1

Végzetes vonzalom
írta: Sylvie Barthus

Minden jog fenntartva!

2014.

2
Egy fatális baleset folytán a kiváltságos vámpírhercegnő és a
fogságából frissen szabadult, bosszúszomjas farkas össze vannak
kötve. Vajon sikerül-e áthidalniuk a kettejük között kétségtelenül
fennálló különbségeket, és véget vetniük egy több évszázados
viszálykodásnak?

Alek Dimitrijevics a farkasok rég elveszett, leendő királya bosszút

esküszik. Egyetlen cél lebeg a szeme előtt. Megölni a nőt, akinek a
hosszú évek rabságát és fájdalmas kínzások tömkelegét köszönheti.
Tervei azonban kezdenek dugába dőlni, miután a köztük fennálló
kényszerű kötelék hatására egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
Ezzel csak az a gond, hogy Alek nem szeretheti a nőt.
A nőt, aki történetesen népének legnagyobb ellensége. Egy
vámpír.

Mindig is tudta, hogy valaki hiányzik az életéből, de próbált úgy

tenni, mintha ez cseppet sem érdekelné. Aztán a farkas, akit időtlen
időkkel ezelőtt bizonyítási kényszertől hajtva megharapott – ezzel
akaratlanul is köteléket alakítva ki közöttük –, visszatér a fogságból
és elrabolja őt.
A férfi a halálát akarja, ez nem kérdés, de akkor Amelia miért érez
iránta mégis olthatatlan vágyat?

Ellenséges népek… Ellentétes érdekek… Lehetetlen szerelem… A

sors elől még sincs menekvés…

3
Az eredet…

Valamikor az idők kezdetén, mikor az emberiség még

gyermekcipőben járt csupán, a Mindenek Ura és Asszonya úgy
döntött, hogy megjutalmaz egy kiváló harcos testvérpárt, akik
számtalan csatában bizonyították rátermettségüket és hűségüket
isteneik iránt.
A két jól megtermett férfi tisztelettel lehajtott fejjel várakozott az
istenek hegyén lévő, pompás palota dísztermében, miközben a
Mindenek Ura és Asszonya aranytrónusukon ültek velük szemben
egy emelvényen.
Majd a Mindenek Ura felállt és az egész termet betöltő, zengő
hangon szólt hozzájuk:
– Gyermekeim! A világ harciasságotoktól és becsületességetektől
hangos. Gyertek hát közelebb, hadd adjam át méltó jutalmatokat.
A testvérek tettek pár lépést az istenség felé, mozdulataikban is
teljes összhangban, majd az emelvény lábánál megálltak és felnéztek.
– Számunkra már az is megtiszteltetés, hogy fogadtál minket,
Uram… – szólt hódolattal az idősebbik.
– Boruljatok hát térdre és fogadjátok áldásomat – válaszolt
elégedetten a Mindenek Ura.
– Gyere kedvesem – fordult az asszonyához –, áldjuk meg őket
együtt.
A Mindenek Asszonya odalépett ura mellé és kart karba öltve
egyszerre érintették meg az előttük térdelő két férfi vállát.
– Neked az emberfeletti erő mellett a denevérek hallását és
érzékenységét adományozom – szólt a Mindenek Ura az idősebb
testvérhez. – Szállj hát és sokasodjál…
4
 A férfi megvonaglott egy pillanatra, majd a hátán a bőr egy
fájdalmas kiáltást követően felhasadt és két hatalmas denevérszárny
bontakozott ki, teljes valójában.
Ezek után a Mindenek Asszonya a fiatalabb testvérhez szólt:
– Neked pedig szintén természetfeletti erő a jutalmad, a farkas
gyorsaságával és kifinomult szaglásával együtt…
A férfi kezein – miután őrajta is keresztülsuhant az érintés varázsa
– a körmöket éles, hegyes karmok váltották fel.
– Menj, és sokasodj te is… – suttogta a Mindenek Asszonya, majd
az ura átvette a szót:
– Gyermekeim! Adományaitokat használjátok fel mindig jól,
becsülettel és akkor a világban a béke és nyugalom fog körülvenni
benneteket.
A két testvér megköszönte az ajándékot és teljes egyetértésben
távoztak az istenek palotájából.
Évekig éltek békében és boldogságban. Családot alapítottak és
sokasodtak. Vigyáztak az elesettekre és megóvták a gyámoltalanokat.
Csakhogy történt egyszer, hogy a családokból való, két,
kakaskodó fiatal összeakaszkodott, miután mindketten egy lány
kegyeit keresték, és nem átallták egymás ellen fordítani
természetfeletti erejüket.
A Mindenek Ura nagyon megharagudott ezekre a suhancokra, és
mérgében átkot szórt mindkettőjükre.
– Meggondolatlan balgaságotok miatt családjaitok immár örök
időkre legyenek egymás vetélytársai. Háborúzzatok, irtsátok
egymást, és ne ismerjétek a békét, míg el nem jő az a nap, mikor egy
vámpír és egy farkas egyesüléséből meg nem születik a
családjaitokat összekötő kapocs…
– Téged – fordult a vámpírhoz – arra kárhoztatlak, hogy csak az
éjszakában tudj élni, a nap sugara égesse bőrödet, és erődet
mindannyiszor elveszítsd, ha nem táplálkozol egy másik lény

5
véréből. Halálodat ne könnyítse elmúlás. Élni fogsz, míg a világ
világ, hogy helyrehozd hibáidat…
– És te – szólt most a farkashoz – csak akkor tudod teljes erődet
felhasználni, ha a hold ezüst sugara bevilágítja emberi testedet, és
akkor szörnyeteggé változol… Légy te is halhatatlan, úgy keresd a
megbocsátást bűneidre…
Ezek után a két család közt felizzott a gyűlölet. Mindkét fél a
másikra mutogatott, ha felvetődött a kérdés, ki okozta a problémát. A
békének egyszer és mindenkorra vége szakadt.
A vámpírok és farkasok, azóta is hadban állnak egymással…

6
I. RÉSZ

7
 Prológus
17. század, Zlatibor fenyvesei, Szerbia

A sötét fenyőerdő mélyén, a hegycsúcs közelében, komor

várkastély pöffeszkedett az aprócska falutól tisztes távolságra.
Magas, kovácsoltvas kerítése még a legbátrabbakat is meghátrálásra
késztette. Nem beszélve a két marcona őrről, akik a tekintélyes
kőkapu védelmében a bejáratot őrizték.
Fehér ruhás kislány játszadozott az este előfutáraként terjengő
félhomályban, a sűrű fák oltalma alatt.
Ezüst golyója, amit hol feldobott, hol elkapott, fényesen csillogott.
Fodros szoknyácskája és göndör csigákba rendezett sötét copfja
huncutul libbent utána.
Önfeledt játékát végül az zavarta meg, hogy a magasra repülő
golyó megakadt egy közelben lévő terebélyes fenyő egyik kiálló
ágában. Ennek hatására a játékszer hirtelen irányt váltott, majd egy
lejtős részen földet érve lendületesen elkezdett a kerítés felé gurulni.
A kislány hiába kapott utána, nem sikerült elérnie.
A rácsokba kapaszkodva bámulta, ahogy kedvenc játékszere a
sötét erdő felé veszi az irányt, majd egy odvas fa tövénél megakad.
Tanakodott magában egy pillanatig, hogy megkéri az egyik őrt,
hozza vissza neki, de aztán meglátta a fiút, aki hirtelen a fák
rengetegéből bukkant elő.
Azonnal felfedezte az ezüst golyót, és miközben érdeklődve
forgatgatta gyermeki kezében, néha-néha megszagolta.
A kislányt elfogta a pánik. Mi lesz, ha megtetszik neki, és soha
nem adja vissza?
8
 A fiú pedig, mintha csak igazolni akarná legnagyobb félelmét,
megindult az erdő belseje felé.
– Várj! Az az enyém! – kiáltott utána, de hiába. A legényke
folytatta útját, meg sem hallva a felszólítást. Nem volt mit tenni. A
kislány nagyon szerette azt a golyót.
Óvatosan körbekémlelt, nem látja-e valaki, hogy mire készül,
hiszen szigorú tiltás ellenében cselekedett, aztán elillant és a
kerítésen kívül jelent meg újra. Lélekszakadva rohant a fiú után.
Finom kis cipőjéhez nedves avar tapadt, makulátlan ruhácskáját ágak
cibálták. Már azt hitte, végleg elvesztette a nyomát, mikor
megpillantotta egy piciny tisztáson farkaskölyökként játszadozva a
golyócskával. Ettől a látványtól visszahőkölt és egy vastag fatörzs
mögé bújva lesett a fiú felé.
Édesapja már vagy ezerszer a lelkére kötötte, hogy kerülje el a
vérfarkasokat, mert azok alantas, gonosz lények, de… ez a kölyök,
ahogy játékosan lökdöste mancsaival a játékot, nem tűnt annak… És
a kislány nagyon vissza akarta kapni azt. Így összeszedte minden
bátorságát és kilépett a takarásból.
A farkaskölyök azonnal megmeredt és beleszagolva a levegőbe
felé fordult. Világoskék szemeiben csodálat és kíváncsiság
tükröződött, majd vibrálni kezdett körülötte a levegő és a farkas
visszaváltozott kócos, fekete hajú fiúvá, aki zavartan kapkodta össze
szétdobált ruháit, és sietős ügyetlenséggel rángatta magára őket, hátat
fordítva a lánynak.
A lányka óvatosan közelített felé, de mikor olyan közel ért, hogy
ha kinyújtja vékonyka karját, akkor könnyedén elérhette volna őt,
megtorpant.
– Az az én játékom! Szeretném visszakapni… – szólt.
– Hát persze… Azé, aki találta – csúfolódott a fiú. Lenvászon
tunikába és bőrnadrágba bújtatott testét megfeszítve, a háta mögé
rejtette a golyót. Közben meztelen lábujjait a dús fűbe mélyesztette.

9
 – Add vissza! – nyafogta a kislány – Vagy…
– Vagy mi?
– Megmondalak az édesapámnak! – vágott vissza.
– Haha… Nem ijedek meg tőle. Én király leszek… Erős vagyok
és bátor. Nem félek az apádtól.
Ha lehet, még jobban kihúzta magát, kidüllesztette még
fejlődésben lévő mellkasát – éppen csak nem kezdett el dobolni rajta
–, és kihívóan tekintett le a nála alacsonyabb lánykára.
– Kérlek… – vált könyörgővé a kislány hangja, miközben szemei
könnyel teltek meg. – Add vissza…
A fiút elöntötte a bűntudat. A játék mégis csak a lányé.
Eddig megfeszített vállai leestek és előhúzta a háta mögül az
ezüstgolyót. Tétovázott még pár pillanatig, aztán elhatározásra jutott
és a lány felé nyújtotta a játékszert. Az örömében felsikkantott és
vakon a golyó után kapott.
Csakhogy ujjai soha nem érhették el a csillogó gömböt. Valaki
vad erővel derékon ragadta és hátrarántotta, miközben hatalmas
fekete szárnyak kavarták fel a levegőt körülöttük. Aztán kecsesen,
mint egy sötét ragadozó, szárnyait kiterjesztve az édesapja landolt a
semmiből a parányi tisztáson.
– Takarodj kutya! Hozzá ne merj érni a lányomhoz – dörrent rá a
megszeppent fiúcskára.
Az nyöszörögve húzta össze magát és azonnal visszaváltozott
farkassá, majd a rátekeredő ruháktól vinnyogva próbált szabadulni.
A sötét hatalmasság átadta ledermedt lányát az utána nagy
szárnycsapkodás közepette érkező testőröknek, és a grabancánál
fogva megragadta a kölyköt.
Éppen elhajítani készült a reszkető szőrcsomót, mikor éles sikítás
hasította keresztül a levegőt.
– Aleksandar!

10
 Ezt követően egy emberi alakot öltött nőstény farkas rohant oda
hozzájuk és kitépve a kölyköt a szorításból magához ragadta, majd
fenyegetően rávicsorgott a hatalmasságra.
– Ubica! – kiáltott rájuk. – Ne merészeld bántani a fiamat…
Talán nem volt túl jó ötlet gyilkosnak titulálni egy feldühödött
vámpírt, de a nő nem bánta. Valakinek meg kellett mondania nekik
az igazat.
Rohadt vérszívók!
A vámpír borostyán szemei vadul kavarogtak az indulattól. Már-
már lecsapott rájuk hatalmas szárnyaival, aztán meggondolta magát.
– Takarodjatok a földemről! – sziszegte feléjük. – Meg ne lássalak
benneteket még egyszer a birtokomon.
Aztán kiterjesztette roppant szárnyait és a magasba emelkedett.
A két testőr azonnal követte, miközben egyikük a mellkasához
szorította a megszeppent leánykát. Még egy szemvillanásnyi ideig
összekapcsolódott a világoskék és a borostyán tekintet, aztán eltűntek
a fák között.

11
 1. fejezet
London, napjainkban

Aleksandar Dimitrijevics, de mindenki által csak Alekként ismert,

jelenleg őrülten dühös férfiú, fogcsikorgatva figyelte egy fal
takarásából, az éppen egy Bentley-ből kecsesen kisszálló asszonyát.
Az asszonyát, akit soha sem akart magának. Akit gyűlölt. Akitől
hamarosan meg kell szabadulnia.
Csak a megfelelő pillanatra várt. Amint elintézte azt a két
izomagyú barmot, akik mindenhova árnyékként kísérgetik, a nő
megkapja méltó büntetését, azért, amit vele művelt. Amiért ezt a sok
kegyetlenséget el kellett szenvednie. Még most is futkározott a hátán
a hideg, ahogy a kísértő emlékek előtolakodtak.
A bajok egy ködös őszi éjszakán kezdődtek London egyik
külvárosi szegletében, az ezernyolcszázas évek végén…
Alek tántorogva lépett ki a borgőzzel teli kocsma fülledt
melegéből a félhomályos utcára. Az örökké szitáló eső rögtön
lecsapódott kezelhetetlen, vállig érő, fekete haján és többhetes
szakállán. Igazán ráfért volna már, hogy ellátogasson egy
borbélyhoz némi igazításra.
Borzongva húzta össze magán a köpenyt és alkoholmámoros
agyával éppen arra készült, hogy leint egy arra járó bérkocsit, mikor
meglátta a nőt. Az az utca másik oldalán álldogált magányosan és a
környéket fürkészte.
Sötét, csigákban leomló haja a derekáig leért, rövid köpenykéje
alól, amit fázósan összehúzott magán, kikandikált drága, sötétvörös
ruhájának széles szoknyarésze. Kecses ujjait hosszú szárú kesztyűbe
12
bújtatta. Féloldalasan állt neki, a ritkásan elhelyezett gázlámpáktól
viszonylag távol. Alek látása viszont többszörösen erősebb volt, mint
egy emberé és annak ellenére, hogy a nő nem volt felé fordulva,
előkelő vonásokat sejtetett a dús hajzat alatt.
Mit kereshet ezen a züllött környéken egy ilyen finom hölgy? –
morfondírozott magában. Egyáltalán nem tűnt kurtizánnak… Bár az
lett volna… Alek már-már kedvet kapott hozzá, hogy kipróbálja
kecses nőiességét.
Közvetlenül ezután megcsapta érzékeny orrát egy
félreérthetetlenül jellegzetes illat, ami kivált a Londonban
általánosan terjengő, nedves bűztől. Friss fenyő és tavaszi
vadvirágok ismerős illata. Mikor is érezte ezt utoljára? Jó pár éve, az
biztos… Körbetekintett, hogy megtalálja a forrását, végül visszatért a
nőhöz, hogy kénytelen-kelletlen beismerje, valószínűleg az tőle
származik. Közben a tünemény meg is fordult, mintha megérezte
volna a figyelő szemeket, Alekba pedig belenyilallta felismerés.
Francba!
Azt hitte, sosem látja viszont Vladimir, a retteget vámpírfejedelem
egy szem lányát…
Amelia…
Évekig képtelen volt kiűzni a gondolatai közül a valaha volt
vékonyka kislány, később csenevész nagylány, majd bájos fiatal nő
alakját és nagy, borostyánszínű szemének csillogását. Csakhogy
azóta sok-sok idő eltelt, Ameliaból pedig igen csak szemrevaló
nőstény vált.
Elöntötte az indulat saját maga iránt. Mi a fene ütött belé, hogy
egy nyavalyás vámpír után csorgatja a nyálát? Úgy tűnik, túl sok
bort sikerült leküldenie általában feneketlen gyomrába.
Izmoktól duzzadó, nagydarab testét meghazudtolva, szinte
légiesen settenkedett a lány felé, és még biztonságos távolságra, hogy
az ne érezze meg a szagát, behúzódott egy falmélyedésbe. A

13
vámpíroknak is jó volt a szaglása, de nem annyira, mint egy
farkasnak.
Vérszívó ide vagy oda, sajnos sikerült felkeltenie a
kíváncsiságát… És ő örök életében képtelen volt ellenállni az
ilyenfajta kísértésnek. Ezért is találkoztak annak idején Szerbia
fenyveseiben. Már kisfiúként is rettentő kíváncsi természetűnek
számított. Muszáj volt meglesnie a vámpírok fejedelmének rettegett
kastélyát.
Az, hogy akkor a lánnyal is találkozott, külön szerencse. Vagy
szerencsétlenség. Ahogy vesszük. Kapott is fejmosást az édesanyjától
aznap. Méghozzá nem is akármilyet. De ez most nem lényeges…
Alaposan megnézte magának a vámpírok hercegnőjét. A feje
búbjától, az átnedvesedett szaténcipője orráig. Olyan elveszettnek
tűnt, annyira nem oda illőnek. Mint aki hazaindult egy fényes
bálteremben átmulatott éjszaka után, és útközben eltévedt. Csakhogy
a vérszívók soha semmit nem tettek ok nélkül. Alek biztos volt benne,
hogy a lány készül valamire. Aztán már csak arra eszmélt, hogy a
vámpír hirtelen eltűnik, majd közvetlenül mellette bukkan fel, és
győzedelmes tekintettel megragadja széles vállait.
– Megvagy… – hangzott az örömittas kijelentés, és se szó, se
beszéd kivillanó szemfogaival Alek nyaki ütőerére vetette magát.
Sajnos nem állta útját akadály, hisz a férfi nagy igyekezetében, hogy
minél jobban megfigyelhesse, elengedte a köpenye gallérját és az
most szétnyílt a nyakán.
Amilyen hirtelenséggel támadt rá a lány, olyan sebesen vissza is
hőkölt, mikor megérezte véréből, hogy mibe, illetve kibe is
mélyesztette őket valójában. De már késő volt.
Alek szédelegni kezdett. A mértéktelen italozástól reflexei
lelassultak, képtelen volt hárítani az orv támadást. A vámpír
harapásának nyoma pedig ott virított csupasz nyakának bőrén.

14
Sötétvörös vére vékony patakocskába kezdett lecsorogni hófehér
ingének szegélyére.
Markos tenyerével a sebhelyhez kapott, és miután végigsimított
rajta, megrökönyödve szemlélte véres kezét. Őt még eddig soha nem
harapta meg vérszívó… sőt, semmilyen lény sem.
Aztán felnézett, és a lány lemerevedett arcát kezdte fürkészni. A
borostyán szemei kavarogtak a sötétben, arcának hófehér bőre szinte
világított. Szája szegletében egy kósza csepp vér árválkodott. Az ő
vére…
Alek egyszerűen nem tudta felfogni a történteket. Egy vámpírnak
sikerült a vérét vennie, és ő ennek ellenére még nem mészárolta le,
még mindig életben van.
– Te… – bökött felé vértől maszatos ujjával.
A lány zavartan megnyalta a szája szélét. Hihetetlenül erotikus
mozdulat volt, ahogy a rózsaszín nyelvecske hegye megjelent az
ajkak között és végigszánkázott rajtuk, eltüntetve az utolsó csepp
megmaradt vért is. Legalábbis Aleket úgy érte, mint egy kupán
vágás. Azonnal kőkemény merevedése támadt.
Nem! Képtelenség! Ennyire nem lehet áruló a saját teste.
Belsejében a zsibbadásból feltámadni készült a farkas. Tett egy
lépést a nő felé. Karjait felemelte, hogy megragadja, és addig
szorítsa a kecses nyakacskát, míg utolsó leheletét is ki nem adja, de
soha nem jutott el odáig. Erős karok rántották vissza, és mint valami
buldózer, leteperték a mocskos földre.
A semmiből egy jól megtermett vámpír jelent meg, és vicsorogva
maga mögé terelgette a megszeppent hercegnőt, miközben a másik
vasmarokkal fogta le Aleket. Majd, miután az első számú
körbekémlelt, és nem látott több farkast a közelben, a nő felé fordult.
– Hercegnő! Nem lenne szabad egyedül ilyen mocskos környéken
kóricálnod. Édesapád szigorúan meghagyta, hogy mindenhova el

15
kell, hogy kísérjünk – megragadta a lány karját és úgy folytatta. –
Most haza megyünk!
Még hátra tekintett a társára és odavetette.
– Vidd a kutyát a rejtekhelyre. Itt az ideje, hogy megtanulja, egy
alávaló farkas véletlenül sem emelhet kezet a vámpírok hercegnőjére
– azzal ellentmondást nem tűrően, sziklaszilárd karjainak börtönében
a lánnyal – aki mellesleg úgy viselkedett, mint valami rongybaba –,
elillant.
– Ajde, džukela1! – sziszegte Alek arcába a másik vérszívó,
miközben felrángatta a földről a letaglózott farkast. – Itt az ideje a
„beszélgetésnek” – a beszélgetés szót jól megnyomta.
Mielőtt elillanhattak volna, Aleknek még átfutott az agyán, hogy
soha többé nem iszik annyit, hogy egy nyavalyás vámpírnak
sikerüljön őt elkapnia. Mindezek tetejébe nyakán ott díszelgett a
vámpír hercegkisasszony „csókjának” bélyege…
Visszatérve a jelenbe, Alek árgus szemekkel követte Amelia
magas, vékony alakját, ahogy az óváros egyik exkluzív sorházának
lépcsőin vonult felfelé.
Az elmúlt százhúsz évben nem sokat változott, leszámítva a
ruhatárát. És levágatta a haját. Most vállig érő, divatosan
lépcsőzetesre nyírt frizurát hordott, minden hullám nélkül.
Kár! Sajnálkozott magában Alek, de aztán megbánta még a
gondolatot is. Mit számít neki, milyen a frizurája? Az elkövetkező
egy-két napnál többet úgy sem ér már meg. Ez az elvetemült szuka
százhúsz évvel ezelőtt megjelölte őt, harapásának nyoma még mindig
ott éktelenkedett nyakának nap barnította bőrén. Addig nem
választhat igazi párt magának, míg meg nem szabadul tőle.
Akármilyen képtelenségnek is tűnt, hozzá volt kötve. A vámpír az
asszonya volt. Mindez mellé a testőrei egy olyan helyre cipelték,
ahonnan az ember szívesebben kívánkozik a pokolba, mert még az is
1
Gyerünk (korcs) kutya!
16
inkább mennyországnak tűnik. Mielőtt felkel a nap, a nőstény meg
fogja tapasztalni, milyen is volt neki ott, több mint egy évszázadig
senyvedni és elviselni azt.
Akaratlanul bevillantak neki, ahogy megfeszítik, szurkálják és
sütögetik, sót szórnak a sebeibe, ami olyan hatással volt rá, mintha
csak savval locsolgatnák, aztán egyenként amputálják a végtagjait…
Majd miután a teste regenerálódott, kezdődött az egész elölről…
Felhorkant a belsejét elemésztő düh hatására. Nem is tudta, hogy
volt képes túlélni a dolgot. Arra sem emlékezett teljesen tisztán, hogy
milyen úton-módon is sikerült megszöknie. A teste egy újra és újra
feléledő csont és húskupac volt akkor már, mikor legutoljára a
fölényesen cellának nevezett sáros lyukba hajították. A vámpír, aki
az őrzésével volt megbízva, már annyira sem méltatta, hogy rázárja
az ajtót. Ez volt a veszte.
Utolsó rejtett erőtartalékait is felélve kitört börtönéből, és
lemészárolva a meglepődött vérszívót csak rohant és rohant, sötét
folyosókon, vizes árkokon, bűzös katakombákon keresztül. Míg
végül elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, és ki tudja mennyi idő
után arra eszmélt, hogy egy tisztáson fekszik. Mocskosan és
büdösen. De legalább szabadon…
Az azóta eltelt időt pedig arra használta, hogy megújuljon és
feltöltődjön. A bosszú éltette. A bosszú kedvéért még a modern kor
idegen újításaihoz is képes volt alkalmazkodni. Szó mi szó, akadt
köztük hasznos dolog is szép számmal. Bár a mobiltelefonoktól és a
számítógépektől kirázta a hideg.
Ma pedig végre eljött a leszámolás ideje. A vámpír szuka elnyeri
méltó jutalmát, ő pedig dicsőséggel tér vissza a falkájához, hogy
elfoglalja az őt megillető trónt.

17
Az Európában élő vámpírok mindenható urának egy szem lánya,
Amelia Drake – miután Londonban költözött, a jobb érthetőség
kedvéért változtatta Drakovicsról Drake-re – csüggedten emelgette
lábait, ahogy haladt felfelé a néhány lépcsőfokon, hogy bejusson
végre a lakásába, és maga mögött hagyja a két piócaként rátapadó
testőrét. Elérkezett az ideje, hogy belássa, nem tud megszabadulni
tőlük. Hiába minden, az édesapja egyszerűen nem engedi, hogy
önállóan döntsön.
Az új frizurája is egy volt a próbálkozásai közül, hogy
megmutassa, felnőtt nő, önálló akarattal. De nem volt semmi
eredménye. Ahogy a kihívóan rövid bőrszoknyának, feszes fűzőnek
és magas szárú, tűsarkú csizmának sem… A feketére és vörösre
festett hosszú karmaival egyetemben…
Mivel vaskalapos apja csak elegáns, finom úri hölgynek öltözve
volt hajlandó fogadni őt, már egy ettől visszafogottabb öltözék is
lázadásnak számított volna. Sajnos hasztalan volt minden
próbálkozása… Ha így jelent meg előtte, a vámpírok fejedelme
egyszerűen keresztülnézett rajta, mintha csak ott sem lenne.
Annyi sikertelenség után, igazán megtanulhatta volna már a
leckét! – dorgálta magát rezignáltan.
Egyetlen sikeresebbnek induló kísérlete az önállóságra, szintén
kudarcba fulladt. És annak is már több mint száz éve. Ki gondolta
volna, hogy a kocsmából kilépő, láthatóan részeg pasas Alek
Dimitrijevics. A hosszú haj és szakáll teljesen megtévesztette.
Amilyen nagy volt és erős felépítésű, rögtön kitűnő célponttá
vált, amint meglátta. Be akarta bizonyítani magának és a világnak is,
hogy képes egyedül is becserkészni és vérét venni egy embernek –
még ha termetes is az illető –, anélkül, hogy valamelyik testőre előtte
nem terítette le a fickót. Legnagyobb szerencsétlenségére a finoman
lengedező szél pont a férfi felé fújta a bűzös londoni levegőt, ezért
nem érezte meg a farkasok egyedi szagát.

18
 Majd kibújt örömében a bőréből mikor meglátta, hogy a fickó egy
sötét falmélyedésbe húzódik. Tökéletes helyszín. Rögtön a tettek
mezejére lépett és mellé illanva, a megdöbbent hímre vetette magát
éles fogaival. A száját elárasztó, fanyarul sós vér első kortya után
tudta, hogy óriási hibát követett el. Közvetlenül ezután már a
farkasokra jellemző fűszeres illat is felkúszott az orrán.
Hiába szakította el ajkait rögtön a meleg bőrtől, már elkésett.
Megharapott egy farkast. Ezzel pedig kinyilvánította az igényét rá.
A természetfeletti lények legalantasabbika is tudta, hogy ha
megharapnak egy másik természetfelettit, az életfogytig tartó
köteléket képez kettejük között. Amíg az egyik el nem pusztul… És
szó, mi szó, nem adták magukat egykönnyen.
Ezért szívták előszeretettel inkább az emberek vérét. Az nem
jelentett veszélyt. Egy a százezerhez volt az esély rá, hogy az
emberek génjeiben volt annyi természetfeletti, hogy kötelékbe
léphessenek. A vérkötelék ugyanis nem válogatott. Nem érdekelte,
hogy a vámpírok és a farkasok háborúban állnak egymással.
Alek fenyegetően bökött felé saját vérétől maszatos kezével,
mivel hitetlenkedésében végigsimított harapása nyomán.
– Te… – hallotta meg a reszelős, mégis hihetetlenül férfias
hangot.
Amelia zavarában megnyalta a száját, ezzel furcsa reakciót váltva
ki saját magából és a farkasból egyaránt. Ahogy a sós vér maradéka
érzékeny ízlelőbimbóihoz ért, ölét elöntötte a forróság. Vágyott az
ízére, illatára. Az egész férfira… Láthatóan rá is valami hasonló
hatással lehetett a dolog, mert éhes szemekkel tapadt a szájára.
Aztán a dolgok katasztrofális fordulatot vettek. Megjelent Ivan és
Joco, kiszakították a kábulatból, a férfit pedig ki tudja, miféle
büntetésnek vetették alá.

19
 Nagyon remélte, hogy gyorsan kilehelte a lelkét és nem
szenvedett sokat, mert hallott már történeteket az apja titkos
kínzókamráiról. Nem voltak éppen szívderítő sztorik.
Az eszébe sem jutott, hogy esetleg túlélhette a dolgot. Már vagy
százhúsz éve színét sem látta. Nem jelent meg tajtékozva, hogy
magának követelje. Sőt, az életére sem akart törni, hogy
megszabaduljon az őket összekötő köteléktől, vagyis minden
bizonnyal elpusztult. Amelia nem tudta miért, de ez a gondolat
valahogy szomorúsággal töltötte el.
Egyetlen furcsaság mégis akadt a dologban. Az ösztön, ami
minden természetfelettiben benne él és örökké párja után kutat,
valahogy teljesen elcsendesedett. Mintha csak megtalálta volna azt,
amit mindig is keresett. Nem érezte égető szükségét a
párválasztásnak. Különös…
Biztos azért, mert még nem találta meg az igazit – győzködte
magát eltökélten, aztán elhessegetve a felkavaró gondolatokat,
megragadta az ajtókilincset és szélesre tárva az ajtót belépett a házba.

20
 2. fejezet

A múlt századi, elegáns sorház emeleti szobájának nyugalmában –

ahonnan vastag függönyök voltak hivatottak kizárni a lassan
közeledő, hajnali derengést –, Alek elégedetten szemlélte, a habos,
fehér ágyban szundikáló vámpírt. Annyira elütött ez a kép az
öltözködési stílusa alapján elképzelttől, hogy szinte már
megmosolyogtató volt.
Őszintén szólva láncokra, bilincsekre, korbácsokra meg vörös és
fekete szaténra számított. Ezzel ellentétben a szoba berendezése
inkább lányos volt. Csupa fodor, csipke. Mindenütt pasztellszínek, de
főleg fehér. Fehér sminkasztal, fehér szőnyeg, fehér éjjeli- és
ruhásszekrény, itt-ott vidám színfoltként – de nem túl hivalkodóan –
néhány illatosító gyertya, díszpárna és virág.
Nem éppen egy vad vámpírhercegnőre utaló látvány. Az egész
nagyon furcsa volt. Ahogy természetesen a többi helyiség is inkább
egy finom úri hölgy otthonára emlékeztetett.
A lakás maga nem számított nagynak, de minden luxussal és
kényelemmel felszerelték. Tágas nappali, kényelmes rozsdamentes
eszközökkel és fehér bútorokkal berendezett konyha. A
mellékhelyiség is tiszta és praktikus.
Az emeleten pedig két szoba és a mindkettőből nyíló, a lakás
méreteihez képest hatalmas fürdőszoba, ahol helyet kapott a minden
igényt kielégítő zuhanyfülke mellett, még egy termetes jakuzzi
medence is.
Az egyik láthatóan vendégszobának számított. A másik – ahol
jelenleg tartózkodott – pedig a lány hálószobája. Miután körbejárt és
átkutatott mindent, végül itt kötött ki. Maga sem tudta miért, de
21
megkönnyebbüléssel fogadta, hogy a vámpír egyedül élt. Jobbnak
látta nem is feszegetni az okokat. Inkább morcosan a feladatára
koncentrált.
Összeráncolt szemöldökkel közelített az alvó lány felé. Már rég
fel kellett volna ébredni és segítségért sikoltania. A vérszívók mindig
megérezték a veszélyt. Főleg, ha egy farkas ólálkodott körülöttük. És
Alek most még takargatni sem próbálta jelenlétét.
Valami nagyon nem volt rendben Ameliaval, hisz még mindig
békésen aludt… Aztán megvilágosodott… Hát persze… Mivel
kötelékbe léptek, az ősi védekezési ösztön nem jelzett a jelenlétére.
Az asszonya volt, biztonságban… Sötét mosolyra húzódott telt,
feszes szája. Biztonságban. Naná…
Nem mintha valaki is a segítségére siethetett volna. A biztonsági
rendszert könnyűszerrel kiiktatta. Ilyenkor áldotta a sorsot, hogy
gyors felfogóképességgel ruházta fel a fajtáját. Alaposan felkészült a
témában, nem bízott semmit a véletlenre. A két izomagyat pedig egy
egyszerű boszorkány trükkel távolította el. Mire a barmok rájönnek,
hogy rossz célpontot követnek, már rég árkon-bokron túl lesz, a
drágalátós hercegnőjükkel együtt.
Meg is ölhette volna őket. A bosszú ezt is diktálta volna. De nem
most volt itt az ideje… Ők is sorra kerülnek hamarosan… Haladjunk
a terv szerint. Mindenekelőtt Ameliát kell elintéznie, mert Ő minden
bajának forrása.
Odalépett a fehér ágyhoz, és miközben egyik acélkemény karjával
megragadta a lányt, a másikat a szájára tapasztotta. Amelia
borostyánszín szemei rögtön kipattantak.
– Pozdrav, ženo2! – sziszegte az ősi szülőhazában használt
nyelven. – Rég találkoztunk.
A lány arcára kiült a rettegés. Majd közvetlenül ezután elsötétült a
világ körülötte, ahogy a fekete vászonzsák a fejére került.
2
Üdvözlet, asszony!
22
Meg fog halni! A gondolat éles tőrként fúródott elméjébe, miközben
krumpliszsákként tűrte, hogy felnyalábolják, vállra kapják, és ott
zötykölődve lecipeljék a lépcsőn, majd kilépve a nyirkos londoni
levegőre – ezt abból tudta, hogy rövid hálóingéből kikandikáló lábait
megcirógatta a nedves szellő – nem túl finoman behajítsák egy autó
csomagtartójába. Legalább is a szűk helyből, a kényelmetlen
testhelyzetből és a halványan beszűrődő kipufogógázokból erre
következtetett.
Megpróbálhatott volna ellenállni, de nem látta értelmét. A férfi túl
erős volt, és túl dühös. Égszínkék szemeiből sütött a gyűlölet.
Istenem! Mégis életben van, és most eljött érte. Jobbnak látta
meglévő erejét későbbre, a megfelelő alkalomra tartogatni. Csakhogy
hidegvére kezdett elpárologni. A bezártságtól és a rátörő
halálfélelemtől egyre jobban bepánikolt.
Összekötözött végtagokkal rúgta, vágta, ütötte a kemény fémet, de
csak annyit sikerült elérnie, hogy fájdalmat okozott saját magának.
Sajnos amióta áttért a zacskós vérre az ereje számottevően
megcsappant. Az emberi étel pedig nem sokat javított a helyzeten.
Tulajdonképpen éppen csak vegetált.
Ivan és Joco rendre próbálták rávenni, hogy igyon ismét élő
forrásból, ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb emberpéldányokat
vonultatva fel előtte, de ő ellenállt. Elege volt, hogy lépten-nyomon,
ha természetfelettiek közé merészkedett, összesúgtak a háta mögött,
és megjegyzést tettek származására. Hát akart ő vámpírnak születni?
Óráknak tűnő kocsikázás után az autó végre megállt.
Ismét csak krumpliszsáknak tekintették. Durván kiragadták a
csomagtartóból, majd a hangjából ítélve végigcsattogtak vele egy
fémlépcsőn. Aztán egy-két ajtócsapódás, és végül ledobták egy puha,
rugózó valamire. Legnagyobb megrökönyödésére még mielőtt ez

23
bekövetkezett volna egy erős, meleg férfikéz végigsimított addig
égnek meredő hátsóján.
A szövetzsákon keresztül nem hallotta tisztán, de úgy érzékelte,
hogy magára maradt, és két férfi bizalmas beszélgetést folytat
távolabb tőle. Egyik bosszúsabbnak tűnt, mint a másik. Aztán a
beszélgetés elhalt, csak valami tompa basszushang hatolt el hozzá a
távolból.
Percekig feszülten figyelt, de nagyon úgy tűnt fogvatartói
elmentek. Fészkelődve próbált kényelmesebb testhelyzetet felvenni.
Közben a csuklóit összefogó köteleket cibálgatta, hátha meglazul
annyira, hogy kibújjon belőle.
Az ember azt gondolná, egyszerűen letéphetné magáról, vagy csak
simán elillanhatna, hisz vámpír. Csakhogy, mint már kiderült, nem
volt ereje teljében.
Arról nem is beszélve, hogy közeledett a holdtölte, ami amekkora
mértékben a farkasokra erőfokozó befolyással bírt, annyira
csökkentette az övékét. Rájuk inkább a csökkenő hold fejtett ki
pozitív hatást. Ilyenkor képtelenek voltak, vagy csak nagy
erőfeszítések árán tudtak illanni, szárnyat bontani. Bár azt manapság
egyébként is elenyészve vették igénybe. És nem csak azért, mert
kimondottan fájdalmas volt a ki- és bevonásuk…
A tetejében pedig, még a mágiára jellemző, édeskés illatot is
érezni vélte. Vagyis valószínűleg akkor sem menne semmire a
képességeivel, ha bírna velük. Egy blokkoló varázslattal a legerősebb
természetfelettiek sem birkóztak meg azonnal. Nem tehetett mást,
kénytelen volt várni.

Attól a pillanattól kezdve, hogy hozzáért a nőstény leheletfinom

bőréhez Alek a józan eszéért küszködött. Illata, mint valami méreg
beivódott a bőrébe. Még azután is intenzíven érezte magán, hogy

24
behajította terhét a csomagtartóba és indulatait a szerencsétlen
Lexuson próbálta kitölteni.
Ha az öccse előre látta volna, hogy mit fog művelni a kocsijával
biztosan nem hagyja a megbeszélt helyen és bocsátja rendelkezésére.
Még jó, hogy nem volt jövőbe látó.
Egyre türelmetlenebbül várta a percet, hogy végre találkozzanak,
és ne azt a telekommunikációs izét használják kapcsolattartásra, amit
köznyelven telefonnak hívtak.
Istenem! Mennyire rühellte azt a mobilnak titulált micsodát. SMS-
t írni még mindig nehezére esett. Ujjai túlságosan esetlenek voltak az
érintőképernyős navigációhoz. Hol vannak már a jól bevált toll és
papír, vagy a jó kis beszélgetések egy kupa sör mellett?!
Sajnos annak ellenére, hogy már hónapok óta szabad volt, csak
most nyílt alkalom a személyes találkozóra. Az már külön szerencse,
hogy Nick Londonban telepedett le és nem Edinburghban, ahogy a
többi fajtársuk. Így legalább nem kellett napokat utaznia a vámpírral
egy légtérbe zárva. Azt nem biztos, hogy kibírta volna.
Az a fél órás út, amíg keresztülverekedte magát a városban még
hajnalban is erős forgalmon, hogy eljusson a Triple9-ig, így is maga
volt a kínzás. Az agya zsibbadt a fenyő és vadvirág illattól, fülében a
vérszívó vad iramban dobogó szívének ritmusa csengett. Nem is
említve hisztériás vagdalkozását a csomagtartóban.
A benne lakozó farkas – akit történetesen teljesen hidegen
hagyott, hogy vámpír az illető – asszonyért követelőzött, áruló
testével egyetemben.
Amióta kiszabadult fogságából nem akadt dolga nővel. De
valahogy nem is volt rá igénye. Elméjét teljesen kitöltötte a bosszú és
megvalósításának tervei. Mit számított akkor még pár hónap
cölibátus, miután lehúzott százhúsz évet magányosan, napról-napra
sanyargatva?

25
 Csakhogy ősi ösztönei váratlanul megelégelték a várakozást, és
jogos jussukat kezdték követelni. A közel negyven perce tartó
merevedése nem hogy lankadt volna, hanem ha lehetséges, még
határozottabban állt, büszkén, mint a cövek. Amint megérkeznek a
klubba kénytelen lesz hosszú, jeges zuhanyt venni, ha józan ésszel
akarja az oly aprólékosan összerakott terveit megvalósítani.
A Triple9 egy felkapott külvárosi mulató volt, hatalmas tánctérrel
és körbefutó galériával, ahol a háborítatlan együttlétekre vágyó
pároknak aprócska boxok voltak kialakítva. Legfőképp pedig az
öccsének, Nicknek a tulajdona és a farkasok törzshelye. Ide egy
vámpír sem merészkedett volna.
Még javában tartott a buli, mikor Alek leparkolta a Lexust az
épület hátsó bejáratánál, és ismét a vállára kapva túszát a privát rész
irányába vezető lépcső felé vette az irányt.
A két farkas, akik a biztonsági emberek szerepét töltötték be,
merev fejhajtással üdvözölték, majd szó nélkül félreálltak és
beengedték az épületbe. Ha fel is figyeltek a vámpír szagára, nem
mutatták. Mire nem jó a szagminta alapú felismerés… Egy farkasnak
soha nem kellett magyarázkodnia a kilétét illetően egy másik fajtársa
előtt.
Miután becsörtetett az épületbe és néhány ajtónyitás után rálelt
Nick minimál stílusban berendezett lakosztályára – kizárásos alapon
csak az lehetett, mert a másik két helyiség, ahova benézett egy iroda
és egy raktár volt –, rögtön a háló felé vette az irányt, és undorodva
dobta le a lányt az ágyra, mintha annak valami fertőző betegsége
lenne. Csakhogy utálatát meghazudtolni látszott a mozdulat, amivel
közben nőies tomporát simogatta. Két pillanattal később Nick is
megérkezett nagy széllel.
Kezdeti örömteli arckifejezése és meleg ölelése, hogy épen és
egészségesen láthatja a bátyját, átcsapott gyanakvásba. Majd miután

26
beleszimatolt a levegőbe arcáról teljesen lehervadt a mosoly és fojtott
hangon, vicsorogva szólt rég látott testvéréhez.
– Aleksandar! Vámpír szuka szagát érzem. Mondd, hogy az
érzékeim játszanak velem, és nem hoztad ide azt a vérszívót.
– Én is örülök, hogy látlak testvér…
– Alek! – hátrált az egy lépést.
Az idősebb testvér megadóan vonta meg széles vállát.
– Hirtelen adódott az alkalom az elkapására, nem hagyhattam ki.
A hely, ahova vinni szándékozom még nem áll teljesen készen.
Hiányzik egy-két apróság – mondta bocsánatkérően, majd gyorsan
hozzátette –, egyelőre. Holnapra eltűnünk innen. Ígérem!
– Nem maradhattok holnapig sem! – szűrte a fogai között a
szavakat Nick. – Itt fogják először keresni ember! A vámpírok sem
teljesen hülyék!
– Az a két majom el lesz még egy ideig az illúziót kergetve.
Biztos, hogy még nem fedezték fel az eltűnését.
– Alek! Nem viccelek, el kell mennetek innen. Nem biztonságos.
Miért nem mentek inkább Edinburghba, ahelyett, hogy Londonban
maradnátok? Ott erősebb a farkas befolyás, biztos nem találnának
meg egykönnyen.
– Nem! – vágta rá határozottan Alek. – Addig a nőstény nem fog
élni…
Nick ferdén a bátyja válla mellett az ágyon fekvő lányra sandított.
– Akkor legalább zuhanyozz le, és csinálj valamit a nő szagával is,
mert rettentő irritáló. Törölközőt és tiszta ruhát a szekrényben találsz.
Én utánanézek valami kajának.
Alek mormogott valami köszönetfélét, miközben az öccse
elhagyni készült a lakást, de az ajtóban megtorpanva még
visszafordult.
– A két őrön kívül látott még valaki benneteket bejönni?
– Nem.

27
 – Rendben. Hamarosan visszajövök. Ne engedj be senkit, rajtam
kívül.
– Igen apuci! – jött a gunyoros felelet.
Nick arcán halvány mosoly terült szét.
– Örülök, hogy hazatértél testvér. Rohadtul hiányoztál!
Halkan betette maga után az ajtót.

A mobiltelefon éles csörgése szakította félbe a rendkívül fontos

megbeszélés vezérfonalát. Vladimir magában káromkodva kotorta
elő a készüléket öltönyének belső zsebéből és miután meglátta ki a
hívó, felhorkant.
– Elnézést, señor Da Vila! Egy pillanat és máris visszajövök –
szólt bocsánatkérően a helyiségben tartózkodó tárgyalópartneréhez,
és kilépett a könyvtárszoba előtti folyosóra. Csak akkor fogadta a
hívást, miután becsukta maga mögött az ajtót.
Harapósan vakkantott bele a telefonba.
– Joco! Szóltam előre, hogy ne hívjatok, csak végszükség esetén.
Fontos megbeszélésen vagyok. A dél-amerikai vámpírok
fejedelmének örököse nem a türelméről híres. Mi a fene történt?
– Baj van, Uram!
– Nyögd már ki Joco, vagy keresztülnyúlok a telefonon és
széttépem a torkodat.
– Uram! Emlékszik arra a farkasra, akit pár éve elfogtunk? Aki
Ameliát molesztálta?
– Igeeeen?
– Hát nem akartuk zavarni vele Uram, de pár hónapja megszökött
– hunyászkodott meg a testőr. – Hozzáteszem már a nyomában
voltunk – sietett jobb színben feltüntetni a hibát –, mikor…
Vladimir tajtékzó dühében közbevágott.

28
 – Mi az, hogy megszökött? És miért nem kellett erről nekem
tudni? Joco! Kitépem azt az álnok szívedet és megetetem veled, csak
gyere haza.
– Uram! – a vámpír már szinte nyüszített. – Történt még valami…
– Ne húzd az idegeim, te barom. Mi van még?
– Háát… Szóóval… Ameliát elrabolták, felség.
– Nagyon remélem, hogy csak csengett a fülem – vicsorgott a
telefonba a fejedelem –, és, amit az előbb mondtál nem hangzott el.
– Sajnáljuk – Joco hangja már-már suttogássá halkult –, de a
hercegnő tényleg eltűnt… Nem vagyunk száz százalékra biztosak a
dologban, de a hátrahagyott jelekből ítélve az a nyomorult kapta és
hurcolta el a lányt…
Vladimir agyát elöntötte az indulat vörös köde. Magából kikelve
ordított a készülékbe.
– Joco, halott vámpír vagy! – majd a faburkolatú falnak hajította a
telefont, ami nyekkent egyet és darabjaira hullott.
– Kurva életbe! – dühöngött tovább a vámpír fejedelem. Mi a
picsát fog most mondani Da Vilának? Fuccs a szépen megkomponált
házassági terveinek. Ha Ameliának egy haja szála is meggörbül, a
világ megismeri egy hatalmas vámpíruralkodó haragját.
Vak dühében belebokszolt a semmiről sem tehető falba, amin
azonnal öklömnyi lyuk keletkezett. Majd pár mély belégzés után, ami
az indulatait hivatott lecsillapítani lenyomta a kilincset.
Hogy a csudába fogja meggyőzni ezt az alakot, hogy Amelia
örömmel hozzámenne, ha a lánya nem kerül elő hamarosan, és nem
gyakorolhat rá kellő nyomást?

29
 3. fejezet

A percek kínkeservesen vánszorogtak. Amelia idegei már-már

pattanásig feszültek, miközben a végtagjai is elzsibbadtak. Minden
véletlen mozdulatra aprócska tűk milliárdjai szurkálták a bőrét.
Legalább is azt az érzést keltették. Ezen kívül fázott is. A
combközépig érő, rövid ujjú hálóing vékony anyaga nem sok
védelmet nyújtott elgémberedett testének, arról nem is beszélve,
hogy a zacskós vér által biztosított energia is fogyóban volt. Szó, mi
szó, kimondottan mardosta az éhség…
Hirtelen erős karok ragadták meg és mozdították ülő helyzetbe.
Meg kellett állapítania, hogy agya minden bizonnyal már annyira
eltompult, hogy észre sem vette, hogy valaki bejött a szobába.
A megmerevedett testrészeibe nyilalló fájdalom hatására
keservesen felnyögött. Csuklóján a kötelék megoldódott, de csak,
hogy a következő pillanatban bilincs kattanását hallja, és egyik
kezénél fogva valamihez odaláncolják.
Szabadon maradt kezével vaktában vagdalkozni kezdett, de
próbálkozását könnyűszerrel leszerelték.
Indulatosan fújtatott bele a zsák sűrű szövésű anyagába. Szép!
Egyik kezén bilincs, másikat egy bilincsnek is elmenő kemény
marok szorongatja, ő meg még azt a kevéske esélyét is, hogy
megszabaduljon a csuklyától, elmulasztotta.
Szapora lélegzetvételeitől az elhasznált levegő egyre csak gyűlt a
szoros „fejfedőben”. A végén, még saját magát fojtja meg. Nem
mintha fulladás által ténylegesen meghalhatott volna, de kiütheti vele
magát egy időre, az biztos. Lehet, hogy az lenne a legjobb megoldás.
Ki tudja, mit akarhat a férfi tőle.
30
 Félreértés ne essék, azzal tisztában volt, hogy meg akarják ölni.
Azt világosan kiolvashatta a gyűlölettől csillogó kék szeméből. Csak
még az nem volt teljesen tisztázott, milyen kínok között fog a dolog
bekövetkezni. Volt egy olyan megérzése, hogy jobb is, ha nem tudja.
Majd a következő másodpercben lekerült a fejéről a zsák.
Pislogott párat a váratlan jött világosságtól, aztán hatalmas
kortyokban szívni kezdte magába a friss levegőt, még azon sem
zavartatva magát, hogy ez által a farkas fűszeres illatát is mélyen
letüdőzi. Egy kis „kábítószer” nem árthat. Mikor végül abbahagyta és
a fogságban tartott csuklójáról, fogva tartója arcába bámult, kínjában
nyelt egy nagyot.
Egészen idáig próbálta bebeszélni magának, hogy talán mégis
tévedett és Alek nem is rabolta el. Ez csak egy rossz álom és ő
hamarosan felébred. Csakhogy a férfi nagyon is valóságosnak tűnt.
Túlságosan is. Magas, izmoktól dagadó teste fölé tornyosult.
Rakoncátlan fürtjei, amik a nemrég megejtett zuhanyozástól még
nedvesen kunkorodtak a tarkójánál, simogatásra csábították az ember
lányát. Arcvonásai markánsak, kissé szögletesek, de ez semmit nem
vont le értékükből. A férfi hihetetlenül jóképű volt. Mint mindig.
Egyszerű fehér póló és sötét farmernadrág volt rajta. Meztelen
talpával a vastag szőnyegbe süppedt.
– Most elengedem a csuklódat – szólalt meg mély, érzéki hangján
– de ha ismét próbálkozni fogsz, ezt is kikötözöm, mint amazt –
biccentett fejével a másik keze felé, ami a bilincs fogságában
raboskodott.
Amelianak csak halvány fejbólintásra telt. Szabaddá vált. Aztán a
férfi leguggolt és a bokáit is eloldozta. Miután a lány ezek ellenére
sem moccant, elmosolyodott.
– Jó kislány. Gyorsan tanulsz.
A mosoly, ami szétterül a farkas arcán, taszítóan kellett volna,
hogy hasson rá. Csakhogy semmi ilyesmit nem érzett. Sőt.

