Pokollá lett éden, titok, és csapdák

SYNDIE MAISON
A SZIGET
DOBOGÓ SZÍVE
Vad hajsza az életért és a szerelemért

CSENGŐKERT
KÖNYVKIADÓ
 © T, Szűcs Györgyi, 1998,2014
© Csengőkért Könyvkiadó Kft., 2014

Szerkesztő Kovács Pál

Borítóterv Szabó Ferenc
Műszaki szerkesztő Németh Csongor

ISBN 978-615-5237-17-1

Csengőkert Könyvkiadó Kft.

Felelős kiadó Váradi Ferenc
www.csengokert.hu
csengokert@gmail.com

Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető Bördős János, ügyvezető igazgató
 1.

A késő délutáni napfény egy fáradt kis sugara utat tört magának
a lugas lombjai között, és megpihent a karosszékben
mozdulatlanul ülő asszony kifejezéstelen, merev arcán. Az
asszony szeme fénytelenül meredt a semmibe. Nem vett
tudomást a madárdalról, emberi beszédről, a hozzá intézett
aggódó kérdésről, melyet fiatal sógornője tett fel neki:
– Nem fázol, Helene? Jéghideg a kezed.
Dina két tenyerében melengette a vékony kezet.
– Szóljak Vandának, hogy segítsen Helene-t bevinni a házba?
– kérdezte Gene Trevor, Helene egykori barátja.
Dina a fejével intett, hogy nem kell, s közben gondosan
betakargatta az asszonyt.
– Nincs hideg. Csak hát a mozgás hiánya - jegyezte meg
bizonytalanul. Visszaült az asztal mellé, szemben a férfival, de
tekintete még mindig Helene szemét őrizte. Az értelem egy
rövidke felvillanását kereste benne, de hiába... Helene olyan volt,
mintha nem is élne. Az ő világában nem voltak válaszok a feltett
kérdésekre, ezért értelmetlen is volt feltenni azokat. Tudta ezt
Dina is, mégis újból és újból megpróbált beszélgetést
kezdeményezni sógornőjével – imádott bátyja özvegyével, és
unokaöccse anyjával, hiába. Helene elveszítette kapcsolatát a
világgal.
Túl sok csapás érte, túl sok fájdalom nehezedett az elméjére.
Sokkal több, mint hogy képes legyen elviselni azokat. Előbb a
férje, aztán az egyetlen gyermeke... Mindketten halottak. Az
emberi gonoszság ölte meg őket.
Amikor Helene, sok-sok évvel korábban feleségül ment Drew
Warnerhoz, tudta, hogy élete kiszámíthatatlanul fordulatos lesz
mellette, számolt a veszéllyel, a sok-sok aggodalomban
átvirrasztott éjszakával is, mégis ezt az életet választotta, mert
szerette Drew-t, az akkor még fiatal rendőr őrmestert.
Szeretetben nevelgették a fiukat, Alexet, boldogsága mégsem volt
zavartalan. Helene osztályrésze ebben a házasságban a
rendőrfeleségek folytonos aggódása és félelme volt. Féltette a
férjét, aki a Los Angeles-i alvilág megszállott üldözője volt, és
aggódott Alex jövőjéért, mert a kölyök még alig nőtt ki a
pólyából, máris elhatározta, hogy ő is rendőr lesz, akár az apja és
a nagyapja.
Helene mindent elkövetett volna, hogy legalább a fiát
megmentse ettől a kíméletlenül kegyetlen hivatástól. Ám a
Warnerek a génjeikben hordozták az elhivatottságukat. És most
mindannyian halottak. A legidősebb Warnert - éppúgy, mint a
fiát, Drew-t - egy veszedelmes bűnbanda felszámolása közben
érte a halálos golyó. Haláluk után kaptak egy hősies
helytállásukat elismerő kitüntetést, és díszes temetésük
alkalmával egy levegőbe eldördült sortüzet, miközben maguk
után hagyták elárvult családjuk mellé a nyitott kérdést is: Mi
értelme volt a haláluknak, ha a bűn nem halt meg, sőt, egyre
erősebben virágzik.
Férje halála után Helene elhatározta, mindenáron meg fogja
akadályozni, hogy Alex is a nagyapja és az apja sorsára jusson. Ki
fogja szakítani fiát abból a környezetből, amely apja hőstetteire
emlékezteti. Talán éppen ez motiválta azt a lépését is, hogy
elfogadja a hatalommal és befolyással bíró, multinacionális
divatláncolat tulajdonosának, Gene Trevornak a közeledését, aki
mellesleg rendkívül vonzó és megnyerő ember volt. Az ötvenes
évei elején járó, őszes halántékú, sportos alkatú férfinak nem is
került sok energiájába megnyernie a nőt, aki megtetszett neki.
Nem ütközött ellenállásba a csinos özvegynél sem, aki a rossz
nyelvek szerint túlságosan is könnyedén, s idő előtt
vigasztalódott férje halála után.
 Talán Dina volt az egyetlen, aki nem neheztelt ezért Helene-
re. Szerette azt az asszonyt, akit a bátyja is szeretett, és akiről
tudta, hogy hűséges társa volt a férjének, míg az élt... Ám az élet
megy tovább. Az ember nem magányra teremtődött, hanem arra,
hogy boldog legyen. Dina megértette sógornője szeretet és
nyugalom utáni vágyát, azt is sejtette, hogy új kapcsolatával Alex
életét is befolyásolni kívánja. Sőt, bizonyos mértékben még
követendő példának is tekinthette Helene-t, aki bátran tovább
tudott lépni élete tragédiája felett, nem úgy, mint ő, aki már
nyolc éve él együtt egy halott emlékével...
Joel is rendőr volt. Fiatal, belevaló, csupa életkedv, és
imádták egymást Dinával, az akkor rendőr-akadémiára járó
csinos, alig huszonegy éves lánnyal. Dina szintén a Warnerek
nyomdokain kívánt haladni, bár szenvedélyesen vetette bele
magát a festészet és a fényképezés tudományának
tanulmányozásába is - egyre nagyobb sikerrel. Korai
festményeiből még a diákönkormányzat is rendezett tárlatot,
fotóit pedig értékesítette a helyi képes újságok
szerkesztőségeinél.
Rendőri pályafutását is fotósként kezdte s végezte. A
helyszínelőkkel dolgozott, a bűnesetek után maradt nyomokat,
bűnjeleket és áldozatokat fényképezte - mint tapasztalta - egyre
csökkenő lelkesedésével arányosan növekvő undorral. Nem is
olyan hosszú idő után maga is belátta, amiről már akadémiai
oktatása idején a tanárai, majd később Drew és Joel is igyekezett
meggyőzni, hogy teljességgel alkalmatlan a rendőri hivatásra.
Nemcsak hogy lassú, nehézkes a helyzetfelismerő képessége, de
iszonyattal tölti el a vér látványa, remeg kezében a fegyver, és
napokig tartó depresszióba zuhan az átélt kudarcoktól. Amikor
Joellel felrobbant a járőrautó, feladta. Végleg hátat fordított
rendőri pályafutásának, és sokkal békésebb vizekre evezett.
Festegetett, és különböző újságok számára készített fotókat.
Rengeteget dolgozott, anyagot gyűjtött tervbe vett tárlatához.
Látszólag élénk, kiegyensúlyozott életet élt, csak a szerelem
maradt távol az életéből. Képtelen volt arra, amit Helene megtett:
sohasem tudta túltenni magát Joel tragikus halálán. Adódott
néha, hogy megtetszett egy férfi, de még mielőtt elmélyült volna
kialakult vonzalmába, gyorsan továbbállt. Ez a viselkedés
egyfajta védekező mechanizmus volt nála, mellyel pajzsot emelt a
szíve elé, így kívánva megvédeni azt az újabb csapások okozta
szenvedésektől.
Dina végtelenül sajnálta Helene-t, amiért Mr. Trevorhoz
fűződő vonzalma ellenszenvet ébresztett alig tizenöt éves fiában.
Alex szívében még eleven sebként sajgott hős apja halála, anyja
tettét árulásként élte meg. A betolakodó Trevort pedig tiszta
szívből gyűlölte.
Eleinte csak dacos hallgatással, közönyös, feje fölött átsikló
tekintettel tért ki a férfi közeledése elől, de az idő múlásával
lassan elege lett mindenből: a ráerőszakolt újszerű életből, a
víkendekből, a fenemód előkelő emberekből, akik a társaságukat
képezték. Elege lett abból is, hogy ő legyen anyja féltve őrzött,
agyondédelgetett egy szem fiacskája. Elkezdte a maga életét élni
a saját elképzelései szerint. Az utcákat járta, csavargott, napokig
eltűnt otthonról, és amikor emiatt anyja felelősségre vonta,
végleg elköltözött. Hogy hová, azt senki sem tudta. Még Dina
sem, pedig Alex vele tartotta a laza kapcsolatot. Szerette a
nagynénjét, mert vele tudott a papáról és a nagypapáról
beszélgetni, mert Dina, ha kérte is, hogy térjen észhez, sohasem
támadt rá durván, fenyegetőzve, és mert tudta, hogy Dina előtt
nem kell alakoskodnia. Elárulhatja a titkát: Igenis rá fog találni
apja gyilkosaira, és addig nem nyugszik, míg be nem fejezi azt,
amit Drew Warner, a Los Angeles-i rendőrség bűnüldözési
osztályának hadnagya elkezdett. Azt sem kellett eltitkolnia
nagynénje előtt, hogy Gene Trevort egy gennyes, minden hájjal
megkent svindlernek tartja csak. Olyan embernek, aki azt képzeli
magáról, hogy markában tartja az egész világot, csak azért, mert
pénze van a hatalmához.
Dina afféle békebírói szerepet töltött be anya és fia
viszályában. Alexet arra akarta rávenni, hogy térjen vissza az
anyjához, aki tiszta szívéből szereti és félti őt, Helene-t pedig
arról igyekezett meggyőzni, hogy Alex, a látszat ellenére sem
csavargó, nem keveredett bele semmilyen alvilági bandába,
ahogy azt Trevor bizonygatta. Egy kicsit elvesztette a fejét,
hőzöng, mint minden korabeli kamasz, ha valós vagy vélt sérelem
éri. Még nem dolgozta fel magában az apja halálát, de az idő
majd hozzásegíti ehhez. Amint sikerül túltennie magát a
történteken, majd megnyugszik... Addig csak türelemre van
szüksége.
Helene-nek ebből volt a legkevesebb, és legtöbb a
kétségbeesésből és az önvádból. Legszívesebben kitörölte volna
életéből a Gene Trevorral eltöltött időt, mert belátta: a férfival
kialakult kapcsolata távolította el tőle a fiát. Nem ezt akarta!
Igazán nem... Hiába volt barátja minden kedvessége,
figyelmessége, ha mindezért cserébe értelmét vesztette az élete.
Drew és Alex nélkül egy szépen felépített világ dőlt össze benne.
Elkezdte gyűlölni Trevort és önmagát.
Csak ez a vad, kétségbeesett gyűlölet tartotta életben a lelkét,
mígnem egyszer csak ez is kialudt a szívében, akár a csonkig égett
gyertya lángja.
Dina már jó ideje nem találkozott Alex-szel, hírt sem hallott
felőle, amikor egy este - a háza közelében – elé lépett és a nevén
szólította egy sötét bőrű siheder. Mivel Dina meglepetésében
válaszként csak gyanakvón végigmérte a fiút, az nyomban a
kezébe nyomott egy vaskos borítékot, és máris továbbállt.
Izgatottan, balsejtelmektől gyötörve tépte fel, melyből egy másik
- anyjának címzett - boríték hullott ki. Számára is akadt néhány
kusza sor, melyekben Alex csak annyit közölt, hogy jó nyomon
jár. Sőt, alighanem rövid időn belül felfedi apja gyilkosainak a
nevét. Utóiratként arra kérte Dinát, hogy az anyjának írt másik
levelet úgy továbbítsa, hogy arról Trevornak ne legyen tudomása.
Dina még aznap este elsietett Helene-hez, mert azt remélte,
hogy Alex levele megnyugtatja, boldoggá teszi... Átadta, majd
pedig tapintatosan, sietősen magára hagyta. Bár ne tette volna!
Azóta gyötri a lelkiismeret-furdalás, és a bűnvád. Sohasem tudta
meg, mi állt abban a levélben, mint ahogy azt sem, hogy Helene-
nek sikerült-e eltitkolnia azt Trevor elöl.
Őszintén szólva, nem is tulajdonított nagyobb jelentőséget
ennek a titkolózásnak, mint egy élénk fantáziájú, túlbuzgó
kamasz sértett önérzetéből sarjadó bizalmatlanságnak;
mindaddig, míg két nappal később egy kültelki sikátorban rá
nem találtak Alex holttestére. A boncolás megállapítása szerint a
halál oka: heroin-túladagolás.
Helene már a fia temetésére sem tudott elmenni. Hogy mikor
veszítette el ép elmeállapotát, azt Dina csak sejtette. A levél
átadása és a fiú halálhíre között nem találkozott a sógornőjével.
Mire erre sor került, Helene elméje teljesen elborult. Értelme
vele halt a fiával.
Dina nem bukkant rá a levélre, bár tüzetesen felforgatta érte
az egész házat. Sejtette, hogy Helene valamivel többet tudna
mesélni Alex halálának körülményeiről, esetleg az okáról, mint
bárki más. Kivéve a gyilkosát... mert hogy Alexet megölték, abban
már egy percig sem kételkedett.
„Rövidesen feltárom apám gyilkosainak a nevét” - gondolt
vissza a fiú soraira, melyeket akkor nem vett komolyan, és két
nappal később Alex halott volt. Feltehetően tényleg nyomra
bukkanhatott.
Dina Helene kifejezéstelen tekintetét nézte.
– Miféle titkokat rejtegetsz magadban? - tette fel hiábavaló,
értelmetlen kérdését sokszor, ahányszor csak látta. - Mit írt
neked Alex, és hová rejtetted el a levelét? Mit tettél vele?
Elégetted, vagy csak szemétbe dobtad? Nem, ez lehetetlen -
tiltakozott a feltevése ellen. Ez olyan lenne, mintha megtagadná a
fiát... hacsak nem maga Alex kérte rá, hogy semmisítse meg a
levelét. Bármi történt is Alex levelével, Helene megőrzi a titkát.
Mr. Trevor nagyon emberségesen bánt beteg barátnőjével.
Ápolónőt fogadott fel mellé, a legkiválóbb orvossal vizsgáltatta
meg, s minden tőle telhetőt megtett, hogy ne szenvedjen hiányt
semmiben sem. Ő maga is mindennap meglátogatta. Ha eddig
sikerült megszereznie magának Dina szimpátiáját, ezúttal a
mélységes tiszteletét is kivívta állhatatos jóságával. Sok órán át
beszélgettek a beteg mellett, Gene Trevor és Dina. Mint két régi
jó barát, akik elismerik és méltatják a másik értékeit.
Trevor Dina munkája felől érdeklődött, a korábban kiállított
festményeit, fotóit dicsérte.
– Igazi tehetség, korunk felfedezésre váró géniusza rejlik
magában - bókolt udvariasan. - Mikor rukkol elő újabb tárlattal?
Dina szerényen elmosolyodott, és a fejét rázta.
– Egyelőre nem. Most valami olyan munka után kellene
néznem, ami pénzt is hoz a konyhára, mert a tárlat csak kiadással
jár.
Aztán elmondta, hogy éppen munka nélkül van, mert valami
jelentéktelen semmiségen összekapott a Női Magazin
főszerkesztőjével, aki ezért röviden megköszönte a lapnak
nyújtott eddigi szolgálatait.
Mr. Trevor gondolkodóba esett. Bizonytalan ígéretet tett,
hogy megpróbálja bevetni a nevét és a tekintélyét, hogy
segíthessen.
– Filmezést is vállalna? Kamerával. Esetleg idényjellegű
kampánymunkát? Tudja, van egy reklám-ügynökségem. A
közeljövőben le kellene adnunk az új kollekcióról készük
bemutató filmet, de nincs filmesünk. - Elnevette magát. - Pamela
Harte kész boszorkány. Tudja, ő az ügynökségvezetője. Rendkívül
jó szakember, de egy hárpia. Nagyon nehéz vele együtt dolgozni,
de én ennek ellenére is kedvelem. A legmegbízhatóbb embereim
egyike, a munka megszállottja.
Következetes, kíméletlen, de akivel szót ért, az megtalálja
nála a számítását. Gondolkozzék el rajta, míg én is kipuhatolom
Pamela hozzáállását.
Dina megköszönte a férfi segítőkészségét, s közben Alexre
gondolt. Ez az ember a simulékony modorával a figyelmességével
mindenkit meg tud hódítani, hogyan lehetséges, hogy Alex-szel
nem tudott szót érteni? Persze! Alex gyűlölte, amiért elfoglalta
anyja mellett az apja helyét. De ennyire? Eszébe jutott a fiú
kérése: az anyjának írt levelet úgy továbbítsa, hogy Trevornak ne
legyen tudomása róla. Ennek kapcsán felidézte az egyetlen
erősebb szóváltást kettejük között, melyre Alex temetése után
került sor. Trevor a fiút szidta, mégpedig nagyon keményen és
kíméletlenül, mert őt okolta anyja összeroppanásáért.
– A kölyök kiérdemelte a sorsát! - dörögte haragosan, -
Semmi mentséget sem tudnék felhozni a tettére! Elhagyta az
otthonát, kétségbe taszította az anyját. Önző és lelketlen teremtés
volt. Irigyelte a saját édesanyjától az örömöt, amit megtalált
mellettem. Inkább választotta az alvilág mocskát, a bűnt, a
drogot.
Dina meghökkenve meredt a látszólag akkor is higgadt
férfira, akiben pedig izzott a harag. Lenyelt egy keserű, csípős
megjegyzést: Ebben a lecsupaszosodott gyászban hogy van szíve
egy tizenöt éves fiúról ilyen kíméletlenül ítéletet alkotni? Alex
meghalt. Megölték... függetlenül attól, hogy miért, vagy kiért
hagyta el az otthonát és az anyját.
– Kérem, Mr. Trevor! - fordult indulatos megjegyzését
lenyelve a férfihoz Alex a bátyám fia volt.
– Bocsásson meg! Tudom. Mégis... - tehetetlenségében
széttárta a karját - hogy süllyedhetett ilyen mélyre? Heroin
túladagolás?!
 – Jó fiú volt - vette védelmébe az unokaöccsét Dina. - Bár
Alex már csak egy adat a drogstatisztikában, számomra ő
továbbra is egy szerencsétlen tizenöt éves fiú marad, akit nagyon
szeretek, és aki sohasem alacsonyodon volna olyan mélyre, hogy
drogossá váljék.
– Mit akar ezzel mondani, Dina? - csodálkozott a férfi. - Hisz
egyértelmű: Alex heroint adott be magának.
Dinát ezúttal elhagyta a magára erőszakolt nyugalma.
Olyan erővel ordított rá Mr. Trevorra, hogy az védekezőn
néhány lépést hátrált előle.
– Azt hittem, megértett, Mr. Trevor! Alex sohasem lett volna
képes a drogosok közé lealjasodni, mert ezzel meggyalázta volna
az apja emlékét, akit imádott, akit hősként emlegetett. Alexet
megölték. Valószínűleg azért, mert az apja félbehagyott munkáját
folytatta. Titkon nyomozott szegény kis kölyök... és kezdem azt
hinni, hogy igencsak eredménnyel...
– Azt hiszem, eltúlozza a dolgokat - mosolygott elnézőn a
férfi. – Ha jók az értesüléseim, maga is rendőr volt egykoron.
Ismernie kell az alvilágot, az utcára került csavargó kamaszok
ingatagságát. Ezek a mai gyerekek felelőtlenek. Még hogy
nyomozott?! - Legyintő mozdulatot tett a kezével. - Ugyan már! A
mai srácok jó dolgukban nem tudják, mit tesznek. Megszédíti
őket a könnyű élet, a dologtalanság, és ami ezzel jár: a drog. Ha
Alex gondolkozott volna, tudta volna, hogy a detektívesdi igen
komoly játék. Nem gyerekeknek való. Arra ott van a rendőrség.
– Csakhogy Alex úgy ítélte meg, hogy a rendőrség hatszor
zsebre vág egy ügyet, míg egyszer komolyán kézbe veszi. - Igen -
bólintott, már lecsendesült indulattal sóhajtva abban valóban
egyet kell értenem önnel, hogy Alex forrófejű volt... Türelmetlen.
Gyors igazságot akart, mert az apjától is mindig azt hallotta: Az
egyedüli jó igazság a gyors igazság. És ezt én is így tartom. Hisz
maga mondta: én is rendőr voltam - ha nem is feleltem meg a
véremben mégiscsak rendőrvér folyik... Az apámé... Tudja, minél
tovább gondolkozom, annál jobban érzem, hogy Alex forró
nyomon volt. Ez lett a veszte.
Dina az elmúlt hetek során gyakran felidézte ezt a szóváltást,
és nem tudta elfelejteni a férfi különös, tűzben égő tekintetét.
Gúnyt, megvetést, vagy egyéb mást látott benne. Valami
olyasmit, ami eddig szokatlan volt a számára, amit eddig nem
ismert. Lehetséges, hogy Alex figyelmét is megragadta ez a
furcsaság? Mr. Trevor ha szerette is Helene-t - s nincs oka ebben
kételkedni -, a fiához vezető utat nem kereste meg. Nem tartotta
megfelelő partnernek a magasztos, fennkölt személyéhez. Csakis
ez a magyarázata Alex kiengesztelhetetlen gyűlöletének. Alex
csak azt viszonozta, amit a férfitól kapott: ellenszenvet.
– Dr. Plummer tegnap ismét tüzetesen megvizsgálta Helene-
t. - Dina megrezzent, s tekintetét sógornőjéről Gene Trevorra
emelte. Kérdőn, érdeklődve. A férfi közelebb hajolt hozzá. -
Sajnos, semmi esélyt sem lát a javulásra, ezért javasolja az
intézetben való elhelyezését. Természetesen, mint közeli
hozzátartozójának - csakis a maga hozzájárulásával, Dina - tette
hozzá sietősen, s mivel Dina nem válaszolt rögtön, megérintette a
kezét. Együttérzően megszorította. - Higgye el, őszintén sajnálom
a történteket, de sajnos Helene állapotán már nem segíthet sem
az én, sem a maga sajnálkozása. Állandó orvosi felügyeletre van
szüksége. Dr. Plummer jó barátom, nyugodt lelkiismerettel
bízom a gondjaira az asszonyt, akit szerettem. Ezt ugye elhiszi
nekem, Dina?
Dina a férfira emelte szép kék szemét, melyben könnyek
csillogtak.
– Tudom, Mr. Trevor - bólintott. - És köszönöm mindazt,
amit szegény Helene-ért tesz.
– Ez természetes - felelte a férfi. - Dr. Plummer
magánklinikája a legjobb, a legkorszerűbb intézmény az
Államokban. Ennél jobb helyet nem is találhatnánk Helene
számára.
 – És mikor? Úgy értem, mikor viszi be dr. Plummer
klinikájára?
– Holnap, vagy legkésőbb holnapután - felelte Mr. Trevor.
– Rendben - hagyta jóvá a döntést Dina. - Akkor holnap még
eljövök, mielőtt elutazom.
– Kívánok sok sikert a munkájához - mosolyodon el a férfi. -
És természetesen sok szép felvételt a tárlatához. Ugye nem is
olyan rémisztő ember Pamela Harte?
– Én mindent el fogok követni, hogy jól kijöjjünk egymással -
felelte kitérően a lány. - És remélem, hogy így is lesz.
 2.

