem emlékszem az egészből, valószínűleg jobb is. Az a
csitri, aki a másik kocsit vezette, örökre maga előtt fogja látni
véres arcom, de rohadtul nem érdekel.
És most, amikor Dan drága arcát nézegettem, épen és
elevenen, de a fényképbe zárva, annyira hiányzott, hogy elfúlt a
lélegzetem. Szegény Annabelt annyira cserbenhagytam az
összeomlásommal. Az egyik pillanatban még az ujjaival festeget,
aranyhalas kekszet majszol, aztán hazamegy az oviból, és
apukája halott, anyukáját meg épp nem láthatja, jaj, kicsikém...
aztán még majdnem három hónapig nem láthatja, a csecsemő
meg csak sír, egész éjjel, mert anya annyira be van
gyógyszerezve, hogy el kell választani, és ott a nagymama, meg
Rachel néni, de ők is csak sírnak. Hát mit követett el? Mit
élhetett át, háromévesen, elég idősen ahhoz, hogy tudja, mit
jelent hibásnak lenni? Arra tanítottuk, hogy adjon. Vállaljon egy
kis felelősséget A játékaiért, a kutyájáért, és legyen tisztában
vele, hogy bármit tesz, annak következményei vannak. Sírva
nézetettem a fényképeket, borral áztattam magam,
önsajnálatban és szégyenérzetben dagonyázva, és úgy éreztem,
mintha csupán az Edward iránt érzett vonzalmammal
megcsalnám a férjem és a gyerekeim. Egy óra leforgása alatt ez a
vonzalom hamuvá pörkölődött a lelkifurdalás és bűntudat pokoli
tüzében, és nem lenne elég egy egész tavasz sem az
újraélesztéséhez.
Végül elaludtam, és amikor másnap reggel felébredtem, egy
rakás elszenesedett trágyának éreztem magam. Borzalmas volt.
Miután beértem a munkahelyemre, felhívtam Rachelt, és
elmeséltem, mi történt Annabellel. Hallottam, hogy megbicsaklik
a hangja, de, mint mindig, most is meglepett, mennyivel jobban
aggódik miattam, mint bárki és bármi más miatt.
– Ez azt jelenti, hogy nem találkozol többé Edwarddal? –
kérdezte, és mindjárt a választ is megadta: – Nem fogsz, igaz?
Inkább visszabújsz a csigaházadba.
Firkálgattam egy darab papírra. Egyik kockát a másikba.
– Rachel, a gyerekek a legfontosabbak, és ez mindig is így lesz.
Oda kell figyelnem Annabelre, új munkahely után kell néznem,
és kicsit rendeznem kell a soraimat, érted? Edward biztosan meg
fogja érteni.
– És veled mi lesz? Mikor engeded meg magadnak, hogy
boldog légy?
– Én boldog vagyok – mondtam szemöldökráncolva. – Velem
minden rendben. Randevúzni ráérek később is.
– Meg is mondod neki?
– Ma reggel megírtam neki. Kész, vége.
– Mintha csak Clare-t hallanám.
– Nála rosszabbat sose hallj.
– Igazad van – felelte sóhajtva. – Hát jó, akkor holnap
találkozunk a tanfolyamon. Sajnálom, Lili.
– Nincs mit sajnálni, Rach – vágtam rá fürgén. – Ha egyszer
ilyen az élet.
Letettem a telefont, és folytattam a napi teendőimet. Nincs itt
semmi látnivaló, kérem, haladjanak tovább.
 A saláta termesztése
Eszedbe ne jusson addig salátamagot vetni, amíg a talaj nincs
előkészítve. Laza legyen és vízáteresztő, és ültetés előtt
nagyjából egy héttel kínáld meg némi szervestrágyával.
• A salátamag nagyon-nagyon apró, ügyelj hát, hogy az ágyás
talaja ne legyen göröngyös, mert a göröngyök frusztrálják a
salátamag minden igyekezetét. Ha rövidlátó vagy, szemüvegben
gereblyézz. Ezek tényleg nagyon apró magvak.
• Ha feltünedeznek, ritkítsd őket a megfelelő távolságra:
levélsaláta: 10 cm
saláta: 20 cm
jégsaláta: 40 cm.
• A folyamatos betakarítás érdekében kéthetente vethetsz
újabb magot, már ha tudod, hova tetted a magok zacskóját. Ha
tudod, rendesebb vagy, mint én.
• Ha ránézel a salátára, világos, hogy kell-e locsolni. Ha lógatja
a fejét, és bánatos, adj neki inni, és azonnal virgoncabb lesz. Ha
nagyon bánatos, maradj mellette, amíg jobban nem érzi magát.
• A levélsalátának mindig a külső leveleit szedd, hogy a közepe
tovább tudjon nőni.
 Tizenharmadik fejezet
A harmadik foglalkozás.
Meglepő módon, gyászos hangulatom dacára, a következő
kertészeti foglalkozás hangos sikert aratott. Mindannyian
boldogan láttuk viszont kis parcelláinkat, és lelkendezve vettük
észre a földből köröskörül kibukkanó apró hajtásokat. Egyszer
elvittem a gyerekeimet Disneylandbe, de esküszöm, a világ
legvidámabb helyén sem törtek ki olyan örömteli visongásban,
mint amikor a botanikus kertben valódi növényeket láttak
kihajtani! Na, jó, ha egészen őszinte akarok lenni, annyira
botrányos azért nem volt, mint amikor Disneylandben Clare
meglátta Arielt a főutca túloldalán, és olyan hangosan sikoltozott,
hogy értesítették a biztonságiakat; de persze ez szélsőséges eset
volt. (Széljegyzet: Aki valami igazán akciódús jelenetre vágyik,
képzelje el, amikor Disneylandből egy Jerry Bruckheimer-film
lesz, mert azt gondolják, éppen próbálnak elrabolni egy gyereket.
Fegyveres kommandósok ugrálnak elő a fák mögül, a törpék
kalasnyikovot rántanak, és Hamupipőke a jediharcosok
támadópózába vágja magát. Na, jó, kicsit túlzok, de tényleg
iszonyúan komolyan vették a munkájukat.)
A paradicsompalántáim növekedésnek indultak, a kukoricám
új leveleket hajtott, és Rachel levendulája is szépen fejlődött.
Gene és Mike a salátái fölött pöffeszkedett büszkén, Eloise és
Frances viszont közönyösen vette tudomásul, hogy elvetett
magjaik mind egy szálig kihajtottak.
Edward összeterelt bennünket. Míg körben ácsorogtunk,
lenéztem a lábamra, és rádöbbentem, hogy ugyanazt a csizmát
viselem, mint amikor Dan még élt. Jobbnak láttam, ha inkább a
fákat kezdem tanulmányozni. Edward előzőleg már válaszolt az
üzenetemre, mindössze ennyit írt: „Várni fogok rád. Türelmes
ember vagyok, te pedig különleges vagy.” Micsoda seggfej!
Hallgattam a hangját, és igyekeztem nem sajnálni magamat.
 – A mai napunk nagyon izgalmas lesz, mert segítségül fogjuk
hívni az Anyatermészet bűvös dolgozóit.
Clare hozzám hajolt, és a világ leghangosabb, legindiszkrétebb
színpadi súgójaként sziszegte a fülembe:
– A gilisztákat! A gilisztákról beszél, anya!
– Clare kitalálta – nevetett fel Edward valóban a gilisztákra
utaltam. A földigiliszták a kertész fő szövetségesei. Nem csupán
átszellőztetik a talajt, ahogy jönnek-mennek, hanem a szerves
anyagokat, például a korhadó növényeket vagy a konyhai
hulladékot megemésztve gilisztateát állítanak elő, vagyis az egyik
leghatékonyabb trágyát, amelyet ismerünk.
Gene-nél, a nyugdíjas bankárnál nyilvánvalóan agyi
rövidzárlat következhetett be.
– Gilisztateát? Azt meg hogy csinálják, amikor még kezük
sincs?
Mindannyiunk szeme előtt ugyanaz a kép jelent meg: giliszták
próbálnak megbirkózni a teáskannával, nem is beszélve a
vízforralóról. Roppant felkavaró pillanat volt, gondolom,
valamennyiünk számára.
Hála az égnek Clare nem hiába járt iskolába.
– Az gilisztapisi! Gőzöm sincs, miért hívják teának, amikor az
pisi.
Edward mosolyogva bólogatott.
– A giliszták folyékony ürüléket választanak ki, lényegében
vizeletet, mely nagyon gazdag tápanyagokban. Annyira erős,
hogy alaposan fel kell hígítani, máskülönben megégeti a
növények gyökerét.
– És hogyan jutunk hozzá ehhez a vizelethez? – vetette fel a
mindig praktikusan gondolkodó Angié, miközben fél szemével
Robot figyelte, aki rövid vágtákat tartott a kertben. Mint valami
kis agár, akit Transformers-pólóban kivittek megfuttatni. –
Feltételezem, hogy nem katéterezzük meg őket.
 – Macerás lenne – szólt hozzá Rachel.
– Nem hinném, hogy hagynák – mondta Eloise -, visszahúzódó
teremtések.
Edward megőrizte hidegvérét.
– Nem teszünk velük semmi ilyesmit, maguktól is nekünk
adják az ürüléküket. A mi dolgunk mindössze annyi, hogy
otthont építsünk nekik, és tápláljuk őket.
Azzal a kert egyik szélén felhalmozott dobozok felé mutatott.
– Lássunk neki az építésnek!
Amíg én vidéki vityillóról vagy Central Parkra néző lakásról
álmodozom, addig a giliszták bizonyára lábakon álló műanyag
ládákról. Meglehetősen súlyos volt egy-egy ilyen láda, úgyhogy
Hihetetlenül Jóképű Bobot is be kellett fognunk. Úgy hajigálta
őket, mintha tojásosdobozok volnának.
Gene és Mike már hozzá is fogott a gilisztatartályok
kicsomagolásához, és tovább építették furcsa apa-fiú, avagy
bankár-szörfös viszonyukat. Aligha képzelte volna el bárki őket
egymás társaságában, és ha nincs ez a tanfolyam, akkor
valószínűleg sosem találkoznak, Ennek dacára valahogy mégis
tökéletes párost alkottak, Gene új hírekkel szolgált az unokájával
kapcsolatban és cupcake-eket hozott:
– A cukormáz rózsaszín lett, a kis Emily tiszteletére, aki
tényleg a legtökéletesebb bébi a világon.
Fényképeket is mutatott a szokásos Winston Churchill-
hasonmásverseny legújabb résztvevőjéről, mi meg persze
gügyögtünk, ahogy az ilyenkor illendő. Gene még a vajúdás véres
részleteit is megosztotta velünk, sőt pontosan tudta az újszülött
súlyát és hosszát, amiért magamban kalapot emeltem előtte.
Még néhai férjem sem volt képes soha megjegyezni a lányok
súlyát vagy egyéb adatát, pedig mindkét szülésnél ott volt a
szülőszobában. Szerinte egy katonától is hiába kérdeznék, milyen
kaliberű fegyverrel lőtték le, mondván, hogy a születés traumája
mindent kitörölt az emlékezetéből; hiába próbáltam felhívni rá a
figyelmét, hogy ez esetben én lennék az, akit lelőttek. Akárhogy
is, nem volt a számok embere. Gene-nek azonban minden a
kisujjában volt, és nagyvonalúan osztogatta a cupcake-et.
Végül egy szívességet kért tőlünk.
– Szeretnék egy illatos virágoskertet ültetni a feleltemnek,
hogy... ööö... szóval a feleségemnek. – Elpirult. – Meglepetésnek
szánom, mire hazajön... Már megvan minden virág és kellék.
Edward segített beszerezni. Arra gondoltam, talán lenne
néhányotoknak kedve eljönni, hogy segítsen ültetni. Rendelek
pizzát, és játékok is vannak a gyerekek számára,
– Én benne vagyok – mondta Mike, kissé fölöslegesen.
– Én is, és Rob is – visszhangozta Angié. Én is rábólintottam,
és a végén mindenki egyhangúlag csatlakozott a
megmozduláshoz. Micsoda elképesztő kertészeti akciócsoport
alakult belőlünk! Aztán visszatértünk aktuális feladatunkhoz: a
gilisztahonosításhoz.
A gilisztatartályok összeállítása jó mókának bizonyult. Nagyon
könnyen egymásba lehetett illeszteni a két mély, lábakon álló
tálcát. Ezalatt a gyerekek Lisának segítettek benedvesíteni azt a
rostanyagot, amellyel kibélelték a giliszták fészkét, aztán
mindannyian kíváncsian nézegettük a kis lenvászon zsákokat,
amelyek vélhetően a mi parányi segítőinket rejtették.
Miután elkészültek a tartályok, mindegyikbe belehelyeztük a
nedves almot, majd kinyitottuk a zsákokat, és beöntöttük az
aprócska vörös giliszták nyüzsgő tömegét. Kicsit csalódott
voltam, mert a jól ismert hosszú, kövér, gyűrűsen szabdalt
földigilisztákra számítottam.
– Ezek az úgynevezett komposztgiliszták – magyarázta Lisa -,
melyeket erre a célra a legtöbbször használnak.
– Tudtátok, hogy igaziból nem is lehet őket félbe vágni, és két
gilisztát csinálni belőlük? – vágott közbe Annabel, alig várva,
hogy megvillantsa gilisztákkal kapcsolatos tudományát.
– Nem hát – helyeselt Clare – ez egy vénasszonyos hazugság.
 Megpróbáltam volna szépíteni a megjegyzését, de félúton
elfogyott a motivációm.
Lisa szemlátomást türelmesebb volt a gyerekeimmel, mint én
magam.
– Igazad van, habár a giliszta kettévágva is tovább élhet,
legalábbis bizonyos körülmények között. Alapvetően minden
gilisztának egy agya és két szíve van egy nagyobb és egy kisebb.
Ha kettévágsz egy gilisztát, és az egyik felében marad a
nagyobbik szív és az agy, akkor az a fele tovább él. Ha viszont az
egyik felébe az agy és a kisebbik szív, a másikba pedig csak a
nagyobbik szív jut, akkor mindkét fele elpusztul.
Ehhez nem volt mit hozzáfűzni, jóllehet hasznos tudni, hogy
amennyiben életmentő gilisztametszést kellene végrehajtanom,
akkor okvetlen szükségem lenne egy iciri-piciri
röntgenkészülékre.
Miután felállítottuk egymás mellé a tartályokat a sátortető
alatt, amelyet Bob húzott föl, valamennyien visszavonultunk a
parcelláinkhoz gyomlálni, nézelődni, takarítgatni, de leginkább és
lényegében cseverészni,
Edward odajött hozzám, hogy megbeszélje velem a „három
nővér” kertjét. Sajnálatos módon a testem nem kapott elég
világos utasítást az agyamtól, hogy a továbbiakban ne érdekelje
Edward, ugyanis amint Edward közelebb húzódott hozzám,
megéreztem a bőre illatát, és hol az ajkán, hol a kezén felejtettem
a tekintetem. Leszidtam magam, majd azt ismételgettem, hogy
legyek szíves végre uralkodni magamon. Nem ment, és csak azt
értem el vele, hogy még inkább megutáltam magam, szóval
nyertem.
– Tehát a múlt héten elvetetted az első nővért, azt,
amelyiknek a legtöbb idő kell a növekedéshez, és amelyik majd
árnyat ad a másik kettőnek: a kukoricát.
Bólogattam. Nagyon büszke voltam az én kis
kukoricahajtásaimra, habár nehezen tudtam elképzelni, hogy
ezek a kis zöld kezdemények olyan hatalmas, himbálózó
szárakká fejlődnek, mint amilyeneket a Green Giant
konzerveken látni.
– Ma a babot ültetjük el, mely majd felkúszik a támasztéknak
használt kukoricatövekre. Nagyon elegáns lesz.
Megmutatta, hogyan fúrjak kis lyukakat a földbe, amelyekbe
aztán a babszemeket kell belepotyogtatni. Nem túl bonyolult,
tényleg, inkább magától értetődőnek tűnt. Ami viszont nem tűnt
magától értetődőnek, az az, hogy Edward ennyire közel áll
hozzám, és mégsem nyúlok felé, hogy megérintsem. Neki sem
volt ínyére a helyzet. Amikor mindketten felálltunk, rám
sandított halvány, szomorú félmosollyal. Aztán továbbállt, Gene
felé, és hogy legszívesebben utánaszaladtam volna, az már az én
bajom.
Odafordultam hát a paradicsompalántáimhoz, és nekiestem a
gyomoknak. Fáj a lelkem, és valaki meg fog fizetni érte.
– Kedve támadt a gyomláláshoz?
Ijedtemben összerezzentem. Hátrafordultam, Eloise
magasodott fölém mosolyogva, arca a mögötte ragyogó naptól
árnyékban maradt. – Olykor áldásos valamit gyökerestül kitépni
és váll fölött hátrahajítani. Megtisztítja a gondolatokat.
– Gondolom, amíg az ember maga mögé nem pillant – feleltem
szarkasztikusan.
– Hernyókat is keresett már? – kérdezte a paradicsomaimat
szemügyre véve. – Á, ott van egy. – Nyakon csípte a kis zöld
hernyót, leemelte a levélről, és áthajította a kerítésen. – Mész
innen, te kis csúszómászó! – És folytatta a vadászatot. –
Megrágják a leveleket, kán tesznek a növényben. Miután
megjelennek a gyümölcsök, azokba is belerágják magukat.
– Nos, ez tűrhetetlen – válaszoltam rosszallóan. Én is találtam
egyet, leválasztottam a levélről. – Nyomás, te disznó! – A hernyó
kapaszkodni próbált apró, ragadós tappancsaival, és egy
pillanatra megsajnáltam, Aztán megláttam a lyukat, amelyet az
egyik értékes levélen rágott, és megkeményítettem a szívem. –
Tünés innen, kis rondaság! – Azt hiszem, halk jajkiáltás
hallatszott, miközben átrepült a kerítésen, de lehet, hogy túl
kifinomult a hallásom.
Eloise leült a paradicsomágyás másik oldalán, és kényelmesen
elhelyezkedett. Gömbölyded asszony volt, kellemes vonalú
hajlatokkal. Magabiztosan mozgott, nyoma sem volt rajta annak
a bizonytalanságnak, amelyet olyan nőkön látni, akik valaha
soványak voltak, de jó pár kilót felszedtek, és most minél
gyorsabban átvágnak a színen, nehogy bárkinek is feltűnjenek.
Eloise modorában viszont volt valami köpök rátok-szerű, ami
imponált nekem.
– Nyilvánvaló, hogy maga az oktató kedvence – bámult rám a
levelek közül, mint egy óriási hernyó.
– Tessék? – Éreztem, hogy elfutja az arcomat a pír, úgyhogy
még buzgóbban vetettem bele magam a levelek átvizsgálásába.
– Hát, először teherautónyi növényt szállított a házához, aztán
a paradicsomokat bízta a gondjaira. Tudja, a paradicsomot régen
a szerelem almájának is nevezték.
– Eloise, maga bolondokat beszél. Igazán nagyon kedves, de
mégiscsak bolondokat beszél.
– Csak azt akarom mondani, hogy kedveli magát – mondta
nyugodtan. – Mind észrevettük.
Kényszeredetten rámosolyogtam, Eloise viszont összeráncolta
a szemöldökét. Szóra nyitotta a száját, kérdezni akart valamit,
ám feltűnt Frances, akinek árnyéka mindkettőnkre rávetült.
– Hallani véltem ólomlépteidet, édesem – szólt Eloise, majd
bevégezte egy szegény kis védtelen bogár lefejezését, és felállt. –
Csak biztatni próbáltam Liliant, hogy mozduljon rá az oktatóra.
Felnéztem, kezemmel eltakarva a napot. Frances mosolyogva
nézett rám.
– Eloise, úgy vélem, Lilian nélküled is elboldogul. Hagyd abba a
kotnyeleskedést.
 – Jaj, Frances, ne süketelj, pontosan olyan javíthatatlan
romantikus vagy, mint én. Melyikünk is tetováltatta magára a
másik nevét, mi? Csak nem te?
– Hová tetováltatta? – kérdeztem kuncogva.
– Nem árulom el – felelt Frances fölényes könnyedséggel,
majd sarkon fordult. Eloise némán a partnere hátsó fertálya felé
mutogatott, és elindult a nyomában. Magamban elmosolyodtam,
majd folytattam a rovarsereg elleni hadjáratot. Hallottam, ahogy
parányi paták dobognak az ágyás földjén, úgyhogy jobbnak
láttam védősáncot húzni a komposztban. Fogalmuk sem lesz
mitől nyuvadnak ki. Mint ahogy nekem sem, hogy én mitől.
A foglalkozás végeztével összeszedelődzködtünk, és
felkerekedtünk Gene házához. Gene Beverly Hillsbcn lakott, és
már el is indult, hogy előkészítse egy kicsit a terepet. Rachel a
cím láttán elkerekítette a szemét.
– Hűha, úgy látszik, bankosnak lenni menőbb, mini gondoltam.
Eloise és Frances felhorkant, szakszervezeti tagokhoz méltón.
– Viccel, kedvesem? – szólt Eloise. – Azt hitte, a bankos
munka jótékonysági tevékenység? Az egész a pénzcsinálásról
szól, az isten szerelmére!
– Igaza van – látta be Rachel. – Valószínűleg csak egy
nyugdíjas bankfiókvezető lebegett a szemem előtt.
Mike is csatlakozott körünkhöz.
– Dehogy, Gene egy nagy befektetési banknál volt igazgató a
nyugati parton. Tudják, részvényekkel kereskedett az ázsiai
piacokon, meg hasonlók. – Felnevetett. – Ami azt illeti, jól
elbeszélgettünk a kötvényekről, van ugyanis egy portfolióm,
meglehetősen sokrétű a jelenlegi gazdasági klímára tekintettel,
és Gene szerint volt pár okos választásom.
Némi csönd állt be, miután mindannyian azzal voltunk
elfoglalva, hogy ezt az új információt beleillesszük a Mike-ról
eddig alkotott elképzelésünkbe. Végül Angéla mondta ki, amit
mindannyian gondoltunk:
 – Bocsánat, de azt mondtad, portfoliód van? Azt hittem,
főállásban szörfözöl. Úgy képzeltem, a szörfösöknek a víz a
mindenük, csak lógatják a lábukat naphosszat, és mindig a
pillanatnak élnek.
Mike a hajviselete ellenére komoly srác volt, akárcsak a
cimborája, Gene.
– Nézd, Angéla, nem engedheted meg magadnak, hogy a
pillanatnak élj, ha nem gondolsz a jövőre. Ezt tanította nekem az
öregem. Közgazdász professzor volt, de fiatal korában
takarékoskodott, úgyhogy hatvanévesen annyi pénzzel ment
nyugdíjba, hogy bőven elég neki. Szerintem ez nagyon frankó.
– Tényleg frankó. Az én öregem a mai napig gürcöl, mint a
kutya, majdnem hetvenéves, és még sosem keresett annyit,
hogy félre tudjon tenni. Könnyű megtakarítani, ha valakinek van
elég betevője, de ha még arra sem telik, akkor képtelenség.
Kínos csönd támadt, de Angéla nem tűnt feldúltnak. Csak az
igazságot fogalmazta meg. Mike sem látszott zavartnak.
– Azt hiszem, a szerencse is közrejátszik – bólogatott.
– Nagyjából egy évjáratúak vagyunk, úgyhogy a szüleink is
hasonló korúak lehetnek, csak más lehetőségeket kaptak, ennyi
az egész. – A két fiatal egymásra nézett, és mosolyogva vállat
vont. – Mégis mind a ketten itt vagyunk, és egy kertészeti
tanfolyamon találkozunk. – Mike-ot szemlátomást szórakoztatta
a helyzet.
– És a szüleink valószínűleg soha az életben nem találkoznak
egymással – tette hozzá Angéla.
– Hacsak nem az esküvőn! – nevette el magát Rachel.
Megint csönd támadt, de meglepő módon Angéla és Mike is
elpirult. Rachelre néztem, majd Eloise-ra. Felvonták a
szemöldökük.
Mike motyogott valamit, majd elsomfordált. Angolát pedig Rob
hívta, menekülőutat adva neki is.
– Hát – mondta Rachel -, ez érdekes volt.
 Lélekszakadva futottak be a gyerekek, Angélával a
nyomukban.
– Rob megevett egy gilisztát! – újságolta Clare. – De azt
mondja, már nem érzi, hogy vonaglik.
Angéla kinyitotta Rob száját, és belenézett.
– Le is nyelted? Képest voltál?
Rob bólintott.
– Rob miatt aggódsz, vagy a giliszta miatt? – kérdeztem.
– Mind a kettő miatt – vetette közbe Annabel. – Bár a
gilisztának szerintem már annyi. Rob megrágta.
Mindannyian Robra meredtünk, nem kis elismeréssel.
Lisa is feltűnt a gyerekek mögött.
– Na, éhes még valaki?
Mint kiderült, a Gene által beígért pizzára céloz, de ez egy
pillanatig nem volt egyértelmű.
Gene háza felé autózva kissé aggódtam, hogy mindannyian
parkolási bírságot kapunk, de a ház autófeljárója szélesebbnek
bizonyult, mint a mi utcánk, úgyhogy bőven jutott hely
mindenkinek. Egy francia vidéki kúria magasodott előttünk,
amilyet legfeljebb útifilmekben látni. Sárga kőház terrakotta
tetővel, mintha évszázadokkal azelőtt épült volna.
– Ezerkilencszázhetvenkettőben épült – mondta Gene
kérdésemre válaszolva. – Egy neves díszlettervező építtette
saját maga és partnere számára, itt akarták leélni hátralévő
életüket, amely sajnálatos módon rövidebbnek bizonyult, mint
remélték. Az AIDS akkoriban könyörtelenül tarolt. És ma sem
különbül, feltételezem. Én a kilencvenes évek közepe óta élek itt,
és remélem, itt is halok meg.
A berendezés egyszerű és levegős volt, tágas, szabad terekkel.
Mindenfelé virágcsokrok, és ahogy körbejártuk a házat, mintha
csak parfümfelhőkben sétáltunk volna.
Clare és Annabel Gene-t követve előreszaladt, mi, többiek
pedig amolyan turistacsoportba tömörültünk. Körülnéztem,
nincs-e valahol ajándékbolt.
Angéla szorosan maga mellett tartotta Robot, talán attól
tartott, hogy összetör valamit, habár tulajdonképpen nemigen
lett volna mit összetörni. Feltűnően könnyed volt a berendezés.
Ami azt illeti, szöges ellentéte volt anyám házának, ahol minden
felületet fényképek, könyvek, magazinok, gyerekrajzok
borítottak. Csak anyám tudja, mi hol van, és nem árulja el.
A ház mélyén, a hatalmas nappali túlsó végén három pár
franciaablak nyílt a kertbe. Lisa Vellinga kővé dermedt az
ajtónál, és én magam is vonakodtam átlépni a küszöbön. Mintha
a filmbéli elvarázsolt falu, Brigadoon tárult volna elénk, vagy a
Legenda című film díszletei, melyek között az ifjú Tom Cruise
szaladgál fel-alá fejvesztve, körülötte a levegőben levelek,
virágok libegnek. Ezek a Beverly Hills-i kertek, az én fejemben
legalábbis, többnyire szabályos, elegáns alkotásokként éltek,
melyeket kártyafiguráknak öltözött kertészek gondoznak. Ám ez
a kert merőben más volt, Magas, virágzó sövény és
futónövények borította téglafalak szegélyezték, melyek hosszan
elnyúltak, majd a kert végében ív alakban találkoztak. A falak
mentén illatos virágú magas bokrok sorakoztak szabálytalan
vonalban, mintha egy erdei tisztást fogtak volna közre,
Mindenfelé virágágyásokkal tarkított gyep, nagy, lapos
járókövekből kirakott ösvények a közökben feltörekvő mohával.
A gyepen itt-ott néhány pad, hinta, mozaik, tavacska és egyéb
szemet gyönyörködtető tárgy.
Gene odajött hozzám, és megállt mellettem.
– Lenyűgöző, ugye? Mint mondtam, a fickó befutott
díszlettervező volt, és olyan kertet szeretett volna építeni,
amilyenről gyerekkora óta álmodott. Sikerült is neki. Azt
mondta, ez a kert pont olyan, mint amilyet elképzelt. Azt hiszem,
a partnerével ideje nagy részét lényegében itt kint töltötte. S bár
a kert kissé rendezetlennek és organikusnak tűnik – folytatta
körbemutatva -, valójában zseniálisan meg van tervezve,
mesterien kigondolt öntözőrendszerrel, hátul egy kis nyári
konyhával. A gyerekeim is mindig itt játszottak, most pedig jó
más apróságokat is látni – tette hozzá széttárva a kezét. – És –
mosolyodott el – néhány év múlva a kis Emily, sőt remélhetőleg
még néhány más csemete is itt fog totyorogni. Szerencsés ember
vagyok, Lilian, az ám! – Azzal elégedetten összedörzsölte két
mancsát, és elment, hogy beengedje a pizzafutárt.
És tényleg, a gyerkőcök visongva szaladgáltak körbe-körbe,
magukon kívül a boldogságtól. Rob egy kötélhintán himbálózott,
Annabel a tavacskát vizslatta, Clare pedig szőrén-szálán eltűnt.
Körbenéztem. Á, megvan, Eloise-zal társalog valamiről.
Bizonyára gilisztákról. Közelebb mentem hozzájuk, épp csak
annyira, hogy halljam, de ne zavarjam meg őket.
– ...És az apukám akkor meghalt. Úgyhogy nekem már nincs
apukám.
Eloise megértően bólogatott.
– Az én apukám is meghalt.
Clare együtt érzőn nézett rá.
– És anyukád még van? – kérdezte Eloise-tól.
– Igen, de nem látom túl gyakran.
– Én örökre anyukámmal maradok. Segítségre szorul.
Clare feje fölött Eloise tekintete összetalálkozott az enyémmel.
Kacsintott.
– Valóban? Pedig nagyon összeszedettnek és talpraesettnek
tűnik.
– Igen – vont vállat Clare -, de csak két keze van, és nem tud
mindent egyedül megcsinálni.
Eloise-nak megrándult a szája széle, én meg majd elsüllyedtem
zavaromban, hogy saját panaszaimat hallom vissza szó szerint
idézve.
– És – folytatta határozottan – anya nem varázsló, vagy polip.
– Amiben teljesen igaza is volt. – Rachel néni szerint szüksége
lenne egy fiúra, de nem érteni, miért. A fiúkkal csak a baj van.
– Vannak jó fiúk is – jegyezte meg fejét ingatva Eloise.
– Tényleg? – hitetlenkedett Clare. – Én nem ismerek egy jó
fiút sem.
– És Rob, ő sem az?
– Rob nem számít – fintorgott Clare. – Ő a barátom. –
Körülnézett. Edward épp Bobnak segített virágládákat becipelni
a kertbe. – Edward például kedves. Ő talán lehetne anya fiúja.
Hát ez fenomenális! Ez a legidegesítőbb a gyerekekben.
Többnyire teljesen süketnek tűnnek. Ha megkéred őket, hogy
vegyenek fel valamit a földről, vagy hogy figyeljenek rád, vagy
megkérdezed, mit szeretnének enni, legfeljebb a távoli tenger
moraját hallod, Ha viszont valakivel szinte suttogva beszélgetsz
valamiről telefonon, bizton számíthatsz rá, hogy az egész
környéknek kikürtölik. Egy barátnőm méheltávolításon esett át,
és az ötéves gyereke a Baby Gap üzletében összegyűlt
kompániának taglalta, hogy anyukája már nem szülhet többet a
méhecske miatt. Az eladók mind rém együtt érző arckifejezéssel
hallgatták.
Mivel Eloise-zal már megszűnt a szemkontaktusom,
megfordultam, és odébbálltam. Gene épp kihozta a pizzákat,
majd serényen bontogatta a dobozokat, és egy profi pizzavágó
kerékkel manőverezett bennük, farkaséhes voltam, de sebaj,
Gene jó tucatnyi pizzát rendelt.
– Gene, fejenként egy-egy egész pizza jár?
– Isabel csak holnap jön – felelt vállat vonva -, addig ennem
kell majd valamit.
Á, szóval előrelátás, nem pazarlás áll a nagyvonalúság mögött.
Miközben pizzát falatozva ácsorogtunk, szemügyre vettük azt a
helyet, amelyet Gene a virágoskertje számára kijelölt: a két nagy
fa közé ékelt, a házból nézve többé-kevésbé rejtett zugot. Talált
valahol egy bájos, régi padot, és mindkét végére egy-egy kicsi,
csempével borított asztalkát biggyesztett. Fölöttük összeért a
két fa lombja, átszűrve a dél-kaliforniai nap fényét. Elképzeltem
Gene feleségét, ahogy itt ücsörög, és párnákat hímez a Beverly
Hills-i szegényeknek. De csak az irigység munkált bennem. Én is
vágytam egy padra. Gene már megtisztította, vagy ki tudja,
valaki mással megtisztíttatta a helyszínt, és behordott egy halom
növényt és virágot, melyek most ott vártak sorukra a
cserepeikben. Színes kavalkádjuk nem mutatott különösebb
rendszert, Gene inkább az illatokra koncentrált. Én csak néhány
virágot ismertem fel közülük, de mind csodás illatú volt. Lisa
végigsorolta nekem őket, pepperonival teli szájjal.
– Jázmin, frézia, levendula, szagosbükköny, mézvirág, estike,
viola, lángvirág, és persze iszalag, meg néhány különleges
tubarózsa. – Gene-hez fordult. – Jól választott, Gene. Ezek a
virágok egész évben, felváltva fognak illatozni a feleségének. És
este is illatossá varázsolják a levegőt.