31
Legszívesebben újra hajbókolni kezdett volna előtte, hogy ismét
rávillantsa. Hisz ez őrültség! Nem szokott ő ilyen meghunyászkodva
viselkedni. Általában…
– Mik… – a szándékaid velem, Alek?, akarta volna kérdezni, de
kiszáradt torka azonnal tiltakozni kezdett a megerőltetés ellen, és
köhögési rohamot kapott.
A férfi ott hagyta, és hamarosan egy pohár vízzel tért vissza, amit
szabad kezébe nyomott. Amelia hálás pillantás kíséretében kapott a
folyadék után és szinte egy hajtásra kiitta az egészet.
– Csak semmi hála Hercegnő. Mindennek meg van a maga ára.
Hamarosan azt is megbánod, hogy a világra jöttél… – küldött felé
újfent egy ördögien szexi mosolyt elrablója.
A lányt elöntötte az indulat. Mit képzel ez a pasas magáról? Nem
csak ő tehet róla, hogy ebben a helyzetben vannak, amiben. Az igaz,
hogy Ő volt az, aki megharapta Aleket és nem fordítva, de a férfi
figyelmeztethette volna a jelenlétére… vagy megakadályozhatta
volna, hisz erős, kifejlett példány…
Ujjai szorosabbra zárultak a poháron, majd valami belső, vad
ösztönnek engedelmeskedve fogvatartója felé hajította azt. A farkas
könnyűszerrel elhajolt a lövedék elől, ami így a falnak csapódott és
millió darabba hullott szét.
– Figyelmeztettelek szuka! – morogta a felbőszült férfi, és ütésre
lendítette kezét. Amelia szorosan becsukta szemeit, úgy várta a
büntetést… ami elmaradt.
Néhány őrületes pillanatig csend telepedett a szobára, aztán
olyasmi történt, amit még legvadabb álmaiban sem mert volna
feltételezni. Finom taszítást érzett a mellkasán, ettől magatehetetlenül
hátrahanyatlott, majd egy súlyos férfitest nehezedett rá, kiszorítva
tüdejéből a levegőt. Szemei kipattantak, száját kinyitotta, hogy
levegőt vegyen, vagy tiltakozzon, maga sem tudta, de a dolog itt meg
is rekedt. Kemény, követelőző száj tapadt ajkaira. Egy kutakodó

32
nyelv pedig, ellentmondást nem tűrően nyomult előre szájának
barlangjába, és elvett mindent, amit jussának feltételezett.
Amilyen váratlanul történt a támadás, olyan váratlanul is ért véget.
Alek felpattant az ágyon elterülő testéről és kirohant a szobából,
valami olyasmit morogva az orra alatt, hogy kénytelen lesz ismét
zuhanyozni. Zuhanyozni? Minek? Amelia bambán bámult utána.
Felfogóképessége rohamosan a nulla felé zuhant. Majd két
másodperccel később a férfi ismét megjelent kezében egy
utazótáskával, amit a lány mellé dobott.
– Öltözz fel! – adta ki a szűkszavú utasítást.
Amelia gunyoros mosolyra húzta az előbbi csóktól felduzzadt
ajkai, és megcsörgette megbilincselt csuklóját.
A farkas fojtott káromkodásba tört ki. Ingerülten kihalászta a
nadrágja szűkre szabott zsebéből a bilincs kulcsát. A megfeszülő
anyagtól még jobban kirajzolódott méretes merevedése.
A lány tekintetét mágnesként vonzotta a látványosság. Mikor
végül ráeszmélt, mit is bámul oly megbűvölve, fülig vörösödött.
– Ne próbálkozz semmivel szuka, mert úgy is elcsíplek, és amit
kapni fogsz, nem fogod megköszönni – sziszegte a férfi, miközben
kinyitotta a bilincset.
Amelia önkéntelen mozdulattal dörzsölgetni kezdte fájós
csuklóját.
– Öt perced van – azzal kiviharzott, bevágta maga után az ajtót, és
hangos kattanással ráfordította a zárat.
A lány gyorsan körülnézett a szobában. A nagy ablakon még a
sötét függöny ellenére is látta a rácsokat. A berendezés is elég
spártai. Hatalmas franciaágy, két éjjeli szekrény, egy padocska az
ágy lábánál és egy ruhás szekrény. Majd a hozzá tartozó fürdőszoba
következett. Semmi.
Fegyvernek minősülő tárgy nem volt – ha nem számítjuk az
eldobható borotvát, de azzal nem sokra menne egy farkas ellen –, az

33
esélye a menekülésre pedig egyelő a majdnem nullával. A
fürdőszoba ablakon beszűrődő fények alapján javában nappal volt
már.
Sajnos túlságosan is. Ha még hajnal környéke vagy már alkonyat
lett volna, akkor esetleg megpróbálhatna kipréselődni azon a nem túl
nagy nyíláson, ami a fürdőszoba falába volt vágva és nagyzolva
ablaknak hívták, de a direkt napot még ő sem bírta. Ilyenkor irigyelte
igazán a vámpírok ifjabb generációit. Ők a genetikai mutálódások és
az emberekkel való keveredés által már nyugodt szívvel tudtak
kisétálni a napra, míg neki csak a félhomály jutott.
Leverten caplatott vissza az ágyhoz és kinyitotta a táskát. Hadd
lássuk, miből élünk – gondolta. Legnagyobb csodálatára saját ruháit
találta benne, katonás rendben, szépen összehajtogatva.

Idióta! Idióta! Idióta! – ismételgette magában Alek vagy

századszorra, miközben ritmikusan ütögette fejét a kemény falba, de
eredménytelenül. A lány ágyon szétterülő, csábító látomása csak nem
akart eltűnni onnan.
Mi a frásznak kellett megcsókolnia? Szája tele volt a vámpír
édeskés ízével. Uram atyám! Még néhány pillanat és nem tudott
volna parancsolni kiéhezett testének, ott helyben magáévá tette
volna. Annyira kívánta, hogy szerszáma méreteitől a farmeranyag
szétrepedéssel fenyegetett.
Eredetileg csak el akarta oldozni, hogy közölje vele a sötét jövőt,
aztán kicsúszott a kezéből a dolgok irányítása. Maga sem értette,
hogy csapott át hirtelen őrült dühe vad vágyba. Az egyik pillanatban
még ütésre emelte a kezét, a másikban meg már nyalta-falta azokat
az oly ismerős, észveszejtően csábító, telt ajkakat.
Türelmetlenül kezdett járkálni a minden kényelemmel felszerelt
nappaliban. Hol lehet már Nick? Ezer éve elment… Felpillantott a

34
falra szerelt LCD tv-re. A teljesen lehalkított készüléken az egyik
hírcsatorna műsorát sugározták. A jobb alsó sarokban az óra délelőtt
fél nyolcat mutatott. Pontosabban fél órája, hogy távozott, de ez is
egy örökkévalóságnak tűnt.
Határozott léptekkel a hálószoba irányába indult. Az ajtóban
megtorpant egy pillanatra, majd megacélozta magát. Elfordította a
kulcsot a zárban és belökte az ajtót.
A látvány mellbe vágta. Hihetetlen, de a vámpír édesdeden
szundikált a széles franciaágyon. Képtelen volt ellenállni a
kísértésnek és odasomfordálva hozzá végigsimított összeborzolódott
haján. Amelia álmában szinte dorombolva dörgölőzött bele a becéző
kézbe. Alek rögtön visszahőkölt.
Kelletlenül fogta meg a könnyű takarót, ami az ágy lábánál lévő
padra volt dobva és óvatosan betakargatta a lányt, majd kimenekült a
biztonságosnak tűnő nappaliba. Nem merte feszegetni, miért is ez a
nagy törődés.
Nagy-nagy szüksége lett volna egy adag tömény alkoholra.
Méghozzá istenes adagra. Gyere már Nick, hogy az ég szakadna rád!

Amelia elégedetten mosolygott bele az alkonyi félhomályba. Szemeit

még nem nyitotta ki. Fenemód jól érezte magát. Talán lustálkodik
még egy kicsit, mielőtt felkel. Olyan jó meleg volt a takaró alatt.
Csak a keze ne zsibbadt volna el. Aztán, mint akit egy vödör jeges
vízzel öntöttek le, megrohanták a külvilág ingerei és rájött, hogy az
elrablása mégsem volt csak rossz álom…
Egyik karja – amelyik elzsibbadt – a fejtámlához volt bilincselve,
és valami kemény és forró tapadt a testéhez egész hosszában.
Derekára egy súlyos kar nehezedett. A lány nyelt egy nagyot, majd
óvatosan átfordult a hátára.
Aleksandar!

35
 A férfi békésen aludt, szorosan mellette. A harag ráncai
kisimultak jóképű arcán, elégedettség és nyugalom sugárzott róla.
Mintha csak otthon lenne.
Amelia nem is tudta, mit is csináljon. Ébressze fel, vagy maga
keljen fel? Nem jutna messzire. A bilincs mindenképpen az ágyhoz
köti. Csak magát kényszerítené kényelmetlen testhelyzetbe. Jobb
híján megpróbált kissé elhúzódni a férfitól, de az álmában mordult
egyet és birtokló mozdulattal megragadva csípőjét, visszahúzta maga
mellé.
Hát ez nem vált be… gondolta magában Amelia csüggedten. A
legrosszabb mégis az egészben, hogy férfi érintése és jelenléte
zavarba ejtő érzéseket váltott ki belőle. Igyekezett bebeszélni
magának, hogy csak kiéhezett állapota miatt fixírozza rendületlenül
Alek ritmikusan lüktető nyaki ütőerét. A nyál összefutott a szájában,
a gyomra hangosan korogni kezdett.
Egy kicsit… Hisz már úgy is kötelékbe léptek. Mit számít még egy
kortyocska az éltető véréből?
Amelia megrázta a fejét, hogy kiűzze onnan a kísértő
gondolatokat, és inkább halkan megszólalt.
– Alek!
A férfi szemei azonnal tágra nyíltak. Csodálkozva bámult rá,
mintha maga sem értené, hogy is került oda. Égszínkék szemei
felizzottak. A félreérthetetlen düh mellett alig leplezett vágy is
csillogott mélységeiben. Aztán Alek arca megkeményedett, és úgy
kelt ki az ágyból, mintha mi sem történt volna. Szavai élesek voltak,
akár az acélpenge.
– Ne képzelj bele semmit a történtekbe vérszívó, a sorsod
megpecsételődött. Miután megérkeztünk a végső úti célunkhoz,
megszabadítom a világot, és nem mellesleg magamat egy fölösleges
élősködőtől – közben rávillantotta a lányra ellenállhatatlan mosolyát.
– Természetesen, miután kellőképpen kiszórakoztam magam…

36
 Amelia gyomra görcsbe rándult, és nem csak az éhségtől. El kell
menekülnie valahogy… Muszáj!
Alek még visszafordult az ajtóból és úgy vetette oda.
– Hamarosan indulunk… – aztán kiment és kulcsra zárta az ajtót,
ismét.

– Nem maradhatsz vele Londonban Alek! A vámpírok már keresik.

Akármilyen jól kidolgozott is a terved, meg fognak találni. Vinnie és
Poul, a két legjobb emberem, látta a nyomorultakat a klub körül
ólálkodni.
Alek csak morgott az orra alá. Semmi kedve nem volt változtatni
a tervein. Attól függetlenül, hogy akad némi hiányossága, minden
olyan gördülékenyen ment eddig.
Egy hajtásra kiitta az aranyló folyadékot a kezében szorongatott
pohárból. A whisky jólesően égette a nyelőcsövét, és melegséggel
töltötte el a gyomrát.
– Minden a legnagyobb rendben van Öcsi.
Nick indulatosan csapta saját poharát a kis dohányzóasztal
üvegfelületére.
– Az egy dolog, hogy te vagy az idősebb Alek… de ez nem jelenti
azt, hogy okosabb is vagy. Több mint száz évig elzártak a világ elől.
Azóta sok minden megváltozott.
– Ne felejtsd el, hogy genetikai adottságom a gyors
felfogóképesség – szűrte a szavakat a fogai között az idősebbik
testvér, és gyilkos pillantásokat lövellt öccse felé, aki – dacára a
korkülönbségnek – nem volt sem kevésbé kisebb, sem gyengébb
felépítésű, mint Alek. Tulajdonképpen nagyon is hasonlítottak
egymásra. Legfeltűnőbb különbség közöttük a hajuk színe volt. Míg
Alek haja sötét, mint az éjszaka, addig Nick inkább anyja hajszínét
örökölte és szőkébe húzott.

37
 – Beszéltem Connal és Iannal. Még mindig azt mondom, jobb
lenne, ha Edinburghba mennétek. Con azt mondta, hogy biztosít
számotokra egy eldugott menedéket a várostól nem messze.
Conrad MacDarmit volt az edinburghi farkasok vezetője, Ian
pedig az egyik testvére. Ha az ő védelmüket élveznék, biztos, hogy
minden a legnagyobb rendben zajlana le.
Alek még mindig hezitált. Nem tervezte a lányt végigcipelni a fél
országon. Az veszélyes lenne… Megszökhetne… Vagy esetleg nem
lenne képes megölni… Még a gondolatba is beleborzongott. Mégis,
ennek is megvolt az esélye sajnos… Azzal nem számolt, hogy a vér
szava ennyire erősen fog hatni rá.
Ha a testvére tudná, hogy nem is olyan rég gyengéd ölelésben
aludt a kis vérszívójával, biztos hülyének nézné. Így is fintorgott,
hogy még mindig vámpír szaga van. Pedig Isten látja lelkét, nem
tervezte a dolgot. Ezt nem.
Miután bőségesen bereggeliztek és Nick ismét elment a dolgait
rendezni, nem tudott mit kezdeni magával, bement hozzá. A tv műsor
eddig sem kötötte le.
Nézte egy ideig az alvó lány, majd bosszankodva saját
viselkedésén odalépett hozzá, és keményen megragadta a csuklóját.
Amelia meg sem rebbent. Annyira ki volt ütve, hogy nem érzékelte a
cseppet sem finom érintést. A bilincset is csak azért tette vissza rá,
hogy kényelmetlen helyzetbe kényszerítse. Fájdalmat akart okozni
neki, közben önkéntelenül simogatni kezdte selymes haját.
Nem emlékezett rá, hogyan történt, de végül maga is elaludt és
már csak arra ébredt, hogy az ő kis vérszívója érzékien rekedtes
hangon szólongatja. Teste azonnal reagált is, míg agya végül
felfogta, hogy mi történik és lehűtötte túlfűtött vágyait. Ilyen többé
nem fordulhat elő!

38
Ezt pedig a kis nőcske tudtára is adta – gondolta elégedetten. De
csak egy pillanatig tartott elégedettsége, mert ráeszmélt, hogy is
nevezi magában a lányt.
Az Ő vérszívója… Hajaj… Gyorsan meg kell szabadulnia a nőtől,
mert a végén becsavarodik. Vagy belehal a kielégítetlenségbe…
Még az is megfordult a fejében, hogy leugrik az utcára és lezavar
egy gyors, fizetett menetet, de valahogy nem érezte úgy, hogy az
segítene. A teste minden egyes porcikája a szomszédos szobában
raboskodó vámpírért sikított.
– Vagy egyszerűen kinyírhatnád végre és megszabadulnál tőle.
Minek ez a nagy hajcihő? – rángatták vissza a jelenbe Nick szavai.
– Nem! – vakkantotta. – Fizetnie kell. Mindenért.
– Alek! Tudod te, mekkora kockázatot vállalsz? Vladimir nem
kispályás. Örök életedben üldözni fog, sosem szabadulsz a
haragjától. Amelia mégis csak az egyetlen lánya…
– Nem érdekel! Akkor őt is megölöm.
Nick megütközve bámulta a bátyját. Kezdte az őrület határait
súrolni. Mi a fenét művelhettek vele, ami ennyire bosszúra sarkalja?
Amióta visszatért, még egyetlen szóval sem említette. Életének
elmúlt százhúsz évét homály fedte. Csak a legszükségesebbeket
közölte a testvérével.
– Rendben! Elmegyünk Edinburghba – jutott Alek elhatározásra.
– Kelleni fog egy megfelelő járgány…
– Vidd a SUV-ot. Az a legpraktikusabb. Majd felhívom Cont,
hogy várjanak – azzal előkotorta a zsebéből a kocsi kulcsát és egy
összecsukható mobilt. – Benne van minden fontos telefonszám. Ha
Edinburgh közelébe értek, csörögj rá Ianra. Majd ő elkalauzol
benneteket.
Az idősebb testvér undorodva szemlélte a felé nyújtott ketyerét,
majd kelletlenül zsebre tette.
– Tudod, hogy utálom a mobilt.

39
 – Tudom bátyó, tudom! De hát ez a XXI. század. Most ez a
módi… – küldött felé egy öntelt vigyort Nick.
– Vigyorogj csak, te fajankó – morogta Alek, miközben megindult
a lányért a szobába. – Csak meg ne lepődj, ha egy véletlen
kézmozdulattal letörlöm az arcodról…
Testvére szívből jövő hahotája betöltötte az egész lakást.

– Ne nézzen már madárnak Drakovics! Nem a középkorban

vagyunk. Mi az, hogy a lánya jelenleg nem elérhető?
– Señor Da Vila! Nagyon sajnálom. Nem is tudom, hogy
történhetett…
A fiatalabb vámpír haragosan dobbantott ékkövekkel kirakott
sétapálcájával.
– Nem azért rohantam ide lóhalálában, hogy végül azt halljam, a
lánya nem elérhető! Nekem feleségre van szükségem sürgősen, nem
egy fantomra…
– Igaza van uram! Intézkedni fogok…
Vladimiron látszott, hogy majd szétveti az indulat. Nem volt ő
hozzászokva, hogy ilyen lekezelően bánjanak vele. Akármilyen nagy
hatalommal is rendelkezik Da Vila, attól még nem hatalmasabb nála.
Ő volt hazai pályán.
– Ajánlom is… És most, mondja el, kérem, miért is nem
találkozhatok Ameliával valójában?
Vladimir pár másodpercig némán fürkészte a vele szemben, a
karos fotelban terpeszkedő nagyképű vámpírt, aki úgy nézett ki,
mintha egy divatlapból húzták volna elő. Sötét öltöny, keményített
fehér ing, nyakkendő és az az átkozott köves sétapálca. Kegyetlenül
irritálta Vladimir szemét, mert tisztában volt vele, hogy nem díszként
funkcionál. Minden valószínűség szerint halálosan éles penge lapult
a belsejében.

40
 Nem tudta eldönteni, mennyit merjen elmondani neki. Talán az
arany középút… Nem kell tudnia mindent…
– Sajnálatos módon történt egy kis baleset és Amelia lányom egy
rokonunknál ragadt Szerbiában, de már folyamatban van a
hazatérése.
– Értem!
A vámpír fejedelem tajtékzott. A szemét Da Vila nem hisz neki.
Agyában ide-oda cikáztak a gondolatok, megoldást keresve rá,
hogyan is terelje el a mexikói figyelmét. Beszélnie kell Ivánnal is.
Elő kell keríteni Ameliát akár a föld alól, ha szükséges…
– Ha megbocsájt, señor! Utánanézek a dolgok jelenlegi állásának.
Addig is érezze otthon magát. Mindjárt küldök egy szolgálót, ha
esetleg valami kívánsága lenne.
A vendége fölényes fejbólintással hagyta helyben a mondottakat.
Vladimir kis híján a torkának ugrott.
Csak nyugalom! Szükséged van az idiótára! Nyugalom! – próbálta
visszafogni magát. Összeszorított állkapoccsal, és merev tartásban
vonult ki a könyvtárszoba nyomasztó légköréből. Mielőtt még
becsukta volna az ajtót, megütötte a fülét a fojtott beszélgetés, ahogy
a mexikói telefonálni kezdett. Francba!

Mindeközben Jose Manuel Da Vila y Morisco elégedett mosolyra

húzta egyébként jól begyakorolt, szoborszerű merevségbe állított
ajkait.
A patkány a csapdájában vergődik…
A telefont harmadszori csengésre vették fel. Meg sem várta, hogy
beleszóljon az illető.
– Isabel! Azonnal ülj repülőre. Szükségem van rád Londonban –
és kinyomta a készüléket.

41
 Az ajtón halk kopogást követően egy félénk, szőke leányzó lépett
be, és szemeit lesütve fordult az urasághoz.
– Szüksége lenne valamire Uram?
Jose Manuel mélázva szemlélgette az étvágygerjesztő nőszemélyt,
aztán kibökte.
– Rád, leányzó!
A szolgáló szemei a meglepetéstől kipattantak és belefúródtak a
mexikói fekete tekintetébe. A vámpír ajkai pedig rövid időn belül
másodszor is ördögi mosolyra húzódtak.

42
 4. fejezet

Az eddig megtett út nagy részét néma hallgatásba burkolózva tették

meg. A kikerülhetetlen „beszélgetéseik” is csupán parancsszavak
elmormogásából és tőmondatokból álltak. Amelia az ablak felé
fordulva bámult kifelé az elsuhanó sötét tájra. Miután elhagyták
Londont majdnem kibukott belőle a kérdés, hogy hova is tartanak
tulajdonképpen, de végül visszafogta magát. Úgy döntött jobban jár,
ha inkább hallgat. A férfi morcos hangulatából ítélve már az is nagy
engedménynek számított, hogy nem a csomagtartóban kénytelen
utazni, hanem elfoglalhatta a kényelmes anyósülést. Üröm az
örömben a bilincs volt, ami a masszív ajtóhoz láncolta és felsértette
érzékeny bőrét. Nem mintha mindez nagyon számítana, hisz úgy is a
halálba rohannak, ugyebár? Ha a férfin múlik, ő biztosan…
Igazán remélte, hogy a kis GPS készülék segítségével, ami a
díszes fülbevalójába volt beépítve, és amit a mellette ülő
figyelmetlen férfiú nem vett észre, hamarosan a nyomára bukkannak.
El nem tudta képzeli Alek mi alapján válogatta össze az utazó
csomagját, vagy tulajdonképpen minek is, de most csak örülni tudott
neki, hogy ezt a kis ékszert a holmija között találta.
Szórakozottan piszkálgatta a fülében himbálózó kelta
motívumokkal díszített csecsebecsét. Hahh… Mennyit hadakozott az
apjával e miatt a kis ketyere miatt. Folyamatosan úgy érezte, minden
lépését szemmel tartják. És most milyen jól jön. Furcsa fintora a
sorsnak…
A gyomra egyre erőszakosabban jelezte, hogy egynéhány étkezés
kimaradt útközben. Golflabdányira zsugorodott és már-már az
émelygés kerülgette. Úgy tűnt Alek teljesen megfeledkezett eme
43
apróságról, vagy csak ezzel is a tudtára akarja adni, mennyire
megveti, mennyire nem törődik vele. Ugyan minek táplálni egy
halálraítéltet?
Ez az ő éhes szervezetét viszont egyáltalán nem vigasztalta. Nyál
csorgatva gondolt az eddig oly utálatosnak tűnő zacskós vérre, ami a
kényelmes lakásában, a szép és modern konyhájának a hűtőjében
sorakozott. És csak rá várt.
Ezredszerre is elátkozta magát, hogy sikerül folyamatosan ilyen
lehetetlen helyzetbe sodródnia. De hát ez volt az ő formája. Már
kislány korában is mindig a tűzzel játszott. Sose felejti el azt a napot
mikor Alek és ő először találkoztak. És a büntetést sem, ami utána
következett…
Miután Ivan karjai között visszatértek a kastélyba Amelia rögtön a
szobájába menekült. Tudta, hogy az apja nagyon dühös lesz. Ismerte
már a haragját, bár nem attól félt igazán. Inkább a szeretetének
hiányától, sőt a közönyétől… Úgy kezelte, mint valami értékes
ékszert, csecsebecsét. Mindenek Ura! Amelia de szeretett volna
inkább egyszerű kislány lenni, akit szeret az apukája…
Néha-néha sikerült felkeltenie a hatalmas fejedelem figyelmét egy-
egy balul sikerült lépésével, de azzal is inkább csak az indulatát
tüzelte. Fejlődésben lévő elméjével egyszerűen nem tudta elfogadni,
hogy nem számít többet az apjának, mint egy értékes festmény a
falon.
Dacosan vetette magát a hófehér ágytakaróval fedett, baldachinos
ágyacskájára, nem törődve a ténnyel, hogy ezzel teljesen
összekoszolja a makulátlan anyagot. Méregdrága babák és gondosan
hímzett párnácskák landoltak a földön, a mozdulat által a matracban
meginduló hullámzástól. Nem érdekelte. Nem jelentettek neki
semmivel sem többet, mint a szoba többi berendezése. Túl tökéletes
volt minden. Igazi hercegkisasszonyoknak való szoba, kezdve a
baldachinos ágytól, a csodaszépen megfaragott fésülködőasztalon

44
keresztül, a hatalmas ruhásszekrényig, ami dugig volt szebbnél szebb
ruhácskákkal.
Semmi kedve nem volt megszabadulni viseltes öltözetétől. Mintha
az anyag magába ivott volna valamennyit a kis farkaskölyök
felhőtlen kedélyességéből. Irigyelte őt! De még mennyire… Annyira
felszabadultnak tűnt, miközben az ő ezüstgolyócskájával játszadozott.
Úgy szeretett volna a helyében lenni, legalább egy kicsit…
Álmodozását az apja mély, rosszallással színezett hangja törte
meg.
– Kisasszony! Most nagyot csalódtam benned.
Amelia riadtan kapta fel a fejét és belebámult a vámpírfejedelem
sötét, érzelemmentes arcába, aki teljesen kitöltötte az ajtónyílást.
Hatalmasnak tetszett az aprócska, gyerekes szobában.
– Édesapám… – kezdett volna magyarázkodni vékonyka hangon,
de a férfi durván a szavába vágott.
– Csak semmi magyarázkodás. Megszegted a határozott
utasításomat, amely szerint nem hagyhatod el felügyelet nélkül a
kastély udvarát. Ez már magában büntetést von maga után, de hogy
egy nyomorult farkassal keljen téged megtalálnom… Undorító!
– De, Édesapám… – próbálkozott a kislány újfent nyöszörögve.
– Hallgass! – dörrent rá az apja. – Nem érdekel a szánalmas
cincogásod. Ma este nem kapsz enni, és öt percen belül a földszinten
akarlak látni a lépcső alatti cellában. Rád fér egy kis nyugalom, hogy
gondolkodni tudj a tetteid következményeiről – ezzel egyszerűen
hátat fordított – teljes bizonyossággal, hogy akarata teljesülni fog –,
és magára hagyta a gyereket. Így már azt sem láthatta, hogy a lánya
arcára kiül a tömény rettegés.
Amelia megborzongott az emlékek által kiváltott érzelmek
hatására. A lépcső alatti cella… Még ma is felállt a szőr a hátán, ha
eszébe jutott.

45
 Nem volt az más, mint egy aprócska, zárt és sötét lyuk. Nagyon
sötét lyuk. A gyomra rögtön görcsbe rándult, ahogy felidézte a
kínkeserves órákat, amit kénytelen volt a szűk, ijesztő helyiségben
tölteni. Ez rosszabb volt, mintha kitették volna a tűző napra.
Rettegett a szűk, zárt és sötét helyektől. Akármennyire is a vámpírok
lételeme a sötétség. Egyszerűen képtelen volt leküzdeni
klausztrofóbiáját. Az apja pedig tisztában volt gyengeségével, és ezt
rendszeresen ki is használta.
Fázósan dörzsölgetni kezdte az ajtóhoz bilincselt karját.
Hamarosan élelemhez kell jutnia, mert a vércukra kezd vészesen a
minimum alá esni, és ki tudja, akkor mire ragadtatja magát. Már az is
rossz jel, hogy képtelen féken tartani az emlékek által kiváltott
borzongást. Egyre csak futkározott a gerince mentén ez az érzés, és
nincs szüksége még nagyobb galibára, mint amilyenben már így is
csücsült.
Sose gondolta volna, hogy ez még megtörténhet, de most egyre
jobban vágyta testőrei fojtogató közelségét. Futólag fogva tartója
keményen feszülő arcélére sandított, aztán újra kibámult az ablakon.
Segítség! – sikította némán a semmibe.

Úgy tett, mint akit egyáltalán nem érdekel a lányon szemmel

láthatóan végigfutó érzelmek hullámzása. De ez csak a látszat volt.
Hazugság… Alek belsejét teljesen elemésztette a kíváncsiság és az
önkéntelen szorongás, ahogy Amelia arcán váltakozott a fájdalom, a
rettegés és a melankólia. Valószínűleg maga sem vette észre, hogy
mennyire kifejező az arca, még így féloldalasan is, ahogy kibámul a
semmibe.
Kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. A harag és a
gyűlölet, amit még nem is oly rég táplált iránta egyre jobban
csillapodni látszott és erőnek erejével volt kénytelen újra és újra

46
feltüzelni, mert még a végén teljesen elillan. Már bánta, hogy hagyta
magát rábeszélni erre az utazásra. Semmi gond nem volt a saját jól
kidolgozott terveivel. Mostanra megkezdhette volna bosszújának
következő fázisát. A lány rég nyüszítene, ahogy végül ő is tette,
miatta. Önkéntelen megrándult, ahogy a fájdalmas emlék
előtolakodott elméjének rejtett, sötét zugából…
Fogságának negyedik vagy ötödik évében történhetett, hogy a jól
őrzött és titkos börtönének új vezetője érkezett. Alek sebekkel és
zúzódásokkal tarkított testét az utasítására odaláncolták egy masszív
kőfalhoz, végtagjait kifeszítették. Moccanni sem bírt. Akkor
találkozott a vérszívóval először, de a kép kitörölhetetlenül beleégett
az emlékezetébe. Amit addig műveltek vele, kedves simogatásnak
tűnt, az ezt követőkhöz képest.
A vámpír alapjában véve nem volt egy ijesztő jelenség.
Valószínűleg genetikai mutációk által, se nem volt olyan magas, se
olyan jól fejlett, mint a többi fajtársa úgy általában véve. Vékony,
görcsös testén szinte lógtak a ruhák. Ápolatlan, vékonyszálú,
egérbarna haja meredezett minden irányba. Inkább tűnt
szerencsétlen hajléktalannak, mint erőskezű vezetőnek. A többi
vámpír mégis, mintha tartott volna tőle. Akaratlanul is hátráltak egy
lépést, mikor ellépdelt mellettük.
Ahogy közeledett felé, Alek felemelte gyógyulófélben lévő, de még
jócskán duzzadt arcát és egyenesen belebámult a vámpír
visszataszító képébe. Akkor megértette a dolgot. Már tudta miért
félnek tőle a többiek. Sárgásan égő szeméből annyi gonosz erő áradt,
hogy még ő is meghökkent. Az nem szólt semmit, csak felemelte a
kezét és bütykös ujjaival csettintett egyet.
Két vámpír rögtön vigyázzba vágta magát, majd hanyatt-homlok
rohantak és hozták az ajtó melletti kis asztalkára kikészített
eszközöket.

47
 Alek összeszorította a fogait, hogy majd összeroppantak.
Tisztában volt vele, hogy mi vár rá, de még ennyi idő után sem volt
képes felfogni az agya, hogy ezeknek az állatoknak az a legkedvesebb
szórakozása, hogy őt kínozzák.
– Fogjátok le a fejét – zengett a vezető rekedtes hangja – itt az
ideje, hogy a kutya végre megtanulja, nem „illik” egy ilyen korcsnak
a parancsolója szemébe néznie.
Megragadták a fejét két oldalt. Hiába morgott rájuk, erős
szorításuktól, mintha lebénultak volna a nyakizmai.
A vámpírok vezetője ez idő alatt komótosan kinyújtotta a kezét és
elvett egy kis tálkát a felé tartott tálcáról. Éles körmökbe végződő
ujjaival szétfeszítette Alek szemhéjait. A farkas egyébként is üres
gyomra görcsbe rándult, ahogy a vámpír keze határozottan közelített
szemgolyója felé. Pupillái kitágultak.
– Na, most bámulj, kutya! – rivallt rá és némi szemcsés,
piszkosfehér valamit szórt védtelen szemébe.
A farkas az első pillanatban nem érzett semmit, csak az éles
kristályok szurkálását, aztán az a micsoda elkezdett feloldódni. Akár
ha apró tőrök millióit szúrták volna bele a szemgolyójába.
Megvonaglott a fájdalomtól. Könnyei önkéntelen eredtek el, hogy
kimossák az irritáló anyagot. Csakhogy, ezzel nem javult a helyzet,
inkább fokozódott a maró érzés. Alek ebből sajnos rögtön tudta, hogy
mi az, amivel kínozzák. Só!
Összeszorított fogai közül visszafojtott kiáltás szűrődött ki. Semmi
más nem tudott akkora fájdalmat okozni, mint egy csipet só. Méreg
volt felsebzett húsának.
Mikor pár perc múlva a másik szemgolyóját is ugyanígy
elárasztotta a maró, égető kín, már nem volt képes visszafojtani a
fájdalmas üvöltést, ami fojtogatta a torkát.

48
 Mindez pedig csak a kezdete volt egy hosszú, évekig húzódó
tortúrának, amibe egymást váltogatták a gyötrelmesebbnél
gyötrelmesebb megpróbáltatások…
Görcsösen pislognia kellett, miközben elhessegette a még mindig
túl élénken az emlékezetében élő képeket. Ujjai oly erővel szorították
a kormányt, hogy már-már teljesen elfehéredtek.
Gyors oldalpillantással megállapította, hogy Ameliát elnyomta a
fáradtság és valószínűleg az éhség, mert csukott szemmel dőlt neki
az autó oldalának, arca sápadt volt és vértelen, légzése felszínes és
lassú.
Pillantása keresztül siklott az ernyedt, nőies testen, aztán
megállapodott az arca mellett elsuhanó tájon. Még a sötétített üvegen
keresztül is szemmel láthatóvá vált, hogy hamarosan hajnalodik.
Alek a benne lakozó, bosszúra szomjas lény buzdítására résnyire
nyitotta az elektromos ablakemelővel, az Amelia felől eső ablakot.
Éppen csak annyira, hogy ha megkezdődik a világosodás, egy
vékonyka sugárban a nappali fény elérje a lány védtelen arcát és
nyakát. Egyszerűen csak fájdalmat akart okozni.

Enyhe elégtétellel figyelte a szőnyegen elterülő, nagydarab vámpírt.

Hártyás szárnyai kicsavarodva, élettelenül lógtak a vállairól. Arcáról
és lecsupaszított mellkasáról ömlött a vér.
– Az volt az egyetlen feladatotok, hogy a lányomat vigyázzátok.
Se több, se kevesebb. És még ezt is képesek voltatok elszúrni –
emelte tekintetét Vladimir a szobában tartózkodó másik vámpírra.
Hangja nem volt se túl hangos, se indulatos. A két testőr hátán mégis
a hideg futkározott tőle. Ivan – aki a kisebb büntetést kapta, és most
az ajtó mellett a falhoz húzódva figyelte uralkodóját – tért magához
először.
– Uram! Nagyon sajnáljuk…

49
 – Ne! – vágott a szavába a fejedelem. – Semmi kedvem
végighallgatni egy újabb magyarázkodást. Egyelőre megelégszem
ennyivel is. De… – a szó pár pillanatig baljóslatúan lógott a
levegőben – nincs több hiba, mert legközelebb nem leszek ilyen
engedékeny – jelentőségteljesen végignézett a földről éppen
feltápászkodni próbáló Jocón. – És most pucolás! Kerítsétek elő
Ameliát, akár a föld alól is, de azonnal.
A két vámpír fejvesztve menekült ki a könyvtárszoba
félhomályából, és magára hagyták urukat borús gondolataival együtt.
Vladimir vállai fáradtan ereszkedtek meg, ahogy az alattvalói
távoztak. Arca fájdalmas grimaszba rándult. Tehetetlenségében teljes
erejéből rácsapott a keményfa íróasztal tükörsimára csiszolt lapjára.
A tömör anyag reccsent egy nagyot kínjában, majd engedve az
erősebbnek, behorpadt.
A vámpírok fejedelme nem is törődve a kitűnő és drága
bútordarabon esett csúfos kárral, lerogyott a bőr, karos fotelba és
belesüppedt a vészterhes emlékek áradatába.
Több mint háromszázötven éve tisztában volt vele, hogy ez a nap
bármikor bekövetkezhet. Számított is rá tulajdonképpen – hisz
megjósolták –, de abban bízott, hogy mire itt lesz az idő, sikerül a
lány dolgát elrendeznie egyszer s mindenkorra.
És hogy miért is nem jött össze eddig?
Mert az a nyamvadt dél-amerikai nem akart nősülni. Hiába
szervezkedett már időtlen idők óta. Egyszerűen képtelen volt rávenni
a nászra. Hasztalan adta egyik bált a másik után, öltöztette a lányát
elegáns, konzervatív ruhákba – amiket a férfi előnyben részesített –,
az örökös már-már tüntetőleg tudomást sem vett róla.
Ebből viszont az a kérdés következhetne, hogy miért is nem
választott másik jelöltet? Tulajdonképpen megtehette volna, mert
volt még három vámpír fejedelem a világon – az észak-amerikai, az
ausztrál és a közel-keleti –, de mindközül a dél-amerikai volt a

50
legerősebb család, a legtöbb pénzzel és legbefolyásosabb
kapcsolatokkal. Esztelenség lett volna alább adni a dolgot…
Szüksége volt rá, hogy az övé legyen az a terület. Arról nem is
beszélve, hogy odaígérte Russellnek, az észak-amerikai
fejedelemnek a mexikói területeket, adósság fejében…
Végezetül már ott tartott, hogy valahogyan megzsarolja, vagy
kényszeríti a nyavalyást, mikor az a múlt héten hirtelen
bejelentkezett, és azonnal a lényegre térve megkérte Amelia kezét.
Vladimir köpni-nyelni nem tudott döbbenetében, de villámgyorsan
összeszedte magát és újult erővel kezdte szövögetni a terveit, amikről
már azt hitte sose valósulnak meg.
Ha az a mocsok farkas nem pont most bukkant volna fel, Amelia
jelen pillanatban már Da Vila felesége lehetne. És hiába a jóslat, a
vérköteléket még egy ilyen erős jelenség sem tudná megszakítani.
Mindenről az a kutya tehet…
Az a vészterhes nap örökre beleivódott az emlékezetébe, mikor
közölték vele, hogy az ő lánya fogja elárulni a családot azzal, hogy
összeáll egy farkassal, és a születendő gyermekük lesz a fajok
újjászületésének előfutára. Pont az ő ivadéka…
Arra is tisztán emlékezett, hogy először szívből jövően kikacagta a
vén boszorkányt. Csakhogy az ősöreg kriptaszökevény olyan komoly,
határozott tekintettel bámult bele az arcába, hogy pár pillanat
elteltével befészkelte magát szívébe a kétség. Mi van, ha mégis igazat
mond?
Megragadta erős karjával az asszony aszott nyakát és jól
megszorongatta.
– Hazudsz! – kiabált rá felindultan.
A banya meg csak bámult rá azokkal a vizenyős, szürke szemeivel
és egy szót sem szól. Nem tiltakozott, nem erősködött. Vladimiron
pedig a rettegés hideg áramlatai száguldottak keresztül.

51
 Elrántotta a kezét az öregasszonyról, mint akit megégetett az
érintése, és hátrált néhány lépést. Mindenek Ura! Ez nem lehet! Vele
ez nem történhet meg…
Rögtön bevillantak neki az emeleten békésen szundikáló csecsemő
képei. Annyira akarta ezt a gyereket. Az sem érdekelte, hogy az anyja
belehalt a szülésbe. Majd lesz másik asszonya, ha szüksége lesz rá. A
lényeg, hogy a várva várt gyermek él és erős. A lánya. Hatalmi
törekvéseinek záloga, a családok egyesítője… És akkor most kiderül,
hogy ő lesz majd az, aki végül elárulja…
– Kifelé! – süvöltött a hangja, ahogy a boszorkányra üvöltött. –
Tűnj a szemem elől banya!
Az öregasszony szó és nyom nélkül távozott, úgy ahogy érkezett.
Vladimir pedig egyedül maradt a kétségeivel.
Nem történhet meg! Meg kell akadályoznia. Nem tudná elviselni a
szégyent, hogy ha az ő utóda összeállna egy farkassal. Akkor már
inkább megöli a kis árulót.
Eszeveszett dühvel iramodott neki az emeletnek, és berontva a
gyerekszobába rögtön a bölcső mellett termett. A gyereklány, aki a
kicsire vigyázott, rémülten menekült ki a helyiségből.
A vámpírfejedelem felkapta az alvó csecsemőt és durván a
magasba emelte. A kislánynak azonnal kinyíltak a szemei és
kíváncsian bámulta az apja zord arcát.
Vladimir erőteljesen megrázta párszor, de a borostyánszín
szemekben nem tudott felfedezni semmiféle félelmet. A kicsi el sem
sírta magát a méltatlan bánásmód miatt. Ekkor a férfi tudta már,
hogy nem végezhet vele. Más megoldást kell találnia a problémára.
Meg kell akadályoznia, hogy a lánya valaha is találkozzon a
farkassal. Egy lánygyermeket már elveszített. Ezt, muszáj életben
tartania.
A természetfelettieknek általában kettő, nagyon ritkán három
utóda lehetett. És ő már kihasználta mindkét esélyét. Nem

52
kockáztathatta meg, hogy elpusztítja a kis vakarcsot, de már nem
sikerül összehozni a harmadikat. Arról nem is beszélve, hogy fia is
születhet, ami nem sokban lendítené elő nagyra törő elképzeléseit.
Egy fiú örökös még a végén a hatalmára törne.
Szerencsére másodszorra is lánnyal áldotta meg az ég. Már azt is
tudta kihez szándékozik feleségül adni őt.
Leengedte a babát a magasból és visszafektette a bölcsőbe,
megkönyörülve ezzel rajta. Életének talán legirgalmasabb
cselekedetét vitte akkor véghez, de megeshet, hogy ez okozza majd a
vesztét is.
Éles kopogás szakította félbe a gondolatmenetét, majd nyílt az
ajtó és Ivan dugta be a nyíláson a fejét.
– Uram! Megtaláltuk a lányt. A nyomkövető szerint észak felé
tartanak…
Vladimir kurta vicsorgással válaszolt csak:
– És még mindig itt vagytok?! Indulás! Hozzátok haza. Most!
Ivan azonnal engedelmeskedett a parancsnak és távozott.
A fejedelem arcán enyhe mosoly terült szét. Talán még nincs
minden veszve.

53
 5. fejezet

Valami kegyetlenül égette az arcát, de annyira fáradtnak érezte

magát, hogy képtelen volt kitörni az álom puha öleléséből.
Álmaiban visszatért a múltjába. Ismét az, az aranyszínű, csipkés
ruhaköltemény volt rajta, amit élete első álarcosbálján viselt. A puha
selyem lágyan ölelte körül vékony, de már formásodó nagylánytestét.
A kastélyuk hatalmas báltermében óriási tömeg verődött össze. A
világ minden tájáról érkeztek hozzá elegáns vámpírok és gyönyörű
vámpírnők, hogy megünnepeljék a tizenhatodik születésnapját,
természetesen mind díszesebbnél díszesebb ruhákban és maszkokban.
Amelia kissé fojtogatónak érezte a figyelmüket és kutakodó
tekintetüket. Mintha tudnának valamit, amit ő nem. Mintha
keresnének rajta valami szembeötlőt, ami nincs. Valami fontosat. De
hát ez nem lehet. Nem volt rajta semmi furcsa.
Végzetesen átlagos kinézetű, magasságú és szerény véleménye
szerint elég alkalmazkodó típusú lény volt. Semmi rendkívüli, azon az
egyszerű tényen kívül, hogy vámpírnak született, de ez ellen sajnos
nem tehetett semmit. Nem az ő döntése volt.
Mindettől függetlenül, tulajdonképpen élvezte is a színes
forgatagot, a zenét, a táncot, hisz oly ritkán volt alkalma másokkal
találkozni, mint a kastély személyzete, zordon apja – akit inkább
került, ha lehetett – és a testőrei, akiktől képtelen volt szabadulni.
Csak… Valami vagy valaki hiányzott. Nem tudta honnan ez az érzés,
de egyre erősebben élt benne. Valakinek még itt kellene lennie…
Aztán elkapta egy furcsa bizsergető érzés, ami felkúszott a gerince
mentén és a tarkóján lévő apró pihéket felállásra késztette.
Megérkezett! – súgta egy belső hang.
54
 Óvatosan körbekémlelt a teremben, de nem látott senki olyat, aki
most érkezett volna. Elszontyolodva fordult meg és kibámult a
méretes erkélyablakon. Talán egy kis friss éjszakai levegő jót tesz
zilált idegeinek. Határozottan megindult az erkély felé, de Ivan
rögtön az útját állta.
– Kisasszony? – nézett rá kérdő tekintettel.
Ameliát elöntötte az indulat.
– Ugyan már! Még egy kis friss levegőt sem szívhatok egyedül? –
sziszegte a fogai között. – Nem megszökni akarok. Csak az erkélyre
kimenni.
– De kisasszony! Az édesapja megparancsolta…
– Tudom mit mondott az apám – vágott a szavába a lány. – De az
erkélyre csak kimehetek egyedül. Nem lesz semmi bajom – azzal
félrelökte a tehetetlen testőrét és folytatta az útját kifelé.
Mikor végre becsukta maga után a nehéz üvegajtót
megkönnyebbülve dőlt neki egy pillanatra. Megcsinálta. Ha csak egy
rövid időre is, de sikerült levakarnia magáról Ivant meg Jocót.
Jókedvűen sétált oda az erkélykorláthoz – amit két méretes,
cserépbe ültetett tuja takart el a bálteremből esetleg kibámulók elől –
, és lazán rákönyökölt. Teli tüdőből szívta magába az enyhén csípős,
hegyi levegőt és a csillagokat bámulta.
Nem sokáig tartott azonban a meghitt pillanat. Éles hallásának
köszönhetően rögtön felfigyelt a halk neszezésre a háta mögül. Már
éppen kiáltásra nyitotta a száját, de egy erős marok betapasztotta
azt, és így a hang bennrekedt, miközben egy másik, szintén acélosan
erős kar a derekára fonódott, majd megpördítette.
Amelia pillanatok alatt egy kemény mellkasnak szorult, egy nem
kevésbé kemény ölelésben. Várta a félelem előtörését, ami mindig
rátört, ha váratlan dolog történt vele, de furcsamód elmaradt.
Helyette inkább körülölelte valami egzotikus, fűszeres illat és
beburkolta lágy selymességébe.

55
 – Ki vagy te? – lehelte önkéntelen, mikor a szája szabaddá vált,
és próbálta kifürkészni az idegen vonásait, amit a sötét maszk szinte
teljesen eltakart. Csak erős, kissé szögletes álla tűnt elő és élénk kék
szeme, ami valósággal világított a sötétében.
– A végzeted, Hercegnő... – jött a fojtott válasz.
A lány megborzongott a bársonyosan férfias hangtól,
akármennyire is fenyegetőnek kellett volna hatnia rá. Behunyta a
szemét, várva az elkerülhetetlent, de valami egészen más történt,
mint amire számított. Erős ujjak ragadták meg finom állát, és felfelé
irányították, majd egy forrón követelőző száj lecsapott szűziesen telt
ajkaira.Az egész nem tartott a másodperc tört részéig, de Amelia
szívébe és lelkébe örökre bevésődött. Az első csók…
Aztán már csak arra ocsúdott fel, hogy eltűnt a forró ölelés, a
bódító illat. Egyedül maradt az erkélyen, mintha nem is lett volna ott
soha senki. Csak ajkainak vad lüktetéséből tudta, hogy nem képzelte
az egészet.
Önkéntelen végigsimított csóktól duzzadt száján. Ő volt az. Tudta.
Az, akit mindig is hiányolt. Bárki is az. Elhessegette a zsibbadást a
végtagjaiból és megindult vissza a bálterem forgatagába.
Erről nem tesz említést senkinek. Semmi szükség rá, hogy
bonyodalmakba keveredjen, maradjon ez inkább az ő édes, kis titka…
Amelia nyöszörögve próbált kitörni az álom fogságából,
miközben úgy érezte, mintha felgyulladt volna az arca. A fájdalom
az elviselhetetlenség határait súrolta. Aztán egy vadul dühös ordítás
teljesen magához térítette.
– Te szuka! – üvöltötte Alek.
Szemei erre azonmód tágra nyíltak. Legnagyobb meglepetésére a
nyomkövetővel ellátott fülbevalója fityegett a férfi ujjai között.

56
Két érzés viaskodott benne egyformán erősen. A düh ott forrt egész
lényében, amióta rájött milyen egyszerű módon sikerült a lánynak
kicseleznie. Az indulattól a feje majd szétrobbant. Másrészről az
aggodalomtól majd eszét vesztette. Amelia arcának bal oldala, a füle
és nyakának kecses íve vészesen megperzselődött. És valamiért nem
úgy nézett ki, mint ami egyhamar be akarna gyógyulni. Pedig már
egy útszéli panzió elsötétített szobájának hűvösségében tartózkodtak,
kirekesztve onnan a nappali fényességet.
Amelia ernyedten, már-már élettelenül feküdt az ágyon. Alek
kénytelen volt beismerni, hogy nem volt olyan, mint a többi vámpír.
Semmi gonoszság nem sugárzott belőle… Arról nem is beszélve,
hogy már rég regenerálódnia kellett volna.
Ennél a pontnál a képbe lépett a lelkiismeret furdalás is, hisz
tulajdonképpen ő volt mindennek az okozója, akármennyire is a
pokolba kívánta a nőt és a köteléket, ami közöttük létre jött. Ha
elismeri, ha nem, mégis csak az asszonya…
Az asszonya, aki mindenáron megpróbálja átverni és kicselezni –
gondolta, a következő pillanatban pedig a fogai már össze is
szorultak dühében. A díszes kis ékszer, amit az előbb vett ki
óvatosan felhólyagzott fülcimpájából, égette az ujjait.
A szukája nyomkövetőt aggatott a fülébe.
Tenyerébe zárta az apró ketyerét és porrá zúzta, majd indulatosan
a másik füléből is kitépte a csecsebecsét, nem törődve azzal, hogy
esetleg fájdalmat okoz a lánynak, aki már így is tágra nyílt
szemekkel bámult rá.
De hát mit is várt egy vámpírtól? Maga sem értette, hogy nem
vette eddig észre. Mert ha teljesen őszinte akart lenni, voltak arra
utaló jelek, hogy a lány készül valamire. Túl könnyen elfogadta a
rabság tényét, mintha nem is tartana az elkövetkező bosszú
árnyékától.

57
 Azt az idegesítő kis gondolatot már nem akarta figyelembe venni,
hogy ha annyira nagyon szándékában állna megkínozni, már rég
túlehetett volna rajta. Azzal próbálta áltatni magát, hogy a megfelelő
helyre és pillanatra vár.
Most viszont sürgősen ki kell agyalni valamit, mert ha a vámpírok
bemérik a tartózkodási helyüket, fuccs a terveinek. Ha van egy kis
szerencséje, akkor talán rendelkezik még egy éjszakányi előnnyel.
Csakhogy addig is kell valamit kezdenie a lánnyal. Erre sajnos
nem volt felkészülve. Nem szerepelt az elképzelésében már az utazás
sem, nem hogy a várakozás.
Az ellentmondásos érzések viharában megragadta a hozzá
legközelebb lévő tárgyat – ami jelen esetben egy éjjeli lámpa volt –
és dühében a falhoz csapta. Az nagyot csattanva vált apró
cseréptörmelékké.

Amelia nagyot nyelt kínjában.

Lebukott… Lebukott, és halványlila gőze sem volt, hogy mit fog
erre a férfi reagálni. Az arckifejezése nem sok jót ígért. Jóképű
vonásait eltorzították az éppen csak visszatartott indulatok,
szemeiben gyilkos szikrák pattogtak.
Az éjjeli lámpa rommá válása riasztotta fel teljes zsibbadtságából.
A fület bántó hangtól kissé összerezzent. Félelme, ami hol
erősebben, hol gyengébben, de végigkísérte közösen eltöltött
pillanataikat, most mégis, valami megmagyarázhatatlan dolog
folytán, elpárolgott.
Ott belül, mélyen, nagyon mélyen a bensőjében tudta, érezte, hogy
Alek képtelen lenne igazán bántani őt. Valami makacsul azt
szajkózta, hogy összetartoznak, és ez nem csak az ősi vérkötelék
szava volt. Egy felsőbb hatalom azt akarta, hogy együtt legyenek,
már jóval azelőtt az ominózus harapásos eset előtt is. Akárki,

58
akárhogy próbálta megakadályozni, az útjaik folyton keresztezték
egymást. Ameliát pedig egyfolytában kínozta a sóvárgás valami után,
amit nem tudott megmagyarázni. Vagy nem akart. A tudatalattija már
százhúsz éve küldte akkurátusan a jeleket, és ő erről erősen nem vett
tudomást. Csak mindenféle kifogásokat gyártott ahelyett, hogy
elfogadta volna a megmásíthatatlant…
Most azonban végérvényesen kezdett elege lenni mindenből és
mindenkiből. Mást sem csinálnak vele, csak rángatják hol ide, hol
oda, mintha nem is lenne szabad akarata. Cseberből vederbe került.
Eddig az apja utasítgatta, most meg ez a tuskó – aki merészelte
elrabolni és fenyegetni – kéri számon rajta, hogy kihasználta a
kínálkozó alkalmat. Öntelt férfiak!
Az arca égett, kopogtak a szemei az éhségtől, az idegei lassan, de
biztosan felmondják a szolgálatot... Úgy érezte, neki már nincs
veszteni valója, így hát dühösen támadt rá a farkasra.
– Mi lesz már? Üss meg, ölj meg, kínozz a végtelenségig, de
történjen végre valami. Ez az ide-oda cipekedés teljesen lefáraszt.
Legnagyobb megelégedésére a férfi döbbent arckifejezéssel
bámult le rá. Nem is baj. Itt volt az ideje, hogy rájöjjön az
„asszonykája” nem is annyira nyúlszívű, mint ahogy látszik. Igenis
szorult belé némi bátorság, ha nem is túl sok. Közben minden dühe
ellenére, éhes szemeit képtelen lett volna elszakítani Alek nyaki
ütőeréről. Ízlelőbimbói még mindig tisztán emlékeztek vérének
mámorító izére. A kísértés hatalmas volt, és az idő múlásával egyre
fokozódott. Csak sajnos éhsége erősödésének függvényében, az
életenergiái fokozatosan csökkenő tendenciát mutattak. Nem maradt
más fegyvere, csak a provokáció. Talán sikerül annyira feldühítenie
Aleket, hogy elveszítse a józan eszét. Egy gondolkodni képtelen
„állatot” könnyebb kicselezni.

59
 – Gyerünk, kutya. Ha sokat hezitálsz, a végén beérnek minket a
testőreim, és elvisznek egy olyan helyre, amit nem szeretnél
megismerni...
A farkas láthatóan megrándult, ahogy a szavak értelme eljutott
hozzá. Szemei pillanatról pillanatra változtak. A döbbenetet
felváltotta a hitetlenkedés, majd a fokozódó indulat, végül a perzselő
düh. Elővillantak éles karmai, amit belevájt a tenyerébe, hogy
kordában tartsa a benne élő fenevadat.
Ez volt az a pont, mikor a dolgok elszabadultak, és teljes
mértékben kicsúsztak mindkettőjük irányítása alól.
Ahogy a kiserkenő vér – ami a karmok által ejtett sebből
szivárgott – végigcsorgott a férfi zárt öklén, Amelia pupillái
kitágultak, orra megtelt a hívogató illattal, száját elöntötte a nyál, és
végül a szemfogai is előtörtek.
Teste túlságosan szomjazta a vért. Nem tudott az ösztönének
megálljt parancsolni. Az átvette felette az uralmat, adrenalin löketet
pumpálva az ereibe. Mivel a férfi úgy hozta be a szobába, hogy nem
kötözte meg, most szabadon mozogva támadhatott rá. Egyszerűen
levadászta, amire szüksége volt.
Maga sem értette hogyan sikerült ledöntenie a lábáról egy ereje
teljében lévő, ráadásul dühös farkast – aki jóval nagyobb is nála –, de
megtörtént. Az elméje, akkor kezdet valamelyest kitisztulni, mikor
már percek óta szürcsölte a vért Alek feltépett nyaki artériájából.
Érezte, ahogy a teste a halhatatlan vér hatására azonnali
regenerációba kezd, az ereje megsokszorozódik és... és a vágy elemi
erővel tör elő a bensőjéből. Lüktetve, követelve, fájdalmasan.
Miközben felemelkedett kissé, tudatosult benne milyen helyzetben
is leledzik tulajdonképpen. Alek a földre teperve, karjai a saját keze
és szárnyai – Te jó ég! Még a szárnyai is előtörtek? Meg sem
érezte… – által a padlóhoz szögezve, ő pedig terpeszben üldögél a
férfi csípőjén.