A homályosan megvilágított terem közepén húzódó hosszú

tárgyalóasztal körül huszonegy elegáns férfi ült. Valamennyien
ismert közéleti személyiségek, vagy valamilyen nagyvállalat
jelentős pozíciókat betöltő kulcsemberei. Gyakran találkoztak
már, leginkább, ha tevékenységük némi módosításra szorult,
vagy ha az elővigyázatosságuk külön feladatokat rótt a
szervezetre, mint jelenleg is.
Alapszabályuk első pontja: Ne bízz senkiben, még önmagadat
is az ellenségeid táborába sorold! Hogy mennyire komolyan
veszik ezt a szabályt, arra bizonyíték, hogy következetesen őrzik
az inkognitójukat. Mindannyian fedőnevet, és az arcukat eltakaró
maszkot használnak. A „Király”-nak csak az árnyképe mozog a
falon. Ő maga a termen kívül foglalta el a helyét, s arra is volt
gondja, hogy a hangja is a felismerhetetlenségig torz maradjon.
Csak néhány, igazán bizalmi embere ismerte, de ezek inkább
elharapták volna a nyelvüket, minthogy felfedjék a személyét.
– Áruló van a sorainkban! - ezzel a tárgyilagos bejelentéssel
nyitotta meg az ülést a „Király”. A termen a zúgolódás, a
kételkedés és a felháborodás hangja hullámzott végig. A heves
hangzavarnak a „Király” további szavai vetettek véget. - Az elmúlt
egy hónap alatt számos akciónk meghiúsult. A legutóbbi
szállítmányunk egyenesen a rendőrség kezébe került, három
összekötő emberünknek nyoma veszett, a fiúkat szállító
helikopter motorhiba miatt a tengerbe zuhant, hogy csak a
legbizonyítottabb tényeket említsem, de sorolhatnám akár
órákon át az emberi hanyagságból, oda nem figyelésből, és az
éberség hanyatlásából származó hibákat. Uraim, követelem a
saját hatáskörükön belül a vétkesek felkutatását és a
következtetések levonását! Az említetteken felül, alapos okom
van azon gyanúmra is, hogy nemcsak a rendőrség figyeli a
munkánkat! - emelte fel szigorúan a hangját.
– A szövetségiek? Az FBI? - szólt közbe egy felindult hang.
A „Király” kitért a válasz elől, s tovább folytatta:
– Piti, ámbár nagyon ügyes amatőrök is szimatolnak
körülöttünk. Csak a közelmúltban hat kölyköt sikerült hidegre
tennünk. Kérdés, hányán vannak még, kikkel tartják a
kapcsolatot, hol és mikor bukkannak fel ismét? Nem
kockáztathatunk! Könyörtelenül le kell számolnunk mindenkivel,
aki veszélyeztetheti a munkánkat.
– Mi van a Warner kölyökkel?
– Vele már nincs gondunk, ámbár nem lehetünk elég
óvatosak - szólt közbe egy érces hang. - A kölyök kiterjedt baráti
körrel rendelkezett, és a megfigyelésére állított emberünk
gyakran látta a nagynénje társaságában is.
– Ah! A csaj nem veszélyes! Művészlélek... fotózik, és
tájképeket fest - bagatellizálta el a jelentés fontosságát egy másik
hang.
– Nana! - szóltak közbe többen is.
– Nem lehetünk elég óvatosak - vette át a szót ismét a
„Király”. - Uraim, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt,
miszerint Dinaele Warner egykoron maga is zsaru volt, mint
ahogy az apja és a bátyja is azok voltak. Sőt, a bátyja igen alapos
munkát végzett. Több kiváló társunk neki köszönhetően senyved
ma is a börtönök falai között. A fia pedig, a korát meghazudtoló
ügyességgel csaknem felgöngyölítette szervezetünk egyik
legfontosabb ágát. Tehát a Warner lány semmiképpen sem
veszélytelen a számunkra.
– Kérdés, mit tud a fiú munkájáról? Van-e valami ellenünk
felhasználható bizonyíték a birtokában? Két eshetőséggel kell
szembenéznünk - hívta fel a jelenlévők figyelmét a színfalak
mögül a „Király”. - Az egyik, hogy a fiú beavatta a
tevékenységébe, és a nő folytatni akarja, amit a kölyök elkezdett.
Ha ez így van, feltétlenül résen kell lennünk. De ha a nő valóban
csak a sötétben botorkál, akkor is könnyelműség lenne szem elől
téveszteni.
– Csupán feltételezések. Elvi megfontolásból figyeltessük? Ez
nagyon költséges mulatság lenne.
– Mint mondottam, semmit sem kockáztathatunk - közölte a
„Király”. - Én nem a megfigyelést javaslom, hanem a likvidálást.
Hosszas vita, érvelés és ellenérvek felsorakoztatása után
szavazásra tették fel a kérdést, melynek eredményeként a többség
a lány likvidálása mellett voksolt. A szavazás befejezését
követően még egy órán keresztül együtt voltak, s megvitatták
egyéb fontos dolgaikat, majd ezt követően - a szokásos
óvintézkedéseket betartva - tízperces időközökkel távoztak.
A rozsdamentes asztalon - a lepedővel letakart holttest
mellett - két rendőr rendezgette a halott tárgyait. Közönyösen,
érdektelenül, minden megrendülés nélkül.
Ekkor nyílt az ajtó, és újabb két férfi érkezett. Elővették az
igazolványukat, és felmutatták.
– FBI! - szóltak egyszerre. - Megengedik, hogy megnézzük? -
kérdezte az idősebbik, s már fel is lebbentette a lepedő szélét a
fiatal női holttest arcáról. Az egyik rendőr őrmester monoton
hangon tájékoztatta az FBI embereit a hulla személye felől.
– A szokásos. Prostituált. Heroinhalál.
Az FBI-nyomozók szemügyre vették a lány rengeteg
tűszúrástól bevérzett karját, és szinte egyszerre mondták:
– Igen. Ő az. Eliz Marlex.
A lány két hónapja még az U.C.L.A diákja volt, s öt hete tűnt
el otthonról. Egy áldozat a sok ártatlan fiatal közük
A két nyomozó tanácstalanul összenézett.
– Gazemberek! – sziszegte gyűlölettel az egyik. - Fiatalok
hullái szegélyezik az útjukat.
– Akik a gyerekeknek ártanak, mindannyiunk reménységét
veszik el. Az egész emberiség ellen vétenek - sóhajtott a másik.
 Visszahajtották a lepedőt, és lehangoltan a még rájuk váró
nehéz feladatukra gondolva távoztak. Közölniük kell a
kétségbeesett szülőkkel eltűnt lányuk tragikus halálhírét.
Az ezredes egész éjjel bent volt az irodájában. Forródróton
tartotta a kapcsolatot a rendőrség bűnüldözési csoportjával, azok
pedig a törvényszéki orvos szakértővel.
– Újabb áldozatot találtak. Tizenöt-tizenhat éves,
afroamerikai fiú. Még életben van. Az orvos szerint esély van a
megmentésére. Talán egy eleven nyom, amin elindulhatnak.
Az ezredes kódolta rejtjeles utasításait, a bűnszövetkezet
soraiba szép számmal beépült embereinek.
A Trevor Divatügynökség külön-repülőgépével érkeztek meg
a Mexikó és Kalifornia partvidékeihez megközelítően egyforma
távolságra fekvő kis szigetre, amely parttalanul emelkedett ki a
Csendes-óceán vizéből.
Dina félelmetesnek, s egyúttal lenyűgözőnek találta a szigetet.
A nyugati oldala meredek szikláival szinte merőlegesen tört az ég
felé. Vad, zordon és megközelíthetetlen volt a víz felől. A
forgatócsoport a lankásabb keleti rész egy sík területén landolt a
kis jettel. A szigetnek ezen az oldalán sem volt igazán kiépített
partszakasza. A sziklákkal zárt kis öbölbe futott be kéthetenként
egy hajó, amely a sziget gyér lakosságának szállította az élelmet,
és hozta-vitte a postáját.
A húsz főből álló stáb, amely a hat modellen kívül
sminkmesterből, öltöztetőnőkből, műszaki kisegítőkből,
produkciós segédekből, és természetesen a filmes Dinából állt,
saját személyzetet is hozott magával, akik az ellátásukat voltak
hivatva biztosítani, kéthetes munkájuk alatt. Úgy ötven-hatvan
méterre, az óceán fölötti kiugró kőteraszra épült Trevor csodás
panorámájú, minden kényelemmel ellátott, fürdőmedencés
nyaralója, melynek kertjében Pamela Harte a beszállásolásuk
után összehívta a stáb tagjait, hogy megfelelő információkkal
lásson el mindenkit, a - mit szabad, és mit nem szabad - rájuk
vonatkozó kérdések felől.
Szabad például a nap hátralévő részében pihenni, erőt
gyűjteni a másnap kezdődő kemény munkához, szabad a
környéken sétálni, de csakis a környék lankás útjain, már az
erdőbe nem ajánlatos betérni. Nem szabad az itt lakók nyugalmát
megzavarni, ennek érdekében jobb meg sem közelíteni a hegy
tetején emelkedő magántulajdonban lévő várat.
Tilos és életveszélyes a sziget túlsó felének a megközelítése,
ahol egyébként sincs semmi látnivaló. Régi kőbánya, kőfejtő mély
üregei, megközelíthetetlen sziklafalak, a sziklákon ugráló
kecskék. Nem civilizált embereknek, s főleg nem nőknek való
látvány. Mert azt tudni kell, hogy Pamela Harte munkacsoportja
kizárólag nőkből állt. Mint mondta, csupán elővigyázatosságból,
mert nem akarta, hogy a lányai figyelme a munkájukról
érdemtelen kandúrokra terelődjék. Dina meglátása szerint,
Pamela erősen feminista beállítottságú volt. Ahogy a szavaiból
kivette, kifejezetten megvetette és semmibe vette a férfiakat.
Silány, hitvány teremtéseknek tartotta őket, akik csak kerékkötői
az emberi haladásnak. Már előre sajnálta a lányokat, akiknek
minden mozdulatuk, a ruházatuk, de még a szemük pislogása is a
férfiak elcsábítását szolgálta. Vagy agyon fogják unni magukat
kéthetes összezártságuk alatt, vagy megeszik egymást reggelire.
– Tehát összegezzük az elhangzottakat - emelte fel még
egyszer figyelmeztetően a karját Pamela -, ma még pihenjetek,
nézelődjetek. Este időben bújjatok ágyba, mert holnap korán
kelünk. A legszebb fényt itt a napfelkelte biztosítja. Ja, és a
legfontosabb! - bökött a homlokára. - Az isten szerelmére
könyörgöm: ne zabáljátok tele magatokat! Akinek szűk lesz a
ruhája, azt feltálalom reggelire a cápáknak! Ennyi. - Tapsolt
egyet, jelezve, hogy nincs több mondanivalója.
A lányok unottan szétszéledtek, később bikinire vetkőzve
bebújtak a medence körüli napernyők alá, és siralmas
pillantásokat váltottak egymással. Tekintetük előlegezte a rájuk
váró unalmas órák minden gyötrelmét.
Dina, miután elrendezte gyér ruhatárát, nyakába akasztotta a
fényképezőgépét, részint hogy felderítse a forgatáshoz leginkább
megfelelő terepet, másrészt hogy a gyönyörű panorámát
megörökítse saját gyűjteménye számára.
Mentalitásánál fogva mindig is érzékeny volt a szépre, ezért
nem győzött csodálkozni, gyönyörködni a szeme elé táruló
panorámában. Még a fényképezésről is megfeledkezett. Jól
eltávolodva a háztól, talált egy indákkal sűrűn benőtt befelé
öblösödő kőteraszt, amely leginkább a színházak páholyára
emlékeztette. Behúzódott a mélyébe, nézte a végtelen nagy
óceánt, és azt kívánta, bárcsak a lelkében is olyan nyugalom
volna, mint a tükör simaságú hatalmas kékségen.
Halkan csikorgó léptek, emberi beszéd foszlányai törték meg
a békés csendet. Árnyék suhant a beugró kőpáholy elé, ahol Dina
üldögélt. A lány rögtön felismerte Pamela agilis hangját, s
igencsak meglepődött, amikor rájött, hogy a beszélgetőpartnere
férfi. A férfit nem látta, eltakarta szeme elől a kőpáholy pereme.
A felfedezés - hogy Pamela elég gyorsan rátalált a sziget
talánegyetlen hím tagjára, miközben a lányait legszívesebben
vitrinbe zárta volna előlük - halvány mosolyt csalt az arcára.
Úgy tűnt, a pár valahol a közelében vetett horgonyt, s így
beszélgetésük néhány szófoszlányából arra a következtetésre
jutott, hogy kettejük ismeretsége nem új keletű, sőt mi több,
valaha szebb napokat is megélhettek együtt.
– Már majdnem elfelejtettem, milyen piszok jóképű vagy -
kuncogott a nő.
Dinának azt súgták az ösztönei, hogy nem lenne ajánlatos
elárulni a jelenlétét, ezért ha lehet, még beljebb húzódott. Még a
lélegzetét is visszatartotta. Pamela bókja - a jelek szerint -
elúszhatott a férfi füle mellett, mert az vagy nem válaszolt, vagy a
válasznak olyan jelét adta, melyet Dina nem láthatott rejtekhelye
mélyéről. Ismételten Pamela mélyen zengő altját hallotta:
– Örülök, hogy úgy lelkesedsz, miután már vagy három éve
nem láttál - csipkelődött gunyorosan.
– Elég jól megvoltam nélküled - mormogott a férfi.
– Nagyon udvariatlan vagy, Frank.
– Patrick - javította ki a férfi.
– Ja! Persze. Rossz a memóriám. Mindig keverem a neveidet.
– A legjobb, ha ki sem ejted a szádon a nevemet. Egyiket se.
– Hová tűnt a jó modorod?
– Olyanokra tartogatom, akik jobban megérdemlik.
– Mindjárt azt mondod, hogy legszívesebben lelöknél a
szikláról.
– Én már nagyon régen nem mondok neked semmit, Pamela.
Vagy már nem emlékszel?
– Ugyan, Patrick! A dolog ezer éve történt. Azóta már az
egész világ megváltozott körülöttünk. Te is, én is... és a
körülményeink is.
– Ügy tűnik, nekem jobb a memóriám. Jobban emlékszem a
részletekre. Azok pedig nem változtak.
– Oké, szivi, ahogy te akarod - sóhajtozott Pamela. - Ígérem,
nem sokáig zavarlak. Van azonban valami, amit meg kell
beszélnünk egymással.
Elmozdulhattak a helyükről, mert hangjuk felismerhetetlen
mormogássá fakult. Csak egy-egy szót sodort Dina füléhez a
változó irányban lengedező könnyű szellő.
– Ez nekem miért üzlet? - A férfi kérdésében a legkisebb
lelkesedés jele sem volt.
– Ez nem üzlet, hanem parancs! - Pamela viszont keményen
utasított.
Újabb mondatok úsztak el a semmibe, majd ismét a férfit
hallotta:
– Van valami ötleted?
 – Előbb halljuk a te változatodat.
Dina a legkisebb jelét sem adta a jelenlétének.
Lélegzetvisszafojtva lapult a mélyedésben. Bár az elcsípett
mondatok semmi bizonyosat nem árultak el Pamela és partnere
kapcsolatáról, egyet azonban bizonyossággal megérzett: Nem
lenne ajánlatos megzavarni a találkozójukat, melyet a jelek
szerint igyekeztek a legnagyobb diszkrécióval nyélbe ütni.
Azonban másvalaki nem vélekedett Dinához hasonlóan. Az
egyik modell, Connie sétálgatott erre, s gyöngyöző kacagással
üdvözölte Pamelát és a lovagját.
– Nahát, Pamela! Hogy te milyen kis ravasz vagy! Csak nem
akarod elrejteni előlünk a sziget vonzó Adoniszait? Ha csak egy
szóval is említetted volna, hogy ilyen kellemes meglepetéseket
tartogatsz a számunkra, bizonyára sokkal lelkesebben készültünk
volna erre az útra - csacsogta édeskésen.
Néhány perces felületes csevegés, üres bájolgás következett,
melynek Pamela vetett véget. Dina még látta, hogy kedvesen
átkarolta Connie vállát, és visszaindult vele a házuk felé. A
fickónak csak az árnyékát láthatta, amikor az szélsebesen
bevetette magát a felfelé vezető sűrű bozótosba.
Másnap reggel Dina a két produkciós segéddel már
elrendezte a forgatás színhelyét, mire Pamela megjelent a színen.
Buja növényzettel benőtt szikla képezte a színpad hátterét, amely
mögött a felkelő nap fénye olvadt aranyként lángolt az óceán
tükrén. Magát a lányt is felkészületlenül érte, hogy ekkora
szépséggel lesz hajnali találkozója.
Hozzá hasonló elragadtatással fogadta a lenyűgöző látványt
Pamela is, aki lezserül, farmerban és bő, kockás ingben, üdén,
frissen üdvözölte Dinát.
– Jól aludtál, drágám? - ölelte át a vállát barátságosan. Még
meg is csókolta. Ezek voltak azok a szélsőséges kilengések,
amelyeket Dina nagyon nehezen viselt el. Pamela nem volt a
barátnője, kapcsolatuk kifejezetten az elvégzendő munkájukra
szorítkozott, és zavarta a közvetlenség, melyet erőltetettnek
érzett. Látta és hallotta már a lányokkal is bájologni. Szavaiból
egyszer méz csordogált, máskor pedig méregbe mártott
nyílvesszők röpködtek. Trevor szerint Pamela színes, változatos
egyéniség. Dina ennél merészebben jellemezte: kiismerhetetlen
és szeszélyes. Talán eltúlozza a róla alkotott véleményét -
dorgálta magát Dina hisz alig-alig ismeri még az asszonyt, de az
ösztönei azt súgták, jobb nem ujjat húzni vele, és jobb távol
tartania magát mind a kedvességétől, mind pedig a haragjától.
Már a külső megjelenésében is volt valami rendkívül zavaró. Túl
darabos volt, túl temperamentumos. Izmos váll, markáns
vonások, az álla alatt folytonosan rángatózó izmok. Egyébként
csinos, negyven körüli asszony volt, rövid, vöröses hajjal, és
szeme körül gyülekező vékony szarkalábakkal, melyeket még
csak meg sem próbált elkendőzni. Egyszóval, semmi nőiesség
nem volt benne a mézesmázos, erőltetett kedvességen kívül.
– Remélem, a tárlatod számára is megörökítetted ezt a
lélegzetelállítóan szép látványt - ölelgette tovább a lányt, aki
óvatosan kicsúszott a karjából.
– Nem. Még nem volt rá alkalmam - felelte.
– Hát, csak láss hozzá! - tanácsolta neki az asszony. -
Szeretném, ha két hét múlva mindannyian a legnagyobb
eredménnyel hagynánk el a szigetet. Elkészítjük az év reklám
filmjét, világgá kürtöljük a Trevor Divatház kollekciójának
felülmúlhatatlanságát, te pedig összeállítod új tárlatod anyagát.
Járj csak nyugodtan a szigeten! Téged nem féltelek, mert te
megfontolt, okos nő vagy, nem olyan szeleburdi hebrencs, mint
ezek az üres fejű kis kurvák. De hol késnek már? - váltott hirtelen
témát. Térült-fordult, sürgölődött, szidta a lusta disznókat, akik
elrabolják a drága idejét. Tölcsért formálva a kezéből, üvöltözött:
- Azonnal jöjjön ide mindenki!
Végre a lányok előcsoszogtak. Álmosan, morcosan. A
sminkmester azonnal kezelésbe vette az arcukat, elsimította
szemük alatt a kialvatlanság bugyrait, és a frizurájukat is rendbe
szedte.
Legkésőbb Connie bújt elő. Nem volt rajta más a parányi
bugyiján kívül. Világos tincsei csapzottan repdestek az arca körül,
tűzvörös ruháját a kezében tartotta.
– Connie! - csapott le rá dühösen Pamela. - Hol az ördögben
bujkálsz? És mi ez a pucérság? Nem sztriptízfilmet forgatunk!
Öltözz már fel az isten szerelmére! - parancsolta erélyesen.
Connie panaszosan vinnyogott.
– Nem értem, mi van ezzel a ruhával - tolta Pamela el a
kezében tartott vörös ruhát. - Tegnap még jó volt.
A lányok szeméből egyszerre elillant az álmosság.
Felélénkülve várták a fejleményeket. Connie-ról Pamelára
pislogtak, aki majd szétrobbant a méregtől.
– Hogyhogy mi van a ruháddal?! Csak nem azt akarod
mondani, hogy nem megy rád?
– De... de - hebegte Connie, míg kétségbeesett igyekezettel
gyömöszölgette bele magát a kérdéses ruhadarabba, amely
feszült a fenekén, ráncot vetett a derekán, és majd szétrepedt a
mellén.
Derűs pillanatokat szerzett a lehangoló látvány. Mindenki
nevetett, kivéve Pamelát és Dinát. Dina sajnálta szegény Connie-
t, akit egy milliméterrel sem látott vaskosabbnak, mint előző nap
volt. Nyilván egyébről lehet szó. Esetleg tévedésből elcserélődött
a ruhája. Szólni is akart a lány védelmében, de amint megfordult
és meglátta Pamela arcán a düh kékesfekete árnyalatát, jobbnak
látta megvárni, amíg lecsillapodik valamelyest.
– Megmondtam, hogy ne zabáljátok tele magatokat! —
kiabált Pamela. Hangja vészjóslóan hasította a hajnali csendet.
– Nem is vacsoráztam! - tiltakozott sértődötten Connie. - Ez a
ruha sohasem volt az én méretem.
– Majd a te méreted lesz! - fenyegetőzött tovább Pamela. -
Esküszöm, bele fogsz fogyni, mielőtt elhagyjuk ezt a szigetet. Én
magam porciózom ki a napi ételadagodat. Ma egy falatot sem
eszel. Megértetted? Helyette felkocogsz a hegytetőre, oda-vissza
tízszer - felemelt karjával, a tegnap még nem ajánlott
magasságba mutatott.
– De Pamela, ez kemény és igazságtalan! - nyafogott
panaszosan a lány.
Elfojtott kuncogás hullámzott végig a csoporton, mert még
mindig csak egy jó heccnek vélték Pamela megjátszott szigorát.
De az asszony gondoskodott róla, hogy arcukra merevedjen a
nevetés.
– Connie! - rivallt rá erélyesen a megszeppent lányra. - Már
eddig is erősen feltartottad a munkánkat. Eredj vissza a
szobádba, öltözz fel! Valami olyasmit vegyél magadra, amibe bele
is férsz. Aztán indulj föl a hegyre! Rajta! Ne mondjam többször.
Connie bizonytalanul megmozdult. Lerángatta magáról a
ruhát, s közben nem mulasztotta el esdeklő pillantásaival
megenyhíteni Pamela kőszívét. Mivel kísérlete sikertelen maradt,
sarkon fordult, és kényszeredetten visszaindult a ház felé.
 3.