Gene elégedettnek látszott.
– Isabel orgonák között nőtt fel, de a kertészeti árudában azt
mondták, itt nem maradna meg az orgona, mert túl nagy a
hőség.
– Előfordulhatnak olyan fajták, amelyek túlélnék – mondta
Lisa vállat vonva. – Ha gondolja, utánanézek, De ne feledje: egész
évben bármikor ültethet új virágokat, vagy kihúzhatja a
régieket. Ez a fantasztikus egy kertben: sosem készül el.
– Vagy pont ez az őrjítő, frusztráló, lélekromboló egy kertben,
hogy sosem készül el – fordult hozzám Rachel. – Bármelyik
lehetséges. – Fáradtnak tűnt, arra gondoltam, talán jobb lenne,
ha lelépne, és hazamenne szundítani egyet. Már majdnem
szóltam neki, amikor valahol bent a házban megcsörrent egy régi
vágású telefon. Gene bement.
Nekiálltunk ide-oda tologatni a cserepeket, hogy kipróbáljuk,
melyik kombináció hogy fest. Edward magyarázni kezdte, hogy a
sokféle illatos növény hátulütője a rengeteg érdeklődő méh. Épp
ezt vitattuk meg, amikor Gene rémült arccal tért vissza.
– Jön a feleségem! Mindjárt itt lesz. A kis Emily remekül van,
úgyhogy Isabel hazajön egy-két napra, hogy elintézzen valamit a
városban, fogalmam sincs mit, aztán visszamegy. Ő telefonált,
már a Santa Barbara-i reptérről. Csak pár óránk van, nem több,
mihez kezdünk most?
Mike begyömöszölte az utolsó pizzafalatot a szájába, és
leporolta a morzsát a kezéről.
– Nyugalom, rengeteg időnk van még. Ültessük el ezeket a
gyönyörűségeket, hogy rend legyen, mire a feleséged hazajön.
– Gene, már majdnem elkészültünk az elrendezésükkel –
csatlakozott Eloise -, csak be kell ásnunk őket a földbe, az már
nem tart soká.
– Észre sem fogja venni, hogy itt jártunk – tette hozzá Angéla.
Gene még egy kicsit izgatottnak tűnt a váratlan fordulattól,
úgyhogy rábíztuk a gyerekeket, és ki is vitte őket azokhoz az
elképesztő hintákhoz a gyep túlsó végén. Viccen kívül, az első
lakásom nem volt akkora, mint az ő hintái.
Az ültetés nem tartott tovább egy óránál, miután heten is
nekiveselkedtünk. A legnehezebb az volt, hogy ne tapossuk el
egymás művét. De Lisa megszervezte a munkát, hátulról
előrehaladva dolgoztunk, és kis idő elteltével már ott álltunk
saját kezünk munkáját csodálva. Nagyon jól mutatott, és isteni
illatot árasztott. Leültem a padra, becsuktam a szemem. Nem
hallottam mást, csak a gyerekek zsivaját, az ötvenezer
boldogságtól repeső méh zümmögését, akik azt hitték, az idén
korábban érkezett a Jézuska, valamint egy összefüggéstelen
beszélgetést, mely Frances és Mike között zajlott a vaxolásról, ki
mit értett alatta, ám egyikük sem vette észre, hogy végig két
malomban őrölnek. Mennyei volt, mármint nem a furcsa
társalgás, hanem inkább az ücsörgés és a szemlélődés. Virágillat
töltötte meg az orromat, a nap melege simogatta a bőrömet...
Isabel igazán szerencsés asszony.
 – Na, milyen? – szólalt meg mellettem Gene. Kinyitottam a
szemem, és elmosolyodtam.
– Azon gondolkodtam, milyen szerencsés a felesége. Szép a
hely, és maga igazán figyelmes férj.
Gene megint elpirult.
– Hát, meg is érdemli.
Ebben a pillanatban kocsikerekek csikorgását hallottuk a
kavicsos úton. Gene felugrott, akár egy nyúl.
– A csudába, Isabel már itt is van!
Mindannyian kuncogtunk, mint a rossz gyerekek.
– Elbújjunk? – kérdezte Rachel incselkedőn.
Gene hamiskásan nézett rá.
– Ugyan, természetesen nem. Semmi szükség rá.
– Mintha még szeretett volna mondani valamit, de csak
beszáguldott a házba, mi meg ott maradtunk, és várakoztunk.
Kivéve a gyerekeket, akik tovább hintáztak, és hintáztak, és
hintáztak... Ahogy a gyerekek szoktak.
Egy pillanattal később Gene ismét megjelent a teraszon. Mi a
szösz? Az ott a lánya? Hát nem most szült? A nő úgy hadart,
hogy levegőt sem vett, ráadásul erős londoni akcentussal.
– El sem hinnéd, Gene, milyen cukor kis teremtés, még
életemben nem láttam hozzá foghatót! Le sem tudtam tenni.
Jane alig tudta megkaparintani tőlem – mondta nevetve, az arca
ragyogott. Gyönyörű volt, az arca csupa elevenség, az ember
legszívesebben le sem vette volna róla a tekintetét. De a fenébe
is, alig lehet idősebb nálam!
Aztán hirtelen észrevett minket, és felsikoltott.
– Szentséges ég, Gene, nem is mondtad, hogy vendégeink
vannak! – Leszaladt a lépcsőn, karját felénk tárva. – Üdv
mindenkinek, Izzy vagyok! Hadd találjam ki: maguk bizonyára a
kertészek. Milyen kedves, hogy eljöttek hozzánk látogatóba!
Hallották, hogy nagymama lettem? – kacagott harsányan,
csilingelőn, és már közöttünk is termett, kezet rázott velünk,
megölelte a gyerekeket. Közvetlen közelről még bájosabb volt, a
bőre tükörsima, fényes, szőke haja a feje búbjára tornyozva. Kék
szemében huncut derű csillogott. Gene-re pillantottam, ám ő
Isabelt bámulta, és úgy vigyorgott, mint macska a tejszínhabra.
Isabel váratlanul ismét felsikoltott:
– Gene, te vén csirkefogó, mi ez az egész? – Felfedezte a
padot, és le is huppant rá. – Ó, micsoda illat!
– Áhítattal nézett Gene-re, mintha nem is egy hatvanéves,
nyugdíjas bankár, hanem egy filmsztár állna előtte. – Ezt az én
kedvemért tetted ide? – Egyszerre mindannyian Gene felé
fordultunk, és abban a szerencsében volt részünk, hogy láthattuk
fülig paprikavörössé válni. Mike-ból kitört a nevetés, és
megveregette Gene vállát. Aztán mindannyian nevetni
kezdtünk.

Végül maga Isabel volt az, aki mindenre fényt derített. Rachel,
Frances, Angéla és én a gyepen ücsörögtünk, nem messze a
hintáktól, a gyerekeket néztük, pizzát eszegettünk, amikor
Isabel odajött, és leült közénk.
Kivett egy szelet pizzát az előttünk fekvő dobozból, és
megszólalt:
– Szóval, melyiküknek van elég vér a pucájában, hogy feltegye
a nyilvánvaló kérdést?
Rachelnek sosem kellett kétszer mondani:
– Szóval, hogy lehet az, hogy maga lényegesen fiatalabb, mint
Gene, mégis két felnőtt gyerekük van?
– Valóban – nevetett Isabel -, ez az egyik nyilvánvaló kérdés,
habár azt hittem, azt fogja kérdezni, egy ilyen ostoba liba, mint
én, hogyan tudott megcsípni magának egy ilyen fénylő
aranyhalat? – A szemébe néztem: nem tréfált. Úgy tekintett
Gene-re, mint egy főnyereményre, és lehet, hogy Gene az is volt.
Ám Isabel magyarázattal szolgált.
 – Tíz évvel ezelőtt ismertem meg Gene-t, ő akkor ötvenéves
volt, én meg huszonnyolc. Az első felesége megszökött tőle,
tudták? – A fejünket ráztuk. Isabel harapott még egyet a
pizzából, és folytatta: – Igen, elhagyta, amikor a lányaik még
kicsik voltak, nagyjából olyan korúak, mint a maga lánykái –
fordult felém.
– És Gene egyedül nevelte fel őket. Az a tökkelütött tehén
egyszerűen fölszívódott, egy éjjel meglógott, és soha többé nem
jött vissza. Gene hónapokig kutatott utána. Még a rendőrség és
az FBI is nyomozott az ügyben. Azt hitték, elrabolták, vagy
túszul ejtették. Gene-nek rengeteg pénze volt, fontos
beosztásban dolgozott, de soha nem érkezett semmilyen
váltságdíj-követelés. Borzalmas volt, valóságos rémálom. Aztán
egy nap váratlanul felhívta őt a nő, és azt mondta, elege volt az
anyaságból meg a feleségesdiből, és meg akarta találni önmagát.
Hónapokig kószált Indiában, és még csak nem is hiányoztak neki,
akiket itthon hagyott. El akart válni, hogy hozzámehessen a
fickóhoz, akit egy asramban vagy valami hasonló agyament
helyen ismert meg. – Isabel tekintete csak úgy villámlott. –
Amikor megismertem Gene-t, a gyerekek már középiskolások
voltak. Gene szuper apa volt, de olyan magányos, hogy messziről
lerítt róla – mondta, s leporolta a kezét. – Ukmukfukk nyakon
csíptem, és a mai napig boldoggá is teszem, bátran mondhatom.
Ami pedig engem illet, természetesen mindennap köszönetet
mondok a szerencsecsillagomnak. – Megkereste Gene-t a
szemével: Gene a füvön kuporgott Mike-kal, egy papírcetlire
rajzolgatva magyarázott neki valamit. – Kedveli azt a srácot. Át
kellene hívnunk vacsorára. – Felpattant, és odament hozzájuk,
feltehetően hogy bejelentse a meghívást. Lenyeltem a falatot, és
végre szóhoz jutottam.
– Nos, én a magam részéről határozottan beleszerettem. Nem
tudom, ti hogy vagytok vele.
– Fantasztikus – értett egyet Rachel. – Egy elegáns
szövetnadrágot viselő hölgyet vártam, nem pedig egy dögös
szőkét szűk farmerban és pólóban. De az élet tele van
meglepetésekkel.
– Tudnék vele mit kezdeni – tudatta foghegyről Frances is.
 A cukkini termesztése
A cukkini a meleg talajt szereti, várjunk hát vele kora nyárig.
Még jobb, ha nyár közepén ültetjük, mert így elkerüljük a foltos
és csíkos uborkabogarat.
• A cukkini szereti a tűző napot, a nyirkos, jó vízelvezetésű
talajt és a szóbeli bátorítást.
• Mulcsozzuk a töveket, hogy védjük sekély gyökérzetüket és
megtartsuk a talajban a nedvességet.
• Hetente egyszer elárasztással öntözzük, legalább 3 centi víz
álljon rajta, a talaj 10 centi mélyen legyen nedves.
• Ha a cukkinid csak virágzik, de nem terem, vagy a termés
megjelenik, de nem növekszik, akkor beporzási gond van. A
hímivarú virágról a pollent át kell juttatni a nőivarú virágra. Ha
nincs elég méhed hozzá, használhatsz fültisztító pálcikát.
Macerás, tudom.
 Tizennegyedik fejezet
Már megint hétfő. Idegesítő rendszerességgel tér vissza, és
sosem könnyebb, mint az előző héten. Mi lenne, ha legalább
egyszer a keddel kezdenénk? Nem lehet? Oké.
Még sosem volt dolgom fejvadásszal, mert mindig megvolt a
munkahelyem, de az egyik volt iskolatársam, Melanie ebben
utazott, úgyhogy föl is hívtam még aznap, amikor Roberta kiadta
az utunkat. Valami nyilvánvalóan lehetett a levegőben, mert
most megcsörrent a telefon az asztalomon, és ő volt a vonal túlsó
végén. Mármint nem Roberta, hanem a fejvadász. Roberta
túlságosan félt Rose-tól ahhoz, hogy megpróbáljon szóba állni
vele.
– Lilian, köszönöm a hívásodat! – Mel így beszél, telis-tele
felkiáltójellel és dőlt betűvel.
– Szia, Melanie, hogy vagy?
– Remekül! De inkább az érdekel, te hogy vagy! Épp most
szivárogtak ki a hírek a Poplarról, és borzasztó izgatott vagyok!
– Nem is tudtam, hogy van mitől izgalomba jönni.
– Viccelsz, ugye? – kérdezte nevetve. – Semmi, de semmi
olyan nem történhet a Los Angeles-i kiadóknál, amiről én ne
tudnék. Ez nem New York, ahol minden sarkon van egy kiadó.
– Valóban?
– Semmi! – Nahát, tényleg kiabált. Ki gondolta volna, hogy a
könyvkiadás bonyodalmai ennyire érdekfeszítőek? – Ebben a
pillanatban nagyon kurrens árucikk vagy, ami elképesztő
szerencse a jelenlegi gazdasági helyzetben, ugyebár. – A mondat
végi hangsúlyt felvitte, akár a tinédzser lánykák, de semmi gond.
Az optimizmus a munkaköri követelményeihez tartozik
feltételezem. – Két cég is szeretne veled beszélni, hát nem
csodálatos? Előtted van a határidőnaplód?
Csak egy üres papírlap feküdt előttem, de mivel semmilyen
tervem nem volt az életem hátralévő részére, ugyanolyan jó volt.
Az egyik céggel már aznap délután találkozhatok, a másikkal jövő
héten.
– Szóval, ma egy másik kisebb kiadót nézhetnél meg, de az
nem foglalkozik tankönyvekkel. Más a profilja. – Szünetet
tartott. – Nem tudom kibetűzni a titkárnőm írását. Mintha
ezotéria lenne, aminek nincs túl sok értelme, de legalább
könyvféléről van szó. Szükségük van illusztrátorra. Nálad van a
portfoliód?
– Nincs, de hazaszaladhatok még az interjú előtt. Jó ideje nem
poroltam le.
Melanie csettintett a nyelvével.
– Nos, akkor a ma délutáni találkozót követően nem árt, ha
áldozol egy kis időt a frissítésére. Egy átdolgozott önéletrajzra is
szükséged lesz, és egy találó fényképre. Még mindig ugyanúgy
nézel ki, mint a suliban?
Sovány, sápadt lány Duran Duran-pólóban? Nem.
– Meghíztál? – Hát őszintének őszinte.
– Nem, csak szültem két gyereket, és elveszítettem a
férjemet.
– Jaj, emlékszem – sóhajtott. – Nagyon szomorú. Akkor
inkább lefogytál?
Most én sóhajtottam. Melanie az eladásra váró termékre
összpontosított, és tekintettel arra, hogy per pillanat én voltam a
termék, illett volna segítőkészebbnek mutatkoznom.
– Mel, alapvetően ugyanúgy nézek ki, csak öregebb vagyok.
De mi a fenéért akarna bárki is fényképet egy illusztrátorról
vagy grafikai tervezőről?
– Gőzöm sincs – felelte ártatlanul. – De ha Nobel-díjat kaptál
volna, azt is megemlíteném. Régen úgy néztél ki, mint egy
modell, úgyhogy szerintem érdemes mindent bedobnunk, amink
csak van, hogy kitűnj a tömegből, érted?
 – Értem. Hát, pillanatnyilag nincs arcképem, úgyhogy anélkül
kell valahogy elboldogulnunk.
Melanie nem csüggedt.
– Nos, ha nem sikerül gyorsan állást találnunk neked, akkor
még mindig lesz időd csináltatni egyet. Lili, ne aggódj, nemsokára
találunk neked valami nagyszerű állást, oké?
Szuper!
Az aznap délutáni interjú helyszíne tulajdonképpen nem esett
messze az irodától, ami kényelmes lett volna, ha nem kellett
volna hazarohannom, hogy átöltözzek, és magamhoz vegyem a
portfolióm. Egyetlen csinos kosztümöm volt, amely valami csoda
folytán még rám jött, alá egy Donald kacsás pólót vettem,
ugyanis alternatív ember vagyok, művész, plusz ez az egy tiszta
pólóm maradt. Most, hogy munkakeresésre kényszerültem, azon
gondolkoztam, igazából milyen munkát is csinálnék szívesen. El
tudtam volna képzelni valamit, ami egy kicsivel szokatlanabb,
mint a tankönyvek. Majdhogynem izgatott lettem... Pedig
Edward legfeljebb csak hárompercenként jutott eszembe.
Kétpercenként meg elfogott a bűntudat Annabellel szemben,
úgyhogy igazából minden három percből csak egy maradt az
izgatottságra.
A cég az enyémnél hajszálnyival régebbi épületben működött.
Tetszetős volt, több ablakkal, kevesebb munkaállomással. Nagy,
nyitott tereiben mindenfelé asztalok, egy jópofa kávéfőzőgép és a
falon érdekes képek.
James Peach-csel – azóta ez a kedvenc nevem -, a kreatív
igazgatóval kellett találkoznom. Mint kiderült, fiatal, önhibáján
kívül jóképű srác volt, és finoman, elismerően megbámult,
amikor a recepciónál köszöntött. Eddig simán ment.
Hátrakísért az irodájába, és miközben megpróbáltam a
mondandójára koncentrálni, igyekeztem szemre vételezni a
terepet. Nem tűnt túl nyüzsgőnek a terem. Senki sem
hangoskodott, és bárki előtt elhaladtam, mosolyogva nézett rám.
 Az irodája egyszerű volt, ugyanakkor stílusos, és mindent
összevéve az egész hely kellemes benyomást keltett bennem.
Már-már azt gondoltam, bármilyen munkáról is legyen szó,
elvállalom.
James leült, rám mosolygott.
– Nos, nagy tapasztalata van pornóban?
– Elnézést... Hogy mondta?
– Az erotikában – pontosította, még mindig mosolyogva. –
Van tapasztalata a felnőttkönyvek területén?
Jaj, nem ezotéria, hanem erotika...!
Megköszörültem a torkom, igyekezvén megőrizni a
nyugalmamat, és megúszni, hogy elpiruljak.
– Nem vagyok biztos benne, hogy jól értem önt. Nagyjából az
elmúlt tíz évben tankönyvkiadónál dolgoztam. Rengetegféle
kötetet adtunk ki, többnyire az általános és középiskolák
számára.
Felnyúlt a háta mögött lévő könyvespolcra, és levett néhány
keménykötésű könyvet.
– Nekünk is van néhány kötetünk az iskolások számára, habár
nem mondanám, hogy ezek tankönyvek. Mindazonáltal
tanulságosak lehetnek – nevetett, de nem amolyan mocskos-
pornós módon. Az is lehet, hogy mindent, amit mondott,
félrehallottam. Belenéztem a könyvekbe, amelyeket a kezembe
nyomott. Még mindig beszélt.
– Többségük erotikus regény, jóllehet néhányuk kissé
keményebb műfajt képvisel. Mi egy kis piaci rést töltünk be,
nagyon sikeresen, méghozzá illusztrált szövegekkel. Érdekes
módon a pornográfia erotikává változik, ha rajzok, nem pedig
fényképek kísérik. Ezzel a képregények közönségét is
megnyerjük.
Fellapoztam A három dudás egy csárdában-t, és három
hölgyet láttam benne egymást nyalni. Tussal és tollal rajzolva,
különös figyelemmel a részletekre. Aztán felcsaptam a Leszívta a
szél című opuszt, és kiderült, egyesek jól eljátszadoztak egymás
húrjain, mialatt Atlanta porig égett. Nem igazán tudtam, mit is
mondjak
Mr. Peach elhallgatott. Ránéztem, az ajka megrándult.
– Megkockáztatom a feltevést, hogy sejtelme sem volt, milyen
munkáról lesz szó, igaz?
Bólintottam.
– Bevallom, úgy tűnik, kissé megbotránkozott.
Végre visszatért a hangom.
– Nem vagyok megbotránkozva, szerintem az égvilágon
semmi baj nincs ezzel. Csupán meglepett vagyok, mert
váratlanul ért az egész. – Kezembe vettem a Hímnem, nőnem
című művet. – Nem tudtam, hogy ilyen könyv egyáltalán létezik.
És azt sem, hogy az emberek ilyesmire gondolnak egy mormotát
látva.
-A valóságban nem volt szükség mormotára – emelte fel a
kezét Mr. Peach védekezőn. – Épp ez a szép az ilyen
könyvekben. – Nagyot sóhajtott. – Azért alapítottam ezt a céget,
mert a pornográfiában sok pénz van. És pont ezért rengeteg a
kizsákmányolás. Gondolkozni kezdtem, vajon nem lehet-e
valahogy másképp csinálni, és kiderült, hogy lehet.
Fantáziavilágot teremtünk, ennyi az egész. Nem is hinné, mi
minden születik a szerzőink képzeletében, sokszor az olvasók
ötletei alapján, akik megírják nekünk, mit szeretnének a
könyveinkben viszontlátni. Külön műfajt képviselnek a
tudományos-fantasztikus történetek, melyekben a fényképek
nevetségesen mutatnának, a rajzok viszont varázslatos
atmoszférát teremtenek. – Csalódottnak látszott. – Úgy látom,
nem lelkesedik az állásért.
Kezembe nyomott egy erotikus sci-fit, melyben gyönyörű
rajzot találtam egy lényről három, párhuzamosan munkálkodó
taggal. Szép munka volt, technikailag mindenképp, de nem az én
ízlésem.
 – Nem hiszem, hogy ez az én világom. Nagyon sajnálom.
– Ne sajnálja – rázta a fejét. – Mi, akik itt dolgozunk, úgy
érezzük, beteljesült egy álmunk. Azt szeretném, ha itt egytől
egyig mindenki így érezne.
Hát, erre mit is felelhettem volna?
Felálltunk, kezet ráztunk, újra átvágtam az iroDan, kicsit most
már más szemmel tekintve a látottakra. Nem csoda, hogy
mindenki mosolygott rám. Mind be voltak indulva.
Felhívtam Melanie-t, hogy rátermettebb asszisztens után kell
néznie.
De legalább tudtam, hogy ha sehol sem járok szerencsével,
még mindig van olyan állás, ahol kapóra jön a bálnapénisszel
kapcsolatos tapasztalatom.
Másnap korán reggel Angéla hívott. Igazán kellemes
meglepetés volt.
– Ma a te gyerekeid iskolájában is tanítási szünet van?
– Igen, talán valami ünnep lehet?
– Ki tudja. Mindenesetre arra gondoltam, szavadon foglak, ha
még áll az ajánlatod a közös gyerekprogramra.
A konyhában lézengtem, élvezve a lélegzetvételnyi szünetet a
mosogatógép kiürítése és ismételt megtöltése között. Micsoda
fényűzés!
– Persze hogy áll! Megbeszéltük Rachellel, hogy munka után
átjön egy kicsit, aztán elmegyünk együtt vacsorázni. Mi lenne, ha
ti is átjönnétek délután, a gyerekeket itt hagynánk a
bébiszitterrel, és beülnénk valahová egy korai vacsorára?
Szerintem jól szórakoznánk. – Boldogan tettem le a telefont,
örültem, hogy proramom van.
A gyerekek alig várták, hogy megmutassák Robnak a
tündérkertet. Annak dacára, hogy merőben más környezetben
nőttek fel, a három gyerek hibátlanul kijött egymással, ezzel is
bizonyítva, hogy jövőnk letéteményesei a gyermekek. Angie-vel
és Rachellel követük a példájukat, és a konyhában kávéztunk,
amíg ők a kertben játszottak.
Angié minden tőle telhetőt megtett, hogy kihúzzon Rachelből
valamit Bobról, de alulbecsülte a húgomat.
– Tényleg nincs mit mesélnem – ismételte Rachel, –
Egyáltalán semmi sincs közöttünk. Egyszer együtt vacsoráztunk,
és körülbelül hétszer erotikusat álmodtam vele. Ez minden. A
vacsoránál semmi másról nem beszélt, csak a vetésforgóról,
amiről nekem lila gőzöm sincs, csak annyit értek belőle, hogy
valamit forgatnak. – Széttárta a kezét. – Ne haragudjatok, de
nem hinném, hogy örülne neki, ha a külleme miatt holmi
tárgyként beszélnénk róla.
– Igazad van – vihogott fel Angié – a férfiak gyűlölik, ha
szexuális tárgyként tekintenek rájuk. Ettől mindjárt nyugtalanná
válnak, és legbelül kicsinek érzik magukat.
– Lealacsonyítja a spirituális énjüket – fűztem hozzá – és
összetöri az álmaikat.
Rachel elkerekedett szemmel nézett rám.
– Csak nem valami férfiellenes boszorkányszektába
csöppentem?
– Ide figyelj – róttam meg – ne próbáld másra terelni a témát!
Nem gúnyolódunk a férfiakon, hiszen szeretjük őket. Rajtad
gúnyolódunk.
Angié is bólogatott.
– Szerintem te vagy közöttünk az egyetlen, akinek van
egyáltalán romantikus kalandja – mondta – bár lehet, hogy
tévedek. Lili, ne haragudj, ha hibás a feltételezésem, hanem oszd
meg velünk a részleteket.
– Nem hibás a feltételezésed, hanem tény. – Azzal az ablakon
túl a kert felé mutattam. – Láttad már a fogamzásgátlóimat? –
Rachel tudta, hogy senkivel sem szeretnék Edwardról beszélni,
különösen nem olyasvalakivel, aki ismeri is őt, úgyhogy
diszkréten csendben maradt. Ahogy teltek-múltak a napok,
egyre könnyebb volt úgy tenni, mintha az a csók a konyhában
sohasem történt volna meg.
– Tudom, tudom – nevetett Angié. – Nem arról van szó, hogy
én magam néha ne vágynék románcra, vagy akár csak szexre. A
gond az, hogy az érdeklődésem ritkán kerül összhangba a
lehetőségeimmel, pláne a fizikai teherbírásommal.
– Jaj, lányok – nyafogott Rachel nem mondhatnám, hogy
kedvet csináltok nekünk, szingliknek a gyermekvállaláshoz.
– Jobb is! – vágtuk rá egyhangúlag Angie-vel.
Megérkezett Maggie, aki be is engedte saját magát. Frank
föltápászkodott, hogy üdvözölje, percenként százas
farokcsóválási frekvenciával.
– Kitűnő házőrződ van, Lili – évődött. Angié-re nézett,
szélesen elmosolyodott, és kezet nyújtott neki. – Szia, Maggie
vagyok, Lili sógornője, nemrég érkeztem Olaszországból, ahol a
férjem épp a szeretőjével hetyeg.
Angié egy pillanatra megrökönyödött, aztán bele ment a
játékba:
– Szia, Angié vagyok, Lili és Rachel ismerőse a kertészeti
tanfolyamról, nemrég érkeztem Dél-Los Angelesből, ahol a volt
férjem tőlem csinálhat, amit akar, engem a legkevésbé sem
érdekel.
– Örülök a találkozásnak.
– Én is.
Maggie leült, majd azzal a lendülettel föl is pattant, hogy
öntsön magának egy kis kávét.
– Amikor Olaszországba költöztem, minden amerikai Folgerst
ivott, most pedig jobb kávét döntenek magukba, mint az olaszok.
Mi ütött belétek?
Egyszer csak berobbantak a gyerekek a konyhába.
– Letörtem a tündérem szárnyát! – kesergett Clare.
– Meg tudjuk javítani – mondta Rob nyugodt
magabiztossággal. – Anyukám ápolónő.
Angié kezébe vette Clare aprócska tündérét, és megvizsgálta.
– Hm, szerintem hamar meggyógyul, egy kis ragasztó majd
megteszi a magáét.
Hoztam ragasztót, és Angié mesterien elvégezte a javítást.
– Most pedig menjetek szépen vissza játszani. A ragasztó
néhány perc alatt megköt, szólok, ha kész.
Rob kézen fogta Clare-t, és maga után húzta.
– Addig játszhatsz az én tündéremmel. Mindannyian őket
figyeltük. Maggie nagyot sóhajtott.
– Legalább Clare talált magának egy kedves fiút – jegyezte
meg.
Angié szipogott egyet.
– Addig nincs vele gond, amíg Clare meg nem tagadja, hogy
átváltozzon lézerszemű harcos robottá, mert akkor Rob elveszíti
az érdeklődését – mondta rám sandítva. – Muszáj őszintének
lennem.
– Ugyan, ne izgasd magad. Így is, úgy is kudarcra vannak
ítélve. Az általánosban nagyon magas a válások aránya. A
legtöbb házasság még a szünidőig sem tart ki.
Ennek dacára Clare, Rob és Annabel békésen eljátszott
vacsoraidőig, amikor is befutott Leah, és letelepedtek együtt a
kanapéra filmet nézni. Úgy határoztunk, hogy Angie-ék nálunk is
alszanak, így nyugodtan kimaradhatunk, ameddig akarunk. A
hírtől teljesen bezsongtak a gyerekek.
Mint egy szappanopera szereplői, mind a négyen kiöltöztünk
egy kicsit, és elindultunk az ajtó felé.
– De ezúttal nincs sztriptízbár, Rachel, megértetted? –
szögezte le Maggie határozottan.
– Lemaradtam a sztriptízbárról? – méltatlankodott Angié. –
Ez nem igazság!
– Valójában nem maradtál le semmiről. Ki mit akar
vacsorázni?
– Valami olaszt.
– Szusit.
– Inkább valami franciát.
– Én burgert.
Az utcán álltunk, és tanácstalanul néztünk egymásra.
– Ejnye, lányok, keressük meg a közös nevezőt – vettem
kézbe az ügyet, a legjobb anyukahangon. – Biztos vagyok benne,
hogy ki tudunk találni valamit, ami mindenkinek megfelel.
– Hirtelen farkaséhség tört rám – figyelmeztetett Rachel, aki a
burgerre szavazott. – Ha nem eszem azonnal valamit, hisztizni
fogok.
– Van egy ötletem – szóltam felemelt kézzel. – Mit szólnátok,
ha egyszerűen elmennénk a Grove-ba? Ott millióféle étterem
van, ahol haraphatunk valamit, aztán beülhetünk egy moziba,
vagy mászkálhatunk a könyvesboltokban, vagy csinálhatunk
bármit, amihez kedvünk támad.
A Grove a város híres szabadtéri bevásárlóközpontja,
szökőkúttal, mozival meg számtalan egyéb szórakozási
lehetőséggel, ahol az időtöltés ártatlan módozatainak
szentelhetjük magunkat – és a pénzünket.
– Tetszik a terv – felelt Angié -, még sosem jártam arrafelé.
– Habár – szólt Rachel, mintha fenntartásai lennének – lehet,
hogy eszméletlen tömeg lesz.
Az órámra néztem.
– Gondolod? Hétköznap délután hatkor?
– Gyerünk, nézzük meg – mondta Maggie, és már neki is
lódult. – Jaj, ha az ember lányokkal megy valahová, ez a véget
nem érő egyezkedés a legelviselhetetlenebb. Ne vacakoljunk már
annyit!
Végül is a Grove éppen illegette magát a turistáknak. A
gyepen rezesbanda zenélt, a szökőkút pedig látványos vízjátékot
mutatott be (úgymint toronymagasra lövellő vízsugarak,
különböző színű fénynyalábokkal megvilágítva). Kellemes
nyüzsgés volt, de túlzsúfoltság nélkül, és hamar kaptunk asztalt
egy terjedelmes étlappal büszkélkedő francia étteremben. Rachel
burgert rendelt, én spagettit, Maggie szalonnás-salátás-
paradicsomos szendvicset, Angié pedig francia hagymalevest. És
mindenki elégedett volt. Anyuci megmondta, ugye?
– Nos, Angié – érdeklődött Maggie – neked hogy áll a szénád?
Említetted, hogy van egy exférjed, és van egy kisfiad, akivel
találkoztam is. De van-e barátod, fiúd, ilyesmi?
Angié megrázta a fejét.
– Barátnőd? – faggatta tovább Maggie.
Angié megint csak a fejét rázta.
– Mike tetszik? – kérdezte Rachel előrehajolva.
– Kedvelem Mike-ot – felelt Angié mosolyogva -, ne érts félre,
de ennél különbözőbbek már nem is nagyon lehetnénk.
– Ki az a Mike? – kérdezte Maggie zavartan. – Ismernem
kellene?
– Nem – nyugtattam meg -, ő is a kertészeti tanfolyamra jár.
Intettem a pincérnek, hogy hozzon még kávét, miközben
Rachel tovább firtatta a témát:
– Igen, nagyon mások vagytok, de sokszor pont ez az izgalmas.
Vonzónak találod őt?
– Még szép – mondta Angié felnevetve -, te talán nem? Állati
jóképű!
Csönd támadt. Rachellel egymásra néztünk. Mike helyes volt,
de távolról sem „állati jóképű”, legalábbis szerény véleményem
szerint.
– Aranyos fiú, de közelébe sem jöhet Hihetetlenül Jóképű
Bobnak – fogalmazta meg Rachel mindkettőnk helyett is.
– Tényleg nem? – kérdezte Angié őszinte csodálkozással. – Jé.
Szerintem pedig abszolút szexi.
 Ejtettük a témát, és a desszerteket kezdtük tanulmányozni az
étlapon. Négy szelet csokoládétortával később kibotorkáltunk az
étteremből, és leültünk egy kicsit a gyepre. Emészteni.
Kellemesen elücsörögtünk. Már majdnem kikapcsolt az agyam,
amikor feltűnt, hogy egy alak Rachelt bámulja, akárcsak egy
kölyökkutya a fagylaltot nyaló kisgyereket. Oldalba böktem
Rachelt.
– Te, az a fickó téged bámul.
Rachel odanézett.
– Ismerősnek tűnik.
Pillantása találkozott a pasaséval, aki meg is szólította,
– Elnézést kérek, ön nem Rachel Anderby?
Rachel rámosolygott, de a napnál világosabb volt, hogy nem
emlékszik rá.