60
 Jóllehet valami undor- vagy indulatfélét várt a farkas részéről,
annak szemeiből csak a kínzó szenvedélyt lehetett kiolvasni. Majd a
keskeny csípő megmozdult alatta, és félreérthetetlen mozdulattal adta
a tudtára, hogy nem csak az ő öle lüktet a kielégítetlen vágytól.
Amelia sutba dobva minden józan megfontoltságát, lágy
lovaglásba kezdett, miközben újra előrehajolt és ajkaival súrolva
előbb a férfi borostás állát, majd a szája sarkát, végül birtokba vette
azt.
Az érzés, hogy végre ő a kezdeményező fél, részegítő hatással
volt rá. Örömében elengedte Alek karjait, és a pólón keresztül
rátapasztotta kidolgozott mellkasizmaira a tenyerét. A meleg test
még az anyagon keresztül is ínycsiklandó nyalánkságnak tűnt a
számára.
A férfi pedig a helyett, hogy lelökte volna magáról – mert immár
megtehette volna –, inkább megkaparintotta a lány alsó ajkát, és
beszippantva a szájába, finoman ráharapott. Közben a csípőjét is
megragadta, és ha lehetséges még jobban nekifeszítette az
erekciójának. Amelia körül sziporkázni kezdett a világ, és élvezettől
hangos nyögdécselés hagyta el torkát. Bőre bizserget az
ingertúltengéstől, hüvelye síkosan, vibrálva követelte az érintést.
A kitartó, hangos dörömbölés, ami a fal felől hullámzott feléjük,
nehezen tudott csak betörni a tudatukba.
– Csend legyen már, az Isten szerelmére… – jött a felháborodott
kiáltozás. – Van itt olyan, aki pihenni is szeretne még hajnali hatkor!
Amelia megszégyenülten húzódott hátrébb, nekitolatva a falnak.
Szárnyai fájdalmas feszülést követően visszahúzódtak lapockájának
bőre alá. A kitörés helye pillanatok alatt behegedt. Csak a szakadt
felső mutatta honnan is bújtak elő nem olyan rég. A varázs, ami
eddig körülfonta őket, teljesen elpárolgott.
A lány végignézte, ahogy Alekben tudatosul a helyzete mibenléte,
majd zavartan felpattan, és szó nélkül berohan a fürdőszobába. Az

61
ajtó elég zajos becsapódását követően, Amelia feje mellett a
szomszéd ismételten verni kezdte a falat.
– Fogják vissza magukat odaát, vagy legközelebb hívom a
gondnokot! – ordította.
– Visszafogtuk… – suttogta bele a lány a félhomályba.

62
 6. fejezet

Ideges, feszültséggel teli légkörben suhantak az autópálya sima

aszfaltján. A Rover csak úgy falta a kilométereket alattuk. A
hangszórókból dobhártyaszaggatóan üvöltött a Metallica zenéje.
Ivan mereven előreszegezett pillantással taposta a gázt. Sajnos
nem sok idejük marad hajnalig. Hamarosan menedékbe kell
húzódniuk, mert még a sötétített üvegek sem védik meg őket a
felkelő nap égető sugaraitól.
Hogy a jó fene bassza meg a rohadt kutyáját… Holtbiztos, hogy
azért választotta ezt az időpontot, mert holdtöltekor nem képesek az
illanásra, és ezzel is lassítani akarta őket.
Nem sok minden volt az életében, amit ennyire bánt volna, mint
azt, hogy nem ölték meg a korcsot, mikor lehetőségük lett volna rá.
Egyetlen aprónak indult baklövés miatt, most kénytelenek fogócskát
játszani a farkas fattyúval és Vladimir elkényeztetett fruskájával…
A vámpír egyre jobban kezdett kételkedni vezetője ép elméjében,
sőt még az a hihetetlenül merész gondolat is felsejlett már benne,
hogy nem lenne-e jobb a családnak, ha másik uralkodót
választanának. De ez csak halvány, gyenge elmélet volt, addig
biztosan, míg nem talál követőkre a titokban ugyan, de egyre jobban
zúgolódó alattvalók között.
– Mennyi időnk van még? – vakkantotta inkább Joco felé, miután
lehalkította kissé a zenét, szándékosan visszaterelve gondolatait az
eredeti mederbe.
Az alacsonyabb rangú vámpír alázatosnak tűnő fejbólintással
pillantott az órájára és késlekedés nélkül válaszolt. – Huszonöt perc,

63
de inkább húsz, mert még azt az időt is bele kell kalkulálnunk, amit
az autó és a menedék között meg kell tennünk.
Ivan indulatosan kezdte a szemeit forgatni. Okostojás! Mintha
csak a relativitáselmélet tudományos elemzését kérte volna.
– Akkor tedd magad hasznossá barom, és keress valami megfelelő
helyet…
Joco szó nélkül teljesítette az utasítást és a csúcsteljesítményű
navigációs rendszerrel kezdett foglalatoskodni. Pár percen belül elő
is állt a megoldással.
– Ötven kilométernyire innen van egy nagyobb kiterjedésű erdő a
pálya mellett. Ezzel a tempóval pontosan tizenöt percen belül
odaérhetünk, a pihenőhelyen pedig éjjel-nappali motel is működik.
Tehát még arra is marad időnk, hogy körülnézzünk, mielőtt végképp
felkel a nap.
Feladom! – eresztett meg egy sóhajt magában a rangidős vámpír.
Idestova háromszázötven éve dolgoztak együtt, Ivan mégsem volt
képes megkedvelni a társát. Egy okoskodós pojáca volt, nem vitás.
Nyámnyila, használhatatlan talpnyaló. Csoda, hogy eddig még nem
tette el láb alól. Bár ha jobban belegondolt egy haszna azért volt.
Simán rá lehetett kenni minden baklövést, hogy aztán végül mindig ő
kapja a nagyobb büntetést. Áh, kár még a gondolatot is fecsérelni
erre a bohócra…
Minél előbb elkapják a szökevényeket, annál hamarabb térhet
vissza a Kastélyba, és annál hamarabb fogja megtudni, mit is
akarhatott tőle a dél-amerikai örökös, mielőtt megzavarták volna őket
az indulásuk előtt.

Megütközve szemlélte nyakának széttépett bőrét a falra biggyesztett

tükörben. A nő megharapta. Ismét… Alek ujjai elfehéredtek, ahogy a
mosdó szélét szorongatta, még mindig a pár perce lejátszódott

64
események hatása alatt. Teste, mint az íj, úgy fel volt spannolva.
Fogalma sem volt róla, hogy létezik ekkora fájdalom és érzéki vágy
egyszerre. Annyira kívánta a szobában lévő nőt, hogy azt szavakkal
ki nem lehet fejezni.
Abban a szent pillanatban, mikor az rávetette magát, ő elfelejtett
mindent. Bosszút, háborút, kínzást egyaránt. Csak Amelia létezett, az
illata, ami bódulatig telítette a tüdejét és puhán nőies teste, ami az
őrületbe kergette.
Gyors, darabos mozdulatokkal tépte le magáról a pólót és a
farmert, majd beállva a zuhany alá megengedte a hideg vizet.
Felszisszent, mikor a dermesztő folyadék érintkezett felhevült
bőrével, de nem bánta a dolgot. Szüksége volt rá, hogy
lehiggadhasson. Közben azzal próbálta fokozni a dolgot, hogy
visszagondolt a kínzásokra, a szabadulására, sőt még az első
telefonbeszélgetésére is Nickkel. Bármire, csak a nőre ne kelljen…
– Dimitrijevics! – szólt bele az öccse a készülékbe harapós
hangon.
– Szia, Nikola. Alek vagyok…
– Alek?... Alek! – kezdett ordítani a férfi, amint felfogta kivel
beszél tulajdonképpen. – Alek! Mi történt veled? Hova a picsába
tűntél el ilyen hosszú időre? Tudod te, hogy anya halálra aggódta
magát miattad? És nem csak ő! Már majdnem azt hittük meghaltál…
– Még élek tesó, bár nem sok híján. Jelenleg nincs időm, hogy
terjedelmes magyarázkodásba bonyolódjak. A lényeg az, hogy eddig
Vladimir csicskásainak fogságában senyvedtem, és most szükségem
van a segítségedre.
– Amit csak akarsz… Mióta vagy szabad? Gondolom nem tegnap
óta, mert utoljára legalább száz éve, hogy beszéltünk. Akkor még
nem volt mobil, és nekünk is kell némi idő az integrálódáshoz.
– Néhány hete. Volt akkora szerencsém, hogy alakváltók találtak
rám és nem emberek, mert már holtbiztos nem élnék, amilyen

65
állapotban akkor voltam. Végül is a fő, hogy felépültem és a
Hálózaton keresztül sikerült megtalálnom téged. Igaz,
megkönnyítetted a keresést, azzal, hogy az egykori házunk helyére
telepítetted a bárodat. Elismerem, jó választás volt – megszakította
egy szusszanásnyira a mondókáját, de végül nem hagyva lehetőséget
a testvérének a közbeszólásra, folytatta. – Egyébként, mielőtt
megkérdeznéd, itt vagyok Londontól néhány kilométerre. Szükségem
lenne ruhákra, élelmiszerre, autóra. Legjobb lenne a belvárosi
lakásba. Onnan könnyű eljutni a vámpír szukához.
A Hálózat egy olyan rendszer volt, ami a farkas fajhoz tartózó
egyedek minden adatát tartalmazta – régebben meghatározott, titkos
csomópontokban elhelyezett nagykönyvekben, legfőképp
templomokban, mert oda legnagyobb ellenségeik a vámpírok biztos,
hogy be nem tették volna a lábukat, manapság pedig különböző
szervereken, biztonsági, internetes hozzáféréssel –, így könnyítve meg
egymás számára az idegen területeken való tájékozódást. Ilyen
rendszert minden természetfeletti kialakított magának, adataikat
pedig foggal-körömmel őrizték a többiektől, még akkor is, ha nem
álltak háborúban az adott néppel. Senki nem kockáztatta meg, hogy
megbízik a másikban, aztán könnyű prédát csinál saját magából, ha
a dolgok rosszra fordulnának.
– Hogyan? Miért? Kihez?
– Ameliahoz… Amiatt a nőstény pióca végett kerültem ebbe a
helyzetbe. Ezért meg kell halnia. Lassú, fájdalmas halállal.
– Alek… Nem lenne jobb, ha összefutnánk inkább és
megdumálnánk a dolgot?
– Nem, most nem. Megkapom, amire szükségem van, vagy oldjam
meg máshogy? – morgott bele a farkas a telefonba.
– Rendben testvér, megkapod. A belvárosi lakás a tiéd. Később
jelentkeznék, ha megvan minden. Hogy tudlak elérni?
– Majd én hívlak.

66
 – Alek! Mit műveltek veled?
– Ne akard tudni… – jött a szűkszavú válasz, majd a férfi
elköszönt és bontotta a vonalat…
Megborzongott, maga sem tudta, hogy a harag vagy a hideg víz
miatt. Még néhány percig mozdulatlanul kínozta magát vele, de
végül kénytelen volt belátni, hogy ez jelen pillanatban vajmi keveset
segít. A farka kőkeményen meredt ki a csípőjéből és a lány után
lüktetett. Sőt, gondolatai is áruló módon visszatértek hozzá.
Mély sóhaj kíséretében fújta ki az eddig benn tartott levegőt, majd
átállította a vizet melegebbre és nekidőlt a hideg csempének. A
zuhanykabint azonnal elárasztotta a sűrű vízpára.
Kelletlenül ragadta meg a samponos flakont, ami a kis polcra volt
téve a kabin falán, és dörgölni kezdte vele magát.
Ahogy elméjébe ismét befurakodott Amelia képe, miközben a
csípőjén lovagol, tenyerével a mellkasát simogatja, ajkaival a száját
keresi, a keze önkéntelenül indult meg végül ama bizonyos testrésze
felé. Muszáj volt könnyítenie a feszültségen, vagy különben
felrobban. Ujjai rákulcsolódtak a lüktető húsra, és lassú, de erőteljes
mozdulatokkal kezdte mozgatni a markát rajta.
Lelki szemei előtt megjelent a lány, ahogy ott térdel előtte,
szájával és finom ujjaival kényezteti a dorongját és nehéz zacskóját.
Végigfuttatja a nyelvét az érzékeny testrészen a nedves csúcsától a
tövéig, majd a szájába veszi az egyik feszülő golyót és megszívja
azt…
Alek érezte, ahogy a gyönyör szaggatott, rángatózó hullámokban
önti el a testét. Automatikusan rákapcsolt a tempóra és pillanatokon
belül mély morgások közepette, vibráló izmokkal lövellt ki,
miközben végig arra gondolt, hogy a nő szájába élvez.
Álldogált még egy darabig így, a falat támasztva, folyatva testére
a meleg vizet, aztán gyorsan megmosakodott és kilépett a fülkéből.

67
 Be kellett ismernie, hogy per pillanat ugyan megkönnyebbült, de
ha sejtései beigazolódnak, akkor ez nem lesz egy tartós állapot.
Főleg, hogy egész végig Ameliára gondolt.

Mióta a farkas nagy dérrel-dúrral elhagyta a helyiséget, Amelia meg

sem moccant, a fal mellett összekuporodva üldögélt.
Ugyan nem volt szabadságában korlátozva – legalább is a szobán
belül, mert kinn már javában világos volt –, de saját érzései,
gondolatai, kételyei teljesen gúzsba kötötték.
Most mi lesz? Alek hogyan fog ezek után viselkedni vele?
Érezte a férfiban dúló kettősséget – a vágyat, ami őt is kínozta és
az agresszivitást, amivel az igyekezett távol tartani a lányt magától –,
és nem tudta, hogyan viszonyuljon hozzá, vagy ahhoz, amit Alek
állítólag a számára tervez.
Végül nem kellett sokat várnia, hogy megkaphassa a választ. A
férfi egy szál a csípőjére tekert törölközővel vonult vissza a
helyiségbe, felé se pillantva – mintha ott sem lenne, nem is létezne –
ellépdelt mellette és az ágyra dobott táskájában kezdett kutakodni.
Tehát jelenleg vesztésre állnak a dolgai…
A lány hosszú pillái alól, lopva szemlélte a jelenetet, a rövid,
lényegre törő mozdulatokat, amivel Alek a tiszta ruhát vette elő, az
izmok játékát széles hátán, bőrének itt-ott még nedves csillogását.
Amelia kelletlenül gondolt arra, hogy ha félretenne minden zavaró
tényezőt és azt is elfelejtené, hogy az illető tulajdonképpen egy
alakváltó farkas – népe ősi ellensége –, akkor be kellene látni, hogy
igazán tökéletes hímpéldánnyal hozta össze a sors. Őszintén szólva a
férfi majdnem mindent megtestesített, amiről nagylány, sőt felnőtt
korában fantáziált. Már akkor is, mikor még nem tudta kivel is van
dolga…

68
 Azon ritka alkalmak egyikén történt a dolog, mikor az apja –
természetesen testőrei kíséretében –, kiengedte a kastély falai közül,
hogy hosszabb sétát tehessen az otthonukat körülvevő erdőben. A két
férfi jó tízméternyi távolságból követték csak őt.
Amelia ennek ellenére rettentően szeretett volna megszabadulni
tőlük – mint általában –, arról nem is beszélve, hogy azt tervezte,
belátogat a faluba. Oda pedig Ivan és Joco társasága igazán nem
hiányzott. Izgatottan szorongatta az apró bűbájfiolát a kabátja
zsebében, amit az egyik szobalány – akinek volt kijárási engedélye –
a falu boszorkányától szerzett és csempészett be neki a kastélyba.
Cseppet sem bánta, hogy egy rubinnal és gyémánttal kirakott
karkötőt adott érte fizetségül. A drága holmik teljesen hidegen
hagyták. Biztos volt benne, ha valaki felajánlana neki egy átlagos
életet a gazdagságáért cserébe, nyomban ráállna az üzletre.
Ha minden jól megy, a fiola tartalma elkábítja egy ideig a
vámpírokat, ő pedig szabad lehet néhány órára.
Ujjai szorosan rázárultak a kis üvegcsére, majd akcióba lépett.
Odavillantotta magát a gyanútlan testőrei elé, és a földhöz vágta
előttük. A két férfinak meglepődni sem maradt ideje, mert a bűbáj
párologni kezdett, vastag fehér ködfelhővel vonva be őket, hogy végül
ájultan terüljenek el.
Amelia azonnal a falu határába illant, hogy onnan gyalogszerrel
folytassa útját.
Éppen valamiféle ünnepség volt, mert mindenfelé tábortüzek
égtek, és vidám zene meg nevetés foszlányait hozta felé a szél.
A lányt elfogta a sóvárgás, szinte már fizikai fájdalmat okozott a
vágy, hogy ott lehessen közöttük. Ennek ellenére nem merte
megkockáztatni a lelepleződést – alakváltó farkasok is éltek a
faluban, akik nyomban felismerték volna –, és inkább a kabátja
csuklyáját mélyen a szemébe húzva, egyik árnyékból a másikba
suhanva közelített a táncoló népek felé.

69
 A falu központjától nem messze állt a kovácsműhely. A lány úgy
gondolta, tökéletes búvóhelyéül fog szolgálni, ha a mester is ünnepel
éppen – mert onnan rá lehetett látni az egész térre –, és így
zavartalan lehetősége nyílhatott a vidám forgatag szemlélésére.
Óvatosan bekukkantott hát, és elégedetten nyugtázta, hogy a
feltételezése helyesnek bizonyult, mert a helyiség üres volt. Minden
szerszám a helyén, a padló felseperve. Fel is illant nyomban a
padlásra és az ablakpárkányra könyökölve élvezte az emberek
gondtalan mulatozását.
Nem telt bele sok idő, mikor az érzékeit ismerős borzongás kezdte
birizgálni. A titokzatos csábító – ötlött fel benne nyomban.
Tekingetett erre-arra, hátha meglátja végre a férfit, akitől élete
első csókját kapta, és akiről azóta is titokban ábrándozott, de nem
látott semmit. Aztán közeledő, mély, erélyes férfihangok ütötték meg
a fülét. Amelia villámgyorsan összehúzta magát és hason fekve
közelítette meg a padlásfeljárót, hogy meglesse az érkezőket.
Két magas, erős felépítésű, fiatal férfi lépett be a helyiségbe
vidáman heccelve egymást. Látszott rajtuk, hogy igazán jó
viszonyban vannak.
Minden bizonnyal testvérek – gondolta a lány, mert a hasonlóság
kettejük között igazán szembetűnő volt, leszámítva talán a hajuk
színét.
Amelia érdeklődését mégis inkább a sötétebb hajú keltette fel,
mert már attól, hogy csak nézte izgalom járta át egész bensőjét.
Megtalálta őt! Mindenek Ura, de jóképű… Élvezettel pásztázta
szemeivel az egyszerű ingbe és bőrnadrágba öltözött férfit. A vastag
ruhaanyag ellenére a lány szálkás izomkötegek rajzolatát vélte
felfedezni alattuk. Szégyen, vagy sem, de azon nyomban és teljes
mértékben elolvadt a látványától. Ujjai bizseregtek, annyira
szeretette volna letépni róla a fölösleges anyagot, hogy minden
bizonnyal ruganyos és sima bőrét tapinthassa.

70
 A rátörő érzések még saját magát is teljesen ledöbbentették. Ezért,
hogy elterelje a figyelmét vágyakozó gondolatairól, inkább a
felszűrődő beszélgetésre koncentrált.
– Ne csináld, Niko! – mondta éppen a „választottja”. – Van elég
széplány a környéken, minek azért a világ másik felére utazni?
A másik nevetve veregette hátba.
– Azért mert te minden valamire való szoknyát körbeugrálsz és
csak a nők körül forog az agyad, még nem jelenti azt, hogy én is az
tervezem tenni. Külföldön sokkal jobban haladnak a korral, én pedig
nem szeretnék beleragadni ebbe a posványba idehaza.
– Jól van, csak vicceltem – vágta rá a sötét hajú, aztán hirtelen
megmerevedett és beleszagolt a levegőbe. – Érzed ezt?
– Mit? – kérdezte a másik értetlenül és ő is mély levegőt vett.
– A fenyő és vadvirág illatot.
– Ugyan Aleksandar, mintha ez olyan szokatlan lenne egy erdő
széli faluban…
Aleksandar… Milyen határozott, markáns név…
A férfi összeráncolt szemöldökkel tekingetett, majd felpillantott a
padlás felé.
Ameliában egy pillanatra az ütő is megállt. Nem láthatta meg –
győzködte magát, miközben elhúzódott a lejárótól. Így a
későbbiekben csak a hangokat hallotta.
– Vámpír van a közelben Niko, érzem.
– Rendben, körülnézhetünk – volt a válasz, de végül a dolog nem
történt meg. Egy ittasságtól elbicsakló hangú férfi robbant be a
kovácsműhelybe, és nagy zajt csapva zúdította szóáradatát a
beszélgetőkre.
– A két Dimitrijevics… Hagyjátok az okoskodást fiúk, ünnep van.
Gyertek, igyunk inkább egyet.

71
 Miután a férfiak végül távoztak, Amelia remegő gyomorral és
vadul verő szívvel villantotta vissza magát az erdő szélére, hogy
megkeresse elhagyott testőreit.
Egyetlen szó csengett a fülében minden dobbanással.
Dimitrijevics.
Ez a név már ezerszer is elhangzott az apja szájából, mindig
valami durva jelző kíséretében.
A férfi, akiért mindeddig álmaiban epekedett, egy farkas.
Méghozzá nem is akármelyik. Ő volt Aleksandar Dimitrijevics, a
farkas-klán vezér legidősebb fia és örököse...
Amelia pislogva igyekezett elűzni az emlékeket és az általuk
kiváltott érzéseket. Inkább próbált a jelenre összpontosítani és ismét
szemügyre vette a férfit, hátha felfedez valami előnytelen változást
rajta.
Ahogy végigjáratta tekintetét Alek izmos testén, széles vállaitól
lefelé egészen erős lábszáráig, nem talált rajta semmi kivetni valót.
Esetleg a törölközőt, mert az eltakarta a sejthetőleg igen csak formás
feneket. Aztán már az sem állta útját Amelia ábrándozásának. A
farkas egyszerűen ledobta, cseppet sem zavartatva magát azon, hogy
nem tartózkodik egyedül a szobában.
A lány kényszeredetten nyelt egyet, mert a szeme elé táruló
látványtól a szájában összefutott a nyál. Hát igen, az a csupasz,
izmos, markolnivalóan kerek fenék...
– Jól megnéztél mindent, vérszívó? – hallotta meg a férfi reszelős
hangját. – Remélem kiélvezted a pillanatot, mert ez volt az utolsó…
– azzal magára rángatta a kikészített ruhaneműt.
Amelia a tudattól, hogy rajtakapták, amint az ellenségre csorgatja
a nyálát, fülig vörösödve hunyta le a szemét. Aztán le is szidta magát
rögtön. Mit számít, hogy Alek mit gondol róla? Hiszen meg akarja
kínozni, ki akarja végezni!

72
 Indulatosan pattant talpra. Igaz, hogy eddig nem mondhatta el
magáról, hogy túlságosan bátor vagy vakmerő lett volna – néhány
gyengécske próbálkozást leszámítva –, de most zubogott az ereiben a
férfi hallhatatlan, erős vére, ő pedig készen állt a támadásra.
– Inkább meg se próbáld, persze csak ha nem akarod a nap
hátralévő részét a radiátorhoz láncolva, szakadt ruhában tölteni.
Hihetetlen, ennek a pasinak a tarkóján is van szeme? – hüledezett
a lány, mert Alek még mindig háttal állt neki, most éppen az ő
csomagját kutatva át tüzetesen. Aztán egy farmer meg egy póló
röppent felé hirtelen.
– Menj, zuhanyozz le és öltözz át, amíg még jó kedvemben
vagyok, és megengedem. Csak semmi trükk. Még egy ilyen
nyomkövetős incidens és fájdalmas véget fog érni a történet.
Na persze, mintha ő pakolta volna be az utazó csomagjába azt a
ketyerét – gondolta gúnyosan a lány, de azért engedelmesen
megindult a fürdő felé, hogy két lépés után megtorpanjon.
– Khmm, Alek… Szóval… – szólította meg a férfit kissé
zavarban. – Fehérneműt is csomagoltál?
Alig ismerte fel a saját hangját. Rekedt volt, és hát… érzéki.
Igazán úgy hangzott, mint aki épp elcsábítani készül valakit. Nem
tehetett róla. A fehérnemű gondolatától, rögtön a farkas nagy kezei
jutottak eszébe, ahogy olyan helyeken járnak, amit eme ruhadarabok
hivatottak elfedni.
A felé röppenő bugyitól és melltartótól ismét sikerült elpirulnia. A
férfi alaposan átkutathatta a fehérneműs fiókját, mert ezek a darabok
nem éppen a hétköznapi használatra voltak eltéve. Tulajdonképpen
még soha nem is voltak rajta, csak valami kisördögféle sugallatára
vette meg őket anno, hogy végül a fiókja legmélyén kössenek ki. Az
apró, fekete, pántos tanga, csipkés első résszel nem sok mindent
bízott a képzeletre, a hozzá illő melltartóval egyetemben.

73
 Amelia már nem is csodálkozott rajta, hogy a férfi viselkedése
ennyire összezavarja. A cselekedetei és az, amit mondott teljes
ellentétben álltak egymással.
Csüggedt mozdulatokkal indult meg újra a fürdő felé, de mielőtt
becsukhatta volna az ajtót, Alek még utána szólt.
– Hagyd nyitva.
A lányban ismét éledezni kezdett az indulat. Ó, hogy az a…
mintha csak a zuhany alól bárhova is megléphetne.
Aztán felülkerekedett benne a kisördög, szélesre tárta az ajtót és
úgy kezdett vetkőzni. Ha a férfi műsorra vágyik, hadd lássuk, hogy
bírja a gyűrődést. Azzal hátra sem pillantva – mert szinte érezte,
ahogy Alek szemei rátapadnak –, kibújt a szakadt pólóból és a földre
dobta, majd a farmerja gombjaival kezdett foglalatoskodni.
Miközben lassan, kihívóan túrta lefelé a durva anyagot kerek
fenekén mély morgás ütötte meg a fülét, aztán a fürdőszoba ajtó
becsapódott mögötte.
Amelia halk nevetést hallatott. Ezt a menetet legalább ő nyerte,
még ha csak apró győzelemről is volt szó.

74
 7. fejezet

Jose Manuel mindenféle sietség nélkül bújt ki a gyűrött ágyneműk

közül, miután hangos kopogtatás zavarta meg sziesztázását.
– Ki az? – kiáltotta ki, nem éppen barátságos hangon.
– Isabel vagyok, Főnök. Bemehetek?
– Gyere! – vakkantotta az, miközben felhúzta a selyemalsót, ami a
földön hevert a többi ruhájával együtt, az ágy lábánál.
Isa benyitott a szobába, de meg is torpant rögtön, és meglepett
arckifejezéssel tekintett a férfi felé. Bár nem annak pucérságán
rökönyödött meg ennyire. Látta már őt meztelenül.
Valamikor réges-régen – talán még az ősidőkben – szeretők voltak
egy rövid időre. Ugyan a szakításukat követően Isa szenvedett még
egy darabig, de végül a fájdalmas hiányérzet elmúlt és igazán jó
barátokká váltak. Már amennyire azt a főnök-beosztott viszonyuk
engedélyezte. Szóval Isabel nagyon is jól ismerte Manuel latin
származásához képest magas, nyúlánk alakját – amit kétség kívül
európai anyja felmenőitől örökölt –, szikár izmait, tejkaramell szín
bőrét, a sötét csíkot, ami a köldökétől kiindulva futott alá és elveszett
a sebtében felkapott alsónadrág alatt.
Nem, Isat a méretes ágyba fekvő félénk lény lepte meg. Ha
őszinte akart lenni magához még sosem látta Jose Manuelt nővel.
Félreértés ne essék, azzal tisztában volt, hogy voltak kapcsolatai –
saját magát is beleszámítva –, de a férfi annyira diszkréten intézte a
dolgot, hogy még soha egyetlen nősténnyel sem sikerült rajtakapnia
őt.

75
 – Oh, elnézést! Nem tudtam, hogy vendéged van. Visszajöhetek
később is, ha akarod – mondta hát, és már fordult volna ki, de
Manuel szavai megállították.
– Maradj, a vendégem éppen távozni készül – azzal fölényesen
intett a még mindig az ágyban kuporgó, szőke lánynak, hogy
távozzon. Az lesütött szemekkel és a lepedőt szorongatva lépett le a
padlóra, majd elkezdte összekapkodni szanaszét dobált ruháit.
Közben akaratlanul is hozzáért Manuel csupasz lábszárához, amitől
úgy elpirult, hogy még az áttetszően fehér bőrű vállai is rózsaszínben
kezdtek el játszani.
Isa egykedvűen szemlélte a jelenetet, majd félrehúzódott kissé,
mikor a lány szó nélkül már-már menekülve suhant ki mellette az
ajtón, véletlenül sem emelve tekintetét magasabbra a padlónál.
– Igazán nem kellett volna miattam csak így kidobnod szegényt…
– kezdte a lány, mire Manuel felnézett az öltözködésből.
– Ne foglalkozz vele, nem a te dolgod.
Hangja már-már bántóan rendreutasító volt. Isa arcvonásai
azonnal megkeményedtek. Annak ellenére, hogy a vámpír a főnöke
volt, eléggé közvetlen viszony alakult ki közöttük az évek folyamán.
Egy kezén meg tudta volna számolni, mikor ütött meg Manuel ilyen
hangot vele szembe, és minden esetben rendkívül fontos dolog
végett.
– Elnézést, Főnök. Miben lehetek a szolgálatodra?
– Utána kellene nézned, merre van valójában a menyasszonyom.
Az apja szerint Szerbiában, de sumákol az öreg. Nem bízom a
szavában.
– A me… – Menyasszonyod? Bukott ki majdnem Isa száján a
döbbent kérdés, de végül visszanyelte azt. Manuel meg sem említette
eddig, hogy nősülni készül…
Volt annyi esze, hogy belássa, a főnöke nincs igazán jó kedvében,
és jobb, ha hanyagolja a további kérdezősködést. A vámpír úgy is el

76
fog mondani mindent, amit tudnia kell, hogy sikeresen elvégezhesse
a kiosztott feladatot. Nem mintha félt volna a férfitól, vagy az
bármikor is bántotta volna, de már magával a tekintélyt parancsoló
tekintetével visszavonulásra volt képes kényszeríteni szinte bárkit.
Alejandro, a dél-amerikai vámpírfejedelem sose tette volna meg
örökösének, ha nem így lett volna. Isa minden szempontból hitt a
férfiban, készen állt akár a halálra is érte. Így, ha nagyritkán
előfordult, hogy Manuel rendre utasította, inkább lenyelte a keserű
pirulát és hagyta a csudába a kíváncsiskodást.
– Mivel Vladimir házában vagyunk, úgy sejtem Amelia hercegnőt
kell megtalálnom – szögezte le végül.
– Igen.
Isabel kihúzta magát, tiszteletteljesen fejet hajtott, majd
magabiztosan kijelentette:
– Kérek néhány órát Főnök, és jelentkezem az eredményekkel –
azzal végül kifordult a helyiségből meg sem várva a biztos
elbocsájtást, halkan betette maga után az ajtót és megindult a dolga
után.

Alek morcosan ébredt a néhány órányi nyugtalan alvásból. Bár a

lány, amióta megharapta nem próbálkozott újra sem támadással, sem
szökéssel az érzékei mégis teljes készültségben voltak. Több hibát
nem követhet el. Még tizenkét óra és végre belevághat a konkrét
tervei megvalósításába, persze, csak ha előtte nem lesz kénytelen a
felmentő sereget is likvidálni.
Szerencsére holdtölte volt, így a rohadt piócák szintén
kénytelenek autóval közlekedni. Ha pedig majd elmennek innen, a
GPS nélkül még nehezebben tudják majd követni őket. Neki így
kényelmesen lesz ideje eljátszadozni a nővel.

77
 Csak azt nem értette, ez a gondolat miért nem tölti el
elégedettséggel, mint akár még pár nappal ezelőtt is. Akárhányszor
megpróbálta elképzelni, hogy és mit is fog csinálni, a gondolatai
egyfolytában valami egészen más irányú tevékenységnél kötöttek ki,
amiben igen erős szerep jutott ugyan a kötözésnek és néhány gyötrő-
eszköznek, de egyáltalán nem kínzás szempontjából. Kezdte lassan
biztosra venni, hogy agyára ment a kielégítetlenség, mert képes volt
a nő kínzása helyett a megfektetéséről fantáziálni.
A dühöt, amit saját felfoghatatlan álmodozása miatt érzett a mit
sem sejtő lányon igyekezett levezetni. Odamasírozott a fotelhoz,
amiben Amelia összekuporodva aludt, kíméletlenül felrángatta és
érdes hangon szólt hozzá:
– Ébresztő Csipkerózsika, vár a vesztőhely.
A lány kómásan pislogott párat, de amint a férfi megszorítva a
felkarját felállásra késztette, magához tért és dühösen tépte ki magát
a szorításból.
– Jól van, megyek magamtól is. Nem kell rángatni – majd mintha
nem is fogoly lenne tulajdonképp a szoba ajtajához vonult, feltépte és
türelmetlen mozdulattal intet Alek felé.
– Mi lesz már, odacövekeltél?
A férfiban egyre erősebben kezdett formálódni a gyanú, hogy a nő
megint készül valamire. Mi mással lehetne magyarázni a
viselkedését? Ugyan melyik épelméjű ember utasítgatná a fogva
tartóját és követelné a vesztőhelyre való indulást? Ennek ellenére
felkapta a csomagokat és Amelia után indult. Biztos volt benne, hogy
jelen pillanatban úgy sem tudna megszökni. A holdtölte nem
kedvezett ugye a vámpíroknak, ha pedig mégis megpróbálná Alek
könnyűszerrel újra kézre kerítené. Akár a föld alá is bújhatna, az
illata alapján bárhol, bármikor megtalálja. Ez ugyan, amilyen áldás
volt olyan átok is, hisz folyamatosan ingerelte, de azzal bíztatta

78
magát, hogy nem kell már sokáig kitartania. Előbb-utóbb csak elérik
Edinburgh-t.
Miután bezárta az ajtót, két lépéssel beérte a durcás nőt, belekarolt
és úgy kezdte a recepció felé vezetni. A lány a mozdulatra
meglepetten torpant meg, de Alek nem foglalkozott vele, vonszolta
tovább, közben odamorogta neki:
– Mosolyogjál drágám, a recepciós még azt hiszi nem is szeretjük
egymást, pedig a friss házasoknak, akik országjáró körútra indultak
imádattal kell csüngeniük a másikon. Közben térdremegtető mosolyt
küldött felé, és ha lehet még keményebben szorította a karját.
– Fulladj meg! – sziszegte vissza Amelia, szintén mosolyogva, bár
ha pillantással gyilkolni lehetett volna, Alek azon nyomban holtan
rogy össze.
Ez a kis közjáték közben meg is érkeztek a recepciós pulthoz, ahol
egy életunt fiatalember fogadta őket. A farkas gyorsan rendezte a
formaságokat, a férfi kérdésére pedig, hogy a kedves neje jobban
van-e már csak kurta igennel válaszolt.
Már fordult volna el, mikor felfigyelt rá, hogy a hapsi hirtelen
felkapta a fejét és nem is olyan egykedvű, mint volt. Kimeresztett
szemekkel bámult valamit közvetlenül mellette.
Automatikusan fordult ő is arra, és majd a guta ütötte meg, mikor
meglátta emez mit is néz. A kedves kis asszonykája éppen a méretes
dekoltázsával és kacér mosolygással igyekezett magára vonni a
figyelmet – tegyük hozzá nem kis sikerrel.
Azt már nem!
Alek nem is tudta hirtelen a nő torkát harapja-e keresztül, vagy a
kis féreg szemeit nyomja ki, mert merészeli bámulni azt, ami az övé.
Gondolkodás nélkül ragadta meg a nőt, magához rántotta és birtokló
csókkal csapott le annak ajkaira.

79
 Amint a puha száj megadta magát és elnyílt, Alek rögtön
előrenyomult és morogva élvezte nyelveik csatározását. Aztán
amilyen hirtelen kezdte, olyan gyorsan be is fejezte a dolgot.
– Gyere édesem, igyekeznünk kell, már vár minket a kis fészek,
amit nemrég kinéztünk magunknak.
Minden szót sikerült úgy kiejtenie, hogy már-már csöpögött a
sziruptól, de Alek tudta, hogy Amelia érti a célzást, majd maga előtt
terelve őt megindultak a panzióból kifelé.
Pár lépés után a férfi rájött, hogy egyáltalán nem volt jó ötlet ezt a
ruhát kiválasztani Amelia számára. A farmer túl szűk volt, a lány
minden egyes formás idomát kihangsúlyozta. Fenekének lágy
ringásától a pulzusa emelkedő tendenciát kezdett mutatni. Nem
mintha a felső sokkal szolidabb lett volna. Nem is csoda, hogy a
portás megbámulta a lányt. Az anyag második bőrként tapadt a
karcsú női testre. Nyálcsorgatóan izgató jelenség volt.
Alek megrázta magát, hogy elűzze kéretlen fantáziaképeit és
magában morogva döntötte el, hogy ha legközelebb megállnak,
átöltözteti. Nehogy már a végén sikerüljön valami gáncs nélküli
lovagot csábítania magának, aztán még szöktetéssel próbálkozzon.
Miután Amelia beszállt az anyósülésre, Alek azonnal a csuklójára
kattintotta a bilincset. Méghozzá olyan szorosra, ahogy csak lehetett.

Kevés annyira idegesítő dolog volt a világon, mint egy folyton

csengő telefon. Vladimir lassan a haját tépte tőle. Hiába halkította le
és kapcsolta ki a rezgést, attól még a nyomorult egyfolytában
villogott.
Egyetlen megoldás lett volna, ha kikapcsolja, de idegességében
nem adta meg a titkosított számát a két idiótának, akik Ameliát
hajkurászták, így kénytelen volt ezen várni a híreket. Ami azzal járt,
hogy Russell lankadatlan hívogatásait is el kellett viselnie.

80
 Kínjában egy hajtásra hörpintette le a pohara tartalmát, amit a
nappalija kanapéján üldögélve már egy jó ideje szorongatott. A
méregerős pálinka – amit még az Óhazában főztek neki – tüzes
áradatként perzselte a szájától kezdve a torkán át a gyomráig,
mégsem volt képes elűzni a csomót, ami a torkát szorongatta, amióta
a lánya eltűnt. És a tetejében Russel is rászállt.
Magában már számtalanszor elátkozta a sorsot, Fortunát, sőt még
az Isteneket is, hogy hagyták aznap pókerasztalhoz ülni. Azóta
legalább kétszeres nyomással nehezedett rá a tény, hogy képtelen
Ameliát hozzáadni Jose Manuelhez. Pedig most már csak
hajszálnyira volt tőle...
Szerencsés leosztások sorozatával kezdődött a parti. Vladimir
előtt egyre magasodó kupacokban állt a zseton. Annak ellenére, hogy
most csak véletlenül csöppent bele az eseményekbe és eredetileg nem
akart eljönni, kezdte egész jól érezni magát. Közben újabb kör futott
le és ismét gyarapodott a zsetonjai száma. Majdnem elmosolyodott a
látványtól. Régen volt ennyire szerencsés lapjárása.
– Mi lesz Vlad, emeljük a tétet? – kérdezte Russell, a vele szemben
ülő vámpírfejedelem unott arckifejezéssel.
Később visszagondolva Vladimir úgy számította, hogy ez lehetett
az a pillanat, mikor elindult a lejtőn lefelé.
Az ezt követő első leosztás még sikeres volt, aztán lassan, de
biztosan – pont úgy, mint ahogy a sikersorozata alatt gyarapodtak –
elfogytak a zsetonok. Hiába volt tisztában a helyzetével már a
második elveszített játszma után, addigra úgy elkapta a
játékszenvedély, hogy képtelen volt a leállásra.
Végül odáig süllyedt, hogy kölcsön kért Russelltől...
Ez tulajdonképpen nem lett volna akkora katasztrófa, ha egy
korábbi alkalommal, enyhén ittas fejjel nem kotyog ki némi infót
neki a Jose Manuellel és Ameliával kapcsolatos terveiből.
Természetesen annyi sütnivalója még volt anno, hogy ne áruljon el

81
mindent az amcsinak, de az sajnos így is túl sokat tudott. És most az
adósságért cserébe részt követelt a haszonból, méghozzá némi
földterület formájában. A határidő pedig már néhány napja lejárt.
Vladimirnak főhetett a feje, mert a vőlegény ugyan maga
jelentkezett – nem is sejtve mekkora megkönnyebbülést okoz ezzel –
, erre a menyasszony lépett meg. Russell pedig nem vette lazán a
határidőt. Azóta is folyamatosan hívogatta.
Ivannak és Joconak sürgősen elő kell kerítenie a lányt, mert az
hogy hozzáadja a dél-amerikaihoz még csak az első lépés.
Gondoskodnia kell róla, hogy a frigyből mielőbb utód szülessen – és
miután eltávolította az útból a feleslegessé vált vőt –, az örökösön
keresztül megvalósíthassa az elképzeléseit. Az pedig elég hosszú idő,
még akkor is, ha minden készen áll, csak a szertartást kell elvégezni
és a terhességet kivárni.
Szorult a hurok a nyaka körül, ő pedig egyelőre nem látta az ügy
végét. Egyszer muszáj lesz beszélnie Russellel, de még nem. Előbb
Amelia ügyét kell rendeznie.
A telefon ismét vad villogásba kezdett. Vlad már azon volt fogja a
készüléket és egyszerűen belevágja a szemetesbe, mikor meglátta,
hogy kivételesen Ivan hívja és nem az amcsi. Végre, ráférne már
némi jó hír.
– Hallgatlak – szólt bele.
– Uram, elvesztettük a jelet.
Ennyit a jó hírről…
A fejedelem már nyitotta a száját, hogy leordítsa a vámpír fejét, de
az gyorsan folytatta.
– De nincs baj, Uram. Megálltak egy panziónál és a portás
emlékezett rájuk. Azt ugyan nem tudta megmondani hova készülnek,
de az látta, hogy az A74-esre tértek rá, szóval biztos Edinburgh-ba
tartanak. Van ugyan errefelé néhány farkasok által lakott település,
ami még számításba jöhetne, de ez az út direkt oda vezet. Azon

82
kívül, az a farkasok nem hivatalos fővárosa, mióta a többségük
áttelepült Angliába. Meglesznek, Uram. A holdtölte sem tart örökké,
akkor pedig felgyorsul a kutatás.
Vladimir hallgatott pár másodpercig, emésztette a hallottakat,
végül csak annyit mondott:
– Igyekezzetek pojácák, minden perc számít!

83
 8. fejezet

Amelia éppen egy non-stop benzinkút mellékhelyiségében álldogált

a mosdó előtt és sziszegve folyatta égő csuklójára a hideg vizet. A
farkas csupán némi ráhatásra volt hajlandó levenni róla a bilincset, de
végül csak belátta, hogy úgy mégsem mehet nyilvános helyre. Így is
egészen a mellékhelyiség ajtajáig kísérte és morogva adta parancsba,
hogy öt percen belül legyen kész vagy bejön érte.
Természetesen első dolga volt körülnézni akad-e valami
menekülési lehetőség, de sajnos a szellőzőn és azon az ajtón kívül,
amin bejött más kivezető nyílás nem talált. Az egyiken még egy
gyerek sem fért volna ki, a másikkal meg úgy sem megy semmire,
mikor Alek ott toporzékol mögötte.
Miközben a gondolatai ide-oda cikáztak a fejében megmosta az
arcát és automatikusan belenézett a tükörbe. Halálsápadt önmaga
bámult vissza belőle. Szemei alatt halvány karikák. Egyszóval pont
úgy nézett ki, ahogy érezte magát. Kifacsarva.
Agytekervényei ettől függetlenül lázasan dolgoztak. Főleg mióta
az a doboznyi altató ott lapult a farmerja elülső zsebében. El sem
hitte milyen mázlija van, mikor átkutatta a szobájuk fürdőjét és
megtalálta azt a tükrös szekrényben. Valószínűleg valamelyik előző
vendég megszokásból tehette a polcra, a takarítónő pedig nem
foglalkozott vele.
A lényeg, hogy most nála volt. Ugyan nem tudja majd kiütni vele
a férfit nagyon hosszan, de talán jutna annyi időhöz, hogy sikerüljön
megszöknie. Most már csak az a kérdés, hogyan itassa meg vele...
Végül kénytelen-kelletlen megindult kifelé, mert a farkas még
tényleg képes lesz beváltani a fenyegetését és bejönni érte.
84
 Ahogy kilépett meglepve tapasztalta, hogy Alek bizony nem várja
az ajtóban türelmetlenül, ahogy számított rá, hanem a legalább három
méterre lévő pultnak dőlve flörtölt az eladólánnyal, aki majd elfolyt
gyönyörűségében.
Amelia agyát fokozatosan öntötte el az indulat, még azt a tényt is
figyelmen kívül hagyva ez által, hogy remek alkalma nyílt a
szökésre, hisz a férfi jelenleg nem rá fordította megtisztelő figyelmét.
Csakhogy a lányban lakozó, eddig elfojtott birtoklási ösztön bizony
kizárt minden logikus gondolatot. A kis cafka ráhajtott az ő
farkasára!
Széttépni – ez volt az első beugró gondolata, de végül az utolsó
cseppnyi józansága figyelmeztette a dolog nem éppen szívderítő
következményeire is, így letett róla.
Akkor jött az elhatározás, hogy majd megmutatja a kis libának
kihez is tartozik a férfi, akinek illegeti magát.
Kecses ragadozóként indult meg feléjük, halkan, mint a lecsapni
készülő párduc. Útközben felmérte a terepet, a berendezést, a pultot
és az odakészített két kávét a cukros fánkokkal megrakott tálcával
együtt, amit Alek éppen felemelni készült. Végül nem sikerült neki a
megkezdett mozdulatot teljesen befejezni, mert Amelia megragadta a
csuklóját és megszólította a megrökönyödve felé forduló férfit.
– Oh, dragi3, milyen figyelmes vagy, vettél fánkot éhező
asszonykádnak?
– Amelia... Mi a... – nyögte az kínjában.
A lány közben mézes-mázas mosolyt erőltetett ajkaira és eladó
felé fordult.
– Hát nem drága egy ember? Nem tudok elég köszönetet mondani
az égieknek, hogy az utamba vezérelték... – azzal visszafordult
Alekhoz, úgy folytatta. – Nicsak, ráragadt egy kis porcukor az
ujjadra, édesem. Hadd tisztítom le – és a másik két fél legnagyobb
3
drágám
85
döbbenetére a szájához emelte Alek kezét, és a mutatóujját az ajkai
közé vette.
Ezzel a mozdulattal szó szerint sokkhatást váltott ki. A pultos liba
hatalmasra tágult szemekkel és tátott szájjal bámulta őket, míg Alek
lemeredve, mint aki nem hisz a saját szemének. A következő sokk
akkor érte a férfit, mikor Amelia nyelve finoman körbenyaldosta
rabságba zárt testrészét. A lány magába jót mulatott a helyzeten,
mikor a farkas teljes teste rángani kezdett a szemében pedig a
döbbenet mellett felizzott a vágy.
Be kellett ismernie magának, hogy önmagára is igencsak izgatóan
hat a dolog. Az öle elnehezült, a bőre bizseregni kezdett, mellbimbói
megkeményedtek. És ez Aleknek is feltűnhetett, mert mélyet
szippantott a levegőből és megmozdította eddig passzív ujját, ami
még mindig az ajkai közt raboskodott. Utolsó löketként finoman
ráharapott, mire a férfi kirántotta a szájából, mindvégig fogva tartva
a pillantását. Rá se nézve a bögyös eladóra, belenyúlt a zsebébe,
pénzt dobott a pultra és rekedt hangon odaszólt:
– A visszajárót tartsa meg – majd megragadva Amelia kezét
vonszolni kezdte maga után. Mikor odaértek a SUV-hoz nekilökte a
lányt az autónak, teljes testfelületével hozzásimult és szó nélkül
birtokba vette az előző játszadozástól kissé megduzzadt ajkakat.
Amelia elveszett a csók mámorában. Belekapaszkodott a férfi
vállába, miközben az megragadva a csípőjét megemelte, hogy a
dereka köré kulcsolhassa a lábait, így jelen helyzetben a legközelebb
engedve magához Alek még a vastag farmeron keresztül is jól
érezhetően kemény és lüktető büszkeségét. Végül akkor szakadtak el
egymástól, mikor már a vérükben felgyülemlett széndioxid
levegővételre kényszerítette őket.
Alek belefúrta arcát a nő nyakába és két szaggatott levegővétel
között a selymes bőrbe motyogott.

86
 – Ne feszegesd a határokat vérszívó, mert a végén olyat kapsz,
amit nem biztos, hogy akartál.
– Nem tudsz... – megijeszteni, kezdte volna a választ Amelia, de
egy zavart női hang félbeszakította.
– Ezer bocsánat uram, de a kávét és a fánkot az üzletben
felejtették.
A pultos lány pirosodó arccal nyújtotta feléjük az említett
dolgokat egy papírzacskóban. Amelia kis híján ráförmedt a rátörő
csalódottságtól. Kezdett lassan elege lenni abból, hogy ha az ügyük
jó irányt készült venni, valamilyen úton-módon megzavarták benne.
Még mielőtt Alek megfordulhatott volna, de már miután leengedte
a földre, kikapta a liba kezéből a zacskót és indulatos hangon
válaszolt, bár legszívesebben rávicsorgott volna.
– Köszönjük, nagyon kedves.
Mindeközben körmei belevájtak a férfi bőrébe.
A pultos még toporgott egyhelyben pár pillanatig, aztán mikor
belátta, hogy Alek nem fog reagálni, feladta és távozott. Amelia csak
ekkor engedte el a férfit, aki kérdő pillantással nézett le rá.
– Ez meg mi volt?
A lány durcásan biggyesztette le a száját és kicsúszott az autó meg
Alek közül.
– Semmi!
Ő ugyan nem fog magyarázkodni, főleg, hogy maga sem érti mit
miért tett.
– Menjük végre, mert a végén még egy nappallal elodázod a
megkínzásomat, és Isten ments, hogy ekkora bosszúságot okozzak
őkegyelmének – nyomta meg gúnyosan az utolsó szót, azzal beszállt
az autóba és magára csapta az ajtót. Alek értetlen fejcsóválással
kerülte meg a járművet és ő is beült.

87
 Ha Alek azt képzelte, hogy az eddigi állapotánál kuszábbak már
nem lehetnek az érzései vagy a gondolatai, akkor hatalmasat tévedett.
Ez a nő itt közvetlenül mellette szó szerint kikészítette. Olyan
lazasággal ült az anyósülésen és élvezte a zenét, mintha tényleg
kirándulni indultak volna. Korábban, még a benzinkútnál szinte ő
sietette.
És az a csók, amit váltottak...
Ha az eladólány nem zavarja meg őket időben, most elmondhatná
magáról, hogy hosszú élete folyamán először tett valakit magáévá
úgy, hogy még annak a teljes tudata sem gátolta meg ebben, hogy a
dolog egy nyilvános parkolóban, egy autónak dőlve, mindenki szeme
láttára történik meg. Bár, ha jobban belegondol, a nő mindig is
szélsőséges reakciókat váltott ki belőle, már a régmúltban is, jóval a
kötelék előtt...
A hűvösen friss éjszakai levegő lágyan simogatta, ahogy
hangtalanul, szinte suhanva rohant az erdőt keresztülszelő tisztáson.
Így, farkas formában tudta csak igazán felszabadultan élvezni ezt a
fajta testmozgást. A fű simogatását, a buja, nedves föld illatát, a
fényes telihold hívogatását.
Aztán megcsapta érzékeny orrát az illat. Fogalma sem volt, hogy
ez hogyan lehetséges, hisz egy fenyőerdővel határolt, vadvirágos
réten futkározott éppen, de mégis érzékelte őt. Izmai mozdulat közben
merevedtek le, majd hasra esett miatta.
A rátörő érzés olyan erős kényszert váltott ki belőle a lány
felkutatására, hogy ha akart volna sem lett volna képes ellenállni
neki. Ment egyenesen az orra után. Muszáj volt kiderítenie, miért
érez így egy vámpír iránt.
Az elméje rögtön vészjelek tömkelegével kezdte bombázni. Hiába,
évekig sulykolták bele, hogy a vámpírok gonoszak, elvetemültek, az
ősi harc kiváltói. Emiatt bizonyos fokú gyűlöletet érzett is iránta,

88
csakhogy jelenleg ez vajmi keveset nyomot a latba a többi felkavaró
érzés mellett.
Találkozniuk kell újra, hátha most sikerül kiábrándulnia belőle.
Hátha nem keresi majd őt minden nőben, akivel dolga akad.
Évekkel korábban fiatal suhancként, bizonyítási kényszerből már
megpróbálta megölni. Elment a vámpírok kastélyába és beosont a
nagyszabású bálra, amit a hercegnő tiszteletére tartottak éppen. De,
mikor lecsapni készült a védtelen lányra, a dolgok egyik pillanatról a
másikra a fejük tetejére álltak. Talán az igéző illata volt a ludas,
talán angyali lénye, ahogy a korlátot támasztotta, utólag már maga
sem tudta. A lényeg, hogy képtelenné vált a meggyilkolására.
A koronát a kudarcára mégis az a csók tette fel, amivel elbűvölő
száját vette birtokba. Röpke volt ugyan, éppen csak megkóstolták
egymás ajkát, de Amelia íze mégis kitörölhetetlenül bevésődött a
tudatába. Már-már kiirthatatlanul.
Most úgy érezte talán eljött az alkalom a leszámolásra. Lábai
egyre gyorsuló tempóban falták a köztük fennálló távolságot. A lány
közel volt. Érezte.
Aztán, mikor végre átverekedte magát az erdő sűrű
aljnövényzetén, megpillantotta őt egy kis tisztás szélen, a
sziklaperemen üldögélni, ahogy az éjszakai eget kémleli.
Szívfájdítóan gyönyörű látványt nyújtott.
Alek megtorpant, majd beleszimatolt a levegőbe. Nem érzett több
vámpírt a környéken. A lány egyedül volt, ez által szabad prédává
vált.
Lapulva settenkedett mögé, de valószínűleg nem volt elég óvatos,
mert két lépésre tőle a lány megszólalt:
– Tudom, hogy itt vagy Aleks, nem kell lopakodni.
A férfi annyira meglepődött a dolgon, hogy gondolkodás nélkül
visszaváltozott emberré, teljesen megfeledkezve arról a lényeges
apróságról, hogy ilyenkor általában teljesen pucér.