Már délután öt felé járt az idő, mire Dina befejezte aznapi

munkáját. A déli órákban felfüggesztett filmezés után a
szobájában dolgozott tovább. Vágott, korrigált, árnyékolt és
színezett, vagyis tökéletesítette a felvételeket. Ezután felfrissítette
magát, nyakába akasztotta a fényképezőgépét, és kilépett a még
mindig tikkasztó hőségbe. A lányok a medence körül unatkoztak,
jeges italokat szopogattak. Dina nem csatlakozott hozzájuk.
Elhagyva a nyaralót, rákanyarodott arra az útra, amelyen
tegnap is járt. A fantáziáját izgatta a magas szirt a lépcsőzetes
teraszaival, áthatolhatatlannak tűnő erdejével. Már rég
megfeledkezett a kora reggeli kis incidensről: Pamela kíméletlen
utasításáról, mellyel Connie napi programját meghatározta. Ezért
igencsak meglepődött, amikor váratlanul megpillantotta a
csapzott, kimerült lányt, egy lapos kövön pihengetve. Kérdésére
Connie azt felelte, hogy már az utolsó fordulónál tart.
Dina őszintén megdöbbent. Érthetetlen volt számára ez a
nagyfokú emberi ostobaság és vak engedelmesség.
– Te tényleg azt hiszed, hogy Pamelát a legcsekélyebb
mértékben is érdekli, hogy hányszor járod meg az utat a ház és a
hegytető között? - kérdezte Connie-tól. - Pamela már rég el is
feledkezett rólad. Ugyan, Connie, ne csacsiskodj! Menj,
zuhanyozz és feküdj le, hisz alig állsz a lábadon - biztatta egy kis
csalásra.
Connie azonban nehézkesen feltápászkodott a kőről, és
folytatta félbehagyott útját.
– Te még nem ismered Pamelát - sóhajtott fel fáradtan. -
Pamela soha, semmiről sem feledkezik meg. Állítom, jobban
tudja, mint én, hogy hányadik fordulónál tartok.
 Dina csatlakozott a lányhoz, akinek csodálta a kitartását, de
nem értette, hogyan képes ennyire komolyan venni a rá kiszabott
büntetést. Hisz a vak is láthatja, mennyire nevetséges az egész.
Pamela agyát elöntötte az indulat, megjátszotta az úristent, aki
büntet. De abban is biztos volt, hogy dühe elpárolgásával kisebb
gondja is nagyobb annál, hogy azt számolgassa, Connie vajon
hányadik fordulónál tart.
A lány hangosan zihált mellette, sípolt a tüdeje, alig vonszolta
magát a hegyi emelkedőn, így csak kevés szó esett közöttük, de ez
a kevés is elegendő volt Dina számára, hogy megértse Connie
félelmének okát. Pamela a saját felségterületén élet-halál urának
tartotta magát. Tőle függött a lányok léte. Keze sokkalta
messzebbre ért, mint azt bárki is sejtette. Amelyik lány ráunt a
zsarnokoskodására, vagy fordítva, amelyik lányt ő rúgta ki, annak
a karrierjének örökre befellegzett. Nem akadt a világon még egy
divatügynökség, amely alkalmazta volna őket.
Jó félóra út vezetett fel a hegytetőre. Ott magasodott előttük a
Pamela által emlegetett vár kőfala. Tövénél keskeny, kitaposott
ösvény húzódott, amely néhány méterrel odébb eltűnt a fák
sűrűjében.
Connie épp csak egy szusszanásnyi időre állt meg, máris
indult tovább.
– Én erre szoktam lefelé menni - tért rá az ösvényre -, így
nem olyan unalmas.
Dina bizonytalanul nézte a háta mögött összecsapódó ágakat.
– Várj, Connie! - szólt a szeme elől eltűnő lány után. - Hadd
nézzek körül egy kicsit.
Connie nem válaszolt, csak a talpa alatt zizegett a sűrű
aljnövényzet. Dina nem ment utána. Állt a kőfal tövénél, és
megigézve bámulta a fák lombja fölött az alkonyodó nap fényétől
narancssárgából sötét mályvaszínűre változó égboltot.
Fényképezett.
A kőfal egyik résén át valóságos csoda tárult a szeme elé.
 A hosszan elnyúló, soktornyú épület keskeny, lőrésszerű
ablakaival, láncos, széles kocsifelhajtójával, valóban egy
középkori várra emlékeztetett. Előtte hatalmas, szépen gondozott
park, mögötte fák. Aztán a fák között, egy ravaszul
természetesnek szánt nyíláson át távol, mélyen felcsillant az
óceán káprázatos színekben pompázó vize. Az ezüstös fehértől a
bordóba váltott vörösig minden szín ragyogott rajta. Percekig
állt, és gyönyörködött a természet eme csodájában, melyben a
természetes szépségen kívül volt valami hátborzongató is... A
vörös sokszínű árnyalata olyan volt, mintha vér ömlött volna el a
víz tükrén. Az évszázadok során megölt emberek vére.
Megborzongott a hasonlattól, és visszazökkent lírikus
merengéséből a nagyon is hétköznapi prózába. Fogalma sem volt,
hogy mennyi időt töltött el bámészkodással, ezért ismét Connie
után kiáltott. A lány már messze járhatott, helyette egy madár
rikkantott a fák sűrűjében, a közelben pedig vad, ijesztő morgás
hallatszott.
– Ki maga, és mit keres itt? - A megszólaló hang mély volt,
férfias, fölöttébb barátságtalan és teljesen váratlan. Dina fel sem
fogta egészen, hogy a férfi hogyan került a háta mögé. A földből
nőtt-e, vagy a kőfalból lépett ki, esetleg a bozótosból bukkant elő?
Kezében megfeszült a póráz, a póráz végén az iménti ijesztő
morgást hallatott dühös eb. Dinában felsejlett a gyanú: nyilván a
kőfalon túli erődítmény zord urával állhat szemtől szembe.
Végignézett rajta, s megállapította, hogy öltözéke nem felel mega
rangjának. Nagyon is mai. Semmi középkori páncél, sisak és
mellvért. Helyette világos, szűk vászonnadrág, amely rátapadt
hosszú combizmaira. Sötét inge szinte testhezálló, feltűrt ujja
szabadon hagyta inas karját. Az anyag megfeszült sűrű, szőrrel
borított mellkasán. Nehéz volt nem belebámulni félig kigombolt
ingének mély kivágásába. Varkocsba kötött sötét haja a
halántékánál már deresedett, a szeme körül is napcserzett
szarkalábak gyülekeztek, de a szeme fiatalosan és főként nagyon
haragosan csillogott.
Dina többnyire uralta a váratlan helyzeteket, értett hozzá,
hogyan teremtsen oldott légkört a legfeszélyezettebb társaságban
is, most mégis értetlenül állt saját zavarával szemben. Joel óta
egyetlenegy férfi sem váltott ki belőle hasonló tetszésingert.
Kénytelen volt lehajtani a fejét, hogy feltűnő zavarával ne
súlyosbítsa a helyzetét.
– Soha életemben nem láttam ilyen gyönyörű panorámát,
mint ami itt tárult a szemem elé. Ebben gyönyörködtem éppen -
felelte félszeg mosollyal a nem éppen kedves kérdésre. Az volt a
szándéka, hogy bemutatkozik, és néhány szóval felvázolja a
szigeten tartózkodása közvetlen okát. és azt, hogy mint vérbeli
fotós nem tud továbbmenni anélkül, hogy ne készítsen a
látványról néhány felvételt.
A férfi újabb marcona kérdése azonban elbátortalanította.
– Nem tanították meg arra, hogy nem illik idegen portákba
kukucskálnia?
– Elnézést - nyelt nagyot a lány, s további mentegetőzés-
félén gondolkozott, de a férfi ebben is meggátolta.
– Hölgyem! Ez itt magánterület! - A hangját vészjóslón
felemelte, míg ujjával a földre mutatott.
Dina elpirult. A durva hang, a figyelmeztetés dacot,
ellenállást váltott ki belőle. Egy szempillantás alatt elröppent a
férfi iránti tetszésingere átcsapott ellenszenvbe.
– Nem hatoltam be a titkos rezidenciájába - csapta fel a fejét.
- Vagy netán a napfényt és az égboltot is a személyes
tulajdonának tekinti?
– Na, tűnjön el innen, de gyorsan! - parancsolta a zord
idegen. A kutyája is szörcsögött, az ínyét mutatta Dinának.
Dinában bennszorult a levegő. Csak tátogott anélkül, hogy
szólni, tiltakozni, vagy védekezni tudott volna. Nem látta be,
mivel szolgált rá erre a durva hangra, erre a
megmagyarázhatatlan udvariatlanságra. Most már csak azért
sem adja fel egykönnyen, ébredt fel benne a dac. Hátrált néhány
métert, visszalépett a kőfal réséhez, és szeme elé illesztette a
fényképezőgépet. Elkattintotta... négyszer, ötször.
A következő pillanatban a kutya - elkapva a csuklóját -
vicsorogva a földre döntötte. Dina tompán felsikoltott.
Félelmében összekoccantak a fogai. Felkészült a halálra, arra,
hogy belemar, szétharapja a torkát ez a fenevad. Dermedten
hasalt, hátán az eb.
– Könyörgöm, hívja már vissza ezt a dögöt! - nyöszörgőit
kétségbeesve a fölé tornyosul férfinak.
– Elég lesz. Lobó! - szólt nyugodtan a férfi. A kutya
kelletlenül lemászott leterített áldozata hátáról, de továbbra is
vicsorgott, míg leült gazdája mellé. Dina megmoccant, de az
újabb támadástól tartva még mindiga földön hasalt. Csak a fejét
emelte a férfi felé.
– Ez tisztességtelen volt - mondta szemrehányóan.
– Viszont hatásos - felelte a férfi nyersen. Szája sarka kissé
félrehúzódott, mintha gúnyolódna, mintha élvezkedne a lány
megalázásában. - Álljon fel nyugodtan. Ha jó kislány lesz, Lobó is
nyugton marad - mondta anélkül, hogy a kezét nyújtotta volna a
lánynak. Rezzenéstelen tekintettel nézte végig, miként
tápászkodik fel, és porolgatja könnyű fehér nadrágját.
– Maga mindig ilyen udvariatlan fogadtatásban részesíti a
látogatóit? - mormogott a fogai közt Dina.
– Téved! Én egyáltalán nem fogadok látogatókat - mondta a
férfi nagyon is közönyösen. A kezét nyújtotta: - Adja ide a gépet!
A lány szeme követte a keze mozdulatát. Nem értette, vagy
nem akarta érteni a szándékát, ezért esze ágában sem volt
teljesíteni a parancsát, így a férfi kénytelen volt cselekedni.
Egyetlen határozott lendülettel leemelte Dina nyakáról a
fényképezőgépet.
 A lány szeme sarkában könnyek gyűltek. A tehetetlen düh
könnyei.
– Maga... maga, egy arrogáns, durva gorilla! Azonnal adja
vissza! Milyen jogon... - rendszertelenül csapkodta haragos
szavait. A fenébe! Hogyan is tetszhetett neki ez a faragatlan
fráter?
A férfi gúnyos grimaszt vágott. Meglazította a kutya pórázát.
A lány a mozdulat hatására jobbnak látta meghátrálni, mert nem
akarta ismét a hátán érezni ezt a dögöt. Tehetetlenül nézte végig,
míg a férfi áttekeri gépében a filmet. Komótos, lassú mozdulattal.
Miután végzett, kiemelte belőle, és az üres gépet visszaadta a
gazdájának.
– Elnézést, ha könyörtelennek tart, de csak következetes
vagyok - villant a férfi jeges tekintete. - Nem szeretem az
engedetlenséget. A magamfajta fickó nehezen lágyul el egy bájos
pofika, és egy vérpezsdítő tekintet láttán. Ha azt mondom: ne
tovább, azt úgy is gondolom.
Dina undorodott a pasas önelégült képétől. Marokra fogta a
fényképezőgépe szíját, és lesújtó pillantással végigmérte.
– Az az érzésem, hogy az iménti megjegyzését nem
kifejezetten bóknak szánta, de én megpróbálom mégis annak
venni.
A férfi hanyagul rándított egyet a vállán.
– Nem szoktam bókolni. Általában azt mondom ki, amit
gondolok. Talán egyszer... majd egy másik alkalommal... máshol,
megdicsérem a szemét. De most tekintsen el ettől!
Dina megbotránkozott a modortalan beszéden. Példátlan
szemtelenség! Mit gondol ez az alak, ki ő? És kicsoda ő maga,
hogy ilyen hangon merészel beszélni vele?! Szó nélkül hátat
fordított, és nekivágott az útnak, annak, amelyen érkezett.
– Nem ajánlom, hogy sokat kószáljon itt a vadonban - érte
utol a férfi barátságtalan hangja. - Veszélyes ez a hely a maga
fajta kislányok számára. Akarja, hogy elkísérjem egy darabon?
 Ez már több volt a soknál. Hogyan merészel még
előzékenynek, udvariasnak mutatkozni? Vagy csak gúnyolódik?
– Kísérgesse csak a kutyáját! - kiáltott hátra a válla fölött.
Rohant lefelé a göröngyös, hepehupás úton.
A kétségbeesés vad ereje űzte. Nem tudta, melyik érzése
kerekedett inkább felül: a dühe, a megalázottsága, a
tehetetlensége, vagy a gyengesége, amiért hagyta magát legyőzni
ettől a vadembertől? Vagy egyszerűen csak szégyellte magát,
mert a találkozásuk pillanatában vonzónak találta?
– Connie nem jöhet le vacsorázni sem? - az aggódó kérdést
az egyik modell tette fel Pamelának. A közönyös válasz viszont
Dinát döbbentette meg legjobban:
– Connie még nincs itthon.
Dina kezéből kiesett a kanál, s csaknem megfulladt a
félrenyelt falattól. Eddig fel sem tűnt neki Connie távolmaradása.
Azt hitte, hogy a szerencsétlen lány azóta már rég az igazak álmát
alussza a szobájában. Úristen! Hogyan lehetséges, hogy Connie
még nem tért haza, hisz jóval őelőtte már visszafordult? Régen
itthon kellene lennie!
Megjelent a szeme előtt a kép. Connie a kőfal melletti
Ösvényen betért a sűrű bozótosba. Ő szólongatta, de nem kapott
választ. Aztán egyszerűen megfeledkezett róla. Nem követte.
Hadakozott azzal a vademberrel és a kutyájával, aztán a már jól
ismert utat választotta. Nem hagyta nyugton a lelkiismerete. Ha
Connie-val történik valami, azért ő is felelős. A szobája ablakából
leste az utat, a sötét erdőt, tépelődött, s nyugtatgatta magát: -
Nyugi, nyugi! Connie jól ismerte az utat, hisz már a tizedik
fordulónál tartott, amikor találkoztak. Mégis! Valami nagyon
nincs rendjén, ha még mindig nincs itthon. Talán elfáradt,
lepihent, s közben elszunyókálhatott, és mire felébredt,
rásötétedett. Eltévedhetett? Vagy csak nem mert nekivágni a
sötétségnek? Megborzadt a gondolattól, hogy Connie valahol egy
fa tövében kucorogva várja, hogy megvirradjon. Fél, reszket és
sír.
Kattant valami az agyában. Valami, ami akkor szokott
kattanni, ha a gyanú felülkerekedik minden józan észérven.
Connie megmagyarázhatatlan távolmaradását ösztönösen
összefüggésbe hozta a saját kalandjával. Igyekezett elkergetni a
fantáziaképeket, de azok makacsul a szeme előtt lebegtek: Connie
megy az erdei úton, s szembetalálkozik a kutyáját sétáltató
férfival, aki meglazítja a pórázt. A kutya ráugrik Connie-ra,
leteperi... Átharapja a torkát... Nem! Ez ostobaság. Őt sem
bántotta az a dög, csak hasalva várta gazdája további parancsát.
Nem megölni, csupán eltávolítani akarta. Connie-t sem marta
meg.
De halálra rémíthette...
Igyekezett felidézni, hogy a férfi milyen irányból tűnt fel, de
akárhogy törte is a fejét, nem tudott rájönni. Egyszerűen a háta
mögött termett. Ki tudja, találkozott-e Connie-val? Merész ötlete
támadt: Mi lenne, ha a marconasága ellenére a segítségéhez
folyamodnának? Neki ismernie kell az erdőt a kanyargós
útvesztőivel együtt.
De egyedül nem mer, és nem akar a szeme elé kerülni.
Föltépte az ajtaját, végigrobogott a folyosón, és bekopogott
Pamelához. A határozott igenre lenyomta a kilincset. Az asszony
egy lenge, elöl nyitott pongyolában állt a szoba közepén, a jelek
szerint zuhanyozáshoz készülődött. Dina megtorpant.
– Bocsánat! - el akarta hagyni a szobát. - Látom, zavarlak.
Talán visszajövök néhány perc múlva.
Pamela azonban szívélyes, barátságos mosollyal beljebb
invitálta:
– Nem zavarsz, Dina, sőt nagyon örülök a látogatásodnak.
Míg Dina leereszkedett a felkínált székre, Pamela térült-
fordult, poharakat helyezett az asztalra, s valahonnan
elővarázsolt egy üveg gint is. Könnyed mozdulatai közben még
jobban szétnyílt rajta a pókháló vékonyságú köpeny. Lassan
lecsúszott a válláról, meléről, csak az asszony karja tartotta.
Aztán azt is leengedte. A finom kelme elegánsan a földre hullott.
Ám mindez a legkevésbé sem zavarta egykori viselőjét. Pamela a
feszélyezettség legcsekélyebb jele nélkül kitöltötte az italt.
– Jót fog tenni mindkettőnknek. Nehéz napunk volt ma -
nyújtotta az egyik poharat meglepett vendégének Dina
zavarodottan forgatta a fejét, igyekezett kitérni Pamela
szemérmetlen pucérságának látványa elől.
– Köszönöm, de inkább nem - tolta félre az italát. - Pamela,
azért zavartam meg az estédet, mert nagyon aggaszt Connie sorsa
- tért rá határozottan jövetele céljára.
– Connie? - Pamela csodálkozva pislogott rá, mint aki
elképzelni sem tudja, mi oka lenne bárkinek is Connie-ról
beszélni, s főleg aggódni miatta. - Mi van Connie-val? - szaladt fel
kérdőn a szemöldöke.
Dina igencsak ostoba képet vághatott, mert Pamela
kedélyesen felkacagott.
– Ja... az aggaszt, hogy még nincs itthon?
– Szerinted ez nem elég ok az aggodalomra? - hőkölt hátra
döbbenten Dina. Ez a nő sohasem fogy ki a meglepetéseiből -
meredt az arcába. Nem csak hogy szeszélyes, de még embertelen
is. Hogyan képes ennyire nyugodt lenni itt a vadon közepén,
amikor az egyik munkatársának nyoma veszett. Akit ráadásul ő
kergetett ki, a nem is kevés veszélyeket tartogató hegyi utakra. -
Tennünk kellene valamit - kockáztatta meg mégis felébreszteni a
felelősségérzetét. - Segítséget kellene kérnünk a felkutatásához.
– Te viccelsz, drágám? - biggyesztette le húsos ajkát a nő, s
közben szorosan Dina mellé állt. Annyira szorosan, hogy a lány
nyakán érezte kemény mellének melegét. - Ne aggódj, szívem! -
búgta a fülébe. - Connie előbb-utóbb hazatalál. Ahogy én
ismerem őt, azóta már édesdeden szunyókál valami pihe-puha
ágyikóban, miután alaposan kihancúrozta magát egy dögös
kannal.
Dina lendületesen talpra ugrott. Részint mert fölöttébb
zavarta Pamela - inge nyakkivágásába becsúszó - tenyere,
másrészről az egyre émelyítőbb rosszindulata. Az igaz, hogy rövid
két nap leforgása alatt Connie két férfival is találkozhatott. Az
egyikkel bizonyosan. És ezzel - bár Pamela társaságában akadt rá
- emlékezete szerint, nem is viselkedett túlzottan visszafogottan.
A másik férfival csak feltételezi a találkozását. Ám a lány
kimerültségére gondolva, nagyon valószínűtlennek tartja, hogy a
pihenésen kívül egyéb óhaja is lett volna á nap végén. Nem is
szólva a morcos, kutyás férfiúról, akiről minden egyebet
könnyebben el tudna képzelni a gyöngéd enyelgésen kívül. De
erről nem kívánt beszélni Pameiával, már csak azért sem, mert
Pamelát teljességgel alkalmatlannak tartotta bármilyen komoly
téma megbeszélésére.
– Mintha arról beszéltél volna, hogy a sziget többnyire
lakatlan - emlékeztette ehelyett az asszonyt.
Pamela gúnyosan felkacagott.
– Többnyire! - emelte fel a mutatóujját. - De, ha csak egy kan
is akad, annak Connie messzi földről megérzi a szagát. Nem
véletlen, hogy nem kívánok férfiakkal dolgozni. A lányaim
egymással versengenének a munkájuk helyett, hogy melyikük
tudja csábosabban riszálni a popóját. A férfiak pedig, mind
disznók. Nem válogatósak, egytől egyig mindet sorra
„lefektetnék”.
Dinát felháborította és megdöbbentette az asszonyból áradó
gyűlölet. Gyűlölte Connie-t, és gyűlölte a férfiakat. Felvillant
szeme előtt a tegnapi kép: Connie nagyon tapintatlanul libben elő
a semmiből, megzavarva Pamela és soknevű férfiismerőse titkos
találkozóját. Ismét kattant agyában valami: - Lehetséges, hogy
nem is Connie kihízott ruhája hozta ki Pamelát a sodrából? A
ruha csak ürügyül szolgált, hogy megalázza, meggyötörje?
Mintha nem is bánná, mi történik vele. Sőt, talán nem is akarja,
hogy előkerüljön! De miért? Ekkora bosszúvágy él benne egy
csekély kis hiba miatt?
És ő még ezzel a gonosz viperával akart beszélni? Tőle várt
segítséget? Émelygéssel, iszonyattal nézett az asszony arcába. De
rögtön el is fordult. Pamela beteges tekintete megrémítette. Ez a
nő nem normális! - hasított belé a felismerés. Az ajtó felé
menekült, mert minél előbb távol akart lenni tőle. Pamela
azonban fürgén útját állta.
– Maradj még, Dina! - Kérte? Parancsolta? - Hagyjuk
Connie-t, beszélgessünk inkább... rólad és rólam. Szeretném,
hajó barátok lennénk.
– Te beteg vagy, Pamela - tolta félre határozottan a lány.
– Beteg? Miért lennék beteg? - Elkapta Dina kezét, és a
mellére vonta. Mozdulata gyors és kivédhetetlen volt.
Dinának felkavarodott a gyomra.
– Nem tetszik, amit teszel, és nem tetszik az „öltözéked!” -
kiáltott rá dühösen. Már a kilincset fogta.
Pamela kuncogva szemügyre vette a meztelenségét.
– Éppen fürdéshez készülődtem. Gyere, fürödjünk együtt.
Megmosnám a hátadat - ajánlotta fel készséges közreműködését.
– Hál’ istennek, nem szorulok segítségre. Főleg a tiédre nem.
- Dina ezeket a szavakat már az ajtón kívül mondta. Hátát a
falnak döntve, zihálva kapkodott levegő után. Szent ég! Hová
került? A világ összes futóbolondja itt randevúzik ezen a
szigeten? Egy őrült vadember, és most ez a hibbant nő?! És mi ez
a rejtély Connie eltűnése körül?
 4.