– Igen, találkoztunk már?
Természetesen mindannyian rászegeztük a tekintetünket.
Helyes volt, mi pedig mind javíthatatlan romantikusok. Egy
kedélybeteg özvegy, egy fiatal, elvált nő és egy összetört szívű
egyetemi tanár. Ennél ideálisabb nézőközönséget el sem lehetett
volna képzelni.
A férfi elvörösödve fölállt, odajött, és leült mellénk. Magas volt,
ami tetszik Rachelnek, sötét hajú, ami szintén tetszik Rachelnek.
Öltözéke elegáns – pipa; arccsontja magas – pipa; szemlátomást
ápolt – pipa-pipa-pipa. Hátradőltem, és a könyökömre
támaszkodtam, hogy jobban megfigyelhessem. Egy hangyányit
idegesnek tűnt.
– Igen, találkoztunk, többé-kevésbé, de már meglehetősen
régen. Egyszer előadást tartott a cégemnek a nemzetközi import
jogszabályairól, és ott láttam magát. Mármint az előadást. Én is
ott voltam.
Rachel szórakozottnak tűnt.
– Az előadáson?
 – Igen.
– Szóval ott volt.
– Igen.
– Melyik cégnél is történt ez?
– Bugler, Arthur és Barnes.
Rachel felvonta a szemöldökét, és kérdően nézett.
– Ez egy jogtanácsadó cég. Én jogász vagyok. Mi mind jogászok
vagyunk.
Rachelnek felderült az arca.
– A, már emlékszem, hát persze! – Egy pillanatra elhallgatott.
– Hát, jó előadásnak kellett lennie. Több mint egy éve történt.
A férfi mosolygott, és úgy tűnt, kissé visszanyerte a
lélekjelenlétét.
– Ó, igen. Nagyon jó előadás volt.
Rachel arcát fürkésztem, megpróbáltam róla leolvasni az
érzelmeit. Nyugodtnak tűnt, és szerencséül káprázatosán nézett
ki. Az alkonyati nap fényében megcsillantak hajában a világosabb
tincsek, arca tiszta és gyönyörű volt, mint mindig, és az egész
jelenet tekintve nem akadt semmi, amin az idősebb nővér
aggódhatott volna. Ugyanakkor nem tudtam megállapítani, vajon
tetszik-e Rachelnek a pasas, vagy sem, ami viszont szokatlan
volt. Általában hajlamos idétlenül vihogni, ha valaki felkeltette az
érdeklődését. Hát, nem is tudom...
– A nemzetközi jog a szakterülete?
– Nem – felelt a férfi – igazából dögunalmas vállalati joggal
foglalkozom. Magát még az előadás előtt kiszúrtam, és, hogy úgy
mondjam, követtem a konferenciaterembe.
– Úgy érti, nem az országokon átívelő jogszabály rendszerek
apró betűs záradékai iránt érdeklődött? – kérdezte kissé
korholóan Rachel.
– Amint elkezdett beszélni – felelt mosolyogva a férfi -,
teljesen magával ragadott a téma.
 Angié, Maggie és én hiábavalóan próbáltunk úgy tenni, mintha
mit sem hallottunk volna. Mivel hallottunk. Ám ők a legkevésbé
sem zavartatták magukat. Rachel valószínűleg tudatában volt,
hogy megfigyelés alatt tartjuk, de hűvös maradt, mint a
márvány.
– Szóval szereti a jogászkodást?
– Persze – mondta a férfi vállat vonva. – Bár szívesebben
lennék színész, de ki az, aki nem?
– Én ugyan nem – vágta rá Rachel. – Vagyis maga egy
klasszikus, több lábon álló Los Angeles-i jogász-színész hibrid?
– Attól tartok – hangzott a szégyenkező válasz. – Sablonos,
ugye?
– Hát, pincér is lehetne. Az szokványosabb volna.
– Minden jó pincérállást betöltötték – mondta a pasas arcát
fintorítva -, és ha már kéznél volt a jogászdiplomám... Tudom,
nem ez a szokásos szamárlétra, de mit tegyek, ha egyszer örök
lázadó vagyok?
– Egy törvényen kívüli lázadó?
– Jog nélkül lázadó.
– Értem. Tehát nappal vállalati jogász, éjjel színész?
– Pontosan. A jogászkodás a kenyérkereső munkám, a színészi
karrier pedig a hiábavaló, lélekromboló hobbim.
– Szóval jól megy? – kérdezte Rachel mosolyogva.
– Igen, fantasztikus – mondta a fickó, viszonozva Rachel
mosolyát. – Rengeteg furcsa emberrel találkozom, akik először is
elmagyarázzák, mi nem megy nekem, aztán szépen elküldenek
melegebb éghajlatra. Ehhez képest egész kellemes, amikor nők
kosaraznak ki.
– Gondolom, nem túl gyakran kosarazzák ki.
– Meglepődne, hányszor.
– Pedig maga nagyon jóképű.
– Errefelé mindenki az.
 – Ebben tökéletesen igaza van.
E kölcsönösen barátságos társalgás után mindketten
elhallgattak.
Angié megelégelte a dolgot.
– Én elmegyek a könyvesboltba. Jön még valaki?
Maggie is talpra szökkent. Rachel a homlokára csapott.
– Édes istenem, de udvariatlan vagyok! Teljesen elfelejtettem
bemutatni a barátnőimnek.
– Nem is tudja a nevemet.
– Valóban. Hogy is hívják?
– Richardnak.
– Richard, bemutatom a barátnőmet, Angie-t, a nővéremet,
Liliant és az ő sógornőjét, Maggie-t.
– Ez esetben magának is a sógornője, vagy tévedek?
– Téved – nyugtattam meg. – Maggie az én sógornőm, és
Rachel a húgom, de ők nincsenek egymással sógornői
viszonyban, miután Rachel nincs férjnél. Hirtelen elnémultam. –
Pillanatnyilag nincs. – Hát ez kínos volt. Maggie azonban rátett
még egy lapáttal.
– És maga, Richard, nős?
– Pillanatnyilag nem – felelt mosolyogva.
– Barátnője van?
Richard nemlegesen ingatta a fejét.
Maggie megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Akkor nyugodtan beszélgethet tovább Rachellel – mondta. –
Biztos vagyok benne, hogy maga tündéri, és tisztességes, mint
egy szent – folytatta szélesen gesztikulálva -, de tudja, sok férfi
semmirekellő, félrekúró, hazug szemétláda, és nem szeretném,
ha Rachel csalódna.
Némi csönd után Angié megköszörülte a torkát.
– Nos, akkor velem tart valaki a könyvesboltba?
 Hárman elindultunk, hadd beszélgessenek csak tovább a
fiatalok. Már ha Rachel túlteszi magát a hazug szemétláDan.
Hátranéztem, úgy tűnt, kitűnően eldiskurálnak. Aztán
megtorpantam, és szóltam a többieknek, hogy várjanak meg.
Visszamentem, és elővettem a telefonomat. Megkocogtattam
Richard vállát.
– Teljes neve? – Richard Byrnes.
Bepötyögtem a telefonomba.
– Lakcíme?
Ezt is bejegyeztem.
– Társadalombiztosítási száma?
Azt is megmondta az idióta. Rosszallóan ciccegtem.
– Nem hallott még a személyazonosság eltulajdonításáról?
– Honnan tudja, hogy nem hamis adatot adtam meg? –
kérdezett vissza Richard vigyorogva. – Persze nem hamis, de,
gondolom, a húgát akarja megvédeni. Felnőtt ember – intett a
fejével Rachel felé -, láttam már akcióban.
Hunyorítva néztem rá, de bólintottam.
– Igen, felnőtt nő, és fekete öves karatés. Úgy neveltek, hogy
bízzak az emberekben, de legyek résen. Ha visszajövök, és nincs
itt, értesítem a hatóságokat, és posztolom az adatait az
interneten.
– A nemjóját – füttyentett -, maga aztán kemény.
Rachel megérintette a karját.
– A fekete övet csak kitalálta.
Kihúztam magam teljes magasságomban, ami még így sem
számított egetverőnek.
– Uram, én a hölgy nővére vagyok. Az én időmben ennek még
komoly jelentősége volt.
– Nekem is van nővérem – mosolygott rám -, és ő is pontosan
így védelmezne engem.
– Hát legyen. Érezzétek jól magatokat, egy-két óra múlva
visszajövünk.
És magukra hagytam őket.
Tíz perc múlva üzenetem érkezett: „Vacsorázni megyek.
Holnap hívlak.”
Visszaírtam: „Már vacsoráztál. Honnan tudhatom, hogy te
vagy az, nem pedig ő, miután ellopta a telefonodat, és téged is
elrabolt?”
„Még eszem egy kicsit – jött a válasz. – Amikor tizenkét éves
voltál, nyelves csókot adtál a szomszéd kutyájának, csupán
brahiból.”
Hát ez igaz. Nem csoda, ha Clare is szabadelvű a vonzalmaiban.
A génjeiben van.
„Rendben – válaszoltam -, de vigyázz magadra!”
„Szállj le rólam” – írta búcsúzóul.
Mi mást is várhattam volna tőle?
 A zeller termesztése
Általános hiedelem a kertészek körében, hogy a zeller a
legnehezebben termeszthető zöldség. Növelheted a siker esélyét,
ha a magokat előbb meleg helyen, cserépbe veted, 8-10 héttel az
utolsó fagyok előtt, és rendszeres áldozatot mutatsz be a zeller
isteneinek.
• A palánták kiültetése előtt gazdagítsd a talajt szerves
trágyával vagy komposzttal.
• Eddzed a palántákat úgy, hogy naponta néhány órára
kiteszed őket a szabadba, és durván beszélsz velük.
• A palántákat végleges helyükre 25-30 cm-es térközzel
ültesd. Ha magot ültetsz, ½ cm mélyre vesd, és amikor a
növények elérik a 15 cm-es magasságot, ritkítsd őket úgy, hogy
30 cm távolság legyen közöttük.
• Ültetés után mindjárt teríts a talajra mulcsot, és öntözd meg
a növényeket.
• Ha a zeller nem kap elég nedvességet, a tövek kicsik és
rágósak maradnak, és senki más nem tehet róla, csak te.
 Tizenötödik fejezet
Természetesen számoltam a perceket, míg végre
telefonálhatok, és kideríthetem, mi történt. Reggel kilenc után
három másodperccel felhívtam Rachelt.
– Na? – tudakoltam.
– Na, mi?
Fáradtnak tűnt a hangja.
– Jaj, Rachel... – morogtam. – Ne bosszants. Kölcsönösen
megállapodtunk, hogy minden szennyest haladéktalanul
kiteregetünk.
– Írásba foglaltuk?
– Vérrel írtuk alá a szerződést. Megtagadnád a véred? Szóval
mi történt? Tényleg vacsorázni mentetek?
– Igen. Habár kiderült, hogy már ő is vacsorázott, úgyhogy
csak desszertet ettünk.
– Mit rendelt?
– Furcsa, milyen megszállottan érdekel. Fagylaltkelyhet
rendeltünk, forró csokiöntettel, és elosztottuk.
– Nagyon iskolás. Rendben, és aztán?
Rachel sóhajtott.
– Aztán megkértem, hogy vigyen haza, de még csak meg sem
csókoltam. Bár el kell ismernem, az autóban izzott a levegő, és
önuralmam minden morzsájára szűkségem volt, hogy ne hívjam
be.
Valamiről lemaradhattam.
– Miért nem hívtad be? Beteg vagy?
Rachel megint sóhajtott.
– Nem. Nem is tudom. Talán mert tényleg tetszik, és nem
akarom elszúrni már az elején azzal, hogy azonnal lefekszem
vele.
 Csak meresztettem a szemem. Igaziból meresztettem.
– Ki maga, és mit tett a húgommal? – faggattam.
– Nagyon vicces vagy. Bevallom, abban a pillanatban, amikor
először megláttam, tudtam, hogy bajba kerültem. Úgy értem,
tetszik; de az is lehet, hogy nem tetszik, csak azt hiszem, hogy
tetszik; vagy lehet, hogy tényleg tetszik, de azt hiszem, hogy
nem... – Összevissza beszélt, mint aki meghülyült.
– Jó-jó, nyugi. Ráérsz ma ebédelni?
Annak idején, mielőtt még a férjem meghalt, Rachel és én
teljesen másképp gondolkodtunk a párkapcsolatokról. Én férjhez
mentem, gyerekeket szültem, ő viszont a legcsekélyebb
érdeklődést sem mutatta egyik iránt sem. Anyánk folyton azt
sulykolta, hogy Rachelt mindig a külseje alapján fogják értékelni
a férfiak, és talán emiatt alakult ki benne az a hit, hogy ez
minden, amit a férfiak értékelnek benne. Egyetlen nyúlfarknyi
házassága (köpés a földre) nem számít. Többnyire felületes
kapcsolatokat kezdett szellemes, érdekes férfiakkal, ám amint
komolyra fordították volna a dolgot, Rachel szakított. De mindig
barátságosan intézte, ami sokat elárul róla. Soha, ismétlem, soha
nem habozott, hogy ágyba bújjon-e valakivel, akit vonzónak talál.
Egészen mostanáig. Arra gondoltam, vagy öregszik, vagy valami
szokatlan van a háttérben.
Amint beléptem az étterembe, megláttam Rachelt. Lerítt róla
az idegesség. Szórakozottnak látszott, pedig ő sosem volt az, és
kirúzsozta a száját, pedig sosem szokta. Leültem vele szemben.
– Burgert és shake-et rendeltem mind a kettőnknek, nincs
ellenedre? – kérdezte, a szokásosnál kicsit harsányabban és
sipítóbban. Olasz étteremben voltunk.
– Volt ilyesmi az étlapjukon?
Zavartan forgatta a fejét.
– Izé, gondolom, igen. Egyszerűen csak leültem és rendeltem,
de most már értem, miért tűnt meglepettnek a pincér. Azért
felvette a rendelést, és elment.
 – Gondolom, elküldtek valakit a McDonald’sba.
– Lehetséges.
Körülnéztem. A pincér hátul ácsorgott, idegesen kémlelt
felénk. Talán aggódott, hogy következő fogásként szusit
rendelünk.
– Szóval mi a nyavalya történt? Felhívott ma reggel?
– Igen – felelt leszegett fejjel. – Üzenetet hagyott. Nem
akartam felvenni. Nem is tudom. Annyira furcsán érzem magam.
Amikor Dan meghalt, és begolyóztál, tisztában voltál vele, hogy
begolyóztál?
Most rajtam volt a sor, hogy leszegjem a fejem.
– Nem emlékszem. Azt akarod mondani, hogy ezzel a pasassal
vacsorázni pont olyan megrázkódtatás volt, mint nekem, amikor
láttam a férjemet meghalni? Mert ha igen, talán jobb, ha nem
randevúzol vele többet.
Ránéztem, hirtelen felocsúdott. Megragadta a kezemet, és
megszorította.
– A francba, Lili, ne haragudj, egyáltalán nem ezt akartam
mondani. Az az érzésem, teljesen elment az eszem. Ma reggel
összekevertem két szállítmányt. Az egyik ügyfelem, aki egy
etruszk vázát vár, el lesz képedve, ha kicsomagolja a
küldeményt, és egy kitömött galapagosi teknőst talál benne.
– Nem is beszélve arról, milyen rosszul mutat benne a csokor.
Rachel egyre csak sóhajtozott. Már aggódni kezdtem, nem
kapott-e el valami felső légúti fertőzést. Komolyan eltöprengtem,
mennyi oxigénre lehet szüksége egy lánynak.
Megérkezett a pincér, gondosan elénk igazította a két tányért.
Látszólag két rendes burgert hozott, jó, köretként egy kis
spagettivel, de mégiscsak burgert. A shake-et is felszolgálta,
majd távozott.
Beleharaptunk a burgerbe, és egymásra néztünk.
– Ez a legfinomabb burger, amit valaha ettem – jelentette ki.
 – Nos – feleltem egyetértően -, tudod, azt mondják, a
megrázkódtatás a legjobb fűszer.
Rachel bekebelezte a burgert, úgy tűnt, jót tett neki.
– Észre sem vettem, mennyire megéheztem. Reggel nem volt
étvágyam.
Ajjaj, ez tényleg komoly. Ha Rachelre rázuhanna egy hűtő,
biztos, hogy megpróbálná kinyitni, hogy megnézze, nincs-e
benne némi harapnivaló addig, amíg a mentőosztag megérkezik.
Rachel imád enni.
– Össze vagyok zavarodva – mondtam, zavarodottan. – Ha
tetszik a fickó, mi a gond? Korábban is randiztál olyan férfiakkal,
akik tetszettek, nem? De ezt még alig ismered, a hétvégéig akár
az is kisülhet, hogy seggfej.
– Igen, de bármilyen furcsán hangzik, minden kapcsolatban
többé-kevésbé biztonságban éreztem magam. Érted, mire
gondolok?
– Nem, fogalmam sincs. Mire gondolsz?
Rachel fészkelődön a széken.
– Szóval úgy éreztem, hogy bármikor kiszállhatok. Hogy ők
jobban szeretnek engem, mint én őket. Az volt az érzésem, hogy
uralom a helyzetet. Richard viszont valamilyen oknál fogva
nyugtalanít. Nem félek, csak nyugtalan vagyok tőle. Úgy érzem,
a vesémbe lát, vagy valami ilyesmi.
Belekortyoltam a shake-be, ami szintén fenomenális volt, és
eltűnődtem.
– Biztos vagy benne, hogy nem csak arról az enyhe
émelygésről van szó, amely egy kapcsolat elején úrrá lesz az
emberen? – Kinyújtottam a kezem, és megtapintottam a
homlokát. – Lehet, hogy elkaptál valamit?
– Sejtelmem sincs. Még sosem éreztem ilyet. Mindig is
szerettem a fiúkat, szívesen randiztam vagy ágyba bújtam velük,
és mindig izgalmasnak találtam az egészet, de játszásiból. – A
szemembe nézett. – Tudod, mindig azt hittem, valami nem
stimmel velem. Láttam, te és Dan hogy viselkedtek egymással,
hogyan vitatkoztok, veszekedtek, majd hogyan lendültök tovább,
hogyan fordultok egymáshoz támogatásért. És felmerült
bennem, hogy valami hiányzik belőlem. Mindig megőriztem a
függetlenségemet. – Még egyet harapod a burgerből, és egy
pillanatig csendben rágott. – Nézd, ne érts félre, de amikor Dan
meghalt, arra gondoltam, talán ez volt isten terve, vagy az
univerzumé, vagy akárkié. Hogy pont egyedül legyek, és segíteni
tudjak neked átvészelni az egészet. Ha nekem is lett volna
férjem, saját családom, képtelen lettem volna így beugrani.
Jézusom. Most én ragadtam meg az ő kezét.
– Rach, sosem fogom elfelejteni, amit értem és a gyerekekért
tettél. El sem tudom képzelni, mi történi volna velünk, ha nem
vagy mellettünk. Valószínűleg elvették volna tőlem a
gyerekeket. Megmentettél bennünket, mindannyiunkat. Te vagy
az én hősöm.
– Én vagyok a szél a szárnyad alatt? – kérdezte mosolyogva.
– Ó, igen – mosolyogtam én is. – De most már lazulj el. Ha
szerelmes szeretnél lenni, férjhez akarsz menni, és gyerekeket
szülni, semmi akadálya. Talán ezért maradtam eddig egyedül,
hogy segíteni tudjak neked.
Felnevetett, szinte rázkódott.
– Egy szóval sem mondtam, hogy férjhez akarok menni, és
gyereket akarok szülni.
– De talán szerelmes szeretnél lenni – néztem rá.
Nem felelt, csak lehajtott fejjel a tányérjára meredt. Egy
könnycsepp buggyant ki a szeméből. Felé nyúltam, és
megborzoltam a haját. Mint mindig.
– Ide hallgass, nincs abban semmi rossz, ha egy új férfi
kizökkent a nyugalmadból. – Hirtelen támadt egy gondolatom. –
Amiatt aggódsz, hogy nem viszonozza az érzéseidet?
Csak vállat vont, még mindig lehajtott fejjel.
– Nem tudom. Tényleg nem tudom, mit is érzek. Órákon át
beszélgettünk, mindenféléről. Hogy mi történt Dan halálakor,
aztán a szüleiről, a mi szüléinkről, mindenről. Vicces, okos és
kedves, és teljesen kiborít, mert őszintén beszél az érzéseiről. Azt
hiszem, ő is kedvel, de mi van, ha mégsem?
– Naná, hogy kedvel. Először alig tudott megszólalni. –
Komolyan sajnáltam Rachelt. Mint már mondtam, keményfából
faragták. Azt hiszem, egyszer láttam csak sírni pasi miatt, aki
annyira feldühítette, hogy belerúgott a falba, és eltörte a lábujját.
De ez most más volt.
Intettem a pincérnek, hogy kérjük a számlát.
– Ide figyelj, édesem, szerintem rettentő fáradt vagy. Alig
aludtál. Úgy tűnik, nagyon intenzív éjszakád volt, és képtelen
vagy az egészet józanul átgondolni, ha nem pihensz egy kicsit. Mi
lenne, ha ma délután lelépnél a munkahelyedről, és hazamennél?
– Azt hiszem, igazad van – egyezett bele. – Talán tényleg
elkaptam valami nyavalyát, és mire felébredek, megint a régi
leszek.
– Hát, talán. – Fizettem, és felálltunk az asztaltól. Kifelé menet
belekaroltam Rachelbe. Éreztem, hogy rám támaszkodik.
Fordult a kocka.
Mire hazaértem, már ott vártak a Danről és a gyerekekről
előhívott fényképek. A gyűjteménybe esküvői képeket, Annabel
és Clare születéséről készült felvételeket, meg minden tücsköt-
bogarat beleválogattam. Újra végignéztem a képeket, ám isten
tudja, miért, ezúttal nem éreztem, hogy kitépik a szívemet, és
még rá is taposnak. Inkább boldogsággal töltött el, hogy életünk
egy részét megoszthattuk egymással. Néhány kép még így is
szívszaggató volt: az egyiken Dan arca volt látható, amikor
először tartotta kezében Annabelt, egy másikon Dan az utcán
állt, és széttárt karokkal várta a felé szaladó Annabelt; aztán egy
harmadikon, furcsa módon, ő és Rachel volt. Egy domboldalban
ácsorogtak egymás mellett, a kamerába vigyorogva;
mindannyian ott voltunk, Olaszországban, Maggie és Benn
esküvőjén. Mindketten olyan fiatalok és boldogok voltak, és
annyi szeretettel néztek rám, hogy egyszer csak rádöbbentem:
Dan halála valamennyiünknek veszteség. Nemcsak nekem,
nemcsak a gyerekeknek, hanem mindenkinek, aki része volt a
közös életünknek. Akkor este a Pinkben Rachel pontosan erről
beszélt, és most, a fotókat nézegetve átéreztem magam is.
Még egy kép került a kezembe, rajta hatalmas családi
összejövetel, talán hálaadás vagy más ünnep alkalmából. Dan
családja, az én családom, Annabel az anyám ölében, a csöppnyi
Clare Dan anyukája vállán. Ó, igen, hálaadás, nem sokkal Dan
halála előtt. Clare mindössze egyhónapos volt. Azt hiszem, apám
készítette a fényképet. Ott volt Berto Maggie-vel, nevetségesen
olasz külsejével, rózsaszín pulóverben, amilyet csak európai férfi
képes felvenni. Dan az asztal túlsó végén ült, papírból készült
zarándokkalapban, mindenen tréfálkozva. Imádott viccelődni,
bolondozni, akárcsak én. Mi ketten nagy mókamesterek voltunk,
mindent megtettünk, hogy megnevettessük a többieket.
Egymást is meg tudtuk nevettetni, ez hozott össze minket.
Miután meghalt, hónapok teltek el, míg újra nevetni tudtam, és
az első alkalommal mindjárt el is sírtam magam, akárcsak a
filmben azok a süketek, akik életükben először hallják saját
hangjukat. Öröm, melyet könnyek mosnak el. Mindenesetre
attól kezdve egyre könnyebben nevettem el magam, és egy idő
után a nevetés volt az, ami egyben tartott: a szarkasztikus
megjegyzések, az idétlen viccek.
Bátornak éreztem magam. Felhívtam anyámat. Miközben az
ismerős számot tárcsáztam, önkéntelenül összegömbölyödtem a
kanapén. Biztos, ami biztos.
– Szia, öreglány.
– Szia, drágám, letartóztattak?
Kivételesen józannak tűnt. Lehet, hogy végképp kitiltották az
italboltból.
– Nem, csak azt akartam mondani, hogy szeretlek.
 Hosszú csönd támadt. Tényleg nagyon hosszú csönd.
– Ott vagy?
– Igen. Csak megijedtem, hogy rákos lettél, és haldokolsz.
– Mert azt mondtam, szeretlek?
– Igen. Tudod, egy kezemen is meg tudnám számolni,
hányszor mondtad az utóbbi időben. Akkor mondtad, amikor
meghalt az apád, meg tavaly karácsonykor.
– Pontosan emlékszel, mikor mondtam utoljára! Hát ez
szomorú.
– Igen. – A hangja ugyanolyan száraz volt, mint mindig. –
Sosem voltál túl szeretetteljes gyerek. A húgod, veled
ellentétben, ennivaló kislány volt.
Kezdett bennem felmenni a pumpa, úgyhogy vettem egy nagy
levegőt.
– Tudod, csak most döbbentem rá, hogy Dan halála
mindannyiunkat érintő veszteség volt, ami bizonyára magától
értetődik, de mégis. Te is elvesztetted apát, én sosem
beszélgettünk erről igazán, meg arról a tényről, hogy te is, én is
megözvegyültünk.
Anyám lélegzethez jutott.
– Atyaisten, te rákos vagy, és haldokolsz! Mindig is furcsa volt
a melled.
Behunytam a szemem, megpróbáltam ellenállni a
késztetésnek, hogy a telefonzsinórt a nyakam köré tekerjem, és
addig szorítsam, amíg el nem veszítem az eszméletem. És még
mindig beszélt.
– Kérlek, nyugtass meg, hogy te készülsz meghalni, és nem
valamelyik gyerek!
Hirtelen, ki tudja, miért, viccesnek találtam, amit mondott, és
kitört belőlem a nevetés.
– Anya, szedd össze magad! Senki sem fog meghalni rákban,
az isten szerelmére! Csak annyit próbálok megértetni veled,
hogy szeretlek, és együtt érzek veled a veszteségedben, és
szeretném megosztani veled a saját érzéseimet, de te, mint
mindig, most is rohadtul lehetetlenné teszed – olvastam a fejére,
miközben magamban még mindig mosolyogtam. – Mindig is ezt
csináltuk, mindig is kinevettük az érzéseket, és nem
panaszkodtunk. De most már túlságosan megöregedtünk, össze
kell tartanunk.
Újabb jelentőségteljes csend.
– De megígéred, hogy nem traktálsz szörnyűséges hírekkel?
Csak nem én haldoklom?
Nagy volt a kísértés. Elkeseredésemben felsóhajtottam.
– Anya, hagyd abba. Ugyanolyan piszok vagy, mint én.
– Hát, volt honnan tanulnod.
– Kétségtelenül.
– Hiányzik ám az apád, tudod? Mindig értett a nyelveteken.
Bármit el tudott nektek magyarázni, amit én hiába próbáltam,
nem sikerült. Amióta meghalt, valahányszor kinyitom a szám,
gyakorlatilag mindig ostobaság jön ki rajta. Hála az égnek még
élt, amikor Dan meghalt. Nem mintha így ne tudtam volna
felfordulást okozni. Rettentően sajnálom.
– Tudom, anya. Már fátylat borítottunk a temetésen
történtekre, emlékszel? Nekem is hiányzik apa. Miért nem jössz
át gyakrabban?
– Miért nem jössz át inkább te? Teljesen egyedül vagyok
ebben a hatalmas házban, csak lötyögök benne, mint árva
babszem a hüvelyben. Bárcsak itt szaladgálnának körülöttem a
gyerekek!
– Jaj, ne gyere nekem ezzel! Valahányszor átmegyünk, a
gyerekek összetörnek valamit, és te minősíthetetlenül beszélsz
velük. Nem akarom, hogy féljenek tőled.
– Úgy érted, mint te és a húgod?
Kicsit elnémultam. Tulajdonképpen sokkal jobban
elbeszélgettünk, mint képzeltem, és nem akartam olajat önteni a
tűzre. Ennek dacára nem tértem ki a kérdés elől.
– Igen, mint én és Rachel. Nagyon szeretünk téged, de néha
borzasztóan meg tudsz bántani másokat.
– Tudod, hogy nem szándékosan.
– Ami azt illeti, nem tudom, hogy nem szándékosan, csak
annyit tudok, hogy képtelen vagy megállni, de az más. Mi lenne,
ha megpróbálnál kicsit jobban odafigyelni? Mindig fura család
voltunk, ezen már nem változtathatunk, de nem akarom
folytatni. Képes vagyok dühkitörés nélkül Danre gondolni. Ha
akarod mondhatod, hogy szeretsz. Képes vagyok nem tizenöt
éves csitri módjára reagálni mindenre, amit mondasz. És Rachel
szerelmes lehet valakibe.
– Na, ne veszítsük el a józan eszünket – nevetett anyám.
Egyetértettem. Azzal még ráérünk. Nem értettem pontosan,
miért változtak meg hirtelen az érzéseim, mindenesetre jó ideje
nem éreztem magam ilyen békésnek, amikor letettük a telefont.
Hazaértek a gyerekek az iskolából, nyomukban Leah.
Berobbantak az ajtón, rám csimpaszkodtak, és egymás szavába
vágva meséltek, mint mindig. Belegondoltam, valószínűleg én
magam is ilyen közlékeny lehettem anyámmal, és ki tudja, hány
év alatt apadt a valaha áradó folyam szerény erecskévé. Elég
egy-egy apró kavicsot beledobni minden alkalommal, és mielőtt
az ember észbe kap, már valóságos gát épült belőlük. A gyerekek
eldobták a táskájukat és a rajzaikat a padlóra, és a kiszaladtak a
kertbe, vélhetően a tündérházzal játszani. 'Felvettem az egyik
képet a földről, és elnéztem. Clare lerajzolta a kertet, ami
meglepetésemre időközben egy almafával, kacsaúsztatóval és
egy fürdőköpenyben sétáló tigrissel gazdagodott. Ragyogó!
Viszont még mindig nincs padom. Eszembe jutott valami,
bementem és előkerestem a vázlatfüzetet, amelyet Annabelnek
adtam. Fellapoztam benne a rajzomat a kertről. Á, megvan a
pad! Tudtam, hogy odarajzoltam. És a padon ott ült Dan, a lábát
lógatva.
Nagyot sóhajtottam, aztán kimentem a konyhába vacsorát
készíteni.
A gyerekek szinte önkívületbe estek a fényképek láttán.
Önfeledten kacagtak: „Jaj, de muris vagy, anyu! És apu is milyen
muris! Jaj, Rachel néni milyen csini! És nagymama bikinit
hordott?” Kijózanítóan hatott, nyomorultul éreztem magam,
hogy hagytam majdnem négy évet így elpazarlódni. Ráébredtem,
hogy pont olyan rideg és magamba forduló voltam, mint annak
idején anyám. És nyilván ő is ugyanígy nőtt fel, és az ő szülei is,
és így tovább, és így tovább... De most már elég. Annak, hogy
láttam a húgomat sírni, nem kellett volna revelációként hatnia,
mégis akként hatott. Heuréka! Másoknak is vannak érzései! Fel
tudtam volna pofozni magam, de elhatároztam, hogy az
önvádnak is véget vetek. Én legalább nem mondtam a
lányomnak, hogy furcsa melle van.
Miközben az albumba ragasztgattuk a képeket, elővettem a
fényképezőgépet, és csak kattintgattam. Aztán fogtam a
vázlatfüzetet, és rajzolgatni kezdtem. Valami új vette kezdetét,
és a világért sem szalasztottam volna el egyetlen pillanatát sem.
Aznap este Leah-ra bíztam a gyerekeket. Megszavaztam
magamnak egy szabad estét, és elhatároztam, elmegyek a
Targetbe, méghozzá egyedül. Feltehetően szükségem van
valamire, és mi is lehetne ideálisabb hely a beszerzésre, mint a
Target. Emlékszem, egyszer olvastam egy tanulmányt, azt
hiszem, járni tanuló apróságokról, de lehet, hogy háromévesekről
vagy valami hasonlóan kiszámíthatatlan mozgású korcsoportról.
Megpróbálták diagramon ábrázolni a mozgásukat a többi gyerek,
a különböző tevékenységekre szolgáló asztalok és egyéb
objektumok között. Alapvetően pókhálószerű alakzat rajzolódott
ki, ahogy jöttek-mentek a helyiségben. Ha az én életemről is
hasonló diagramot készítenénk, egy négyszöget kapnánk,
melynek négy sarkát a ház, az iskola, az iroda és a Target alkotja,
és ha az iroda kiesik, a négyszög bármelyik pillanatban
háromszöggé szűkülhet. Talán gyakrabban kellene látogatnom
mondjuk a benzinkutat, hogy fenntartsam négyszögűségemet.
Mi tagadás, már a Target szaga is beindítja bennem a
boldogsághormonok termelődését. Amikor először kijöttem a
kórházból, hosszan elidőztem itt, csak kószáltam, amíg az
iskolában véget nem ért a tanítás. Egy darabig nem tudtam
dolgozni, mivel képtelen voltam elég hosszan összpontosítani
arra, hogy mit is rajzolok, úgyhogy miután beadtam a
gyerekeket az iskolába, vajmi kevés teendőm akadt, amíg megint
el nem hoztam őket. A Target egyugrásnyira volt, reggel 9.05-
kor bőven találtam parkolóhelyet, és senkinek sem tűnt fel egy
kótyagos nő, aki a bevásárlókocsi fogantyújára támaszkodva a
Szezam utca zenéjét dúdolgatja magában, és negyedik körét rója
az autóápolási cikkek polcai között.