89
 – Hogyan? – kérdezte kásás hangon.
– Nem tudom, egyszerűen megéreztelek – azzal fordult volna a
férfi felé, de ő villámgyorsan felmérve a helyzetet közvetlenül mögé
lépett és megragadta a vállát, hogy megállásra kényszerítse. Alek
úgy érezte, hogy ott, ahol érintkeznek, szikrák pattognak az
elektromos túltöltöttségtől.
– Ne mozdulj! Esetleg csak akkor, ha nagyon vágysz egy teljesen
meztelen férfit látványára.
A lány erre először összerezzent, majd megmerevedett a kezei
alatt.
– Öltözz fel! – utasította fennhéjázó hangon.
– Ugyan mibe, malena4? Ez nem egy előre megbeszélt találkozó,
és különben is, futni farkasként szeretek.
– Akkor menj el!
Alek kezdett kissé bosszús lenni. Senki ne utasítgassa őt semmire,
még ha vámpírhercegnő az illető, akkor sem. Sőt, főleg akkor nem.
Tehetetlenségében a fogait csikorgatta, de hiába, bántani őt most
sem volt képes, így inkább felhúzta maga mellé és hozzásimult a
hátához. Még a több rétegnyi ruha alatt is érezte Amelia testének
finom vibrálását. Ráadásul a sajátja minden igyekezete ellenére
szintén reagált a lány közelségére. Az összes bevillanó, logikusnak
tűnő lehetőség közül ő kétségtelenül a legelérhetetlenebb megoldást
választotta. Nem tehetett róla, vonzotta a nő, vágyott rá.
– Az életeddel játszol pióca... – mormogta neki próbálva
fenntartani az ellenségesség látszatát, nem nagy sikerrel, mert
közben az arcát a selymes hajzuhatagba temette.
– Mit akarsz tőlem Aleks?
A farkas ettől az egyszerű kérdéstől, ha lehet még indulatosabb
lett, ujjai erősebben szorultak Amelia vékony karjaira.

4
kicsim, kicsikém
90
 – Nem tudom, bassza meg! Fogalmam sincs róla, miért kísértesz
minden pillanatban.
Közben megpördítette a lányt, a mellkasához szorította és
birtokba vette a kínálkozó, puha ajkakat. Az igazat megvallva, erre
vágyott amióta megérezte a nő különleges illatát. Sőt, többre. Ezért is
volt annyira dühös, legfőképp saját magára. Akarta a piócát, talán
már azóta az első, röpke csók óta, amit évekkel ezelőtt váltottak, és ez
az érzés homlokegyenest ellentétben állt azzal, amit a neveléséből
kifolyólag éreznie kellett volna.
Végül összekapargatta önuralmának még meglévő morzsáit, és
eltolta őt magától. Igaz, nem teljesen, éppen csak annyira, hogy az
arcába tudjon nézni, de a lány szoknyája még takarja valamelyest
meztelenségét.
Amelia szemei csukva voltak, arcán, ami a hold ezüstös fényében
fürdött, elvarázsolt kifejezés. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Alek
nem is tudott elszakadni a látványtól még percekig. Aztán
megemberelte magát, és megszólalt, bár olyat mondott, amin maga is
meglepődött. Mintha nem is önmaga lett volna.
– Holnap várni foglak. Ugyanitt, ugyanekkor – majd gyors csókot
nyomott Amelia rózsás ajkaira és eliramodott, útközben váltva
alakot.
Randit kért egy vámpírtól… Elment az esze! Ettől függetlenül
tudta, hogy holnap is jön majd, a lány pedig várni fogja. A halkan
elsuttogott, gyengécske ellenkezéssel, amit a vérszívó kissé megkésve
produkált egyáltalán nem foglalkozott...
Alek csak nagy erőfeszítések árán tudott kiszakadni az emlékei
szorításából. Lassan jutottak el a tudatához Amelia szavai.
– Föld hívja Aleket! Alek, jelentkezz!
A férfi értetlenül bámult a lányra. Mi van? Milyen Föld hívja?
A lány már az arckifejezéséből látta, hogy egyáltalán nem értékeli
a humorát, így lemondó sóhaj kíséretében kezdte a magyarázatot:

91
 – Már másodszor cseng végig a telefonod...
Alek egy kézzel kezdett kotorászni a készülék után, miközben az
rendületlenül szólt. Mikor végre ráakadt, morogva nyitotta ki, de
ezzel sajnos a csengés nem maradt abba. Pedig esküdni mert volna,
hogy Nick így fogadta a hívást rajta.
Úgy döntött a felgyülemlett feszültségét a kezében szorongatott
telefonon fogja kissé levezetni, mert az nem akart a megszokott
módon működni. Durván nyomogatni kezdte a gombokat, de semmi.
Már-már ott tartott, hogy visszadobja a tárolóba, vagy egyszerűen az
ablakon keresztül szabadul meg tőle, mikor Amelia halkan
megjegyezte.
– Lehet, hogy automatikusan rácsatlakozik az autó számítógépes
rendszerére és úgy csak kihangosítóval használható, a közlekedési
szabályzat szerint. Talán a középkonzol egyik gombjával sikeresebb
lennél...
Most, hogy a lány mondta Alek is felfigyelt rá, hogy a zene már
nem szól, csak a csörgés tölti be a zárt utasteret.
– Akkor vedd fel te!
A lány szólásra nyitotta a száját, de végül visszatartotta a
mondandóját és gondolkodás nélkül megnyomta a megfelelő
gombot, amivel megszakították végre a kitartó csilingelést.
– Na végre haver, már kezdtem unni a dolgot!
A felcsendülő laza férfihangból a farkas rögtön leszűrte, hogy a
számára enyhén szokatlan stílus ellenére Ian MacDermit ugyanaz a
nemtörődöm, élvhajhász fickó maradt, aki mindig is volt.

92
 9. fejezet

Isabel lélekszakadva rohant ki a lokálból, magában cifrábbnál

cifrább szitkokkal illetve magas sarkú lábbelijét. Attól a vacaktól alig
tudott mozogni, ha pedig nem siet, a férfi könnyűszerrel utolérheti.
Az igazat megvallva nem gondolta, hogy idáig fognak fajulni a
dolgok. Pedig számíthatott volna rá, mikor merészelte betenni a lábát
egy farkasoktól hemzsegő bárba...
Egy érintéssel kezdődött minden. Véletlen, gondolná egy
jóhiszemű ember. Nem is lehetne csodálkozni rajta, hisz egy zsúfolt
szórakozóhelyen az emberek akaratlanul is megérintik egymást.
Csakhogy ő tudta, hogy ez nem olyan.
A magas, sötétszőke férfi markáns vonásokkal és jól
kidolgozottnak tűnő testtel, amit bőrkabátba, fekete ingbe és sötét
szövetnadrágba csomagolt, az emelvényen állt, jó tízméternyire. A
tömeg mellette hullámzott őrjöngve a zene ritmusára, míg ő meg sem
moccant, kiemelkedett a rengetegből.
Csak tüzesen izzó kék szemeivel simogatott. Pillantásától vadul
cikázó izgalomnyalábok száguldottak végig a testén és bizonyos
pontokon apró gyönyörbombaként robbantak.
Isabel zavartan tapogatta a nyakában függő amulettet, ami
jellegzetes „vámpírszagát” hivatott elfedni. Nem mintha az olyan
furcsa, vagy visszataszító lett volna. Az emberek fel sem tudták
ismerni, hisz főleg vadvirág illat lengte körül. De egy alakváltóktól
hemzsegő lokálban, ami ráadásul egy farkas tulajdonát képezi – és
akikre ez irritálóan hat –, nem árt az óvatosság. Szerencsére nem
törődtek vele. Ugyan, melyik farkas számítana egy vámpírra ezen a
helyen?
93
 Sajnos nem sok ideje maradt összegyűjteni az információkat –
amikért tulajdonképpen itt volt –, mert a nyakában lógó, kis fiolából
párolgó, bűbájos főzet egyre csak fogyott. A flörtölgetésre pedig
végképp nem alkalmas a pillanat, akármilyen ínycsiklandó is lenne a
partner. Mindez mellé, a pasas veszélyesnek tűnt, legalább is szerény
személye számára. Nem kockáztathatta meg, hogy akár csak egy
alakváltó gyanút fogjon, és amilyen mázlija van, ez pont egy példány
közülük.
Annyira erős volt a farkas jelenlét a helyiségben, hogy Isa
képtelennek érezte magát arra, hogy különválassza a körülötte
kavargó illatokat, és kiszűrje ki az ember és ki nem.
Idegesen nehezedett egyik lábáról a másikra. Közben lopva
végigmérte a tükörképét a bárrész egész hátsó falát beborító
tükörben, magában pedig mosolyognia kellett, ahogy bevillant, hogy
miket is gondolnak az emberek róluk. Az a sok zöldség, amit a
filmjeikben összehordanak… Édes Istenek! Miért is ne lehetne egy
vámpírnak tükörképe? Na és a foghagyma? Azon kívül, hogy rettentő
büdös és csak az ételbe való, semmiféle hatással nincs rájuk. A
szenteltvízzel egyetemben. Gyerekes képzelgések… Bár a
templomokat azért nagy ívben kerülték.
A kép, amit a tükör mutatott tulajdonképpen nem ő volt. Na, nem
az arca volt más vagy a teste, inkább az öltözete. Kissé esetlennek
érezte magát az ezüstös szálakkal átszőtt, fekete kisruhában és magas
sarkú szandálban, melynek pántjai egészen a térdéig rácsavarodtak a
lábszárára, miközben általában szigorú copfba összefogott vörös
hajkoronája most a vállára omlott.
Nem volt hozzászokva az ilyenhez. Jobban érezte magát egyszerű
pólóban és farmerban, megfejelve bőrkabáttal és katonai bakanccsal.
Úgy legalább volt hova rejteni a fegyvereit. Ebben a hacukában nem
sok lehetősége akadt. Csakhogy egy ilyen exkluzív helyen mégsem

94
jelenhetett meg úgy. Akkor keltett volna csak igazi feltűnést a sok
szilikonozott, szoláriumozott, hidrogénbaba között.
Az egyik ilyen teremtmény részeg bódulatában és a buli hevében
nekiütközött, és jól megtaposta frissen manikűrözött lábujjait.
Isabel felszisszent, ahogy a fájdalom belehasított védtelen
testrészébe, de a következő pillanatban már csillogó szájfénnyel
kikent ajkait biggyesztette lemondóan. Az érintés által akaratlanul is
képes volt belelátni az emberek fejébe, gondolataiba. Viszont ennek a
libának annyi sütnivaló sem volt a fejében, hogy érdemes legyen
belenézni. Úgy döntött legjobb lesz, ha akcióba lép végre és
villámgyorsam átkutatja a szórakozóhelyet inkább, mint, hogy ilyen
hülyeségekkel foglalkozzon, elpocsékolva az így is vészesen
fogyatkozó idejét.
A szeme sarkából azért még szemmel tartva a dögös idegent – aki
azóta sem mozdult –, szisztematikus felmérésbe kezdett. Rögtön
kiszúrta a galériáról nyíló, függönnyel elválasztott részt. Az lehet az
átjáró a privát részbe. Oda kell jutnia! – gondolta eltökélten.
Az itt-ott elejtet pletykák és valós hírmorzsák alapján Ameliának
nem voltak ellenségei – tulajdonképpen barátai sem, hisz éppen csak
nem volt kalitkába zárva –, egyetlen farkast leszámítva, akivel
néhány éve volt egy kis incidense. Sokáig úgy tűnt az alakváltó eltűnt
vagy elpusztult, de több forrás is megerősítette, hogy látták a
napokban felbukkanni a városban.
Mivel Amelia tuti nem Szerbiában tartózkodott, kizárásos alapon
csak a farkas keze lehet az eltűnése hátterében. Ennek tisztázása volt
jövetelének célja. Alek Dimitrijevicsnek egyetlen hozzátartozója élt
Londonban, ennek a bizonyos lokálnak a tulajdonosa, ahol jelenleg
is tartózkodott. És bizony minden esély megvolt rá, hogy a hercegnőt
itt tartják fogva valahol…
Közben átverekedte magát a tömegen, igyekezve azon, hogy
kitérjen a jelenlévőkkel való érintkezés elől, nem nagy sikerrel.

95
Legnagyobb bánatára, így is zsongott a feje a gondolataiktól.
Tulajdonképpen ez volt az ok, amiért kerülte az ilyen helyeket,
amennyire csak lehetett, de sajnos a munkája megkövetelt néha némi
áldozatot. Végül csak elérte a rejtett ajtót.
Persze zárva volt, de ettől ő cseppet sem esett kétségbe. Két hajtű
és pár másodpercnyi bíbelődés után az akadály elhárult. Egy utolsó,
óvatos körbekémlelés után éppen csak annyira nyitotta meg az ajtót,
hogy átférjen, majd keresztülpréselte magát a nyíláson. Mikor az
becsukódott mögötte, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Sínen
van!
Az épület eme részének átkutatása kevesebb erőfeszítésébe került,
mint elsőre gondolta volna. Végül arra a megállapításra jutott, hogy
ha Amelia itt is volt, jelenleg már nem tartózkodott a környéken.
Amennyiben a hátrahagyott információk alapján a sejtései
beigazolódnak, ő most éppen észak felé tart egy igencsak zabos
farkas társaságában.
Ahogy lopakodva közeledett az átjáró felé egy kőkemény kar nyúlt
ki hirtelen a sötét semmiből, megragadta és a nyakánál fogva a
falnak szorította. Isa feltörekvő sikolya elakadt a szorítástól és
fojtogató csomóként ült meg a torkában. Érzékeny látása ellenére
elsőre csak egy világítóan kék és szikrázóan indulatos szempárt látott
közvetlenül az orra előtt.
– Ki vagy te és mit keresel itt?!
A rekedt, mély férfihangtól a haja tövétől a kislábujja hegyéig
megborzongott. Valamiért hihetetlen kényszert érzett arra, hogy
válaszoljon, de persze ezt nem tehette. Bár, ha teheti a nyakára
fonódó ujjak, akkor sem könnyítették volna meg a dolgát. És, hogy a
katasztrófa még elkerülhetetlenebb legyen, érezte, ahogy a bűbájos
„szagtalanító” hatása fokozatosan csökkenni kezd, majd végül
teljesen elillan.
Hajaj, ennek így nem lesz jó vége!

96
 A férfi – akiről közben kénytelen volt megállapítani, hogy
ugyanaz, akivel odalenn szemezett –, orrcimpái kitágultak a
pupilláival egyetemben, és megrökönyödve hátrált egy lépést.
Meglepetésében még a szorításán is engedett, amit Isa azonnal ki is
használt. Felrántva a térdét egyenesen amaz legnemesebb testrészére
mért igencsak fájdalmas csapást.
Fogva tartója nyögve görnyedt össze, arca gyötrelmes grimaszba
torzult, Isa pedig futásnak eredt. Végig a folyosón, át az ajtón,
keresztül a szórakozóhelyen, még azzal sem törődve, hogy lépten-
nyomon beleütközik valakibe.
Mikor végre kijutott a friss levegőre, akkor mert csak hátra nézni.
Nem volt senki a nyomában egyelőre, de ez még nem jelentette azt,
hogy nem is fog. Tett még pár lépést, mikor az egyik cipő sarka
beleakadt egy lyukacskába a járdán úgy, hogy majdnem a bokája
bánta. Na, ekkor kezdte el szidni a magas sarkút, meg azt is, aki
feltalálta…
Fél órával később, miközben elintézte a kötelező helyzetjelentést
Jose Manuelnek, és a kis Mini Morrisával az egyfolytában nyüzsgő
belvároson próbálta keresztülverekedni magát villámcsapásszerű
felfedezést tett.
Nem hallotta! Nem látott bele a farkas fejébe, pedig igazán közeli
kontaktusba sikerült kerülnie vele. Fogalma sem volt ez, hogyan
történhetett meg, hisz még soha nem fordult elő, de mindenféleképp
rossz előérzete támadt miatta.
Amennyire vágyott egy ilyen átvitelmentes érintésre korábban,
annyira pánikkal töltötte el most a gondolat, hogy képtelen
felhasználni adottságát a férfi ellen, aki ráadásul még az ellenséges
alakváltók csoportjába is tartozik!

97
Amióta Alek elrabolta, érzelmi hullámvasúttá vált az élete. Hol
depresszió és halálfélelem, hol már-már kirobbanó jókedv tört rá, és
azt képzelte, minden a legnagyobb rendben, ennek így kell lennie, a
férfi nem is megölni készül őt.
Talán kezd az agyára menni a dolog?! – rettent meg Amelia a
saját szétszórt, össze-vissza érzéseitől.
Most is, mikor éppen azt szemlélte, a két alakváltó hogyan
méricskéli egymást, miközben kezet fognak, kis híján hisztérikus
nevetés tört ki belőle. Hihetetlenül vicces volt Alek morcos,
gyanakvó ábrázata, mikor a másik a válla felett elismerő
pillantásokat küldött felé, ahogy a SUV ajtajához bilincselve
álldogált. Furcsa gesztus volt ez egy ellenséges farkas részéről, de
valahogy mégis természetesnek hatott. IanMacDermit már csak ilyen
volt. Lázadó. Hagyományokra fittyet hányó.
Nos, igen, nem volt ismeretlen a számára a jelenleg lezseren a
motorjának támaszkodó, bőrruhás hím, akinek bukósisakja lazán a
karján lógott, a napszemüvege pedig összeborzolódott,
gesztenyeszín, állig érő fürtjei közé volt túrva. Lezser
magabiztosságában egyáltalán nem zavartatta magát a ténytől, hogy
sötét éjszaka vette körül.
Ugyan nem mutatták még be őket hivatalosan egymásnak, de a
férfi annyira ismert személyiség volt a médiában, hogy képtelenség
lett volna figyelmen kívül hagyni. Na, nem színészkedett vagy
ilyesmi – bár népszerűsége erősen vetekedett némelyik feltörekvő
sztárjelölttel, és kinézetre sem volt egy elhanyagolható jelenség –, ő
általában a lencse másik oldalán foglalt helyet, mint a sztárvilág
legfelkapottabb fotóriportere. Az ismert emberek féltek tőle és
imádták egyszerre, mert akiről ő cikket írt, az vagy a csúcsra jutott,
vagy a süllyesztőbe. Karizmatikus írásait és művészien
megkomponált képeit csak úgy falták az emberek.

98
 A természetfeletti világban viszont törvényszegésével váltott ki
feltűnést. Nem törődött semmiféle ellenségeskedéssel – nyíltan
elítélte a farkas-vámpír háborút –, ezért jóformán a bátyján és a
közvetlen családján kívül senki nem állt szóba vele a klánjából.
Esetleg segíthet megszökni – morfondírozott magában Amelia.
Azt viszont, hogy hogyan fogja Aleket kicselezni, hogy a közelébe
férkőzzön, és ezt kideríthesse, fogalma sem volt. Ha a farkas
véletlenül nem pultos ribancokkal flörtölgetett éppen, akkor sajnos
teljes figyelmével rá koncentrált.
Közben újabb szédülés-gyengeség-émelygés roham kezdte
környékezni, egy órán belül másodszor. Hiába táplálkozott nem
olyan rég, az csak arra volt elég, hogy feltöltse a már vészesen
megcsappant energiatartalékait és visszatérjen a szakadék széléről.
Ettől még a jóllakottság megfoghatatlanul messzinek tetszett a
számára.
Kényszeresen a gyomrában keletkezett gombócra szorította az
öklét, majd visszaszállt az autóba. Úgy látta a férfiak megbeszélték a
dolgokat és útra készek.
Irány a vesztőhely – húzta el a száját gúnyosan. Pedig valamikor
régen, a nagyon távolinak tűnő múltban Alek közel sem a halálára
áhítozott...
Amelia idegesen pislogott a háta mögé, nem követi-e mégis valaki
minden óvintézkedés ellenére. Hosszú ruháját térdéig felhúzva, a
kastélyukat körülvevő erdőn vágott keresztül éppen. A sziklaszirthez
igyekezett, ahol Aleks már biztosan várt rá. Telihold lévén illanni
képtelen volt, bár ez most segítségére is szolgált. Ilyenkor sokkal
intenzívebben hatottak rájuk a főzetek.
Néhány újabb ékszere bánta ugyan, de a szolgálólánya végül
hajlandó volt ismét beszerezni a szükséges szert, amivel elaltatta
jóformán az egész háznépet. Legalább is azokat, akik vámpírok
voltak. Csak néhány cseppnyi kellett a kotyvalékból azon cselédek

99
vacsorájába, akiknek véréből apja és testőrsége táplálkozott, és a
dolgok sínre kerültek.
Sajnos tisztában volt vele, hogy nem sokáig tudja majd ezt a
játékot játszani, valakinek fel fognak tűnni az utóbbi időben bevetett
trükkjei, de most nem akart ezzel foglalkozni. Szárnyak nélkül is
szinte repült. A tudat, hogy Aleks vár rá, már-már megrészegítette.
Ahogy kilépett a fák takarásából, rögtön észrevette őt a vastag
törzsű fának támaszkodva, ami a sziklaperemen terpeszkedett és úgy
nézett ki, mintha a levegőben lebegne.
Látványától egy pillanatra elállt a lélegzete, majd nagyot dobbant
a szíve. Nem lett volna értelme tagadni tovább, szerelembe esett.
Bármit képes lett volna feladni a férfiért. Még apja gyűlöletét is
dalolva kockáztatta meg.
Szerelmének tárgya ez idő alatt megfordult, rávillantotta vadítóan
csábító mosolyát, majd egy szempillantás alatt előtte termett,
felkapta, megforgatta a levegőben, hogy aztán elterüljenek a fűben és
egymást szorosan ölelve felszabadult nevetésben törjenek ki.
Amelia még az életben nem érezte magát ennyire boldognak,
miközben ajkaik összeforrtak és tüzes, nedves ölelkezésbe kezdtek.
Összetartoztak...
Édesbús emlékei közül a jármű hirtelen megállása zökkentette
vissza a jelenbe. Egy rönkfából készült házikónál parkoltak le, amit
körös-körül sötét fenyőerdő övezett. A hely igazán hátborzongatóan
festett csak a terepjáró fényei által megvilágítva. Közel, s távol nem
volt egy teremtett lélek sem. Hát megérkeztek!
Amelia fázósan húzta össze magát az ülésben, mintha ezzel
láthatatlanná válhatna és megakadályozhatná, hogy becipeljék oda.
Közben Alek kiszállt, beszélt pár szót az eddig előttük motorozó
Iannal, majd az fogta magát és elment. A lány reményvesztetten
bámult a motor hátsó lámpájának távolodó, vörös fénye után, ami
végül el is tűnt, a menekülésre való esélyével együtt.

100
 Altató ide, vagy oda, sanszos volt, hogy nem lesz elég ideje
kiagyalni, hogyan adagolja be a fogvatartójának.
Amíg ezen gondolkodott, a farkas kinyitotta az ő ajtaját is, a
mozdulattal pedig jól megrántotta a karját, mivel az még mindig a
fogantyúhoz volt bilincselve.
– Gyerünk, pióca! Kiszállás! – és már nyitotta is ki a zárat, hogy
a következőben a másik csuklóján kattanjon össze. A lánynak még
arra sem volt lehetősége, hogy mély levegőt vegyen, és
körülnézhessen, merre vetődhetne menekülés szempontjából, már
rángatták is a komor faépület bejárata felé. Ennyi volt! Az út véget
ért, ő pedig keserves kínok között fog meghalni! És, mintha az égiek
is megérezték volna kétségbeesettségét, még az eső is eleredt…

101
 10. fejezet

Elkínzott ábrázattal szorította a törölközőt – amibe egy zacskó

fagyasztott borsó volt beletekerve – sajgó büszkeségére. Ha ez miatt
problémái lesznek a gyermeknemzéssel, akkor maga fogja levadászni
és megnyúzni Aleket, hogy a bundáját lábtörlőnek használhassa –
fogadkozott magában Nick, mert abban mostanra már száz
százalékig biztos volt, hogy az incidens a bátyja kamikaze akciója
miatt következett be.
Nem is tudta hirtelen eldönteni, mi sokkolta jobban, az, hogy
tökön rúgták vagy, hogy egy vérszívó bemerészkedett a
territóriumába. Egy vámpír... Hihetetlen! Hogy sikerült bejutnia és
miért nem érezte meg a szagát, csak az utolsó pillanatban?! A
legijesztőbb a dologban mégsem ez volt – bár közel állt hozzá –,
hanem a reakció, amit a nő kiváltott belőle...
Mikor először látta meg, a lélegzete elállt egy pillanatra. Nem volt
az a fotómodell típus, mégis azonnal megfogta magának. Egzotikus
arcvonások, sportos, mégis a megfelelő helyeken kerekded idomok,
intelligenciát sugárzó szemek. És a haja... Mindenek Ura! Az a
csodálatos, mélyvörös zuhatag. Simogatni való. Alig tudta megállni,
hogy ténylegesen oda ne menjen hozzá, és meg ne tegye, amit
elképzelt magában. De sajnos hamar fel kellett ocsúdnia a
kábulatból, mert amaz gyanúsan céltudatos mozdulatokkal indult
meg a galéria felé.
Nick gyomra egy szemvillanás alatt összerándult, mikor rájött,
hogy a lány a privát részt célozta meg. Persze nem juthat be – hisz
zárva volt –, de ugyan mit kereshet ott? Ezért összeráncolt
szemöldökkel indult meg utána.
102
 Ő is biztos egy, az anyja által rászabadított menyjelöltek közül –
gondolta közben füstölögve magában. Csak tudná, az asszonynak
honnan sikerül előhúzni időről-időre újabb házasulandó farkas
kisasszonyokat, akiket ráadásul még soha nem látott. Pedig ez igen
ritkaság számba menő dolognak számított, hogy ő ne ismerjen egy-
egy halhatatlant. Nem volt azért olyan sok alakváltó, főleg az európai
régióban. A vámpírokkal való harc igencsak megtizedelte a
népességet, azon kívül jó néhány család a békésebbnek számító
amerikai kontinensre emigrált. Pont azért, mert az ottani
vámpírfejedelmekkel lehetett üzletelni a nyugodtabb élet érdekében.
Ettől a gondolattól Nicket még a hideg is kirázta. Na, de ő királyi
családba született, neki a vérében volt a harc. Alek visszatértével
pedig, talán a királyné is leszáll végre róla és inkább elsőszülöttjét
próbálja kiházasítani. Talán...
Közben megtorpant egy másodpercre, mert a lány eltűnt a
látómezejéből. Igyekezett minél feltűnés mentesebben körbetekinteni
– nem mintha az apró szeparékban összebújó párocskák bármelyike
is felfigyelt volna a jelenlétére –, hogy mikor végül újra meglátta a
vörös sörényt, a gyomra ismét fájdalmasan összeránduljon. A
nőszemély ugyanis az eddig zárt ajtó mögött tűnt el éppen.
Francba!
Valaki kémet küldött rá, mert az tuti, hogy egy átlagos csinibaba
nem nyitja ki azt a zárat ilyen könnyűszerrel és ennyire rövid idő
alatt.
Ebben a helyzetben, két lehetősége akadt. Vagy a konkurenciának
dolgozik az illető, vagy a vámpíroknak. Mindenek Ura, amilyen
mázlista, Alek rászabadította azt a vérszopó hordát.
Egyre fokozódó indulattal vetődött a lány után, hogy választ
kapjon a kérdéseire. Ami teljes mértékben ugyan nem történt meg,
viszont gazdagabb lett egy fájdalmas tapasztalattal, bár szíve szerint
boldogan tudott volna élni nélküle is, mindenféle hiányérzet nélkül...

103
 Bosszankodását mobiljának élesen a csendbe vágó hangja
szakította meg, és a készülék persze nem volt elérhető távolságban.
Szikrázó csillagokat látva tápászkodott fel a fotelből, majd a
dohányzóasztalra dobta az olvadozó, törölközőbe csavart borsót.
Esküszöm Alek, ezért még megfizetsz! – morogta az orra alatt,
majd felkapta a telefont.
– Szia Con! Mi a helyzet? – szólt bele, bár sejtette a hívás okát.
– Ember! Ti megőrültetek? – tért rá a MacDermit klán feje
rögtön, kemény hangon a lényegre. – Elraboltátok Vladimir lányát?!
Nos, igen, azt az aprócska részletet „elfelejtette” megemlíteni
neki, ki is az illető, akit Alek magával cipel, mikor korábban
leszervezte a dolgokat a bátyja számára.
– Pontosítanék. Nem raboltuk el, sőt én hozzá sem értem. Ez
tisztán Alek sara – szúrta be, bár tudatában volt, hogy ez a lényeg
szempontjából nem oszt, nem szoroz. Amelia farkas fogságba került.
Hangos sóhaj hallatszott a vonal túlsó oldaláról, majd Con
lemondó hangszínnel szólalt meg újra:
– Tudod te, hogy ez kirobbanthat egy újabb nyílt háborúskodást?
És most nem az ókorban élünk, mikor az emberek még hittek a
misztikus lényekben és elfogadtak minket…
– Tisztában vagyok a kockázattal, de Alekkel egyszerűen nem
lehetett bírni. Teljesen az őrület rabja, ami a nőhöz köti.
– Pedig jó lenne valami megoldást találni, mégpedig minél előbb!
Az, hogy a klánom területén vannak, nem fogja sokáig megvédeni
Aleket! Főleg, hogy nem rég kaptam a jelentést, mi szerint két
izomagyú vámpír egy fekete terepjáróban az edinburghi bekötőúton
robog éppen.
Nick idegesen túrt bele a hajába, megfeledkezve még ágyékának
tompa lüktetéséről is.
– Jól van! Meglátom, mit tehetek. Majd még jelentkezem,
rendben?

104
 – Igyekezz! – azzal a klánfőnök befejezettnek tekintette a
beszélgetést és bontotta a vonalat.
A farkas óvatosan visszatelepedett a fotelba és gondterhelten
hajtotta a fejét a két keze közé. Jaj, Alek! Mibe kevertél minket? Úgy
tűnik itt az ideje, hogy ő is vadászatba kezdjen. Meg kell találni a
vámpírnőt és ki kell szednie belőle mit is tudnak pontosan a
vérszívók…

Alek a csalódottságtól dühösen, homlokát ráncolva tanulmányozta

áldozatát. Nem érzett semmit! Egyáltalán nem töltötte el
megelégedettséggel, hogy így láthatja Ameliát.
A lány félig lecsupaszított, egy székhez és a rönkfa falhoz láncolt
testének látványától – ahogy zilált hajjal és makacs kihívás tüzével a
szemében, bátran bámult fel rá –, inkább valamiféle izgatott, vibráló
várakozással teli érzés uralkodott el rajta, aminek halvány köze sem
volt az elégtételhez, ahogy elvárható lett volna. Nem így akarta, nem
erre számított hónapokon keresztül, míg a bosszú éltette.
Vonakodva ugyan, de be kellett látnia, hogy még mindig a nő
hatása alatt van, mindenféle igyekezete ellenére. Valószínűleg akkor
is a rabja lenne, ha annak idején a véletlentől vagy a sorstól vezérelve
a vámpír nem harapja meg. Tulajdonképpen, ha jobban belegondol,
eredetileg – valamikor az oly messzinek tetsző múltban – ő erőltette
a köteléket...
– Lépjünk kötelékbe!
Alek türelmetlen, követelőző hangja megtörte a csendes idillt,
ahogy a törzshelyükön, egymást átkarolva támasztották hátukat a
kérges fatörzsnek, és élvezték a röpke, lopott perceket, amit együtt
tölthettek.
– Kössük össze végre az életenergiáinkat és szökjünk meg! –
erősködött újfent.

105
 Amelia mély sóhaj kíséretében bontakozott ki az ölelésből és
fordult szembe a farkassal.
– Légy reális, Aleks! Te a farkasok leendő királya vagy, én meg
vámpír. Mi nem lehetünk, nem lehetnénk együtt. A fajtáink gyűlölik
egymást!
Alek indulatosan, ökölbe zárt kézzel csapott a semmiről sem
tehető fa egyik kiálló, vastag gyökerére.
– Talán nem szeretsz? – kérdezte követelőző hangon.
– Ne csináld ezt, megint! Tudod, hogy szeretlek, hisz mi másért
lennék itt veled?! De értsd meg, akkor sincs sajnos közös jövő
megírva nekünk a csillagokban. Már ezzel a néhány, gyorsan
tovatűnő pillanattal is, amíg együtt vagyunk, hihetetlen sok
kockázatot vállalunk. Ha valaki a családjainkból rájön arra, hogy
bármiféle kapcsolatban vagyunk egymással, itt kitör a vérengzés –
válaszolt a lány szomorúan, miközben a nyomaték kedvéért még
körbe is mutatott maga körül. Majd látva Alek nemtetszését kifejező
fejcsóválását, könyörgő szemekkel vette két keze köze a morcos
férfiarcot. Az először belesimította orcáját a puha kacsóba, de végül
mégis elhúzódott kissé.
– Értem én, de fel nem foghatom! – morogta a férfi. – Szeretlek, te
is szeretsz engem… Akkor meg mit számít, hogy mások mit
gondolnak? Elmegyünk innen jó messzire és saját családot, fajt
alapítunk!
– Aleks! – szólt rá Amelia bosszúsan.
– Sajnálom, malena5! Nekem szükségem van rád, és az sem
érdekel, ha a világgal kell szembeszállnom, hogy megkaphassalak!
Örömmel megteszem – fogadkozott eltökélten.
Társa arcán igéző mosoly terült szét, szemeiben szeretet gyúlt,
miközben odahajolt Alekhez és csókot nyomott annak feszesen
összeszorított ajkaira.
5
kicsim, kicsikém
106
 Mindig ezt csinálta. Elterelte a farkas figyelmét, ha az rákezdett a
kényes témára. De most nem ússza meg egy két vadító csókkal a kis
bestiája – döntötte el magában a dolgot az alakváltó. Így, vagy úgy
el fogja érni, hogy a lány az övé legyen. Ha ahhoz az kell, hogy még
a kötelék előtt magáévá tegye őt, készen áll rá.
Nászuk biztosan szilárdabb lenne, ha a szertartás keretein belül
egyesülnének először, de a dolog nem volt létszükség. Arról nem is
beszélve, hogy a teste egyre sűrűbben követelte, hogy elmerülhessen
eme csábító nőstény meleg puhaságában. Itt volt az idő, hogy a tettek
mezejére lépjen…
Friss elhatározását alátámasztandó egyik kezével lehúzta
magához a lány fejét a tarkójánál fogva, hogy ajkaik ismét
találkozhassanak egy őrjítő tangó keretein belül, míg másik karjával
úgy irányította őt, hogy Amelia végül az ölében ülve kötött ki. Pont
vágyakozva lüktető férfiassága felett.
Nyelveik édes tánca egyre tüzesebbé vált, kezeik önkéntelenül is
felfedezőútra indultak. A levegő hirtelen sziruposra sűrűsödött, már-
már szikrák pattogtak körülöttük, annyira telítődött elektromos
feszültséggel.
A lány mégis zihálva tépte ki magát az észveszejtő ölelésből.
– Aleks! Ezt most azonnal abba kell hagynunk, mert rossz vége
lesz – suttogta két kapkodó levegővétel között.
Alek egy pillanatig csak meredten bámulta tökéletes szépségét,
lázas vágyakozástól csillogó szemeit, kipirult arcát, vad zuhatagként
aláomló éjfekete tincseit, amik jólesően birizgálták csupasz alkarját,
és némi torokköszörülés után tudott csak válaszolni.
– És mi van, ha én nem akarom abbahagyni? – kérdezett vissza
merészen, miközben már Amelia fülcimpáját harapdálta finoman. –
Szeretlek, malena! Légy az enyém...
Forró leheletétől társa érezhetően megborzongott, ellenállása
csökkenni kezdett.

107
 – Nem lehet... – mondta amaz, de hangja nem volt egyéb halvány
sóhajnál, és korábbi határozottságának silány utánzatát sem volt
képes produkálni.
A farkas erre magabiztosan a fül mögötti érzéken területre
tapasztotta ajkait és erőteljesen megszívta. A vámpír tartózkodása
végleg elpárolgott egy hangos, nyöszörgő hang kíséretében. Már
nem próbálta palástolni izgatottságát. Reszkető kezekkel kezdte
bontogatni Alek bőrtunikájának zsinórozását, mikor pedig nem járt
azonnali sikerrel egy apró, dühös felkiáltással széttépte azt.
Alekból hangosan tört ki a nevetés, miközben ujjait a lány selymes
hajába mélyesztette.
– Kis vadmacskám! Biztos, hogy nem csörgedezik az ereidben
némi alakváltó vér?! – incselkedett vele. De jókedve hamar
elpárolgott, mikor megérezte az éles karmok szúrását a mellkasán,
ahogy barázdákat szántottak feszes bőrébe. Az édes fájdalomtól majd
az eszét vesztette.
Kapkodva, mégis lenyűgöző gyengédséggel szabadították meg
egymást a ruháiktól – Alek magában elmormogott néhány szitkot,
mire a sok alsószoknya lekerült –, hogy első egyesülésüket ne
akadályozhassa immár semmi.
A behatolás fájdalma visszafojtott sikolyt csalt Amelia ajkára, és
egyetlen könnycsepp formájában húzott fényes csíkot a lány
makulátlan arcbőrén. Alek szinte átérezni vélte azt, mintha már
összekötötték volna az életüket. Apró, vigasztaló csókokkal szárította
fel a sós nedvességet, majd óvatosan, egyre gyorsuló tempóban
repítette mindkettőjüket a felhők fölé...
A farkas frusztráltan igyekezett elhessegetni a bevillanó
emlékeket. Igen, akkor boldog volt, de aztán a vámpír mindent
elrontott az árulásával. A bajt végül csak tetézte a kényszerű
kötelékkel, amivel lényegében mindkettőjüket társtalanságra ítélt.

108
Nem lehettek együtt, gyűlölték a másikat, mégsem létezhettek
egymás nélkül. Ezért is kell a vámpírnak most szenvednie!
Újult dühvel indult meg a lány felé, a korbácsot szorongatva, hogy
még az ujjai is belefehéredtek, mikor feltűnt neki, hogy Ameliával
valami nincs rendben.
Valahogy a tekintetéből kihunyt a fény, végtagjai ernyedten lógtak
– már amennyire a láncok engedték – és összességében élettelennek
tűnt. Odalépett elé és szabad tenyerével megpaskolta kissé a
szoborszerű arcot.
Semmi.
Újra megütötte, némileg erősebben, de a reakció ugyanaz maradt.
Semmi!
Alek hirtelen jött és egyre növekvő rettegéssel hajította el kezéből
a kínzószerszámot, hogy az a szoba másik sarkában landolt, és őrült
módjára kezdte rázogatni a lányt. Neeem! Nem halhatott meg. Ez így
nem normális!
Idegesen mart a saját csuklójába és gondolkodás nélkül szorította
feltépett ütőerét Amelia szájához, amivel csak annyit ért el, hogy
vérével összemaszatolta a sápadt ajkakat, de a lány meg sem
mozdult. A férfi tehetetlen indulatában üvölteni szeretett volna.
Aztán – végtelennek tűnő másodpercek múlva – foglya végre
halvány életjelet adott. Alig észrevehetően felsóhajtott és nyelve
hegyével lenyalta az ajkairól lecsorgó rubinvörös folyadékot, bár
szemhéjait nem nyitotta fel. A farkas örömében már-már táncra
perdült. Él!
Eredeti célját meghazudtolva a lehető leggyengédebben eloldotta
a nőt, az ágyhoz vitte, finoman elhelyezte a párnák között, majd
mellé feküdt. Órákig csak nézte őt, néha-néha friss vért csepegtetve a
résnyire nyílt ajkak közé, nem törődve az időnként rátörő borús
gondolataival. Arra ráér később is, hogy foglalkozzon a terve teljes
kudarcával. Talán lehetnek még együtt, talán a lány tisztázni tudja

109
magát az árulás alól, talán… Sok volt a nyitott kérdés, még több a
kétség, de a remény akkurátus csírája már visszavonhatatlanul
befészkelte magát a lelkébe. Végül ő is az álom puha ölelésébe
süppedt.

110
 11. fejezet

A fiatal szolgálólány percekkel az után távozott, hogy a vámpírnő

betette a lábát az örökös szobájába, méghozzá eléggé hiányos
öltözetben. Vladimir nem is tudta, kinek köszönheti ezt a hirtelen
támadt szerencsét. Igazán ráfért már az utóbbi idők sorozatos
kudarcai után.
Egyébként nem szokott saját maga kémkedni a vendégei után, de
a vámpírnő felbukkanása igencsak felkeltette az érdeklődését. Da
Vila készült valamire és neki élet-halál kérdése volt, hogy megtudja a
részleteket. Az idióta pedig szinte tálcán nyújtotta át a tökéletes
hírforrást. Persze a szobája be lett poloskázva, mielőtt beköltöztették
oda, de az apró készülékek adásai természetesen rövid időn belül
megszűntek. Egy próbát megért, de végül is számítani lehetett a
vámpír elővigyázatosságára. Ezért is volt meglepő húzás a részéről,
hogy kikezdett a szolgálóval. Így neki csak annyi dolga maradt, hogy
meggyőzze a lányt, működjön együtt, és fenntartva a kialakult
„kapcsolatot”, szállítsa az infókat.
A fejedelem, markát dörgölve és öntelt vigyorral ajkain – aminek
következtében előtűntek hegyes szemfogai –, kilépett a folyosót
díszítő, középkori páncél árnyékából, és az elsiető emberszolga után
törtetett. Ahhoz képest, hogy a nőstény egyszerű halandó volt, elég
gyorsan haladt, Vladimirnak csupán a szolgák szállásánál sikerült őt
utolérnie.

111
 – Sluga6! Beszédem van veled! – szólt rá erélyesen. A lány
összerezzent, kilincset markoló keze lehullott és fej lehajtva fordult
ura felé.
– Da, Gazda7! – válaszolt alázatosan. – Miben lehetek a
szolgálatára?
Arcát szégyenpír festette rózsaszínre, miközben a lepedőt és
levetett ruháit markolászta. Vladimir szemében kigyúlt az az ördögi
fény, ami mindig, ha nyeregben érezte magát.
– Mi a neved leány?
– Jovana, uram.
– Nos Jovana, feladatom van a számodra…

Furcsa egy jószág volt ez az ordas, el kellett ismernie. Isa már a

bérház földszintjén megérezte a jelenlétét – bár ehhez hozzájárult
titkos adottsága is, mert egyszerű vámpírként nem lett volna olyan
erős a szaglása – és, ahogy haladt felfelé a lépcsőházban, egyre
erősebben érzékelte őt. A harmadikra érve – ahol ideiglenes lakása
volt – már szinte tapinthatóvá vált az ottléte, arról nem beszélve,
hogy még a bejárati ajtaját is pár centit nyitva hagyta. Bundás úrfi
várt rá, nem vitás. A lány csendben elővette a fegyverét,
kibiztosította és úgy rontott be.
Nikola Dimitrijevics – mert időközben utánanézett az illetőnek –
kényelmesen üldögélt a fotelban, kezében szintén kibiztosított
kilencmilliméteres – persze egyenesen rá szegezve –, arcán elszánt
kifejezés és úgy általában, mintha skatulyából húzták volna ki. Isa
kénytelen volt elnyomni a hirtelen rátörő ingert, hogy
megszabaduljon ósdi öltözékétől – jelenleg kopott farmer, testhez
álló, fekete póló és katonai bakancs volt rajta – és valami nagyon

6
Szolga, szolgáló
7
Igen, gazdám!
112
lengében és csábosban táncot lejtsen előtte. Egyszóval a pasi
túlságosan jól nézett ki – még származára ellenére is –, sehogy sem
illett a valamikor exkluzívnak számító, de mára kissé fényét vesztett
környezetbe. Talán, ha nem lett volna tökéletesre nyírva és
hátrafésülve a haja, talán, ha nem Armani nadrágot visel és hozzá
márkás bőrcipőt, vagy arany Rolexet a csuklóján...
A lány megrótta magát elkalandozó gondolataiért. Semmi köze
hozzá, a fickó miben mutogatja magát. Ő inkább előnyben részesíti a
praktikusabb, egyszerűbb dolgokat, ennyi. Különben is, nem Nicket,
hanem Aleket kell fülön csípnie. Már így is késésben van. Vladimir
vérebei órákkal előtte járnak. Persze rég elindulhatott volna, ha nem
repülővel érkezik, amiből az következett, hogy a fegyvereit otthon
kényszerült hagyni – leszámítva egy-két kézi eszközt, amit magára
aggatott, és némi bűbáj segítségével kijátszva a biztonsági kaput
átcsusszant az ellenőrzésen – így kénytelen volt itt alkudozni a vén
vámpír kufárral, mert az nem pénzben akarta volna a fizetséget. Hát,
végső esetben – elejtve néhány megjegyzést a főnökére vonatkozóan,
akitől a vámpírok többsége némileg tartott, tegyük hozzá jogosan –
sikerült meggyőznie, hogy mégis a készpénz a megfelelő
fizetőeszköz.
Amíg mindezt végigpörgette az agyában, addig néma harcot
vívtak hívatlan vendégével, csupán a pillantásukat használva
fegyvernek, egy másodpercre sem engedve le a másikra szegezett
pisztolyt.
– Itt volt már az ideje, hogy hazaérj. Legalább fél órája várok rád
– szólalt meg végül borzongatóan mély hangon a férfi.
– Mit akarsz? Ráadást? – tette fel Isa a kihívó kérdést, akaratlan
grimasz kíséretében. Szívből vallotta, hogy a támadás a legjobb
védekezés.

113
 – Kösz, de kihagynám – vágta rá rögtön Nick, és nem véve fel az
elé dobott kesztyűt, más témára váltott. Egyenesen, kertelés nélkül a
közepébe. – Mit tudsz Alekról és Ameliáról?
A lány kérdőn vonta fel egyik íves szemöldökét. Nem szívbajos a
kutyája.
– Egyáltalán, hogy találtál meg és honnan szeded, hogy tudok
valamit?!
– Ügyes vagyok! – húzta a farkas önelégült vigyorra ajkait.
– És milyen szerény... – gúnyolódott a vámpír. – Ugyan miből
gondolod, hogy bármit is elárulok neked?
– Mert nélkülem soha nem hozod haza a hercegnőt élve –
jelentette ki amaz egyszerű magabiztossággal.
A lány ujja már-már viszketni kezdett a ravaszon, annyira
szeretett volna belelőni egyet beszélgetőpartnerébe. Csak, hogy
letörölje azt a beképzelt kifejezést az arcáról.
– Hahh...
– Nem viccelek, vérszívó. Szükséged lesz rám. Alek már régen
sem volt egy könnyű eset, jelenleg pedig még annál is ádázabb. És
soha nem volt osztozkodó fajta, ami az övé, az az övé.
– Tegyük fel, csak elméletileg, hogy elhiszem, amit mondasz.
Neked mi a hasznod mindebből?
– Van egy ingyenes és expressz fuvarom?
– Majd ha fagy, kutyuska! Még mindig telihold van, ha nem
vetted volna észre.
– Ó, tényleg… Akkor díjtalan testőr?
– Most szívatsz, ugye? Hapsikám, nagyon közel állsz hozzá, hogy
kicsit kiszellőztessem a koponyádat, lehet, megdohosodott az a sok
ész, ami beleszorult.
A lánynak pislantani sem maradt ideje a férfi eltűnt a látóteréből,
majd hideg fém nyomódott a halántékának. Rohadt telihold! A
kutyáknak persze nem árt!

114
 – Hidd el kicsi szúnyog, bármivel is próbálkoznál, én jövök ki
belőle győztesen – mormogta a fülébe, hogy a lány tarkóján égnek
meredtek a szőrszálak. – Egy óra múlva itt leszek érted, készülj el!
– És ha nem fogok? – ellenkezett a vámpír dacosan.
– Jobban jársz, ha nem próbálod ki...
– Nem ijedek meg egy ilyem piperkőc lábtörlőtől, mint te! – vágta
ki magát Isa saját belátása szerint remekül, bár a férfi csak hangos
hahotával válaszolt, majd kihívóan végignyalta a lány hófehér bőrű
nyakvonalát és lelépett.
A vámpír még az után is letaglózva állt a nappalija közepén,
mikor a farkas már pár perce távozott. Nem volt benne igazán biztos,
hogy ennek a frissen kötött vámpír-farkas „szövetségnek” jó vége
lesz.

A műanyag gyógyszeres doboz halk koppanással ért földet, miután

Amelia a teljes tartalmát leküldte a torkán és az kifejtve hatását
ellazította eddig szorosan összezárt ujjait. Szerencsére a farkas nem
vette észre szabotázs akcióját, túlságosan el volt foglalva annak
eldöntésével, hogy milyen eszközzel kínozza hamarabb.
A lány még látta, ahogy Alek határozottan megindul felé, aztán
szemhéjai is elnehezültek. Persze, eredetileg neki szánta a pirulákat,
de miután nem nyílt semmiféle alkalma a felhasználásukra, így
változtatott az elképzelésein. Talán, egy-két órára kiütve – nem
számított hosszabb hatásra – könnyebb lesz elviselni a rá minden
bizonnyal váró megpróbáltatásokat. És ráadásul sikerült a szerrel
letompítania magát annyira, hogy ez már nagyon ne is izgassa.
Mondjuk egy ember ettől az adag gyógyszertől rég örök álomra
szenderült volna, de mivel ő, mint ismeretes, nem volt ember, így
csak elernyedt, jóformán még gondolkodni is tudott.

115
 Aztán a farkas mégsem váltotta be az ígéreteit. Aggodalom
energiái vibráltak körülötte, ahogy az arcát paskolgatta, még
véletlenül sem olyan erősen, hogy fájjon. Vagy mikor vért próbált
leerőltetni a torkán... Mindenek ura! Annyira finom volt még az illata
is, hogy Amelia nem volt képes elnyomni az ingert, ami arra
késztette, hogy megnyalja a száját. Majd félig öntudatlanul, hagyta
magát eloldozni, ágyba tenni, megetetni.
Nem várt gyengédség volt ez a férfi részéről, a lányt kínozta is a
tudat, hogy ismét meg kell bántania, el kell árulnia őt – ugyanis új
szökési terv kezdett körvonalazódni elméjében –, de nem látott más
megoldást. Ha szembeszállnának a népeikkel és mégis beteljesítenék
a köteléket, azzal világméretű természetfeletti háború kirobbanását
kockáztatnák. Amelia már így is több száz éve hurcolta magával a
lelkifurdalás terhét, melyet apja helyezett a vállára, és akkori
bimbózó kapcsolatuk fájdalmas megszakítását eredményezte...
Egy szellem hangtalanságával osont végig a kastély alatt húzódó
vészfolyosó szűkös falai közt. Útját csak egy-két fáklya világította
meg, amik bűbájpor hatására folyamatosan égtek. Sietnie kellett,
mert Alekkal való randija eléggé elhúzódott, hamarosan hajnalodik,
a kastélyt pedig sötétítő burok veszi majd körül, megakadályozva a
napfény beáramlását, minden egyébbel együtt.
Közben elérte a titkos ajtót és óvatos kinyitotta, éppen csak
annyira, hogy kileshessen és megbizonyosodjon róla tiszta a levegő.
A folyosó kihalt volt, egy szál, a komódra helyezett, pislákoló gyertya
jelezte, hogy a szolgálólánya kézben tartja a dolgokat, senki nem sejt
semmit. Ez volt az egyezményes jel. Ha a láng nem ég, Amelia bajban
van.
A lány megkönnyebbülten fújt egyet, majd gyorsan kilépett az ajtó
árnyékából és behúzta maga után. A nyílászáróról ebben az
állapotában – ha nem ismerte az illető a pontos helyét – ugyan senki
meg nem mondta volna, hogy ajtót lát. Beleveszett a gazdagon

116
faragott fa falburkolat mintái közé. Persze, ezért volt titkos a rejtett
ajtó...
Azzal a meggyőződéssel indult meg a saját lakosztálya felé, hogy
most már minden a legnagyobb rendben, mikor a szobába lépve még
a levegő is a tüdejében rekedt. Zorica – a cinkostársa és szobalánya
– teljesen kicsavart testhelyzetben, vérbe fagyva, és feltépett torokkal
feküdt a helyiség padlóján. Üveges szemeiben még mindig ott ült a
rettegés.
– Hol voltál? – reccsent rá az apja a háta mögül kérlelhetetlen
hangon, szinte fizikai fájdalmat okozva ezzel. Minta valóban csattant
volna a korbács a hátán. Ameliát kirázta a hideg.
– Én...
– Ne hazudj! – szakította félbe amaz, mielőtt a lány
magyarázkodásba kezdhetett volna. – Hol voltál?!
Amelia megpördült a tengelye körül és rémülten nézett bele az
eddig az árnyékban meghúzódó fejedelem dühtől eltorzult, kemény
arcába.
– Sétáltam egyet az erdőben... – próbálkozott, bár nem sok
reményt fűzött hozzá, hogy apja el is hiszi a szavait, amit alá is
támasztott a hatalmas pofon csattanása az arcán. Feje oldalra
bicsaklott, szája sarka felrepedt és vér íze öntötte el ízlelőbimbóit.
– Mondtam, hogy ne merj hazudni! – ordította a magából kikelt
vámpír. – Azt hiszed, idióta vagyok?! A kis cinkosod szíves örömest
elárulta, amire kíváncsi voltam, mielőtt meghalt. Jóformán hozzá
sem kellett érnem, rögtön kipakolt.
Amelia szíve összeszorult, mikor apja felemlítette Zoricát. Már
bánta, hogy a lányt is belerángatta a dolgokba. Egy értelmetlen
halállal több.
– Velem jössz! – ragadta meg a férfi a lánya karját, és durván
vonszolni kezdte maga után az alagsorba, ahol belökte egy cellába.