Reggel Pamela azzal a hírrel fogadta a stáb tagjait, hogy Connie

eltűnését már bejelentette a parti rendőrségnek. Azt azonban
nem mulasztotta el hozzáfűzni, hogy csupán a kedélyek
megnyugtatása végett folyamodott ehhez a lépéshez, mivel az ő
szent meggyőződése, hogy Connie hamarosan itthon lesz. Közlése
senkit sem nyugtatott meg. A munka szinte teljességgel
lehetetlen volt a levegőben vibráló feszültség miatt. A lányok
kapkodtak, mereven mozogtak. Szemükben kísérteties félelem
lapult, Dina is ideges volt, bár Pamela a legcsekélyebb jelét sem
mutatta a neheztelésének. Ugyanolyan természetesen viselkedett,
mint máskor. Rendezkedett, parancsokat osztogatott, bájolgott és
szitkozódott, mert semmi sem ment úgy, ahogy azt ő akarta. És
persze, mert Connie továbbra sem került elő.
Dina jól tudta, hogy esztelenség önmagát okolni Connie
eltűnéséért, mégsem volt egy percnyi nyugta sem. Amint
abbahagyták a munkát, azonnal indult föl a kőfal tövéhez, ahol
szem elől tévesztette a lányt. Ő volt az utolsó, aki látta -
zakatoltak agyában a szavak. Szándékosan kerülte a drámaibb
megfogalmazást: Aki utoljára élve látta... Nem kell mindjárt a
legrosszabbra gondolni! Próbálta elhárítani, vagy legalábbis
lecsökkenteni a felelőtlensége érzetét. Connie csak megsebesült.
Lábát törhette. De már közel a segítség. Meg fogja találni.
A kőfal tövénél könnyűszerrel rátalált a sűrű bozótosba
kanyarodó keskeny ösvényre, amelyen nyoma veszett a lánynak.
Kísértetiesen szép, és szinte érintetlen vadonba vezetett ez az út.
A magasba kígyózó fák törzsén kúszónövények, indák
kapaszkodtak, fonódtak össze. A fák alatt páfrányok, széles levelű
növények lapultak, néhol megkoptak, s csupaszon hagytak
néhány szürke kőtömböt, amelyek repedéseiből fűszálak, apró
színes virágok bújtak elő. Dina talpa alatt zizegett a sok levél.
Megállt, fülelt, majd óvatosan továbbment. Elképzelni sem tudta,
miért választhatta Connie ezt az elhagyatott, vadregényes utat, a
másik - békésebb és nagyobb biztonságot nyújtó - helyett.
Nem sokat kellett gyalogolnia, amikor a fák hirtelen szétválva
kerek, nem nagy ligetecskét zártak közre, melyből több út ágazott
szét a szélrózsa minden irányába. Az egyik kiszélesedve haladt
lefelé. Ez látszott a legrendezettebbnek. Már-már az általa is
ismert, másik úthoz hasonlított. Nyilvánvaló, hogy Connie ezt
választhatta. A többi alig volt útnak nevezhető. Keskeny ösvény,
kitaposott erdei csapás girbegurba vonalkái tűntek el, a ligetet
határoló bozótosba.
Nyomban indult volna lefelé, de ekkor valami felkeltette a
figyelmét. Lehajolt, hogy közelebbről szemlélje meg a nem
egészen friss, de egynaposnál semmivel sem régebbi
állatürüléket, ami származhatott akár kutyától is. Körülötte
eldőlt fű, széttaposott indák, lehullott ágak. Csupa friss sérülések.
Kellő fantáziával: dulakodás nyomai. Tenyere élével puhán
felborzolta az eldőlt leveleket, immáron határozott nyomok,
bizonyítékok után kutatva. A levelek alatt rovarok nyüzsögtek,
élték életüket. Tovasikló tekintete előtt hirtelen megcsillant
valami. Talán csak egy fel nem száradt harmatcsepp? De nemi
Izgatottan, felgyorsult pulzussal csippentette fel két ujja
hegyével, és fektette nyitott tenyerébe, a kis aranykeretbe foglalt
apró gyémántkövet. Azonnal felismerte. Legutóbb Connie
fülében látott ilyet. Ez a felismerés igazolta eddigi gyanúját:
valami iszonyatos dolog történhetett a lánnyal. Tovább kutatott a
levelek között. Odébb rozsdavörös pöttyöket pillantott meg,
többtenyérnyi szélességben szétszóródva. Döbbenten meredt a
foltra. Mi lehet ez? Csak nem... - halkan felsikkantott.
– Segíthetek? Keres valamit?
Dina felkapta a fejét. Tegnapi marcona ismerőse
tornyosodott mellette, ezúttal a kutyája nélkül, de a szeme
éppolyan jeges villámokat lövellt felé, akár előző nap. Páni
félelem kerítette hatalmába. Hogy került megint a közelébe ez a
fickó? Követte? És ha igen, mióta tartja rajta a szemét? Ösztönös
mozdulattal a melle alatt csomóra kötött inge zsebébe rejtette a
fülbevaló darabkáját. Az ajkába harapott úgy, hogy fájjon.
Szüksége volt erre a kis fizikai fájdalomra, hogy legalább egy
röpke pillanatra megfeledkezzék a félelméről. Mert kár is lett
volna tagadnia, nagyon is inába szállt a bátorsága. Ez a pasas
mesteri ügyességgel tud feltűnni a semmiből. Talán maga az
ördög áll előtte? A sziget ördöge... Egy szatír, aki a lombok közt
rejtőzködve csap le a soron következő áldozatára. Tegnap
Connie-ra, ma őrá...
Négykézlábra ereszkedve araszolgatott hátrafelé, majd talpra
szökkenve futni kezdett. Be akarta magát vetni a sűrűbe, de a
férfi gyorsabb volt nála. Vasmarok szorult a karjára, és
visszarántotta, maga felé penderítette.
– Nem válaszolt a kérdésemre! - dörrent rá a megszeppent
lányra.
– Sss... semmit... - csuklott el Dina hangja -, csak
megbotlottam.
Dühös volt magára. Mi ez a gyávaság? Hová lett a
merészsége, vagy ha már merészsége nem is igazán volt soha,
hová süllyesztette el az önérzetét, a csípős, hegyes nyelvét?
Elvégre zsaru volt egykoron... És zsaru volt az apja és a bátyja is.
Csak nem fogja benedvesíteni a bugyiját, mert egy hülye idióta
ijesztgeti? Csak azért is összeszedi magát! Nem fogja megadni
ennek a fickónak az örömöt, hogy berezelve lássa.
– Az más! - a férfi szája szegletére rásuhant a tegnapról is jól
ismert gúnyos mosoly, - Már arra kezdtem gyanakodni, hogy a
sziget szellemét keresi a lába alatt.
– Nem tolerálom a humorát - rántott egyet fogságban tartott
karján a lány. - Remélem, tisztában van vele, hogy milyen
arrogáns, durva és modortalan. Elengedné végre a karom?
 – Nyugi, kislány, nyugi! Mindent a maga idejében.
– Ne szólítson kislánynak! - emelte fel a hangját
rendreutasítón a lány -, és ismételten megkérem, legyen szíves,
vegye le rólam a mancsát!
A férfi nem engedett a felszólításnak, de lazított a szorításán.
Felvonta sűrű szemöldökét, és belefúrta kemény tekintetét a lány
szemébe. Fogai közül karcolva törtek elő a szavai:
– Szögezzünk le valamit! Nem én hívtam ide, de ha már itt
van, tudni akarom, hogy mit keres itt?
– Nem kívánom meggyőzni arról, hogy nekem is lehet
létjogosultságom a nap alatt. Sőt, még azt sem tilthatja meg, hogy
mélyet szippantsak az erdeje ózondús levegőjéből.
– Azt kérdeztem, ki maga? - hangzott a kérdés módosult
változata.
– Személyem leírásával inkább nem untatom, mivel aligha
kelthetném fel vele szíves érdeklődését. Egyben biztos lehet: nem
kémkedem magánélete kulisszatitkai után.
Dina kivívta önmaga elismerését. Mennyivel jobban érzi
máris magát, ha legalább a látszatát adja a bátorságának. És íme:
fogva tartója is mintha lejjebb adta volna néhány fokkal. Sokkal
enyhültebb hangnemben folytatta a társalgást: - Hagyja ezt a
szöveget! Nem vagyok éhes, a vérét sem akarom kiszívni, sőt még
megerőszakolni sem akarom.
– Akkor engedje el a karomat!
– Kössünk egyezséget - ajánlotta -, elengedem, ha nem rohan
el.
– Felborzolja az idegeimet.
– Maga pedig próbára teszi a türelmemet. Tehát? - emelte fel
ismét a hangját felel a kérdéseimre?
– Mire kíváncsi? – adta meg magát mélyet sóhajtva Dina.
– Így mindjárt más - vigyorgott a férfi Dina arcába. - A
kérdésem ugyanaz: ki maga és mit keres itt?
 – Rendben! - bólintott Dina. - A nevem: Dinaele Warner. Los
Angelesből jöttem, és a Trevor Divatügynökség színeiben
reklámfilmet készítek a szigeten. Nos, sikerült kielégítő válasszal
szolgálnom? Mert ha igen, úgy elengedhetné végre a karomat.
– Pamela Harte-nek dolgozik? - kíváncsiskodott tovább a
férfi anélkül, hogy eleget tett volna Dina felszólításának. Még
mindig fogta a karját.
Dina kelletlenül rázta a fejét, mert ebben a pillanatban a
legkevesebb kedve sem volt Pameláról csevegni.
A férfit mintha nem érdekelte volna mindez, szívesen időzött
tovább a témánál.
– Az ágyába is betuszkolta már?
Dina szemei dühös, sértődött szikrákat szórtak. Harciasan
kérte ki magának az aljas feltételezést.
És egyébként is! - Nem gondolja, hegy túl messzire ment a
pimaszkodásaival?
A férfit szórakoztatta ez a harcias kitörés.
– Ha eddig még nem adta be a derekát, óvakodjék, nehogy
megtörténjék. A hölgy elég rámenős e téren.
Dina döbbent pillantása valamivel tovább időzött a férfi
pimasz arcán. Honnan ismeri ez a pasas ilyen jól Pamelát? És
egyáltalán, ismeri?! Mégis kérdezte rögvest. A válasz
meghökkentő volt:
– A hölgyről legalább annyi mendemonda kering, mint
levelek a szélviharban. Egyik-másik még az én fülemig is eljut.
Hogy került a bűvkörébe? Régről ismeri?
– Tulajdonképpen alig ismerem... vagyis, néhány nappal
ezelőttig egyáltalán nem is találkoztam vele. Mr. Trevor
közbenjárásával kaptam meg erre a munkára a szerződést.
Egyébként fotós vagyok. Néhány lapnak dolgoztam eddig.
– Ah! Egyre szebb - mérte végig növekvő érdeklődéssel a
lányt. - Szóval már kezet rázott a nagy Gene Trevorral is. És
megvannak még az ujjai? - A változatosság kedvéért most a
kézfejét vette szemügyre, mintha valóban arra lenne kíváncsi,
hogy mind a tíz ujja a helyén van-e. - Netán a barátnője? -
kérdezte elég tolakodóan.
Dina végképp bepöccent.
– Nem vagyok a barátnője! - kiáltotta dühösen. - De ha így is
lenne, elmondaná végre, mi köze a magánéletemhez?
– Tulajdonképpen semmi - ismerte el a kérdés jogosságát a
férfi. - Ahhoz viszont annál több közöm van, ami itt történik! -
keményítette meg ismét a hangját. - Tehát, kanyarodjunk csak
vissza egy kicsit, és válaszoljon a kérdésemre! Mit keres itt? -
ujjával egyértelműen a lábuk elé bökött - itt, ezen a helyen, ahol
volt szerencsénk találkozni.
– No, álljunk csak meg egy szóra! - tiltakozott a terror ellen
Dina. Időt akart nyerni. Sehogyan sem tetszett neki ez az ember.
Egyre kevésbé tetszett, hogy annyi mindent tud olyan dolgokról,
amiről nem lenne indokolt tudnia. Ezek után legszívesebben Ő
tenne fel kérdéseket neki.
– Ez így sehogy sincs jól - mondta. - Kérdezett, én
válaszoltam. Sőt, még sokkal többet is mondtam, mint kellett
volna. Maga viszont nem tartotta be a megállapodásunkat.
Továbbra is szorongatja a karomat. Ez így éppen olyan, akár egy
kihallgatás. Egyoldalú.