Általában nem vettem semmit, ám olykor mániákus
lelkesedéssel dobáltam mindenfélét a bevásárlókocsiba, és a
konyhaszekrényem megtelt fánksütő formákkal, jégkása-
készítőkkel, apró műkarácsonyfákkal, melyeknek pont olyan
fenyőillatuk volt, mint az igaziaknak. Ruhát vásároltam a
gyerekeknek, Rachelnek, Franknek. Magamnak zoknit vettem,
ugyanis a lábam mérete nem változott, hiába olvadtak le rólam a
kilók. Dan halála után majdnem húsz kilót fogytam, és elmaradt a
menzeszem. Végül megfenyegetett a gyászterapeutám, hogy
visszadug a kórházba, ha nem vigyázok magamra. Sikerült is
felszednem egy kicsit, miután belefogtam egy szigorú diétába,
amely naponta négy szelet Snickerst írt elő. A pontosság
kedvéért, természetesen nemcsak Snickerst ettem, hanem
Snickerst a rendes étel mellett. Most már rá sem tudok nézni.
Túlságosan emlékeztet arra az első egy évre. A Snickers, a
konyhapadló, az esőszag, a magas szárú Converse cipő, a törött
üveg, a sebfertőtlenítővel átitatott vatta, az a Sheryl Crow-dal a
jókedvről, a férjem borotvahabja, a vér íze a számban. Egyiket
sem élvezem annyira, mint azelőtt.
 Megcsörrent a telefonom, miközben a kisállat-részlegen
tébláboltam, habozva, vegyek-e Franknek kitömött kacsát, amin
rágódhat. Jobban szerette a szennyes ruhát, de ha mást nem, a
gesztust talán értékeli. Rachel volt a vonal túlsó végén.
– Hivatalosan is kedvel.
– És köszönni ki fog?
– Próbálok lényegre törni. Szia.
A kisállat-részlegről átballagtam a DVD-és könyvosztályra.
Csupa ismeretlen szerző, az új kötetek közül is csak néhány tűnt
ismerősnek. Gyakrabban kellene idejárnom.
– Honnan tudod, hogy kedvel?
– Mondta. És köszönni ki fog?
– Szia. Mikor?
– Az imént. Telefonon. Hol vagy?
– A Targetben. Te is megmondtad neki, hogy kedveled?
– Igen. Tényleg megmondtam neki. Vennél nekem egy csomag
filctollat?
Áttoltam a bevásárlókocsit az írószer-, képeslap-és
hobbiosztályra. Nem én voltam egyedül, aki telefonját a fülére
tapasztva céltalanul gurigatta fel-alá a kocsiját. Sikerült valahogy
megúsznunk a tömeges karambolt a háztartási kisgépek között,
miközben szórakoztató pantomimoperát rögtönöztünk
szemöldökvonogatásokkal, félmosolyokkal, hangtalan
bocsánatkérésekkel és bravúros elkerülő manőverekkel.
– Hát, akkor minden a legnagyobb rendben. Másfél napja
ismeritek egymást, és kölcsönösen kedvelitek egymást. Remek.
– Gúnyolódsz rajtam?
– Mi sem áll távolabb tőlem. Gyanítom, hogy mire kilépek az
áruházból, a levegő hemzseg majd a repülőktől, melyek RACHEL
KEDVELI RICHARDOT feliratú habos felhőkkel töltik meg az
eget. Gondolom, már a Facebookon is megváltoztattad a
státusodat.
 – Nem használom a Facebookot.
– Tudom. Csak gúnyolódom. És most mi lesz?
– Gőzöm sincs.
– Megtaláltam a filctollakat. Feketét kérsz, ugye?
– Igen.
Felmarkoltam egy tucat más színű filctollat is, mi baj lehet
belőle? Sosem tudtam ellenállni egy köteg vadonatúj filctollnak.
A gyerekeimnek többvödörnyi volt. Rachel letette a telefont, én
pedig a fehérneműosztály felé vettem az irányt. Ám egy
pillanatra elbizonytalanodtam. Tényleg itt az ideje, hogy új
bugyit vásároljak? Habár a vásárlás még nem jelenti azt, hogy
meg is kell mutatnom másnak, nem igaz? Húsz percig tartott,
mire kiválogattam néhány csinos, csipkés darabot, világosat és
sötétet, feketét, drappot... Aztán elindultam fizetni, és átadtam
őket a pénztárosnak.
– Meggondoltam magam, ezeket mégsem kérem – mondtam
neki, de ami azt illeti, nem is fogadhatta volna közömbösebben a
kijelentésemet. Aztán néztem, ahogy beüti a pénztárgépbe a
filctollakat, a nyomtatópapírt, a macskás pólót, a bálnás pólót, a
három pár papucszoknit, a kutya rágókacsáját és a méretes
doboz mogyoróvajat. Közben lelkierőt gyűjtöttem, hogy
bejelentsem, megint meggondoltam magam. Hát nem
nevetséges? Régen mindig izgatott, mások mit gondol mi rólam,
vagy a gyerekeimről, most viszont csak abban
reménykedhettem, hogy legalább akkor észrevesznek, ha lángra
kapok.
A pénztárosnő végzett, és csodák csodája, rám mosolyogva
megkérdezte:
– Biztos, hogy nem kéri a fehérneműt?
– Tulajdonképpen nem biztos – feleltem. – Inkább mégis
kérem. Köszönöm, hogy megkérdezte.
Még egyszer elmosolyodott, és előhúzta a fehérneműt a pult
alól.
 – Jól teszi – mondta, és leolvasta a vonalkódokat. – Jó, ha az
ember hébe-hóba magát is kényezteti.
Természetesen igaza volt. Persze a fehérnemű azóta is a fiók
mélyén rejtőzik, és talán sohasem kerül napvilágra. De sebaj, kis
lépések, nem igaz?
 Az eper termesztése
Az epret azonnal elültethetjük, amint könnyű megmunkálni a
talajt.
• Tőrózsát fejlesztő növény, indái szétterjednek.
• Elég mély és széles gödörbe ültessük, amelyben egyenesen
elfér a gyökérzete. A tőrózsának pont a felszínen kell
elhelyezkednie. A kertészkedés néha precíziós művelet.
• Biztosítsunk neki sok helyet és napfényt. Az eper különösen
szereti a magas ágyásokat.
• Ne ültesd olyan helyre, ahol előtte paradicsomot, paprikát
vagy padlizsánt termesztettél. Valamiért utálja, nem tudom,
miért.
 Tizenhatodik fejezet
Ha már az új élet kezdetéről beszéltem, másnap újabb
állásinterjú várt rám. Ezúttal alaposan kifaggattam Melanie-t.
– Egy gyermekkönyvkiadóról van szó, úgyhogy hasznát
vennék a szakmai tapasztalatodnak. Szükségük van valakire, aki
többféle stílusban is otthon van, akárcsak te. Szerződéses
munkát ajánlanak.
– Vagyis?
– Vagyis bővíteni szeretnék művészekből, illusztrátorokból
álló gárdájukat, de azt nem tudom, hogy belsősként
foglalkoztatnának, vagy szabadúszóként.
Eltöprengtem. Egészségbiztosítást akartam. Akartam egy
nyaralót is Arubán, de kétlem, hogy ez szerepelt volna az
ajánlatban. Újra belebújtam a kosztümömbe (alatta ezúttal
Thompson Twins-es retró pólóval). A megbeszéltnél húsz perccel
korábban érkeztem.
A Pöttyös Labda Kiadónál enyhén szólva más hangulat
uralkodott, mint az erotikusoknál. Ahogy beléptem, a recepciónál
mindjárt ketten vitatkoztak harcias hangnemben.
– Sületlenségeket beszélsz, az egy polip!
– Az tintahal! Benne van a nyomi nevében is.
– De számold csak meg a lábait!
– Teljesen mindegy, hány lába van, ez csak egy rajzfilmfigura,
nem tankönyvben szerepel.
Természetesen a SpongyaBob Kockanadrágról folyt az ádáz
vita. Hogy Tintás Tunyacsáp polip-e vagy tintahal, rendkívül
izgalmas kérdés, és megválaszolhatatlan Úgy éreztem, bele kell
szólnom.
– Bocsánat, hogy közbeszólok, de azt hiszem, a sorozatban
ennek is, annak is nevezik.
Mindketten felém fordultak, ám ahelyett, hogy megütköztek
volna azon, hogy egy idegen belepofátlankodik a
beszélgetésükbe, érdeklődéssel fogadták a hozászólást.
– De csak hat lába van!
– Bocsi, de hallottam a rádióban nyilatkozni a sorozatot rajzoló
fickót, és azt mondta, egyszerűbb volt hat lábat rajzolni. Tíz
lábbal úgy nézett volna ki a figura, mintha bármelyik pillanatban
megbotlana és hasra esne. Egyszerűen túl sok lett volna.
A két alak bólogatott. Fogadni mertem volna, hogy ők is
illusztrátorok. Kellően furcsának tűntek.
A recepciós mosolyogva fogadott. Megmondtam neki, ki
vagyok, és úgy tűnt, ennyivel be is éri. Hellyel kínált.
Körülnéztem, sehol egy akt, de annál több élénk szín és
játékszer. Szinte otthon éreztem magam, habár itt nyilván sokkal
nagyobb rend honolt.
Kis idő elteltével megjelent egy korombeli nő, zaklatott
hangulatban, nevemet kérdő hangsúllyal nekem szegezve.
Irodája nem volt túl nagy, és hasonlósága a sajátomhoz még
erősebb volt. Mindenfelé játékok, papírlapok, fényképek.
Számítógépe telis-tele ragasztva cédulákkal, asztalán három
kávéscsésze. A felszín alatt biztosan rokon lelkek vagyunk.
Bettynek hívták. Mint Betty Boopot, mondta. Én Lilian vagyok,
mondtam, mint... De semmi sem jutott eszembe.
– Mel mesélte, hogy a Poplar bezárja azt a részleget, ahol
dolgozik.
– Igen – erősítettem meg -, a kiadó elhatározta, hogy
kiszervezi az illusztrációt a tengerentúlra.
Elcsodálkozott.
– Ami azt illeti, mi is megpróbáltuk. Annyi előnye volt, hogy
rátaláltunk néhány szabadúszóra, akivel a mai napig is
dolgozunk, de a vége az lett, hogy a sürgősebb határidőkre vagy
a tengerentúlról érkező munkák korrigálására mégiscsak
tartanunk kellett belsősöket is. Úgyhogy végül
visszarendeződtünk. A Poplarra is ez várhat.
 – Örömmel dolgoznék nekik tovább szabadúszóként – feleltem
széttárt kezekkel – de gyerekeim vannak, úgyhogy rendes
állásra van szükségem.
– Nem teljes munkaidőre gondoltunk. Mel nem mondta?
Megnyúlt a képem.
– Nem volt benne biztos.
– Nem szeretném rabolni az idejét – mondta kissé
homlokráncolva. – Mindössze egy-két teljes munkaidős
alkalmazottunk van, a feladatok többi részét egy tucatnyi külsős
illusztrátorra bízzuk, akik onnan dolgoznak nekünk, ahonnan
kedvük tartja. Mindazonáltal fel tudunk ajánlani egy
keretszerződést, ami garantált munka-mennyiséget jelent. – A
feje fölötti polcokra mutatón, melyek roskadásig voltak
könyvekkel. – Szerencsénk volt, mert Csalafinta Mókusunk
sikeresen befutott, én minden hónapban kiadunk néhány kötetet
róla. Emellett jó pár gyerekcsatorna megbízásából is dolgozunk.
Biztosan ismeri azokat a rajzfilmsorozatokon alapuló idegesítő kis
könyveket.
Bólogattam. Igaza volt, tényleg idegesítőek, de a munka az
munka. Levett néhány példányt a polcról, és a kezembe adta.
– Én a magam részéről a falra tudnék mászni tőlük, amikor
felolvasok belőlük a gyerekeknek, de ők megőrülnek értük.
– Hány gyereke van? – kérdeztem. Körülnéztem, hátha van
róluk fénykép az íróasztalon, de egyet sem láttam az asztalon
lévő halomban.
– Csak kettő – felelt mosolyogva -, de így is bőven kitöltik az
időmet. Az egyik nyolc-, a másik hatéves. Lányok.
– Nekem is kettő van – örültem meg -, az egyik hét-, a másik
ötéves, és szintén lányok.
– Nos, akkor pontosan érti, mit is csinálunk, hiszen jórészt a
maga lányai is a célközönségünkhöz tartoznak,
Elvette a portfoliómat, és lapozni kezdte. Csönd ereszkedett az
irodára.
 – Maga nagyon jó, de feltételezem, hogy tisztában van vele.
– Nem igazán – fintorodtam el. – Ezer éve nem rajzoltam a
saját stílusomban, úgyhogy már azt sem tudom, milyen az.
Megfordította a portfoliót, és megint kinyitotta, ott, ahol kicsi,
tussal-tintával készült rajzok voltak a gyerekeimről. Igazából
csak azért tűztem be őket, hogy kitöltsem a portfoliót.
Folyamatosan firkálgattam ilyeneket, anélkül hogy munkának
tekintettem volna őket.
– Ezek nagyszerűek! Szokatlanul egyediek és játékosak, mégis
nagyon kifejezőek. Úgy értem, nemcsak azt látom, hogy néznek
ki ezek a gyerekek, hanem a jellemükről is képet kapok. Ez már
igazi profizmus. De akárhogy is, most olyan grafikusokra van
szükségem, akik elég rugalmasak, és többféle stílusban is otthon
érzik magukat. Foglalkozik esetleg írással?
– Nem – ráztam a fejem -, nem vagyok író.
Becsukta a portfoliót, és visszaadta.
– Van egy írói stábunk is, ha esetleg olyasmire bukkanok, ami
illene magához, bekapcsolódhat. Hála istennek, a saját köteteink
nagy sikert arattak, és a maga egyéni kis tusrajzai nem
hasonlítanak semmire, amivel most foglalkozunk. Át kell még
gondolnom.
Ezzel véget ért volna az interjú? Hirtelen zavarba jöttem.
Szerencsére Betty ura volt a helyzetnek. A zaklatott benyomást
keltő külső szemlátomást szervezői zsenit rejtett. Nem véletlen,
hogy ő volt a főnök.
– Nos, szeretném magát felvenni a gárdánkba. Ez azt jelenti,
hogy ha beérkezik egy munka, maga beugrik az irodába
eligazításért, aztán egyeztet a szerzővel vagy a szerkesztővel a
könyvvel vagy sorozattal kapcsolatban. Dolgozhat itt bent, ha
akar, de ha kényelmesebb, akkor otthon is. Átalánydíjat fizetünk,
nem órabért.
Nem egészen tudtam követni, amit mondott.
– Bocsánat... Úgy érti, megkapom az állást?
 – Igen – nevetett -, ha kéri. Jelenleg két munka van, holnap
fogom kiadni. El tudja vállalni őket? Az egyik egy sorozat egyik
epizódja alapján készült könyv, a másik pedig egy újonnan
hozzánk került sorozat, amelynek már kialakult stílusa van, és
azt kell másolni. Odaadom a mintákat, hazaviheti őket, ha az úgy
megfelel önnek.
Felállt, én is felálltam.
– Elvileg a hónap végéig még a Poplarnál dolgozom.
– Hát, akkor vállalja el az egyik munkát, a másikat kiadom
valaki másnak. Majd ha már jobban ráér, növeljük a
mennyiséget. – Hirtelen szélesen elmosolyodott. – Borzasztóan
örülök, maga igazán tehetséges, biztos vagyok benne, hogy jól
fogunk együtt dolgozni.
– Kikísért az irodájából. – Behozhatná a gyerekeit is. Lent van
egy klassz kis játszókuckónk.
Atyaisten, a mennyekben éreztem magam! Nem is
alakulhatott volna jobban.
– Mindjárt a kávégép mellett. Jaj, nekem...

Aligha kell mondanom, hogy magamon kívül voltam az

izgalomtól. Munka! Érdekes munka. Olyan munka, amit akár
otthon is végezhetek, és együtt lehetek a gyerekeimmel, ha
akarom. Talán munka a saját illusztrációimon. Csak az
egészségbiztosításról kell valahogy gondoskodnom. Azt
terveztem, hogy ha elég bevételem lesz, egy ideig COBRA-
biztosítást fizetek, aztán meglátjuk, hogy alakul. Nyugodtnak,
békésnek, derűlátónak éreztem magam, ami üdítő változás volt a
zuhanófélben lévő ejtőernyőshöz képest. Mosolyogva fogadtam
az iskolából hazatérő gyerekeket, mosolyogtam Leah-ra, a
zuhany alatt könnyed nyújtásokat és mellvizsgálatot végeztem
(nem is furcsa a mellem), amitől egyszerre éreztem magam
egészségesen ruganyosnak és felelősségteljesnek, majd csinos
pizsamába bújtam, és abban heverésztem otthon.
 Rachel lelkesen fogadta az új állásom hírét. Tulajdonképpen
körbetáncolta a konyhát. Én nem táncoltam, mert épp a
mosogatógépet ürítettem ki.
– Na, látod, tudtam, hogy végül minden jól alakul. Gazdag és
híres gyerekkönyv-illusztrátor lesz belőled, én meg találkozom
George Clooney-val.
– George komolyan érdeklődik a gyerekkönyvek iránt? –
kérdeztem elkerekedett szemmel. – Van egyáltalán gyereke?
– Részletkérdés, részletkérdés – vetette oda Rachel
könnyeden. Már helyrejött az egészsége, miután beadta a
derekát, és lefeküdt Richarddal. Bizonyára jól sikerült, mert egy
árva szót sem ejtett róla. Máskülönben részletes műszaki leírást
kaptam volna.
– Találkozol később Richarddal?
– Nem, ma munkavacsorán vesz részt.
– Akkor velünk vacsorázol?
– Azt hittem, már sosem kérdezed meg.
– Nem tudtam, hogy kérdeznem kell.
Befejeztem a mosogatógép kiürítését, majd megkezdtem az
újratöltését. Hát persze, ezért olyan lehangoló a házimunka.
Egész nap csak teszel-veszel ide-oda meg vissza. Összeszeded a
gyerekszoba padlójáról a játékokat, majd a kis piszkok
megjelennek, és újra mindent szanaszét szórnak, miközben azt a
parányi királykisasszonyt keresik, amelyiket titokban kidobtál.
Iszol egy csésze kávét, az üres csészét leteszed az
éjjeliszekrényre, gondolván, hogy majd a konyhába menet
felkapod, de persze elfelejted. Legközelebb, amikor megint kávéi
főzöl, újabb csészét veszel elő, amit később a fürdőszobában
hagysz, mivel a reggeli készülődés közben iszod meg, de aztán a
kutya elhányja magát az előszobában, így a csésze ott marad.
Mielőtt észrevennéd, az egész ház kávéscsésze-temetővé alakul,
ami miatt kellemetlenül érzed magad, de nem elég kellemetlenül
ahhoz, hogy mindig eszedbe jusson visszavinni a csészét a
konyhába. Ám a rendetlen lakás még mindig jobb, mint az üres
fej, mondta mindig apám, nem mintha életében akár egyszer is
takarított volna.
Vacsora után, míg Rachel a gyerekekkel játszott, kimentem,
hogy szemügyre vegyem a garázst mint szóba jöhető
dolgozószobát. Kinyitottam az ajtaját, és földbe gyökerezett a
lábam a felgyűlt kacat láttán. Dan biciklije, Dan síléce, Dan
bőröndje. Egy hatalmas babaház, mellyel most már talán
játszhatnak is a gyerekek. Rugós hintaló, melyet a szüleim adtak
ajándékba még jóval azelőtt, hogy a gyerekek biztonságosan
megülhették volna, és amelyről teljesen és tökéletesen
megfeledkeztem. Különféle rejtélyes dobozok. Ruhaállvány olyan
téli ruhákkal, amelyek Dél-Kaliforniában teljességgel
hasznavehetetlenek. Síruha, melyre semmi szükségem, hiszen
nem is tudok síelni. Te jó ég, néha még az utca végéig sem jutok
el hasra esés nélkül, és semmire sem vágyom kevésbé, mint
hogy elutazzak valahová, ahol minden csúszós, és fényes,
műanyag csúcstechnológiai termékeket kell a lábamra
csatolnom! Inkább törném el a bokám egy biliárddákóval, akkor
legalább a repülőjegyet megspórolnám.
Ám ahogy körülnéztem a garázsban, megláttam benne a
lehetőséget. A házzal egy időben épült, és rejtett néhány
szemrevaló részletet. Például a mennyezeti gerendákat. És két
szép ablakot. A padló száraz volt, a falak is, és az áram is be volt
már vezetve. Valami furcsát éreztem a gyomromban... Mi a
csuda ez? Szent ég, csak nem izgatott vagyok?
– Min gondolkodsz? – Rachel nyilván időközben elvégezte a
nindzsatanfolyamot, és hangtalan párducjárással követett idáig.
Félméternyit ugrottam a levegőbe.
– Jézus, Mária, Szent József, ne csináld ezt! Szültem, és a
gátizmom nem bír el ekkora ijedséget. Azt hittem, a gyerekekkel
játszol.
– Leráztak. Nekem adod azt a sílécet?
 – Hát persze. El is felejtettem, hogy tudsz síelni. Arra
gondoltam, átalakítom a garázst dolgozószobává.
Rachel fontolóra vette az ötletemet.
– Nem tűnik lehetetlennek. Tetszenek az ablakok.
– Nekem is. Ide tehetném az asztalomat.
– Egész nagy helyiség – állapította meg, majd belépett, és
nekiállt alaposan körülnézni.
– Nagyobb, mint az irodám volt a munkahelyemen –
mondtam én is.
– Ki is adhatnád. – Előhúzott egy lámpát, amelyet még sosem
láttam azelőtt. Lehet, hogy vadidegenek osontak be, hogy az én
garázsomban tárolják a holmijukat.
– Milyen igaz! Lehet, hogy megkérdezem Sashat, nincs-e
kedve közösködni rajta. – Habár nemigen volt kedvem osztozni
mással. Szerettem volna egy saját kuckót, ami csak az enyém.
– Szükséged lesz valakire, aki segít kitakarítani.
– Önként vállalkozol?
– Még szép – vonta meg a vállát. – Tudod, mennyire szeretek
megszabadulni a felesleges lomoktól. Nekem adod ezt a lámpát?
Nekiadtam.
– Reményeim szerint sok mindent elajándékozhatunk
jótékonysági célra.
– Kitűnő gondolat – visszhangzott a válasz egy nagy halom
doboz mögül. – Bár a felét úgyis elviszem a saját lakásomba, ahol
persze semmi szabad hely sincs. Mit kezdesz a rugós lóval?
Sosem szereznek tudomást még a létezéséről sem, ha akkor
dobod ki, amikor az iskolában vannak.
– Jó ötlet, mert el sem tudom képzelni, hova tenném,
– A mi szobánkban elfér – hallatszott egy vékony hangocska.
Lehunytam a szemem.
– A babaházat pedig bevihetjük a nappaliba – fűzte hozzá egy
másik vékony hangocska.
 Megfordultunk, és ott sorakoztak a gyerekek Frankkel együtt,
mint az orgonasípok.
Egyelőre ennyit a tervemről.
Másnap már megint időpontom volt Graver doktorhoz.
Istenem, milyen gyakran ismétlődtek!
– Sosem változtattunk a gyakoriságon, Lili. Talán csak több
minden történt, amiről beszélni szeretne.
– Vagy amiről inkább nem szeretnék beszélni.
– Mi az, amiről nem szeretne beszélni?
– Szeretné tudni, ugye?
Felnevetett. Ez az egyik, amit szerettem benne. Nem vett
olyan egetverően komolyan.
– Még szép, hogy szeretném tudni. A szakértelmemért fizet,
azért, hogy elemezzem és kommentáljam a tapasztalatait. Nagy
segítséget jelentene, ha meg is osztaná velem őket.
Virgoncnak éreztem magam, de elfogott egy hangyányi
idegesség.
– Miért nem találja ki?
A doktornő a szemembe nézett.
– Az az érzésem, sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak érzi
magát, mert valaki felkeltette az érdeklődését, szexuális
értelemben, és ez Danre emlékezteti. Bűnösnek érzi magát, mert
továbblépne, és tudat alatt dühös amiatt, hogy túlfejlett
bűntudata visszatartja.
Utáltam, amikor ilyen precízen fogalmazott.
– Nem hinném, hogy túlfejlett a bűntudatom, csupán még nem
állok készen.
– Szerintem igen is, készen áll. Csak még nem készült fel arra,
hogy készen álljon.
– Megismételné úgy is, hogy értsem?
Megingathatatlan türelemmel nézett rám.
– Bizonyos értelemben kényelmes magának az az élet,
amelyet mostanra felépített, még ha mélyen legbelül szomorú is
maradt, és magányos. Ez zsákutca, de a saját zsákutcája, ha érti,
mire gondolok. Ráadásul épp mostanában óriási változások
történnek az életében.
Megszűnik a munkahelye, ahol még Dan idejében dolgozott. A
húga egy kapcsolat küszöbén áll. A sógornője válik, olyan
házasságból lép ki, amely még a magáé előtt köttetett. A
nagyobbik lánya kezdi feldolgozni az apja elvesztését, és e
folyamat részeként gyakrabban kerül szóba a férje. A két lány
időközben nő, mint minden gyerek, és ahogy egyre nagyobbak
lesznek, természetesen velük is megváltozik a kapcsolata. A saját
anyjával megpróbál úgy beszélgetni, hogy egyikük se csapja le
végül a telefont. Mélyen vonzódik valakihez, de meg próbál úgy
tenni, mintha az illető nem is létezne. Bőven van mivel
megbirkóznia.
– Egek, tényleg rengeteg problémám van – mondtam
nyújtózva, hogy minél nagyobb és magasabb legyek. –
Bámulatosnak találom, hogy ennyi baj dacára is képes vagyok
megőrizni a nyugalmamat, maga nem?
– Dehogynem, én is.
– Fel tudja fogni, hogy bármelyik másodpercben széteshetek,
mint egy szakadt gerincű könyv a viharos szélben?
– Hogyne, természetesen.
– Csak egy hajszálon függök.
– Tudom.
– Belül egy roncs vagyok.
– Egy roncs.
Összekuporodtam a kanapén, és az ülés végéig csak zokogtam.
Hál istennek a doktornő tudta, hogy dilinyós vagyok,
máskülönben azt hihette volna, hogy teljesen megőrültem.
 A zöldborsó termesztése
Zöldborsót termeszteni gyerekjáték, viszont nagyon rövid a
szezonja, és szüretelés után legfeljebb egy-két napig marad friss.
Ha minden csődöt mond, ne aggódj, a mirelitrészlegen mindig
találsz.
• Akár hiszed, akár nem, nagyon jótékony, ha a zöldborsó
vetése előtt egy kis fahamut szórsz a talajra. Mármint a
zöldborsóra nézve jótékony.
• A zöldborsó nagyon kényes a hőmérsékletre. A hóból nem
csap hűhót, de a fagyot nem állhatja. Ám az sincs ínyére, ha húsz
fok fölé melegszik a levegő. Mi tagadás, amilyen kicsi, olyan
finnyás.
• Vesd a magokat 2,5 cm mélyre (száraz talajban ennél
mélyebbre), 5 cm távolságra egymástól.
 Tizenhetedik fejezet
A negyedik foglalkozás
Másnap szombat volt, tehát kertészeti tanfolyam. Edward
barátságosan, de kissé távolságtartóan viselkedett. Talán már
nem érdeklem, mert látszólag ő se érdekel engem. Ami persze
borzasztó érzés, hiszen igenis érdekel, ami nem érdekel, az a...
Na, jó, hagyjuk. Túlságosan bonyolult.
Meg kellett állapítanom, a veteményesünk csodaszépen
kizöldült. Ideje volt elültetni a tököt a „három nővér” kertjében,
meg is tettem, miközben úgy éreztem, tökéletes harmóniába
kerültem a természettel, majd rajtaütöttem a hernyók seregén.
Mike és Gene a salátaágyást vette kezelésbe. Bámulatosan
festett a vastag, zöld szőnyeg. A kunkorodó szélű levélkék
egyelőre miniatűrök voltak, ám zöldjük harsogva hirdette a jövő
nagyságát és a jó egészséget.
Angié és Rachel a bogyósokkal, Eloise és Frances pedig a
babbal és a borsóval foglalkozott. Minden növény erőteljesen
növekedett, még Hihetetlenül Jóképű Bobnak is elállt a szava.
Nem tudnám megfogalmazni, miért, de tény, hogy már a kert
látványa is békességgel és boldogsággal töltött el. Komplett
idiótának képzeltem volna magam, ha nem érzett volna
hasonlóan a csoport összes többi tagja is. Miután mindenki
gyomlált és tett vett egy kicsit, körbesétáltunk, hogy a többiek
ágyásait megcsodáljuk, ami perverznek tűnhet, de nem volt az.
Rachel apró levendulaágyása volt a legkevésbé látványos,
hiszen palántákról indult, de látszott rajta a növekedés, szép volt,
és bódító illatú.
– Jobban érzed magad? – kérdeztem halkra fogva a hangom,
mivel annyira titokzatos volt Richardot illetően. Ráadásul azt
sem tudtam megfejteni, hogyan illeszkedik a képbe Hihetetlenül
Jóképű Bob.
 – Jobban. Borzasztóan jólesett a múltkor este csak úgy semmit
tenni veled és a gyerekekkel. Megnyugtatott. Bármi is történjék
Richarddal, a családom akkor is megmarad, érted? – mondta,
aztán élesebb hangon hozzátette: – De ha még egy levelet le
mersz csípni a levendulámról, fültövön csaplak!
A kezem megtorpant félúton a levegőben.
– Azt hittem, mélységes hálát érzel a családodért.
– Igen, azt érzek, de jobb, ha távol tartod a mancsod a
virágaimtól.
– Rendben, zakkant.
Odamentem Angélához, aki épp egy fészekaljnyi imádkozó
sáskát készült szabadon engedni. Talán nem a fészekalj a helyes
szó rá, de elsőre ez jutott eszembe.
– Én vagyok Síva, a pusztító – szónokolt mély hangon -, aki
véget vet a világnak. – Megrázta a kis muszlinzsákot, és egy pár
hosszúkás, rémültnek látszó rovar pottyant vagy mászott ki
belőle. – Én vagyok... a bosszúálló sáska!
Tágra nyílt szemmel néztem rá, mire megvonta a vállát.
– Tőle tanultam az egészet – mutatott Robra, aki e
pillanatban, ujja hegyén óvatosan egy katicát őrizgetve, inkább
Szent Ferencre hasonlított. – Elképesztő, milyen rémisztő tud
lenni akár egy darab legó is, ha az ember megfelelő elnevezéssel
és kísérőhanggal látja el.
– Ma hozzád megyünk a foglalkozás után?
– Nem – rázta a fejét Angéla. – Átfutott az agyamon, de aztán
úgy döntöttem, hogy inkább elköltözöm, és majd egy igazi kertre
tartogatlak titeket, ha elég szerencsés leszek, és találok egy
kertes házat. Szoríts nekünk, jó?
– Rob apja beleegyezett?
Leguggolt, feltehetően hogy jobban lássa, amint a sáskakatonái
nekilátnak a világ elpusztításának. – Olyasmi. Beszéltem vele a
minap. Új barátnője van, igazi, hús-vér, felnőtt nő. Ezúttal
nyitottabban állt a költözésem ötletéhez. – Közben ránézett
Robra, aki műgonddal gyomlálta kis parcelláját az én gyerekeim
szomszédságában. Nyugodtan összpontosított, miközben a
lányokkal cseverészett. Angéla felegyenesedett, és kinyújtózott.
– A természetben valahogy lehiggad. Lehet, hogy kicsit kijjebb
költözöm a városból, hátha találok olcsóbban olyan házat,
amelynek van legalább egy kis kertje. Persze ne legyen túl
messze az iskolámtól – mondta. Sóhajtott egy nagyot, de aztán
mindjárt el is mosolyodott. – Jó ilyen békésnek látni Robot, kész
felüdülés ahhoz képest, amilyen féktelen szokott lenni általában.
Mintha a Trópusi atomviharból szalasztották volna.
Eloise is csatlakozott hozzánk.
– Milyen boldognak tűnnek a gyerekek – állapította meg.
Feléjük fordultunk, és kedvtelve figyeltük őket egy darabig. –
Lányok, két hét múlva befejeződik a tanfolyam, és Francesszel
arra gondoltunk, főzhetnénk utána nálunk egy nagy ünnepi
ebédet. Addigra sok minden beérik, a saláta biztos, talán némi
paradicsom és kukorica is, meg valamilyen bogyós gyümölcs...
Mit szóltok hozzá?
– Pompás lenne – feleltem. – Mivel járuljunk hozzá?
– Semmivel – rázta a fejét -, az a gyanúm, Frances fel akar
vágni. Tudjátok, háztartástantanár volt, még pályánk kezdetén.
Az állami iskolák manapság sajnos már nemigen tanítanak
háztartástant. De könyörgök, ne faggassátok erről, különben
végtelen tirádába kezd arról, milyen értelmetlen olyan
gyerekeknek érettségi bizonyítványt adni, akik még egy
rántottát sem képesek összeütni.
Edward összehívta a csoportot.