117
 A lány először azt hitte apja oda akarja bezárni, aztán meglátta a
kezénél fogva fellógatott, véresre vert, eszméletlen férfit. A rémület
savként kúszott fel a torkába, ugyanis azonnal ráismert. Az egyik
falusi fiatal volt. Egy ember.
– Melyik korccsal találkozgatsz? – kérte számon a
vámpírfejedelem. – Talán ezzel itt, akit a kastély körül settenkedve
kaptunk el? Mondd meg, mert ha nekem kell kideríteni, az nem csak
neked fog fájni...
Amelia nem is tudta, féljen inkább vagy megkönnyebbüljön a
tudattól, hogy apja nem ismeri az igazi csábítója kilétét. Szegény
szerencsétlen falusi nem éppen a megfelelő pillanatot választotta egy
erdei kóricálásra...
– Jól gondold meg, mit válaszolsz, mert minden egyes hazugságért
újabb korcs fog kínhalált halni. Kiirtom a falut, ha kell! Tudod, hogy
megteszem!
– Kérlek Atyám! Ne csináld – fogta könyörgőre a dolgot Amelia
belekapaszkodva apja ingébe. – Bármit megteszek, amit csak kívánsz.
Ne bántsd a falut! Nem onnan való! Nem is akartam találkozni vele
többet, mert rájöttem, hogy csak egy hozományvadász, aki
megszédített egy pillanatra, de már magamhoz tértem a kábulatból.
Ő végleg elment, biztosan messze jár – közben azon rimánkodott
magában, hogy nézzen ki annyira kétségbeesettnek, hogy a fejedelem
bevegye ezt az orbitális hazugságot.
Vladimir tanulmányozta pár percig az arcát, fürkészve minden
egyes rezdülését, majd eltaszította őt magától úgy, hogy a lány a
földre eset.
– Félnótás liba! Ha nem lennél az utolsó lehetőségem a hatalmam
növelésére, most azonnal kitépném a szívedet és a kutyák elé
vetnélek. Még arról is könnyűszerrel megfeledkeznék, hogy az
ivadékom voltál, sőt, hogy léteztél egyáltalán. – Undorodva köpött
egyet Amelia mellé a poros padlóra. – Készülj el naplementéig!

118
Londonba mész – azzal sarkon fordult, és otthagyta őt bárminemű
további magyarázat nélkül, letaglózva...
Amelia szemét csípni kezdték a könnyek, ahogy küszködött az
emlékek hálójában. Nagyon hosszú időbe tellett, mire megemésztette
apja szavait. Az pedig, hogy nem tudta figyelmeztetni Aleket a
dolgok alakulásáról, külön fájdalmat okozott a lelkének. Még egy
nyomorult papírfecnit sem maradt esélye kijuttatni a kastélyból.
Minden lépését szemmel tartották az indulásig.
Tisztában volt vele, hogy a férfi előbb aggódni, majd dühöngeni
fog, ha nem jelenik meg a következő találkozón. Azt pedig árulásnak
fogja venni, hogy faképnél hagyta a megbeszélt kötelék-szertartás
előtt.
Lelki szemeivel látta a férfi csalódottságtól merev arcát. Fájt a
szíve utána, de nem tehetett semmit. Több száz ember halála száradt
volna a lelkén – és ezt a tudatot tizennyolc éves fejjel képtelen lett
volna elviselni –, ha nem szakít meg vele minden kapcsolatot.
Később, mikor már néhány hónapja élt Londonban, hallotta, hogy
az apja azt terjeszti Szerbia szerte, hogy hozzámenni készül Da Vila
herceghez, azért utazott el. Akkor tett le az utolsó szalmaszálnyi
reményről is, hogy Alek valaha is megbocsájt neki. Tulajdonképpen
nem is találkoztak addig a bizonyos harapásos esetig, mikor a sors
fintora által – már előre megfontolt szándék nélkül – kötelékbe nem
léptek.
Szembe fordult a szorosan mellette, mélyen alvó férfival, ujjai
akaratlanul indultak meg és rajzolták körbe a kialvatlanságtól feszes
arcvonásokat. Érezte, hogy csak egy hajszál választja el őket a
béküléstől.
Amelia nagyon szeretett volna vele maradni, összebújni, örökre.
Elmondani neki, hogy mindig is őt szerette, megmagyarázni a
történteket és bocsánatot kérni azért, mert szó nélkül elhagyta, de
nem lehetett... A körülményeik még több száz év távlatában sem

119
változtak. Alek továbbra is farkas volt, ő pedig vámpír. Nincs
esélyük. Vladimir pedig, csak még kegyetlenebbé vált ez idő alatt. El
kell mennie, mert ha együtt találnak rájuk – az nem is volt kérdés,
hogy követik őket – annak nagyon véres vége lesz. Az apja megölné
Aleket, már azért is, mert elrabolta, nem ha kiderülne a kapcsolatuk.
A lány szomorúan bontakozott ki az ölelésből, milliméterről-
milliméterre csúszva le az ágyról, majd araszolva el az ajtóig. Mikor
kijutott az épületből, teljes erőből futásnak ered. Ágak csapkodták az
arcát, a korábbi esőtől sáros talajon csúszkált, kiálló gyökerekben
bukdácsolt, miközben igyekezet még az éj leple alatt minél messzebb
jutni a farkastól.
Már-már felcsillanni látszott a remény, hogy gond nélkül eljut az
országútig, mikor az egész fenyvest megremegtető ordítás
felhangzott. A lány őrült tempóra kapcsolt, beleadva utolsó rejtett
tartalékait is a rohanásba.
Minden jel arra utalt, hogy Alek felfedezte a szökését…

120
 12. fejezet

A dobhártyaszaggató ordítás akaratlanul tört elő Alek torkából,

miután magához térve félkómás állapotából felfedezte, hogy Amelia
elment. Megint!
Pedig már-már újra bizalmat szavazott neki. Valami hülye
gondolattól vezérelve hajlandó lett volna meghallgatni és elfogadni
bármilyen hajmeresztő történetet a korábbi árulására vonatkozóan,
erre újra megteszi. Lelkifurdalás nélkül faképnél hagyta!
Az évek óta eltemetett düh és bánat ismét emészteni kezdte...
Nem jött el – kattogott a kétségbeesés Alek agyában, miután a nap
első sugarai egyedül találták a sziklaszirten üldögélve.
Amelia nem jött el. Talán baja esett? – aggodalmaskodott
magában. A lánynak nem volt szokása, hogy csak így átvágja. Biztos,
hogy gond van!
Mindenek Ura! Nagyon remélte, hogy a piócák nem fedezték fel a
titkukat. Annyira közel volt már a szertartás napja. Még a
jegyajándék is elkészült időben – meglepetés a lány számára, egy
kicsiny, indákkal és virágokkal díszített ezüstgolyó formájában, ami
hosszú, csavart láncra lett fűzve, mert emlékeiben úgy élt, hogy
régebben, egy ilyen csecse-becse nagy jelentőséggel bírt a lány
számára –, a falusi kovács éjt nappallá téve dolgozott rajta, hogy
meglegyen, mikorra kell. Azt szorongatta a kezében most is, mivel ma
akarta átadni...
Kínjában végigpásztázta az őt körülvevő erdőt, de nem látott
változást. Végül feladta a várakozást, és letörten hazaindult. Napokig
kétségek között vergődött utána. Minden este felkerekedett, hogy a
sziklához zarándokoljon, Amelia viszont eltűnt. Nem jelent meg,
121
üzenetet sem hagyott. Még a családjának is kezdett szemet szúrni
Alek furcsa, mogorva viselkedése.
Aztán egy hét után a dolgok alakulása újabb zuhanórepülést vett.
Kezdődött azzal, hogy találtak az erdőben egy szétmarcangolt emberi
roncsot, majd kis idő múlva még egyet. A falusiak teljesen kikészültek
és rajtuk kérték számon a történteket. Az ő fajuk feladata volt az
emberek megvédése a vérszívó piócáktól, akik kéretlenül
idetelepültek a közelükbe. Aztán az egyik besúgójuk értesítette őket,
hogy a hercegnő elutazott, mivel férjhez készül menni.
Mondjuk a klán ezt jó hírnek könyvelte el – egy vámpírral
kevesebb a környéken –, de Alek szinte őrjöngött. Órákig futott erdő
szerte, néha-néha megállva és fákat tépve ki, köveket zúzva szét.
Amelia házasságra lép valaki mással, és még arra sem méltatta,
hogy értesítse erről. Szerelem és gyűlölet váltakoztak benne
egyfolytában.
Az ezt követő hetekben, hónapokban Alek teljesen elzüllött. Ivott,
randalírozott. Már a családja is nagy ívben kerülni kezdte őt. Végül
Nick ragadta magához az irányítást, némi fizikai ráhatásra
kirángatta őt a falu egyetlen kocsmájából és belehajította egy dézsa
hideg vízbe, néhány keresetlen szó kíséretében.
– Betelt a pohár, Aleks. Szedd végre össze magad!
Válaszképp a farkas nekidobta a víztől csöpögő rongyot, amivel
mosakodnia kellett volna – az el is zúgott Nick feje mellett, mert
gyors reflexeinek köszönhetően könnyedén elhajolt a lövedék elől –
és prüszkölve igyekezet kimászni a dermesztő folyadékból.
– Ezt még megkeserülöd, Niko! Nem vagy magadnál!
Nick könnyűszerrel visszalökte testvérét a dézsába, nem törődve
vele, hogy a kicsapódó víztől ő is teljesen elázik.
– Nézz magadra, tesó! A hajad csimbókokban, a szakálladat hetek
óta nem nyírtad, büdös vagy és kiállhatatlan. Egyetlen nőért sem éri
meg így elhagyni magad, nem, hogy egy nyavalyás vámpírért.

122
 Alek még az ellenkezéssel is felhagyott, annyira meglepte a
kijelentés.
– Miről beszélsz? Honnan...
– Ne már, Aleks! Azt gondoltad, nem veszem észre, hogy Amelia
után kajtattál? A testvéred vagyok, ismerlek, mint a tenyeremet.
Csak, hogy tudd, egyfolytában vámpírszagod van, és mivel már
nagyon rég kellett rájuk vadásznunk, amitől esetleg összeszedhetted
volna ezt az undorító esszenciát, a környéken pedig ő az egyetlen
valamire való vérszopó, kikövetkeztettem. Ezt csak megerősítette,
hogy nemrég véletlenül megláttam, mikor találkoztatok a szirteknél.
Az, hogy nem szóltam eddig róla, még nem jelenti, hogy egyet is értek
a választásoddal. Egy vámpír, ember? Nem szaladgál elég csinos
farkaslány a világban?
– Azt hittem Amelia más... De, mint látod, tévedtem. Ő is csak egy
önző élősködő. Simán eldobott egy ígéretesebb, vámpír férjjelölt
kedvéért. Engem!
Nick felnevetett Alek sértett kifakadásának hallatán, majd fogta a
rongyot meg a szappant, és testvére kezébe nyomta.
– Mosakodj meg végre, aztán kitaláljuk, hogyan kecmeregj ki a
legkönnyebben ebből a saját magad ásta gödörből...
Alek beletörődve a megmásíthatatlanba belekezdett a
tisztálkodásba...
A csalódottság gejzírként robbant ki a belsőjéből, előhozva a
benne megbúvó állatot is. Vadászösztöne feltámadt, józan esze
teljesen háttérbe szorult. Elégtételért üvöltött. Meg akarta kapni, ami
járt!
Körmei karmokká alakultak, fogai megnőttek, hegyesebbé váltak,
izmai megfeszültek és, ha lehet még élesebben kirajzolódtak bőre
alatt. Hallása, szaglása a korábbiaknál is kifinomultabb lett. Az állat,
akivé vált, majd megbolondult az illattól, amit a nősténye hagyott
maga után. Amelia az övé kell, hogy legyen! Túl sokat várt már így

123
is, hogy megkaphassa. A további sorsáról meg majd akkor dönt, ha
kielégítette a teste követeléseit.
Vicsorogva lendült mozgásba, az ajtó nem képzett semmiféle
akadályt számára. Átrobbant rajta, a fa pedig szilánkjaira porladva
kavargott körülötte. Hűvös, nedves levegő sustorgott a fülében,
ahogy száguldott árkon-bokron keresztül, letépve a ruháit, hogy ne
késleltessék a teljes átalakulást.
Immár farkas alakban folytatta útját, mancsai légpárnaként úsztak
a sáros talaj felett. A nő illata pedig egyre közelebbről és közelebbről
csábította. Szó szerint hívogatta magához, bár minden bizonnyal
zsákmánya ezt nem szánt szándékkal tette. De az is lehet, hogy pont
arra vágyik a kicsike, hogy levadásszák, és jól megdöngessék… Erre
a gondolatra az adrenalin szintje a magasba szárnyalt, lábai kétszer
olyan gyorsan rótták az erdő ágas-bogas, avarral borított labirintusát.
Aztán a következő fa után maga az ínycsiklandó illatforrás is a
látómezejébe került. Alek morgó hang kíséretében vetette magát
prédájára.

Itt van!
Még jóformán meg sem fogalmazódott Amelia fejében a gondolat,
a talaj eltűnt a lába alól, és mint egy darab fa, vágódott el a sárban.
Csillagokat látott a koponyáját ért ütéstől, szemébe, orrába nyálkás
talaj került. Tulajdonképpen ő maga egy merő szutyok volt. Egyik
maszatos kezével kapkodva igyekezett eltávolítani arcából a zavaró
anyagot – a szemébe hulló hajával együtt –, miközben másikkal
kapaszkodó után tapogatózott, ugyanis karmok mélyedtek nadrágja
szárába és folyamatosan húzták vissza, tépve, szaggatva a farmert a
lábáról. A kísérő morgás ráadásul hátborzongató volt.
Miután nagy nehezen sikerült kidörgölnie a szeméből a sarat,
hátrapislantott – persze a vonszolás nem maradt abba közben sem,

124
emiatt ujjai barázdákat szántottak a talajba –, hogy a látványtól
valami furcsa érzelmi turmixba kerüljön. Alek félig átalakult teste
egyszerre volt ijesztő és lenyűgözően észveszejtő. Sosem látta még
ilyen állapotban. Emberi alakban és farkasként igen, de így... Ettől
egyfelől a pánik kerülgette – a férfi éles arcvonásai, kiálló fogai,
karmai és iszapos talajjal borított bőre, de főleg a szemében
tükröződő halálos elszántság és tomboló vágy keveréke miatt –
másrészről viszont a szükség nyilalló villámokkal söpört végig a
testén. Az elemi ösztön arra igyekezett sarkallni őt, hogy hagyja abba
az ellenállást és adja át magát az elkerülhetetlennek.
De, ha már eddig eljutott, nem adhatja fel. Megmarkolt egy darab
földet, a farkas arcába dobta, majd akkorát rúgott Alek gyomrába,
hogy az ő lába is belefájdult. A férfi összegörnyedve engedte el,
Amelia pedig elrugaszkodott és újra menekülőre fogta a dolgot.
Mereven előre nézett, a forgolódás csak értékes másodperceket vett
volna el a szökésre fordítható időből, és úgyis tisztában volt vele,
hogy követni fogják.
Nagy igyekezetében, hogy minél messzebb juthasson, nem figyelt
fel a talaj enyhe lejtősödésére és eliszaposodására, így a következő
pár lépés után egy sekély patakocskába csobbanva találta magát.
Köhögve a beszippantott folyadéktól tápászkodott négykézlábra,
majd az igencsak hűvös vízben, botladozva folytatta útját. Hátha ettől
Alek szaglása megzavarodik kicsit.
Öröme nem tartott sokáig, ugyanis csakhamar egy kis méretű tóvá
szélesedett pocsolyához ért, amit elég magas és meredek – valamint
ránézésre igencsak csúszós – sziklafalak öveztek, egyik oldalon
leomló vízeséssel. Csapdába esett. Innen kiút csak arra vezetett,
amerről érkezett, a háta mögött tovafolydogáló patak mentén, amit
már nem maradt ideje ismét igénybe venni. A farkas újabb rohammal
tarolta le és birkózta a víz alá.

125
 A lány kapálózva próbált szabadulni, forgolódott, karmolt, ám
mindhiába, Alek túl erős, és még annál is elszántabb volt. A préda
leteríttetett.
Amelia csapzottan és valahogy az üldözés izgalmától felajzva
bámult fel a fölé magasodó férfira, aki teljes testsúlyával
ránehezedett, hogy kordában tartsa őt.
– Alek! Kérlek... – nyöszörögte, nem konkretizálva valójában mit
is akar, szabadulást vagy vad beteljesülést.
– Semmi sem érdekel, malena8! Az enyém leszel, nincs értelme a
hadakozásnak.
Amelia gyomrában csomó keletkezett, maga sem tudta a
földöntúlian karcos, csiklandó hang és a szavak értelme miatt, vagy a
rég hallott becézés keserédes emlékének hatására. Az elszánt
vágyakozás, ami a férfi szemében lobogott, vonzotta, mint lepkét a
tűz. Biztos volt benne, hogy meg fogja égetni magát – ha egyenesen
nem az elporladást kockáztatja –, de képtelen lett volna
megmozdulni. Teste agyától függetlenül – ami még azért erőtlenül
igyekezett a józanság talaján maradni és továbbra is rúgni-vágni,
harapni akart – feladta a harcot, miközben szemével itta társa minden
rezdülését.
Alek felpattant – mellesleg teljesen pucéran – magával rántva a
nőt is, karmai segítségével egyszerűen letépte az őket elválasztó
csuromvíz ruhafoszlányokat – amik még Amelia testét takarták –,
majd a közeli sziklafalnak taszította, és kartávolságra megállt tőle.
Mellkasának izmai hullámzó táncot jártak a zaklatott levegővételtől.
A szikláról aláhulló vékony vízfolyam megtört széles vállain,
lemosva a még megmaradt piszkot. Tulajdonképpen természetes
zuhanyként funkcionált.
A férfi ebben az állapotában úgy festett, mint egy igazi vadállat. A
lányt egyszerűen elkápráztatta, ennek ellenére mekkora
8
kicsim, kicsikém
126
önfegyelemmel tartóztatja meg magát attól, hogy teketóriázás nélkül,
csak a saját élvezetét szem előtt tartva letámadja őt és elvegye, amit
akar. Voltaképp arra várt, hogy Amelia a beleegyezését adja.
A lány, ha akar sem lett volna képes ezek után küzdeni ellene.
Alek pillantásától, amivel jóformán felfalta őt, teljesen elveszett. A
belsője olvadozva, sikítva rimánkodott az egyesülésért.
A farkas felmérve a helyzetet, meglepően gyengéden simult
hozzá, bőrük, testük minden centimétere tökéletesen illeszkedett a
másikhoz, szinte mágneses vágyakozással tapadtak egymáshoz.
Csupán szaggatott levegővételük és a víz csobogása törte meg az
erdő természetellenes csendjét. Mintha még a környezetük is
lélegzetvisszafojtva az érzelmeik kirobbanását várta volna.
És akkor Alek lecsapott a hívogatóan elnyílt ajkakra, olyan vad,
elemésztő tűzzel, hogy félő volt egyszerűen kigyulladnak. Nyelveik
ujjongva üdvözölték a másikat.
– Alek… – mormogta a lány az élvezettől elgyengülve.
– Ne csináld, malena! Kellesz, hallod? Ne akard, hogy
abbahagyjam – csikorogta a farkas a fogai között, miközben, szája
átvándorolt a lány állának vonalán keresztül kecses nyakszirtjére és
ajkait rátapasztva szívni kezdte a bőrt, apró, cikázó
gyönyörkisüléseket okozva ezzel Ameliának.
– Mééég – nyújtotta el a szavat a vámpír, és élesen felsikoltott,
mikor a farkas fogai a bőrébe mélyedtek. Fájdalom és öröm keveréke
borította el egész lényét. A kocka el volt vetve. A több mint száz éve
megkezdett szertartás hivatalosan is bevégeztetett. Ugyan kötelékbe
lépni lehetséges volt már az által is, hogy az egyik fél megbélyegezte
a másikat, de ha mindketten megtették ezt a lépést, a létrejövő erős
kapocs sziklaszilárddá fokozódott.
A lány tudatában volt, hogy az elkövetkező pillanatok, percek
nem a gyengéd egyesülésről fognak szólni. Ahhoz túl sok volt az

127
elszenvedett sérelem, túl sokáig feszítették a húrt. De jelenleg
mindkettőjüknek erre volt szüksége. Szabadjára engedni a vadat…
Alátámasztandó Amelia elgondolását, Alek a lány térde alá nyúlt,
felhúzta, csípőjével megkereste a megfelelő pontot és határozottan
behatolt a testébe. Durván, kíméletlenül, kérlelhetetlenül… A vámpír
kis híján azon nyomban elélvezett a gyönyörűségtől.
Ezek után azt várta volna, hogy majd a férfi is eszét vesztve fogja
az élvezeteket hajszolni. Tévedett. Alek keményen, lüktetve töltötte
ki nőiessége barlangját, de nem mozdult. Kar- és mellkas izmai úgy
megfeszültek, hogy gond nélkül lehetet volna róluk domborzati
térképet mintázni. Hegyek, dombok, némi völgy, egy-két patak, sáros
földcsuszamlás… A lényeg viszont az volt, hogy meg sem moccant.
Amelia elhomályosodó tekintettel, kérdőn nézett társa szemébe,
kinek arcáról keménység tükröződött.
– Ott hagytál!
Valamiért, a lány rögtön tudta, hogy Alek nem a mostani, hanem
az évekkel korábbi esetre gondol. Mocorogni kezdett, a farkas
viszont megragadta a csípőjét, hogy egy helyben tartsa, karmai a
bőrébe vájtak. A lány meg sem érezte. Az érzéki feszültségtől szinte
már darabjaira hullott.
– Miért? – vicsorogta a férfi, emberfeletti erőfeszítéseket téve
annak érdekében, hogy mozdulatlan maradjon. Csupán farkának
ritmikus pulzálásával bizsergetve a női hüvely ilyesmire érzékenyen
reagáló felületét. Amelia felszisszent a már-már fájdalmassá váló
sürgetéstől. A pasas komolyan gondolja, hogy ezt pont most beszéljék
meg?!
– Lemészárolta volna őket… – suttogta, fejét a sziklának
támasztva, szemét lehunyva. Tudta, hogy társa érteni fogja a célzást.
Alek lökött egyet a csípőjével, majd újra mozdulatlanná dermedt.
A lány csalódottan engedte ki a tüdejében rekedt levegőt. Ennyi nem
elég!!!

128
 – Üzenhettél volna – jött a következő vád.
– Akartam, nem lehetett… – Újabb lökés.
– Azt mondták férjhez mész…
– Hazudtak… Még mindig a te asszonyod vagyok, nem?! – Ismét.
– Gyűlöltelek…
– Tudom.
– Most is gyűlölnöm kellene téged. Kínoztak miattad! Évekig! –
A vádlónak szánt, rekedt szavak inkább győzködésnek hatottak,
mintha saját magát kellene rávennie valamire.
– Szeress… – bukott ki Ameliából kontrollálatlanul a szó, ami
mintha csak a közöttük láthatatlanul feszülő gátat szakított volna
ketté. Alek felüvöltött, majd önkontrollját elvesztve nyomult egyre
gyorsabb iramban a lány készséges testébe.
A vámpír szárnyra kapott. Nem érdekelte, hogy a kemény szikla
kidörzsöli a bőrét, vagy, hogy nem tartoznak egy fajba. Felőle jelen
pillanatban még a világ is elpusztulhatott volna körülöttük. És a
megkönnyebbülés annyira, de annyira közel volt már… Erre Alek
nem abbahagyja?! Mi ez, valami nyakatekert bosszú?!
Most ő vájta karmait a férfi vállába, csípőjét ingerlően mozgatva,
hogy folytatásra buzdítsa társát, csalódott felkiáltás kíséretében.
– Alek!
A férfi belefúrta arcát Amelia vállgödrébe, zihálva a
megerőltetéstől.
– Nem vagyunk állatok, malena. Kijár nekünk a puha ágy. Nem
akarlak másodszor is a mocsokban magamévá tenni. – Technikailag
a dolog ugyan már megtörtént, de ne adjunk az apróságokra. –
Visszaviszlek az erdei lakba – és azzal már húzódott is volna ki, de a
lány erősen a csípője köré fonta a lábait.
– Én most akarlak! – lázadt a férfi önkényes döntése ellen.
Alek nyomott egy gyors csókot a vámpír lebiggyesztett ajkára,
majd átkarolta őt, és így összefonódva megindult vele ki a vízből.

129
Amelia már pár lépés után tudta, hogy nem fogja kibírni odáig. Hisz
rohanva is legalább félórányira voltak a kis kalyibától. Illanniuk kell,
nincs más megoldás. Csak az a fránya telihold ne lenne... De talán,
hogy így egyesítették az energiáikat, a hold már nem is hat rá olyan
erővel. Meg kell próbálnia! Szemét összeszorítva, lázasan igyekezett
kizárni a bizsergető érzéseket és a célra koncentrálni. Menni fog,
menni fog, menni fog… – ismételgette. És sikerült. A következő
pillanatban, számára is hihetetlen módon, a kunyhóban találták
magukat. Alek csak nevetett a lány mutatványán.
– Micsoda egy türelmetlen nőszemély vagy! – majd nem
piszmogva azzal, hogy az ágyig elbotorkáljon társával, egyszerűen az
épület falának támasztotta a nő hátát és ott folytatta a korábban
elkezdett dolgokat, ahol abbahagyta.
– Nem ágyban akartad? – kérdezte Amelia két nyögés között,
miközben Alek egyre gyorsabban és mélyebben pumpálta bele magát
forróságába.
Ő erre megmarkolta a nő egyik kerek mellét és masszírozni kezdte
mozgása ritmusára, úgy válaszolt.
– Meggondoltam magam… – mormogta élvezettel, és végignyalta
a puha bőrfelületet a lány kulcscsontjától a fülcimpájáig, majd
finoman rágcsálni kezdte azt. Amelia az elalélás szélére sodródott.
Az orgazmus földrengésszerűen söpört végig rajtuk. Egy tízes
skálán, legalább tizenötös erősséggel, gyakori utórengésekkel,
cunamival, tornádóval és minden természeti csapással
megfűszerezve.
Később, megtisztálkodva heveredtek le az ágyra. Mindketten
némán, félve, hogy ha megtörik a csendet, az idilli pillanat elillan.
Végül akaratukon kívül az álom ismét jótékony takarójával borította
be őket. Egyikük sem ébredt fel az ernyedt, összefonódó végtagokkal
való összebújásból, mikor az alig érzékelhető, halvány ragyogás
körbelengte őket. A bőrük világított az elsötétített helyiségben, a

130
lelkük pedig tudtukon kívül összeforrt, hogy megalkosson valami
újat, valami világmegváltót…

131
 13. fejezet

Elégedettség. Ez volt az az érzés, ami elöntötte Alek testét-lelkét,

mikor a halk csörömpölés és a kávé ingerlő illata kicsalogatta az
álom puha öleléséből. Ajkain mosoly derengett, de még lezárt
pillákkal élvezte a pillanatot. Szerette volna, ha a jelen megáll egy
kicsit, hogy osztozhassanak még egy ideig ezen a gondtalan
boldogságon.
Résnyire kinyitotta szemhéjait. Amelia egy szál fehér pólóban és
bugyiban szorgoskodott az aprócska „konyhában” – ami egy
szekrényből, két főzőlapból meg mosogatáshoz szánt lavórból állt –
és szemével nyálcsorgatva falta ringó csípőjének mozdulatait. Olyan
meghitt volt a hangulat. Tisztára, mintha friss házasok lettek volna.
Ami tulajdonképpen egy szinten igaz is volt.
– Befejezheted a színjátékot Alek, úgy is tudom, hogy már nem
alszol… – duruzsolta a lány, mikor odaért mellé és a tálcára pakolt
kétbögrényi kávét meg száraz kekszet a közelben lévő asztalra tette.
Több sem kellett a férfinak, abban a pillanatban, ahogy Amelia
elengedte azt, ami a kezében volt, megragadta a pólója szélét és szó
szerint magára rántotta őt. A lány nevetve bújt hozzá, miközben a
farkas a nyakába csókolt és élvezettől mormogva tanulmányozta az
új, összetartozásukat szimbolizáló, közös illatukat. Bőr, erdő,
vadvirág, fekete csoki… Ínycsiklandó! Orrával játékosan
megbökdöste a lágy hajlatot, miközben ujjai beleszántottak a zilált,
sötét tincsek közé.

132
 – Szép reggelt, ženo9! – azzal meg is nyalta az említett területet.
Amelia kuncogva próbált elhúzódni, nem sok sikerrel.
– Ne csináld, Alek! Csiklandoz! – ezt már majdnem sikította,
mivel a férfi továbbra sem hagyott fel a „kínzásával”.
Úgy játszadoztak, mint a kisgyerekek. Amelia kiszabadította
magát az ölelésből, kacagva megkerülte az aszalt, miközben Alek is
kipattant az ágyból és az említett bútordarab másik oldaláról nézett
farkasszemet asszonyával, egyébként teljesen pucéran. Ettől a lány
szeme pajkosan felcsillant, miközben teljes valójában felmérte őt.
Pillantásával ígért és ígéretet várt, majd apró mosollyal a szája
sarkában úgy tett, mint aki menekülésre készül. Megindult jobbra,
majd hirtelen balra mozdult…
Nevetve kezdtek fogócskába az asztalka körül, míg végül Alek
megragadta a vállánál fogva és az időközben teljesen felajzott
testéhez rántotta. Amelia feneke pont nekinyomódott lüktető
húsának, miközben a férfi másik keze végigsimított a nyakától lefelé,
egészen a lapos hasáig, hogy ott megállapodjon.
– Szeretsz játszadozni velem, malena, hmm? – dörmögte a fülébe,
leheletével is ingerelve a lány érzékeny bőrét. Amelia kéjesen
dorombolva bújt hozzá, körkörös csípőmozdulatokkal jelezve,
mennyire igazat ad neki.
– Élvezed, ha vadászok rád? – folytatta Alek az érzéki
mormogást, majd megdöntötte a lány testét, az aszal lapjához
nyomta, míg ő maga a kecses háthoz simult. Összetapadtak, egybe
olvadtak. Éppen csak egy vékonyka pamutdarab választotta el őket
attól, hogy tökéletesen egyesüljenek.
– Igen… – nyöszörögte Amelia. – Kapj el, én vad, erős
ragadozóm!
A farkasnak sem kellett több bíztatás. Beakasztotta mutatóujját a
bugyiba, és éles karmával úgy tépte el az anyagot, mintha papírból
9
asszony
133
lett volna, majd tovább vándorolva befurakodott a zárt végtagok
közé, hogy ott rátaláljon a síkos, meleg redők közt rejlő, gyönyörre
áhítozó gombocskára.
Érzékszerveit elárasztotta a felszabaduló illat, ami körüllengte
őket, agya belezsibbadt a vágyba. Asszonya máris készen állt a
fogadására. Ujjával tett még néhány apró kört a csikló körül, amivel
remegéshullámokat indított el Amelia testében, majd megmártózott a
szűk forróságban.
– Mmmm… – nyögte a lány. Talán még akart lenni, de a szó
artikulálatlanul hagyta el az elnyíló ajkakat.
Most!
Alek megemelkedett kissé, egyetlen rántással eltávolította a még
mindig közéjük szorult bugyit, majd határozottan benyomult a nő
testébe. Olyan jó érzés volt benne lenni. Érezni, ahogy körülöleli,
beszippantja, pulzál körülötte. Ha lehetséges lett volna, akár az idők
végezetéig ezt csinálja. Igazi ragadozó módjára, morogva és vadul
tette magáévá őt. A kis lak csak úgy lüktetett a felhalmozódott
energiáktól.
Később, a kihűlt kávét kortyolgatva, egymáshoz bújva üldögéltek
– immár felöltözve – az öntöttvas kályhában pattogó tűz mellett, az
ágy támlájának dőlve. Amelia letette a csészéjét a kályha szélére,
majd hátrahajtotta a fejét Alek vállára, míg a férfi szeretetteljes
csókot nyomott a sima homlokra. Hallgattak, bár a farkas érezte,
hogy Amelia nyugtalan, valami kikívánkozik belőle.
– Mi a baj, malena? – törte hát meg a csendet, állát közben a lány
feje búbjára támasztva.
– Mi lesz ezek után, Alek? – kérdezte ő, bizonytalan hangon. –
Minden megváltozott és semmi. A felállás ugyanaz. Elcsépelt tudom,
de még mindig lehetetlen ez a kapcsolat…
Alek gondolkodóba esett. Igazat adott Ameliának. Attól, hogy
most együtt voltak, a világ még nem változott meg körülöttük. A

134
farkasok és a vámpírok nem lettek hirtelen puszipajtások. A csendes
háború ugyanúgy dúlt a felszín alatt. Sőt, tisztában volt azzal is, hogy
hamarosan újra menekülőre kell fogniuk a dolgot. Vladimir csatlósai
nagyon is közel lehetnek már, attól függetlenül, hogy a nyomkövetőt
elpusztította. A hold ereje lassú hanyatlásba kezdett, a vámpírok
kerülnek nemsokára fölénybe.
Az egyetlen biztos pontnak az számított, hogy együtt lesznek.
Nem érdekelte, hogyan, de nekik együtt kell maradniuk.
Megérdemlik azt a rengeteg elvesztegetett idő miatt. A sok fájdalom,
harag, bosszúvágy után kijárt nekik is egy kis boldogság. Alek képes
lett volna a világgal is szembeszállni, csak, hogy Amelia az övé
maradhasson.
– Nem tudom, malena. Még nem tudom… De megoldjuk, ígérem!
– fogadkozott, még szorosabbra zárva karjait a lány körül. –
Megoldjuk…
Ritka békesség lengte körül őket, miközben mindketten egy
elfogadható megoldáson törték az agyukat, nem is számítva rá, hogy
ez az idilli pillanat milyen hamar el fog szállni majd.

Elege volt. Háromszázötven év után a pohár vészesen megtelt. Joco

kínkeservesen visszatartott indulattal, mereven bámulta a felettese
vastag, kopasz nyakszirtjére tetovált halálfejet, ahogy céltudatosan
törtek előre a sűrű erdőben. A talaj csúszott, hideg nedvesség
telepedett a ruházatukra, vastag sárrétegben cuppogott a lábuk. És ez
az önhitt barom még idiótának meri nevezni. Persze az nem számít,
hogy ő felejtett el tankolni időben…
Hosszú mérföldek óta kutyagoltak – a Rovert egy elhagyatott
benzinkúton hagyták, kiürült tankkal –, mert a tévedhetetlen Ivan
nem volt hajlandó segítséget kérni és ezáltal elismerni, hogy hibázott.

135
Pedig muszáj lesz előbb-utóbb. A farkas számít rájuk biztosan. Most
nem fogják tudni olyan könnyen leszerelni, mint néhány éve.
A jel hiányában, amit a nyomkövető sugárzott korábban,
kénytelenek voltak más, időigényesebb eszközökhöz folyamodni.
Minden pihenőn, benzinkúton és boltban megálltak, informálódtak,
puhatolóztak, ezért is volt akkora idiótaság Ivan részéről ez a nem
tankolás dolog. Hisz ott voltak, csak a töltőpisztolyt kellett volna a
tankba dugni… És miért nem mutatott rá felettese nyilvánvaló
mulasztására? Még a végén neki kellett volna elvinni a balhét. Bár
minden valószínűség szerint így is rá lesz kenve a dolog. Tényleg
elege volt az egészből. Hazaviszik a szökevényt és ő befejezte a
pályafutását. Disszidálni fog! Egy nappal sem hajlandó tovább egy
ilyen majom lábtörlője lenni!
Magában tervezgetni kezdte az Amerikába vezető utat. Mit,
hogyan és mikor kell végrehajtania, hogy a lehető legkisebb
veszteséggel ússza meg ezt a nyilvánvaló szentségtörést. Senki
emberfia nem élte még túl, ha hátat akart fordítani a fejedelmének.
Majd ő!
Már nem is emlékezett rá, mióta érlelődött benne ez az
elhatározás, de mindig akadt valami, ami akadályokat gördített az
útjába. A legfőbb gondja jelenleg egy szolgáló volt. Egy embernő.
Jovana.
Racionális agya hiába erőlködött, hogy jobb belátásara bírja a
szívét. Tizenöt éve volt szerelmes a kis fruskába – a lány akkor került
az udvartartásba –, és magával is akarta vinni, de Jovana egyszerűen
keresztülnézett rajta. Tulajdonképpen mindenkin. Olyan volt, mint
egy szellem. Gyönyörű, finom, de elérhetetlen. Csábíthatta,
igézhette, adhatott ajándékokat neki, semmiféle reakciót nem volt
képes kicsalni belőle.
Ettől függetlenül úgy döntött, hogy legrosszabb esetben elrabolja.
Lesz ideje később, már az új otthonukban betörni, magához

136
idomítani. Vladimirnak talán még fel sem fog tűnni, hogy hiányzik,
úgyis annyi szolgáló zsongja körül. Neki pedig csak negyvennyolc
órára lesz szüksége, és akkor bottal üthetik a nyomát… Amint
visszaérnek.
Joco érezte, ahogy a természetfeletti erő fokozatosan visszatér a
szervezetébe. A hold lassú, de biztos hanyatlása teljes feltöltődéssel
kecsegtetett. Talán már illanni is képesek lettek volna, ha tudják,
hova kell. Egyelőre az erdőn átszelő, keskeny földúton motorozó
alakváltót követték.
Még korábban elkaptak egy fiatal farkas őrszemet Edinburg
határában, belőle szedték ki, hogy kire érdemes odafigyelni, ha jó
nyomra akarnak bukkanni, ami elvezethet a hercegnőhöz. Büdös
dögök. Még mindig érezte a bőrén az orrfacsaró szagot – pedig nem
egyszer megmosta a kezét azóta –, mivel kénytelen volt a csendesebb
módon kioltani az elfajzott korcs életét.
Közeledő autó hangja ütötte meg a fülét, és abból ítélve, amilyen
hirtelenséggel Ivan megtorpant a folytonos menetelésben, neki is
feltűnt. Füleltek még pár másodpercig, és ahogy a jármű egyre
jobban kivehetővé vált, Joco annál biztosabban érezte, hogy a
hercegnő benne tartózkodik. Bizonyos távolságon belül egy
természetfeletti könnyűszerrel be tudott azonosítani egy másikat.
– Ők azok! Támadás! – ordította el magát Ivan, és erre mindketten
rohanásba kezdtek. Semmi nem akadályozhatta meg őket a
küldetésük teljesítésében, meg sem érezték az arcukba csapódó ágak
ütését vagy a talaj instabilitását. Nagyobb volt a tét annál – az életük
–, mint hogy meg merjék kockáztatni a kudarcot.
Ahogy elérték az utat, Ivan gondolkodás nélkül elrugaszkodott és
hatalmas lendülettel csapódott neki az ott repesztő SUV
szélvédőjének, ripityára törve azt.

137
 Joco vett egy nagy levegőt, szárnyai előtörtek, majd ő is rávetette
magát az autóra és tőrszerű karmaival tépni kezdte a fémet a cikázó
járgány tetejéről.

Alek telefonált, öt percen belül harmadszor. Amelia aggódva figyelte

ténykedését, ahogy kapkodva dobálja be a cuccaikat a SUV
hátuljába. Egy vészhelyzet – mert kétség kívül annak kellett lennie –
még a technikaellenességét is elnyomta. A férfi gondolkodás és gond
nélkül használta a készüléket.
– … Kell egy másik autó… Itt vannak a közelben, érzem…
Sürgősen el kell tűnnünk… – kapott el Amelia néhány
beszélgetésfoszlányt.
A boldogság buborékot, amit maguk köré vontak, Con
napnyugtakor befutott hívása pukkasztotta ki. Figyelmeztette őket a
veszélyre, mivel nem sokkal előtte találták meg az egyik fiatal
őrszemüket holtan. Üldözőik nagyon is szorosan a sarkukban jártak.
Alek jelenleg Iannal tárgyalt a továbbiakról, Amelia pedig inkább
félrehúzódott. Pakolászhatna ő is – bár nem sok elcsomagolnivaló
akadt –, de nem akart láb alatt lenni. A párja elemében volt, ő csak
hátráltatta volna.
Kicsit furcsa volt még így gondolnia Alekre, de semmiképp nem
rossz érzés. Határozottan egymáshoz tartoztak, felmerülő kétségek
nélkül egy párnak számítottak. Ha csak nem egy hadsereg érkezik az
elfogásukra, hogy szétválassza őket, mert a túlerővel ketten nem száz
százalék, hogy elbánnak…
– Rendben, akkor útközben találkozunk! – fejezte be a férfi a
beszélgetést, majd hozzá fordult. – Gyere, malena! Indulnunk kell!
Ian kivezet minket Edinburg-ból.
Amelia odasétált Alekhoz, átölelte a derekát és a homlokát a
biztonságot nyújtó, erős mellkas izmoknak támasztotta. Még egy

138
pillanatra ki akarta élvezni a nyugalmat, mert nem sok esélyt látott
rá, hogy a közeljövőben újra részük lehet ilyesmiben.
– Mehetünk – suttogta. Alek bíztatóan megszorította a vállát, bár a
mozdulatban volt némi sürgetés is.
Az erdőből kivezető út végtelen hosszúnak tetszett. Valahogy
idefelé sokkal gyorsabban repült az idő. Pedig akkor nem is
száguldottak nyaktörő sebességgel az egyenetlen úton. Amelia saját
magát átölelve zötykölődött az anyósülésen, összeszorított ajkakkal,
és egyre indulatosabban. Némán szidta a butaságát, hogy nem volt
hajlandó ismét Alekból táplálkozni, annak ellenére sem, hogy azt a
férfi magától ajánlotta fel. Tegyük hozzá, nem akarta még ezzel is
legyengíteni őt, ha már a hold ereje sem erősíti, de így sajnos nem
volt neki sem annyi energiája, hogy egyszerűen elillanjanak onnan. Ő
meg az önérzetessége! Mennyivel egyszerűbb lehetne úgy, még ha
fennáll az esélye, hogy a vámpírok rá is éreznek a dologra.
A következő bukkanó után, a távolban feltűnt egy remegő
fényforrás. Úgy fest, Ian elébük jön, legalábbis Amelia remélte, hogy
a farkas motorjának imbolygó fényszóróját látják. Aztán már a
sziluettje is feltűnt. Igen, ez Ian lesz.
Alek homlokráncolva, gyanakvó képpel lassított kissé, talán hogy
bevárja őt, mikor a semmiből valami – vagyis inkább valaki –
nekicsapódott a szélvédőnek és apró darabkákra törte azt. Csak azért
nem potyogott minden irányba üvegszilánk, mert a SUV-ot erős
biztonsági üveggel látták el. Amelia a repedések sűrű hálóján
keresztül is jól kivehetően felismerte az eltorzult ábrázatú támadót.
Ivan.
Sikítás formálódott a torkában, mikor is újabb csattanást követően
behorpadt a tető a fejük felett és fémesen szakadó hangokat lehetett
hallani. Alek hangosan káromkodva lökte be alacsonyabb fokozatba
a váltót és tövig nyomva a gázpedált cikázni kezdett az erdei úton,
hogy valahogy lerázza az autójukra piócaként tapadó vámpírokat.

139
Hajszálon múlott, hogy a nagy kapkodás közben nem taposta el Iant,
mikor elszáguldottak mellette.

140
 14. fejezet

– Bassza meg, bassza meg, bassza meg... – szitkozódott Alek,

miközben úgy nyomta a gázpedált, hogy majd kilyukadt a SUV
padlója. Jobbra-balra rángatta a kormányt, hátha ezáltal sikerül egy
időre kiiktatnia legalább az egyik rájuk tapadó vérszívót. A feje felett
karmok fúródtak keresztül a tetőn, hasították a fémet, mintha gyenge
papír lett volna. Közben elől itt-ott látott valamit a betört üvegen
keresztül, amit előreláthatóan, pillanatokon belül kitépnek majd a
helyéből. És ráadásnak még az eső is újra eleredt. Oldalra sandított
Ameliára, aki sóbálványként, falfehéren bámult bele támadójuk
arcába.
Bassza meg! Ha csak fél órával hamarabb elindulnak... Ettől
radikálisabb megoldást kell találnia! – döntötte el.
Még mielőtt végiggondolta volna mit is csinál valójában, a fák
közé irányította az autót. Hatalmas robajjal csapódtak egy vastag
fatörzsnek, a motor gőzölve adta meg magát, ágak fúródtak keresztül
a szélvédő maradványain. De legalább a piócákat lerázták!
A két vámpír több méterre tőlük landolt az avarban, éppen nyögve
tápászkodtak fel. Testüket horzsolások, sebek és jó adag sár borította,
az egyiknek a szárnya törötten, bénán lógott a törzse mellett.
Alek kifújta a levegőt. Megúszhatják! Meg kell úszniuk!
Nem érzett komoly fájdalmat, csak az öv rántásától sajgott a
mellkasa, meg a lábai beszorultak a műszerfal alá. Könnyedén
kiszabadulhat.
– Kiszállás, malena! Fuss egyenesen Ianhoz és tűnjetek el innen,
de nyomban!

141
 Heves tiltakozásra készült, de legalábbis némi reakcióra. Mivel
semmiféle válasz nem érkezett, hát dühös türelmetlenséggel fordult a
párja felé. Már nyitotta a száját, hogy mozgásra bírja a lányt, mielőtt
a „megmentői” tényleg összeszedik magukat annyira, hogy ismét
akcióba lendüljenek, mikor felfogta a látványt, a gyomra pedig
görcsbe rándult.
Valamiért úgy gondolta eddig, hogy ugyanúgy, mint neki,
Ameliának sem eshetett baja. Tévedett. A lányt a jobb vállánál fogva
az egyik vastag, hegyes ág az üléstámlához szögezte. Nyöszörögve
mocorgott, miközben vérrel összekent, remegő kézzel próbálta
kihúzni azt a vállából.
Bassza meg! – hirtelen nem jutott Alek eszébe értelmesebb
gondolat.
– Ian! – ordította el magát, ahogy csak a torkán kifért, majd
feltépte a műszerfalat, hogy csapdába szorult lábait kiszabadítsa.
Villámgyors oldalpillantást követően kénytelen volt konstatálni,
hogy a vámpírok végképp magukhoz tértek az esésből és rajtaütésre
készülnek. – Gyere ide haver és vidd el őt innen! – azzal a „támadás
a legjobb védekezés” stratégiáját alkalmazva, kirobbant a szélvédőn
és a piócákra vetette magát.
Ütötték-vágták egymást, miközben csúszkáltak a nedves talajon.
Csont reccsent, vér fröccsent. Alek morogva tépett és rúgott,
miközben néha-néha a háta mögé pislogott, hogy szemmel tarthassa,
mi is történik a párjával, bár éppen csak látott valamit. Az eső
annyira rákezdett, hogy még ott a fák alatt is összefüggő vízfüggönyt
képzett. Inkább érzékelte, mint biztosan tudta, hogy Ian kiemeli a
sérült Ameliát a SUV maradványaiból és a motorjához cipeli, hogy
elvigye a helyszínről.
Okos fiú, megértette a dolgot – dicsérte meg magában a másik
alakváltót. Csak kicsinálja ezt a két majmot itt, és ő is utánuk megy.
Újult erővel vetette magát a küzdelembe, teli tüdőből üvöltve.

142
 Záporoztak rá az ütések és az esőcseppek. Az arcába csordogáló
véres mocsok egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetét, kénytelen
volt elsősorban az ösztöneire hagyatkozni. Hihetetlen módon, de a
piócák sokkal szívósabbak bizonyultak, mint gondolta. Nem mintha
számított volna. Tüzelte az akarat, hogy legyőzve őket újra Amelia
mellett lehessen és a bosszúvágy, hogy elégtételt vehessen a múltbeli
sérelmeiért.
Már kezdte nyeregben érezni magát, egyre kevesebb találat érte,
még egyik ellenfelét is sikerült leterítenie. Az fájdalmak közt
fetrengett a földön, mivel pár pillanattal korábban tőből tépte ki a
szárnyát. Kettőből egy kihúzva… Ekkor a semmiből földöntúli
energiavibrálás borzolta fel tarkóján a szőrszálakat. Valaki – vagy
valakik – illanni készült.
Hogyan? És mikor?
Egyszer csak egy csapatnyi vámpírkatona jelent meg hirtelen az
éjszakában és szimplán letarolták. Esélye sem maradt a menekülésre
vagy a visszavágóra. A vérében száguldó adrenalin hatására egyelőre
nem érezte a fájdalmat, amit a betört orra, helyéből kiugrott
vállízülete, tüdejébe fúródó bordái, a combjából kiálló csontszilánk,
természetellenes helyzetbe csavarodott bokája vagy a hatalmas lyuk
a hasfalán indokolt volna.
Miközben eszeveszett sebességgel zuhant az eszméletvesztés
fekete örvényébe, még eljutott hozzá a motor visító hangja.
Megkönnyebbülve adta meg magát a sötétségnek. Legalább
Ameliának és Iannak sikerült elmenekülnie...

Egy rongy repült felé a nyíló ajtón keresztül, Isabel csak a jó

reflexeinek köszönhette, hogy nem találta arcon.
– Töröld meg a cipődet. Ez a vacak eső tönkreteszi a szőnyeget!

143
 A lány szemét forgatva ült be az autóba, futtában megtörölve a
cipőtalpait. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjön, Nick
Dimitrijevics – mindaz mellett, hogy kétséget kizáróan az ellenséges
csapatban játszott – egy végletekig elviselhetetlen alak. Pimasz,
nagyképű, igazi farok... Ennek ellenére a teste meglátása szerint
teljesen irracionális módon gerjedt rá, amit próbált egyszerűen csak
figyelmen kívül hagyni.
Egyelőre még annak a felfogása sem sikerült teljesen, hogy képes
volt belemászni egy ilyen logikát nélkülöző társulásba. Minden
bizonnyal áramszünet alá került az agya egy pillanatra, mikor
beleegyezett ebbe az őrültségbe. Bár az esővel kapcsolatban igazat
kellett, hogy adjon neki. Ő sem állhatta ezt a nedves, szontyolodott
időjárás. Nem is csoda, sokkal melegebb éghajlathoz volt szokva.
Igazi tősgyökeres dél-amerikainak számított, igaz, volt némi ír
beütése. Ennek köszönhette különleges hajszínét.
Persze a származása néhanapján a természetén is kiütközött, hiába
igyekezett palástolni a professzionalizmus álarcával. Ebből
kifolyólag jelen pillanatban szenvedélyes utálatot érzett az eső, a
hideg, és a küldetése iránt, de talán legfőképp útitársát kívánta a
pokolba. Ha a pasas továbbra is így folytatja, két megoldás
lehetséges. 1. felhívja Manuelt és közli vele, hogy kiszáll, majd
golyót ereszt Nick fejébe, vagy 2. előbb kilyuggatja az említett
koponyát és utána adja fel a keresést. Ez a pár száz mérföld, ami a
hátuk mögött volt Nickkel, jobban kifárasztotta, mintha egy egész
farkas falkával kellett volna harcolnia egyetlen szál kardot használva
fegyverként. Mert bizony az uraságnak nem volt ám mindegy, hogy
melyik benzinkúton tankolnak, hol szerzik be a kávét vagy a kaját...
Azt a finnyás atyaúristenét neki!
Néma dühöngése közben eszébe jutott a csokis croissant, amit
órákkal korábban vásárolt magának, jobb híján, mivel zacskós vért
egyelőre nem lehet csak úgy levenni a polcról a boltban, a tartalék,

144
amit bepakolt már rég elfogyott, Nickhez akkor sem nyúlt volna, ha
kényszerítik, az említett pedig egyik pihenőn sem hagyott elég időt
arra, hogy levadásszon egy embert vacsorára. Igen, a croissant most
tökéletes lesz, lecsillapítja némileg háborgó gyomrát és jól
telemorzsázhatja vele az útitársa drágalátós kocsiját.
Friss elszántsággal kezdett kotorászni a lábánál lévő szatyorban,
majd mikor ráakadt arra, amit keresett, gonoszkás mosoly ült ki a
szája sarkába. Nick talán figyelhette a ténykedését, mert még elő sem
varázsolta az élelmiszert a csomagjából, máris támadásba lendült.
– Eszedbe ne jusson! Ez egy Jaguar, nem holmi tanyasi tragacs.
Tudod te, mennyibe kerül az új kárpitozás?!
Mint egy végszóra, Isa beleharapott a péksüteménybe, úgy téve,
mintha valamiféle mennyei mannát kóstolgatna éppen. Ez ugyan nem
volt egészen így, mert a croissant rágósnak bizonyult, szikkadtnak és
a tölteléke inkább volt levegő, mint csoki, de ezt semmi pénzért el
nem árulta volna. Csak ette és ette, apró, zsíros darabkák potyogtak
mindenhova, ő pedig a szeme sarkából figyelte, mint válik a farkas
arca halványlilásból élénk bíborba.
Na, mindjárt robban a bomba! – gondolta, magában mulatva. Már
jó előre dörzsölte a tenyerét a kitörni készülő vita miatt. Igen, talán
volt némi mazochista hajlama… De mindenekfelett színtiszta
élvezetnek számított borsot törni ordas koma orra alá.
– Azonnal hagyd abba, különben esküszöm, páros lábbal adom
meg a kezdőlökést a távozáshoz.
– Nem én erőltettem, hogy együtt utazzunk... – válaszolt
nemtörődöm stílusban Isa, majd tüntetően harapott egy utolsót,
visszadobta a szerencsétlen süti maradványt a zacskóba, és
kényelmesen lesepergette a nadrágjáról a morzsákat. Természetesen
a szőnyegre.
Vad fújtatás és dühös morgás közepette, Nick végül kikelt
magából.