– Ha készségesebb lenne a válaszadással, a beszélgetésünk
kevésbé lenne kihallgatás jellegű.
– Beszélgetésünk? - vágott egy lefitymáló, gúnyos fintort a
lány. - Különös elképzelései vannak a beszélgetés fogalma felől.
Ahhoz, hogy beszélgessünk, nekem is tudnom kellene, hogy
miként szólítsam.
– Nem hinném, hogy sok alkalma adódik a megszólításomra.
De ha ragaszkodik hozzá... Mit szólna a Ralfhoz? Tetszik?
Dina inkább nem nyilvánította ki a véleményét a
bemutatkozás eme furcsa módja felől. Tudomásul vette a Ralf
nevet. Minden vezetéknév nélkül. De abba még mindig nem
tudott belenyugodni, hogy Ralf tovább szorongatja a karját.
Gyanította, hogy mindvégig a fogságában marad, míg nem
sikerül valami frappáns válasszal kielégíteni a kíváncsiságát.
– Mint említettem, civilben fotós vagyok - kezdett bele a
meséjébe, mert az itt-tartózkodása valódi okát továbbra sem
akarta elárulni -, s mint ilyen, felderítem a terepet, szép és
érdekes felvételek lehetőségei után kutatva. Ugyanis tervbe
vettem, hogy a közeljövőben új tárlattal lepem meg a
rajongóimat. - Öröm rebbent a szemében. A pasas bevette. Máris
lazított a szorításán, illetve nem is annyira lazított, mint lejjebb
csúsztatta a kezét a felső karjáról, le a csuklójára... Azt viszont
továbbra is fogta.
– Hát, ha így állnak a dolgok, engedje meg, hogy én mutassak
magának olyan helyet, ahol valóban érdemes fényképeket
készítenie. Jöjjön, sétáljunk egyet!
Dina rémülten tapasztalta, hogy Ralf határozottan, sőt
erőszakosan cibálja maga mellett. El, minél távolabb attól a
helytől, ahol álltak, ahol Connie fülbevalójának maradványait, és
azokat a - vérhez hasonlítható - furcsa foltokat látta. Sőt, éppen
ellenkező irányba, mint amerre a letaposott aljnövényzetből
Connie továbbhaladásának irányát sejtette. Egyre erősödött a
gyanúja: Ralf sokkal többet tudna mesélni az igazságról, mint
bárki más.
Nem is értette, miért engedelmeskedik neki, miért követi
abba az áthatolhatatlanul sűrű bozótosba. Lopott pillantásokat
vetett a férfi arcára. Nem látott rajta kegyetlenségre utaló jelet,
csak határozottságot, férfias erőt. Olyannak látta, aki tudja, mit
miért tesz.
Néhány percig némán haladtak. Ralf félrelökdöste, az
arcukba csapódó ágakat. Látszott rajta, hogy jól ismeri a terepet.
Átsegítette Dinát a futónövények indái és a lábuk alatt váratlanul
felbukkanó kövek között. A lánynak sem ereje, sem akarata nem
volt az ellenszegüléshez. Két erő viaskodott benne, s ezeknek a
harcát figyelte. A gyenge, a sebezhető énje azzal nyugtatgatta,
hogy a látszat ellenére Ralf nem is olyan félelmetes vadember,
mint akinek mutatja magát. Megbízhat benne. Ha bántani
akarná, megtehetné itt helyben is. Ördögi vonzerő árad belőle,
ami nem is olyan kellemetlen. A keze is egész jól érzi magát a
kezében. A józanabbik énje szintén felsorakoztatta az érveit:
minden Ralf ellen szól. Ne higgy neki! - sivalkodott benn egy
kétségbeesett hang. Ki akarja tépni kezét a férfi ujjainak
fogságából, ugyanakkor hűséges kutya módjára kullog mellette
egyre beljebb a sűrűbe, ki tudja hová? Már abban sem volt biztos,
hogy egyáltalán rálelnek valami, fényképezésre érdemes
látványosságra. Csak indák, páfrányok, fák és kövek a talpuk
alatt.
A férfi mintha megérezte volna a lány felemás hangulatát,
időnként rávillantotta egészséges fogsorát. A szeme is bátorítóan
nevetett rá.
– A sűrűben apró kis manócskák lapulnak ám, de ne féljen,
amíg engem lát. Ismerem a varázsigét, amivel távol tarthatjuk
őket. Meg aztán egyébként sem bántanak. Nagyon jópofa kis
jószágok.
– Nagyszerű! - Dina gúnyos fintorral jutalmazta a férfi
humorát. - Legalább valami jópofával is találkozom ezen az
istenverte szigeten. Mondja, hogy lehet itt élni egyáltalán?
– Egész jól - felelte könnyedén Ralf. - Nincs zajártalom, nincs
légszennyezés. Persze, magának nem lenne túl szórakoztató
élmény hosszabb időre itt felejtenie magát. Apropó! Erről jut
eszembe - váltott gyorsan témát előhívtam tegnap az elkobzott
filmtekercsét. Hát... - lehet, hogy mint filmes megállja a helyét,
de mint fotós, elég pancser munkát végzett. Akad néhány jó
felvétel is, de amit ott a vár tövénél készített, az jócskán hagy még
kívánnivalót maga után. Ha tárlatot kíván rendezni, akkor
ügyeljen jobban a fényre és a felvétel szögére.
 Dina jobbnak látta nem reagálni az elmarasztaló kritikára,
mert ha ezt tette volna, kénytelen lett volna a fejéhez vágni ennek
a felfújt hólyagnak azt a könyörtelen igazságot, hogy pontosan ő
gátolta mega szép, és gondosan kivitelezett munkában. Ez pedig-
tartott tőle - csak újabb esztelen szócsépléshez vezetett volna.
Inkább visszakanyarodott az őt jobban érdeklő témához.
Könnyedséget akart belevinni a kérdésébe.
– Szóval, hogy képes hosszú távon itt élni egy civilizált
ember? Mi elfoglaltságot találhat magának egy középkori vár ura
ezen a Robinson-szigeten?
– Ó, számtalan lehetőség kínálkozik az unalom elűzésére.
Lovagi tornák, bálok, vadászatok... tudja, hogy van ez a mi
köreinkben.
Ismét eluralkodott rajta a félelem. Nyomasztotta a véget nem
érő dzsungel, a csend. Aztán hirtelen világosodni kezdett az erdő,
s fokozatosan ráébredt, hogy valami egészen új hangot kezd
hallani. Ez valami tompa dübörgés volt, ami egyre erősödött.
Még néhány lépés, és ott álltak a szikrázó napsütésben, szemközt
a magas sziklából zúgva, erős zubogással aláhulló folyó előtt.
Dina megtorpant, tágra kerekedett szemmel, csodálkozástól
nyitva felejtett szájjal bámulta a természet eme valóban
megörökítésre érdemes csodáját.
A látvány feledtette vele eddigi élete minden veszteségét.
Elvesztett családját, rég elsiratott szerelmét, Connie-t, a félelmét.
Ebben a pillanatban nem létezett fájdalom, bánat. Csak öröm: a
szív újjáébredése. Üzenetet hordozott magában ez a fenséges
látvány. Tanácsot továbbított: Szeresd a múltad, de ne temetkezz
el benne, élj a jelenben, de már fordulj a jövőd felé. Csodálatos,
erőt nyújtó új szerelmeket, örömöket fakasztó üzenetet. És
mindezzel Ralf ajándékozta meg. Aki ekkora örömöt tud
nyújtani, az nem lehet gonosz ember.
– Ez tényleg csodálatos. Köszönöm - szólalt meg nagy sokára.
Hangja elérzékenyülten remegett.
 A férfi mind ez ideig szótlanul állt Dina mellett, s míg az
lélegzetvisszafojtva gyönyörködött a kilátásban, addig az ő
figyelmét a lány félig nyitott ingének belátása ragadta meg. Soha
szebb domborzatot nem kívánt látni, mint ami ez óvatlan
mozdulatban elé tárult. De mindez csak egy pillanatig tartott.
Mire a lány felé fordult, hogy elragadtatását szavakba öntse,
addigra már az arcát nézte. Mit nézte! Bámulta... és arra a
megállapításra jutott, hogy órákig képes lenne rajta tartani a
szemét. De nem tehette. A kettejük kapcsolata ezt nem teszi
lehetővé. Mire megszólalt, hangja már kimért és tárgyilagosan
tényekre hagyatkozó volt. Talán egy cseppet sem udvarias.
– Örülök, ha sikerült a kedvében járnom. Ez a jelenség
klasszikus példája annak, amikor sok kis patak találkozásából
zúgó vízesés lesz. Ez a vízesés a sziget dobogó szíve.
– Hol fakadnak a patakok? - érdeklődött Dina.
– Itt is, ott is. A sziklák hasadékaiból törnek elő. A
legnagyobb ága a sziget túlsó feléről tör utat magának. De eszébe
ne jusson oda is elmenni - figyelmeztette szigorú arckifejezéssel.
– Miért, ott laknak a manócskák? - komolytalankodott a
lány, mert még mindig a kellemes kirándulás hatása alatt állt.
– Még annál is rosszabbak! - A férfi hangja már jeges volt, a
szeme pedig fenyegető. - Régi kőfejtők, járhatatlan utak, mély
szakadékok, égre törő meredek sziklák. Egyszóval maga a halál
leselkedik ott a betolakodókra. Úgyhogy érje be ezzel. Ha kedve
szottyan a fényképezéshez, ide eljöhet, persze csak velem.
Dina elmosolyodott.
– Gyakran jár ide? - kérdezte, még mindig a vízesésen tartva
a szemét.
– Nem túl gyakran - vonta fel a vállát Ralf -, csak ha el akarok
kápráztatni egy ifjú fotóművésznőt. De ilyen alkalom az életben
csak ritkán adódik, ezért inkább akkor tévedek erre. ha tökéletes
nyugalomra vágyom. Ez a hely az egyetlen, amely megnyugtat.
Ahol levezethetem a frusztrációmat.
 Dina szeme villant egyet. Szertefoszlott a varázs. Ralf ismét a
régi színeiben pompázik előtte: modortalan tuskó.
– Megmutatná az utat visszafelé? - fordult körbe-körbe,
abban reménykedve, hogy létezik egyszerűbb és rövidebb út is,
mint amerre jöttek. Ugyanis nem sok mersze lenne még egyszer
visszabújni a bozótosba ezzel a vademberrel.
Ralf meghajtotta magát előtte:
– Nem is sejti, milyen közel vagyunk a szálláshelyétől. Alig
tíz perc, és otthon lesz.
Kezét nyújtotta Dinának, hogy lesegítse a szikláról. Amikor
kezébe vette a lány nyirkos tenyerét, felnevetett.
– Csak nem ideges? Netán fél tőlem? - kérdezte.
Dina szóra sem méltatta, csak nagyokat, kínosakat nyelt.
– Ígérem nem eszem meg - felelte a férfi, a lány tenyerét
tanulmányozva. - Szép hosszú életvonala van - húzta végig az
ujját a tenyerén. - Sőt mi több! A szerelem vonala is erőteljes. Ez
azt jelenti, hogy szenvedélyes szerelemben él. Vagy ha még nem,
hát fog élni. Sok gyereke is lesz.
Dina elrántotta a kezét.
– Ne bohóckodjon! - utasította a férfit.
– Nem bohóckodtam - felelte színlelt sértődöttséggel Ralf. -
Ha az megnyugtatja, elárulom, hogy tudok jósolni kávézaccból,
teafából, de még ebből a fűszálból is. - Leszakított egy hosszú
vadkalászt. Úgy tett, mintha elmélyedne a jövendőlátásban, majd
megszólalt:
– Ebből a fűszálból azt olvasom ki, hogy legközelebb törleszti
a velem szembeni adósságát.
Dina gyanakodva, értetlenül lesett az arcára.
– Nem értem, miről beszél - mondta.
– Dehogyisnem. Sokkal okosabb annál, minthogy ne értene
meg, Dina. Nézze, én megmutattam magának a sziget dobogó
szívét, de maga még mindig nem válaszolt a kérdésemre. .
 Dinának felcsúszott a torkába a szíve. Ott kalimpált, majd
megfojtotta. Kezdte sejteni, hogy alulértékelte az ellenfelét.
Kelepcébe esett.
– De hisz elmondtam - válaszolt csendes kétségbeeséssel.
– Hát igen, mondott valamit - felelte nyeglén a férfi -,
csakhogy azt mindketten tudjuk, hogy hazudott. Kitalált egy
könnyed kis mesét, és elvárta tőlem, hogy én el is higgyem azt.
 5.