– Mint látják, az Anyatermészet kegyes volt hozzánk. A
rengeteg napsütésnek, az egészséges talajnak és a megfelelő
öntözésnek köszönhetően valamennyi növényük szárba
szökkent. Még két hét van hátra a tanfolyamból, addig további
látványos növekedést fognak tapasztalni. A botanikus kert
beleegyezett, hogy a veteményesünk egész nyáron látogatható
maradjon, így a növények elég nagyra nőhetnek ahhoz, hogy
átültethessék őket saját kertjükbe, ha akarják. Ősszel megint
tartok tanfolyamot, szeretettel várom magukat újra, ha még
jobban elmélyülnének a kertészkedés tudományában és
örömeiben. – Micsoda süket sablonszöveg. Habár hollandul én
sem lennék jobb. Csak bámultam őt, felidézve magamban azt az
egy csókot, és töprengve, vajon megcsókol-e még egyszer. Vajon
valaha is ágyba bújunk még egymással? Vagy legalább egyszer
még együtt ebédelünk? Aztán azon töprengtem, miért bámul
engem mindenki.
Annabel sietett a megmentésemre.
– Edward kérdezi, hogy folytatjuk-e a tanfolyamot.
– Ó – pirultam el -, talán. Majd később megbeszéljük, jó?
– Folytatjuk – jelentette ki Clare magabiztosan. Az emberei
megszavazták.
– Még megbeszéljük – szögeztem le.
Edward rám mosolygott, nekem meg összeszorult a gyomrom.
Úgy éreztem magam, mint egy kiskamasz, teljesen védtelenül a
vizsgálódó tekintetek kereszttüzében, és hirtelen az jutott
eszembe, nem inkább a klimax tört-e rám túl korán. Lehet, hogy
ez a hangulatingadozás csak a hormonok játéka. Mindezeken
felül még hőhullámok, emlékezetromlás és hüvelyszárazság is
gyötörhet. Szuper.
A foglalkozás végén még együtt maradtunk egy kicsit,
igyekezvén meggyőzni Angélát, hadd menjünk át hozzá
kertészkedni az erkélyén. De sziklaszilárdan tartotta magát.
– Nem, még nem készítettem elő nektek a terepet. És amúgy
sincsenek növényeim, amelyeket ki lehetne ültetni. –
Körülnézett rajtunk. – Mit szólnátok, ha inkább Mike-hoz
mennénk? Nála még nem jártunk.
Igaza volt. Mindannyian Mike felé fordultunk, ő pedig csak
nevetett, és megadóan emelte magasba a kezeit,
 – Hé, emberek, tegyétek le a fegyvert! Az a helyzet, hogy
nincs is otthonom.
Gene nem tűnt meglepettnek, feltételezem, hogy számára ez
nem volt újdonság. Ám rajta kívül valamennyien
meghökkentünk.
– Ezt hogy érted? – törte meg végül a csendet Rachel.
– Én csak egy csavargó vagyok, cimbora – mondta Mike
széttárva a kezét. – Egy lakókocsiban élek, melyet az autómmal
vontatok, és mindig máshol vagyok. Többek között azért is
akartam részt venni ezen a tanfolyamon, hogy olyasmit csináljak,
amire máskülönben nem volna lehetőségem, mint a
kertészkedés.
Megint csak hallgattunk. Szerencsénkre legalább Annabelnek
volt némi érzéke az udvariassághoz.
– Akkor miért nem jöttök át megint hozzánk pizzázni? Rob
meg szeretné nézni a tündérházunkat, és segíthetnétek
kitakarítani a garázst, ahol anya az irodáját szeretné berendezni.
Ugyanis új állása van.
– És erről egy árva szót sem szóltál? – vont kérdőre Angéla
némi felháborodással. – Ez mégiscsak nagy újság, nem igaz?
Örülsz?
Bólintottam. Körülnéztem: egy nyugdíjas bankár, két tanár,
egy szörfbolond, egy egyedülálló dolgozó anyuka, egy műtárgyak
importálásával foglalkozó kereskedő és három apró gyerek.
Meglehetősen vegyes társaság, az már biztos, de mégis jól
éreztük magunkat együtt, és mondhatom, hogy barátok lettünk.
Tekintetem Edwardon állapodott meg. Gyengéden rám
mosolygott, én viszonoztam.
– Ó, igen, örülök. Persze, gyertek csak át, ha akartok. A
garázstakarítás alól viszont mindenkit felmentek.
– Jól hangzik a terv – szólt Frances. – És amíg együtt
vagyunk, Mike elmesélhetné, hogy jutott eszébe lakókocsiban
lakni.
 – Á, nem valami érdekes történet – húzódozott grimaszolva.
Frances csettintett a nyelvével.
– Majd mi eldöntjük, fiatalember.
Mike nem bonyolította túl a dolgot, hanem lakókocsival együtt
hajtott el hozzánk. Angéla alig leplezett szarkazmussal fogadta:
– Hát, cimbora, meg kell mondanom, mást értesz csavargón,
mint én. A lakókocsid nagyobb, mint a szüleim lakása, ahol két
család lakik egy fedél alatt.
Mike kissé elszégyellte magát.
– Igazad van, de csak azt akartam mondani, hogy nincs állandó
lakhelyem. Arra megyek, amerre épp a kedvem tartja, vagy még
inkább arra, amerre szörfözni lehet.
Mike lakókocsija klassz, ezüstszínű batár volt. Formája egy
vekni kenyérre emlékeztetett, és volt vagy hat méter hosszú.
Öreg dzsip húzta, és mintha rá lett volna írva: kaliforniai
álmodozók, utánam! A hosszú szörfdeszkákkal a tetején, a
biciklitartóval a hátulján, az oldalára függesztett sílécekkel úgy
festett, akár egy kerekeken guruló sportbolt.
Nem is kell mondanom, hogy a gyerekek csak ámultak-
bámultak. Clare ki-be ugrált, és kacagott a kisméretű bútorokon,
Annabel pedig letelepedett az asztalhoz színezni. Tíz percig még
szórakoztató is volt, de aztán inkább idegesítő, mivel valakinek
folyton ott kellett strázsálnia fölöttük. Így aztán kiráncigáltuk
őket, és inkább a tündérházzal próbáltuk lekötni a figyelmüket.
Egyszer csak kettesben találtuk magunkat Edwarddal a
konyhában.
– Hogy vagy, Lilian? – érdeklődött. – Sokat gondoltam rád.
Természetesen.
Ránéztem, és ráébredtem, hogy boldogtalanná tettem.
– Jól vagyok – feleltem. Odatettem főni a kávét, Igyekeztem
higgadt hangon folytatni: – Sajnálom, hogy nem alakult jól.
Bizonyára már le is mondtál rólam.
 – Akárcsak te?
Meglepve néztem rá, de ő már félig kifordult az ajtón a hátsó
kert felé. Elkészítettem a kávét, és észrevettem, hogy remeg a
kezem. Összeszedtem magam, és kivittem a tálcát a kertbe, alig
várva, hogy Mike elszórakoztasson a lakókocsis történetével.
Csalódottságomra maga a történet meglehetősen unalmas volt.
A lakókocsi a szüleié volt, még fiatal hippi korukban, és Mike
tőlük kapta ajándékba. Az igazán érdekes fordulat csak ezután
jött.
– Jártál iskolába? – faggatta Frances, eltökélten kutatva
valami sztori után.
– Nem igazán – rázta a fejét Mike. Koptatott farmert és egy
régi Bee Gees-pólót viselt, gondolom, a poén kedvéért. – Vagyis
de. Szóval úgy-ahogy.
Frances csak cöcögött.
– Tehát jártál vagy nem?
– Végső soron jártam – felelt Mike, némiképp
kényszeredetten. – De korán kezdtem, és nem töltöttem ki a
négy évet.
– Kimaradtál?
– Nem, hamarabb elvégeztem. – A Vans cipőjére sandított, az
legalább nem szedi ízekre személyes élettörténetét.
Rachel, magát meghazudtolva, kíváncsiskodni kezdett.
– Michael.
– Igen, Rachel?
– Felsőfokú oktatási intézménybe is jártál?
– Igen.
– Hová?
– Cambridge-be, Massachusettsben.
– A Harvardra?
– Az MIT-re. A Massachussetsi Műszaki Főiskolára.
 – Na, csak kisül végre valami. Szóval szakbarbár vagy?
Mike megköszörülte a torkát.
– Kocka vagyok. A szakbarbárok leharapják a fölényes
kisasszonyok fejecskéjét.
– Bocsánatot kérek.
– Semmi baj, gyakran összekeverik. – Észrevettem, hogy a
szörfös stílus kezd leolvadni róla. Percek óta nem hangzott el
egyetlen cimbora sem.
– Mégis hány évesen kerültél be a főiskolára?
– Tizenöt.
– Vagy úgy. És meg is szerezted a végzettségedet?
– Hogyne. Számítástechnikából.
– Mikor?
– Tizenhét éves koromban.
– Értem. Szóval egy szörfmániás, kocka, hippi zsenivel van
dolgunk?
– Dehogy. A zseni olyasvalaki, aki...
– Michael! – szakította félbe Rachel fenyegetően.
– Jó, legyen, igen. Ha mindenképp címkéket szeretnél
ragasztani rám.
Ahogy ott ültünk, más szemmel néztünk Miké-ra. Mint amikor
valaki valami titkot fed fel magáról, Agyunk fogaskerekeinek
hangos csikorgása töltötte meg a levegőt. Mike nagyot sóhajtott.
– Mostantól biztos más szemmel néztek rám.
Egyszerre ráztuk a fejünket mindannyian. Kivéve Angéla, aki
úgy tűnt, valamin egy kicsit felbosszantott magát. Hátul a
tenyerére támaszkodott, fejét oldalra döntötte.
– Én biztosan. Azt hittem, egy kibukott hippi vagy, és most
inkább azt gondolom, egy kiégett hippi áll előttünk. Hadd
találjam ki a történetet: mivel überokos voltál, egyetemre
küldtek, mielőtt még megértél volna rá, végigszáguldottál rajta
csak azért, mert képes voltál rá, és mert ott csupa nagyfiú vett
körül, akik legalább olyan okosak voltak, mint te, aztán két évig
az apád házában bujkáltál, és próbáltad összekaparni magad,
végül fogtad, mindent sutba vágtál, és most tengerpartról
tengerpartra vetődsz a hullámokkal. És beiratkozol ehhez
hasonló tanfolyamokra, mert az agyad nem tűri túl sokáig a
tétlenséget. – Ridegen fürkészte Mike-ot. – Igazam van?
Most mindannyian Mike-ra szegeztük a tekintetünket, és azt
hiszem, mind ugyanazt láttuk. A fiú első reakciója erre a nem túl
hízelgő jellemrajzra a düh volt, érthető, hisz ki szereti, ha
ítélkeznek felette? Aztán elvigyorodott.
– Nem is foghatott volna jobban mellé, Miss Gondolatolvasó.
Akkor most elmesélem, mi is történt valójában, és attól tartok,
most fog csak igazán másképp látni. Aztán a maga történetét is
elmondom.
Angéla bólintott. Edwardra néztem, kiderült, zavarba ejtő
módon, hogy épp ő is engem néz. Aztán Rachelre néztem, de ő
csak vállat vont. Kicsit aggódni kezdtem, nem válik-e kínossá a
jelenet, de mit tehettem volna? Az egyik pillanatban még minden
olyan békés, mint az édenkertben, egymást kínálgatjuk a
pizzával, a másikban meg A Legyek Ura elevenedik meg előttünk
egy kis megy-a-gyűrű-vándorútrával vegyítve. De ha
belegondolok, nekik mindig is meglehetősen szúrós volt a
viszonyuk.
Mike hanyatt feküdt a fűben, mellkasán összefont karral.
Gyors pillantást vetettem a többiekre, úgy tűnt, mindenki ég a
kíváncsiságtól, kivéve a gyerekeket, akik elmerültek a játékba,
és Gene-t, aki Frankkel szórakozott. Újra Mike-ra néztem, az
eget kémlelte, nyilván onnan olvasta ki, amit mondani készült.
– Igen, gyerekként überokos voltam, és korábban kezdtem az
egyetemet. Ám azért végeztem korábban, mert kidolgoztam,
hogy a katonaság miként tudná másképp értékelni a szárazföldi
haderőtől kapott információkat, és a kormány felkért a módszer
gyakorlati megvalósítására. A szüleim megrögzött berkeley-i
békeharcosok, és addig nem engedtek volna el, amíg le nem
diplomáztam. Így végül diplomáztam, elutaztam a Közel-Keletre,
és kiépítettem a rendszert, mely biztonságosabbá tette a
katonák életét, akik közül sokan alig pár évvel voltak idősebbek
nálam. Felemelő érzés volt. Aztán egy teherautón öt társammal
együtt felrobbantottak, hárman közülük meghaltak. Ez már
kevésbé volt felemelő.
– Összeroncsolt lábbal szállítottak haza, egy évet töltöttem
rehabilitáción San Diegóban. Ott tanultam meg szörfözni. A
szüleim nekem adták a lakókocsijukat, hogy utazgassak,
szörfölgessek, és közben dolgozzak a doktori disszertációmon,
ami a katonai hírszerzés adatainak valós idejű feldolgozásáról
szól. – Mike felkönyökölt, és Angie-re nézett kissé
bocsánatkérően. – De egyvalamiben igazad volt. Azért
iratkoztam be a tanfolyamra, mert az agyam imádja, ha
újdonságokkal tömöm. És mert a kórházi ágyon fekve
ráébredtem, az élet túl rövid ahhoz, hogy az egészet csak fejben
éljük le.
Hát, ki gondolta volna? Az überokos, kocka hippi egy
überokos, kocka háborús hőssé vált előttünk. Megköszörültem a
torkom, hogy üdítővel kínáljam saját „szárazföldi seregeinket”,
Mike meg folytatta.
– És most hadd találjam ki a te történeted, Angéla. Szintén
überokos, de a környékbeli állami suli csapnivaló színvonala
miatt aluliskolázott kislány, aki tudja, hogy többre is képes lenne,
de nem talál kiutat. Talán valamelyik tanárod felfedezte a
benned rejlő értéket, de a többi jobbára átnézett rajtad, mert túl
fáradt volt ahhoz, hogy odafigyeljen. Aztán találkoztál egy
megbízható sráccal, aki menekülési utat kínált, és véletlenül
teherbe estél. Puff, lőttek a tanulásnak egy időre. Az apával
összerúgtad a port, mert... – Rob felé sandított, és inkább
halkabbra vette a hangját, nehogy a kiskölyök játék közben
mégis meghallja -, mert, mondjuk ki nyíltan, nem olyan okos,
mint te. Viszont mivel kisbabát gondozni és iskolába járni
egyszerre túl sok lett volna, kimaradtál az iskolából. Amikor Rob
nagyobb lett, óvodába adtad, vagy anyádra bíztad, munkát
vállaltál, letetted az érettségit, és beiratkoztál a nővérképzőbe,
mert az orvosi egyetemet nem engedheted meg magadnak. Most
próbálod megszerezni a képesítést, hogy végre kitörj a
nyomorból, és felépíthess magadnak egy jobb életet. Bátor vagy
és határozott, számomra gyönyörű és észbontó, de annak esélye,
hogy egy hozzám hasonló alakkal járj, gondolom, legfeljebb egy a
tizennégymillióhoz. – Oldalvást Angie-re sandítva mosolygott. –
Igazam van?
Isten az atyám, mind lélegzetvisszafojtva hallgattunk.
Angié arca rezzenéstelen maradt, és majdnem egy teljes
percnyi hatásszünetet tartott, mielőtt válaszolt.
– Igen is, nem is. Félelmetesen jól látod az életemet, ami
érthető lehet, miután meglehetősen sablonos. A másik
állításoddal kapcsolatban azonban súlyosan tévedsz... Boldogan
járnék veled.
Az egész társaság tapsviharban tört ki. Őszintén, milyen
gyakran esik meg az emberrel, hogy a szeme előtt játszódik le
egy ilyen romantikus történet? Mintha csak egy tévéfelvételen
ültünk volna nézőként a stúdióban. A gyerekeknek fogalmuk
sem volt, mi történik, de ők is éljeneztek. Emiatt olyan
szeretnivalóak, mindig benne vannak a buliban.
Miután mindenki hazament, Rachel segített ágyba dugni a
gyerekeket. Még mindig odavoltak a tündérházért, úgy, ahogy
csak gyerekek képesek időről időre odalenni valamiért. Az összes
tündért bevitték a házba, megfürdették a kádban, majd
vattakoronggal és fülpiszkáló pálcikákkal egyenként alaposan
szárazra törölték, Aztán sorban leültették őket a hálószoba
szőnyegére, ide-oda rendezgették őket, és mindet legalább
ötször elkeresztelték. Mindent precízen feljegyeztek. Sokat
vitatkoztak a tündérek egymás közötti viszonyairól és a
családfájukról. Mintha egy antropológia-előadást hallgattam
volna.
Miután sikerült dűlőre jutniuk, végre hajlandóak voltak
lefeküdni. Annabel még fölpillantott rám a párnájáról, rózsás
arcán nyugalom tükröződött.
– Rob anyukája Mike-kal fog járni?
Ugye, megmondtam, hogy a gyerekek akkor is fülelnek,
amikor nem vesszük észre? Íme egy újabb ékes példa.
Esküszöm, szinte nem is voltak hallótávolságon belül, de Annabel
nyilvánvalóan visszalapozott a jegyzeteiben. Összenyaláboltam
vagy fél tucat plüssjátékot az ágy fejénél, és az ágy lábához
pakoltam őket. Ha mégis meg akarnák fojtani Annabelt, meg kell
dolgozniuk érte.
– Talán – feleltem. – Még korai megmondani. Az emberek
gyakran megkedvelik egymást, de végül mégsem jönnek össze.
És ez rendjén is van így.
– Mint te és Edward?
– Az más.
– Miért?
– Mert én még nem igazán állok készen arra, hogy járjak
valakivel, Mike és Angéla viszont igen.
Elgondolkodva nézett rám, még mindig nyugodt
arckifejezéssel. Most először nem zaklatta fel a téma, ami
mindenképp előrelépésnek számított. Inkább engem zaklatott
fel, méghozzá alaposan, de sebaj, kis lépések, ugye.
– Neked is lehet fiúd, ha akarod. Apa nem bánná.
Annabel köré gyűrtem a takaróját. Rachel a szoba másik felén
mesét olvasott Clare-nek, de láttam rajta, hogy hallgatózik. Clare
is látta, és hirtelen a könyvére mutatott.
– Hé, azt ott rosszul olvastad!
Rachel nem hagyta magát.
– Honnan veszed? Nem is tudsz olvasni.
– De már majdnem tudok. Különben is, ezt a könyvet már
ismerem. – És elmondta az egész bekezdést fejből. – Úgy
olvastad, hogy „barnamedve”, pedig az „mézbarna medve”.
– Ugyan, ez igazán mellékes részlet – védekezett Rachel.
– A medvének egyáltalán nem.
Annabelre sandítottam, reménykedve, hogy elterelődött a
figyelme, de még mindig rajtam tartotta a szemét. Mikor
változott át az én kicsi lányom spanyol inkvizítorrá? Sosem
gondoltam volna.
– Kicsim, ideje aludni. – Lehajoltam hozzá, és megpusziltam.
– Holnap még beszélhetünk erről?
Felálltam.
– Nem igazán van még miről beszélni. – Anélkül, hogy válaszra
vártam volna, odamentem Clare-hez, őt is megpusziltam, és
hagytam, hogy Rachel befejezze a mesélést, aztán eloltsa a
villanyt.
Nekiálltam újabb adag kávét főzni, pedig már majd* nem
kilenc óra volt. Vannak, akik a feszültséget ivással, rózsafüzérrel,
meditációval vezetik le. Én azzal, hogy újabb kávéfiltert húzok
elő, és megtöltöm őrölt kávéval. Mindenki a maga módján. Én
viszont legalább ébren leszek, ha bármilyen katasztrófa
következik be.
Megjelent Rachel, hangosan kifújva a levegőt.
– Kérlek, ha valaha is fejembe venném azt az őrültséget, hogy
gyerekeket szüljek, emlékeztess, hogy elzárjam őket minden
emberi érintkezéstől. A ruhásszekrénybe vagy egy kolostorba.
– A kolostorok tele vannak emberekkel.
– Pingvinnek öltözött emberekkel, az nem ugyanaz.
– Apró különbség. De még nem árultad el, miért.
Leült a konyhaszékre, és azonnal fel is pattant, hogy vizet
töltsön magának.
– Őrület, a kis Annabel milyen keményen vallatóra fogott
téged. Azok a kis kakiló-és bőgőmasinák szinte észrevétlenül
kifejlett egyedekké cseperedtek, akiknek saját véleményük van,
és azt boldogan ki is fejtik.
– Az biztos. Plusz továbbra is kakilnak és bőgnek – mondtam
egyetértve, és öntöttem magamnak egy kis kávét.
– Félelmetes.
– És végül, amikor már teljesen leamortizáltak, és elérték,
hogy állandóan az ő kívánságaikat lesd, akkor fogják magukat, és
lelépnek valahová tanulni, és soha többé feléd se néznek. –
Leültem Rachellel szemben.
– De mi újság Richarddal?
– Semmi. Jól vagyunk. Minden rendben. Sőt néha
frenetikusan.
– Be akarod mutatni anyának?
Rachel felnevetett.
– Mondom, most minden rendben. Mi az ördögért
kockáztatnám meg, hogy az egész romba dőljön? Amúgy is még
korai lenne. A tapasztalat végül úgyis le fogja rombolni azt az
illúziót, hogy felnőtt ember vagyok, miért siettessem? –
Pulóvere ujját a kézfejére húzta, és megborzongott.
Felsóhajtottam.
– Valamelyik nap anyával majdnem hogy emberinek
nevezhető beszélgetést folytattam.
– Biztos, hogy nem téves kapcsolás volt?
– Egészen biztos. Túl sok részletet tudott ahhoz, hogy
vadidegen legyen.
– Hát jó. Mindenesetre még senkinek sem mutatom be
Richardot. Még mindig kisülhet, hogy pszichopata.
– Milyen optimista vagy.
Átmentünk a nappaliba, és hozzáláttam a korábban már
részletezett rituális esti játékvadászatomhoz.
– Nem találod unalmasnak az életed?
A Fisher-Price Little People játék vödrének bugyraiból
Rachelre emeltem a tekintetem.
– Melyik részét? – kérdeztem vissza, egy lovat hajítva a
vödörbe. – A játékok összeszedését, a véget nem érő főzést,
melynek eredményét senki egy szóval sem méltatja, vagy az
örökös nyafogást? – A sarkamra ülve eltöprengtem. – Ámbár,
mielőtt válaszolnál, meg kell állapítanom, hogy igazából egyik
része sem unalmasabb vagy érdekesebb a másiknál. Amikor még
nincsenek gyerekeid, saját magadért dolgozol, így az unalmas
dolgokat a minimálisra tudod csökkenteni. Ha már gyerekeid
vannak, akkor értük gürcölsz, ami unalmasabb ugyan, de
megvan a célja, ha érted, mire gondolok.
– Azt hiszem, értem. – Beszállt a játékok becserkészésébe, de
hamar elvonta a figyelmét a garázsból behozott babaház.
Odamásztam hozzá, és leültem mellé. Miután kicibáltam a
babaházat a garázsból, találtam egy hatalmas műanyag tartályt
tele apró bababútorokkal, amitől a gyerekek teljesen bezsongtak.
Most Rachellel ketten, egymás mellett kuporogva rendeztük be a
házat. Az ő szobája jóval eklektikusabbra sikerült, mint az
enyém, ezen nincs mit szépíteni. Például két Playmobil lóból és
egy vonalzóból eszkábált asztalt.
– Nagyon kreatív vagy – mondtam neki.
– Csak miniatűrben – felelt lezseren. – Lili, kérdezhetek
valamit?
– Hát persze.
A parányi párnákat kezdtem rendezgetni, ha nem is túl fényes
eredménnyel.
– Amikor Dannel megismerkedtél, honnan tudtad, hogy ő az
igazi?
Meglepett a kérdés. Gyakorlatilag az egész kapcsolatunknak
tanúja volt, és mindannyian egyetértettünk abban, hogy Dan
fantasztikus. Mintha kitalálta volna a gondolatomat, Rachel
folytatta.
– Úgy értem, mindannyian tudtuk, hogy nagyszerű ember, de
rengeteg nagyszerű ember van a világon. Mégis honnan jöttél rá,
hogy ő a te embered?
– Nos – kezdtem vállat vonva – először is, eleve azt
feltételezed, hogy egyetlenegy igazi van, nem pedig több. Én
viszont, veled ellentétben nem hiszem, hogy csak egy van.
– Akkor miért nem vagy hajlandó mással is randizni? –
kérdezte egyenesen a szemembe nézve. – Szerintem ő volt
számodra az igazi, és nem hiszel benne, hogy bárki más
egyáltalán a kisujjával felér.
Gondolkodóba estem, miközben körömnyi evőeszközöket
rakosgattam egy apró fiókba.
– Nem, egyszerűen csak nem állok még készen rá. Próbáld úgy
felfogni, mint egy lábtörést, ami után szintén időre van szükség a
gyógyuláshoz, és nem kezd az ember rögtön szaladgálni. Nem így
van? Tehát en most a gyógyulási szakaszban vagyok, és még
nem tudok szaladni, ez minden. Ez nem jelenti azt, hogy a
jövőben nem fogok senkivel találkozgatni. – Megfájdult a hátam,
felültem a kanapéra. – De tulajdonképpen miért kérdezed?
Richardról van szó?
– Igen – felelt, még mindig a babaházzal bütykölve, – Teljesen
mást érzek iránta, mint valaha is bárki más iránt.
– Akkor meglehet, hogy te már készen állsz. És nem rajta
múlik, hanem rajtad.
– És még csak nem is rajtad múlik, hanem rajtam? – nevetett.
Szemlátomást meggondolta magát a hálószoba helyét illetően,
mert váratlanul mindent kiszórt a két szobából, és az egészet
elölről kezdte. Apait-anyait beleadott.
A kanapéra gömbölyödtem, és kényelmesen elhelyezkedtem.
– Pontosan. Ha engem kérdezel, nem hinném, hogy
mindenkinek csak egyetlen igazi lehet az életében. Valójában
rengeteg lehet. De gondolj csak bele, hány emberrel ismerkedsz
meg, és hány emberrel nem. Naponta több száz járókelő mellett
mész el az utcán, és lehet, hogy van köztük olyan, akibe
beleszerethetnél, akivel családot alapíthatnál, vagy csak
békességben, harmóniában élhetnél együtt, amíg meg nem halsz.
De ha, mondjuk, korábban fordul be a sarkon, mint te, vagy
vissza kell mennie valamiért, amit ott felejtett, vagy egy perccel
tovább szürcsöli a kávét a Starbucksban, akkor... sosem
keresztezitek egymás útját. Vagy, teszem azt, keresztezitek, de
valamiért épp rossz napod van, vagy a másiknak van rossz napja,
esetleg épp most szakított valakivel, netán pont csúnyán
megfázott, vagy tudom is én, és ezért nem szerettek egymásba
első látásra. Tulajdonképpen kész csoda, ha egyáltalán valakibe
beleszeretsz.
Rachel elégedetlenül nézett rám.
– Ugye, tisztában vagy vele, hogy egyáltalán nem feleltél a
kérdésemre?
– Tényleg nem? – kérdeztem csalódottan. – Pedig végig úgy
éreztem, nagy bölcsességeket mondok.
– Sajnálom. Megtennéd, hogy egyszerűen csak a kérdésemre
válaszolsz? Eltekintve attól, hogy az igaz szerelem
felbukkanásának valószínűsége a nullához közelít, az időnek és
térnek azon a szent pontján mégis honnan tudtad, hogy Dan az
igazi?
– Fogalmam sincs – feleltem vállat vonva. – Talán csak jó
illata volt.
– Na, ezzel tényleg segítettél – vigyorodott el hirtelen.
– Valóban?
– Igen! – És boldogan méregette a babaházat. – Ezzel már
tudok mit kezdeni. Richardnak is nagyon jó illata van. – Ravaszul
rám sandított. – És Edward, neki nincs jó illata?
– Jaj, dehogyis nem! – mondtam nevetve. – Talán csak
lassabb az agyam, mint az orrom.
– Tudod, az előbbi metaforáddal élve, a törött láb csak akkor
erősödik, ha használják, a karosszékben ülve nem.
– Fölöttébb bosszantó vagy, tudsz róla?
 – Még jó. Ki fogom pakolni az összes szobát, amit te rendeztél
be. Nem baj? Egyszerűen nem passzolnak a házról alkotott
általános elképzelésemhez.
És tüstént neki is látott szétszedni mindent, amit előzőleg
elrendeztem. Hagytam. Végül is, ha hazament, visszacsinálhatom
az egészet.
Mindenesetre eltöprengtem azon, amit mondott, Talán tényleg
esélyt kellene adnom Edwardnak, még ha a puszta gondolatától
is kiver a hideg veríték. Persze csak a gondolatától, nem a
valóságtól, és talán tényleg az orrom után kellene mennem,
méghozzá a saját lábamon... Jézus, de fárasztó ez az egész
metaforásdi! Hátradőltem a kanapén, és elméláztam, míg Rachel
tovább csacsogott a babaház feng shuijáról.
 A káposzta termesztése
A káposztamagokat benn vessük, hat-nyolc héttel az utolsó
fagyok előtt, már ha tudjuk, mikor várhatóak.
• Egy héttel a kiültetés előtt vigyük ki őket nappalra a
szabadba, hadd edződjenek és hadd lássák, milyen szép a világ,
ami vár rájuk.
• Ültessük ki a magoncokat két-három héttel az utolsó tavaszi
fagy előtt, hogy megerősödjenek, mielőtt meglepi őket.
• 30-60 cm sor-és tőtávolságra ültessük őket, annak
megfelelően, mekkora fejeket akarunk. Minél közelebb vannak
egymáshoz, annál kisebb lesz a fej.
• A káposztát rengeteg módon lehet elkészíteni, és mind finom.
Ha szerinted büdös lesz főzés közben, akkor túlfőzted. Ha sokáig
főzöd, kénhidrogént bocsát ki, ezzel bírálva szakácsképességedet.
Bocs, ez a kendőzetlen igazság.
 Tizennyolcadik fejezet
Az irodámban folytattam az íróasztalom kiürítését. Magam is
elképedtem, mennyi lom halmozódott fel. Észbontó volt. Bárcsak
azon embertársaim közé tartoznék, akik mindig rendet raknak,
és akik a szervezettség és józanság megtestesítői. De sajnos nem
tartozom közéjük. Ha egy papírdarab kerül a kezembe, és nem
tudom, hová tegyem, biztosan a hozzám legközelebbi felületen
hagyom, aztán reménykedem, hogy magától repülőgéppé
hajtogatódik, és elrepül a rendeltetési helyére. Bármennyire
optimista is ez a hozzáállás, megvannak a nyilvánvaló
hiányosságai, és az irodai takarítónőt a gutaütés kerülgette tőle.
Minden este gondosan összeszedte a papírlapokat, a sarkaiknál
pontosan egymáshoz illesztve tömbbe igazgatta őket, és kidobta
a nyilvánvaló szemetet. Minden tőle telhetőt megtett, mire én
minden reggel szanaszét szórtam az egész kupacot az
asztalomon, valahányszor valamit elő kellett kerítenem. Végül
odáig jutottunk, hogy üzeneteket irkáltunk egymásnak:
Én: „Nagyon köszönöm, hogy letakarította az asztalomat. Bár
rendetlennek tűnik, valójában megvan benne a rendszer.
Nyugodtan hagyja úgy, ahogy találja Köszönöm.”
Ő: „Az a munkám, hogy letakarítsam az asztalát," Én: „Nagyon
köszönöm, hogy letakarította az asztalomat. Ezentúl ne
fáradjon.”
Ő: „Az a munkám, hogy letakarítsam az asztalát! Ha nem
teszek rendet minden asztalon, kirúgnak.” Én: „Egy nagy
kartondobozt tettem az asztal alá. Kérem, söpörje abba a
papírjaimat, és akkor mindketten jól járunk.”
Ez végre működött. Mindent a kartondobozba gyűjtött, én
pedig nyugodtan turkálhattam benne, míg meg nem találtam,
amire szükségem volt. És még az asztalom is tiszta maradt. A
kecske is, a káposzta is...
Természetesen nem kizárt, hogy a magánéletemben is
ugyanezt a paradigmát követem: mindent az asztal alá söprök,
hogy a felszín tökéletes maradjon, és senki semmit ne vegyen
észre. A munkahelyemen ez hosszú ideig bevált, ám most
kénytelen voltam kezdeni valamit az évek alatt felhalmozódott
papírokkal, és kiderült, hogy a nagy részére már nincs semmi
szükség. Sóhajtva vettem tudomásul a nyilvánvalóan szimbolikus
párhuzamot.
A felszámolás kellős közepén megcsörrent a telefon. Edward
volt az.
– Tudom, egyértelművé tetted, hogy nem szeretnél
találkozgatni, de épp a munkahelyed környékén járok, és arra
gondoltam, hátha volna kedved együtt ebédelni velem. –
Köhintett. Idegesen. – Csak ebédelni. Vagy esetleg megint
milkshake-et inni.
Az első gondolatom a tiltakozás volt, de aztán eszembe jutott a
Rachellel folytatott eszmecsere a lábról és az orról, és rájöttem,
hogy éhes vagyok.
Elmentünk egy ételbárba, burgert és turmixot rendeltünk, és
csak ültünk zavartan mosolyogva egymásra. Edward öltönyt
viselt, szokatlan módon, és elég fáradtnak tűnt.