145
 – Kicsi szúnyog, ne húzd az idegeimet, mert megjárod – azzal egy
kibiztosított Glockot nyomott a lány homlokának nyomatékkép. –
Jelenleg nem vagyok vicces kedvemben.
Isa egy pillanatra sem maradt adósa a visszavágással.
– Kutyuli-mutyuli vegyél vissza, mert még megrándul a kezem
véletlen, aztán nem sok esélyed marad rá, hogy vinnyogó utódokkal
örvendeztess meg egy jobb sorsra érdemes asszonykát – és a bomber
dzseki takarásából előrántott Buckmaster kését villámgyors
mozdulattal döfte bele az ülésbe a farkas két lába kőzött. – Teszem
hozzá, eszemben sincs viccelni!
Őrült indulatok szikrái pattogtak közöttük, mindketten nehezen
vették a levegőt és csak bámulták a másikat elszántan, kitartóan. Úgy
tűnt, egyiküknek sem akaródzik előbb engedni.
Talán eljátszadoztak volna így még egy darabig, oda-vissza
pattintgatva a magas labdát, ha az autó rendszerére rácsatlakoztatott
mobil nem kezd éles csörömpölésbe. A sokadik csörgés után végül a
lány szólalt meg.
– Nem veszed fel? Lehet épp a Jobb-Sorsra-Érdemes keres. Talán
fontos... – közben egy milliméternyit sem mozdulva, kihívóan,
pislantás nélkül fúrta tekintetét továbbra is a férfi dühöt sugárzó
szemeibe.
– Minden bizonnyal – mormogta Nick a bajsza alatt. – Ha
kérhetném... – mutatott a kés felé a pisztolycsővel.
Mikor Isa visszahúzta a fegyverét, ő is eltette a sajátját, elfordult
tőle és a morzsáitól, majd láthatóan nagy erőfeszítések árán a teljes
figyelmét a telefonra koncentrálta. A kijelzőn az Ian MacDarmit név
villogott ezerrel.
– Szia, haver! – szólt bele, közben is azon munkálkodva, hogy
ráncba szedje fortyogó indulatait. – Itt vagyunk nem messze a
várostól. Mit tehetek érted?

146
 – Segíts! – hördült fel egy megtört, már-már felismerhetetlen hang
a kihangosítón keresztül.
– Ian? – lett éber Nick egy szempillantás alatt. – Ian! Mi történt?
Hol vagy most?!
– Vámpírok... Támadás... Alek... Az erdőben... Segíts... – a szavak
egyre halkabban jöttek, majd teljesen elhaltak.
– Iaaan! – ordította Nick teljesen elsápadva, már cseppet sem
törődve Isával. A lány biztos volt benne, hogy a baj igazán komoly
lehet, mert a férfi idegesen, kímélet nélkül taposott a gázba, és
majdnem tömegkarambolt okozott, ahogy a pihenőhelyről nagy
lendülettel rácsatlakozott az edinburghi bekötőútra. Mindezt
tetézendő, fittyet hányva a szabályokra, letépte a mobilt a
kihangosítóról és telefonálni kezdett.

– Ha nem fészkelődnél annyit, biztos lehetsz benne, hogy hamarabb

végeznénk – dünnyögte Vladimir az előtte reszketve kuporgó
szolgálólány több helyen is megmart nyaki bőrébe. Fűszeres vérének
illata jólesően birizgálta a szagló receptorait. Új volt még a kicsike,
nemrég érkezett az anyaországból, talán a nyelvet sem ismerte még
rendesen.
A vámpír meglepődve tapasztalta, hogy a teste is kezd egyre
élénkebben reagálni rá, és nem csak a táplálék forrásának tekinti.
Minden bizonnyal az újdonság varázsa miatt alakult ki ez a vágy, de
azért nem volt ellenére, hogy e téren is kipróbálja őt. Imádta betörni
a friss húst, mindenféle szempontból.
Már éppen azon volt, hogy az ölébe vonja a lányt, immár teljesen
felcsigázott büszkesége fölé, mikor az az átkozott telefon megszólalt.
A szolgáló szinte tapinthatóan megkönnyebbülve húzódott félre,
Vladimir pedig magasba szökő vérnyomással kapott az íróasztalán
pihenő készülék felé.

147
 Ha megint Russell az, esküszöm, nem állok jót magamért! –
fogadkozott magában elszántan. Kissé lenyugodott, mikor meglátta,
hogy belső számról hívják. Miroslav volt az, a Takarító egység
vezetője.
– Igen?
– Uram! Meg van a lány. Most mérjük be Joco mobilját a pontos
helymeghatározásért.
– Remek! Hozzátok haza minél előbb!
– Máris, Uram!
Amint megszakadt a vonal Vladimir benyomta a központ számát,
majd mikor jelentkezett az ügyeletes belemorogta a készülékbe.
– Szóljatok Jovanának, hogy azonnal látni akarom. Jöjjön az
irodába!
Dolga végeztével figyelmét újra a szobában tartózkodó riadt
lányra koncentrálta.
– Dodji vamo, malecka10! – utasította. Ő vonakodva tett pár lépést
a vámpír felé, mikor felhangzott a kopogás, majd Jovana lépett be
csendesen a helyiségbe.
A büdös francba! Várhatott volna még pár percet azzal az
azonnallal...
– Hivatott, Uram?
– Elmehetsz, malecka! – intett az új lánynak, aki késlekedés
nélkül el is menekült, majd Jovana felé fordult. – Igen. Készítsd elő
Amelia szobáját. Persze, feltűnés nélkül. Nem akarom, hogy bárki
megneszelje, hogy itt van. Megértetted?
– Igen!
– És, ha már itt vagy, tudni szeretném, mire jutottál a
vendégünkkel. Sikerült a bizalmába férkőznöd?
A lány habozását látva Vladimirt kezdte környékezni az indulat.
– Ugye nem kell, hogy emlékeztesselek az egyességünkre?
10
Gyere ide, kicsi!
148
 Jovana halványan összerezzent, majd határozott hangon
megszólalt.
– Természetesen nem, Uram! Señor Jose Manuel nem gyanakszik.
Nagy befektetések vannak számára kilátásban, és szüksége van arra,
hogy jó benyomást tegyen egy megfelelő házassággal, ezért sürgeti
állítása szerint a frigyet.
A fejedelem tanulmányozta pár pillanatig a szolgálóját. Ez így túl
egyszerű lenne, kell még itt, hogy legyen valami a háttérben. És
ennek a kis libának kötelessége azt megtudni!
– Távozhatsz! – mondta, de mikor a lány elfordult még utána
szólt. – Jovana, mondd csak, honnan is jöttél?
Ő megtorpant mozdulat közben és a földre szegezve tekintetét
válaszolt.
– Rakovicáról, Uram...
– Jól emlékszem, van egy húgod is, ugye?
– Igen – szűrte a fogai között a lány.
– Hány éves?
– Tizenhét.
– Ugyan általában csak egy utódot szoktam kérni a jobbágyaimtól
szolgálatra, de lehet, veletek kivételt teszek. Esetleg őt is ide kellene
hozatnom, hogy a segítségedre legyen, hisz láthatóan nem bírsz el
egyedül a feladattal...
– Erre semmi szükség, megoldom! – vágta rá Jovana hirtelen. –
Engedelmével, Uram – majd gyors iramban távozott.
Vladimir gonoszul felnevetett a csukott ajtóra bámulva. Talán
tényleg ide kellene hozatnia a kis fruskát... Mindegy, ez jelenleg nem
annyira égető. Biztos volt benne, hogy már a lehetőség is ösztönző
módon hatott Jovanara. Most úgyis egyéb elintézni valója akadt.
Felkelt a fotelból – amiben eddig terpeszkedett –, majd megigazította
a kényelmetlenül feszülő nadrágját és ő is távozott az
irodahelyiségből.

149
 15. fejezet

A hűs fenyves árnyékába húzódva figyelte a tisztáson önfeledten

játszadozó fekete, fürtös hajú kislány és a farkaskölyök kettősét.
Mintha csak saját magát látta volna egy eszményi múltban.
A napsugarak melegen simogatták őket. Minden olyan békés volt,
megnyugtató. Még az oly ismerős karok is – amik hirtelen a
semmiből karolták át hátulról – biztonságot nyújtó érzéseket
ébresztettek benne. A halk mormogás a füle mögött jóleső
borzongást váltott ki belőle.
Valamiért mégis úgy tűnt a számára, hogy a szituáció túl
tökéletes. És, mintha igazolni akarta volna a sejtéseit, a látvány
vibrálni kezdett, eltűnt a meleg ölelés, a felhőtlen boldogság. Ameliát
beszippantotta valami mély, hideg és sötét. Fájdalom nyilallt a
testébe, ordítás, csattanás, sikítás, csikorgás hangjai úsztak felé a
távolból. Aztán újabb képek villantak fel a szeme előtt. Sár, eső,
vér... Alek a földön kicsavarodott, természetellenes testhelyzetben.
Mozdulatlanul.
– Alek! – sikította. – Neee!
Kipattantak a szemei, automatikusan felült az ágyban, majd
ugyanabban a pillanatban vissza is hanyatlott. A feje lüktetve
tiltakozott a hirtelen mozdulat ellen, vállát mintha tüzes vassal
szurkálták volna, gyomra görcsösen kilökni készült a nem létező
tartalmát.
– Nyugodjon meg, kisasszony! Már minden rendben,
biztonságban van. Itthon – szólt hozzá egy kedves hang, majd hűvös
anyag simítását érezte a bőrén.

150
 Itthon. Amelia keserűen nyelt egyet. Ez a hely soha nem volt az
igazi otthona, és most már nem is lesz. Ő Alekhez tartozik!
Szorító érzés hatalmasodott el a mellkasán, miközben erősen
összeszorított szemhéjakkal tűrte, hogy újra és újra áttöröljék forró
homlokát. Mindenképp ki akarta zárni az elméjéből a fájó valóságot,
de a felbukkanó emlékképek nem engedelmeskedtek az akaratának.
Az utolsó együtt töltött perceik minden pillanata élesen,
mozifilmszerűen kezdtek lepörögni lelki szemei előtt, nem tehetett
ellene semmit...
Alek váratlan hirtelenséggel mozdította el a kormányt, hogy a
következő pillanatban kegyetlen erővel csapódjanak bele egy fa
vastag törzsébe. Amelia először csak a hatalmas rántást érezte,
amivel az öv megakadályozta, hogy a lendülettől egyszerűen
kirepüljön a szélvédőn. Csak hosszú másodpercekkel később
tudatosult benne a látvány, hogy egy vastag faág gyakorlatilag
átlyukasztotta az üveget az orra előtt. Pillantása végigsiklott a
göcsörtös, elvékonyodó felületen. És akkor ráeszmélt, hogy képtelen
mozdulni. Hitetlenkedve bámulta a vállába fúródó szilánkot, mintha
csak nem is saját magát látná. Aztán a fájdalom egyik pillanatról a
másikra, lüktető izzásként borította be a sérült testrészéből kiindulva.
Reszkető kézzel nyúlt az ág után, hogy kiszabadítsa magát, de a kín
fokozódásával valahogy az ereje arányosan csökkenni kezdett. Biztos
volt benne, hogy ha most tükörbe nézne még a mésznél is fehérebb
lenne a bőre. Tompán hallotta, ahogy Alek kiált valamit, talán hogy
meneküljön, de csupán az akaratereje nem volt elég hozzá, hogy
válaszolni tudjon. Szó szerint lemeredt.
Az eddig is ezerrel pörgő események ekkor még magasabb
fokozatba kapcsoltak. A farkas csatakiáltás kíséretében tört ki az
összeroncsolódott járműből, majd nagy hévvel megtámadta Ivant és
Jocót. Amelia úgy szemlélte az eseményeket, mint aki nincs is jelen. A

151
fájdalom ködén keresztül rimánkodott az égiekhez, hogy a társának
ne essen baja.
Odakinn a három férfi ádáz, gonosz, szabályok nélküli harcot
vívott. Nem volt finomkodás vagy kegyelem az ütéseikben,
marásaikban. Testükről patakokban mosta le az eső a vért és sarat.
A testőrei erősek voltak, kíméletlenek, Amelia jól tudta ezt, hisz
ismerte őket időtlen idők óta, de Alek le fogja győzni őket. Az ő
farkasa bárkit legyőz!
Ezzel a megnyugvással a szívében – bár az aggodalom halványan
még mindig ott pislákolt – hagyta, hogy Ian feltépje a SUV ajtaját és
kiszabadítsa fogságából.
– Ez most fájni fog – figyelmeztette a férfi, mielőtt letörte volna az
ágat, úgy hogy csak a vége maradt a lány vállában. Ennél is
jobban?! Ameliát az ájulás környékezte, de minden maradék erejével
küzdött ellene.
– Alek... – motyogta erőtlenül.
– Nagyfiú már, tud vigyázni magára! Most az elsődleges feladat
téged elvinnem innen jó messzire – vágta rá határozottan Ian, azzal
felemelte a tehetetlen lányt és a motorjához cipelte.
Ameliának fogalma sem volt róla, hogyan fogják kivitelezni a
dolgot. Ketten egy keskeny ülésen, miközben ő majd összeesik és
faszilánk áll ki a testéből. Hát… a kapaszkodás nem biztos, hogy
menni fog.
Fásultan nézett át megmentője székes válla felett, hátha vethet
még egy pillantást a társára, de a zuhogó esőtől vajmi keveset látott.
Csak a csata zajai jutottak el hozzájuk.
A motor meglepően szélesnek bizonyult. A benzintartály egész jól
alátámasztotta bágyadt törzsét, míg hátulról Ian tartotta szorosan.
– Remélem ezért Alek nem fog később megskalpolni... – mormogta
a farkas a füle mellett, majd ráhajolt a testére, szinte összepréselte és

152
indított. A hirtelen gázlökettől a járgány kifarolt, majd imbolyogva
indult meg.
Miközben elszáguldottak az időközben megszaporodott küzdő
felek mellett, Ameliát sokként érte a felismerés, hogy a társát éppen a
földbe döngöli egy hordányi vérengző vámpír. Onnantól kezdve
feladta a harcot magában. Mi értelme lett volna?! Ekkora túlerővel
senki sem képes megbirkózni, legyen akár egy közönséges halandó
vagy hatalmas farkasok leendő vezetője...
Könnyei feltartóztathatatlanul csorogtak végig az arcán. Alek,
Alek, Alek... Zsongott a feje a neve ismételgetésétől. Mintha azzal
visszahozhatná őt, vagy újra egyek lehetnének. De csak a maró
ürességet kapta válaszul, ami elhatalmasodni készült a szíve körül.
Ezek fényében aztán zokszó nélkül tűrte, hogy az utánuk vetődő
vámpírkatonák levadásszák őket és Iant jól helyben hagyva
magukkal cipeljék. Gyenge volt, gyengévé vált abban a percben,
hogy Alek... Nem, erre még gondolnia sem volna szabad!
Tompa kínjába egyre erőteljesebb beszélgetés foszlányai hatoltak
be.
– Még mindig tűzforró a teste, Uram. És a sebe sem gyógyul
rendesen, hiába adtam neki friss vért. Semmi sem változik napok óta.
Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hihetnénk, hogy...
– Hallgass! Ki ne merd mondani azt a szentségtörést! – rivallt rá a
korábban alázatosan, halkan beszélő valakire – minden bizonnyal az
egyik szolgálóra – az erőtejes férfihang, ami kétséget kizáróan csakis
az apja lehetett. – Kifelé! Tűnj a szemem elől. Majd én ráncba
szedem a betegünket.
Annyi rosszindulattal ejtette ki az utolsó szavakat, hogy Ameliát
kellemetlen előérzet öntötte el.
Vajon mire készülhet? – tette fel magában a kérdést, miközben
továbbra is alvást színlelt, bár agya már átkapcsolt a teljesen éber
állapotába. Nos, nem tellett sok időbe, míg megkapta a választ. Apja

153
erőteljesen megragadta a vállát, nem törődve a lehetőséggel, hogy
fájdalmat okozhat ezzel a lányának és örülten megrázta.
– Ébredj te büdös ribanc! Elszámolni valónk van!
Amelia nyögött kínjában, kinyíló szemei előtt színes karikák
kezdtek eszeveszett táncba.
– Hogy voltál képes ekkora árulásra?! – vonyította a férfi magából
teljesen kikelve, vérben úszó szemekkel tekintve le rá. Éppen csak
nem habzott a szája széle, mint egy veszett kutyának. – Egy
korccsal... Igaza volt a banyának. Te lettél a legnagyobb hiba, amit
életemben elkövettem. Ha visszamehetnék az időben, ott és akkor
ölnélek meg, mikor még senki sem tudott róla, hogy a világra jöttél!

Jose Manuel abban a pillanatban ragadta meg Jovana karját, hogy a

közeli falmélyedésbe rántsa, amint becsukódott Amelia
hálószobájának ajtaja a lány után.
– Mi van vele? Beszélj! – szűrte a fogai között. Kifejezetten elege
volt ebből a macska-egér játékból, amit érkezése óta játszottak vele.
Ha nem akarta volna annyira eltökélten a tervei megvalósulását, már
rég visszarendeli Isát és itt hagyja az egész szerencsétlen társaságot.
Soha eszébe nem jutott volna, hogy ekkora fejetlenség és széthúzás
uralkodik az európai vámpírok között. Kész csoda, hogy még egyszer
sem tört ki lázadás vagy belháború.
Talán ezért elismerést kellene éreznie Vladimir iránt, amilyen
leleményességgel képes csírájában elfojtani a próbálkozásokat és
leplezni a nyilvánvaló elégedetlenséget. És meg is tenné, ha képes
lenne bármiféle pozitív érzelemre a rohadék iránt.
Jovana közben dacosan kirántotta a kezét a szorításból, általában
szelíd – már-már kifejezéstelen – pillantása vad szikrákat szórt.
– Nem vagyok holmi bábú, hogy ide-oda rángassanak. A
drágalátós menyasszonyod állapota változatlan.

154
 Manuel már meg sem lepődött a dühös kirohanáson. A jeges
felszín alatt a lány igencsak tüzes természetet rejtegetett. Amióta
pedig sikerült közelebbről is megismerkedniük, Jovana nem fordított
annyi energiát a valós mentalitása elkendőzésére a társaságában. Még
azt az állítást is meg merte volna kockáztatni, hogy cseppnyi
féltékenységet lehet kihallani a szavaiból.
Szemtelen félmosollyal ajkán nyúlt a lány keze után, majd a
szájához emelte és apró csókot nyomott a halovány, selymes bőrre.
Aztán gondolt egyet és kidugva a nyelve hegyét meg is ízlelte őt. Az
alig érzékelhető remegés, ami végigfutott Jovana karján
elégedettséggel töltötte el. Fogalma sem volt hogyan tudja majd a
lányt beleilleszteni a jövőbeni terveibe, de abban biztos volt, hogy
megcsinálja. Még azt sem érezte elég visszatartó erőnek, hogy
csupán csak ember. Alantas, táplálék...
– De morcos ma valaki – duruzsolta bele a finom kacsóba. Újabb
kézelrántás lett a jutalma. Szinte nevethetnékje támadt az egész
szituációtól, de végül lehűtötte magát. Elég volt az évődésből, most
halálosan komoly dolgok forognak kockán. Muszáj megtudnia
mindent a legapróbb részletekig, hogy eldönthesse melyik figurával
érdemes támadást indítania ebben a halálos sakkjátszmában. – Mikor
viszel be hozzá?
– Megőrültél? – fonta össze karjait Jovana maga előtt, hangját
egészen halkra véve. – Az Úr már így gyanakszik, hogy nem vagyok
egészen lojális az irányába. Mindenek Ura, amilyen hangulatban van,
egy óvatlan pillanatban egyszerűen kivégez, mert nem szállítom a
megfelelő mennyiségű információt rólad. Hát még, ha a tudomására
jut, hogy az ő akarata ellenére találkoztál Ameliával! Neked még
arról sem lenne szabad tudnod, hogy itt van!
– Akkor legalább azt áruld el...

155
 – Nem! – tette bizalmasan mutatóujját Jovana a vámpír ajkára,
hogy megakadályozza a további követelőzést. – Nem itt, és nem
most. Később megkereslek! – majd távozott.
Manuel összeráncolt szemöldökkel, szorosan zárt ajkakkal
álldogált még jó ideig az üres folyosón. Meg kellett emésztenie, hogy
egy egyszerű szolgáló kikosarazta, faképnél hagyta, pimaszul beszélt
vele és őt mindez nem hogy bosszantotta volna, hanem egyenesen
felvillanyozta.

Joco a féltékenységtől majd szétrobbanó fejjel nézte rejtekéből

Jovana és a nagyképű arisztokrata bizalmas susmorgását. Fel nem
foghatta, hogyan sikerült a piperkőc majmának kicsalogatni a lányt a
közönyösség csigaházából. Ő ettől csalódottabb már nem is igazán
lehetett volna. Tizenöt év távlatában nem tudott még egy mosolyt
sem kicsikarni Jovana részéről, erre jön ez az... örökös, és a lány szó
szerint kivirágzik.
Nem! Jovana az övé lesz! Száz százalékig biztossá vált az
elhatározása. Ha kell akár erőszakkal is magával viszi. Nem azért
viselte el az utóbbi idők megpróbáltatásait, sőt Vladimirt meg a
kényes lányát, hogy a szökése küszöbén feladja a dolgot. Pedig az a
mocskos farkas kis híján a másvilágra küldte...
Számítottak rá – ő mindenképp –, hogy a korcs teljes erejéből
küzdeni fog, Jocot mégis meglepetésként érte a hév, amivel a másik
harcolt. Minden előnynek – értette ez alatt a számbeli fölényt, a
váratlan támadás erejét és a fogyó holdat – mellettük kellett volna,
hogy legyen, mégsem bírtak vele. Mikor harmadszor verte vissza
együttes támadásukat, szó szerint megcsonkolva Joco testét –
leszakította a törött szárnyát – a vámpír arra a következtetésre jutott,
itt az ideje erősítést hívni.

156
 A sárban dagonyázva – Ivan eközben is próbálta legyűrni
ellenfelét – nyúlt be a kabátja belső zsebébe, hogy előhalássza a
mobilját. Szerencsére ez a darab még amolyan strapabíró, békebeli
jószág volt, csak a kijelző sarka tört meg kicsit a harc hevében. Még
a számok is egész jól látszottak, mikor bepötyögte őket.
A Takarító Egység vezetője kötözködés nélkül elfogadta az
utasításait, és miután azok a mobil GPS-e alapján bemérték a
helyzetüket, már meg is érkezett a felmentő sereg. Talán ez volt az
egyetlen pozitívuma a melójuknak. Felhatalmazást kaptak, hogy
szükség esetén mozgósítsanak, akit csak szükséges, nem kérdőjelezte
meg senki a szavukat. És végül tizenkét jól képzett katonával csak
sikerült legyűrni a farkas kutyát. Az élet már alig pislogott benne,
mikor a vámpírcsapat a két másik szökevénnyel visszatért hozzájuk.
Joco és Ivan megtörten, fáradtan, de látható elégedettséggel
tekintettek le a lábaik elé kiterített két alakváltóra. A melléjük lépő
csapatvezető karjai közt Amelia hercegnő ájultan lógott.
– Mi legyen velük? Megöljük őket? Mégis csak a korcsok
hercege. Kitörhet a tényleges háború... – elmélkedett hangosan Joco.
Ivan sokáig nem válaszolt, a másik már azt hitte, hogy nem is
hallotta a szavait.
– Nem érdekel – vakkantotta egyszer csak a rangidős vámpír. –
Majd a főnök elintézi – és megragadta a védekezni képtelen Alek
nyakát. Karmai belemélyedtek a bőrébe, friss vérrel kenve össze a
már így is mocskos ujjait...
Joco undorodva hessegette el a kellemetlen emlékeket. Ivan egy
gusztustalan állat, nem vitás. Az volt mindig, az is marad örökre.
Még jó, hogy már nem kell sokáig elviselnie.
Jobb lesz, ha megy és elvégzi az utolsó simításokat a tervén –
döntötte el magában – aztán Jovanával karöltve hátat fordítanak
Európának és vissza sem néznek.

157
 16. fejezet

– Nem érdekel, majd a főnök elintézi…

Ezek voltak azok a szavak, amik először jutottak keresztül az
Alekot fogva tartó sötét burkon – valahol az ájulás és az éberség
határán –, és ami után rögtön ráeszmélt, hogy kész, vége, meg fog
halni. Lepörgött az élete, látta a hibáit, átérzett minden boldog
pillanatot, amit Ameliával tölthetett.
Közben a vámpír megragadta a nyakát és a magasba emelte
tehetetlen porhüvelyét, majd egyre jobban és jobban kezdte szorítani
a torkát, karmait is belevájva a bőrébe. Oxigén már csak elvétve
jutott Alek tüdejébe, a gondolatai összefüggéstelenné váltak. Most
fogják letépni a fejét és véget vetni földi pályafutásának. Most…
És mégsem. A vérszívó undorodó hang kíséretében arcon köpte,
majd lehajította a sárba egy másik test mellé.
– Gyerünk! – hallotta még meg az elmosódó utasítást, aztán beállt
a süket csend. Még az erdő zajai is valahogy elhalványultak.
Alek ott feküdt – immár észnél – maga sem tudta, mennyi ideig.
Betört orrától annyira feldagadt az arca, hogy a szemeit sem volt
képes kinyitni.
– Alek… – szólt hozzá hirtelen egy reszelős hang. – Jól vagy,
haver?
A farkas kis híján felnevetett kínjában, de inkább visszafojtotta az
ingert, mert a tüdejébe fúródott bordája emígy is leírhatatlan
szenvedést okozott.
– Soha jobban… – válaszolta krákogva, saját maga számára is
idegen hangon. – És te?
– Mint akinek randija volt egy úthengerrel… Különben prímán!
158
 – Ian MacDarmit, sosem javulsz meg! – szögezte le Alek,
vigyornak indult grimasszal az arcán.
– A Mama is mindig ezt mondja – nyögött egy keserveset a
másik. Aztán sziszegve mocorogni kezdett.
– Mit csinálsz? És mi van Ameliával? – kérdezte, összevert arcát a
hang forrása felé fordítva. Kezdte borzasztóan zavarni, hogy nem lát
semmit.
– Próbálnék telefonálni, de nem bírom előszedni ezt a szart! –
dohogott Ian, közben olyan zajokat előidézve, ami Aleket leginkább
a tépésre, szakításra emlékeztette. – Elvitték a vérszívó haverjaitok…
– Az alakváltó erre torokhangon felhorkant, de mielőtt
odamondhatott volna valamit a másik farkasnak, az újra megszólalt.
– Meg van! A francba! Összetört a kijelző, nem látom a számokat.
– Újrahívás?! – szúrta be Alek, kamatoztatva a tudását, amire nem
is olyan rég tett szert. Közben igyekezett úgy helyezkedni, hogy
minél kevésbé nyomja fájó testrészeit, ami, mivel mindene
megrongálódott, lehetetlen küldetésnek bizonyult. Persze már
elkezdett regenerálódni, hisz erős természetfeletti lénynek számított,
de attól a dolog egyáltalán nem vált kevésbé fájdalmassá. Ez és a
fáradtság lassan, de biztosan letaglózták.
– Magamtól is erre a következtetésre jutottam! Igyekszem…
Ian hangja is egyre élettelenebbnek hatott – bizonyára ő sem úszta
meg alapos verés nélkül a kis kalandjukat –, miközben hangosan
zihálva vette a levegőt. Alek a végül összehozott beszélgetést csak
fél füllel hallotta. Segíts… Támadás… Vámpírok… Szóval csak
tőmondatokban. A fejében ismét eluralkodó nyomás által kiváltott
kín képtelenné tette a világos gondolkodásra. A könnyebbik útnak
számított engedni a sötétség csábításának, mint küzdeni a fájdalmas
éberségért.
Legközelebb puha pármák között és vadvirág illattal körüllengve
ébredt. Amelia! – volt az első gondolata, de a következő

159
másodpercben rájött, hogy ugyan tartózkodik vámpír is a közelében,
de az biztos nem a párja.
Vajon hol lehet és hogy került oda?
Résnyire nyitva szemeit megállapította, hogy az öccse és egy nő –
feltehetően a vámpír, mivel mást nem látott a helyiségben –
csendesen, fojtott szavakkal és dühös pillantásokkal gyilkolják
egymás idegeit, majd a vérszívó heves gesztikulálás kíséretében
távozik. Illetve távozna, ha Nick nem ragadná meg a karját, rántaná
magához és csókolná meg indulatból, erőszakosan.
Alek kezdte egyre érdekesebbnek ítélni a szituációt, mivel a kis
hölgy sem szívbajoskodott, pisztolyt nyomott a testvére
halántékának, majd kiszabadítva magát a szorításból, ténylegesen
távozott.
– Mi van tesó, egy vámpírral? Hát nem szaladgál elég farkaslány a
világban? – tette fel Alek fennhangon a kérdést a faképnél hagyott
Nicolának. A szája száraz volt és kapart a torka, de nem lehetett
kihagyni a ziccert, a benne élő kisördög kényszerítette, hogy az öccse
orra alá dörgölje, ugyanúgy, mint ahogy ő tette korábban.
– Te ott, kuss! – mordult rá Nick, közben felé fordult, odasétált az
ágyhoz, az éjjeliszekrényre helyezett kancsóból töltött egy pohár
vizet, majd előzékenyen átnyújtotta a betegnek, úgy folytatta. – Vagy
visszaküldelek oda, ahol összekapartunk és kezdj magaddal, amit
akarsz. Egyedül!
– De harapós valaki… – állapította meg Alek, majd
megemelkedett kissé, és egyetlen hajtásra kiitta a pohár tartalmát.
– Megnézném, te vidámkodnál-e, ha egy ilyen idegesítő
nőszemély a bőröd alá bújna.
– Hát nekem nem éppen úgy tűnt, hogy azt tenné, inkább, mintha
te dugdostál volna valamit ő belé – folytatta az ágyban fekvő a
testvére bosszantását. Egész jól érezte magát, ahhoz képest, min
ment keresztül nemrég.

160
 – Aleksandar Dimitrijevics, nem mondom el még egyszer, fogd
vissza magad!
Nocsak, nocsak, sikerült rátapintani a kistesó érzékeny pontjára…
Alek látott ugyan még lehetőséget Nick szekírozásában, de úgy
döntött, mégis hanyagolja a dolgot. Most túl elcsigázott volt hozzá,
majd egy alkalmasabb pillanatban. Letette hát a poharat, és némi
szenvedés árán feltornázva magát teljesen ülő helyzetbe, hátát a
fejtámlának döntötte.
– Mióta vagyok itt?
– Öt napja.
A farkas hitetlenkedve pislantott a testvére felé. Öt nap után még
mindig nem regenerálódott teljesen?! Nick mintha olvasott volna a
gondolataiban, megválaszolta a kérdést.
– Nagyon összevertek, ember. Nem bírta volna a tested a hirtelen
regenerációt. Főzetet kaptál, hogy lassítsuk a folyamatot.
Alekot elkapta az indulat.
– Öt napra ágyhoz láncoltatok, miközben Ameliával ki tudja, mi
történik?! Ismered Vladimirt, még képes lesz kárt tenni benne, mert
kötelékbe lépett velem.
– Szóval megtetted… – ez furcsa mód nem szemrehányás volt
Nick részéről, csupán belenyugvó megállapítás.
– Igen, meg! És cseppet sem bánom! – húzta ki magát Alek
önérzetesen, már amennyire ez lehetséges volt.
– Rendben! Nyugi! Isa szerint jól van, nem kell rögtön ugrálni.
– Isa?
– A lány tudod…
– Ja, hogy ő! Mesélj már, lemaradtam útközben. És egyébként is,
hol vagyunk? – nézett körül kérdőn a farkas a pazarul, de nem túl
hivalkodóan berendezett szobában. Masszív ágy, fotelok,
dohányzóasztal, tömörfa szekrény, a szemnek kellemes – és
semleges – pasztellszínű falak. Amolyan vendégszobaféle lehetett.

161
 – A MacDermit rezidencián.
Alek füttyentet egyet elismerésképp.
– Nem vagy semmi. Behoztál egy vérszívót az ellensége
barlangjába?!
– Halkabban örvendezz, ha lehet. Nem tudják.
– Hogyan?
– A háziak nem tudják, hogy az.
– Hisz éreztem az illatát! – értetlenkedett Alek.
– Igen, mert elillant a „szagtalanító” hatása. Varázsló ősökkel
rendelkezik a kicsike, megvannak a maga trükkjei. A te löttyödet is ő
keverte.
– Boszorkányos… Egyre kíváncsibb vagyok a részletekre.
– Jól van! – hagyta rá Nick. – De előbb talán lezuhanyozhatnál,
én meg szerzek valamit enni. Lehet, rád fér ennyi energiaveszteség
után. Segítsek felkelni vagy menni fog egyedül?
– Nem vagyok pelenkás, megoldom!
– Ok, később visszajövök – azzal Nick csendesen távozott.
Alek némán bámult utána, de mivel nem tudta hova tenni fivére
hullámzó hangulatingadozását, inkább a felkelés-fürdőbejutás-
zuhanyzás probléma kombináció megoldásán kezdte törni az agyát.
Talán jobban járt volna, ha nem annyira önérzetes és mégis elfogadja
a felajánlott segítséggel.

Nick erővel magára kényszerített nyugalma darabjaira hullani

készült. A keze akaratlanul is remegett, miközben becsukta maga
után a szoba ajtaját, hogy kaját szerezzen Aleknak. Ez volt a
leghitelesebb kifogás, amit ki tudott találni nagy hirtelen, mert ha
nem szabadul ki gyorsan, isten bizony törni-zúzni kezd vagy csak
simán agyon csapja a mit sem sejtő, lábadozó bátyját. Ő az oka
minden nyomorának! Ha nem állt volna össze Ameliaval… Ahhh…

162
Na jó, a legkönnyebb a védtelenre kenni a dolgot. Hisz ő sem képes
ellenállni egy vámpírnak!
Eleve elvetélt ötlet volt magával hurcolnia a nőt – semmi konkrét,
hasznos információt nem tudott kiszedni belőle útközbe, mint, ahogy
az a tervei közt szerepelt – és utána is csak a bajjal járt az egész
cirkusz. Az egy dolog, hogy Isabel alapjáraton is kegyetlenül pimasz,
fölényeskedő és határozottan keményfejű, de az már egyenesen
kínzás, hogy mindez mellett Nick mégis mennyire eszméletlenül
kívánatosnak érezte őt. Annyira rá volt gerjedve, hogy az már
leírhatatlan. Kifejezetten frusztráló!
Ahelyett, hogy megtorolta volna a szentségtörést, amit a lány
elkövetett – nevezetesen, hogy tönkre tette a kedvenc autója
üléskárpitját, bár el kell ismernie, ebbe az Alekról és Ianről csöpögő
mocsok is besegített némileg – ő bolond fejjel megcsókolta. Meg-
csó-kol-ta!
Kezdett kételkedni a saját épelméjűségében. Mindig is
ellenségesen viseltetett a piócák iránt és egyszerűen nem ment a
fejébe, mitől más a lány, hogy vele nem tudja ezt megtenni. Ha nem
nyomott volna pisztolyt a halántékának, biz' isten még mindig
odabenn csókolná, vagy éppen a ruhát tépné le róla a padlón, cseppet
sem zavartatva magát azon, hogy Alek pár méterre fekszik az
ágyban.
Szánalmas!
Néhány mély ki- és belégzés után megindult a konyha felé, majd –
közbeiktatva egy rövid kitérőt Iannél – egy jócskán megpakolt
tálcával tért vissza Alekhez.
– Igazán itt volt már az ideje! Éhen halok! – kapott az idősebb
testvér a felhalmozott élelmiszerek után, és válogatás nélkül tömni
kezdte magába őket.

163
 – Nincs mit, tesó! – hagyta rá Nick a dolgot, és mivel nem tudott
mit kezdeni magával, hát elfoglalva a szobában lévő egyik fotelt,
hallgatásba burkolózott.
– Na, nem akarsz mesélni? – törte meg a csendet Alek, két
harapás között.
– Hol is kezdhetném… Mit akarsz tudni? – sóhajtott fel Nick,
mint aki nehéz bevetésre készül.
– Az elején és mindent!
– Rendben. Isa Manuel Da Vilának dolgozik.
Alek kérdőn pislantott az öccse felé, miközben a harmadik darab
rántott húst tüntette el éppen.
– A dél-amerikai piócák trónvárományosa? Az meg mit keres itt?
Ha jól emlékszem, úgy kerülte mindig Európát, mintha legalább is
egy nagy rakás szemétdomb lenne. Beképzelt pöcs!
– Nősülni készül.
A bátyjának kellett néhány másodperc, mire felfogta a célzást.
Akkor felordított dühében, a tálca megingott az ölében.
– Csak a holttestemen keresztül! – fogadkozott.
– Hogy ez mennyire igaz… – ironizált Nick. – Nem tudom, mit
hallottál a korábbi beszélgetésünkből, de a pasas kiadta Isabelnek az
utasítást… a kivégzésedre.
– És hogyhogy még élek?! – kérdezett vissza Alek, elhúzott
szájjal.
Nikola arcán mindentudó mosoly terült szét.
– Megvannak a saját eszközeim…
– Ja, láttam!
Erre rögtön elkomorodott, de végül lenyelte az epés visszavágást.
– Szóval, miután ti elhúztatok északra, Isa megjelent a klubban és
utánatok szimatolt. Aztán mikor Con telefonált, hogy gáz van, úgy
döntöttem, az lesz a legjobb megoldás, ha magammal hozom. Így
legalább végig szemmel tudom tartani.

164
 – És kéznél van, ha rád jön a…
– Ha még egyszer közbevágsz Alek, esküszöm, itt hagylak! –
szűrte a fogai között Nick.
– Jó, jó…
– Egyébként elismerem, nem volt egy díjnyertes ötlet, de ez van.
Lehet, ha visszamehetnék, másképp csinálnám. Talán néhány ősz
hajszállal kevesebbel rendelkeznék.
Látta rajta, hogy ott van a megjegyzés a bátyja nyelvén azokról a
nem létező ősz hajszálakról, de aztán csak sikerült visszafognia
magát. Helyes!
– Éppen beértünk volna Edinburghba, mikor a segélyhívás
befutott Iantől. Ne tudd meg, mit meg nem kellett mozgatnunk
Connal, hogy megtaláljunk benneteket. Az erdei lakhoz Ianon kívül
nem túl sokan szoktak elmenni. A nagy, büdös semmi közepén van.
Mindegy, végül meglettetek. És akkor, ott, kis híján szívbajt kaptam
a látványotoktól. Ajánlom, hogy a Mamának sose dicsekedj ezzel a
kalandoddal, mert abból oltári botrány lesz. Szegénynek így sem lesz
könnyű, még azt is meg kell emésztenie, hogy egy pióca lett a
menye.
– Elmondtad neki?! – kezdett Alek köhögni, mert sikeresen
félrenyelt.
– Nem vagyok teljesen hülye! Ezt a kiváltságos feladatot inkább
meghagyom neked. Semmi kedvem a rossz hír vivőjének lenni, újra.
Egyszer már megjártam, mikor rám hárítottad a feladatot, hogy
tájékoztassam, életben vagy. Majd keresztülharapta a torkomat a
telefonon keresztül, mert nem tudtam érdemleges magyarázatot adni
neki arra, miért nem tér a drágalátos fiacskája nyomban haza, a
szoknyája mellé.
– Micsoda lovagiasság… – gúnyolódott a másik.
– Vess magadra! Nem én léptem kötelékbe egy piócával.
– Ami késik, nem múlik – motyogta amaz a bajsza alatt.

165
 – Hogyan?
– Semmi, semmi! Folytasd csak.
– Nagyjából ennyi. Összekapartunk, idehoztunk, ápolgattunk.
– És Amelia? Tényleg nincs semmi baja?
– Isa szerint nincs, bár állítólag szobafogságban van. Manuel is
csak onnan tudja, hogy ott tartózkodik, mert sikerült behálóznia a
megfelelő embert és az szállítja az infókat.
– Máris csalja a leendő asszonyát és még el sem vette?! –
háborodott fel Alek, mire Nick hangos hahotában tört ki.
– Ameliáról beszélünk, tudod, ugye?
– Óóó…
– Igen, ó. Valamit sürgősen ki kell agyalnunk, mert hamarosan,
amint rájönnek a tényállásra, minden vámpír téged akar majd
levadászni. Amelia addig nem mehet férjhez, amíg kötelékben van
veled.
– Ő az enyém! Egy jöttment mitugrász vámpír nem veheti el
tőlem – indulatoskodott Alek, lendületesen letéve meztelen lábát a
szőnyegre, indulásra készen. A tálca veszélyesen közel került a
lepottyanás lehetőségéhez. – Most azonnal elmegyek érte!
Nick egy szemvillanás alatt toppant ott mellette és visszalökte a
párnák közé.
– Csigavér, tesó! Még nem vagy olyan állapotban. Majd holnap
kitaláljuk, hogy legyen, addig lesz időd regenerálódni rendesen.
Vagy tálcán akarod felkínálni a fejed Vladimirnak és a csürhéjének
azzal, hogy védtelenül ismeretlen terepre rontasz be?!
Alek morogva, de elismerte az öccse igazát és visszafeküdt.
– Megesz az ideg ettől a semmittevéstől, miközben Amelia…
– Majd elkapom Isát, és kiszedek belőle minden lehetséges
információt. Holnapra felkészültebbek leszünk – nyomatékosította
Nick. – Pihenj! Benézek később – azzal távozott. Arra már szánt

166
szándékkal nem akart reagálni – mintha meg sem hallotta volna –,
mikor Alek csúfondárosan utána szólt:
– Elkapod, mi?!

167
 17. fejezet

A térdeit átölelve kuporgott, a koromsötét szoba legtávolabbi

sarkába húzódva. Mindenki azt hitte róla, hogy egy kemény,
magabiztos nő, aki lelkifurdalás nélkül végzi a feladatát. Csakhogy
Isa tisztában volt a saját korlátaival, akadtak neki is gyenge
pillanatai. Mint például most. Látszólag nem jelentett számára
semmit, hogy megöljön valakit – főleg egy ellenségnek számító
farkast –, de ez nem egészen volt így. Igenis rendelkezett szívvel ő is,
és látta, tapasztalta, hogy az alakváltó falka nem olyan elvetemült,
mint ahogy az Udvarban beállítják.
Ezért őrlődött magában, a sötétben, képtelenül az elhatározásra,
hogy megtegye-e – mint, ahogy a José Manuel iránti lojalitása
megköveteli – vagy hagyja futni Aleket, ahogy a lelkiismerete
diktálja. Az elmúlt néhány napban több szeretetet és összetartást
látott ebben a családban, mint egész eddigi élete folyamán az
Udvarban összesen. A vámpírok sosem mutatják ki ennyire az
érzéseiket, már, ha van nekik egyáltalán. Az empátiáról minden
bizonnyal még hírből sem hallottak.
Isa ilyenkor tudta áldani – vagy átkozni, ahogy vesszük – a
származását, mert nem képes igazi, hidegvérű vámpír lenni. Azt a
bizonyos boszorkány vért, amit szégyellnie illett volna, és ami
időről-időre súlyos dilemma elé állította őt.
Itt volt mindjárt Nick ügye. Idegesítette a pasas, utálta, hogy
olyan, mint valami fennhéjázó őstulok, mégis majd elolvadt, mikor
megcsókolta. Az ajkai azóta is kitartóan bizseregtek.
A gondolatra önkéntelen megdörzsölte az említett testrészt, nem
mintha ez a mozdulat bármin is változtatott volna. Nem is értette,
168
egyáltalán honnan szedett össze annyi józanságot, hogy a pisztolyt
felhasználva, gátat szabjon ajkaik őrült orgiájának. Egy hajszálon
múlott csak, hogy eszét vesztve nem vetette oda magát a kutyának, a
világ minden zavaró tényezőjét és logikáját sutba dobva...
Öt napja „ápolgatták” az Isa főzete segítségével kiütött Aleket, és
a lány kezdte elveszíteni a türelmét. Elég volt a finomkodásból –
határozta el – többet nem kap. A farkas teste láthatóan is rendbe jött,
talán csak gyenge lesz, ha felébred. Nick – istenadta tehetséggel –
pont beletrafált a gondolatai menetirányába, mikor halkan
megszólalt.
– Kell még abból a gusztustalan trutyiból, kezd magához térni.
Isa gyanakodva pislantott felé, azon morfondírozva, hogy a
hapsinak talán mégis van gondolatolvasó képessége, minden
tiltakozása dacára.
– Nem.
Nick erre felé kapta a fejét, kezével úgy megszorítva a fotel
kartámláját, hogy az anyag a nem várt nyomástól recsegve szakadt
be. Észre sem vette. Szemeiben felizzott a kitörni készülő indulat. A
lány már korábban is tapasztalta, hogy a „társa” nagyon-nagyon
rosszul viselte, ha ellentmondtak neki. Egy szemvillanásnyit
elmerengett azon, hogy vajon ez családi vonás-e náluk, mert Alek
szintén, eszméletlen állapota dacára igencsak erőszakos
természetűnek tűnt. A főzet erős nyugtató hatásától függetlenül
gyakran morgott, vicsorgott, sőt, még vagdalkozott is. Egyszer
kénytelenek voltak visszatenni őt az ágyra, mert a nagy
mocorgásában leesett.
– Hogy mondtad?
Isa felsóhajtott kínjában. A fene essen bele, ő nem erre szerződött!
– Nincs rá többé szüksége, holnapra szemernyi baja sem lesz.
– Ezt majd én eldöntöm, az én testvérem!
A lányt kezdte kerülgetni a harag. Azt a fafejű kutyáját...

169
 – Én vagyok az, aki ért hozzá. Nem kell neki több – azzal
felpattant ültéből és úgy döntött, ideje ránézni a másik betegére,
Ianre. Ő már alapból jobb állapotban került haza, de Isa –
mindamellett, hogy vámpír létére, természetellenes módon Alekon
segíteni vágyott – valamiért késztetést érzett, hogy a másik sebesült
alakváltót is teljesen meggyógyítsa.
A telefonja pont ezt a szerencsétlen pillanatot választotta a
megcsörrenésre. Eljött az oly nagyon halogatott jelentéstétel ideje...
Isa idegesen bámulta a kijelzőt, legszívesebben fel sem vette volna,
amit természetesen nem tehetett meg. A főnök nem díjazná.
– Igen? – szólt bele a készülékbe némi torokköszörülés után, ami a
hirtelen keletkezett csomót hivatott eltűntetni onnan, minden
igyekezetét bevetve, hogy kikerüljön a nagyon is éberré vált farkas
hallótávolságából.
– Nem hívtál! – jött a szemrehányás a túloldalról. Nos, Manuel
sosem volt az a kertelős fajta. Isa válaszra nyitotta a száját, de
belefojtották a szót. – Mindegy! Azt akarom, hogy végezz a korccsal.
Nem kockáztathatom meg, hogy a jövőben akár véletlenül is
bekavarjon a terveimbe.
– Főnök, én ezt... – próbált volna a lány valami elfogadható
kifogásfélét kisajtolni magából, sikertelenül. Manuel nem fogadta el
az ellenvetést.
– Ha végeztél, jelentkezz! – és a vámpír bontotta a vonalat, Isának
pislantani sem maradt ideje, nem, hogy érvelni.
Kényszeredetten szorította össze az állkapcsát, gyors
oldalpillantást vetve Nick felé. Francba! Az arckifejezéséből ítélve,
nem volt elég a távolság közöttük, a férfi végighallgatta a kurta
telefonbeszélgetést.
Talán gyáva dolog a menekülés, de Isa valamiért mégis úgy
érezte, pont azt kell tennie. Most azonnal! Az ajtó már csak pár

170
lépésre volt, mikor Nick keményen megragadta a karját és
vicsorogva bámult bele az arcába.
– Mi volt ez? – sziszegte.
A lány felháborodva szabadította ki magát, és megfeledkezve
korábbi menekülési szándékáról, indulatosan vágott vissza.
– Nem tartozom egy kutyának sem magyarázatta, de legfőképp
neked nem. Nincs közünk egymáshoz. Milyen alapon kérsz rajtam,
számon bármit is? Kinek képzeled te magad?!
Orruk már majdnem teljesen összeért, úgy fújtattak egymás
tekintetét el nem engedve, mikor Nick „Egy idiótának!” felkiáltással
– bár Isa ebben nem volt egészen biztos, hogy elhangzott – újra
megragadta, a testéhez szorította és a lehető legmegdöbbentőbb
dolgot művelte, amit soha, de soha nem gondolt volna. Megcsókolta.
Mindenféle gyengédség vagy csábítás nélkül. A mozdulat inkább volt
büntetés, nyers vágy, tehetetlen szükség, a vámpír mégsem
tiltakozott. Benne is ugyanúgy lángolt a tiltott tűz. Akarta a férfit.
Mindenek Ura, de még mennyire!
Szédült és lebegett az érzékeit ért vad támadástól, nyelve bátran,
kétség nélkül nyomult előre, fedezte fel a farkas
összetéveszthetetlenül fűszeres aromáját...
Isa ritmikusan verte a fejét a saját térdébe, hátha attól elmúlik a
nyomás a két szeme közötti területen, vagy csak simán sikerül
kiűznie a fejéből ezeket a bűnösen izgató gondolatokat.
Tényleg nem is sejtette, honnan jött a sugallat, hogy megszakítsa
akkor a csókot, de most csalódottan és hálásan gondolt rá egyszerre,
akármennyire is ellentmondásos ez az egész. Ki kell törölnie Nicket
az elméjéből és kizárólag csak a feladatára összpontosítania. Meg
kell ölnie a farkast, akinek mindezidáig az életéért küzdött.
Keserűen felnevetett. Ez az ő formája.

171
 Halk kopogtatásra kapta fel a fejét. Még a lélegzetét is
visszatartotta, hátha elmegy az illető. Nem volt olyan állapotban,
hogy vendéget fogadjon.
Csend.
Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, erre a kilincs lassan
megmozdult. Isa ösztönösen kapta elő a pisztolyát és egy
szemvillanás alatt termett az ajtónál, hogy a következő pillanatban
fáradtan engedje le azt. Kéretlen betolakodója szokás szerint nem
volt más, mint Nikola Dimitrijevics.
– Mit akarsz még tőlem? – kérdezte tompán. Szemernyi vágyat
nem érzett – nem akart érezni – egy újabb összecsapásra.
– Szívességet kérni jöttem...
A szavak olyan halkan, annyira fojtottan jutottak el a lányhoz,
hogy az csodálkozva fordult a férfi felé, és próbált rájönni, hogy
tényleg elhangzottak-e vagy csak a füle csengett.
– Tessék?!
– Kellene... Egy... Szívesség... – morogta tagoltan Nick, valamivel
hangosabban. – Mondd azt Manuelnek, hogy Alek meghalt.
Szükségünk van pár napra, hogy felkészüljünk és elhozhassuk
Ameliát. Utána… Megkaphatsz bármit, amit akarsz!
Isa csak pislogni tudott az ajánlatán.
– Miért? – mást nem sikerült kinyögnie.
– Mert a testvérem szereti azt a nőt. Megérdemel egy esélyt, hogy
megküzdjön érte.
– Tudod ugye, hogy ezzel a saját életemet is kockáztatnám, ha
megtenném?
– Tudom, hogy a fene enné meg. Még egyszer mondom, bármit
kérhetsz cserébe kicsi szúnyog, akármit.
– A szavadat adod, ordas?
– A szavamat adom – nyögte ki Nick, mint akinek érzéstelenítés
nélkül a fogát húzzák éppen.

172
 – Rendben, meggondolom még az ajánlatodat – vetette oda Isa
hátat fordítva a férfinak, bár már meghozta a döntést. Tisztában volt
vele, hogy a halállal incselkedik, de úgy határozott, megkíméli
Aleket.
Nick csendesen, ahogy jött, úgy távozott. Becsukta maga mögött
az ajtót – és ezzel a folyosóról beszűrődő fényt kizárta –, amivel újra
sötétséget borított a szobával együtt Isára is.