Egy atomriadó sem okozhatott volna nagyobb ká-oszt, mint

amekkora zűrzavar fogadta Dinát, amikor romantikus
kirándulásából visszatért a Trevor-nyaralóba. A ház valamennyi
lakója a teraszon sikoltozott, jajveszékelt, vagy éppen ordítozott,
mint ahogy az Pamelától elvárható volt minden szokatlan
helyzetben.
– Megmondtam! Előre figyelmeztettem mindenkit, hogy nem
kéjutazásra jöttünk erre az istenverte szigetre, hogy mindenki
tartsa távol magát a szikláktól és a parttól. De nem! Mintha
süketek és hülyék vennének körül. Egyik fülükön be, a másikon
ki. Most aztán nyakamon a baj.
Dina lassan, óvatosan lépegetett, rosszat sejtve, gyanakodva
nézegette a jelenlévőket. Amélia, Hanna és Samantha
hisztérikusan zokogtak, a másik két lány csendesen sírdogált. A
konyhai személyzet ide-oda rohangált, a két kellékes Pamelát
pátyolgatta, a sminkmester a fővilágosítóval a terasz korlátjánál
állt, és némán meredtek a medence vizére.
A teraszon kialakult káosz leginkább egy rosszul rendezett
színpadi jelenethez hasonlított, ahol min-den résztvevő a maga
szerepét alakítja anélkül, hogy összhangot teremtene a többi
szereplő játékával.
– Mi történt? - Dina a két leghiggadtabb résztvevőhöz intézte
aggodalmaskodó kérdését. A sminkmesternő két kézzel kapott a
lány keze után, görcsösen szorongatta, miközben ő is rázendített
a sírásra. A fővilágosító hangja is remegett a visszafojtott
könnyektől, amikor akadozva tájékoztatta Dinár a tragédiáról.
– Megtaláltuk Connie-t - szünetet tartott, mert elcsuklott a
hangja. - A... a parti őrség talált rá... cápa... Szóval alig maradt
szegényből valami...'
 Dina arcából kifutott a vér.
– Jézusom! - jajdult bele a szája elé kapott tenyerébe.
Egyelőre több nem telt az erejéből. Kék szeme megtelt
könnyekkel, kételkedéssel... döbbenettel... és néhány
másodperccel később halvány remény táplálta tiltakozással. A
fejét rázta: Nem! Ez lehetetlen! Ez csak, valami tévedés lehet.
Connie meg sem közelítette a partot. Szegény, egész nap ott
bóklászott a hegyen. A kőfal tövénél tűnt el a szemem elő. A józan
ész elvetette ezt a képtelenséget, ám a fővilágosítónő további
szavai igazolták a tényeket:
– A fél arca épségben maradt. A hajáról és a fülbevalójáról
azonosították. Pamelát az imént hozta haza a parti őrség
terepjárója, ő is látta Connie-t... illetve, ami megmaradt belőle.
Míg Dina ösztönösen megtapogatta a zsebébe rejtett kis
fülbevaló darabkáját, a part felé zötykölődő terepjáró dzsipre
gondolt, amit alig néhány perccel az után pillantott meg, hogy -
Ralf megmutatva neki az utat - bevetette magát a hegytető felé
vezető sűrűbe.
Akkor csodálkozott is a szokatlan látványon, mivel, itt
tartózkodásuk néhány napja alatt egyetlen járművel sem
találkozott. Most már érti, mit keresett ez a dzsip erre. Szörnyű!
Connie halálhírét hozta el.
Dina sápadtan rogyott le e legközelebb álló székre. Sok
mindenre felkészült, de erre az iszonyatos hírre nem. Ezt
egyszerűen nem tudja megemészteni. Hogy kerülhetett Connie az
óceán vizébe? Miféle szeszély téríthette el eredeti útvonalától? És
mikor történt vele ez a szörnyűség. Számtalan kérdés, melyre
nem talált ésszerű magyarázatot. Megjelent szeme előtt a kis
ligetecske letarolt aljnövényzete, ahol rálelt Connie
fülbevalójának darabjára. Azok a rozsdafoltos pöttyök... Sehogy
sem tudta összeilleszteni a tragédia szétszórt darabkáit. Nem
talált összefüggést az általa látott helyszín, és a tőle többórányi
járásra, a mélyen elterülő óceán partja között...
 Logika után kutató tompultságából éles sikoltás rázta fel.
Megmozdult az iménti színpadkép, új fordulatot vett a jelenet.
Amélia eszelős őrjöngéssel rontott Pamelára, aki a nem várt
támadás következtében egyensúlyát vesztve, elterült a kövön.
– Te ölted meg! - rikácsolta Amélia, míg rávetve magát a
fekvő asszonyra, ököllel püfölte az arcát, mellét, ott, ahol érte. -
Valamennyiünket cápával fenyegettél, ha kihízzuk a ruháinkat...
Gyilkos vagy!
A teraszon elszabadult a pokol. Amélia példáját követve,
valamennyi lány Pamelát okolta társuk haláláért. Vádolták,
rúgták, ütötték az embergúla alatt segítségért sikoltozó asszonyt.
A konyhai személyzet bemenekült a házba. Ha Dina, és a műszaki
segédek nem vetik közbe magukat, a feldühödött lányok előbb-
utóbb agyonverték volna Pamelát.
Dinának legalább alkalma nyílt - rövid rendőri pályafutása
alatt szerzett - cselgáncs tudományát hasznosítani. Szakszerű
mozdulatokkal szerelte le a feldühödött, eszüket vesztett
amazonokat, és szabadította ki alóluk az akkorra már igencsak
megviselt asszonyt. Műszaki kolléganői pedig csendesítő
szavakkal csitították a lányok haragját.
Pamela nem volt se eleven, se holt. Nem ájult ugyan el, de
többször is úgy kifordult a szeme, mintha ki akarna esni a
helyéből. Dina pofozgatta, élesztgette, bár ő is nagyon haragudott
rá. Ha Pamela nem bünteti olyan kegyetlenül, Connie ma is
élne...
– Őrültek! Egytől egyig mind őrült - nyöszörgött a fejét
dobálva az asszony. Szabálytalanul kapkodott levegő után. Némi
segítséggel feltápászkodott, és elvonszolta magát a támadóitól
tisztes távolságban lévő pádig. Ott, miután már elég biztonságban
érezte magát, lassan megnyugodott. Visszanyerte szabályos
légzését, önuralmát... és fölényességét.
– Ki vagytok rúgva! - sziszegte a fogai között, a haját
rendezgetve. - Mehettek valamennyien az utcára strichelni, mert
nem lesz olyan ember, aki nektek még egyszer tisztességes
munkát adjon.
– Hallgass, Pamela! Hallgass! - Dina erélyesen megrázta az
asszony vállát. - Ne szítsd még jobban az elkeseredésüket. A
legkevesebb, amit megérdemeltél az ostoba szeszélyeidért, az a
lányok dühös támadása volt.
– Te mersz engem kioktatni, hogy mit és mivel érdemeltem
ki? - Pamela már Dina ellen fordult a dühével.
– Talán engem is az utcára akarsz küldeni, strichelni? -
kérdezett vissza a lány. - Nem olyan nagy a te hatalmad, mint
ahogy azt képzeled. Jobban tennéd, ha inkább azon fáradoznál,
hogy kiengeszteld a lányokat. Mert ne feledd, hogy még elég sok
meghurcoltatásban lehet részed, ha a rendőrségi kihallgatáson
ellened vallanak.
Egész éjjel ébren volt. Az éjszaka első felében feküdt, és a
mennyezet egy pontját bámulta a sötétben, feje alatt égett a
párnája, melege volt, s közben vacogott. Később felült, ledobta
magáról a takaróját, és felhúzott térdeire hajtva a fej ét tovább
folytatta a tépelődéseit. Agyában értelmetlen összevisszaságban
kavarogtak a képek, a kérdések. Miért, és hogyan?
E körül a két kérdés körül csoportosultak a gondolatai.
Zaklatott agyából aprócska csápok bújtak elő, a lány rejtélyes
halála körül tapogatózva. Valamiféle összefüggést keresett utolsó
útja, és a sziget felett lebegő titokzatosság között. Mert ez a
titokzatosság szinte tapintható. Itt lebeg a feje felett. Nem érti, mi
ez, nem is talál rá magyarázatot, de érzi a létezését. Ralf, a
kutyájával, vagy a kutyája nélkül. Mindig mindenhol ott van,
mintha ezer szeme és megannyi lába lenne. És Pamela...
Egyáltalán nem tetszik neki ez az asszony. Nem csak a már eddig
is ismert szeszélyes kilengései, őrület felé hajló perverzitása
miatt. Lehet, hogy ostobaság, de az ösztönei valahogy azt
sugalmazzák, hogy a titok kulcsa az ő kezében van, vagy
legalábbis közel áll hozzá.
 Megpróbált rendet teremteni a fejében, de minél tovább
fáradozott ezen, annál nagyobb lett benne a káosz. Connie arca
gomolygó ködbe veszett, helyette a lányokat látta, hisztérikus
sírásukat hallotta. Pamela átváltozott Ralffá, Ralf felvette Joel
arcát, Joel pedig Pamela titokzatos beszélgető partnerének
hangján szólt hozzá. Egy idő után azonban azon kapta rajta
magát, hogy görcsös igyekezettel akarja felidézni annak a nem
látott férfinak a hangját, de nem tudta. Nem emlékezett rá, nem
is csoda, hisz nem figyelt rájuk, nem is érdekelte, miről
beszélnek. Kizárólag azzal volt elfoglalva, hogy elrejtse magát a
szemük elől. Meg aztán, nem is igen hallott egyebet
hümmögésnél, dühös felfortyanásnál, vagy a változó irányú
széljárás miatt ide-oda lebbenő szófoszlányoknál.
Átvirrasztott órái alatt érlelődött benne az elhatározás, hogy ő
maga néz a sok rejtély után. Talán csak a puszta kíváncsiság
táplálta a bátorságát, hogy ebbe a vakmerő vállalkozásba vágjon,
de az is lehet, hogy a mélyen benne szunyandó zsaruvér kelt
életre benne. Bár az sem kizárt, hogy a félelem elől menekülve
vállalta volna inkább a sivár bizonyosságot a bizonytalanság
helyett.
Már pirkadat előtt a kőfal alatti kis ligeten tapogatta a letarolt
növényzetet. Aztán félretolva az arcába csapódó ágakat, elindult
azon a keskeny kis csapáson, amerre a nyomok vezettek. Nagyon
óvatosan lépegetett, ügyelve, hogy ne keltsen zajt, és ne érje
váratlanul, ha felbukkan valaki a közelében. Valaki? Ki más
jöhetne számításba a „valaki” címszó alatt, mint Ralf? Néhány
lépés után szinte csalódottá vált, mert senki sem állta útját, és
nem hallotta a durva, nyers férfihangot sem.
Az emberi ostobaság íratlan törvénye: ha nem akarunk
valamire, vagy valakire gondolni, folyton csak az jár az
eszünkben. De az is igaz, hogy amint koncentrálni akarunk egy
fontos dologra, ezer más rajzik elő fejünkben helyette. Dina
szándékosan csak az önként vállalt feladatára akart gondolni, de
Connie nyomait követve az utat hasonlítgatta az előző napon
megtett, másik irányú úthoz, amelyen Ralf a vízeséshez vezette. A
sziget dobogó szíve. Milyen szépnek és romantikusnak hangzott
ez a kijelentés a szájából... és igaznak! A látvány önmagáért
beszélt. Lenyűgöző volt. Nagy kár, hogy Ralf józan
tárgyilagosságával lerombolta az illúzióit. „Hazudik” - vágta a
fejéhez, ami igaz. Modortalan, durva vadember - dunnyogott az
orra alatt. Lehetetlen alak! Miért foglalkozik annyit vele? És
éppen most, amikor nincs ideje értelmetlen haszontalanságokra
fecsérelni az energiáját. Elég egy eltévelyedő gondolat, és máris
elveszíti a nyomokat.
Az út valóban ugyanolyan köves, itt-ott áthatolhatatlan, sűrű
indákkal beszőtt volt, mint a tegnapi, ellenkező irányba vezető.
Letört ágak, rozsdapöttyös levelek jelezték Connie feltételezett
haladásának irányát. Egyértelmű. Connie megsebesült... vérzett...
Épp ezért elképzelhetetlen, hogy fürödni támadt volna kedve.
Hirtelen azt vette észre, hogy eltűntek a nyomok, vagy ha ott
voltak is, teljesen kivehetetlenné váltak. Dina ismét félni kezdett.
Már bánta vakmerő vállalkozását, s csak azért nem fordult vissza,
mert az előtte lévő távolságot már rövidebbnek remélte, mint
amit a háta mögött hagyott. Mire kivergődte magát a sűrű
cserjésből, már felkelt a nap. Elsötétítette a hegyeket, és aranyló
fénnyel világította meg a sziklás tető alatt mélyen elterülő
hatalmas víztükröt. Dina megállt, kifújta magát, s közben
önkéntelenül összehasonlította a szeme elé táruló panorámát a
tegnap látottal. Persze, hogy Ralf személyét is látta. Már megint!
Dühösen félretolta a férfi, szeme elé tolakodó alakját, és a
hatalmas, égre törő sziklákat nézte. A hasadékokból apró
erecskékben csordogált elő a föld nedve... Úgy, ahogy azt Ralf
mondta: „A sziget túlsó feléről verekszi át magát a vízesés legfőbb
ága”. Csodálatos! Ott lenn a mélyben pedig mormog az óceán.
Fehér tarajok rohannak a part felé, fehér testű sirályok repdesnek
fölötte. Csend és nyugalom.
 Óvatosan lépkedett tovább. A marcona sziklákat látva, már
bizonyosra vette a tévedését. Biztos, hogy Connie nem járt erre.
Vagy, ha el is jutott idáig, nem erről a helyről ereszkedett le a
parthoz. A függőleges - helyenként mélyen kivájt — sziklafalakról
nem vezetett út sehová. Se le-, se fölfelé. Keskeny párkány futott
rajta körbe, olyan, mint egy mesterségesen ráépített erkély,
ahonnan rá lehetett látni az óceánra. Felváltva nézte a mögötte
égbe szökő kopár kőtömböket, és alatta a vizet. Távol, ahol az
égbolt a víztükörrel összehajolt, váratlanul feltűnt egy aprócska
pont. Dina megállt, a szemét meresztgetve próbálta
megállapítani, hogy mi lehet az. Egy leszakadt sziklatömb, vagy
valami más? A folt közeledett, nagyobbodott. Néhány perc múlva
már kivehetővé vált egy hajó körvonala. A hajó egyenesen a sziget
felé tartott, mégpedig a szigetnek ehhez a víz felől
megközelíthetetlennek ítélt parttalan szakaszához.
Dinában felülkerekedett a kíváncsiság, és félretolta az
elővigyázatosságát. Egészen a kőterasz széléhez merészkedett,
amely körívesen kanyarodva, hosszan szegélyezte a hegyet.
Karját a szeme elé tartva, hogy jobban lásson, elindult a teraszon.
Nagyon érdekelte, hol fog kikötni a hajó, vagy mikor fog irányt
változtatva továbbsiklani.
A hajó megállt. Még kint, a nyílt vize. Több könnyű csónak
rugaszkodott el az oldalától, és ezek szélsebesen száguldoztak a
sziget felé. Aztán, mintha elnyelte volna őket a víz, eltűntek Dina
szeme elől.
A lány rohant tovább. A kanyarhoz érve ismét megpillantotta
a csónakokat, melyek addigra már mélyen becsúsztak a hegy - víz
felé tátogó - szájába. Barlang!
Mintha egy erős ütés érte volna. Továbbrohant, hogy többet,
még többet lásson. Aztán hirtelen megtorpant.
– Ó! - kerekedett el a szája, és a szeme is a döbbenetes
látványtól.
 A csónakokból zsákokat, ládákat emeltek le. Legalább száz
ember szorgoskodott a rakodásnál. Fekete ruhás, fegyveres őrök
vigyáztak a rendre. - Szentséges ég! - suttogta elhűlve Dina. - Mi
ez itt? Fegyenctelep? De hisz itt egy egész városnyi ember él és
mozog! Hol vannak és mit csinálnak ezek az emberek, amikor
éppen nem rakodnak? És miféle szállítmány ez, amire fegyveres
őrök vigyáznak?
Emberi hangot és cigarettafüstöt sodort felé a megélénkülő
szellő. Az utolsó pillanatban fedezte fel Dina az alig húsz méterre
sétálgató két fegyverest, akik gyanútlanul közeledtek felé. Fürgén
hátrált, és becsúszott egy mélyedésbe. Lélegzetvisszafojtva lapult,
valósággal beleolvadt a kőbe. Rémült szíve idegesen dagasztotta a
torkát. Várt, hallgatózott, és figyelt. A hangok elhaltak, néma,
feszült csend ült a sziklák között. Csak a halántékán dübörgött
hangosan az ér. Aztán oldalról ismét mozgást hallott, ezúttal a
másik irányból. Dina óvatosan farolgatott a szikla tövénél. Két
mozgó árny közeledett felé. Még beljebb csúszott a mélyedésbe. A
két árny már alakot öltött. Látta őket. Ezek is fekete ruhát
viseltek. Az egyik magas, tagbaszakadt, nagydarab férfi volt,
vállára vetett automatával. De a másik alacsony... Csaknem
felsikoltott. Az a másik: az nő... Messzire voltak tőle, de
megismerte. Nem lehet tévedés, felismerte... A legsötétebb
éjszakában is ráismert volna... Pamela?! Vagy mégsem? Teljesen
meghibbant! Már mindenhol és mindenben csak rémeket lát.
Megrázta a fejét, hogy elűzze lidérces látomását. Felnézett a
feje fölé, ahol a sziklafalak mindkét irányból annyira behajoltak,
hogy már-már össze is záródtak. A kék égből alig látszott több
egy keskeny kis csíknál. Még két lépést csusszant beljebb. A
rémület újabb hulláma söpört végig rajta. Közvetlenül a lába előtt
egy sötét, nyirkos mélység tátongott. Ha csak egyetlen lépéssel is
tovább lép, menthetetlenül belezuhan. Hátát a kőfalnak feszítve,
óvatosan belenézett. Semmi... csak a sötétség. Vagy mégsem
egészen. Olyan magasan húzódzkodott rá a sziklára, amilyen
magasan és feszesen csak tudott, aztán lassan ismét
előredöntötte a fejét. Igen, most már jobban látta. Ott lenn a
mélyben fénylett a sötétség. Víz van ott. Tehát egy mély kút
peremén áll. De az is lehet, hogy a víz ott lenn maga az óceán
beszivárgása, vagy egy folyó eredete.
Ismét csak eszébe jutottak Ralf figyelmeztető szavai: „Eszébe
ne jusson átmenni a sziget túlsó felére, mert ott maga az ördög
lakik. A halál leselkedik a betolakodókra”.
Már semmi egyébre nem vágyott, mint kiszabadulni innen,
elmenekülni a pokol pereméről, ahol nem kell álmodnia sem,
hogy lidérces álmok gyötörjék. íme a bizonyíték: A legvadabb
álmokat látja, pedig ébren van.
Rogyadozó lábakkal vonszolta ki magát a sziklahasadékból.
Bizony, hogy nem neki való ez a detektívesdi. Nem véletlenül
fordított hátat évekkel korábban rendőri pályafutásának.
Az őrök továbbálltak. Csend és nyugalom vette körül.
Futásnak eredt, szorosan a fal tövénél, követve a kőterasz
kanyargó ívét. Néha megállt, hogy kifújja magát, és hogy
óvatosan körülnézzen, nem követik-e. Zergék ugráltak fenn a
magas szirteken, egyébként életnek semmi nyoma sem látszott
vagy hallatszott.
Alig húsz méter, és eléri a bozótost. Úgy érezte, soha nem jut
el a biztonságot nyújtó védelemig. Már nem bírja. Nem kap
levegőt... a szíve megfojtja... kiesik alóla a lába. Már csak tíz
méter... öt... kettő...
A lövés korbácsként hasított bele a nehéz, forró levegőbe.
Dina félig ájultan esett be a sűrű cserjék, indák, páfrányok
nyújtotta menedékbe. Ott lerogyott, patakokban hullottak a
könnyei, összekeveredtek a verejtékével. Kézfejével törölgette
magát, s csak mikor ránézett a kezére, akkor fedezte fel, hogy az
sötétvörös a horzsolásoktól és több sebből is vérzik. A körme
helyén véres csonkok. Nyilván akkor tört le, mikor a szikla falára
igyekezett felhúzni magát. Oda se neki. Futás tovább. Az irányt
nem vétheti el. Mindig csak előre, keletnek kell tartania.
Többször is térdre rogyott, hasra vágódott, feltápászkodott és
rohant tovább. Arcába ágak csapódtak, tüskés indák
kapaszkodtak a karjába. A nadrágja elszakadt, az inge cafatokban
lógott rajta. Vérzett keze, lába.
De rekordidő alatt kiverekedte magát a sűrűből. Kifulladva
rogyott le az ismerős kőfal tövénél.
Kutya mordult a közelében, a következő pillanatban le is
teperte. Még talán örült is neki, mert fekhetett. Végre ismerős a
földön, kinyújtóztathatta rohanásban kifáradt tagjait.
– Elég lesz, Lobó! - hallotta a kemény hangot. Öröm cikázott
át az agyán. Hál’ istennek! Minden a régi. Megvan Lobó és a
gazdája is.
Élvezte volna még egy ideig az édes semmittevés örömét, de a
férfi elég kíméletlenül talpra állította.
– Vajon miért érzem azt, hogy maga egyáltalán nem könnyíti
meg az életemet? - kérdezte üdvözlés gyanánt, majd miután
szemügyre vette megtépázott ruházatát, füttyentett egyet
elismerése jeléül. - Ejha!
– Á, hagyja! - Dina egy bagatellizáló ajkbiggyesztéssel elejét
vette a további részvétnyilvánításnak. - Nem lenne szükséges
folyton rajtam tartania a szemét, mást is csinálhatna néha. Csak a
szokásos egészségügyi sétám végzem. Tudja, élvezem a magányt.
– Persze - jelent meg a férfi szája sarkában a jól ismert
gúnyos mosoly. - Ha magányra vágysz, társaságra lelsz -
mondotta volt Murphy. És milyen igaza van! Hátracsavarta a
lány kezét, azt, amelyik jobban sajgott, és keményen a szeme
közé nézett. - Gyerünk! Mondjon még valamit, amit nem tudok!
– Kérdés, mi az, amit tud? - eresztett meg egy enyhén
humoros kérdést a lány. Az ördög tudja miért, per pillanat elég
közlékeny hangulatban ringatózott.
 – Erősen csalódnék magában, ha nem odaát végezte volna el
a reggeli kocogását - fejével pontosan abba az irányba bökött,
amerről Dina érkezett.
– Nyert - sóhajtott a lány, bűnbánó arcot vágva, közben
szabadkezét a szívére tette. - Ígérem, többet nem teszem -
fogadkozott ünnepélyesen.
A férfi bosszúsan ellökte magától. - Magát vadlovakkal sem
lehetne visszatartani, hogy a vesztébe ne rohanjon. Elmondaná,
mi az isten nyilát keresett ott?
– Nagyjából azt, amit tegnap itt. Illetve ott, ahol találkoztunk
– És eredménnyel járt?
– Nem hinném. Elég hamar feladtam.
– Mintha közeledne az a perc, amikor vallomást kíván tenni.
– Maga nemcsak jóstehetség, de gondolatolvasó is. Mondja,
hogy csinálja? Kávézaccot rejteget a zsebében?
– Szóval? - tért ki az egyenes válasz elől Ralf.
Dina magát megadóan sóhajtozott.
– Hol kezdjem?
– Talán az elején. Elregélhetné például, mi vagy ki után
szaglászik.
– Tegnap egy lány után. Egy modell ugyanis eltűnt a
csoportunkból. De megtalálták.
– Ez megnyugtató. Ezek után mi gondja maradt még?
– Nem sok, de az éppen elég. Tudni szeretném, hogy ki és
miért tálalta fel Connie-t vacsorára a cápáknak.
 6.