-A fiam eltörte a bokáját gördeszkázás közben, és ma korán
keltem, hogy beszélni tudjak az anyjával Skype-on. Jól van a
gyerek. Mint kiderült, egy seregnyi barátja előtt törte el a
bokáját, miközben valami merész trükköt hajtott végre, és nem
is sírt, úgyhogy átmenetileg a grund hőse lett.
– Hány éves is?
– Tizenkettő.
– Ideális életkor hőstetteket véghezvinni.
Edward bólintott.
– Az anyukája fontolgatja, hogy újra férjhez megy.
Megállt a villám félúton a levegőben.
– Számítottál rá, hogy ez bekövetkezhet?
 – Igen, már évek óta együtt van valakivel, egy régi
ismerősünkkel – mondta sóhajtva. – Talán mindjárt az elején őt
kellett volna választania. Sokkal jobban illenek egymáshoz. A
fiamnak is jó apja, úgyhogy áldásom rá.
Nem fejtette ki bővebben, én meg nem forszíroztam.
– Mindig kiöltözöl, ha a feleségeddel beszélsz?
Egy pillanatra zavarba jött, így az öltönyére böktem.
– Még sosem láttalak öltönyben. – Jól állt neki, szó se róla. Az
öltönyös férfiak olyan... elegánsak.
– Ritkán veszem fel – mondta száját biggyesztve, – Egy
dögunalmas értekezletről jövök. A családomat kissé bosszantja,
hogy Amerikában élek, de ez nem akadályozza meg a nővéremet
abban, hogy megkérjen, képviseljem időnként ezeken az unalmas
szócsépléseken.
Még egyet kortyolt a turmixból.
– A volt feleségem – mondta mosolyogva.
– Tessék?
– Azt mondtad: a feleségem. A volt feleségem.
– Értem. A volt feleséged.
Csendben folytattuk a falatozást.
– Több rokonod is van itt? – kérdeztem kisvártatva. – Vagy
mind Hollandiában élnek?
– Nem – felelte – az egyik húgom itt jár iskolába, de a keleti
parton. Őt még ritkábban látom, mint az amszterdamiakat.
– Szintén kertésznek tanul?
– Nem, mandarin kínai nyelvvel és politikatörténettel
foglalkozik – mondta mosolyogva. – Az a terve, hogy egy napon
átveszi az ENSZ irányítását. Abban a korban van, amikor semmi
sem tűnik lehetetlennek.
Istenem, de jóképű ez az Edward! A mosolya sármos és
szívmelengető. Hirtelen ihletett hangulat fogott el... Vagy inkább
megszállottság, netán átmeneti elmebaj?
 – Volna kedved péntek este átjönni vacsorára? Hozzánk... Ott
lesz anyám is, meg Rachel... – A hangom egyre gyengült,
elhagyott a magabiztosságom. Tulajdonképpen még senkit sem
hívtam meg, csak most támadt az ötlet. Edward meglepetten
nézett.
– Örömmel... – felelt, majd egy pillanatra elhallgatott. –
Igazából nem voltam benne biztos, hogy... Úgy értem, tudom,
hogy te...
– Gőzöm sincs, hogy én... – mondtam mosolyogva -, vagy
hogy... Csak eszembe jutott, hogy esetleg jó lenne. Bár
figyelmeztetlek, anyám, ha nem volna, ki kellene találni. –
Nyeltem egyet. – Mellesleg ránézhetnél a kertre.
– Ó, az kitűnő ötlet! – nyugtázta mosolyogva.
Mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy az egésznek semmi, de
semmi köze a kerthez. Ám ha megkönnyíti a dolgunkat, akkor
miért ne hivatkozzunk rá?
Rachel minden tőle telhetőt bevetett, hogy kibúvót találjon a
vacsora alól, míg végül beadta a derekát, mert megfenyegettem,
hogy tinédzser kori képeket teszek fel róla a Facebookra. Még
abba is belement, hogy magával hozza Richardot, miután
elhintettem, hogy Maggie is ott lesz, sőt Edward is. Hja, anyának
bőven szolgáltatunk célpontot.
– Ha meghívsz vacsorára egy farkast, bárányból érdemes egy
egész nyájat toborozni, hogy legalább egy-kettő túlélje. Ha anya
ráugrik Edwardra, akkor Richard megúszhatja néhány
horzsolással.
– Talán. Vagy mindannyiunk torkát elharapja, és akkor itt a
vége, fuss el véle.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A kihangosítón beszéltem
Rachellel, miközben a gyerekeket fuvaroztam haza az iskolából.
Úgy tűnt, egyikük sem figyel. Ami feltehetően azt jelentette,
hogy szorgalmasan jegyzetelnek.
– Próbáljunk elfogulatlanul hozzáállni? – Nem tudom, hirtelen
miért vált olyan fontossá, hogy békét kössek anyámmal. De
fontossá vált.
Rachel elkeseredetten sóhajtott.
– Jó, próbáljunk. De meg kell ígérned, hogy valami puhát
készítesz. Legalább megérje, ha elterelő hadműveletként bele
kell esnem fejjel.
– Lasagna lesz.
– Tökéletes! – derült fel. – Lágy landolás, és milliónyi kalória
minden szeletben. A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.
– Szeretem a lasagnát. – Szóval Annabel figyel.
– Én is – biztosított Clare.
– Desszertnek csokitortát terveztem.
Rachel felnyerített.
– Tudod, hogy anya egy falatot sem enne belőle! Már a
lasagnával is kihúzod nála a gyufát. Remélem, néhány száraz
ágat is felszolgálsz, amin elrágódhat.
– Összedobok neki egy színes salátát hulló falevelekből. –
Befordultam a kocsifeljárónkra. – Több marad nekünk.
Anyánk két szokásához modellkarrierje óta is ragaszkodott:
sziklaszilárd elkötelezettség a nap elleni védekezésben, és teljes
elutasítása minden olyan élelmiszernek, amelynek tíz dekája
harminc kalóriánál többet tartalmaz. Az a fajta anya volt, aki
ritkán főzött, s ha mégis, akkor tésztát piros konzervszósszal.
Inkább étterembe vitt minket, ha csak tehette. Ő maga általában
egy salátát evett, minket azonban guszta édességek rendelésére
buzdított, aztán végignézte, ahogy elmajszoljuk. Már akkor
megtanultam, milyen érzés, ha ítélkeznek feletted, mielőtt még
ezt a szót le tudtam volna írni.
Amikor eljött a péntek, meglepő lelkesedéssel fogadtam. Korán
előkészítettem a lasagnát, hogy ne kelljen az utolsó pillanatban
kapkodnom, aztán megterítettem az asztalt, valódi ezüst
evőeszközökkel. Friss virágot vásároltam, kitakarítottam a
házat, még a gyerekek arcát is letöröltem egy törülköző
benedvesített sarkával – nem spóroltam az energiámmal.
Maggie már kora este átjött, úgy tűnt, jobban van. Csak egyszer
fakadt sírva, így remélhettem, hogy ezzel letudta, és átvészeli a
vacsorát könnyek nélkül. Azért mindenkinek osztottam még egy
szalvétát, minden eshetőségre.
Anyám három üveg borral állított be, és a gyerekeknek is
hozott ajándékot. Két óriási kitömött lovat: egy rózsaszínt és egy
lilát. Clare és Annabel persze ujjongott, anya pedig az év
nagymamájaként tetszelgett, miközben a két lány bevonszolta őt
a gyerekszobába, hogy az új játékokat elhelyezzék a többi közzé.
Edward Rachellel és Richarddal együtt érkezett, és úgy tűnt,
minden simán megy, habár váratlanul rám tört a pánik az étel
miatt, és ész nélkül sürögni-forogni kezdtem, bort töltöttem,
salátát készítettem, pirosra sütöttem Trader Joe félkészen
kapható kenyerét...
Kivettem a lasagnát a sütőből, és el kellett ismernem, elég jól
néz ki ahhoz, hogy az ember fejjel beleessen. A gyerekek zsivaját
figyelve rájöttem, hogy Edward anyámmal együtt bement a
gyerekszobába. Teljesen védtelen maradt. Letettem a lasagnát,
hogy a helyszínre siessek, és felmérjem az esetleges személyi
sérüléseket.
Ám amikor befaroltam a sarkon, úgy tűnt, senki sem vérzik.
Clare körbeültette Maggie-t, Edwardot és anyát a szőnyegen, a
felnőttek közé a babzsák állatkáit biggyesztette, az ő nevük per
pillanat nem ugrik be, és valamiről kiselőadást tartott nekik.
Anyám elgondolkodva nézte Edwardot, de nem volt a
tekintetében semmi ellenséges vagy kihívó. Edward hátul a
kezére támaszkodva ült, és Clare-t hallgatta. Amikor beléptem,
rám pillantott.
– Tudtad, hogy Babavárosban a legfontosabb energiaforrás a
szívből jövő szeretet?
– Nem tudtam. A szívből jövő szeretet?
 – Clare épp erről mesélt – tudósított Edward Clare felé
biccentve. – És pontosan ezeket a szavakat használta.
– A tévében láttam – okított Clare. – Azt hiszem, ez azt jelenti,
hogy amikor szeretsz valakit, akkor összepréseled a mellkasod,
hogy kifacsard belőle a szeretetet.
– Dehogyis, te pupák! – fortyant fel Annabel. – Csak annyit
jelent, hogy igaziból szeretsz valakit.
– Nem vagyok pupák! – mondta sértődötten Clare.
– Ez az én játékom, és én mondom meg, mi mit jelent,
Őnagysága kisasszony.
Bejelentettem, hogy kész a vacsora, és átmentem a nappaliba,
ahová Rachel és Richard vonult félre diszkréten.
– Észrevettétek, hogy mindkettőtök neve ugyanazzal a
betűvel kezdődik? – Töltöttem nekik egy pohár bort. Egy-egyet
mindkettőjüknek. Ebben nagyvonalú vagyok. Richard
elmosolyodott.
– Igen, már rég észrevettük. Sőt arra is rájöttünk, hogy ha
gyerekünk lenne, és neki is R-rel kezdődő nevet adnánk, akkor
elmondhatnánk magunkról, hogy mi vagyunk a Három
Rettenthetetlen.
– Tyű, és mind a hárman viselhetnétek egymáshoz passzoló
konfekciós páncélinget! – Igyekeztem leplezni, milyen
izgalommal töltött el hirtelen a gondolat, hogy a húgomnak
gyereke lehet. Már beletörődtem ugyan, hogy erre semmi esély,
és ezzel nincs is semmi baj, de a kisbaba az mégiscsak kisbaba,
nem?
– Mit szólnál például Riki-tiki-tévihez, R2D2-hoz, vagy
Rasztafárihoz? – kérdezte Rachel higgadtan.
– De hívhatnák Randomnak, Rorschachnak vagy Ritalinnak is
– ment bele a játékba Richard, az Oroszlánszívű.
– Vagy ha inkább a műszaki témához vonzódsz, keresztelheted
RAM-nak vagy ROM-nak.
 – Vagy ha az egészségügyhöz, akkor Reumának, Rubeolának
vagy Rohamnak.
– A Rubeola egész szép.
– Tulajdonképpen – vette át a szót anyám a szokásos
színpadiassággal – inkább téged kellett volna Rubeolának
neveznünk, Rachel, amilyen pöttyös voltál kamaszkorodban.
Kínos csend támadt, melyet váratlanul egy leeresztő léggömb
sivító hangja tört meg.
– Szia, anya, kösz az emlékeztetőt – mondta Rachcl, megölelte
anyát, aztán Richard felé fordult. – Ő itt Richard. Richard, ő az
anyukám, Karen.
Richard kezet fogott anyával, és így szólt:
– Nos, úgy látom, a pöttyös ifjúkor dacára Rachcl az ön
makulátlanul gyönyörű bőrét örökölte, Mrs. Anderby.
A tekintetem találkozott Rachelével, egyhangúlag forgattuk a
szemünket. De a nyitány sikeres volt, elérte a kellő hatást. Anya
megvillantotta húszezer dolláros mosolyát, amely annak idején a
Cosmopolitan borítóján sugárzott, Richard pedig szemlátomást
hálás volt szerencsecsillagának Rachel genetikai állományáért.
Ami, el kell ismerni, a jó oldala volt annak, hogy ilyen bomba nő
az anyánk. Az emberek mindig szóvá tették, milyen szépen
öregszik, és mi is milyen szerencsések vagyunk, ami igaz, de
sajnos nem igazán kárpótolt a gyermekkori elhanyagolásért.
Vagy azért, hogy kamaszkorunkban a fiúk egész idő alatt Mrs.
Robinson-fantáziákat dédelgettek a konyhában. Dant is hosszas
habozás után vittem haza, de amikor végül találkoztak, anyám
elbűvölte, viszont később azt mondta, bármilyen csinos is,
elbújhat mögöttem.
– Amikor a szemedbe nézek – mondta, sosem felejtem el,
mielőtt első ízben segítség nélkül vette le a melltartómat -, szép
gondolataidat látom tükröződni benne, az ő szemében viszont
nem látok egyebet, mint hogy igazából semmi másra nem gondol,
csak saját magára. – Még ha elég giccsesen is hangzott, és
kétségtelenül az imént említett melltartólevétel motiválta,
örökre belevésődött az emlékezetembe.
Asztalhoz ültünk.
– Te jó ég – szólt anyám -, milyen szűkösen vagyunk. Lányok,
ha a szokásosnál hosszabb ideig megtartjátok ezeket a fickókat,
nagyobb asztalt kell venni.
Én elengedtem a fülem mellett, de Rachelbe több tűz szorult,
mint belém.
– Anya, szerinted minden kapcsolat csak újabb ürügy a
lakberendezésre?
– Többnyire igen, Rachel – mondta anya vállat vonva. – Bár a
tieid rendszerint nem tartanak addig, mint egy bútordarab,
ugye? – folytatta, majd Richardra mosolygott, mintha ezzel jóvá
akarná tenni a megjegyzését. – Habár lehet, hogy Richie fiú elég
tökös, hogy tartós berendezési tárgy legyen.
– Lehet, hogy jobb híján csak tökös vagyok – vágott vissza
Richard – de remélhetőleg tartós berendezési tárgy leszek.
Hát ez pompás! Még fel sem szolgáltam az ételt, máris kitört a
botrány. „Dan, könyörgök – imádkoztam -, ha ott vagy fenn a
mennyben, szólj néhány szót az érdekünkben, és mentsd meg a
vacsorát a teljes csődtől!” Dan mindig is értett a háborús veszély
elhárításához, és amikor még apa is, ő is élt, a családi ebédek
gyakorlatilag incidens nélkül zajlottak. A ’97-es hálaadás,
példának okáért.
Anya most Maggie-hez fordult.
– Legalább te megszabadultál egytől, úgyhogy több a hely.
Gyilkos egy nőszemély. Maggie úgy nézett ki, mint aki azonnal
könnyekben tör ki, de túlságosan régóta ismerte anyámat, és
amint felidézte, kivel van dolga, lehiggadt. Edward a gyerekekkel
foglalatoskodott, leültette őket, inni adott nekik, és folyamatosan
szemmel tartotta őket. Reményeim szerint meg sem hallotta
anyám kötözködését. Leült, és végre behozhattam a lasagnát. A
gyerekek, mint mindig, hangos lelkesedéssel fogadták, aminek
nagyon örültem. Díjazták a látványos ételt, lenyűgözte őket,
úgyhogy pózoltam még egy kicsit vele, mielőtt letettem az
asztalra.
– Vigyázz, forró! – figyelmeztettem Edwardot, és a kezébe
nyomtam a szedőkanalat. – Megkérhetlek, hogy szedj a
gyerekeknek?
– Légy résen, Edward, máris munkára fog – kuncogott anyám
kacérkodva. Vártam, mi jön még, de nem volt folytatás.
– Szeretek segíteni, különösen ha magamnak szedhetem a
legnagyobb szeletet. – Edward hangja úgy zengett, mint egy
templomi harang, vagy valami hasonló, amit meditációra lehet
használni. Milyen kellemes ellenpontot képez a gyerekek magas
hangfekvésű csicsergésének, gondoltam magamban.
– Edward – szólította meg Annabel -, melyik részt szereted
jobban, a sajtos szószt vagy húsos szószt?
– Leginkább az egészet együtt, Annabel. És te?
– Én is – mondta grimaszolva Annabel – azt hiszem. De a
húsos szószt a spagettin is szeretem.
– Lilian – fordult felém Richard ez a legfinomabb lasagna, amit
valaha ettem. Nem is tudom, hogy fogom Rachelt elcsábítani
vacsorázni valahová, ha itt mindig ilyen finomságokat kap. –
Rachelre mosolygott, de anyámtól érkezett a válasz.
– Még szerencse, hogy az én génjeimet örökölték, ugye,
Richard? A csontozatom talán nem, de az anyagcserémet
biztosan. Annyit ehetek, mint egy ló, mégis XS-es marad a
méretem – fejtegette derűsen. – Csak Clare miatt aggódom egy
cseppet. Ő az apjának kissé darabosabb alkatát örökölte, ugye, te
kis puding?
Rachel elkapta a tekintetem, rémülten nézett. Én elnémultam,
de csak azért, hogy kellő mennyiségű gőzt fejlesszek a fejemben.
Amikor már csak egy hajszál választott el attól, hogy az asztalra
csapjak, és örökre kikergessem anyámat az életemből,
megszólalt Clare.
 – Nagymama, tudod, hogy nem az a fontos, hány kiló vagy –
mondta, miközben bevett még egy falat lasagnát a szájába. – Az
a fontos, hogy erős és egészséges legyél. Sokat kell enni, sokat
kell szaladgálni, sok vizet kell inni, és korán kell aludni menni.
Anya ezt szokta mondani.
Csend támadt. Anyámra néztem, aki Clare-t nézte túláradó
szeretettel és büszkeséggel a szemében, és hirtelen ráébredtem,
hogy egyszerűen képtelen kibújni a bőréből. A gyerekeim
részben tőle örökölték a génjeiket, de részben a nagyapjuktól, az
apjuktól, meg tőlem, és szemlátomást jobban ki tudtak állni
magukért, mint én valaha.
– Igazad van, édesem – felelt anya, és megfogni Clare apró
kezecskéjét. – És csodálatos anyukád van, tudod?
– Igen. Csúcs jó fej!
Rachel kihasználta az alkalmat, hogy más témára terelje a szót.
– Szóval, Edward, te Amszterdamban nőttél fel?
– Igen – mosolygott Edward -, jártál már ott?
– Hogyne. Üzletelni is, szórakozni is. Nagyon tetszett.
– Ismertem egy Bloem nevű nőt, még a hatvanas években. Ő
is modell volt, Arlette-nek hívták. – Hiába, anyám jobban
szereti, ha egy beszélgetés róla szól.
– Igen – felelt Edward -, Arlette apám nővére. Abbahagyta a
modellkedést, amikor én még kissrác voltam. De elég nagy
hírnévre tett szert Hollandiában, időnként a mai napig is
találkozom a képeivel.
Anyám repesett.
– Istenem, milyen kicsi a világ!
– A világ nagyon nagy, de Hollandia meglehetősen kicsi –
jegyezte meg Edward fanyarul.
Anya nem vette a lapot.
– Ó, mi mindent tudnék mesélni Arlette-ről!
– Kérlek, anya – szóltam közbe -, nem hinném, hogy Edward
szívesen hallana a nagynénje ifjúkori viselt dolgairól.
Falra hányt borsó!
– Gyönyörű lány volt, pontosan emlékszem rá. A milánói
divathéten minden valamire való fényképésszel lefeküdt. Kivétel
nélkül minddel! Volt egy példánya az olasz nyelvű Vogue-ból,
abban pipálta ki őket. Nagyon vagány csaj volt, bámulatosan
merész. – Nevetve nézett Edwardra. – Maga is rá ütött,
Edward?
Edward vele nevetett.
– Nem mondhatnám. Be kell vallanom, számtalan remek
fényképész van, akivel még csókot sem váltottam. – Mind
nevettünk, még a gyerekek is, pedig fogalmuk sem volt, miről
van szó. Legalábbis remélem.
– És a nagynéném most egy elegáns öreg hölgy, aki az
unokáinak él, és rengeteget jótékonykodik. Biztosan örülne, ha
hallana magáról. Ha akarja, megadom neki az e-mail-címét. –
Edward anyámra mosolygott. – Remélem, mire megöregszem,
nekem is rengeteg szép élményem lesz, amire
visszaemlékezhetek. Felemelő érzés lehet.
Anya apró grimasszal konstatálta az „öreg” szó többszöri
emlegetését, de mivel Edward elbűvölte, inkább eleresztette a
füle mellett.
– Edward kedves, én a mai napig is gyűjtöm az élményeket. A
jövő héten például egy milliomos venezuelai farmerrel utazom el.
Caracasba.
Richard köhintett egyet.
– Csak ne felejtse itthon a rumbatökét.
Anyám rá se hederített. A napnál is világosabb volt, melyik fiú
felé hajlik. Hála istennek, Rachel nem tartott igényt a
jóváhagyására. Elnéztem a húgomat, amint Richarddal halkan
elviccelődnek a caracasi kiránduláson. Jól érezte magát.
Anyámra néztem, észrevettem, hogy kissé remeg a keze, amikor
felemeli a borospoharat. Ő is ideges volt, valószínűleg idegesebb,
mint bármelyikünk. Nyakán a bőr nem lógott, de ez minden. Az
otthonunk telis-tele volt a képeivel – magazinok címlapjaival,
híres fényképekkel szinte mindet retusálták, még huszonéves
korában is. Állhatatosan igyekezett megőrizni a szépségét, ám az
idő könyörtelen, és a hidratáló krém nem hat mélyebbre a
felszínnél. Elég fájdalmas megöregedni anélkül is, hogy az embert
minduntalan szembesítenék hajdani ragyogásával. Valahányszor
öregedő szépségideálokat látok, mintha súlyos kölöncként
csüngene a nyakukban a sok fénykorukbeli kép. És ezzel megint
visszajutottunk Meg Ryan arcához.
Egy darabig nyugodt mederben folytatódott a beszélgetés, míg
anyám felém nem fordult.
– Lilian, drágám. Racheltől hallom, hogy egy időre magánzó
szeretnél lenni. Szakmai szempontból.
Rachelre pillantottam, arckifejezése arra utalt, hogy hasonlót
sem mondott, de semmi gond. Anyám még egy parkolóórából is
képes lenne vallomást kicsikarni.
– Igen – bólintottam – reményeim szerint szabadúszóként
elég megbízást kapok majd, és a saját munkáimmal együtt elég
lesz a megélhetéshez. Lehet, hogy kicsit össze kell húznunk a
nadrágszíjat.
– Gondolom, Leah-ról is lemondhatsz. – Anyám egy kicsit
mindig féltékeny volt Leah-ra.
Még csak az kéne! Clare-re néztem, de se hallott, se látott.
Annabel viszont annál inkább.
– Micsoda? Leah elmegy?
Na jó, Clare is mindent hallott.
– Leah nem mehet el! – mondta határozottan. – Leah
családtag, és egy családtag nem mehet el csak úgy.
– Ajjaj, gyerekek, inkább később beszéljünk erről. Leah
egyelőre nem megy sehova.
– De el fog menni? – Annabel nem tágított.
 – Remélem, nem, édesem. Majd máskor beszéljünk erről, jó?
Maggie a segítségemre sietett.
– Clare, hallom, epret termesztettél.
Clare, lasagnával teli szájjal, csak bólogatott. Maggie most
Annabelhez fordult, aki még mindig engem fürkészett
gondterhelten. Ha azt hittem, letudtuk a Leah-ról szóló
beszélgetést, hát a kábítószer beszélt belőlem.
– És te, Bel, te is termesztettél gyümölcsöt?
Bel csak rázta a kicsi fejét.
– Nem, én virágokat ültettem alakzatban. Most még kicsit
lyukacsos, de nemsokára rendesen kinő – mesélte.
– De láttad már a tündérházunkat? – kérdezte mosolyogva, és
csillogó szemmel nézett Edwardra. – Edward hozott nekünk
tündérházat, tündérekkel meg mindenfélével. A kertben van.
– Ügyes húzás, Edward! – mondta anyám kacagva. – Ezt
nevezem, micsoda kitűnő ötlet levenni a gyerekeket a lábukról,
ha az anyjukat akarja hanyatt dönteni.
Nem! Anyám nem mondhatott ilyet! Pedig mondott. Edward
meghökkent, de hangszíne mit sem változott.
– Nos, így is szemlélhetjük, de mindenekelőtt az volt a célom,
hogy legyen mivel játszaniuk a kertben, és szeressenek kint lenni
a levegőn. Szerintem nagyon jót tesz a gyerekeknek, ha a
természetben vannak.
Anyám csak kacagott, nem jutott eszébe semmilyen frappáns
válasz. Rachel letette a villáját, és borzadva nézte. Maggie, úgy
láttam, hisztérikus nevetést igyekezett visszafojtani. És akkor,
hála a jó égnek, valaki bedörömbölt.
Felálltam, kissé remegő térddel, hogy kinyissam az ajtót.
Szinte minden ismerősöm jelen volt, úgyhogy csak a mormonok
vagy más hasonló szekta lehetett. Talán elkápráztathatnám őket
azzal, hogy ott, helyben megtérek, és megkérem őket, vigyenek
magukkal Utah-ba, de azonnal.
 – A feleségem itt van?
Berto állt az ajtóban. Ziláltan, gyűrötten, ami egy olasz pasas
esetén a küszöbönálló idegösszeroppanás egyértelmű jele. Hát ez
pompás, a mai vacsora végképp bohózatba torkollik! Már csak az
hiányzik, hogy a ruhásszekrényből kiessen egy meztelen pár, és
egy lelkész alsógatyában.
-A... szia, Berto. Várj, mindjárt megnézem. – Az orrára
csaptam az ajtót, elég udvariatlanul, de végtére is csak egy
félrekúró, hazug szemétláda volt, úgyhogy csak keményen!
Természetesen Maggie mindent hallott, nem olyan nagy a
házunk. Arca falfehérre sápadt, az összes asztalnál ülő
legnagyobb aggodalmára.
– Berto az – jelentettem be teljesen szükségtelenül. –
Megmondjam neki, hogy nem vagy itt?
Maggie némán bólintott. Visszamentem az ajtóhoz.
– Sajnálom, nincs itt. – Amikor újra be akartam csukni az
ajtót, Berto betette a lábát a résbe. Szívesen összepréseltem
volna, mint a citromot, de a kelleténél egy másodperccel tovább
hezitáltam. Nekifeszült az ajtónak.
– Lili, cara, kérlek, hadd lássam őt!
– Nincs itt, Berto, menj el. – Visszanyomtam az ajtót,
felkészülve rá, hogy szükség esetén erősítésért kiáltsak.
– Az autója a házad előtt áll.
A francba!
– Olajat cserélek neki. Taxival ment haza. Menj el.
– Az idejét sem tudom, mióta ismerlek, de most először célzol
rá, hogy egyáltalán tudod, a kocsikba olaj kell. Tudom, hogy bent
van, és beszélnem kell vele.
A lehető legcsúnyábban néztem rá.
– Ide hallgasson, Félrekúró Szemétláda úr, először is nem ez a
legjobb alkalom arra, hogy a jármű karbantartási ismereteimet
fitymálja, másodszor is, ő nem akar beszélni magával.
 Leszegte a fejét.
– Való igaz, ócska férj voltam, ostoba ember, gondatlan barát.
De szeretem a feleségemet, és beszélnem kell vele.
Tényleg borzalmasan festett, ami elégedettséggel töltött el.
Nemet intettem a fejemmel.
– Most érkeztél? – Berto bólintott. – Akkor bizonyára még
nem csomagoltál ki, amivel megspórolhatsz némi időt. Berto,
menj szépen vissza Olaszországba, a kis pipikédhez.
– Már elment. Vége.
Barátságtalan arckifejezésemet némi undorral fokoztam.
– Nos, te tökfej, Maggie nem valami szánalmas vigaszdíj! Ő
egy trófea, Pulitzer-díj vagy Nobel-díj. Kit érdekel, hogy faképnél
hagyott a barátnőd? Menj haza!
Kitűnő fegyver volt az anyámmal szemben bennem
feltorlódott düh, melyet már csőre is töltöttem. És céloztam, a
legérzékenyebb pontjára.
De legnagyobb sajnálatomra elmaradt a katarzis, mert Berto
hirtelen zokogni kezdett. Meg is indított volna, ha nem egy
olaszról lett volna szó. Az olaszok még a focimeccsen is bőgnek.
– Lili, drága barátnőm, emlékszel, amikor Dan meghalt, és
elveszítetted a szerelmedet, beleőrültél a bánatba? Teljesen
érthető volt. Most én is úgy érzem, hogy az összeroppanás szélén
állok, csak még rosszabb, mert én vagyok az, aki elkergettem és
cserbenhagytam őt.
Nem dőltem be neki.
– Túl késő, te szánalmas szarzsák! Maggie már túllépett
rajtad.
Berto levegőért kapkodott.
– Már új szeretője van?
– Nem is egy – böktem oda. – Hiszen gyönyörű nő.
Még jobban zokogott.
– Tudom. Eldobtam magamtól a szívemet, az életemet. Én
vagyok a legnyomorultabb lélek, aki valaha is járt ebben az
árnyékvilágban. Nincs semmim...
Folytatta a siránkozást. Ilyen fajta. Sajnos Maggie is.
Maggie megjelent mögöttem, és kivágta az ajtót, majdnem föl
is lökött.
– Berto! – szólt jéghideg hangon.
– Maggie, amore mio!- hangzott a válasz, tüzes hangon.
Beljebb nyomult, hogy megölelje Maggie-t, mire ő komoly
arccal emelte föl a kezét tiltakozásul. Viszont észrevettem, hogy
újra kirúzsozta a száját. A részletekre is ügyel.
– Hátrább az agarakkal! Sosem bocsátok meg neked, ne is
próbálj meghatni. Összetörted a szívem, és úgy kidobtál, hogy a
lábam sem érte a földet. – Maggie kezdett belemelegedni. –
Hátrahagytam az otthonomat, a munkámat, a barátaimat.
Minden egyes ismerősünk, a kollégáink, a szomszédaink,
mindenki tudta, hogy dobtál egy fiatalabb libáért, és szánakoztak
rajtam. Rajtam ne szánakozzon senki, Berto! Szép és büszke nő
vagyok, és nekem kellene szánakoznom rajtad. De nem teszem,
mert magadnak ástad meg a vermet. Hát most menj szépen
vissza a hazádba, és feküdj bele a vermedbe. Egyedül.
Ezután hátralépett, közben engem is megragadott, amiért
hálás voltam neki, és jól becsapta az ajtót.
– Jézus Krisztus, Maggie, elképesztő voltál... – kezdtem
dicsérni, de engem is feltartott kézzel hárított el. Könnybe lábadt
a szeme. Fülelt.
Egy percig csak zokogás hangja szűrődött be az ajtón. Aztán
egy hatalmas szipogás, majd ziháló légzés félreérthetetlen hangja.
Berto egyszer csak rázendíteti:
– Miért szállnak rám... pillangók hirtelen...
Olasz akcentussal, zokogással meg-megszakítva. Eszméletlen.
– Valahányszor... itt vagy mellettem...
Maggie-re pillantottam. Patakzott a könny a szeméből.
 – A mi dalunkat énekli – suttogta.
– Jaj, hogy izélné meg... – mondtam csendesen, majd megint
kinyitottam az ajtót.
Isten, örök hálám az extra szalvétákért.
 A paszternák termesztése
Válassz számára teljesen benapozott helyet.
• A paszternák a jól megmunkált, laza, puha talajt kedveli,
bőséges komposzttal elegyítve.
• Szórd el a vetőmagokat, majd vékony rétegben takard be
finom, friss földdel.
• Amikor a sarjak kb. 10 cm-esre nőnek, korai fajta esetén
egyeld őket 5-10 cm-re, fő idényben inkább 15 cm-re. Ne
ritkítsd, ha csak a zöldjéért termeszted, mert akkor
nyilvánvalóan magad alatt vágod a fát.
• A paszternák a gyökérzöldségek királya. Nem költ annyit
reklámra, mint a burgonya, nem olyan szemrevaló, mint a
sárgarépa, de nem szabad lebecsülni. Rengeteg benne a vitamin
és az ásványi anyag, kevés a cukor, finom sütve, karamellizálva
vagy fél kiló vajjal pürésítve. Idősebb Plinius a paszternákot
tartotta kora legfontosabb zöldségének, mert „változatossága
mindegyiket felülmúlja”.
• Azt mondasz idősebb Pliniusra, amit akarsz, az tuti, hogy a
zöldségekhez értett.
 Tizenkilencedik fejezet
Az ötödik foglalkozás
Másnap enyhén szitáló esőben gyűltünk össze a foglalkozásra.
A borús időjárás dacára derűs volt a hangulat. Rachel bizarr
családi vacsoránk sztorijával traktálta a többieket.
– Hát ez igazán csodálatos és romantikus – mondta Frances
csillogó szemmel.
– Aki hűtlen, az is marad – jegyezte meg szkeptikusan Gene.
Bár részben igazat adtam neki, csak vállat vontam.
– Ki tudja? Maggie nem vele ment vissza a szállodába, és a
válópert is folytatja. Nem esett a fejére. – Ebben nem voltam
biztos. Egy boldog házasság után nagyon nehéz egyedül élni, és
akárcsak szülés után, az ember igyekszik minél hamarabb
megszépíteni a fájdalmas pillanatokat. Ezért volt annyi gyereke
és férje Elizabeth Taylornak.
Épp elállt az eső, amikor Rob bukkant föl, szinte repülve,
nyomában Angié tartott felénk a füvön egy számomra ismeretlen
férfi társaságában.
– Itt van az apukám is! – újságolta Rob szinte magánkívül a
boldogságtól. – Nézzétek!