Amelia a kín és féktelen öröm határán imbolygott. Néha erre, néha

arra billent a mérleg nyelve, és ezáltal a kedélyállapota. Egyfelől
emésztette az aggodalom, mert az égvilágon semmit nem tudott
kideríteni Alekról, él-e egyáltalán vagy már meghalt – még természet
adta ösztöne is cserbenhagyta, nem súgott a számára semmit –,
másrészről határtalan boldogság töltötte el. Terhes volt, ez biztos.
Nem számított rá, hogy rögtön az első kötelékben együtt töltött
alkalommal megfogan – mert a természetfelettiek között csak úgy
volt a dolog lehetséges –, de megtörtént. Legalább is a tünetei
egyértelműen arra utaltak.
Ez náluk nem egészen úgy működött, mit az embereknél. Először
is nem kellett vér- illetve vizeletvizsgálat vagy huzamosabb idő,
hogy megbizonyosodhassanak a fogantatás tényéről. A
természetfeletti lények már akár egy-két nap után tudták a dolgot,
leolvasták a jellegzetes, csak a saját fajukra jellemző, terhességre
utaló jeleket.
A vámpíroknál itt volt pl. a fokozott gyengeség – nem
összetévesztendő a kiéheztetés általi erőtlenséggel, mert ez attól
sokkal intenzívebb –, ezáltal a gyakori ájulás, sőt eszméletvesztés, a
táplálék utáni kényszeres, már-már kontrollálhatatlan vágy. Szegény
Jovanát is nem egyszer, akaratán kívül megtámadta, ha véletlen
késett a vérátömlesztéssel. Ezért volt annyira fontos, ilyenkor a

173
várandós nősténynek, hogy a párja mellett legyen. A természetfeletti
vér erősebb volt, tovább kitartott. És végső soron a legdrasztikusabb
jel akkor bukkant fel, ha valami oknál fogva megsérültek. Mivel a
magzat a lehető legtöbbet elvonta az anyjától, annak szervezete
képtelen volt a gyors regenerációra. Az ő válla is néhány nap helyett
közel egy hétig gyógyult. Ha Jovana nem lett volna olyan kitartó, és
nem kap rendszeresen utánpótlást infúzió formájában, biztos, hogy
nem éli túl a dolgot. Végső esetben a láz gyűrte volna le. Az előző
mellett, talán ez volt a másik igen feltűnő bizonyítéka a
várandósságának. Csak és kizárólag terhes vámpíroknál fordult eddig
még elő ilyen tünet.
Míg ezen járt az agya, lábai automatikusan vitték előre, spártázott
a szobájában oda-vissza, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Igazából,
tényleg ez a helyzet állt fenn. Jovanán és az apján kívül más nem járt
nála, az ajtó pedig folyamatosan kulcsra lett zárva. Ez még nem
okozott volna komolyabb gondot, de a bűbáj és a riasztórendszer,
amit felszereltek, annál inkább. Vladimir is haladt a korral...
A férfi korábbi eszelős kirohanása után, mikor leordította a bódult
Amelia fejét, majd fújtatva távozott, a lány egyre kevésbé érezte úgy,
hogy bármiféle tisztelettel vagy hűséggel tartozik neki. Nem értette
és valószínűleg soha nem fogja felfogni Vladimir cselekedeteinek
mozgatórugóját, de már nem is akarta. Végérvényesen elszakadt az a
hajszálvékony szál, ami mindeddig hozzá kötötte.
Beletúrt zilált fürtjei közé, majd lehuppant a közeli kanapéra.
Jöhetne már ez a lány – morgolódott magában. Kezdett az éhség
ismét elhatalmasodni felette.
Hogy elterelje a figyelmét, piszkálgatni kezdte a lepattogzott
körömlakkját. Eléggé leharcolt állapotban leledzet, de jelen
pillanatban teljesen jelentőségét vesztette a dolog.
A kilincs megmozdulása rángatta ki a letargiából. Végre! Éhen
hal! Hiába, a pocaklakó nem vette figyelembe a nyomorát.

174
Táplálékra volt szüksége, hát követelte. A kis aranyos, máris tiszta
apja...
Ahogy az ajtó becsukódott az érkező mögött, Amelia torkát rossz
érzés kezdte szorongatni. Nem Jovana jött meg a remélt vérrel,
hanem maga az európai vámpírok fejedelme, az apja, Vladimir
Drakovics.
– Amelia!
– Vladimir! – szólt vissza a lány megkeményítve magát. Az atyám
szó többé nem kívánkozott az ajkára ezzel a férfival kapcsolatban.
A vámpír halványan összerezzent, de egyébként nem látszott rajta,
hogy bántaná a tisztelet ilyenfajta hiánya Amelia részéről.
– Csak közölni jöttem, hogy két nap múlva férjhez mész. Készülj
fel, ahogy illik.
Ameliát új keletű nyugalom szállta meg. Gúnyos mosoly ült ki
ajkára.
– Nem kényszeríthetsz semmire, már kötelékbe léptem azzal, akit
szeretek.
Vladimir arcára undorodó kifejezés telepedett.
– Ezt még rólad sem képzeltem volna... Egy kutyával. Fúj!
Gusztustalan. Tudhattam volna, hogy ettől van ilyen ocsmány
szagod. Nem számít, akkor is Jose Manuel Da Vila felesége leszel.
Amelia felpattant ültéből, majd újra leült. Semmi értelme nem lett
volna a felesleges mászkálásnak. Korábbi nyugalma kérészéletűnek
bizonyult. A természetfelettiek nem élhettek bigámiában. Ez csak az
jelentheti, hogy...
– A korcs már nem él, aranyom. A vadállatok lakmároznak a
mocskos maradványaiból – folytatta a férfi önelégülten. – És a
fattyad is rövid úton követni fogja a pokolba.
Nem! A lány védelmező mozdulattal simította kezét a hasára.
– Hazudsz...

175
 Kijelentésnek szánt válasza igencsak vérszegényre sikeredett.
Végig az az erdei emlékkép lebegett lelki szemei előtt, ahogy Alek a
földön, kicsavartan, összetörten elterül.
– Nem érdekel, mit gondolsz. Nem azért neveltelek, hogy
elbaltázz mindent. Jose Manuel feleségül fog venni, te utódot szülsz
neki, aztán a drága vőmet és az apját végzetes baleset éri majd, én
pedig megkapom végre mindazt a hatalmat, ami engem illett.
A lány megrökönyödve tekintet az apja felé.
– Végig ez volt a terv? Hogy tenyészállatnak használsz?
– Mit gondoltál aranyom, hogy csupa szívjóságból viseltem el az
ocsmány lényedet?! Csak rajtad és a születendő fattyadon keresztül
juthatok a dél-amerikai trónra, és én mindig, így vagy úgy, de meg is
szerzem, ami jár.
Amelia összetörten a padlóra rogyott, testét néma zokogás rázta.
Azt sem érzékelte, mikor az apja végül távozott.

176
 18. fejezet

Furcsa, feszítő érzés ült a mellkasán már egy jó ideje, amitől

Manuel irgalmatlanul rosszul érezte magát. Valami azt sugallta a
számára, hogy kellemetlen élményben lesz része, de sehogy sem
tudta tisztán kivenni a jeleket, ami előrelendítette volna a probléma
megoldásában.
Tudatosság nélkül nyúlt a szoros nyakkendőjéhez és lazította meg
a mesterien megkötött csomót. Híresen hírhedt nyugalmát és
hidegvérét alaposan próbára tette ez az elhúzódó „vendégeskedés”
Vladimir házában. Valahogy nem így képzelte a dolgokat, mikor
megtervezte az európai ellen irányuló bosszúhadjárata részleteit. Úgy
gondolta, ide jön, feleségül veszi a hercegnőt, elszakítja az apjától,
ami a megbízható forrásai szerint igencsak fájdalmasan érintené a
disznót, majd apránként – úgy, hogy végül Vladimir már azt kívánja
bár csak meg sem született volna – tönkre teszi, megalázza,
kizsigereli… Ehhez híven, időközben már a két, kedvenc csatlósát is
megkörnyékezte egy-egy visszautasíthatatlan ajánlattal.
Erre mit csinál? Bonyolult, veszélyes és egyébként alantas
viszonyba kezd egy… egy emberrel.
Nem, őszintén nem értette a saját viselkedését, de egyszerűen
képtelen volt türtőztetni magát, ha Jovana a közelébe került. Akarta
őt, egyre jobban és jobban, pedig tisztában volt vele, hogy csak egy
porszemnyi hiba is azonnal romba döntheti nagyszabású terveit.
Szégyellte, hogy nem tud megálljt parancsolni a vágyainak, ezért
valami nyakatekert megtorlásként, mindaz mellett – vagy ennek
ellenére –, hogy kihasznált minden egyes adódó alkalmat az
elcsábítására, információszerzésre is rábírta őt.
177
 Természetesen tudta, hogy a lány Vladimir markában van – igaz,
arról fogalma sem volt mivel tartja sakkban –, azt is, hogy hatalmas
nyomás nehezedik rá azzal, hogy az Ura parancsára kémkedik
őutána, mégis kényszerítette, hogy kettős játékot játsszon. Kölcsön
kenyér visszajár alapon. Könnyedén képes volt befolyásolni egy
emberi lényt, csak a lelkifurdalást nem tudta hová tenni, ami azzal
együtt járt.
Indulatosan megrázta a fejét – hogy kiűzze a nemkívánatos
gondolatokat –, majd csukott szemmel a kanapé támlájának
támasztotta, amin mindezidáig kényelmetlenül feszengve kereste a
helyét. Állig érő, éjfekete haja a szigorúan rendezett, hátrafésült
frizurából kiszabadulva ziláltan keretezte markáns arcvonásait.
Ha minden igaz, két nap múlva megnősül, és már egyetlen farkas
sem állhat az útjába. Nem rég kapta a hírt Isától, hogy teljesítette a
parancsot, majd rövid időre rá, maga Vladimir is bejelentette, hogy
Amelia megérkezett és a kellő felkészülés után hajlandó hozzá
menni, ami persze szemen szedett hazugság volt, de lényegtelen. A
villa teljesen felbolydult. Minden szolgáló az előkészületekkel
foglalatoskodott.
Türelmetlenül pislantott a karórájára. Jovana késik, legalább fél
órája.
Megbeszélték – vagy inkább azt az utasítást adta neki –, hogy
találkoznak és beviszi végre Amelia szobájába. Erre a lány nem jön!
Morogva tépte le a nyakából, a már így is ferdén fityegő
nyakkendőt és a sarokba hajította. A nyomás még mindig nem akart
csillapodni a mellkasában.
Határozott kopogás rázta fel. Végre!
Aztán, mikor egy idősebb, férfi szolgáló lépett be az ajtón
lehajtott fejjel és tálcára pakolt élelmiszerek társaságában kis híján
felordított kínjában.
Hol a jó isten nyilában van ez a nő?!

178
 Gyorsan elhajtotta az alázatosan hajbókoló férfit, majd tehetetlen
dühvel masírozott ki az épületből, hogy friss levegőt szívhasson.
Kellett, szüksége volt az éjszaka csípősségére, hogy le tudja
csillapítani a benne fortyogó lávát.
Az épület mögötti park kavicsos utacskáit róva, jutott el végül a
kissé távolabb fekvő istállók és garázsok felé. Éppen felötlött benne,
hogy kölcsön vesz egy járművet és levezeti vele valahogy a
feszültséget, mikor egy fekete Jeep a semmiből eltűzött mellette őrült
sebességgel, szanaszét repítve az apró murvát.
Manuel szitkozódva ugrott félre, magában eldöntve, hogy
mindenképp felhívja Vladimir figyelmét az idióta alkalmazottak
káros hatásaira, mikor tudatosult benne, hogy mit, illetve kit is látott
halálra váltan a hátsó üveghez tapadva elrobogni. Az eddig csak a
mellkasát szorító érzés hirtelen elárasztotta az egész testét, már-már
epilepsziás görcsöket produkálva. Jovana.
Jovana tűnt el pillanatokkal korábban a sötét éjszakában, eszetlen
sebességgel, egy száguldozó őrült társaságában.

Vladimir magára erőszakolt magabiztossága abban a másodpercben

illant el, ahogy nagy indulatosan kirobogott a lánya szobájából. Nem!
Az a szuka nem a lánya többé! Mocskos, elkorcsosult, csak egy
eszköz ezek után. Ha megszüli a trónörököst, tényleg a legjobb lesz
tőle is rövid úton megszabadulni. Talán mindhármukat egyszerre
fogja érni az a végzetes baleset...
Közben végigcsörtetett a folyosón, át a kastély másik szárnyába,
ahol az irodája – privát kis szentélye – volt található. Annyira csak a
célra koncentrált, hogy ha a szolgáló, aki a vacsorát vitte tálcán –
minden bizonnyal José Manuelnek, mert ugyan melyik vámpír
foglalkozna ilyesmivel egy fajtársak lakta épületben, mint egy

179
arisztokrata különc – nem ugrik félre, képes lett volna egyszerűen,
szó nélkül átgázolni rajta.
A szoba ajtaja nagyot nyögve csapódott előbb a falnak, majd
ismét a helyére a nyers erőtől, amivel kinyitották-becsukták. Ha nem
gyártják anno dupla olyan vastagra és keményre, mint egy
szokványos nyílászárót, biztosan darabjaira hullva végzi.
Vladimir első útja az italos pulthoz vezetett, ahol még arra sem
vette a fáradtságot, hogy pohárba töltse a nemes nedűt, ami a
kristályüvegben lötyögött. Egyszerűen meghúzta azt, rögtön
eltűntetve az ital felét.
Az egy dolog, hogy majdan majd meg kell szabadulnia Ameliától
és a dél-amerikaiaktól, de addig még itt volt neki egy égetőbb
probléma. Nevezetesen ez a poronty, akit a ribanc szukája a farkas
fattyútól várt. Hogy a jó égbe szabaduljon meg tőle?! Egy vámpír
nem mehet csak úgy el abortuszra akármelyik emberkórházba –
mivel öngyógyuló fajnak számítottak, nem voltak igazi orvosaik
sem, végszükség esetén fordultak csak vajákoshoz –, a spontán
vetélés pedig ki van zárva. Mivel nem szaporodhattak kedvük szerint
és az utódok lehetséges száma is korlátozva volt, ha egy
természetfeletti ivadéknak egyszer sikerült megtapadni az
anyaméhben, azt csak nagyon fondorlatos praktikákkal lehetett
eltávolítani onnan – amihez persze édeskevesen értettek rendesen –
vagy magával az anya elpusztításával. És még olyankor is, ha a
magzat már elég erősen kifejlődött, képes volt a túlélésre. Átkozott
kutya! A gének keveredésével csak a Mindenek Ura tudja miféle
szörnyeteget hoztak létre, és az mire képes már ilyen kezdetleges
állapotban is.
Picsába, picsába, picsába… Miért pont neki kell mindezt
megoldani?! Ha az az idióta Joco meg Ivan nem szúrják el a dolgokat
– nevezetesen a farkas kiiktatását – nem is egyszer, most annyival
könnyebb lenne az élete. Igen, mindennek Amelia meg az a két

180
majom az oka. Még velük is el kell számolnia, de most... Most
felhívja Russellt.
Minden egyes porcikája tiltakozott az ellen, hogy ezt megtegye,
de sajnos csak az észak-amerikai fejedelem segíthet a baján. Az ő
felségterületén élt az a banya, aki elég erős lehet ahhoz, hogy elhajtsa
ezt a fattyút, amit Amelia vár. Bele sem mert gondolni, Russell mit
fog az újabb szívességért cserébe követelni.
Senki nem merészelte volna gyávának titulálni Vladimirt, de
jelenleg nagy szükségét érezte az ital bátorító erejének. Meg is húzta
az üveget újra, eltűntetve ezzel annak teljes tartalmát, majd éles
csattanással ejtette vissza a tálcára és felmarkolva a vezeték nélküli
telefont, nagy hévvel beütötte a másik vámpírfő számát.
Többszöri csörgés után, tehetetlen idegességében már azon volt,
hogy a sarokba hajítja a semmiről nem tehető készüléket, mikor
végre valaki jelentkezett a hívásra.
– Maitland rezidencia, miben segíthetek?
– Azonnal kapcsolja nekem Russellt. Beszélni akarok vele.
– Elnézést, de az Úr jelen pillanatban nagyon elfoglalt. Átadhatok
neki esetleg valami üzenetet?
A fölényeskedő hangtól Vladimir kis híján agyvérzést kapott. Hát
mit képzel ez magáról?
– Itt Vladimir fejedelem, követelem, hogy kapcsolja azonnal!
Nem érdekel mennyire elfoglalt! – szinte már ordított a telefonba,
liluló fejjel.
– Igen, Uram! Máris – jött a csöppet visszafogottabb felelet, bár a
vámpír megítélése szerint ez még mindig nem volt elég alázatos. Ha
eljut valamikor Russell házába, saját kezűleg és élvezettel fogja
kicsinálni a telefonközpontost, az tuti.
Pár percnyi idegesítő zenebonát követően – amit Vladimir kész
örökkévalóságnak érzékelt – az amerikai végre jelentkezett.

181
 – Nocsak, nocsak, az elveszett bárány – szólt az némi gúnnyal a
hangjában, mindenféle köszönést mellőzve. – Vlad pajti, azt hittem
már a föld nyelt el.
A fejedelem kényszeredetten nyelte vissza a torkába tóduló epét.
Utálta, ha lepajtizták, ha lekezelően bántak vele. De leginkább azt
rühellte, ha ezt visszavágás, megtorlás nélkül volt kénytelen
elviselni.
– Russell – sziszegte. – Mi újság a nagy vízen túl?
– Ugyan Vlad, most ugye nem valami bájcsevej miatt hívtál? Térj
a lényegre, nincs időm a felesleges körítésre. Jelenleg még az
esedékes adósságtörlesztésedről sem tárgyalnék szívesen.
Elképzelheted, mennyire fontos elfoglaltságom van – itt beúszott a
beszélgetésbe némi mormogó, cuppogó hangfoszlány. – Ha érted,
mire gondolok.
Értette, de azért az elképzelés dolgot jobbnak látta inkább
mellőzni.
– Szükségem van a banyára – bökte hát ki kertelés nélkül.
Russell hangos hahotában tört ki erre, amitől a vámpír még
megalázottabban érezte magát.
– Csak nem sikerült egy farkasnak felcsinálnia a lányodat? –
kérdezett vissza két nevetésroham között a másik. Vladimirban
tudatosult, hogy azon a végzetes estén, mikor kikotyogta a terveit, a
kelleténél még egy fokkal többet elárult a gazfickónak. Beszélt a
jóslatról. Kurva élet!
– Kell a banya. Hajlandó vagy összehozni egy találkozót vagy
sem?! – vakkantotta, figyelmen kívül hagyva Russell kérdését.
– Esetleg, de...
– Mit de? – szorította össze az állkapcsát mérgében a vámpír.
– Mi hasznom lenne nekem abból? Talán van valamid, amit fel
tudsz ajánlani a szolgálaimért cserébe?
Rögtön gondolta, hogy csak erről fújhat a szél...

182
 – Mit akarsz?
– Hmm… Nem is tudom… Talán az túl nagy kérés lenne…
– Russell! Mit akarsz? – már-már magából kikelve ordította
Vladimir a telefonba.
– Csak nyugi, pajti, nem vagyunk az óvodában.
– Bökd már ki!
– Latívia Blake.
Beletelt néhány másodpercbe, mire az európai fejedelemben
tudatosult, hogy megkapta a választ. Kissé összezavarodva kérdezett
vissza.
– Mi? Ki a picsa az a Latívia Blake?
Russell mormogó hangot hallatott, valami nyögés és nevetésféle
keverékét, majd egy éles sikkantás és csend hallatszott a vonal
túloldaláról.
– Russell! A rohadt életbe, hagyd már azt a ribancot, és válaszolj,
hogy a fene esne beléd!
– Vladimir, Vladimir… – kapcsolódott vissza korholó hangon a
másik vámpír a beszélgetésbe. – Én mondtam, hogy most nem érek
rá. Az, hogy türelmetlen vagy, a te bajod! Nem nekem kell a banya
segítsége, hanem neked, szóval, kuss! Most én diktálok. Ha akarod a
vén szipirtyót, találd meg nekem Latívia Blake-et és hozd ide. Hogy
ki ő és minek nekem, ahhoz semmi közöd. Áll az alku?
– Rendben – szűrte a fogai között a választ Vladimir. – Legalább
azt áruld el, merre keressem.
– Haver! Ha tudnám, már rég a markomban lenne. Találd fel
magad! Most pedig pá, majd hívj, ha jutottál valamire – és letette a
telefont.
A fejedelem döbbenten pislogott a sípoló készülékre. Hihetetlen!
Ezt a pofátlanságot! Várj csak Russell pajti, a Mindenek Urára
esküszöm, ezért még megfizetsz – fogadkozott magában, majd
egyszerűen a dohányzóasztal lapjára csapta a készüléket.

183
 Elő kell teremtenie ezt a Latívia Blake-et, akár ha a pokolból is
fogja visszaráncigálni. Van még rá vagy huszonnégy órája…

Egy parázs vita kellős közepén csücsülve, Alek jóformán erővel

fogta vissza magát, hogy ne csapja le még idő – vagyis indulás –
előtt kéretlen útitársait. A testvére Nikola, valamint a két MacDermit,
Con és Ian pont azt tárgyalták meg széltében-hosszában, hogyan
kellene feltűnés nélkül megközelíteni a vámpírtanyát. Persze
egyáltalán nem voltak közös véleményen. Nikola erősítés szervezését
szorgalmazta – alias, kisebb hadsereg toborzását –, míg Con a
beosonás-kicsempészés pártján állt, Ian pedig a váratlan, hangos
rajtaütés mellett voksolt, mert elmondása szerint az olyan mókás. Ha
megkérdezték volna – amit nem tettek – Alek azt mondja, hogy
maradjanak a seggükön, majd ő elintézi. Odamegy, besétál és
kihozza. Ennyi. Nem létezik annyi vámpír ezen a kerek világon,
amennyi megakadályozhatná, hogy visszaszerezze az asszonyát!
Az ereje teljes mértékben visszatért, sőt talán még erősebbé vált,
mint annak előtte. Felkészült a rá váró nehéz csatára.
Elunva a meddő időpocsékolást, amit a másik három férfi oly
nagy lendülettel és szenvedéllyel űzött, elkiáltotta magát.
– Elég! – nyomatékképp még az asztalra is rácsapott, ami körül
ültek jelenleg a MacDermit-lak tágas ebédlőjének közepén.
Döbbent csend állt be a társalgába, Nikola még a megkezdett
mozdulattal is felhagyott, megmerevedve, mint valami pantomimos.
Igazán mókásan nézett ki. Ha nem lett volna halálosan komoly a
helyzet, Alek minden bizonnyal fel is nevet rajta.
– Fejezzétek be ezt a semmire sem vezető szájtépést. Én úgy
döntöttem, hogy itt az ideje indulni – közben fel is állt a székről –,
aki akar velem tart. Hosszú az út a piócák „barlangjához”, odáig még
elejétől a végéig átnyálazhattok minden lépést. De akár a tetthelyen

184
is eldönthetjük, mi a legmegfelelőbb módszer. Itt csak a drága időt
vesztegetjük. Ezennel ezt a társalgást berekesztem! – és ott is hagyta
őket, meg sem várva egy esetleges ellenvetést. Bár nem nagyon hitte,
hogy bármelyikük lázadozna. Attól függetlenül, hogy fajtársak,
barátok, Nickkel ráadásul testvérek is voltak és elég közvetlen
viszonyt ápolgattak, az asztalnál maradottak tisztában voltak vele,
hogy ő a trónörökös. Ő a főnök!
A döntéseit egyedül talán az apjának lett volna joga felülbírálni,
de mivel a király nem volt elérhető közelségben a kocka el lett vetve.
Visszavonult a szobájába, összeszedte szegényes csomagját,
elbúcsúzott a háziaktól, megköszönte a vendéglátást, a türelmet, és
hogy minden szükségest a rendelkezésükre bocsájtottak, majd
kivonult a garázshoz. A szokatlanul verőfényes nap melegen
simogatta az arcát.
Nick, Con és Ian már útra készen toporogtak a helyiség belső
falánál és a katonás rendben felaggatott fegyverek között válogattak
nagy áhítattal. Alek megengedett magának egy aprócska, elégedett
mosolyt, majd szigorú hangot erőltetve magára, megszólalt.
– Indulhatunk végre?
Három társa tüntetőleg hátat fordított neki, csak Ian volt az, aki
valami válaszfélére méltatta, de azt sem direkt neki címezve.
– Nahát, srácok, itt a Nagyfőnök! Vágjuk magunkat haptákba, mit
gondoltok?!
– Hülye! – bokszolt bele Alek a másik vállába, majd ő is
vigyorogva csatlakozott a lelkes fegyverszemléhez. A feszült légkör
ezennel feloldottnak minősült.
Pár perccel később felhőtlen hangulatban, teljes egyetértésben és
annyi fegyverrel megpakolva, hogy alig látszottak ki alóla,
megindultak a mentőakció kivitelezésére.

185
 19. fejezet

Fásult volt, nincs rá jobb szó. Alek halott – nem tudta elképzelni,
hogy Vladimirnak mi haszna lenne abból, ha esetleg hazudik ez
ügyben, hisz neki pont érdeke, hogy a farkas már ne éljen, szóval,
nehéz szívvel, de hitt a szavának –, ő pedig már képtelennek érezte
magát bármiféle öröm megélésére. A születendő kis élet felett érzett
boldogsága is keserédessé vált. A fia vagy a lánya soha nem fogja
megismerni az apját.
Mindenek Ura! Annyi évet elvesztegettek, hallgatva a
begyöpösödött regulákra, meghajolva mások akarata és a konvenciók
előtt. Mennyi, de mennyi fájdalomtól megkímélhették volna
magukat, ha még akkor kötelékbe lépnek, mikor a szerelmük szárba
szökkent.
Ez a nyúlfarknyi idő, amit egy párként, igazán együtt tölthettek,
annyira nem elég!
Amelia belefúrta a sok sírástól felduzzadt arcát a párnájába és
még a takarót is a fejére húzta. Nem mintha az elbújok a gondok elől
stratégia bármit is megoldott volna, de sajnos jelenleg nem érzett
elég kitartást, erőt magában arra, hogy elszakítva képletes láncait, a
szabadság felé törjön. Csak a baba tartotta igazából életben.
Alátámasztandó a létezése tényét, Ameliára rátört a szokásos
éhségroham. Pedig, nem olyan rég tüntetett el egy egész tasaknyi
vért, majd még hagyományos élelmiszerekkel meg is pótolta kicsit
azt. Igazából nem csodálkozott rajta, tisztában volt vele, hogy ez így
fog zajlani a terhessége mind a hat hónapjában.
A vámpírvárandósság nagy vonalakban úgy zajlott, mint az
embereknél. Fogantatás, kihordás, szülés, csupán a gyorsabb
186
időtartam, a vérszomj és a csecsemő maga különböztette meg
némileg. Mivel ragadozó faj voltak az utódaik nem lehettek annyira
gyámoltalanok, mint a halandók. Már születésük pillanatában
rendelkeztek az öngyógyítás képességével, átlagon felüli erővel és
komoly túlélési ösztönnel. Ha a helyzet megkövetelte, akár egy év
leforgása alatt teljesen kifejlett vámpírrá válhattak. Ideális esetben
viszont a felnőtté válás a humanoid fajra jellemző ütemben ment
végbe, nagyjából húsz éves korig. A szemfogak megnyúlása és a vér
utáni szükség úgy félidőben jelentkezett, a napérzékenység pedig,
attól függően mennyire tisztavérű vámpírról is volt szó. Ha olyannak
születtek, mint ő, vagyis nem keveredett más fajjal a génállományuk,
akár nyomban reagálhattak, de akadt olyan is, aki csak öt éves kora
körül vált érzékennyé. A legifjabb generációkban pedig lehetett már
találkozni napra immunis egyedekkel is. Ők javarészt emberek
voltak, némi természetfeletti beütéssel.
Viszont – tűnődött tovább a lány –, az ő gyermekére lehet mindez
egyáltalán nem fog vonatkozni. Nem született vámpír-farkas utód a
Háború kirobbanása óta, de az annyira régen történt, hogy már a
nagy öregek sem emlékeztek rá igazából. Míg a többi természetfeletti
faj bátran élt a keveredés lehetőségével, addig ők, mint a két
legerősebb és legszámosabb kolónia csatáztak és harcoltak,
mániákusan irtották egymást, ügyelve arra, hogy még véletlenül se
egyesítsék a két vérvonalat.
Amelia hirtelen elhatározással pattant ki az ágyából és vette az
irányt a fürdő felé. Ott hideg vízzel megmosdott, majd
tanulmányozni kezdte nyúzott arcvonásait a tükörben. Ki ez a nő itt
vele szemben? Ki ez az anyámasszony katonája? Igen, elvesztette
Aleket, igen, őrülten, halálosan, emésztően fáj, de nem engedheti el
magát ennyire. A gyerekének szüksége van rá, nem hagyhatja
cserben, nem hódolhat be Vladimirnak és adhatja fel az életét. Ki kell

187
szabadulnia innen, még mielőtt a vámpírfejedelem megtalálja a
megoldást a baba elhajtására.
Arcvonásai megkeményedtek, ahogy zsibbadt agytekervényeit
ismét intenzív munkára fogta. Egyik ötlet cikázott át a fején a másik
után, de rendre elvetette őket. Mindben talált valamit, ami nagyon
kockázatossá tette. Képtelen gondolkodni korgó gyomorral! –
konstatálta.
Visszatért a szobába és kiválogatott néhány banánt a
gyümölcskosárból, ami az ablak melletti asztalkán díszelgett, egy tál
süti társaságában. El kellett ismernie, bár nem éheztették.
Tulajdonképpen vérre szomjazott, de mivel hűtő nem volt a
lakosztályában a zacskós vért sem tudta tárolni. Ki kell várnia a
következő adagot, addig is megpróbálhatja becsapni a szervezetét
némi emberi csemegével. Végül az éhségtől hajtva minden ehetőt
befalt, és még jóformán meg sem kottyant neki. Ettől a
szénhidrátmennyiségtől, ha ember lett volna, minimum kisebb
inzulin sokkot kap, de Amelia csak rövid ideig tartó telítettséget
érzett. A természetfeletti lét előnyei...
Szórakozottan járatta tekintetét végig a berendezésen. Mit
használhatna fel szökési célokra?
A választék elég szegényesnek volt mondható. Asztal, fotelok – az
egyikre terítették rá az arany-vörös, hagyományos, földig érő
menyasszonyi ruhát, amire még ránézni sem bírt – ágy, beépített
szekrény, festmények a falon, száraz dísznövények a sarokba
helyezett méretes vázában, plazma tv a falon egy kisebb könyvespolc
klasszikusokkal, amiket egyébként nagyon ritkán vett kézbe. Nem
azért, mert nem szeretett olvasni, egyszerűen nem az volt az ő stílusa.
Ha kikapcsolódni vágyott, inkább olyan olvasmányt választott, ami
nem igényelt komoly agymunkát. Ilyenkor ellazulni szeretett,
beleolvadni egy rózsaszínre festett, életszerűnek tálalt, de azért
tudvalevőn valótlan világba, jó sok ragacsos, cukros romantikával

188
nyakon öntve. Ezzel kompenzálta, hogy természetfelettiként
örökösen az élet homályosabb oldalára lett kárhoztatva.
Bár a helyiség hivatalosan az ő lakrészének számított, de látszott
rajta, hogy nagyon ritkán használja. Semmi az égvilágon nem
tükrözött a személyiségéből. Na, de nincs is mit csodálkozni rajta,
hivatásos lakberendező választott minden egyes darab bútort,
szőnyeget, függönyt, festmény vagy dísztárgyat. Talán ezért is
tekintette Amelia a belvárosi lakást inkább az otthonának. Egy
örökkévalóságnak tűnő ideje már, hogy Alek elrabolta onnan. Alek!
Milyen is ez az élet. Nemrég még a farkastól akart foggal-körömmel
szabadulni, most meg hozzá futna, ha élne. Az élete lassan csak
fogságból és menekülés váltakozásából áll...
A szívébe újfent belemart a kín és minden kitöltő üresség
elnyeléssel fenyegetett. Meg kell őriznie a keservesen összekapart
elhatározottságát. Alek emlékére. A babáért!
Újabb látogatást tett a fürdőbe, mivel a szobájában elhelyezett
kamerák figyelő szemei oda nem követhették. Feltúrta a helyiséget,
majd a mosdó alatt rálelt arra, amit – tudtán kívül – keresett. Ezek
után megengedte a vizet, hogy úgy tűnjön, éppen fürdik, majd
igyekezve a legkevesebb zajt csapni elkezdte körbe bontani a
vakolatot a nem túl nagy ablak körül. A rácsokon és az üvegen
ugyan bűbáj volt, vagyis semmiképp nem tudott volna fizikai erővel
kárt tenni benne, de ha sikerülne körbeverni és kilökni a helyéből,
szabad utat nyerhetne. Egyedül a háromemeletnyi magasság
aggasztotta kicsit, de ugyan minek ajándékozta volna meg a
természet szárnyakkal, ha nem használhatja ki őket?! Persze csak
akkor, ha Vladimir nem blokkoltatta le azt is varázslattal, mint az
illanási képességet.
Gyorsnak és célratörőnek kell lennie! Belevájta a zsákmányát –
egy feszítővasat – a vakolatba. Fogalma sem volt, ki, miért és minek
rakta a szekrénykébe, de igazából nem is érdekelte.

189
 Karmai alól piszkos vér kezdett szivárogni, ahogy rásegítendő a
szerszámnak kaparta a falat. Fel sem tűnt neki. Csak dolgozott teljes
erőbedobással. A szabadsága csak karnyújtásnyira volt!

– Igen, Gazda! Úgy lesz, Gazda! – hajtott fejet Ivan, alázatosnak

szánt mozdulattal, majd hátrálva távozott Vladimir
dolgozószobájából. A fejedelem összeszűkült szemmel,
elgondolkodva tanulmányozta a távozó vámpírt. Valami
megváltozott, valami nem stimmel! Amióta hazahozták Ameliát,
Ivan nagyon furcsán viselkedett. Az elvárt tisztelettel beszélt, szó
nélkül fogadta a parancsokat. Mégis... Vladimir ösztöne azt súgta,
hogy a vámpír elárulni készül őt. És akkor itt van még az a hülye
Joco is, aki csak úgy megpattan az egyik szolgálóval együtt. Azok
közül is pont Jovanát hurcolta magával! Miért sülnek el a dolgok az
utóbbi időben ennyire szarul?! – fogalmazódott meg benne a kérdés.
A jól felépített világa fokról fokra hullott darabjaira. Lassan
elhatalmasodik rajta a paranoia, már mindenkiben az ellenséget látja.
Semmiképp sem lesz ez így jó!
Ha nem lenne nyakában az esküvő, Amelia engedelmeskedne,
ahogy illik most biztos Joco után küldene valakit, hogy vadássza le
és hozza elé. Senki ne merészeljen disszidálni az ő családjából. Ezért
előbb komoly büntetés járna – amit természetesen Vladimir maga
osztana ki a legnagyobb élvezettel –, majd lassú, fájdalmas halál.
Jelen pillanatban viszont még a kisebb gondja is nagyobb volt ennél,
így egyelőre nem foglalkozott az üggyel.
Ivan elment felkutatni azt a Blake nevű nőszemélyt – szerencsére
tuti tippet kaptak a holléte felől, nem is értette Russell hogyan siklott
el a nyilvánvaló felett –, bár beletelt némi időbe és jó pár
telefonhívásba, mire rátalált a legbiztosabb információforrásra.
Nagyon remélte, hogy a testőr gyorsan sikerrel jár, mert az idő

190
rohamosan fogyott. Ráadásul az az áruló szuka – Amelia – egyáltalán
nem könnyítette meg a dolgait. Mivel teljesen kifordult önmagából,
rá hárult a feladat, hogy az esküvőt megszervezze. Még egy olyan
idegesítő nőszemélyt, mint az esküvőszervező Greta Michell, nem
hordott hátán a föld. Hiába mondta neki, hogy kérjen amennyit csak
akar, de legyen az ő feladata a komplett ceremónia elrendezése,
kezdve a hét tanú felkérésével, a popa – a szertartást vezető pap –
odaszállításán keresztül, Amelia ruhájának kiválasztásán át a
vérkötelék-szertartás kellékeinek beszerzésével bezárólag mindent,
az a hétpróbás perszóna mégis, időről-időre zaklatta valami
aprósággal.
Persze, minden könnyebb lett volna, ha hanyagolják a sallangot és
az ifjú pár simán csak egymás vérét veszi. Ezzel viszont két
probléma is akadt. Amelia ellenállása – amit nagyon sürgősen le kell
törnie – valamint a protokoll, ami megköveteli a Ceremóniát. Mégis
csak a fejedelmi családról van szó.
De legalább a džukelá11val nem kell foglalkoznia. Elkaptak és
lehallgattak egy beszélgetést az örökös és a csicskása között, mikor a
nő közölte, hogy a farkas meghalt. Ugyan lehet még gondjuk a korcs
halálából – mégis csak a hercegük volt –, de amint egyesül a két
vámpírcsalád sokkal erősebbek lesznek, legyőzhetetlenek. A feléledő
Háború az ő totális győzelmükkel zárulhat végre le.
Vladimir elcsigázottan támasztotta meg a homlokát a kezével, az
íróasztala fölé hajolva. Az asztalon némán villogó telefont –
folyamatosan néma módban üzemeltette manapság – és a komputer
monitorján zakkantan ugrándozó, e-mail érkezését jelző figurát is
figyelmen kívül hagyta. Kezdett belefáradni az örökös
idegfeszültségbe.
Nagy lendülettel lökte magát hátra a kerekes fotelbe, majd gyors
tempóban megindult az alaksorban kialakított edző-, vívó- és
11
korcs kutya
191
kínzóterem felé. Remélte, hogy ott találja valamelyik őrjáratot
gyakorlatozás közben. Nagy szükségét érezte egy feszültség
levezetésnek.

Meleg volt, Isa hátán folyamatosan izzadságcseppek szánkáztak

keresztül. Pedig már csupán csak vékony toppot és térd alá érő
tréningnadrágot viselt. Még az elmaradhatatlan Martens-ektől is
megszabadult és tornacipő helyett mezítláb végezte az edzést. Vagyis
igazából a bemelegítő gyakorlatokat. Fej-, váll- és derékkörzés, kar-
és combizom nyújtás, bemelegítő ugrókötelezés. Ezek után jöhetett
az igazi mozgás. Guggoló helyzetből nekirugaszkodott, a falon
elhelyezett kapaszkodók segítségével felszökkent a négy méter
magas helyiség mennyezeti részére, ahol plafon híján a tető
gerendaszerkezetét használhatta mászókának. Kecsesen, mint egy
gazella szökellt egyik vastag gerendától a másikig, karmai apró
vájatokat véstek a tömör anyagba. Sose gondolta volna, hogy igazi
déli létére ennyire gyorsan elszokik a fülledt klímától és visszavágyik
majd a hűvös Angliába.
Két napja tartózkodott „otthon”, de sehogy sem találta a helyét. És
annak ellenére, hogy ezzel az elfogást kockáztatta – az árulás miatt,
mert hazudott Manuelnek –, képtelen volt távozni úgy, hogy nem
deríti ki, mi a fene folyik az Udvarban. Mert valami nagyon nem a
normális keretek között zajlott, az tuti. Alejandro fejedelem
gyengélkedett. Egy vámpír. Egy ősi Fejedelem. Itt valami igazán
mocskos dologra készülnek, és még Manuelt sincs itt, hogy rendet
rakjon.
Időközben többször is végigtáncolta a gerendázatot és most
szaporán kapkodva a levegőt lehuppant a padlóra, mint valami
macska, ami folyton a mancsára esik.

192
 – Szép gyakorlat, aranyom – szólt egy érdes hang a legtávolabbi,
árnyékos sarokból, majd a tulajdonosa előlépett a takarásból. –
Igazán kipróbálhatnánk egyszer, milyenek lennénk együtt. Te meg
én, egy francia ágy, gyűrött lepedők...
Isa önkéntelenül, indulatosan rávicsorgott a világosszőke,
kékszemű betolakodóra, még mielőtt puskagolyóként kilőve
támadásba lendült.
Kéretlen vendége önelégült vigyorral napbarnított arcán lépett
félre a támadás elöl, így Isa karmai a vakolatba mélyedtek a húsa
helyett. Morogva tépte el magát a faltól. Kisebb faldarab pottyant
ténykedése nyomán a padlóra.
Sebastian – lüktetett a szó a fejében. Alejandro jobb keze.
Undorító féreg. Isa fogait rávicsorítva sziszegett.
– Ejnye, aranyom! Micsoda fogadtatás ez, ilyen hosszú idő után,
míg nem élvezhettük egymás társaságát? Hát nem hiányoztam?! –
kérdezte a férfi, kezét a szívére szorítva, hamis megbántottságot
mímelve.
– Púpnak a hátamra! – morogta Isa, több, mély lélegzetvétellel
igyekezve kordába tartani az indulatait. Akármennyire gyűlöli is a
pasast, mégis csak felette áll a ranglétrán. Közel a tűzhöz, nagyon is
közel. – Mit akarsz?
– Beszélni! – mondta Sebastian, majd kényelmesen helyet foglalt
az egyik bőrkanapén és várakozásteljesem megpaskolta az
ülőalkalmatosságot maga mellett. A lány vacillált egy pillanatig,
hogy újra támadjon vagy hallgassa meg a pasas mondani valóját,
végül győzött a kíváncsiság. Komoly dologról lehet szó, ha betette
ide a lábát. Amióta úgy kétszáz éve Isa megpróbálta rábizonyítani,
hogy egy áskálódó csaló, nem igazán voltak jóban. Főleg, hogy a
pasas később erőszakoskodott vele...

193
 Tüntetőleg elfordult a felszínen jóképű, megnyerő, de belül
romlott férfitól, leült az ágya szélére és összeszorított fogakkal
préselte ki magából:
– Hallgatlak!

194
 20. fejezet

Manuel éppen a gyakorlóbábúba döfte a vékony kardpengét, mikor

Vladimir berobbant a vívóterembe. Közel, s távol egy teremtett lelek
nem volt csak ők ketten. A vámpírban zubogott az adrenalin. A
késztetés, hogy jól móresre tanítsa a felé fújtatva közeledő fejedelmet
lassan kezdte lerombolni a kemény munkával felépített önuralmát.
Ujjai egyre erősebben szorították a kard markolatát, miközben
kirántotta a pengét a bábuból.
– Da Vila – biccentett felé amaz, majd maga is elvett egy vívótőrt
a tőlük nem messze lévő tárolóból. – Munka vagy szórakozás?
Manuel elgondolkodott, vajon mit lehetne erre felelni?
– Mindkettő! – vágta rá végül. Nem állított valótlant. Munka,
mert az izmainak igen is szüksége volt a rendszeres gyakorlásra és
szórakozás, mert valamivel kénytelen volt elütni az időt, amíg kivárja
az előkészületek befejeztét. Meg úgy talán nem emészti magát
folyton egy olyan valaki miatt, akire még gondolnia sem kellene...
– Egy barátságos párbajt? – tette fel Vladimir a következő
kérdését, szemében önteltség és kihívás csillogott. Az öreg nagyon
szeretné, ha ellátnák a baját...
– Rendben.
Mindketten felvették a hagyományos vívópózt, majd az üdvözlés
után a pengék összecsaptak.
Az első pár szúrás és csapás csak amolyan puhatolózó, erőfelmérő
volt, majd a dolgok hirtelen felpörögtek, Manuel pedig azon kapta
magát, hogy jóformán élet-halál harcot vív az európai vámpírfővel.
Maga sem tudta, mióta vár már erre a pillanatra és most valahogy
nem kapta azt az érzést, amit várt volna. Az elégedettség messziről
195
elkerülte, pedig érezhetően fölényben volt vívópartneréhez képest,
ami azt erősen dühítette, ezzel talán, ha lehetséges még nagyobb
hibák elkövetésére sarkallta. Itt nyomban, helyben és csendesen
megölhette volna, de akkor hol marad az igazi bosszú? Mért érez
mégis kesernyés ízt a szájában e miatt?!
Márpedig a rohadék nem érdemelt kegyelmet, sem most, sem a
régmúltban, ezt saját bőrén tapasztalta, még ha Vladimir láthatóan
nem is emlékszik az incidensre…
Magzati pózba gömbölyödve kuporgott a vastag, lelógó takaróval
fedett, masszív ágy alatt és füleit görcsösen befogva nyelte a
könnyeit. Sajnos, még így is halotta az ágy megterheléstől panaszos
nyikorgását, a furcsa nyögdécselő, sikongó hangokat a feje fölött.
A legrosszabb pillanatban látogatta meg az édesanyját nem rég,
az asszonynak már nem maradt ideje biztonságosan kijuttatni a fiát a
szobájából.
– Bújj itt el, kicsim és jó szorosan fogd be a füledet – mondta ő,
miközben felemelte az ágytakarót és a bútor alá tessékelte. – Addig
ne gyere ki, míg nem szólok.
Manuel pedig engedelmesen elbújt és a hideg padlón vacogva
várta, hogy a „vendég” elmenjen.
Nem volt már annyira kicsi, hogy ne értse meg, az anyja mivel
fogalakozik, ahhoz viszont még elég gyermeki lélekkel rendelkezett,
hogy ne ítélje őt el ezért. Az asszony szívből szerette, kényeztette,
ahogy csak tudta. Az, hogy mivel teremtette elő a pénzt a túlélésre
teljességgel lényegtelen mozzanat volt. Manuel csak a gyengédséget
érzékelte, és hogy a sok fiatal lány és asszony, akikkel együtt laktak
ebben a hatalmas házban, imádják és dédelgetik őt.
Az élvezet sikolyait hirtelen erős mocorgás, gurgulázó hangok,
elmosódott könyörgés váltották fel. A kisfiú megdermed a félelemtől.
Anyácska! – rimánkodott némán. A szemeit szorosan összeszorítva
várta, hogy végre vége legyen a rémálomnak.

196
 Végtelennek tűnő idő után, mikor már az éhség annyira mardosta
a gyomrát, hogy csillagokat látott tőle, csendesen kimerészkedett
rejtekéből. Sötét volt, az orra hegyéig sem látott, csak érezte, hogy
valami nedvesbe, hidegbe és nyúlósba tenyerelt bele, miközben
kimászott. A „vendég” már biztosan elment, de hol lehet Anyácska?!
Tudta, hogy az éjjeli szekrényben talál gyertyát és gyufát,
eltapogatózott odáig, megkereste és remegő kézzel gyújtotta meg a
kanócot. Bár ne tette volna. Akkor talán nem ég bele elméjébe a
borzalmas látvány, ahogy anyja megcsonkított, vérben úszó, meztelen
teste félig lecsúszva az ágyról mered rá üveges szemekkel, feltépett
torokkal.
Manuel megrettent, lebénult, a gyertya kiesett a kezéből. Észre
sem vette, hogy a lángja belekap a szőnyeg rojtjaiba, amire ráejtette.
Csak Anyácskát látta, és a rettegéstől kitágult pupilláit…
Darabos mozdulatokkal közelítette meg a meggyalázott asszonyt,
szeméből csendesen, észrevétlenül csordogáltak a könnyek. Miért is
hallgatott rá? Miért is nem ugrott ki az ágy alól, mikor meghallotta,
hogy valami nincs rendben?! Miért…
Önkéntelenül nyúlt a csatakos, fekete tincsekhez, gyengéden
kiseperve a fürtöt a szeretett arcból. Legszívesebben megrázta volna,
hogy térjen magához és meneküljenek el innen jó messzire, de még
így sokkos gyermeki aggyal is felfogta, hogy Anyácska nem lesz
többé.
Sikítás formálódott a torkában, szerette volna kiordítani magából
a felhalmozódott fájdalmat, mikor észrevett egy aprócska, csillogó
valamit a tűz fényében, ami egyre jobban elharapózni látszott a
szobában. Manuel egyszerűen figyelmen kívül hagyta, legalább is a
lángokat. A fényes izé vonzotta, mint lepkét a fény. Odanyúlt érte,
ujjai rákulcsolódta… Aztán kivágódott a szoba ajtaja, többen
elözönlötték a szobát és kirángatva őt onnan oltani kezdték a tüzet.

197
 Manuel zsibbadtan fordított hátat a tömegnek, majd rohanni
kezdett. El, csak el onnan, maga sem tudta hova.
Órákkal később talált rá egy férfi, amint félholtra fagyva, vérrel
borítva feküdt egy sikátorban, görcsösen szorongatva a kis ékszert az
ujjai között. És akkor, tudtán kívül, megváltozott az élete…
Ha ebből a szempontból nézi az eseményeket, tulajdonképpen
hálát kellene érezni Vladimir iránt, hisz a legmegfelelőbb kezek közé
„lökte” őt a tettével, de Manuel ettől függetlenül mindent képes lett
volna odaadni, csak, hogy ismét visszatérhessen az édesanyja és ők
újra „normálisak” legyenek. Ehelyett nem maradt más számára, csak
a bosszú, a nyers, agresszív gyűlölet és a vágy, hogy megkínozza ezt
az állatot, aki elvette tőle a családot.
Tisztelte, sőt valamilyen szinten szerette is fogadott apját,
Alejandrót, és hálás volt neki, mert az ősvámpír felkarolta,
védelmezte, oktatta és bíztatta, végül pedig sajátjának fogadta
megtéve őt örökösnek, de… Már semmi nem lesz ugyanolyan, mint
mikor Anyácskával és a dámákkal esős délutánokon teázgatott és
bugyuta kártyajátékokat játszott, vagy mikor sötét sarkokban
elkapott, riadt egérkékkel kergetett sikongó örömlányokat.
Igen, szíve szerint most rögtön megölte volna őt, minden
porcikája ez után áhítozott. A józan esze nagyon nehezen tudta csak
kordában tartani az indulatait. Már nagyon közel jár – ismételgette,
hátha azzal jobb belátásra sikerül térítenie saját magát. Közben több
szúrást és vágást is ejtett a másikon, már-már élvezettel szemlélve
küzdőfele tehetetlenségét. Legalább a mocsok is tisztában lesz vele,
hogy sokkal esősebb nála!
Egy csapatnyi, komor képű vámpírkatona nyomult be az
edzőterembe felrázva őket a „barátságos” mérkőzés álomvilágából.
Vladimir gyorsan le is rendezte a meccset, mintha félne tőle, hogy az
emberei is megláthatják a gyengeségét.

198
 Manuel egykedvűen biccentett a másik felé, majd kölcsönös
udvariaskodást követően elhagyta a helyszínt. Cseppet sem sajnálta,
hogy ízelítőt adott a vámpírfőnek a rá váró küzdelem nehézségéből.
A mocsok vissza fogja még sírni azokat az időket, még mielőtt
eszébe jutott, hogy megöljön egy szerencsétlen New Orleans-i
kurvát, hosszú évekkel ezelőtt.

Hihetetlen, de sikerült! – ujjongott magában Amelia, mikor

megragadva az ablakkeretet egyszerűen kiemelte azt a helyéből és
semmi sem akadályozta meg ebben. A fáradtság, ami mindezidáig
jellemezte az állapotát egy szemvillanás alatt elillant és átadta helyét
megkönnyebbüléssel vegyes felszabadultság érzésének.
Gyorsan letette maga mellé az ablakot, elhelyezkedett a nyílásban
és mély sóhaj kíséretében elrugaszkodott a párkányról, még mielőtt
végiggondolhatta volna mire is készül igazából. Nem akart esélyt
adni magának arra, hogy elmélázzon azon, mi lesz ha…
Szárnyai megerőltetés nélkül törtek elő hátának bőrén keresztül
égő fájdalmat hozva maguk után, de ez még mindig elviselhetőbb kín
volt, mint hogy ha belecsapódik a betonba és porrá zúzza a csontjait.
Puhán landolt a közelben parkoló autók között. A szárnyait azonnal
vissza is vonta, gyakorlatias megfontolások miatt. A folyamatos
fenntartásuk rengeteg energiát felemésztett, ezen kívül nem
repkedhetett csak úgy, még valaki meglátná, arról nem beszélve,
hogy egy autóval jóval messzebbre juthatna. Ha sikerül elkötnie
egyet…
Óvatosan, nekilapulva hol egyik, hol másik karosszériának,
végignézte mind a tizenöt járművet, de sajnos jelenleg a szerencse
nem az ő pártján állt. Slusszkulcs egyikben sem volt. Legkönnyebben
elköthetőnek a régi Land Rover tűnt, így annak a beindításával
próbálkozott meg végül. Úgy, mint ahogy a filmekben látta, autóba

199
be, kormány alá le, zsinórokat ki, de itt nagyon elakadt a tudománya.
Most mi a frászt csináljon? A moziban mindig minden olyan
egyszerűen megy, ő meg itt szerencsétlenkedik, mint valami félnótás
– dohogott magában, miközben a huzalokat próbálta úgy
összeilleszteni, hogy az végül életet leheljen a szebb időket látott
masinába. És láss csodát, a motor felberregett. Amelia nem
teketóriázott tovább, beletaposott a gázba, nem finomkodva a
környező járművekkel kitolatott a parkolóból, és mint a szélvész
elrobogott a nagykapu felé. Csak azon sikerüljön átjutni – már látta
is maga előtt a három méter magas, kovácsoltvas kerítést –, és félig
már lovon is lesz…
Valami hatalmas csattanással vetődött neki a Rover oldalának,
amitől Amelia elvesztette az uralmat a jármű felett és tehetetlenül
nézte végig, ahogy a kormány ide-oda pörög, az autóval egyetemben,
majd az oldalára borulva csúszik még pár méter és végül a kerítésnek
csapódva megáll. A gyomra felfordult az ide-oda zötykölődéstől, a
feje hasogatni kezdett a kemény ütéstől, mivel lefejte a szélvédőt,
végtagjait kellemetlen zsibbadás öntötte el.
Még le sem csillapodtak az események rendesen, mikor a tragacs
jobb oldali ajtaja kitépődött a helyéből és elrepült a semmibe, majd
egy eltorzult, merev férfiarc bukkant fel a keletkezett nyílásban.
Miroslav! – szorult össze Amelia szíve. Ha eddig élt is benne a
remény, hogy esetleg sikerül valahogy megszabadulni a támadójától,
mostanra az utolsó apró lángja is kihunyt. Vladimir bármelyik
zsoldosáról el tudta volna képzelni, hogy valamilyen úton-módon
megvehető, kicselezhető, legyőzhető. Róla nem. A vámpír annyira
fanatikus volt, mint még Ivan vagy Joco együttvéve sem, pedig ők
számítottak a fejedelem legközelebbi testőreinek. Csakhogy Miroslav
tisztogató volt, egy igazi hidegvérű gyilkos. Sosem jut ki innen élve,
ha ő nem akarja úgy. Némán, meredten néztek farkasszemet
egymással, majd végül Amelia feladta a hiábavaló próbálkozást,

200
hogy minél messzebb hózódjon a benyomuló férfi elől. Beletörődve,
tiltakozás nélkül tűrte, hogy az kirángassa a Roverből, és lehajtott
fejjel bandukolt a karját igencsak erősen szorongató vámpír után.
– Sosem adod fel, igaz? – hallotta meg Vladimir hangját, mire
felnézett és egyenesen belebámult a fejedelem dühtől eltorzult
arcába, ahogy széles vállaival kitöltötte az bejárati ajtónyílást.
Amelia késztetést érzett, hogy mondjon valamit, akármit csak
visszavágjon vele, de inkább elfojtotta a vágyat. A büntetése – mert
abban halálosan biztos volt, hogy valamilyen büntetést kapni fog –
így is fájdalmas lesz, ismerve az apja módszereit. Vladimirt meg
mintha még jobban bosszantotta volna, hogy nem válaszolt,
indulatosan előrelépett és visszakézből akkora pofont lekevert a
lánynak, hogy a vér is kiserkent a szája szélén, miközben úgy érezte
a feje menten leszakad a nyakáról.
– Ribanc! – ordította a férfi magából kikelve. – Vigyétek a
szobájába és kötözzétek oda az ágyához – adta ki az utasítást, azzal
hátat fordított és bemasírozott az épületbe.
Miroslav keményen megrántotta Amelia fogva tartott karját, majd
maga előtt tuszkolva őt megindult a fejedelem után. A lány kínjában
megnyikkanni sem tudott. Kész, ennyi volt, ez már a vég.
Már benn jártak a kastélyban, mikor távoli, de egyre erősödő
vonyítás hangja sodródott feléjük. Amelia először azt hitte csak
hallucinál az ütés miatt, ami a fejét érte, aztán az egyik oldalablakon
kitekintve meglátta a sötét villanást. A kép, amit az agya regisztrál
nem volt éppen tiszta, és tulajdonképpen biztos sem lehetett benne,
hogy nem csak az elméje játszik vele, de egyszeriben elöntötte a
megnyugvás. Forrón, lüktetőn, élettel telin. Alek még sem halt meg!
És az ő nagy, erős farkasa eljött, hogy megmentse! Miroslav
általában érzelemmentes arca szokatlan módon értetlenséget
tükrözött, mikor Amelia boldogan és hangosan felkacagott a
szorításában.