A ház olyan csendes volt, mintha minden lakója elköltözött

volna. Még az ablakok zsalugáterei is mind zárva voltak, a lányok
a sötét szobákban kuporogtak. Egyedül Pamela üldögélt a terasz
egyik - árnyékot nyújtó - napernyője alatt. Idegesen iszogatott, és
az utat kémlelte. Amikor végre megpillantotta a lassan vánszorgó
Dinát, nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbülés-e igazán az.
amit érez, vagy inkább bosszúság. Talán jobban járna, ha a
dolgok maguktól oldódnának meg, ha már neki kicsúszott
kezéből az irányítás gyeplője.
– Hát te hol a pokolban járkálsz? - dörrent rá dühösen,
idegesen a lányra. Semmi kétség. Csak rá kell néznie, és tudja a
választ. És már azt is tudja, hogy ma már látta egyszer, csak egy
futó pillanatra. De akkor azt hitte, hogy csak a képzelete
bolondítja.
Dina fejében is hasonló képzelgések mocorogtak, ám benne
elültek, amikor meglátta Pamelát. Pamela világos
napozóruhájában, jól fésült frizurájával, maga volt a tökéletesség.
Kizárt dolog, hogy őt látta volna ott az ördög katlanjánál. Nem is
tétovázott sokat. Amint lerogyott az asszonnyal szemközti székre,
egyenesen rákanyarodott mondanivalója lényegére.
– Figyelj, Pamela! Beszélnem kell veled.
– Nekem is veled! - vágott a szavába türelmetlenül az
asszony. - Áll a munka, mert a filmesünk a maga külön kis
szórakozásait hajkurássza. - Szájához emelte a poharát,
kortyintott egyet, aztán figyelmeztetően meglengette az ujját. -
Megmondtam, Dina, előbb a munka, aztán jöhet a fényképezés.
Dina elkapta, és azonnal az asztal lapjához szorította Pamela
kezét.
 – Sokkal többről van most szó, mint a filmezésről vagy a
fényképezésről. Még ma beszélj Trevorral, hogy reggelre küldjön
gépet értünk. Haza kell mennünk. El kell hagynunk ezt az átkos
szigetet.
– Mi ez, valami vicc? - szökött magasra az asszony
szemöldöke.
– Semmi kedvem viccelődni. - Dina arra gondolt, hogy minél
hamarabb Los Angelesben kell lennie, hogy jelenthesse a
rendőrségnek mindazt, amit látott. Tennie kell valamit, de itt
magára hagyva képtelen rá. Bosszúsan gondolt Ralffal folytatott
rövid „vallomástételére” is. Nem is érti, milyen elgyöngült
pillanatában számított ennek a durva embernek a segítségére.
Segítségére!!?? Még a megértését sem sikerült elnyernie.
Bolondnak tartja. Azt vágta a fejéhez, hogy túl élénk a fantáziája.
Meg hogy valami más mesét találjon ki, olyat, amit el is lehet
hinni. Á! Jobban tette volna, ha ki sem nyitotta volna a száját.
Mindenesetre okult a leckéből. Látni sem akarja többé. Még
holnap el fogja hagyni ezt a bolondok szigetét. - Túl nagy
veszélyben telnek itt a napjaink ahhoz, hogy viccelődni legyen
kedvem. Sőt mi több, már dolgozni sem tudok. Sem én, sem a
lányok. Úgy, hogy intézkedj, kérlek, hogy már holnap
hazamehessünk.
Pamela erőltetetten kacagott.
– Dina, drágám, eltúlzod a dolgokat. Mert egy kis hülye kurva
felzabáltatja magát a cápákkal, te úgy döntesz, hogy hagyjuk abba
a munkát, mert veszélyben vagyunk. Nem kívánom kedved
szegni, de ha nem tűnt volna fel, kénytelen vagyok elmondani,
miszerint több száz méterre vagyunk a parttól, és ha te nem mész
oda lábat áztatni, a cápák nem jönnek fel ide, hogy leharapják a
lábadat. Connie magának kereste a bajt. - Az asszonyból
feltartóztathatatlanul bugyogott a derű. Mint valami
humoreszket, olyan rózsás jókedvvel jutalmazta Dina alaptalan
aggodalmát. Csak kacagott, még a könnyei is kicsordultak.
 Dina megdöbbenve nézett az asszony nevető arcába. Bár
eltökélt szándéka volt egy szóval sem többet mondani a
feltétlenül szükségesnél, be kellett látnia, hogy kénytelen
megszegni önmagának tett fogadalmát. Ez az asszony nemcsak
hogy buta, de rettenetesen buta. Ostoba. Rá kell ijesztenie, hogy -
megértse végre, mindenáron haza kell menniük.
– Semmi okod a jókedvre! - szólt rá erélyesen. - Hogy jobban
megértsd, érthetőbben fogalmazok: Connie nem magának
kereste a bajt, Connie-t bedobták a cápáknak. Előfordulhat, hogy
élve, de valószínűbb, hogy előbb megölték.
Úgy tűnt, szavai célba találtak. Pamela arcára legalábbis egy
pillanat alatt ráfagyott a vidám kacaj. Helyette döbbenet,
kételkedés, majd pedig aggodalom ült ki.
– Jól vagy, Dina? Úgy értem... - együttérzőn megszorította a
kezét. - Szegénykém! Bocsáss meg, téged tényleg nagyon
felkavart ez a szörnyű eset. És hogy nézel ki? - Mintha eddig
elkerülte volna figyelmét Dina szakadt nadrágja és vérmaszatos
arca, sajnálkozva és szörnyülködve megsimogatta. — Kimerült
vagy, drágám. Talán napszúrást is kaptál. Egy kicsit le kellene
pihenned.
Dina türelmetlenül ellökte arcát simogató kezét. - Soha nem
voltam jobban. Ne aggódj értem! Inkább rendeld mega gépet!
Holnap el akarom hagyni a szigetet.
– Rendben. Persze, talán igazad is van. Még ma beszélek
Trevorral. De előbb hozok neked egy pohár italt. Meglásd, jót fog
tenni.
Olyan készségesen, nagy lendülettel ugrott fel a székéről,
hogy az még fel is borult mögötte. Hiába szólt utána Dina, hogy
köszöni, de nem kér semmit, már el is tűnt a házban, ahonnan
alig néhány perc elteltével egy pohár jeges whiskyvel tért vissza.
Dina maga is elcsodálkozott, hogy mennyire szomjas volt. Le
sem emelte addig a szájáról a poharat, míg egy korty is volt
benne.
 – Köszönöm, ez valóban jólesett - mondta.
Pamela visszaült a helyére, és közel hajolt D inához.
– Szóval, azt mondod, hogy Connie-t megölték? 7 De hát ki és
miért követte volna el ezt a szörnyűséget? - kérdezte kételkedve,
de tele teljes együttérzéssel.
Dina továbbra is tartotta magát az elhatározásához, hogy egy
szóval sem árul el többet a felfedezéséről. Nem is igen tudott
megszólalni. Hihetetlen! Valóban nagyon szomjas lehetett, ha az
ital ilyen gyorsan a fejébe szállt. Elzsibbadt a haja tövétől a lába
ujjáig.
A nyelve is duplájára dagadt a szájában.
Pamela kedvesen átölelte, majd a válla alá csúsztatta a karját,
és felemelte a székről. Közben kedélyesen kuncogott.
– Szegénykém. Alaposan rád ijeszthetett valami. Csak nem
szörnyet láttál az erdőben?
– D... dee... - dadogott Dina. Nyelve nem akart
engedelmeskedni. - Ö... öör... dögöt ...láttam... - zihálta, akadozva
kapkodva levegő után. - Fe... fegy... feggyveres fffe... fekete
ruhás... öördögöket...
– Ne csacsiskodj - Pamela a lány csuklóját szorítva átvetette
vállán a lány ernyedten lógó karját. - Tudhatod, hogy ördögök
nem léteznek.
– De... én.. .láttam őket.
– Hol láttál ördögöket? - lassan vonszolta a lányt fel a
lépcsőn, a szobájába vezető folyosó felé.
– O... oodaát...
Amikor Pamela lelökte az ágyra, megpróbált ellenállni. Nem
álmos. Be kellene csomagolnia a holmiját.
– Alszol előbb, aztán összecsomagolsz.
Pamela hangja mintha egy üvegharang alól kúszott volna elő.
Vihogott, és valami olyasmit mondott, hogy a cápáknak megfelel
ruha nélkül is. Aztán jó éjszakát kívánt.
 Dina távozó félben lévő öntudatának utolsó szikrájával
meredt Pamela arcára. Dülledt szemeket, vicsorgó vámpírfogakat
látott. Az agy már alig működött, üresen zakatolt.
– Ott voltál, láttalak - motyogta, mielőtt kialudt benne az
értelem halvány kis fénye.
A kelet felé tartó komor felhők ráfeküdtek az ideges szél
hátára, betakarták a csillagokat, s az óceán haragos hullámai
támadást indítottak a sziget sziklás partja ellen. Életre kelt
gonosz lelkek lebegtek a sötét éjszakában, ám a férfit és az
asszonyt mindez nem zavarta. Sziklás találkahelyüknél már jó
ideje civakodtak.
– Az, hogy utálod látni a pofámat, még nem ok arra, hogy
elkerülj. Nekem kell átmennem a barlanghoz, hogy üzenhessek
valakivel, ha beszélni akarok veled - fortyogott dühösen Pamela.
– Megtalálhattál volna közelebb is - rándított egyet a vállán a
férfi.
– Az, hogy hülye vagy, az egy dolog, de hogy még őrült is, az
már felháborító. Csak nem kockáztatom, hogy valaki a
csoportomból meglásson! Arról volt szó, hogy esténként itt
találkozunk, de te eddig messze ívben kikerültél. Elcseszted a
melót, és még annyi tisztesség sincs benned, hogy idetold a
képed, és azt mondd: Pardon! Próbáljuk meg rendbe hozni a
dolgainkat.
– Befognád végre?! - a férfi hangja túlharsogta a szél
bömbölését is. - Tudod nagyon jól, hogy én nem végzek piszkos
munkát.
– De te felelsz azért, hogy el legyen végezve. És jól legyen
elvégezve.
– Na, ide figyelj, Pamela! - a férfi ujja fenyegetően hintázott
az asszony orra előtt. - Ha valakit okolhatsz ezért a tévedésért, az
csak te magad lehetsz. Pofázni azt tudsz. Mindig is tudtál. És
persze másra hárítani a hülyeséged következményeit.
 A férfi hangja okádta magából a gyűlöletet és a haragot. Alig
volt képes visszafogni magát, hogy agyon ne üsse ezt a hülye
tyúkot. Csak most, hogy ezer év után találkoztak, most tudta meg,
milyen nyugodt volt az élete nélküle. Meg tudná fojtani egy kanál
vízben.
– Az emberem mindenben a megállapodásunk szerint járt el.
Követte a nőt, akit követnie kellett. De ki a fene számolt a te
perverz szeszélyeiddel? Azt ígérted, hogy mindent lerendezel,
elküldöd a csajt, hogy megfelelő terepet kutasson fel a
filmezéshez. Vadregényes, romantikus táj, meg miegymás...
Csupa blabla. Meg aztán a saját passziójára is fotózgasson. Nem
erről volt szó? - meredt az asszony képébe. - Erre mi a te
következő húzásod?
Nem várta meg, hogy Pamela feleljen, azonnal folytatta is:
– Merő szeszélyből bekergeted az egyik engedelmes pincsidet
a vadonba. Es az a hibbant liba egész nap hegynek föl, hegynek le
kóricált. Már ne is haragudj, ez még Sherlock Holmest is
megtévesztette volna. Billy meg, köztudomású, hogy a tettek, és
nem a gondolkozás embere. Úgyhogy erről ennyit.
– Átadtam a fényképeket - erősködött a maga igazával
Pamela.
– No persze - a férfi cigarettát dugott a szájába, és két
tenyerébe zárva az öngyújtó lángját, meggyújtotta. Többször is
leszívta a füstöt, mielőtt megszólalt - Sötétben minden tehén
fekete, egy elmosódott fényképen pedig minden szőke csaj
egyforma, színárnyalatok nélkül. - Szájában idegesen táncolt a
cigaretta. Alig szippantott belőle néhányat, dühösen elhajította.
Rátaposott, majd újat vett elő.
Pamela duzzogott és hallgatott. Nem látta értelmét egy
tévedés mélyreható boncolgatásának. Ami megtörtént, azon már
úgysem lehet változtatni. Inkább azon kellene lenniük, hogy
valahogyan helyrehozzák közös baklövésüket. Ő már megtette az
első lépést, a folytatás Patrickra vár. Mégpedig sürgősen.
 – Még ma éjjel cselekednünk kell - közölte határozottan. -
Annál is inkább sürgős az ügy, mert a lány mindent tud.
– Mindent? - hőkölt hátra a férfi. - Hogy értsem azt, hogy
mindent?
– Odaát járt, látta az őröket... és látott engem is.
– A szentségit! Nem csak blöfföl? Valahol hallott valamit,
ennyi az egész - okoskodott a férfi -, tapogatózik a sötétben. És
erre fütyülök.
– Tényleg nem érted? - rivallt rá dühösen az asszony. - Ott
volt. Én is láttam, csak későn kapcsoltam. Mire ráismertem
volna, eltűnt a szemem elől. Úgyhogy gyorsan cselekednünk kell,
nehogy megint túljárjon az eszünkön.
– Most hol van?
– A szobájában. Gondoskodtam róla, hogy ott is maradjon.
Váliumot kevertem a whiskyjébe, és még egy kevés kokót is
beadtam neki.
– Remélem, nem ölted meg? - nézett kérdőn Pamelára a férfi.
– Bolond vagy? - Pamela nem is leplezte megrökönyödését. -
Majd a cápák megteszik helyettem.
A férfi tekintete majd felöklelte. Dühös volt, és undorodott
Pamelától, akinek a szemében kéjes tűz lobogott, amint maga elé
képzelte Dina kétségbeesett haláltusáját, míg a cápák darabokra
szaggatják. Beteges perverzitásának ez a mértéktelensége még
Patrickot is megdöbbentette. Sohasem volt nagy véleménye erről
az asszonyról, aki jó ideig a társa is volt. De csak most
tudatosodott benne igazán, amit eddig csak sejtett: Pamela őrült.
– Undorító vagy - köpött egy hegyeset a lába elé és
mérhetetlenül ostoba.
– De hát mi a fene bajod van? - meredt rá értetlenkedőn,
sértődötten az asszony.
– Annyi csupán, hogy veled ellentétben, én gondolkozom is -
felelte a férfi. - Egymást követően két azonos baleset? Annyira
hülyének tartod a parti őrséget, hogy ezt bevenné? Nem sejlenek
fel benned ezzel kapcsolatosan bizonyos lehetőségek? Mert
bennem igen. Én még nem készültem fel rá, hogy életem végén
ott rohadjak a sitten. Úgyhogy a régi, elavult forgatókönyv helyett
újat kell kiötölnünk.
Az asszony ráharapott az ajkára, és idegesen rágta. Ez egyszer
igazat adott Patricknek. Valóban mást kell kitalálniuk. De mit?
Meg is kérdezte.
– Menj, és adj be neki még egy adag heroint - utasította a
férfi. - De vigyázz, meg ne öld! Még a hasznunkra válhat az
elővigyázatosságunk. Aztán derítsd fel a terepet. Ha minden
nyugis, akkor kihozzuk, és elrejtjük. A többit majd meglátjuk.
Pamela intett a fejével, hogy mindent megértett, és magára
hagyva a férfit, elindult a ház felé. Előbb a szobájába ment.
Szekrénye gondosan bezárt fiókjából elővette a fecskendőt,
felszívott vele egy biztonságos adag heroint, majd végigosont a
folyosón. Lenyomta a lány szobája ajtajának a kilincsét, és az
ágyhoz lopakodott. Csaknem kiejtette kezéből a fecskendőt...
Dina feldúlt ágyát üresen találta. A lány nem volt sehol...
Dina nem tudta biztosan, mi ébresztette fel. A sok zagyva
álom, melyekből időnként felriadt, hogy a következő pillanatban
máris visszazuhanjon mélységes kábulatába, vagy valami egyéb,
külső nesz...
Beletelt néhány másodperc, mire megértette, hogy nem
érdemes ezen tűnődni, inkább a feladatára kell koncentrálnia.
Tudta, hogy félbehagyott valamit, de az istennek sem volt képes
rájönni, hogy mit. Forgott vele a szoba, árnyak kergetőztek a
falon, a fejében tüzes ördögfiókák táncoltak. Ezek arra biztatták,
hogy emelkedjen fel a párnájáról, és tárja szét a karját úgy, mint a
madarak, ha repülni akarnak. Miért is ne?! Amint megmozdult,
lecsúszott alatta, valahova a mélybe az ágya, majd tótágast állt, és
megadta a kezdő sebességet a repüléshez. A következő
pillanatban a mennyezet alatt lebegett. Soha nem feltételezte
magáról, hogy képes ilyen attrakcióra. Pompás, remek érzés.
Súlytalanul repdesett. Sőt! Meg is állt a mennyezet közepén, fejjel
lefelé. Aztán elindult a falon, függőlegesen sétálgatva, akár egy
légy. És amint sétálgatott, egyszeriben megtorpant. Ott alatta az
ágyon feküdt valaki. Azt nézte. Nagyon ismerősnek találta azt a
vérmaszatos, szakadt rongyokban, magát ide-oda dobáló lányt.
Aztán megrémült, amikor abban a lányban magára ismert. Jézus!
Akkor ő kicsoda, és mit keres itt fenn a magasban? Persze. A
félbehagyott feladatát akarja befejezni. Tudja már! Össze kell
pakolnia a ruháit, mert holnap elutazik. Ráült az ágyban fekvő
önmaga mellére, és rázogatni kezdte: - Hé, kelj már fel! Sietnünk
kell, nem érünk rá lustálkodni!
– Jaj! - nyögött fel keservesen, amikor sikerült lerángatnia
magát az ágyról. Kábultsága ködén annyit már megértett, hogy
sürgősen ki kell mennie. Levegőre van szüksége. Mi az ördög
történhetett vele? Miért rogyadozik a lába, és miért háborog
annyira a gyomrai mint a viharos tenger? Nyelte a nyálát,
kapkodta a levegőt. Bizonytalanul elbotorkált az ajtajáig, és
kilépett a folyosóra. Érdekes, még arra is tudott gondolni, hogy
szépen behúzza maga után az ajtót, és zajos lépteivel ne verje fel
az alvó házat. Tenyerével tapogatva a falat, valahogy elvergődött
a folyosó végéig. Ahogy nagyot nyelt a friss, éjszakai levegőből,
még erőteljesebben kezdett el háborogni a gyomra. - Ne itt! -
figyelmeztette görcsösen összegörbült testét, és továbbvonszolta
magát. Hátra, az út széléig. Még azon is túl: be a bozótosba.
Miután sikerült megszabadulni gyomra háborgó terhétől,
megkönnyebbülve, szétcsúszott lábakkal lerogyott a földre.
Elbóbiskolt, vagy csak elzsibbadt? Nem tudta, és már arra sem
emlékezett, miért jött ki a szobájából. Lényegtelen. Kinn van.
Hangokat hallott. Suttogó, felerősödő hangokat. De lehet,
hogy csak a szél duruzsol a fülébe. Csak ült, arcát a csillagtalan
égbolt felé fordítva, és megpróbált magyarázatot találni arra,
hogy hogyan került a bozótosba. Továbbra is látomások
gyötörték. Kattogott a füle, zakatolt az agya. A hangot figyelte,
amely halk volt, de jól ismerte. Megismerte! Olyan hang volt,
amely korbácsként csattant az idegein, meglebben-tette
kábaságának a fátylát. Érezte, hogy megindult a vérkeringése.
Hirtelen emlékezni kezdett mindenre.
A félelmére, Pamela vámpír vigyorára, és az italra, amivel a
szomját csillapította.
Ösztönei beindították védekezési mechanizmusát. Maga alá
húzott lábakkal beljebb kúszott a bozótosba, és négykézláb
ereszkedett egyre beljebb. Lapult, hallgatózott. Látta Pamelát
eltűnni a házban. Az erejét gyűjtögette, kényszeríteni akarta
magát a gondolkozásra. Pamela valakihez beszélt, de az nem
ment vele. Vajon ki lehet az?
Oldalról csendes mozgást észlelt, cigaretta fénye parázslott a
sötétben. A füstjét is hozzásodorta a szél. Ő az! - újabb rés
szakadt a kábasága függönyén. Csakis Pamela titkos embere lehet
az, akivel az előbb beszélt. Tehát a férfi itt lapul a közelében.
– Menekülj. Dina! - sugallta a tudatát tisztító belső hang. -
Menekülj, amíg menekülni tudsz!
Talpra kényszerítette magát. Lábai remegtek alatta, de már
állt. A házat leste, a környékét. Látni akarta a férfit, mielőtt beveti
magát az erdőbe. A szél elhallgatott. Volt valami riasztó ebben a
hirtelen kialakult mély csendben. Dina csak a saját kapkodó
lélegzetét hallotta. Aztán meghallotta Pamela fojtott, dühös
kiáltását:
– Nincs itt. Üres az ágya.
– A szentségit! - Az újra feltámadt szél egyenesen a füléig
sodorta a rekedtes kiáltást. Dina a hang irányába lesett. Egy férfi
lépett elő a bozótosból. Magas, deltás termetű férfi. Ám ekkor
árnyék lebbent a holdra, és sötétségbe burkolta az alakját.
Dina ellökte magát a fa törzsétől, és az erdő sűrűjébe kezdett
rohanni, de minduntalan megbotlott, összerogyott, lezuhant a
földre. Kába volt, alig volt a tudatánál. És sötét volt a terep,
ismeretlen, úgyhogy azt sem tudta, merre menjen. De azt tudta,
merre ne. Vissza, az út, a ház felé ne! Felkúszott egy kiálló
sziklához, és nekidöntve a hátát fülelt. Messziről felvijjogott egy
éjszakai ragadozó madár, hangja beleveszett a szél üvöltésébe.
Egészen közelről hallotta a lépteket. Arra már nem volt ereje,
hogy felmérje: képzeli-e, vagy tényleg hallja azt a jól ismert
csaholást, ami csakis egy kutyától származhat, mert a következő
pillanatban, közvetlenül a háta mögött reccsent az ág, aztán
tompa ütést érzett a tarkójánál. Belezuhant a sötétség vermébe...
 7.