Mindenki odafordult, még Mike is, akit fokozottan érdekelt az
ügy. Tudtam, hogy találkozott Angie-vel hétközben, de ennél
többet nem volt alkalmam kideríteni. Mike a pillanatnyi
arckifejezése alapján nem tekintette fenyegetőnek Angié exének
megjelenését, ami azt jelentette, hogy vagy Angié nem érdekelte,
vagy nem aggódott az ex miatt. Vagy egyik sem. Honnan a
fenéből is tudhatnám?
Odaértek hozzánk, Angié bemutatta a férfit.
– Üdv mindenkinek, ő itt Matthew. Matt, ők a csoporttársaim
a kertészeti tanfolyamról.
 Matt nem volt különösen jóképű, de a felhőkön épp áttörő
napsugarak aranyló fényben fürdették meg. Ragyogó volt a
mosolya is, és arcán Rob vonásait fedeztem fel. Az a fajta
önbizalom tükröződött rajta, amely az átlagos külsejű srácokat
vonzóvá, a jóképűeket ellenállhatatlanná teszi. Könnyen el
tudtam képzelni, hogy Angié kamasz lányként beleszeretett.
– Jó reggelt mindenkinek! Szerettem volna megismerni azokat
a csodálatos embereket, akikről a fiam annyit áradozik. A világon
mindennél jobban szereti most ezt a tanfolyamot. Ennek nagyon
örülök.
Letérdelt, és megszólította a gyerekeimet:
– És ti, szép kisasszonyok, bizonyára ti vagytok Clare és
Annabel. Róbert rengeteget emleget benneteket.
– Ki az a Róbert? – kérdezte Clare grimaszolva.
– Én – felelt Rob.
– Miért nem árultad el eddig?
– Nem is tudom – mondta Rob bocsánatkérőn. – De azért
hívhattok csak Robnak. Anya is így hív. Apa meg Róbertnak.
Clare a szívére tapasztotta a két kis tenyerét, mint egy
némafilm hősnője.
– Ó, pedig a Róbert olyan romantikus név! – mondta lelkesen
mosolyogva. – Én Róbertnak foglak hívni.
– A kissrác félszegen pislogott. – Te pedig nyugodtan hívj
engem Clare hercegnőnek.
Matt jót nevetett.
– Most aztán felkötheted a gatyádat, kishaver! – Felállt,
Angie-re mosolygott. – Később találkozunk?
– Nem hiszem – felelt Angié -, majd beadom Robot anyádhoz,
jó?
– Persze – mondta, majd odahajolt Angie-hez, és megcsókolta,
méghozzá a száján, futólag megérintve a fenekét. Birtoklóan.
Döbbenetes volt, Angié nyilvánvalóan nem számított rá, mert
azonnal hátrahőkölt, és kinyitotta a száját, hogy mondjon
valamit. De aztán Robra nézett, aki érdeklődéssel figyelte őket,
szélesen mosolyogva.
– Szia, Matt, később beszélünk.
Matt vigyorgott, integetett a gyerekeknek, és távozott. Angié
némán követte a szemével, majd Mike-ra sandított, aki először
nem szólt egy szót sem, de aztán a szája sarka felfelé görbült.
– Seggfej – mondta elnézően.
Angié arcán megkönnyebbült mosoly futott végig.
– Pontosan.
Kicsit később, amikor a földön ülve gyomokat húzgáltam ki
találomra a gyógynövényes ágyásból, odajön hozzám Edward, és
leguggolt mellém.
– Tudatában vagy, hogy tökéletesen életképes nővényeket
irtasz ki? – kérdezte diszkréten, feltehetően meg akart óvni
attól, hogy köznevetség tárgyává váljak.
Zavartan köhintettem.
– Jaj, nem éppen. Azt hittem, ezek csak gyomok.
– Nem – folytatta mosolyogva -, következetesen üldözöd a
rozmaringot. Nyilvánvalóan pikkelsz rá.
– Biztosíthatlak, hogy semmi kifogásom ellene.
– Hát, neki már annyi, nem mondhat ellent.
Furcsállva néztem őt.
– Nem vártam volna, hogy ilyen alapos az angoltudásod.
Nekem kéne előnyben lennem.
Felállt, és széttárta a kezét.
– A holland oktatási rendszer felülmúlhatatlan.
– Igazán? Nos, az én gyerekeim meg még azt is tudják, hogy a
giliszta kétnemű. Na, ehhez mit szólsz?
Komótosan elballagott, még a válaszhoz sem vette a
fáradságot. De az egész párbeszéd teljes fesztelenségben zajlott.
Közben hallottam, ahogy Róbert a gyerekeimmel cseveg.
 – Apukám zsaru – mondta Rob. Meglepődtem. Amikor Angié
még a tanfolyam elején arra célozgatott, hogy az exférjét esetleg
valaki lelövi, azonnal arra következtettem, hogy valami sötét
ügybe keveredett. Ez is azt mutatta, hogy többet kellene
emberek közé járnom.
– Üldözi a bűnözőket, és védelmezi az embereket. – Rob
szemlátomást büszke volt az apjára, ami természetes. Újabb
probléma, amivel az egyedülálló szülőnek szembe kell nézni: nem
akarja lerombolni az ex nimbuszát a gyerekek szemében,
ugyanakkor mennyivel könnyebb lenne az élete, ha az exe a
kölyköket is pont annyira idegesítené, mint őt. Mennyivel
gördülékenyebb lenne minden, ha ők se bánnák, ha apuci nem
mászik ki a kő alól! De nem, helyeselned kell, hogy apuci
nagyszerű ember, és csodálatraméltóan bátor, és elkenni a
magától értetődő kérdést, miért is nem akarsz együtt élni a
nagyszerű fickóval. Kockázatos artistamutatvány két lovat
megülni egyszerre. Ilyen szempontból egyszerűbb özvegynek
lenni, mint elváltnak. Én legalább teljes mértékben egyetértek a
gyerekeimmel, hogy vacak az élet az apjuk nélkül.
Hátradőltem, és körülnéztem. Már csak egy foglalkozás volt
hátra, és az emberek serényen rendezgették, csinosítgatták saját
kis földdarabjukat az utolsó pillanatig. Kivéve Rachelt. Ő csak ült
a levendulái között, és olvasgatott. Csodáltam a hozzáállását.
Eltervezett valamit, megvalósította, és most élvezi fáradozása
gyümölcsét. Valószínűleg megérezte, hogy figyelem, mert felém
fordult.
– Gyönyörködsz a levenduláidban? – kérdeztem.
– Á, marhaságokon rágódom. És te?
– Az nem az én reszortom? – kérdeztem vissza nevetve. –
Min rágódsz?
Felemelte a kezét, és ujjait egyesével lehajtva sorolta:
– Richardon, Maggie-n és Bertón, a seggemen, a bőröm
állapotán, különösen a dekoltázsom környékén, a
munkahelyemen, hogy vajon lesz-e valaha merszem otthagyni,
és hogy mi lesz veled és a gyerekekkel, ha Párizsba költözöm.
Leesett az állam.
– Párizsba akarsz költözni?
– Dehogy – tiltakozott -, de mi lenne, ha akarnék?
Elfordultam. Rachel nyilvánvalóan javíthatatlan. Elnéztem
Mike-ot, ahogy Angié mellett ücsörög, beszélget, nevetgél.
Rájöttem, Mike egyike azoknak az embereknek, legalábbis
számomra, akik személyiségük újabb és újabb oldalait tárják fel,
vonzerejük pedig fokozatosan nő. Minél többet tudtam meg róla,
annál jobban megszerettem. Aligha voltam ezzel egyedül, ahogy
elnéztem, Angié milyen fesztelenül viselkedik a társaságában.
A közelben Frances és Eloise civódott egymással gyengéden,
Gene pedig komposztot lapátolt egy üres földdarabra. Elkapta a
tekintetem, integettem neki, és odakiáltottam:
– Mi az, Gene, nem elég a saláta? Újabb területeket vonsz
művelés alá?
Eloise és Frances felkapta a fejét.
– Remélem, nem próbálod annektálni a mi területünket is –
mondta vicces komolysággal Frances.
– Ugyan, csak megtoldom egy tyúklépéssel. Nagyon élvezem.
– Lehúzta a kesztyűjét, és az inge ujjával megtörölte a homlokát.
– Noha izzasztó munka. – Csöpögött róla az izzadság, de mintha
egyáltalán nem zavarta volna. Nem kis változást jelenthetett
neki, miután negyven évig csak azt kiáltozta: „Veszek! Veszek!”,
vagy „Eladok! Eladok!”
Újra ránéztem a gyerekekre. Annabel hanyatt feküdt a földön,
egy pillanatra meghűlt bennem a vér, de aztán láttam, hogy az
edzőcipője ütemesen fel-le jár, összhangban azzal, amit
énekelget.
– Minden rendben, Bel? – kiáltottam oda.
– Persze, csak a felhőket nézegetem, meg ilyesmi. – Tovább
dúdolt, felszabadultan, mint egy kismadár.
A gyerekparcella másik végében Lisa segített Rob-nak és
Clare-nek még több epret átültetni a saját ágyásukba, bizonyára
hogy megsokszorozzák a termést. Clare egyszer csak felpattant,
karjait széttárva körbe-körbe forgott, mint a ringlispíl, aztán
visszahuppant a földre. Csak ingattam a fejem: ez meg vajon mi a
csodát jelenthet? Ez a gyerek nemcsak a saját dallamára táncol,
hanem saját zenekart is szerződtetett.
Épp lustán visszafordultam a saját növényeimhez, amikor
kiáltást hallottam. Rajtam kívül mindenki talpra ugrott, és
nyüzsögni kezdett. Mike és Angié futott, Eloise és Frances
előregörnyedt, Edward pedig sarkon fordult, és rohanni kezdett
a park bejárata felé. Én is felálltam, miközben Rachel elviharzott
mellettem, hogy összeszedje a gyerekeket. Halálra rémültem és
összezavarodtam, de aztán világossá vált, mi történt.
Gene a földön feküdt, mellette a lapát. Teljesen mozdulatlan
volt. Teljesen fehér, mint a fal. És teljesen Angié kezében, aki
sietve kigombolta az ingét, hogy azonnal megpróbálja
újraéleszteni.
Megkövültem. Dan balesete óta gyakran rágódtam azon, vajon
legközelebb, amikor valaki a szemem láttára patkól el,
könnyebben fogom-e venni. Meg sem tudnám számolni,
hányszor álmodtam éjjel, hogy meg mentem a férjem életét,
hogy kiszaladok, és kirángatom a testét a ripityára tört autóból,
vagy leemelek róla egy teherautót, vagy egy síró csecsemőt
hozok ki egy égő házból, és rémült lovakat vezetek biztonságos
helyre, egyszóval megmentek valakit. Álmomban. Most, az új
vészhelyzetben, kiderült, hogy hasznavehetetlenebb vagyok,
mint az elsőnél. Ha Isten figyelt odafentről, vagy egy Goodyear
léghajóból (amennyiben sikerült feljutnia a fedélzetre), két
mozdulatlan pontot láthatott: az egyik én voltam, aki úgy egy
méterre álltam Gene-től, a másik pedig maga Gene, aki úgy
feküdt kiterítve, ahogy azt egy hullától várni lehet. Körülöttünk a
többiek úgy nyüzsögtek, mint a hangyák egy darab fánk körül:
csak sürögtek és forogtak egyfolytában. Rachel arrébb vitte a
gyerekeket, hogy elterelje a figyelmüket, habár Annabel
folyamatosan hátranézett. Eloise és Frances amolyan
védőpajzsot alkotott, míg Mike és Angié felváltva végezte a
szívmasszázst. Tűzött a nap. A madarak csiviteltek. A fák lombjai
közönyösen hajladoztak. Gene-nek csak az egyik cipőjét láttam,
oldalra fittyedve. Meg sem mertem moccanni. Különben minden
esélyét darabokra zúzom.
Váratlanul Edward száguldott el mellettem. Egy táskát cipelt,
melyet csak akkor ismertem fel, amikor Angié megragadta: az a
hordozható, tappancsos szerkentyű volt, amit mostanában
mindenfelé látni kihelyezve. Az orvos azt kiáltja: „Sokk!”, és a
test fel-le kezd ugrálni. Még mindig mozdulatlan maradtam.
Éreztem, hogy csurog a könny az arcomon. Oda kellene mennem
a gyerekeimhez. Fel kellene hívnom a 911 -et. El kellene
kezdenem megásni a sírt.
– Sokk! – kiáltott Angié, és láttam, hogy Gene cipője
megrándul.
Szünet.
– Töltés! – Angié hangja nem a megszokott volt. A hivatás
hangja szólt belőle.
– Sokk! – kiáltott újra, és Gene cipője ismét megrándult.
Rohanó lépteket hallottam a hátam mögött, és rájöttem, nem a
fülem cseng, hanem sziréna szól. A műsornak vége. Nincs már
semmi látnivaló. Lassan leültem a földre, és vártam, hogy
elvigyenek.
Rachel megérintette a vállam.
– Babus, menjünk az útból! – Letérdelt, és a szemembe nézett.
– Gene rendbe jön. Vigyük haza a gyerekeket, jó?
Megráztam a fejem.
– Meghalt.
Most ő rázta a fejét.
 – Nem, Angié megmentette. Edward hozta a tappancsokat,
Mike csinálta a szívmasszázst, Angié meg visszasokkolta őt az
életbe. Meg fog gyógyulni.
Felemeltem a tekintetem. A mentősök hordágyra emelték a
testet, elzötyögtek vele a hepehupás talajon. Láttam, hogy Gene
Mike felé nyújtja a kezét, aki mosolyogva néz le rá. Ez nem egy
test. Ez egy ember.
A valóság visszazökkent a helyére, akkora robajjal, mintha egy
dobgyár alatt rengett volna a föld. Felálltam, Rachel közelről
fürkészte az arcom.
– Oké, Lili, jól vagy. Te is jól vagy. – Fogta a két kezemet, és
most már éreztem is, hogy szorongatja. Oda jött hozzánk
Edward, összenéztek Rachellel.
– Jól vagy, Lili? Ijesztő helyzet volt.
Ránéztem.
– Megmentetted az életét – mondtam neki. – Pontosan
tudtad, mit kell tenned.
Elvigyorodott, nyilvánvalóan még maga sem ocsúdott föl
teljesen az ijedségből.
– Valójában Los Angeles városa mentette meg. Semmilyen
tanfolyamot nem lehet tartani városi területen anélkül, hogy
előzőleg elsősegély-tanfolyamot ne végeznél. Tudtam, hogy van
defibrillátorunk, és azt is, hogy hol.
– Hű. És a gyerekek is a városi iskolában tanultak a gilisztákról
– licitált rá Rachel.
Összenevettek, szemlátomást megkönnyebbülve, hogy nem
kattantam be.
Ha már a gyerekeknél tartunk, abban a pillanatban ők is
megjelentek. Magamhoz húztam és megöleltem őket.
– Gene elesett! – Clare-t teljesen lenyűgözte, hogy nem ő az
egyetlen, akivel ilyesmi előfordul.
– Clare, Gene-nek szívrohama volt! – világosította fel Annabel,
a mi kis professzor asszonyunk.
– És ráadásul még el is esett. Jaj, szegény!
Rob ugyancsak ott volt, figyelte, ahogy anyukája a hordágyat
kíséri a mentőautóhoz. Csüggedtnek látszott.
– Jól vagy, Rob? – kérdeztem, letérdelve hozzá.
Rám nézett, szeme könnybe lábadt.
– Anya mentette meg Gene-t, ugye? – Bólintottam.
Elmosolyodott. – Az még menőbb, mint bűnözőket üldözni.
– Ez annyira klassz! – lelkesedett Clare is. – És ez meg még
annál is klasszabb! – Ez annak szólt, hogy a mentőautó villogva
és fülsiketítően szirénázva kigördült a parkból.
Aztán hozzám, Rachelhez és Edwardhoz fordult igen komoly
arckifejezéssel.
– Tudjátok, én azt hittem, hogy a kertésztanfolyam egy kicsit
uncsi lesz. De egyáltalán nem az. Jobb, mint a tévé!
 A kukorica termesztése
Kint vesd el a szemeket, néhány héttel az utolsó tavaszi fagy
után. A kukorica a meleg talajt kedveli.
• 3 cm mélyre, 10-15 cm távolra vesd őket, egymástól 75-100
cm-re. Anyunak igaza volt, a matek bír hasznos lenni.
• Ültetés után jól öntözd meg.
• Akkor szedd, amikor a bojt barnulni kezd, a csövek meg
hízni. Húzd lefelé a csövet és csavard meg, amíg le nem válik.
(Nem az öntözőcsövet, haver.)
• A csövek szinte azonnal elvesztik jó ízüket, tehát szedés után
azonnal főzd, vagy süsd meg, vagy fagyaszd le.
 Huszadik fejezet
Miután Isabel megérkezett a kórházba, Angié és Mike is
beugrott hozzánk, hogy elvigyék Robot, és kicsit kifújják
magukat az izgalmak után.
Angié megjelenését hangos üdvrivalgás fogadta – ugyanis az
egész csoport átjött, és együtt vártuk az elmaradhatatlan pizzát,
társaságunk kistermetű tagjai kevesebb türelemmel, mint
szerettem volna.
– Anya, hős vagy! Megmentetted Gene életét! – Rob Angié elé
szaladt, és karját a nyaka köré fonta.
Angié szorosan magához ölelte Robot, közben körbenézett
rajtunk.
– Csapatmunka volt, Rob, mint mindig. Edward és Mike is
éppúgy részt vett a mentésben. Egyedül egyikünk sem lett volna
képes rá.
Rob vitatkozni akart, de megszólalt a csengő, épp időben.
Végre megjött a pizza!
– Isabel nem volt piskóta – mesélte Mike vihogva,
valószínűleg utólagos sokkban. – Berontott az intenzívre, üvöltve
kereste Gene-t, senki nem állt meg előtte.
– Nevetett. – Gene, amikor meghallotta őt, visszaüvöltött.
Tiszta Rómeó és Júlia – mondta fejét ingatva.
Angie-nek is fülig ért a szája.
– Mi diszkréten leléptünk, magukra hagytuk őket. Gene jó
kezekben van, és stabilnak tűnik az állapota, főleg ahhoz képest,
hogy ma délután két teljes percig halott volt.
– Tulajdonképpen szívrohama volt? – kérdezte Edward.
– Igen, úgy gondolják – felelt Angié -, de még különféle
vizsgálatok várnak rá. Vannak más bajok is. Mint ahogy az első
alkalommal, a bemutatkozáskor ő maga is mondta, fizikailag
meglehetősen rossz formában van. És ennek tetejébe szart
lapátolt, szó szerint, a tűző napon.
– Jobban oda kellett volna figyelnem rá – mondta Edward
szégyenkezve. – Semmit nem vettem észre rajta.
– Nem volt semmi baja – szólt közbe Angié. – Aztán egyik
pillanatról a másikra feldobta a talpát. Így megy ez.
Többen is felém fordultak. Széttártam a kezem.
– Igazad van, így megy ez. Saját tapasztalatomból azt
mondhatom, csak így mehet.
– Nos, remélem, neked jó hosszú, lassú halálod lesz, és bőven
kapsz időt a felkészülésre – jegyezte meg Rachel, megszorítva a
karomat. – Hát, nem sikerült igazán jól megfogalmaznom, de
érted, mire akarok kilyukadni.
– Persze, pontosan értem – nyugtattam meg mosolyogva. –
Köszönöm. És remélem, neked is hasonlóan hosszú, lassú halálod
lesz.
– Jaj, ne – vágta rá, felemelve a kezét. – Gyorsan akarok
meghalni, lehetőleg teli szájjal röhögve, aneurizmától, miközben
tönkrevágom az ünnepi vacsorát, amin ülök.
Eloise fél szemöldökét felvonva nézett Rachelre.
– Akkor ezennel ünnepélyesen nem hívlak meg a partimra.
– Ugyan már, egy ilyen szép, fiatal testnek, mint az enyém,
még évei vannak hátra.
A nyelvembe haraptam. Láttam már ilyen szép és fiatal testet
elkenődni, mint egy férget, de valószínűleg nem ez volt a
legalkalmasabb pillanat, hogy emlékeztessem rá.
Jól éreztem magam, de azon az éjszakán rémálmot láttam,
hosszú évek óta először. A ház előtt álltam a teljesen néptelen
utca közepén. Közeledő autók hangját hallottam, melyek egyik
pillanatról a másikra ott termettek, és kétoldalt elszáguldottak
mellettem. Az utca aztán megtelt mentőautókkal, bámészkodó
emberekkel, majd megint minden kihalt lett, de az autók még
mindig jöttek. Megláttam Dan arcát, és egyúttal a lányét is. A
lány nem figyelt, Dan is szórakozott volt, ugyanúgy, ahogy
bizonyára akkor, másképp nem ütközött volna olyan durván,
ráadásul szemtől szembe. Kiabáltam, sikoltottam, üvöltöttem, de
egyikük sem hallotta meg. Lépni akartam, de nem tudtam
kihúzni a lábamat az aszfaltból, amelybe bokáig merültem,
mintha sártengerbe ragadtam volna bele. A következő
pillanatban autók csattantak egymásnak, én meg közöttük
álltam. Hangjuk élesen belém hasított, holott a repülő
fémdarabok, a motorokból feltörő füstfelhők, a kifolyt forró
benzin mind ívben kikerült, és érintetlenül hagyott. Egy helyben
állva, mintha egy gyötrelmesen vontatott lassított felvételt
néztem volna, láttam, ahogy Dan karja előrelendül, és
nekicsapódik a szélvédőnek, keze összegyűrődik, mint a papír,
csuklója azonnal eltörik, alkarja összezúzódik, csontjai áttörnek a
bőrén, kirántva az ínszalagokat is. Feje előre-hátra csapódik,
szemében üresen villan a rémület. Mint egy vágóhídra hurcolt
állatnak. A műszerfal hullámokat vet, mint a selyem, a légzsákok,
mint két hatalmas, abszurd gomba, bomlanak ki. Aztán látom,
hogy az a fémszilánk kipattan valahonnan a légzsák mögül,
átszúrja, majd egyenesen belefúródik Dan mellkasába. Ő nem
láthatta, csak én. Utánanyúltam, el is kaptam, ahogy a légzsákból
kijött, de átszakította és szétroncsolta a kezemet, a nyers
húscafatok mint valami csápok fityegtek a karomon. Megint
felsikoltottam, ezúttal a saját sebesülésem okozta rémülettől,
tulajdon ijedségemben Danről meg is feledkezve, és mire újra
odanéztem, már hűlt helye volt. Edward tűnt fel ugyanott, egy
szigony az üléshez szegezte, de olyan erősen, hogy három tűzoltó
húzta-vonta, míg végre kiszabadult, a testéből kiszakadt
foszlányokkal együtt. Aztán Clare és Annabel jelent meg
összebújva, átdöfve, mint a pillangók a rovargyűjteményben,
holtan és rémülten, és én a szétroncsolt kezemmel képtelen
voltam segíteni rajtuk, minden lucskos volt a vértől, én sikoltozni
kezdtem, és végre felébredtem.
Graver doktor másnap délután soron kívül fogadott. A
rendelője mit sem változott: a nap sugarai ferdén a
könyvespolcokra vetültek, a porszemcsék lágyan, biztatóan
lebegtek a fénypászmákban.
Nyomorultul éreztem magam, a hisztériás roham határán
voltam. Egész délelőtt tartottam magam, a gyerekek miatt, nem
is igen tehettem volna mást, ám amint kikerültem a gyerekek
látóköréből, elszorult a torkom, és legszívesebben azonnal
Graverhez rohantam volna.
– Megint a balesetről álmodtam, és pont olyan volt, amilyen
szokott lenni. Megint végignéztem az egészet, teljesen
tehetetlenül, de ezúttal nemcsak Dan halt meg, hanem Edward
is, és a lányok is.
– Maga sosem?
– Ezt hogy érti?
– Maga sosem ül az autóban?
Sötét bubifrizurája, mint mindig, tökéletes volt, és stílusos,
kissé ironikusan retró kosztümje elegáns. Ő a leghiggadtabb
ember, akit valaha ismertem, kíváncsi lennék, megijedte egyszer
is életében bármitől. Most is nyugodtan, de érdeklődéssel figyelt,
mintha csak a gluténmentes étrend fontosságát vitatnánk meg,
nem pedig azt, hogy jó eséllyel újra bekerülhetek a
bolondokházába.
Elgondolkodtam a felvetésén.
– Nem, mindig csak Dan, vagy a gyerekek, vagy néha Rachel.
Edward új szereplő, de csak azért, mert még ő maga is új,
legalábbis számomra.
– Mit gondol, Lili, mit jelentenek ezek az álmok? – kérdezte a
klasszikus pszichiáteri hangnemben.
Sóhajtottam, a könnyeim már felszáradtak.
– Talán azt, hogy bárcsak mindenkit meg tudnék menteni?
Hogy erőtlennek érzem magam a szeretteim
megvédelmezéséhez?
 Bólogatott.
– Magától értetődő magyarázat, ugye? Teljesen logikus.
Valójában emiatt mindenki aggódik, legalábbis aki nem
szociopata. De magának személyes élménye van arról, hogy
egyszer nem sikerült megelőznie a tragédiát, így mindent ennek
az egyetlen traumatikus eseménynek a keretei közé zár. Viszont
furcsa módon saját magát sosem félti, és valójában ez az, ami
aggaszt. Mintha hiányozna a saját tudatalattijából.
Én másképp láttam, és ezt meg is fogalmaztam.
– Talán csak azt képzelem, hogy legyőzhetetlen vagyok.
Rám bámult, hosszan.
– Vagy attól tart, hogy mindenkit túlél. Balesetben meghalni
könnyebbnek tűnik, nem? Utána nincs többé gondja.
– Én maradok utoljára állva – mondtam, lassú bólintással.
– De miért marad mindig állva, Lili? – szegezte nekem a
kérdést kissé idegesen gesztikulálva. – Miért mindig állva? A
tragédiára adott reakciója mindig a lélekerő körül forog, holott
Dan halála után valójában összeomlott. És véleményem szerint
ez az, ami igazából félelemmel tölti el. Nem az, hogy megint
elveszthet valakit, hanem hogy megint gyenge lesz. Fél, hogy ha
megint szerelembe esik, akkor esetleg elveszíti a szerelmét, és
megint megőrül. És ez tényleg félelmetes.
– Hátradőlt, és felém lendítette a kezét. – De tegnap valami
rossz történt, és hogy reagált?
– Sehogy.
– Pontosan. Egy helyben állt, és várta, hogy az egész véget
érjen. Megvédte saját magát. És túlélte. Anélkül élte túl, hogy
megbolondult volna. Nem csoda, ha éjjel megint rosszat
álmodott. A tudatalattija halálra rémült.
Teljesen összezavarodtam.
– Akkor ez most jó vagy rossz? Nem érthető, ha az ember fél,
hogy megbolondul?
 – Dehogyisnem – helyeselt -, természetesen az. Ha nem félne,
már bolond lenne.
Hirtelen elfogott a nevetés.
– Maga nagyon furcsa, tudja? Most aztán még zavarosabb az
egész, mint mielőtt idejöttem.
Ő is nevetett.
– És, kedves Lilian, innen tudhatja, hogy életben van.
Üdvözlöm a való világban! – Felállt. – Csak folytassa így tovább,
nagyszerűen csinálja.
– Úgy érti, a rémálmok, az Edwarddal kapcsolatos huzavona
meg a többi dacára?
– Igen, mindezek dacára. Menjen, és gondoskodjon a
gyerekeiről, valószínűleg ők is halálra rémültek.
Mivel Graver rendelője közel volt a kórházhoz, először
bementem meglátogatni Gene-t. Ott találtam Isabelt, csendben
üldögélt az ágy mellett. Most annyinak nézett ki, amennyi. Gene
aludt, gépekre kötve, melyek hol egymással összhangban
pittyegtek, hol pedig kiestek egymás ritmusából. Nővérek
járkáltak ki-be, ügyet sem vetve senkire, csak a gépekkel
konzultálva bizalmasan. S ha már ránéztek a gépekre, egy füst
alatt Gene-re is vetettek egy pillantást.
– Szervusz, Isabel – köszöntöttem diszkréten, nem akartam
meglepni.
– Szervusz, Lilian – fogadta a köszönésem, a legkevésbé sem
meglepve.
– Gene nagyon nyugodtnak tűnik – mondtam, és odahúztam
magamnak egy széket az ágya mellé.
– Elég lehangolóak a kilátások. – Nyoma sem volt benne a
szokásos túláradó lelkesedésnek. Borzasztóan összetörtnek tűnt.
Átragadt rám a nyugalom, mely az ágy látványából áradt, a
lábnál aláhajtott, lyukacsos pamuttakarókból, a vakítóan fehér,
keményített lepedőkből, a mindenhol fellelhető, vértelen
artériákhoz hasonló halványszürke kábelekből.
– Mit mondanak az orvosok?
Isabel még mindig nem nézett rám, csak Gene arcát figyelte
eltökélten.
– Azt mondták, még nincs kint a pácból. A szíve erősen
károsodott. Azt mondják, nem biztos, hogy túlélné a műtétet,
pedig az az egyetlen esélye. Azt hiszem, arra céloznak, hogy meg
fog halni, de nem vagyok benne biztos. – Előrehajolt,
megszorította Gene kezét. Amikor elengedte, az ujjak egy kicsit
még egymásra torlódva maradtak, majd szétcsúsztak. Ki tudja,
merre járt Gene, de biztosan nem volt ott.
Csendben ültem. Kisvártatva Isabel folytatta.
– Úgyhogy elhatároztam, egyszerűen hinni fogok benne, hogy
túléli, és addig ülök itt, amíg mindenki ugyanúgy el nem hiszi,
mint én. És akkor hazamegyek.
– És hogyan segíthetnék neked?
– Sehogy – ingatta a fejét. – Én jól vagyok.
Saját tapasztalatomból tudtam, hogy ez érintőleg sem igaz.
Körülnéztem, árulkodó jelek után kutatva. Egy tál étel bújt meg
mellette, érintetlenül.
– Isabel, ettél már valamit? – Megrázta a fejét. – Éhes vagy?
– Megint csak rázta a fejét. – Nézd, ha nem eszel, nem iszol, le
fogsz gyengülni, és haza fognak küldeni. Ha Gene mellett akarsz
maradni, enned és innod kell.
Végre megfordult, és a szemembe nézett.
– A te férjed meghalt, ugye?
– Igen, nem is lehetne holtabb.
– Hogy bírtad ki?
– Majdnem sehogy. Egy időre eszemet vesztettem, és a mai
napig sem vagyok a mentális egészség élő szobra. De Gene nem
fog meghalni, mert itt fogsz ülni mellette, és vigyázol rá.
Könnycseppek gyűltek a szemébe, de nem gördültek le.
 – Szerinted őrült vagyok, ha azt hiszem, életben tarthatom?
– Nem. Teljesen megértelek. De nem hagylak békén, ha nem
eszel, erre mérget vehetsz. Megyek, hozok neked szendvicset
meg innivalót, és addig itt ülök a nyakadon, amíg el nem fogy. És
amíg eszel, mesélek neked a halott férjemről, aztán ha befejezted
az evést, te mesélsz nekem az élő férjedről, rendben?
– Mindig ilyen rámenős voltál? – kérdezte haloványan
elmosolyodva.
Visszamosolyogtam, és felálltam. – Nem, csak ma, és csak a te
kedvedért. És ha segíteni akarsz, hagyod, hogy tegyem a dolgom.
– Elindultam a büfébe. Isabel pedig tovább ült ott, hogy életben
tartsa Gene-t, ahogy később én is ott ültem, hogy életben
tartsam Isabelt.
Isabel két álló napig ült benn a kórházban. Én is maradtam,
amíg a lányuk be nem futott, és onnantól váltottuk egymást.
Aztán sor került a műtétre. Gene csodával határos módon
átvészelte, ám utána még napokig ültünk az ágya mellett, és
vártuk, hogy felébredjen. Unalmas volt, ijesztő, idegesítő és
lehangoló. Ahogy az szokott.
És mit csinált mindenki más, miközben Gene élet és halál
között lebegett? Nos, természetesen mindenki élte tovább saját
életét, azon a bosszantó módon, ahogy az élők szokták. Mike
átvontatta a lakókocsiját Gene háza elé, hogy segíteni tudjon a
családnak, lótott-futott, hogy a házat előkészítsék Gene
visszatérésére. Berendeztek neki lent egy hálószobát. Szereztek
egy mindentudó kórházi ágyat, melyet imádtak a gyerekeim, és
addig emelték-süllyesztették, amíg mindjárt az első nap
majdnem tönkretették. Mire Gene kijön a kórházból, a másik
lánya is megérkezik nagyjából egy hétre, és miután elmegy,
visszajön az, akinek most született kisbabája. Mindent
összevetve egész jó kis gondozói hálózat volt kialakulóban.
Ami engem illet, természetesen egyelőre bejártam a
munkahelyemre, hogy befejezzem a még folyamatban lévő
feladatokat, és segítsek Sashának. Nem mintha a segítségemre
szorult volna. Két nap alatt remek állást kapott egy
képregényeket kiadó vállalatnál. Ez volt álmai netovábbja. Nem
is tudom, miért nem léptünk ki már hamarabb? Al még
alkalmazásban maradt szerkesztőként, Rose pedig egyszerűen
nem hagyta, hogy kirúgják, és végül felköltöztették az emeletre,
ahol feltehetően válogatott módszereket ötölt ki a bajkeverésre,
csak hogy elszórakoztassa magát.
Roberta King a hét vége felé méltóztatott besétálni az irodába,
arcán elégedett mosollyal. Sokkal lazább lett, mióta mindenkit
kirúgott. Talán csak ez a lökés kellett neki, hogy farmerba bújjon.