201
Igen, kockázatos volt csak úgy betörni a vérszívók tanyájára – még
ha csak egy villanásnyi időre is –, de Aleknak muszáj volt látnia
Ameliát, megbizonyosodnia róla, nincs komolyabb baja a sikertelen
szökési kísérlete és az apjától kapott pofon után, ami neki is
ugyanúgy, ha nem jobban fájt, mint a lánynak. Kis híján felborította
a terveket és Vladimir kicsinálására indult. Ha nem lettek volna vele
a társai – akiknek az épségéért ugyancsak felelősnek érezte magát –
talán tényleg meg is teszi.
– Megőrültél? – ripakodott rá Nick fojtott hangon, miután
visszatért a rejtekhelyükre. – Ki akarod nyíratni magad? Azzal
egyikünk helyzetét sem fogod előrébb lendíteni!
Igazat adott neki, de Alek nem volt olyan hangulatban, hogy
végighallgasson egy hosszadalmas litániát, így rögtön rövidre zárta a
szóáradatot.
– Igazad van!
Nick ismét csak szólásra nyitotta a száját, de a hang döbbenetében
bennrekedt. Egész jól megy már, a döbbentsük meg Nicket dolog –
nyugtázta Alek, majd a többiek felé fordult.
– Hol is tartottunk, még mielőtt elrohantam? Con, Ian mire
jutottatok? Mekkora túlerőre kell számítanunk?
Con rangidős lévén magához ragadta a szót nyomban.
– A piócák birtoka ugyan viszonylag nagy, de az erőiket eléggé
egy pontba koncentrálták. A legtöbb őrjárat az épület körül cirkál,
csak elvétve figyeltünk meg egy-egy vérszívót a kerítések közelében.
Mágia csak a kapukat védi, amikből hármat számoltunk. A főbejárat
az, amelyiken Amelia próbált meg kitörni. A hátsó udvarban nagy a
nyüzsgés, meglátásom szerint valami ceremóniafélét készítenek elő,
és végül majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem

202
számítanak ránk. Valaki elhitette velük, hogy nem jelentesz már
semmiféle veszélyt rájuk nézve. Érdekes.
Alek gyors, elégedett pillantást vetett Nickre, aki némán, alig
érzékelhető bólintással nyugtázta a dolgot. Isa betartotta a szavát.
Még korábban megegyeztek, hogy ezt az apróságot nem osztják
meg a két MacDermittel. Bár egyikük sem volt az a fanatikusan
vámpírellenes, de Con ettől függetlenül nem biztos, hogy díjazta
volna, hogy egy vámpírt szállásoltattak el vele a saját házában. Jobb
ez így.
– Kitűnő! Con, Ian, ti keressetek fedezéket valahol az épület
mögött, ahonnan biztosítani tudtok majd minket. Mi Nickkel előröl
fogunk támadást indítani. A legmegfelelőbb pillanat véleményem
szerint az a bizonyos ceremónia lesz. Akkor mindenki azzal
foglalatoskodik majd, mi pedig elvegyülhetünk a vendégek között és
kiszabadíthatjuk Ameliát időben.
A három férfi beleegyezően bólintott, majd Alek a testvére felé
fordult.
– Szereztél elegendő szagsemlegesítőt Isától?
– Igen, bár a mi szagunkat még mindig nem képes annyi ideig
elfedni, mint az övét. Csak az utolsó pillanatban vethetjük be, még
mielőtt elvegyülnénk. Az előbb nem kicsit kockáztattál…
Con felkapta ugyan a fejét az elhangzottak hallatán, de végül nem
kérdezett rá, mi különbözteti meg Isát tőlük.
– Beismerem… és úgy lesz! – hagyta helyben Alek. – Most
próbáljunk meg lepihenni kicsit, nehéz küldetés vár még ránk. Nick,
találtál megfelelő rejtekhelyet?
– Igen, Uram! – gúnyolódott az fintorogva.
– Tudod, tesó – húzta el a száját Alek összevont szemöldökkel. –
Nagyon elkanászodtál, amióta nem voltam köztetek. Ha ennek vége
lesz, megérett a helyzet egy testvéri csevegésre. Rád férne némi
tiszteletre nevelés…

203
 – Igen, Uram! – válaszolta ismét a fiatalabb farkas tetetett
ártatlansággal.
– Idióta! – lökte meg Alek a testvére vállát barátságosan. –
Mutasd azt a biztos rejteket – azzal hangtalanul elosontak a vámpír-
kastély közeléből.

204
 21. fejezet

A nappaliban uralkodó hangulatot még a legnagyobb jóindulattal

sem lehetett volna oldottnak nevezni. Minden jelen lévő –
esetünkben Amelia, Jose Manuel és Vladimir – kényelmetlen
udvariaskodás álarcával leplezte valódi érzéseit.
Amelia illedelmesen, egyenes derékkal ült az egyik kanapén és
műmosollyal ajkain válaszolgatott az erőltetetten érdeklődő
kérdésekre, vagy hallgatta a már unalomig ismételgetett régi
anekdotákat. Magában egész máshol járt, csak annyira figyelt,
amennyire a minimális szükség megkövetelte.
Korábban, miután Miroslav visszacipelte a szobájába és mindenki
számára nyilvánvalóvá vált, hogy a kastélyban tartózkodik, Vladimir
nem merte nyílt fenyítésben részesíteni. Szóbeli dorgálást kapott –
persze a vámpírfő alpári stílusában –, bár a férfin látszott, hogy
legszívesebben a nyakát tekerné ki azon nyomban.
A lány majdnem felnevetett az apja ábrázatán, mikor elővette az
engedelmes, jó kislány álcáját és megbánóan, sőt alázatosan reagált a
férfi kifakadására. Szinte meggyőzte őt, hogy belátta az igazát és
kész feleségül menni az általa választott vőlegényjelölthöz. Még arra
is szemrebbenés nélkül rábólintott, mikor Vladimir felemlegette a
baba elhajtásának témáját. Bár a férfi először gyanakodva szemlélte a
hirtelen pálfordulást, végül bevette az egész maszlagot az utolsó
cseppig. Nem tudhatta, hogy Ameliának más tervei vannak, hogy a
lánya tudja, soha nem megy hozzá Manuelhez, mert Alek él, és eljön
érte! Valadimir elégedett ábrázatától ugyan a hányinger kerülgette,
de úgy döntött kibírja ezt a néhány borzalmas momentumot, hogy
végül azzal lehessen, akihez valójában tartozik.
205
 Így jelenleg a legkonzervatívabb kosztümjében, arcára meredt
mosollyal üldögélt a nappaliban, és bájcsevegett a semmiről az
apjával és a „vőlegényével”, bájosan felszolgálta a teát és
süteménnyel kínálta a férfiakat, mintha csak mindig is erre vágyott
volna. Sajnos, minden erőfeszítése ellenére a társalgás egyre jobban
kezdett ellaposodni. Lassan már ott tartottak, hogy az időjárás
témáját feszegették. Ez volt a vég.
A kellemetlen szituációt végül Vladimir telefonja mentette meg.
Éles csörgésével félbeszakította őket, míg pár másodperc után a
vámpírfő maga is izgalomba jött és sietve távozott, valami nagyon
fontos és sürgős teendőre hivatkozva. Amelia egyedül maradt Jose
Manuellel.
A lány feszengett kissé, nem tudta eldönteni mennyire merjen
nyíltan játszani jövendőbelijével, megéri-e a kockázatot, ha
megpróbálja lebeszélni az egészről. Mikor még percek múlva is a
csend volt körülöttük a jellemző állapot, elhatározásra jutott.
– Nem leszek a feleséged! – jelentette ki határozottan.
A szavak, mint valami baljóslatú árny telepedtek rájuk. Amelia
alig tudta visszatartani a csalódott felkiáltást, mikor a vele szemközt
helyet foglaló vámpír nem úgy reagált, ahogy várta. Számított
megdöbbenésre, felháborodásra, tiltakozásra, sőt még komoly dühre
is, de ez… Ez a merev, semmitmondó arckifejezés őt borította ki
inkább. Már szinte abban is kezdett kételkedni, hogy hangosan
kimondta a szavakat. Lehet, csak gondolt rá. Igen. Talán jobb is így,
hisz az esély, hogy Manuel nem árulja be az apjának módfelett
csekély.
Kényszeredetten megköszörülte a torkát, elméjében valami
megfelelő kifogás után kutatva, amivel elszabadulhatna a nappaliból,
mikor a vendége váratlanul megszólalt.
– Ezt nem egészen értem… Miért is nem? Eddig azt bizonygattad,
hogy tökéletesen egyetértesz a döntéssel.

206
 Hangja nyugodt volt, már-már fagyosan hűvös. Rémisztő. Amelia
nyelt egy nagyot. Ez nem volt egy jó ötlet…
– Nem lehetek az arád, mert… mert már kötelékbe léptem – bökte
ki végül, lesz, ami lesz alapon. Talán sikerül túlélnie valahogy addig,
míg Alek eljön érte.
– Kivel? És mikor? – jött az egyszerű, de célirányos kérdés.
A lány kezdte belátni, hogy nem túl sanszos, hogy bármit is
elérhetne ennél a pasasnál. Valamiért úgy tűnt a számára, hogy a
vámpír nagyon is eltökélten feleségül akarja venni, és nem áll
szándékában meggondolni magát. Azért megpróbált észérvekkel
hatni rá még egy kicsit.
– Hidd el, ha elárulnám, az se nem osztana, se nem szorozna. Nem
léphetünk kötelékbe, miközben én máshoz kötöttem magam. Tudod
jól, hogy a bigámia lehetetlen! Ezzel csak meg akartam adni neked a
lehetőséget a visszakozásra. Fújjuk le az egészet!
Manuel gondolkodó arckifejezéssel pásztázta végig az
arcvonásait, keresve-kutatva valamit, miközben a lánynak fogalma
sem volt mit.
– Ki az? – tette fel újfent a kérdést nyomatékosan.
Amelia felsóhajtott. Ha már ennyire belemászott a dolgokba,
nincs visszaút.
– Aleksandar Dimitrijevics.
A vámpír arca mintha megnyúlt volna egy pillanatra – talán
meglepetésében, hogy egy farkassal jött össze –, de hamar
összeszedte magát és szemtelen mosollyal a szája sarkában felállt,
odalépett Ameliához, megfogta a kezét és csókot lehelt rá.
– Drága, Hercegnő! Az állításod egyszerűen képtelenség. Az
alakváltó halott, biztos forrásból tudom. Most meg kell szakítanom
ezt az érdekes eszmecserét, eszembe jutott, hogy el kell intéznem
valamit. Találkozunk a Szertartáson – azzal udvariasan biccentett és
magára hagyta a tátott szájjal utána bámuló lányt, aki némi

207
fáziskéséssel, frusztráltan vette tudomásul, hogy a lebeszélési
kísérlete csúfos kudarcot vallott.

Kényszerítenie kellett magát, hogy ne szorongassa annyira a

tenyérnyi fiolát, mert még a végén eltörik és kárba vész minden
erőfeszítése. Vladimir tőle szokatlan módon vidáman vigyorgott
magában. A dolgai végre valahára kezdtek megfelelő irányba
mozdulni. Amelia is belátta az igazát. Bár a hirtelen engedelmessége
elejében gyanakvással töltötte el – sőt még mindig hangyányi
fenntartással viszonyult a viselkedésével kapcsolatban –, de
egyszerűen nem talált magyarázatot rá, hogyan tudná így kijátszani
az eseményeket, hát inkább megelégedett a sikerrel. Kijárt neki is
némi diadal ennyi szar után, ami a nyakába zúdult az utóbbi időben.
Különben is, a kezében szorongatja a legfontosabb bizonyítékot,
amivel a lánya szolgálhat, ha tényleg olyan lojális irányában újra,
mint ahogy hangoztatja. Ha megissza a bájitalt, ezzel megölve a saját
gyerekét, kétséget kizáróan elfogadja a szerepet, amit neki szánt
mindig is. Vladimir szinte már érezni vélte a rengeteg hatalmat és
befolyást, ami hamarosan az ő kezében fog koncentrálódni.
Jókedvét még a nemrég átélt kellemetlen szituáció sem tudta
elrontani. Ivan és az ájult Blake nőszemély társaságában a kapukon
kívülről – mivel a birtokon varázslat akadályozta az ilyen
helyváltoztatást és ez kellemetlen módon, és sajnos mindenkire
vonatkozott – teleportáltak Russell villájába, ahol az az utolsó féreg
még mielőtt átadta volna a szert többször is a határok feszegetésével
próbálkozott. Csak szerezze meg Dél-Amerikát, majd megbánja a
mitugrász, hogy merészelte heccelni...
Az illanás bizsergető utóhatása el sem múlt teljesen, de Vladimir
tarkóján egy éles sikítás hangja borzolta fel a szőrt újfent. A fogjuk
magához tért és most fülsértő módon, valamint kézzel-lábbal

208
hadonászva nyilvánította ki nemtetszését. Hisztis liba! Még
szerencse, hogy már nem sokáig kell a társaságát élveznie. Ivan
pléhpofával tűrte a dolgot, mintha meg sem érezte volna a számtalan
kétségbeesett ütést, karmolást, harapást. Tüzes a kicsike,
Vladimirnak ezt el kellett ismernie. Ha nem ebben a helyzetben
lennének, amiben, lehet, eljátszadozna vele kicsit.
Közben felbaktattak a villa lépcsőjén, ahol két izomagyú barom
nyomban útjukat is állta. Kezdett megcsömörleni a szemtelen
amerikaiaktól. Semmi tisztelet, hogy a rossebb enné meg!
– Állj! Kik vagytok?
– A húsvéti nyúl, te barom! – csattant fel Vladimir indulatosan.
Erre kivágódott a bejárati ajtó és belefojtva az ajtónállóba a szót,
maga Russell sietett elébük.
– Nyuszikáim! Isten hozott benneteket szerény hajlékomban –
mosolyodott el önelégülten, jóllakott macska módjára a házigazda. –
Ne is foglalkozzatok ezekkel – bökött az emberei felé. – Fiatalok.
Mintha csak ezzel el is lenne intézve a dolog. Vladimir
megcsikorgatta a fogait, de nem szólt semmit. Előbb legyen a
kezében a varázsital.
– Russell! Öröm viszont látni téged – préselte ki magából inkább
kínlódva, majd a tessékelésre beljebb nyomult az épületbe, sarkában
Ivannal. Néhány lépés után tűnt csak fel neki a csend, ezért hátra
fordult. Blake kisasszony ismét ájultan lógott a másik vámpír karjai
közt. Úgy tűnik Ivan megelégelte a sivalkodást. Helyes!
– Jöttök?! – szólt ki Russell egy közeli ajtó mögül. Nem akadt más
választásuk.
Egyfajta fogadó szobában találták magukat, olyan helyen, ahova
azokat vezetik be, akiket nem szándékoznak sokáig marasztalni.
Vladimir egóját erősen sértette ez a nyilvánvaló elutasítás. Kell a
bájital, kell, kell, kell – mantrázta. Nem veszíthet az utolsó
pillanatban, csak mert hangot ad a nemtetszésének.

209
 A szemét disznója meg láthatóan jót mulat a kínjain.
– A rám eső részt teljesítettem. Megkaphatnám a bájitalt? – tért rá
türelmetlenül a lényegre.
Russell helytelenítően csóválta meg a fejét, majd szándékos
lassúsággal odalépett a szoba egyik falát teljesen beborító
polcrendszerhez és leemelt egy kisméretű fiolát a tömérdek, ilyen-
olyan csecsebecse közül. Majd ugyanolyan komótossággal tért vissza
Vladimirhoz, amitől az lassan a haját kezdte tépni. Kell, kell, kell...
Már-már vicsorogva tépte ki a másik kezéből a főzetet, majd intett
Ivannak, aki finomkodás nélkül, egyszerűen a kanapéra ejtette
foglyát. Mehetnek haza végre.
– Sajnos, nem élvezhetjük tovább a vendégszereteted. Még
tömérdek elintéznivaló van Amelia és Da Vila esküvője előtt.
Legnagyobb bánatomra az ifjú párnak nagyon sürgős a dolog, így
nem áll módomban nagy társaságot összetoborozni. Remélem
megérted – búcsúzott Vladimir mézesmázos hangon, bár biztosra
vette, hogy Russell nagyon is veszi a rejtett célzást, mi szerint nem
szívesen látott vendég.
– Hát, persze. Megértem, sürget az idő... – bólogatott a vámpír,
mire Vladimir megindult a kijárat felé – nehogy a vőlegény
megneszeljen valami turpisságot.
Megöllek, te mocsok! – tett néma ígéretet Vladimir, majd kurtán
visszaszólt a válla felett.
– Viszlát!
– További szép napot, nagypapi!
A fejedelem inkább elillant, mert még valami durvaságra
vetemedne időnap előtt...
Nagypapi, mi?! – füstölgött a vámpír. – Most azonnal próbára is
teszi a lányt! – határozta el, ezzel két dolgot is lerendezve egyszerre.
Nem lesz ő egy farkas korccsal sem rokonságban és Amelia is
bizonyíthatja elhivatottságát.

210
 Nagy lendülettel megindult a lánya lakrésze felé.

Amelia kissé szétszórtan igazgatta a frizuráját, mintha cseppet is

számítana, hogy hogyan néz ki egy szertartáson, ami jelentéktelen
epizód csupán, képmutató hivalkodás. Arról nem is beszélve, hogy a
ceremónia nem fog úgy zárulni, ahogy a nagy többség elvárná, és
akiért érdemes kiöltöznie valószínű nem a kinézetére fog elsősorban
koncentrálni. Mert Alek jön és megmenti, ebben egy percig sem
kételkedett.
A tükör egész elfogadható képet mutatott róla, bár a gyomra még
mindig görcsbe volt rándulva – és jelenleg nem az éhségtől. Maga is
alig hitte el, hogy sikerült Vladimirt kijátszania és a vámpír újra bízni
látszik benne. Vagy csak már annyira akarja a hatalmat, hogy nem
látja a fától az erdőt. Lényegtelen...
– Itt a főzet – lökte oda Ameliának a kis fiolát a vámpírfő, miután
pár perccel korábban határozott, szigorú arckifejezéssel
bemasírozott a lánya lakosztályába. – Idd ki, nyomban!
A lány megbabonázva forgatgatta az ujjai között az átlátszó
üvegből készült, rézdróttal indaszerűen befuttatott fiolát, amiben
szintén átlátszó folyadék lötyögött. A bájital...
Mint valami lassított filmen, úgy mozdultak a kezei. Előbb
felemelte, majd kidugaszolta az üveget, végül beleszagolt. Színtelen,
szagtalan folyadék. Ha íze sem lesz, akár tiszta víz is lehet. Ezen
morfondírozott, miközben ajkához emelte a varázsszert.
– Gyerünk, ne totojázz annyit! – morrant rá Vladimir összehúzott
szemöldökkel. – Idd már ki végre!
Amelia egy pillanatra megingott. Mert mi van, ha nem válik be az
elképzelése és már azzal is árt a babának, hogy a szájába veszi ezt az
izét?! Sok lehetősége nem maradt. Vagy megpróbálja így, vagy a

211
halál. Mert, ha Vladimir ráeszmél, hogy megpróbálja kijátszani, az a
biztos véget jelentené számára.
Egyetlen rántással kiürítette a fiolát, majd arra bazírozva, hogy
az apja nem tudja milyen hatást fog az kiváltani belőle, jól
beleharapott a saját nyelvébe, hogy a vér rögtön elöntött a száját. A
fájdalom, ami ezzel járt csekélyke áldozat volt a siker oltárán.
A vámpírfejedelem gyanakodva szemlélte őt, így Amelia rögtön
belevágott az előre kigondolt előadásba. Előbb remegni kezdett,
majd a véres bájitalt lassan kiengedte a szájából, miközben
rosszullétet színlelve a közeli ülőalkalmatosságra rogyott. Csak
nehogy észrevegye, hogy nem nyelte le... – imádkozott magában.
Vladimir előrelépett, hogy jobban láthassa az "agóniáját",
pillantását erősen a lány arcára fókuszálva. Szerencsére annyira
lefoglalta, hogy Amelia fájdalmait szemlélje – mintha csak élvezetét
lelte volna benne –, hogy az az apróság felett, mi szerint a lánya
egyáltalán nem nyelt, teljességgel elsiklott a figyelme.
Amelia ezt a pillanatot választotta a kegyelemdöfés bevitelére.
Összerándult, lábait felhúzta, mintha a hasa görcsölne, közben
nyomást gyakorolt a zsebébe rejtett, vérrel töltött ampullára, ami
ennek hatására eltölt és eláztatta a nadrágja elejét, ragacsos,
bíborvörös, terjedő foltot képezve.
Az apja arcára alig leplezett elégedettség, sőt megnyugvás ült ki,
amitől a lány kis híján kiesett a szerepéből és elhányta magát.
Legszívesebben behúzott volna neki, hogy letörölje azt az önelégült
vigyort a szája sarkából, de türtőztette magát és még nagyobb
beleéléssel játszotta a szenvedőt.
– Szólj majd az egyik szolgának, hogy hozzanak vért, ha végeztél –
vetette oda az apja, mikor megelégelte a nyöszörgését és a
rángatózását, és azzal el is fordult Ameliától. Még véletlenül sem
jutott eszébe, hogy esetleg segítsen a lányán valahogy.

212
 Amelia motyogva mímelt valami beleegyezésfélét – immár a
távozó férfi hátának –, aztán belefáradva a saját előadásába
lehunyta a szemét, két ujja közé csippentette az orrnyergét. Bevette. A
rohadék – már nem volt képes szebb jelzővel illetni az apját –
benyelte az utolsó cseppig! Azért a biztonság kedvéért még legalább
fél órát feküdt ott, meg-megrángva, hogy a kamerának is biztosítson
egy kis műsort, csak utána mert kibotorkálni a fürdőbe...
Azóta az események egész felpörögtek. Pillanatokon belül
érkeznek érte, hogy a kötelékszertartás helyszínére kísérjék. Bízott
benne, hogy Alek helyesen mérte fel a helyzetet és időben lépni fog.
A mélyvörös, bársony, test vonalát követő, földig érő
menyasszonyi ruhát, amit pókháló finomságú, aranycsipke borított,
mintha ráöntöttél volna. Még a hosszú, karcsúsított ruhaujj sem volt
kellemetlenül szűk. Tökéletes lett volna, ha ahhoz a férfihoz vezetik
benne, akit igazából szeretett.
Halk kopogás szakította meg merengését, mire utoljára beletúrt a
vállára omló hajába, majd az ajtón belépő Jose Manuel Da Vila felé
fordult.
– Amelia! Gyönyörű vagy... – a szavak annyira érzelemmentesen
hagyták el a férfi ajkait, hogy a lányban felmerült, a vámpírban
esetleg vér helyett jégkása kering.
– Jose Manuel! Te sem panaszkodhatsz. – Ha már üres bókokkal
dobálóznak... Bár igaz, ami igaz, vőlegénye nem volt az az elhajtani
való fajta. Egy mosollyal a savanyú ábrázat helyett, jóképű arca talán
még megnyerőbb lehetett volna. Hagyományos, sötét öltözéket
viselt, vakítóan fehér inggel, arany-vörös nyakkendővel – bizonyára
a menyasszonyi ruhához akart vele igazodni – és gyémánttal kirakott
sétapálcával kiegészítve. Ezzel az összeállítással és mondjuk egy
cilinderrel a szigorúan hátrafésült haján, akár a 19. században is
vígan elvegyülhetett volna, mint büszke arisztokrata, mindenféle
feltűnéskeltés nélkül.

213
 – Mehetünk? – kérdezte és a lány felé nyújtotta a kezét. Amelia
lassan kifújta a levegőt, majd a vőlegénye felé lépett. Nem volt
szokatlan a vámpírberkekben, hogy a vőlegény maga kíséri az aráját
a szertartásra. Ez általában az anya előjoga volt, de mivel a nőnemű
vámpírok halálozási aránya igencsak magasnak számított – vagyis
nem sokan érték meg a lányuk esküvőjét – sok esetben ezt a szerepet
a leendő társ vette át. Amelia anyja is belehalt a szülésbe anno. Ez a
tudat kicsit frusztrálta a lányt, de elhessegette a borongós
gondolatokat. Ráér még ezzel foglalkozni, miután kiszabadult innen.
Különben is, az ő terhessége nem mindennapi. Talán a farkas vér
jobban dominál majd, ha elérkezik az idő. Ellentétben a hűvös, vérre
szomjazó vámpírokkal – igazán nem volt büszke a származására – az
alakváltók családcentrikusabb, ragaszkodóbb népek voltak.
– Biztos? – kérdezett vissza Amelia, bár nagyon is tisztában volt
vele Manuel mennyire hajthatatlan. Mindegy, ő megadta az utolsó
esélyt is a visszakozásra.
– Igen! – kapta meg azon nyomban a határozott választ, miközben
belefűzte a lány karját a sajátjába és finoman húzni kezdte maga
után.
Amelia végül belenyugodva az elkerülhetetlenbe, szó nélkül
követte a férfit.

214
 22. fejezt

Mindenek Ura, de gyönyörű ez a nő! – ilyesmi és ehhez hasonló

gondolatok jártak Alek fejében, mikor megpillantotta a kastélyból,
Jose Manuel oldalán kilépő Ameliát. Annyira lenyűgözte asszonya
szépsége, hogy ha Nick nem böki oldalba figyelmeztetésképp, még a
végén a nyála is elkezd csorogni és talán pont ezzel hívná fel magára
a figyelmet. Ez a viselkedés pedig semmiképp sem illett egy jámbor
szolgálóhoz, akinek a szerepében tetszelgett jelenleg. Sőt, még a
tekintetét sem lett volna szabad ily hosszú ideig a hercegnőre
függesztenie.
Nem tehetett róla. Vonzotta a pillantását, mindig is.
– Alek, a célra koncentrálj! – vicsorogta a testvére a fülébe, mire a
farkas végleg magához tért a kábulatból. Nem cseszheti el az akciót
rögtön az elején!
– Kösz! – mormogta vissza, majd lehajtott fejjel kezdett újra
pakolgatni a kerti pavilon köré elhelyezett büféasztalok körül. A
szagtalanítónak és a piócák azon szokásának köszönhetően, hogy
levegőnek nézték a szolgálóikat, feltűnés nélkül el tudtad vegyülni
Nickkel a díszes társaságban. Con és Ian a menekülő útvonalról
gondoskodtak.
Közben Amelia és Jose Manuel végigvonultak a vendégek
számára előkészített padsorok között. A lány ruhájának arany
ragyogása minduntalan magára vonzotta Alek tekintetét. Hiába, ki
volt éhezve Amelia minden apró mozdulatára. Még azt is észrevette,
hogy a lány szeme ide-oda cikázik, mintha keresne valamit. Vagy
valakit. Alek szívét melegség járta át. Az asszonya várja őt!

215
 – Alek, ha így folytatod, elrontasz minden! – jött Nick újabb
figyelmeztetése.
– Jó, jó! Türtőztetem magam. Munkára. Jussunk közelebb az
oltárhoz.
Maga a szertartás és a díszlet egyébként nem sokban különbözött
egy egyszerű esküvőtől. Volt itt pap, aki a ceremóniát vezette, oltár,
amire a szent ereklyéket helyezték, népes vendégsereg, kaja, pia,
ünnepélyesen monoton zene. Legfőképp az időpont különbözött –
hisz sötét éjszaka volt, amit csak néhány fáklya narancsos fénye tört
meg –, a popa szerbül és ógörögül vezette az immár elkezdődött
szertartást és majd a végén az ifjú pár nem csókkal, hanem egymás
vérének elfogadásával pecsételi meg a köteléket. Leegyszerűsített
esetben simán megharapták egymást. Hivatalos alkalmakkor
szerencsére körülményesebben zajlottak az események.
– Ti Jose Manuel DaVila y Morisco, hoćeš li ovu ženu..12. –
darálta a kérdést monoton hangon a popa a vőlegénynek, mi szerint
akarja-e asszonyának Ameliát.
Nem! Ő az enyém! – vonyította az Alekban élő fenevad a saját
tudatával együtt. Türelem! – intette le magát. Még egy kicsit
közelebb kell férkőznie. Az ujja bizsergett a méretes zakó alá rejtett
pisztoly ravaszán.
– Da13! – jelentette ki Jose Manuel szintén az ősi nyelvet
használva, majd szertartásosan megvágta a csuklóját az oltárról
felvett, ékkövekkel kirakott tőrrel és a vérét az erre a célra használt
kehelybe csorgatta. Miután ugyanezt Amelia is eljátszotta, Alek
elérkezettnek érezte az időt a közbelépésnek. Előreugrott a pavilon
fafaragásos oszlopának takarásából és elbődülve magát, Amelia felé
vetődött.

12
Te Jose Manuel DaVila akarod-e ezt a nőt...
13
Igen!
216
 – Malena14!
A lány megtorpant – a vendégsereggel együtt –, szemében
felszikrázott a viszontlátás öröme, majd tett egy lépést őfelé.
Alek tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, mert a meglepetés édes
kevés előnyt biztosít csak a számára. Már érzékelte is a zavargást
maga mögött, így megragadta az asszonya karját, magához rántotta
egy villámgyors csókra, majd a tár felét a tömegbe eresztette. Néhány
golyóba úgysem hal bele egyik sem…
– Ő az enyém piócák! – kiáltotta közben. Na, ekkor lett csak
igazán nagy a felfordulás. A vámpírok felbolydultak – bár egyikük
sem támadott, ahhoz ők túl felsőbbrendűnek képzelték magukat –
egyedül Manuel rántotta elő a kardját a sétapálcának álcázott tokból,
valamint Vladimir az izomagyúival próbálta keresztülverekedni
magát a kényeskedő urak és hölgyek között. Egyik oldalról Nick,
másikról Con nagy lendülettel hárította az abból az irányból közeledő
katonákat, miközben egyre hangosabb motorzúgás hangja úszott
feléjük a balzsamos éjszakában.
Amelia tíz ujjal kapaszkodott Alek karjába, testével az oldalának
simulva.
– Áruló szuka! – őrjöngött Vladimir, miközben rúgta-vágta saját
fajtáját, hogy eljusson az oltárig. – Ne merészelj elmenni a korccsal!
Megöllek, ha megteszed, hallod?!
Amelia összerezzent, de kitartóan tapadt hozzá továbbra is.
Alek Manuel felé fordult, de a vőlegény érdekes módon nem rá
koncentrált támadó szándékkal. Tekintete a közeledő Vladimirra
tapadt.
– Menjetek! – intett nekik felsőbbségesen. – Őt majd én
elintézem! – és határozott mozdulattal kiborította a vérrel töltött
kelyhet. A oltár vörös terítőjén majdhogynem feketébe húzó, nedves,
terjengő paca keletkezett.
14
Kicsim!
217
 Amelia még suttogott felé valami köszönömfélét, miközben Alek
vitte, vonszolta magával nem törődve többé a vámpírfővel vagy az
örökössel, a Nick által szabaddá tett bal oldali kijáraton keresztül
egyenesen a nyitott ajtóval kinn várakozó terepjáróhoz.

Ahogy Amelia visszafordult a nagy rohanásban, amit még néhány

„Gyerünk, gyerünk, siessetek!” is kísért, olyan párviadal látszott
kibontakozni a szeme előtt, ami nagyon valószínű, hogy újra
átrendezi majd a vámpírhierarchiát. Vladimir hevesen gesztikulálva
küldte utánuk a csatlósait – vagyis jó eséllyel fognak még ma
harcolni –, majd karddal a kezében nekirontott az útját álló
Manuelnek. A vendégsereg meg úgy viselkedett, mint akik nem is
esküvőre, hanem boksz-meccsre érkeztek. Lassan körbezárták a két
párbajozót – eltakarva ezzel a kilátást is – izgatott pusmogások
közepette. Végül is egyedülálló eseménynek lehettek tanúi. Nem volt
már ilyen direkt hatalmi összecsapás a fajon belül emberemlékezet
óta.
Közben Alek berángatta az terepjáróba, és még be sem csukódott
az ajtó rendesen, Ian már a gázba is taposott.
Néhány vámpírkatona a hátsó szélvédőnek csapódott, de le is
pattantak róla. A birtokra bocsájtott bűbáj akadályozott majdnem
minden átalakulást. Szinte csoda, hogy Amelia korábban a szárnyait
tudta használni. Nem értette – de már nem is akarta – Vladimir miért
nem korlátozta le azt is. Valószínű nem tartotta fontosnak, hisz a
legritkább esetekben alkalmazták csupán. Ugyan ki gondolta volna,
hogy használható, ha a többi képesség nem...
Ian cikázva hajszolta az öreg Jeep-et, míg mögöttük számos cross-
motor fülsiketítő hangja visított fel. Amelia és Alek alig tudták
megtartani az egyensúlyukat az ide-oda zötykölődésben, folyton
nekicsapódtak a mellettük helyet foglaló Nicknek vagy az ajtónak,

218
ülésnek, bár a férfi javára legyen írva testével igyekezett tompítani az
ütközéseket. A lány igazából nem is nagyon izgatta a néhány kék-
zöld folt, amit beszerezhetett. A lényeg, hogy Alekkal lehet.
Szorosan hozzábújt az őt átkaroló férfihoz és mosolyogva suttogta
bele a farkas nyakhajlatába.
– Hiányoztál!
– Te is nekem, malena! – mormogta a férfi és megemelve az állát
a helyzethez mérten a lehető leggyengédebb csókkal vette birtokba a
száját. Nick fújozását már észre sem vették.
– Nem akarok ünneprontó lenni gerléim – szót hátra Ian,
megzavarva őket –, de gáz van.
És tényleg, a Jeep motorja rángani, majd köhögni kezdett végül
egy utolsó rántással megadta magát.
– Mi a nyavalya történt? – háborgott Nick, dühös szemeket
meresztgetve Ian felé.
– Kifogyott a benzin...
– Ez csak vicc, ugye?! – rökönyödtek meg mindannyian, bár
továbbra is Nick volt a hangadó. – Olyan kocsit kötöttél el, amiben
nincs üzemanyag?!
– Baszd meg! – káromkodta el magát Ian. – Képzeld, direkt
csináltam, csak neked!
– Fiúk, elég! – csattant fel Alek. – Ezt ráérünk később is
megvitatni. Most más jellegű problémáink vannak – biccentett az
őket beérő és jelenleg körülöttük cirkáló vámpírcsapat felé.
– Talán jobb is így... – vonta magára a figyelmet Amelia. Rögtön
minden szempár rá is tapadt. – A birtokon bűbáj akadályoz nagyjából
minden természetfeletti tevékenységet. Könnyebb dolgunk lesz velük
még a kerítésen belül. Támadjunk, még mielőtt ők tennék meg.
Társai kutakodó pillantása előbb rá, majd Alek felé
koncentrálódott, végül egyöntetűen és beleegyezően bólintott mind.

219
 – Maradj itt, majd mi elintézzük – hallotta meg a párja szavait
közvetlenül a füle mellett.
– Egy frászt! – replikázott Amelia, azzal megragadta a szűk
ruhája szélét és mindkét oldalon jó magasan felhasította, hogy jobban
tudjon mozogni, mint valami harcos amazon. Tulajdonképpen annak
is érezte magát, az adrenalin felturbózta rendesen. Meg kell védenie a
szeretteit! – Fegyvert kérek!
A férfiak, mintha megérezték volna a tántoríthatatlanságot a
hangjában, viselkedésében egyszerre nyújtottak felé a fegyvereiket.
Amelia ki is választott nyomban egy tőrt és egy pisztolyt.
– Egyszerre indítsunk támadást – jelentette ki.
Ian rávigyorgott, majd Alekre kacsintott.
– Határozott a kicsike...
– Most! – adta ki az utasítást Alek, és teljes szinkronban rúgták ki
a kocsi ajtóit, lesodorva ezzel néhány piócát a járgányáról.

Álmában sem gondolta volna, hogy Amelia ennyire ádázul harcias

viselkedésre is képes – ötlött fel Alekban a gondolat, miközben két
ütés, rúgás, morgás közben az asszonyát tartotta szemmel. A nő úgy
aprította a vámpírokat, mintha nem közülük való lenne.
Nem is! Már hozzá tartozik!
Igaza volt a lánynak, sokkal könnyebb dolguk volt üldözőikkel
így, hogy nem erősítette őket a természetfeletti, bár ők is
akadályozva lettek némileg, hogy nem tudtak átváltozni. Idejét sem
tudta, mikor harcolt utoljára, mint „egyszerű” ember. Persze, az
ütések attól ugyanúgy fájtak. Sőt. Jó néhány karmolás és véraláfutás
éktelenkedett a bőrén és a bal válla iszonyatosan lüktetett. Úgy
sejtette, hogy a korábbi sérülésből frissen meggyógyult testrészét
megint komoly károsodás érte. Csillagokat látott, miközben elhajolt
egy ütés elől, majd megragadta a vámpír karját, megpördítette a

220
tengelye körül, végül ugyanazon mozdulaton belül a másik kezével
eltörte a nyakcsigolyáit. Akkorát rántott rajta, hogy a fej egyszerűen
lecsavarodott a pasas nyakáról és néhány lépésnyire arrébb landolt a
földre, mint a test maga.
A többiek sem voltak jobb állapotban, de mindenki teljes
erőbedobással küzdött. Kitartásuknak hála, a támadóik hullottak,
mint a legyek, levágott, letépett testrészeken és csúszós vértócsákon
járták halálos táncukat, míg végül az utolsó piócát is sikerült
leteríteni.
A kis csapat már-már megilletődve álldogált a halomnyi
vámpírtetem felett, mikor Alek megelégelte a dolgot és magához
húzva a csapzott Ameliát, kiadta a parancsot a távozásra.
– Indulás, még mielőtt újabb vendégmarasztaló brigádba futnánk
bele! Ian, mutasd az utat. Remélem elrendeztetek mindent a
biztonságos lelécelés érdekében.
A másik három farkas komolyan bólintott – most valahogy
egyiknek sem volt kedve a tréfához –, majd szétszéledtek és
összeszedték a még használható állapotban lévő motorokat. Con és
Nick egy járműre fanyalodtak, míg Ian egyedül vezette őket,
Aleknak és Ameliának pedig egy quad jutott.
Ian igyekezett túlkiabálni a felzúgó motorok hangját, mielőtt
megindultak volna.
– Úgy saccolom, hogy még jó öt mérföldet kell mennünk
nyugatnak, aztán a patak után elérjük a birtokhatárt. Ott rejtettem el
egy barlangban a SUV-ot.
Mindenki fejbiccentéssel jelezte, hogy megértették az
elhangzottakat, majd megindultak libasorban, Iannal az élen.
Mire odaértek a határra Alek karja teljesen elzsibbadt, mintha
millió, apró tűvel szurkálták volna egyszerre. Sürgősen vissza kell
tennie a helyére a vállát...

221
 Amelia aggódó gyengédséggel simított végig fájó testrészén,
miután átvágtak a patakon és a megrongált kerítésen, hogy egy elég
eldugott tisztás tövében leállítsák a járműveket. A korlátozás
megszűnt ugyan, de Alek tudta, ez nem jelenti azt automatikusan,
hogy könnyebb dolga lesz a helyretételkor.
– Nick! – szólt a testvérének rekedtes hangon. – Ha ráérnél esetleg
egy pillanatra...
A másik farkas szemei felcsillantak, ajka gonoszkodó vigyorra
húzódott, mikor megértette mi is a gond. Cseppet sem a testvéri
szeretet jellemezte.
Alek fogai majd összeroppantak, annyira szorította őket, míg Nick
helyrerántotta az ízületet. És még volt kedve derülni a kínjain.
Pofátlanság! Vigaszképp beletemette az arcát Amelia nyakhajlatába,
aki készségesen bújt hozzá, beburkolta őt melegével, vadvirág
illatával.
– Egy asszony szoknyája mögé menekülsz, kicsi Alek?
– Baszd meg! – morogta a farkas a fogai között, cseppet sem
értékelve testvére humorát. Mindjárt lecsapja!
– Fiúk! – szólt közbe Amelia, kicsit erősebben szorítva kedvesét,
mintha megérezte volna a szándékát. Ebben a pillanatban bukkant fel
Ian és Con az erdőn keresztül a SUV-val. A volánnál ülő alakváltó
letekerte az ablakot, mikor melléjül ért.
– Jöttök?
– Persze – vágta rá Alek és már indult volna Nick után, aki
bepattant a hátsó ülésre, de Amelia visszatartotta. Kérdőn pislogott a
lány felé.
– Pihenésre lenne szükséged. A vállad nem díjazna egy erdei
túrát. Majd én elviszlek. Ahova csak akarod.
Alek megfontolta a dolgot, hogy felvilágosítja asszonyát a gyors
regenerációs képességéről – a válla máris jobban volt –, de végül

222
letett róla. Ki ő, hogy visszautasítson bármiféle gyengéd odafigyelést
Amelia részéről?!
– Hát, srácok, úgy tűnik jobb ajánlatot kaptam... Jó utat nektek és
hívjatok, ha hazaértetek! – azzal bevágta az autó ajtaját. Még
hallotta, ahogy Nick szerencsés seggfejnek titulálta, majd a jármű
elpörkölt.
Odafordult a kedveséhez és megfogta a kezét.
– Amelia...
Mit szépítsen, zavarban volt. Hirtelen nem is tudta, mit is
mondjon először a szeretett nőnek.
A lány az ajkaira tette az ujját.
– Csitt! Előbb tűnjünk el innen. Még nem vagyunk egészen
biztonságban, bármikor felbukkanhat egy őrjárat és még azt sem
tudjuk ki nyerte meg Manuel és Vladimir párharcát. A szavak
megvárnak.
Ennek hallatán Alekban feltámadt a szégyen. Férfi, és ráadásul a
védelmező férfi létére teljesen kiesett a fejéből, hogy a veszély nem
múlt el. A lány jelenlétében semmi más nem foglalkoztatta, csak ő.
– Én... – kezdett bele újra, de Amelia inkább magához húzta és a
szavába vágott.
– Hova?
– Hmm. A lakásomra?
– Olyat mondj, ahol jártam már.
– Triple9?!
Alek még ki sem mondta teljesen, máris a szórakozóhely hátsó
bejáratának sikátorában találta magát, bőre alatt némi bizsergéssel,
ami az illanás utóhatásaként könyvelt el.

223
 23. fejezet

Amelia körülnézett a nyirkos sikátorban és egy másodpercre

elfintorodott. A klub a város egyik régebbi negyedének épületében
kapott helyet, ahol még szűkek voltak az utcák, magasak a házak.
Kész klausztrofóbia.
Maga sem nagyon tudta, miért pont ide sikerült megérkezniük. Az
illanás szeszélyes dolog volt. Szó szerint nem kellett látnia a helyet,
ahova érkezni akart, de azért már találkoznia kellett vele. Sejtszinten
rögzült benne a koordináta. Az, hogy hogyan és miért, tudományos
értelemben nem érdekelte. Elfogadta, hogy így van és kész. Jobb lett
volna a lakásban landolni, ott viszonylag többet tartózkodott, de ez
van. És végül is járt már a sikátorban korábban, ha úgy vesszük.
Persze kicsit más felállásban, bár emlékei szerint akkor is
hajnalodott.
Alek meg, mintha igazolni akarná a gondolatmenetét, felkapta, a
vállára emelte és megindult vele fel a vaslépcsőn a hátsó bejárat felé.
Ameliaból meglepett sikkantás kíséretében bukott ki a férfi neve.
– Alek?!
A férfi egyszerűen elengedte a füle mellett a felkiáltást.
Ahogy gyors fejbiccentés kíséretében elhaladtak a pléhpofával
őrködő két kidobó mellett – akiket ugyan nem látott múltkor, de a
szagukat érezte –, a lány elkapta egyfajta déjávou érzése. Ezt már
korábban is átélte.
Meg sem álltak Nick lakásának hálószobájáig, mikor is Alek a
korábbi viselkedéséhez képest végtelenül gyengéden helyezte őt el a
méretes ágyon, majd tekintetét tetőtől-talpig végigjáratta kedvesén,
éhesen, birtoklón. Mégsem mozdult, pedig Amelia arra számított,
224
hogy most istenesen le lesz támadva. A várakozástól borzongás futott
végig a testén.
– Szia! – szólalt meg hirtelen a férfi, mintha kissé zavarban lett
volna, vagy csak elölről akart volna kezdeni mindent.
– Szia... – válaszolt a lány, és várakozásteljesen pillantott fel rá.
Alek állán az izom finoman rángatózott.
– Hiányoztál!
– Te is nekem.
Nem egy tartalmas szóváltás, az már biztos – gondolta a lány és
egyre jobban fúrta az oldalát, hogy végül hová fognak kilyukadni.
– Szeretnél lezuhanyozni? Esetleg pihennél inkább?
Amelia majdnem elnevette magát azon, Alek mennyire igyekszik
figyelmes és visszafogott lenni. Már-már aranyosan kisfiús
viselkedést öltött fel, ahogy egyik lábáról a másikra nehezedett.
És mi van, ha ő valami másra vágyik?!
– Köszönöm remekül vagyok így! Te jól érzed magad? – azzal a
félig fekvő helyzetből, ülőbe tornázta magát, a legcsábítóbb
mozdulatokkal, amire csak képes volt.
A farkas nyelt egy nagyot, majd önkéntelen beletúrt a hajába,
pillantását végighordozva előbb Amelia arcán, majd ruhájának mély
dekoltázsán, végül a szoknya magas oldalslicce alól kikandikáló
csupasz, karcsú combján.
– Prímán...
Mellkasa közben gyors emelkedésbe-süllyedésbe kezdett, ahogy
kapkodva vette a levegőt.
– Örülök! – nedvesítette meg Amelia kihívóan az ajkait.
Alek felmordult, majd karcos hangon szólalt meg.
– Ne csináld, malena... Mert nem állok jót magamért.
– És ki kért rá, hogy fogd vissza magad?
A férfi arca kemény belső vihart tükrözött, aztán ahogy
elhatározásra jutott, ragadozó kifejezést öltött.

225
 – Senki! – jelentette ki, azzal szó szerint rávetette magát a lány
ajkaira, csókolta, fajta, mint akit hetek óta éheztetnek. Rövid időn
belül a szétzilált ágynemű között a ágy közepén és lázas ölelésben
találták magukat.
Amelia bőre lángolt Alek csókjai nyomán, teste vonaglott a
kielégítetlen vágytól. Karmait párja vállizmába mélyesztette, úgy
próbálta a mielőbbi egyesülésre ösztönözni. A férfi viszont nem
mutatkozott fogékonynak a finom célzásra – továbbra is teljes
átéléssel, kitartóan szívogatta, csókolgatta a mellbimbóit, az őrület
szélére sodorva ezzel őt –, így Amelia kénytelen volt sokkal
direktebb módszert alkalmazni a figyelemfelkeltésre. Lábait ráfonta a
hozzá simuló férfitestre, majd nagy lendülettel átfordult, így ő
kerekedet felül, csípőjét a merev hímtagnak feszítve.
Alek a másodperc tört részéig meglepődve pislantott rá, de ahogy
a lány fokról-fokra magába fogadta, pillái lezárultak és az élvezet
hangjai szakadtak ki a mellkasából.
– Amelia... – nyögte.
– Igen? – zihálta a lány, miközben egyre jobban növelve a
sebességet lovagolta meg őt.
– Annyira... Kibaszottul... Szükségem... Van... Rád...
Ahogy a szavak elhagyták Alek száját Amelia megérezte a sürgető
feszülést, ahogy a hüvelyizmai már-már görcsösen szorongatják a
férfi vastag szerszámát és a fehér izzást, ami sziporkázó orgazmus
kíséretében árasztotta el a bensőjét. Alek pár pillanattal utána
robbant, megtöltve melegségével.
Amelia pihegve rogyott szerelmese mellkasára, fülét a kalapáló
szív fölött szorítva a nyirkos bőrhöz. Mintha a saját szíve
visszhangját hallotta volna.
Sokáig feküdtek így, órákig, bár lehet csak percekről volt szó,
Amelia teljesen elveszítette az időérzékét. Időközben lenyugodtak,
Alek gyengéden masszírozta a fejbőrét.

226
 – Ez valami... Fantasztikus volt – törte meg végül az édes csendet
Amelia. Alek megszorította a fejét válasz gyanánt, majd megragadta
kétoldalt és felhúzta magához egy újabb észveszejtő csókra.
– Szeretlek, malena. Mindig is szerettelek, még ha sokszor nem is
viselkedtem úgy. Meg tudsz nekem ezért valaha is bocsájtani? –
dünnyögte a szájába, miközben játékosan harapdálta az ajkait.
– Alek... Én is szeretlek. És te meg tudod nekem bocsájtani, hogy
annak idején nem álltam ki melletted és a kapcsolatunk mellett,
ahogy kellett volna?
– Szép kis páros vagyunk mi, mondhatom – somolygott a férfi.
Az arcáról, a lényéből sugárzó feltétlen odaadást még véletlenül sem
takargatta.
– Tökéletes! – vágta rá a lány, majd elcsendesedett. Bizonytalan
hangon folytatta csak tovább. – Alek! Mondanom kell valamit...
A férfi hirtelen abbahagyta a becézgetést – ujjaival a haját és a
tarkóját birizgálta –, és aggodalmasan tekintett le rá.
– Valami baj van?
– Tulajdonképpen nincs... Csak fogalmam sincs hogyan mondjam
el... Vagy mások hogy csinálják... Szóval...
– Amelia, ne csigázz! Bökd már ki!
– Terhes vagyok.
Alek a kijelentés után csak bámult rá bambán, mint aki ufót látott,
Amelia kezdte úgy érezni, talán nem is örül a hírnek, hogy apa lesz,
mikor a férfi földöntúli boldogsággal tört ki hirtelen, és össze-vissza
csókolta őt.
– Apa leszek... Apa leszek... Apa leszek – ismételgette
mámorosan. – Tényleg gyereket vársz? – kérdezett vissza váratlanul.
– Igen – mosolyodott el Amelia. – Örülsz?
– Hogy örülök-e? Soha még nem voltam ennél boldogabb. A nő,
akit szeretek viszonozza az érzelmeimet, társam az öröklétben és
most még egy utóddal is megajándékoz. Hát kellhet ennél több egy

227
magamfajta férfinak? – Szeretettel húzta a lányt magához, állát a feje
búbján pihentette. – Maga a tökély, malena. Maga a tökély...
Jóval később, miután átszeretkezték kis megszakításokkal az
egész napot, mindketten lezuhanyoztak és feltöltötték a kiürült
energiatartalékokat, Amelia egy vastag frotírköntösbe burkolózva –
nem vágyott visszahúzni a tönkrement menyasszonyi ruhát, más
pedig nem állt rendelkezésére – állt a nappaliból nyíló aprócska
teraszon és a város ébredező éjszakai életét figyelte egy bögre forró
kávé társaságában.
Alek elment ruhát meg kaját szerezni, hamarosan érkeznie kell.
London lüktetése, a zene, a fogalom zaja, a különböző szagok és
illatok hullámokban érték el őt, egyre intenzívebben. A levegőt
csupán a korábban lezúdult zápor frissítette némileg. Szerette a
várost, sokkal inkább, mint a szülőhazáját. Igazából már nagyon rég
eltávolodott attól a világtól, akármennyire is igyekezett fenntartani a
vékonyka köteléket.
Merengéséből egy finom borzongás szakította ki, a hasára simuló
kezet és a hátának feszülő meleg testet már mosolyogva fogadta.
– Settenkedünk apuka, settenkedünk?!
Alek belecsókolt a nyakába, miközben gyengéden átkarolta őt.
– Úgy tűnik mégsem voltam elég csendes, meghallottál.
– Inkább éreztelek...
Néma boldogságban ölelték így egymás, mikor Alek a semmiből
Amelia elé lógatott egy hosszú láncra fűzött, kacskaringós mintával
díszített ezüstgolyót.
– Ez mi?
– A tiéd! Jegyajándék. Már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt is
neked szántam.
– Gyönyörű – suttogta teljesen elbűvölve a lány, ahogy ujjait
végigfuttatta a míves ékszeren. – Az enyém?

228
 – Igen! Ez és a szívem is, örökre! – azzal Amelia nyakába
akasztotta a láncot. – Szeretlek!
– Szeretlek! – fordult meg a lány az ölelésben, arcát a férfi
pólójának puha anyagához dörgölve.
Boldog volt, soha nem érezte még magát boldogabbnak. Amíg ők
együtt vannak, a világ összes gondja eltörpül, sőt elsorvad.
Felszabadultan ismételte meg újra és újra a bűvös szót. Végre ott
lehetett, ahova mindig is tartozott...

229