– Képzeld, Bloem elküldte az enciklopédia első részét.
Remélem, még nem vállaltál túl sok szabadúszó munkát.
Szemügyre vettem. Hogy lehet, hogy gyakorlatilag ugyanolyan
szerelés van rajtunk – farmer, pulóver és edzőcipő -, ő mégis úgy
fest, mint egy üde elsőéves egyetemista, én meg, mint aki
bevásárlókocsijával most parkolt le a női mosdóban? Miközben
ez a gondolat átfutott gondterhelt kis agyamon, sikerült
nemlegesen megráznom a fejem. Hiába, verhetetlen vagyok a
szimultán cselekvésben.
– Nem. Bőven jut még hely zöldségeknek a palettámon, hogy
úgy mondjam.
Roberta az asztalomra telepedett. Megáll az eszem, micsoda
lezserség!
– Ügy látszik, az egyes zöldségeken felül különféle
kertművelési módszerek, eszközök is terítékre kerülnek. –
Kalimpált a lábával. – Amint fölmegyek, átküldöm e-mailben az
első részt. Holnap tárgyalunk telefonon a szerkesztőjükkel,
megbeszéljük az egészet, és egyeztetjük, mit, hogyan
illusztráljunk.
– Az almával és az articsókával kezdjük?
– Nem, ami azt illeti, a p betűsöket küldték át először: pálma,
paradicsom, petrezselyem...
 Elkerekedett a szemem. Hátratoltam a székemet, hogy
hátradőljek.
– Hű, mégis mennyi időt fog igénybe venni ez az egész?
– Nagyjából egy évet. Bőven lesz vele dolgod.
Eltöprengtem. Nem számítottam rá, hogy a zöldségek ilyen
előkelő helyre kerülnek az életemben, de a növények már csak
ilyenek... Benövik a rendelkezésükre álló területet. Hirtelen
észbe kaptam, Roberta még mindig hozzám beszélt.
– ...És küldenek mintadarabokat is, vagy fényképeket,
gondolom.
– Tulajdonképpen miért nem fényképeket használnak?
– Az mondják, a hagyomány miatt. Én is ugyanezt kérdeztem
tőlük.
Eltolta magát az íróasztaltól.
– Nagyon lazának tűnsz, Roberta.
– Csak miattatok öltöztem ki mindig, kedvesem – mondta
mosolyogva. – Most már egyszerűen önmagam lehetek.
Ránevettem. – De hiszen jóformán sosem láttunk.
Ő is elnevette magát. – Igen, de mindig hallottalak titeket
odalent, még a lélegzetvételeteket is. Bármelyik pillanatban
hívhattatok volna, hogy rendezzek el egy vitát, és akkor muszáj
úgy kinéznem, mint egy rendes főnök.
– Viccelsz? Ott volt nekünk Rose. Ő volt élet és halál ura.
Abbahagyta a nevetést. – Tudom. Az irodám előtt ül, és
pokollá teszi az életem. Dühösen méreget attól a pillanattól,
amikor kilépek a liftből, egészen addig, amíg a nap végén vissza
nem szállók.
– Fánk, péksütemény. Ez a szabadságod kulcsa. Egykét hétig
érj be korábban, mint ő, és mindig hagyj valamit az asztalán.
Észre sem veszed, és már régi barátnők vagytok.
Megköszönte a tippet, és kisétált. Kinyújtóztam, végignéztem
a majdnem üres irodán. Tulajdonképpen egész jól sült el az egész
história. Hosszú távú megbízás a Poplartól, a gyerekkönyvek,
plusz a saját eredeti illusztrációim... Egyszemélyes női
alkotóműhely. Minden nagyszerűen alakul, a rémálmaimat
leszámítva.
 A retek termesztése
A retket az utolsó fagy előtt egy hónappal vessük, miután
bőségesen megtrágyáztuk a földet.
• 1½ – 2 cm mélyre vessük, 3 cm távolságra.
• Ne vesd sűrűn! A retek szereti a napot, és ha nem kap belőle
eleget, bosszút áll, és csak levelet hajt, te meg mehetsz a boltba
retekért, és hazudozhatsz kertészeti szaktudásodról.
• Amíg hűvös az idő, kéthetente újra vetheted, hogy
folyamatosan szedhesd.
 Huszonegyedik fejezet
Elhatároztam, hogy meglátogatom Dan szüleit, és magammal
viszem a gyerekeket is. Pasadenában éltek, nem több mint
félórányira tőlünk. Havonta egyszer átmentünk hozzájuk. April
és Paul csúcsszuper nagyszülők voltak, osztályelsők, lehet, hogy
iskolaelsők nagyszü-lőségben. April, Dan anyja süteményeket
sütött, kötényt hordott, kerek képű volt és pirospozsgás. Mindig
megnézte az Én kicsi pánim soron következő epizódját, hogy
felkészülten tudjon beszélgetni róla a gyerekekkel. Paul, Dan apja
játék rakétákat készített, és jókora hátsó kertjükben
robbantgatott. Tündéri emberek, akik álomházban laknak. Ki
gondolná, hogy nemrég mentek nyugdíjba a Jet Propulsion
Laboratoryból, ahol műholdakat programoztak?
Maggie épp nem volt otthon, amikor megérkeztünk.
Feltételeztem, hogy Bertóval ment el valahová. April
megerősítette.
– Igen, szóba áll azzal a szarkeverővel – mondta, miközben
kihúzott a sütőből egy tepsi brownie-t, majd M&M golyócskákat
szórt a tetejére, hogy ráolvadjon.
– Az a hígagyú!
– Ki, Maggie? – kérdeztem meglepve.
– Dehogy – felelt April természetesen nem. Gazemberto.
– Gazemberto?
– Biztosan te is voltál már így ezzel – mondta flegmán. – Ha
valaki bántja a gyerekedet, éretlen és dühös a reakciód. Addig
fogom Gazembertónak hívni, amíg ki nem mosakszik. – A
brownie-t az alátétrácsra tette, és kikapcsolta a sütőt. Hosszú
évek alatt több hónapnyi időt töltöttem el ebben a konyhában, és
alig valami változott benne. A pult fölött ugyanúgy ott vannak a
díszes faragású fakanalak, az antik tálalószekrény polcain April
kék-fehér porcelánkészlete, és a szundikáló macska a mikro
tetején. A macskák az elmúlt évtizedek során vélhetően
cserélődtek, de mivel mindig vörös cirmost tartottak, nehéz volt
nyomon követni.
Félretoltam a kávéscsészémet, hogy helyet csináljak a
brownie-nak.
– Bánja, amit csinált...
April megrázta a fejét, és leült velem szemben, kezét
összekulcsolva az asztalon.
– Nem, csak sajnálja. Az teljesen más. Sajnálja, mert nem jól
sült el. De ez nem jelenti azt, hogy nem ismételné meg. A
megbánás, az igazi megbánás azt jelentené, hogy tudja, hibásan
cselekedett, és tanult belőle.
– Megint felállt, hogy vágjon nekem brownie-t, mert gyakori
célzott pillantásaimból végre rájött, hogy édességre van
szükségem. – Tisztában vagy vele, hogy még túl friss ahhoz,
hogy felvágjam, és megégeted a szádat, meg összemaszatolsz
mindent?
– Igen.
Elém csúsztatott egy tányért. Hallottam, ahogy Paul kint a
kertben Clare-t biztatja, hogy gyújtson meg egy gyufát.
Aggódnom kellett volna, de nem tettem. Olykor jobb, ha
megtanulják, hogyan lehet ilyen veszélyes műveletet helyesen
végrehajtani, hogy ha majd egyedül próbálgatják, ne
pánikoljanak, és ne sértsék meg magukat. Elvégre Paul
rakétaszakértő volt.
Haraptam egyet, és egy pillanatra elakadt a szavam, mert
nagyokat kellett lihegnem, hogy lehűtsem a forró falatot. April
fürkészően nézett rám.
– Szóval, Maggie-től hallom, hogy találkozgatsz valakivel.
Torkomon akadt egy morzsa, amit válságos pillanatok
követtek, mire April töltött nekem egy pohár vizet, és a
lapockáim közé csapott. Végül csak sikerült szóhoz jutnom.
– Nem, szó sincs róla. Megismertem valakit, de még nem állok
készen a komolyabb kapcsolatra.
 April rosszallóan nézett rám.
– Lili, korábban már beszéltünk erről. Paul és én szeretnénk,
ha boldog lennél. Tényleg meg vagyok győződve róla, hogy Dan is
azt szeretné, ha továbblépnél az életben, és nem egyedül kellene
felnevelned a gyerekeket.
– Hát, nincs itt, hogy megkérdezzük – feleltem vállat vonva -,
és még mindig nagyon hiányzik. – Egy pillanatra elhallgattam. –
Nektek nem? El sem tudom képzelni, mennyivel nehezebb lehet
egy gyereket elveszíteni, mint egy férjet.
– Az első évben – szólalt meg April, szintén némi hallgatás
után – mindennap úgy éreztem, meg tudnék halni. Nem akartam
élni, de ki kellett tartanom, Maggie miatt, Paul miatt. – Élesen
nézett rám. – Gondolom, te is nagyjából ugyanígy érezhettél.
Emlékszem, amikor meglátogattunk a kórházban, olyan mély
szomorúság áradt belőled, amilyet még soha senkin nem láttam,
leszámítva magamat. – Finoman megrázta a fejét, majd felállt,
hogy újratöltse a teáskannát. – Lelkifurdalásom van, hogy nem
látogattalak meg gyakrabban, de attól tartottam, hogy ha a mi
két szomorú ikerplanétánk túl közel kerül egymáshoz, a végén
még fekete lyukat képeznek, melyből soha az életben nem
kecmergünk ki.
A kert felől fülsiketítő sivítás hallatszott, melyet hatalmas
durranás követett, majd ujjongó hangok. Vártuk, hátha leszakad
a mennyezet, de nem tette.
– Még egyszer! – kiabált Clare, a normálisnál több oktávnyival
magasabb hangon. Hallottam, hogy Annabel is mondja a magáét.
– Nem vagyok benne biztos, hogy van elég rakétakilövőnk –
felelt Paul elgondolkodva. – Utána kell néznem.
Bejött a konyhaajtón, April némán a kamra felé mutatott.
– Fentről a harmadik polcon, egy kartondobozban.
Paul sietősen bement, majd újra kijött, több marokra való
rakétakilövővel. Imponált, hogy a macskaeledel mellett tetemes
mennyiségű Estes rakétakelléket is felhalmoztak. Mi baj lehet
belőle?
April csendben ült, és töprengett.
– Kapsz még leveleket a nevére? – kérdezte végül.
– Folyamatosan. Levelet is, e-mailt is. Nehéz elhinni, de
amióta meghalt, elképesztő hitelkerete van. Lehet, hogy a
túlvilágon is elfogadják a Visa kártyát, de megtehetnék, hogy a
számlákat is oda küldik. – Óvatosan ráfújtam a következő
brownie-falatra. – Temérdek horgászkatalógus jön, ugyanis
egyszer vásárolt egy horgászbotot. Meg szórakoztató
elektronikai reklám... – Aprilre néztem. – És te?
– De még mennyire. Egyetemista kora óta mindig kapunk
küldeményeket a nevére. Havonta egyszer továbbküldtük, ami
fontosnak látszott, aztán amikor már együtt éltetek, hozzátok
érkezett a postája, ide csak hébe-hóba. De azért még néha
érkezik valami.
– Borzalmas látni a nevét a borítékon. De képtelen vagyok
rávenni magam, hogy felhívjam ezeket az embereket, és
tudassam velük, hogy Dan már halott. Különösen, mert gyakran
azt mondják, ő volt az egyetlen jogosult felhasználó, és így
egyedül ő törölhetné a fiókját. – Még egyet haraptam, most már
nem égettem meg magam. – Azt hiszem, a mobiltelefonját még
mindig fizetem. – Még a Facebook-oldalát is életben tartottam,
meg a többi közösségi médiás vackot. „A felhő” jócskán tele lehet
szellemekkel.
April némán bólintott.
– Viszont évről évre kicsit könnyebb – mondta végül. –
Eleinte minden emléke fájdalmasan érintett, sőt majd
belehaltam, de idővel képes voltam újra örömmel gondolni rá, és
felidézni a vele átélt csodálatos pillanatokat. Fantasztikus gyerek
volt, és fantasztikus apa.
– Az bizony – helyeseltem. – Pótolhatatlan.
April nyugodtan nézett rám.
– Lili, szó sincs róla, hogy meg kellene próbálnod pótolni. Nincs
benne semmi kivetnivaló, ha más irányba indulsz, őt pedig
megtartod magadnak úgy, ahogy van. Ez nem árulás vagy
elutasítás. Én örömömet találom Clare-ben, Annabelben,
Maggie-ben és Paulban, de ez semmit sem vesz el a
fájdalmamból, amit Dan elvesztése miatt érzek, vagy az örömből,
amely mostanában elfog, ha rá emlékezem. – Átnyúlt az asztal
fölött, és megfogta a kezem. – Még csak köze sincs hozzá, ezt
meg kell értened. – Felállt. – Nem szántszándékkal hagyott
minket itt, édesem, de elment, és punktum.
– Elindult a hátsó ajtó felé. – Na, megyek, megnézem, Paul
helyesen állítja-e be a röppályát, mert néha kicsit elnagyolja a
számításokat.
Ott maradtam egyedül. Figyeltem a macskát, ahogy
akkurátusán végigtisztogatja a farkát. Aztán maga köré
kanyarítja, és felveszi a szfinxpózt, amiről a macskák olyan
méltán híresek. Egy pillanatra megirigyeltem kényelmes
fekhelyét, egyszerű életét. De aztán bekaptam a krémes brownie
utolsó darabját, felálltam, és kimentem megnézni a tűzijátékot.
 Társnövények ültetése
A paradicsomtövek közé ültetett kapor és bazsalikom megvédi
a paradicsomot a sarlósmoly hernyójától, a káposztaágyásban
elszórtan ültetett zsálya pedig távol tartja a káposztalepkét.
• Az aranyszínű körömvirág aranyat ér: bármilyen kerti
növény közeléből elűzi a bogarakat, a fonálférget, sőt az állati
kártevőket is. Ráadásul a fülünk mögé tűzve is csinosan fest.
• Némelyik társnövény csapdaként működik, magához vonzza
a rovarokat, ezzel megóvva értékes zöldségeinket. A
sarkantyúka például olyannyira kedvelt a levéltetvek körében,
hogy ezek a pusztító rovarok más növények helyett a
sarkantyúkára gyűlnek. Hess!
• Egy pohár bor a kertész ujjai között a legtöbb ültetési
szituációt feldobja. Érdemes gyakran utántölteni, különösen
meleg időben vagy péntekenként.
 Huszonkettedik fejezet
Az utolsó foglalkozás
A következő szombaton elérkezett az utolsó foglalkozás, és
egyben a Nagy Betakarítás napja.
Hatalmas búzakévékre, ekevasat húzó igáslovakra meg ehhez
hasonló, vérbeli bukolikus jelenetekre számítottam, ám nem
egészen ez várt. Ehelyett csipegettük, húzgáltuk, ástuk a
növényeket, ahol értük, aminek az eredménye jókora halom
termény lett. Látványosra sikeredett, annyi szent.
Én nagyjából húsz kukoricacsövet, két nagy kosárnyi
csillagtököt és három kosár zöldbabot szüreteltem le. Blue Laké
fajtájú babot, hogy precíz legyek, melynek hüvelye olyan hosszú,
mint a tenyerem és még egy kicsi. A nyers bab, ahogy
beleharapsz, sokkal szaftosabb, mint vártam, és ízletesebb is. Ám
a legnagyobb meglepetés, legalábbis számomra, a fejes saláta
volt. Frissen leszedve, megmosva, nyersen valami mennyei.
Mintha egy új zöldségfajtát ismertem volna meg. Marokszámra
falhatja az ember, csak úgy, magában, én legalábbis alig bírtam
abbahagyni. Végül Mike egy ültetőkanállal fenyegetett meg.
Mivel Gene még kórházban feküdt, Mike az ő salátaágyását is
leszüretelte, és amikor nem figyelt, odalopóztam, és csentem a
terményből. Akárcsak Nyúl Péter, a kék kis kabátja nélkül.
Gene állapota javult, talán annak köszönhetően, hogy
Isabelnek sikerült a maga oldalára állítania a természet erőit.
Kilátásba helyezték, hogy egy hónapon belül akár haza is térhet.
Angié és Mike előző este járt benn nála, amiről be is számoltak a
csoportnak.
– Gene még intenzív ápolásra és rehabilitációra fog szorulni –
kezdte Angié, Mike kezét fogva -, úgyhogy Mike néhány hónapig
Gene háza előtt fog állomásozni a lakókocsijával, én pedig Robbal
beköltözöm a vendéglakásukba. – Cinkosan a fiára mosolygott. –
Szerintem Isabel és Rob együtt fundálták ki az egészet, mert
egyikük jobban örül neki, mint a másik.
– Isabel azt mondta, akkor mehetek hintázni, amikor csak
akarok – lelkendezett Rob, saját jó sorsa feletti örömében. Clare
hunyorítva nézett rá, és a foga között szűrte: „Micsoda mázlista.
”
– Drágám, bármikor meglátogathatjuk őket – emlékeztettem.
– Remélem is – mormogta. Mint aki hirtelen maffiavezérré
változott. Én ezt már követni sem tudom.
Rachel magával hozta Richardot, hogy segítsen betakarítani a
termést, és együtt nevetgéltek Francesszel és Eloise-zal. Richard
egy szál levendulát tűzött a füle mögé, amitől úgy festett, mint
egy kedves falu bolondja. Rachel nyugodt volt és boldog, nem
viselt sminket, és rengeteget mosolygott. Az ember olykor azt
hiszi, ismeri a másikat, jobban, mint saját magát, aztán kiderül,
hogy az illetőnek van olyan oldala, amelyről addig sejtelme sem
volt. Rachel mindig keménynek, ambiciózusnak,
megközelíthetetlennek tűnt, most pedig kedves volt, finom és
sebezhető. Richardot eddig szimpatikusnak találtam, de
megfogadtam, hogy ha meg merészeli szomorítani Rachelt,
elkapom a tökét, és rácsapom a láda fiát. Csak szóltam.
Visszamentem, hogy befejezzem a paradicsom szüretelését,
mely minden várakozást felülmúló bőséggel termett, és egyre-
másra bukkantam újabb gyümölcsökre a levelek rejtekében. A
két sorban ültetett tövek maguk is látványosan megnőttek, és
egy titkos zöld alagutat zártak közre. Letelepedtem a földre,
becsuktam a szemem egy kicsit, ellazultam, és magamba szívtam
a pillanat hangjait és illatait. Zörejt hallottam, kinyitottam hát a
szemem, és megpillantottam Edwardot, aki épp csatlakozott
hozzám. Neki jobban össze kellett húznia magát, de elfért. Csak
ültünk egymással szemben a paradicsomágyásban, törökülésben,
mint két kölyök. Összeért a térdünk.
– Tetszik a rejtekhelyed – mondta. – Nagyon zöld.
 – És illatos is – fűztem hozzá egyetértve.
– Ott van még egy, amit nem vettél észre – mondta, és
előrehajolt, hogy megmutassa. Olyan közel került hozzám, hogy
önkéntelenül én is előrehajoltam, és tenyeremet az arcára téve
megpusziltam. Éreztem, hogy hezitál, így kezemet a hajára
csúsztattam, és közelebb húztam őt magamhoz, nem hagyva
kétséget afelől, hogy akarom őt, hogy őt akarom. Nem
kapkodtunk, mint a konyhában, jobban uralkodtunk magunkon,
és pár másodperc múlva még annál is hevesebbek lettünk.
Ahogy a csók mélyült, Edward végigsimította a karomat, majd
a kezemhez érve ujjait összefonta az enyéimmel. Egyre jobban
eltöltött az immár ismerős vágy. Ez nem egy egyszerű csók volt,
hanem előjáték. Tudtam, hogy szerelmeskedni fogunk, és alig
vártam.
– Fúj! – hallatszott egy vékony hang utálkozva. – Megtaláltam
őket. A paradicsomok közé bújtak, és csókolóznak! Mint a
hernyók.
Szétrebbentünk, én felnéztem. Clare kukucskált át a
leveleken, majd egy pillanat múlva a csoport többi tagja is
felbukkant, fejük kontúrja egymás után derengett fel a zöld
háttér előtt.
Edward megköszörülte a torkát. – Vége a foglalkozásnak! –
mondta határozottan, mielőtt újra hozzám hajolt, és megcsókolt.
Végül, miután mindenki befejezte a betakarítást,
összegyűltünk, hogy lefényképezkedjünk, terményekkel teli
kosarainkat magunk elé rakva, mintha valami falusi vásárról
készült prospektusból vágtak volna ki minket. S a végső mérleg?
Négy nagy kosárnyi saláta, a kukorica a zöldbabbal és a
csillagtökkel, öt hatalmas kosár paradicsom – hagyományos és
koktél egyaránt -, egy zsák levendula, három kosár zöldborsó és
nyolc kosár bogyós gyümölcs. Hát nem vicces? Akár saját
standot is nyithattunk volna a piacon.
Ám helyette inkább bulit csaptunk.
 Frances és Eloise elindult hazafelé, hogy Mike és Angéla
segítségével nekilásson ebédet készíteni a terményekből.
Valójában el sem vitték mindet. Rengeteg maradt, amit a
gyerekekkel elszállítottunk az ingyenkonyhára. Nagyon örültek
neki, a gyerekek melle pedig dagadt a büszkeségtől. Clare elkérte
a telefonomat, hogy felhívja a nagymamát. A beszélgetésnek
természetesen csak az egyik felét hallottam:
– Szia, nagyi, képzeld, mi történt! Ételt vittem az éhező
embereknek, abból, amit én ültettem! (Erősen hangsúlyozva a
mondat második felét.)
(Szünet.)
– Nem, nem az utcára, hanem egy házba.
(Szünet.)
– Igen, bementem abba a házba.
(Szünet.)
– Nem, anyu és Annabel is jött.
(Szünet.)
– Nem, senki nem simogatta meg a popsimat. (Ekkor Clare
elfintorította az arcát, és rám nézett. Elvettem tőle a telefont.
Hihetetlen, anyám még a karácsonyt is képes lenne pokollá
változtatni.)
Frances és Eloise a városnak egy kellemes, nyugodt
lakóövezetében élt. A tetves gazdasági válságnak hála házat
tudtak vásárolni, gyönyörűen példázva, hogy van öröm az
ürömben is, még ha nem is azok számára, akiknek túl kellett
adniuk az otthonukon. A ház kicsi volt, de bájos, gyönyörűséges
kerttel. A magas sövény előtt vadvirágos ágyásokban kaliforniai
kakukkmák és más tarka virágok nőttek, melyek nevét meg sem
próbáltam volna kiejteni. Frances Mike-kal beszélgetett a
veteményesében a magas ágyás építéséről, sőt tyúkólról.
Mindannyian kicsit fel voltunk bolydulva.
A konyhaajtó előtt felállított jókora kerti asztal roskadozott az
ételtől. Burgonyasaláta zöldbabbal, hagymás-fokhagymás sült
tök, paradicsom magában, paradicsom krémsajttal vagy rizzsel
és paprikával töltve, nagy tál saláták, üresen vagy öntettel, friss
kenyér, bogyós gyümölcsös pite, bogyós gyümölcsös cobbler,
bogyós gyümölcsök tejszínhabbal. Jóformán mindent a mi kis
csoportunk termelt meg, és elmondhatatlanul jólesett saját
munkánk gyümölcséből enni. Mindenfelé jéggel teli vödrök és
üdítő kínálta magát, sört is bontottunk, aztán csak lógtunk és
beszélgettünk. Nagyon jól éreztük magunkat, és biztos voltam
benne, hogy nem ez az utolsó találkozás.
Megfordultam, ugyanis valaki villával kocogtatott meg egy
poharat. Edward volt az.
– Mindenki hall engem? Mondani szeretnék valamit.
Valamennyien elcsöndesedtünk, kivéve természetesen a
gyerekeket, akik szokás szerint egymást kergették körbe-
karikába. Csak az isten tudja, mi folyna itt, ha tyúkok is
lennének.
Edward beszélni kezdett.
– Csodálatos élményt jelentett számomra ezt a csoportot
tanítani, és boldog vagyok, hogy mindenki feliratkozott a
következő tanfolyamra is. A botanikus kert meghosszabbította a
cégünkkel kötött szerződést, néhány igen ritka növényért
cserébe, és a következő szemeszterben még egyszer akkora
terület áll majd rendelkezésünkre, mint most.
– És még több giliszta! – kiabált Clare.
Edward mosollyal honorálta Clare hozzászólását.
– Ami azt illeti, nagyobb veteményest fogunk kialakítani, hogy
két vagy három ingyenkonyhát tudjunk ellátni belőle.
Fantasztikus lesz, de mindannyiunknak keményen kell
dolgoznunk, hogy sikerüljön. – Ekkor rám nézett. – Ráadásul
szeretnék összeállítani egy könyvet a tanfolyamról, melyben a
leendő közösségi kertünkről is szó lesz. Remélem, rá tudjuk
beszélni Liliant, hogy illusztrálja. A bevételt a kert támogatására
fordítjuk.
 Atyaisten, egyetlen szabad percem sem lesz. De bánom is én!
Felemeltem a poharam.
– Megtiszteltetésnek veszem.
Odajött hozzám Annabel.
– Akkor viszont minél hamarabb lássunk neki a garázsnak –
mondta komoly arccal. Megöleltem.
– Édesem, nem hinném, hogy annyira sürgős lenne. Az egész
nyár a miénk, hogy felkészüljünk a következő szemeszterre.
Kétkedően nézett rám. A nyár az ő kevéske tapasztalata
alapján olyasmi, ami nagyon hamar elrepül.
Rachel felállt, és felemelte a kezét.
– Hé, emberek, csöndet kérek! Pohárköszöntőt mondanék.
Mindenki elhallgatott. Hiába, Rachel személyes varázsának
senki sem tud ellenállni.
– Először Edwardra emelem poharam, mert megtanította
nekünk, hogy nézzünk jobban a lábunk alá, mielőtt lépünk, és
jobban tiszteljük az egyszerű gilisztákat.
Nevettünk, és felemeltük poharunkat.
– Másodszor Gene-re emelem poharam, az ő távollétében,
mert megtanított minket arra, hogy sosem késő új hobbit találni,
ugyanakkor arra is, hogy nem érdemes túlbuzgónak lenni a
szarlapátolásban.
Újabb poháremelgetés következett.
– És végül emelem poharam az Anyatermészetre, aki
felnevelte nekünk a zöldségeinket, aki pírt csalt a gyümölcsökre
és az arcokra, aki többünket szerelembe ejtett, aztán elvette,
majd visszaadta egy barátunkat. Igyunk az Anyatermészetre!
Erre már koccintottunk, és fenékig ürítettük poharunkat.
– De tudod, mit? – csendült fel egy vékony hangocska. – Azt
hiszem, hogy jobban tisztelem a gilisztákat, mint eddig.
Szünet.
– A giliszták szuperek!
 Hazafelé Rachel és Richard is velünk tartott. Amikor
megérkeztünk, a gyerekek hirtelen furcsán kezdtek viselkedni,
és csak vihorásztak.
– Ajándékot hoztunk neked – mondta Clare vigyorogva.
– Tényleg?
Rachel is mosolygott, és megkért, hogy csukjam be a szemem.
– Csak nem egy tojást fogsz feltörni a fejemen?
– Tettem valaha is ilyet? – kérdezte Rachel némi hallgatás
után. Vágyakozás volt a hangjában.
– Nem – feleltem -, nem is tudom, hogy jutott eszembe
ilyesmi. Ne haragudj.
– Jaj, de furcsák vagytok ti ketten – mondta Richard
szemöldökét ráncolva. – Lili, csukd be a szemed. Kellemes
meglepetésben lesz részed, elhiszed?
Lehunytam a szemem, a gyerekek átvezettek a konyhán,
óvatosan le a hátsó lépcsőn, ki a kertbe.
– Még több tündér? – találgattam. Teljesen a kezükben
voltam.
– Nem – felelt Clare, és elengedte a kezem -, de szerintem
tehetsz rá tündéreket.
– Most nyisd ki a szemed! – utasított Annabel, a kezemet
rángatva.
Kinyitottam. És a kert végében, a fák alatt megláttam a padot.
Egy tökéletes, egyszerű, fából készült padot, amilyen a
parkokban szokott lenni.
– Nézd – mondta Clare, körbe-körbe táncolva -, rá van írva a
neved!
Lassan a pádhoz mentem, és ujjaimmal megtapogattam a
belevésett írást.
„ANYÁNAK – szólt a felirat. – A VILÁG LEGJOBB
ANYUKÁJA. RÁ LEHET ÜLNI.
– Ez mit jelent – fordultam Rachelhez -, a padra lehet ráülni,
vagy rám?
Rachel jót nevetett.
– Clare írta a feliratot, nekünk megfelelt kétértelműen. – A
padra mutatott. – Hát akkor, ülj rá!
Leültem, és mind a két gyerek az ölembe mászott.
– Látod? – kiáltotta Clare örömtől repesve. – Te ráülhetsz a
padra, mi pedig beleülhetünk az öledbe.
– Nem tudom, észrevetted-e, de nem szoktál túl gyakran ülni
– jegyezte meg Richard mosolyogva.
– Tényleg nem?
– Nem – erősítette meg Richard. – Mindig a többiek körül
ugrálsz, vagy rendezkedsz, vagy valami mást csinálsz. – Rachelre
nézett. – Rachel ül mindkettőtök helyett.
Rachel Richard karjára csapott, de a megállapítást nem
tagadta. Inkább ő is leült mellénk a padra. Még ha szűkén is
voltunk, kényelmes ülés esett rajta.
Eszembe jutott, amikor lerajzoltam Dant, amint egy pádon ül
ugyanezen a helyen. Talán helytelen, hogy nélküle is boldognak
érzem magam? Ám ha a gyerekekre néztem, rájöttem, hogy
bennük Dan is mindig velünk marad. És ismerve Dant, biztosan
meggyőzött volna, hogy ha őt boldoggá akarom tenni, akkor a
gyerekeket kell boldoggá tennem. És hogy is tehetném őket
boldogabbá, mint ha én magam is boldog vagyok? Elvégre én
vagyok a világ legjobb anyukája. Még ha nem is jó másra, mint
ráülni.
Egy kicsit Rachel vállára hajtottam a fejem, és átadtam magam
a pillanatnak. Frank persze épp ezt a pillanatot választotta, hogy
végighúzza a fenekét a kerten, valósággal felszántva a gyepet.
– Giliszták! – jelentette be Clare.
– Anyu! – szólt Annabel elkeseredetten.
– Tudom, tudom – feleltem -, elintézem.
De csak ha már kiücsörögtem magam.
 A szerzőről
Abbi Waxman három lány anyukája, bolondul a csokoládéért
és a kutyákért, Los Angelesben él, és amikor csak lehet, ledől egy
kicsit. Évekig a reklámiparban dolgozott, itt sajátította el az írás
tudományát. Van három kutyája és három macskája, és nem
utolsósorban egy végtelenül türelmes férje.
 Köszönetnyilvánítás
Ha a pokolnak külön bugyra van azoknak a nőknek, akik
megtagadják a segítséget más nőktől, akkor remélhetőleg a
segítőkészeknek is fenntartanak a mennyben egy zugot. Vagy
legalább egy ingyenes parkolóhelyet. Vagy bármit.
Ez a könyv a segítőkész nőknek köszönheti létrejöttét: Leah
Woodringnek, aki imádja a gyermekeimet, és segítségemre van a
hétköznapokban, hogy maradjon időm írni. Nélküle elvesznék.
Charlotte Millarnak, aki meghallgatja sirámaimat, és támogat
akkor is, amikor nyilvánvalóan tévedek. Shana Eddynek, akinél
nincs bájosabb, okosabb teremtés Hollywoodban, és aki az
elejétől fogva és folyamatosan hitt bennem. Örökké adósa
maradok. Naomi Beatynek, Hilary Liftinnek és Sémi Chellasnek,
a fantasztikus íróknak, akik ötletekkel, bátorító szavakkal
segítettek. És végül Alexandra Machinistnek, aki úgyszólván túl
szép, túl okos ahhoz, hogy igazi legyen. Pedig az.
 Table of Contents
Ajánlás
Előszó
A talaj előkészítése
Első fejezet
Alapvető felszerelés
Második fejezet
A cékla termesztése
Harmadik fejezet
A talaj kémiai összetétele
Negyedik fejezet
Az első foglalkozás.
A paradicsom termesztése
Ötödik fejezet
A brokkoli termesztése
Hatodik fejezet
A sárgarépa termesztése
Hetedik fejezet
A második foglalkozás.
Az uborka termesztése
Nyolcadik fejezet
A zöldbab termesztése
Kilencedik fejezet
A fokhagyma termesztése
Tízedik fejezet
A tök termesztése
Tizenegyedik fejezet
Békekötés a rovarokkal
Tizenkettedik fejezet
A saláta termesztése
Tizenharmadik fejezet
A harmadik foglalkozás.
A cukkini termesztése
Tizennegyedik fejezet
A zeller termesztése
Tizenötödik fejezet
Az eper termesztése
Tizenhatodik fejezet
A zöldborsó termesztése
Tizenhetedik fejezet
A negyedik foglalkozás
A káposzta termesztése
Tizennyolcadik fejezet
A paszternák termesztése
Tizenkilencedik fejezet
Az ötödik foglalkozás
A kukorica termesztése
Huszadik fejezet
A retek termesztése
Huszonegyedik fejezet
Társnövények ültetése