Lidérces álmok gyötörték. Árnyak elől menekült, de azok

utolérték, megragadták, és egy mély szakadékba dobták. Később
vizet látott... zavaros, véres vizet. Hatalmas halak lebegtek benne.
Előbb csak körbeszimatolták, aztán megélénkültek és rávetették
magukat. Sikoltani akart, de nem jött ki hang a torkán.
Vergődött, dobálta magát. Néha ismerős hangok jutottak el a
tudatáig, egy férfi arca körvonalazódott a szeme előtt, tűszúrást
érzett a karján. Aztán elcsendesedett, múlt a kábasága, de még
mindig nagyon álmos volt. Nyitogatta a szemét, próbálta
felismerni a környezetét. Ám az ismeretlen volt. A szoba, ahol a
fal melletti ágyon feküdt, nem volt nagy - az ablakai keskenyek -,
de rendes és tiszta volt. Az ágyneműje szintén.
Megkönnyebbült, megnyugodott. - Élek - motyogta félúton az
eszméletlenség és az álom között, mielőtt ismét elaludt. Ezúttal
nyugodtan. Amikor újra kinyitotta a szemét, már teljesen tiszta
volt a feje. Nézte a csendes kis szoba keskeny ablakán beszűrődő
kevés fényt. Elképzelni sem tudta, hogy hol van, és hogyan került
ide, ahol van. Képek tülekedtek a szeme elé. Homályos,
bizonytalan képek. A viharos szél süvít a füle mellett. „Nincs itt,
üres az ágya” – hallotta Pamela hangját, és árnyék lebbent ki a
sűrű bozótosból. A tarkóját ért tompa ütésre pedig fejének
mozdulata emlékeztette. Fájdalmasan lüktetett ott, ahol ujjai
kitapintották a diónyi nagyságú púpot.
Lépéseket hallott az ajtaja felé közeledni. Ismerős lépett be a
szobába, az ágyához jött és lenézett rá.
– Ralf? - csodálkozott csendesen. A férfi leült az ágya szélére,
kezébe vette a kezét. Kissé félrehúzta a száját, amely gesztus
lehetett volna akár a megszokott gúnyos mosoly is, ám a tekintete
ezúttal komoly maradt. Nem kemény, inkább aggodalmaskodó,
esetleg megkönnyebbülést kifejező. De a hangja, midőn
megszólalt, a régi, szarkasztikusán ironizáló hang volt.
– Azt ugye felesleges megkérdeznem, hogy van? Most már
megmarad - diagnosztizálta a lány állapotában beállt szembetűnő
változást.
Dina, mielőtt felelt volna, felszisszent, mert még a szeme
rebbenésétől is belenyilallt fejébe a fájdalom.
– Sohasem mertem remélni, hogy egyszer még a
vendégszeretetét is fogom élvezni. Mert valahogy így fest a dolog,
igaz? - Mosolyogni próbált, de tudta, hogy sem a hangja, sem a
mosolya nem igazán sikerült olyannak, amilyennek akarta.
Inkább csak egy torz keveréke volt a rémült sikolynak, a
kíváncsiságnak, és a helyzethez nem illő bizalmaskodásnak.
Óvatos gyanakvással pislogott a férfira. Ki nem mondott
kérdésére várta a válaszát: Hogy került ebbe a szobába, és mióta
fekszik az ágyában? Pillantása ekkor akadt meg először a karján,
s onnan tovább siklott a mellére... idegen, férfipizsama volt rajta.
– Elmondaná, mi ez? - lebbentette meg a kérdéses
ruhadarabot.
– Engedelmével kölcsönöztem a saját fehérneműs
készletemből - vonta fel lezserül a vállát a férfi. - Az öltözéke
enyhén szólva alkalmatlan volt ahhoz, hogy a tiszta ágyban
fekhessen, így aztán levetkőztettem, megmosdattam, és
felöltöztettem - az ajka szögletében ezúttal már a jól ismert
gúnyos mosoly húzódott. - De csak annyira néztem magára,
amennyi feltétlenül szükséges volt, hogy megnézzem. Nos,
sikerült megnyugtatnom?
Dina érezte, hogy szép lassan elvörösödik az arca. Ralf túlzott
tapintatossága kínosan érintette. Megalázta... És ez nemcsak
hogy bosszantotta, de szégyenérzettel is eltöltötte, és életre
keltette a félelmét is. A rejtély még mindig rejtély maradt. Szinte
látta áléit, élettelen testét a férfi vállán, aki idehozta. Aki leütötte!
Lehetséges, hogy...?
 Ellentétes képzelgések, érvek és ellenérvek kavarogtak a
fejében. Ha Ralf tette mindezt, több kérdésre már nincs is
szükség. A bozótosban lapuló ember csakis Ralf lehetett. Ralf
tehát Pamela titokzatos beszélgetőtársa... Hogy ez eddig meg sem
fordult a fejében! Ha csak egy cseppnyit is használta volna az
eszét, már korábban rájöhetett volna erre. Ralf folyton a
közelükben őgyelgett. Találkozott vele, beszélhetett Pamelával is.
Pamela, mint mondta, jól ismeri a szigetet, mert gyakran
megfordult Trevor nyaralójában. Nyilván ismerik egymást már
régebbről. De miért e nagy titokzatosság? Miért nem találkoztak
nyíltan? És... hirtelen beugrott a kép. Pamela vámpírvigyora a
bódult szeme előtt. A pillanat, amely világossá tette számára,
hogy valóban Pamelát látta a sziget túlsó felén a fegyveres őrök
társaságában. Ő maga is az ő ruhájukat viselte. Pamela tehát
közéjük tartozik. Connie gyilkosai közé... És, mert erre rájött, őt
is meg akarta ölni... Öletni! A barátjával. Szentséges ég! Mi a
fenébe keveredett? Hirtelen eszébe jutott Alex levele: „Jó
nyomon járok”, és a másik, az anyjának címzett borítékhoz
mellékelt üzenete: „Trevornak ne legyen erről a levélről
tudomása”. Alex meghalt. Megölték, mert tudott még valamit.
Talán éppen Trevorról? Uramisten! - némán, kétségbeesve,
befelé fordulva sikoltott. Trevor közbenjárásával sikerült
leszerződnie erre a munkára. Pamela Trevor embere, Ralf pedig
Pamela barátja, vagy legalábbis az ismerőse... Az ördögi kör
bezárult.
Nincs itt semmi titokzatosság többé. És nincsenek véletlen
történések, találkozások. Minden a legnagyobb precizitással ki
volt előre dolgozva, még mielőtt megérkezett volna a szigetre.
A felfedezés döbbenetével meredt a férfira. Kereste szemében
a vad kegyetlenséget, és várta, hogy megölje. De nem. A férfi
tekintetéből sok mindent kiolvashatott: keménységet,
határozottságot, gúnyt, cinizmust, az imént még aggodalmat is,
de - bármennyire kereste benne - kegyetlenséget, bosszúvágyat
nem látott. Rakosgatta agyában az apró kis mozaikdarabkákat,
de a kép sehogyan sem akart összeállni. Ez így nem jó. Logikátlan
és értelmetlen. Ralf számtalanszor megölhette volna már, hisz
módjában állt. De nem tette. Valószínű, hogy van valami
szándéka vele, csak azt nem tudja, micsoda. És Connie! Ő aztán
végképp nem illik a képbe. Bár, ki tudja?! Lehet, hogy a lány is
más volt, mint akinek ő megismerte?
Soha nem sajnálta jobban rendőri alkalmatlanságát, mint
most, ahogy szemtől szembe egymás arcát, szemét, gondolatait
fürkészték a férfival. Bár sikerült volna elsajátítania azt a
képességet, amely ezer gyanúsított közül is ráismerne az egy igazi
bűnösre... akár bekötött szemmel is. De nem. Ő mindig is a
naivitása rabja volt. Mindig csak az ösztöneire hallgatott, és azok
számtalanszor becsapták, félrevezették.
– Miért néz rám úgy, mint egy megtelt szemetesládára?
Gyötrelmes gondolatsorának a férfi száraz kérdése vetett
véget. Megrezzent, s idegesen tért ki az arcán matató tekintet
elől.
– Ha úgy néztem, nem szándékosan tettem - mentegette
magát csendesen, dühösen, hogy nincs bátorsága elmondani az
igazat. - Talán ez a felemás helyzet az oka. Azt sem tudom, hogy
kérdezzem, mit kérdezzek.
– Azt javasolom, hogy a kérdéseivel várjon egy alkalmasabb
időre. Most sokkal fontosabb, hogy az én kíváncsiságomat
elégítse ki - a férfi könyörtelenül parancsoló hangja vészjóslóan
csengett. Udvariatlan és kemény volt, mint mindig.
Dina tehetetlenül az ajkába harapott. Rettenetesen hülyén
érezte magát kiszolgáltatott helyzetében. Sajnálta, hogy nincs
elég bátorsága pofon ütni, vagy legalábbis durván kikérni
magának ezt a pimasz modortalanságot. Csak hát a vendégjog
némi kötelezettségeket is von maga után. Szerette volna, ha
semmi dolga sem lenne vele, ha soha nem is látta volna, ha nem
érezné ezt a bizonytalanságot a közelében... De sajnos a sors
kifürkészhetetlensége folytán a dolog úgy fest, hogy alá kell
magát vetnie a férfi faggatózásainak.
– Nem hinném, hogy ki tudnám elégíteni a kíváncsiságát -
mordult egyet az orra alatt. Sajnos, azt kell feltételeznem, hogy
maga többet tud nálam. Mármint arról, hogyhogy kerültem ide.
Én ugyanis jószerivel semmire sem emlékszem.
– Ivott egy kicsit, igaz? - szegezte neki gúnyos kérdését Ralf.
Dinát felháborította ez az aljas rágalmazás. Szeme villámokat
szórt, amikor tiltakozásra nyitotta a száját.
– Már megbocsásson!
– Ivott! Nem is keveset. - vágott szavába könyörtelenül a férfi
- Aztán, hogy el tudjon aludni, belőtte magát. Altatóval, meg
miegymással, így volt? – Két tenyerébe szorította Dina arcát, és
keményen, kutakodón nézett a szemébe.
Dina dühösen lökte le magáról a kemény férfikezet, és
felháborodottan rákiáltott:
– Hagyjon nekem békét a hülye kérdéseivel! - Tényleg
mélységesen sértve érezte magát. Nem gyengeelméjű! Tudja,
hogy mit és mennyit ivott. Igen. Megivott egy pohár whiskyt.
Igaz, hogy azt egy slukkra lehúzta, de ez még nem jelenti azt,
hogy elitta volna az eszét... ettől a mennyiségtől még senkit sem
detoxikálnak.
– Van fogalma, mekkora veszélybe sodorta magát? - A férfi
figyelmen kívül hagyta a tiltakozását, és tovább pattogott. -
Nehezen állom meg, hogy meg ne verjem, s hogy nem teszem, azt
köszönje a könyörületességemnek. Úgyhogy ne bőszítsen fel! -
fenyegette meg az ujjával.
– Az üdvözlése esélyein mit sem változtat a tény, hogy már
megtette.
– Mit? Mit tettem meg? - húzta el kérdését a férfi.
– Már nehogy megjátssza itt a ma született ártatlan
báránykát! Itt a bizonyíték a fejemen - megragadta a férfi
tenyerét, és erőszakkal a tarkóján dudorodó púphoz vonta -, fejbe
vert... leütött. Akár meg is ölhetett volna.
– Miért nem mondja mindjárt azt, hogy egy szatír vagyok,
vagy a vérére szomjazó vámpír?
– Igenis, hogy mondom - rikácsolta Dina hisztérikus
félelmének és dühének levezetéseként. Maga egy szatír!
Arrogáns, kiállhatatlan vadkan!
– Esküszöm, jobban tettem volna, ha otthagyom az erdőben.
A viharban majdcsak agyonütötte volna egy kidőlt fa - kontrázott
a férfi. - Tudja, mi történt? Nem! Hát majd én elmondom. Ivott,
kedvesem, és belőtte magát. Ettől törvényszerűen előjöttek
agyából a kis gonosz démonok, és kiűzték pihe-puha
ágyacskájából. Bekergették az erdőbe, ahol végül is sikerült
eltévednie. Nyilván jó alaposan bevágta a fejét abba a kiálló
kődarabba, ahol magára találtam.
Dina kínjában gúnyosan felnevetett.
– Határozottan különleges tehetséggel tud feltűnni. Mindig a
legjobb helyen, és a legjobb időben.
– Így is lehet mondani. Mindez azonban mit sem változtat a
tényen, miszerint megmentettem az életét.
– És most azt várja, hogy megköszönjem irgalmas
szamaritánusságát?
– Igen. Jólesne.
– Utálom a cinizmusát.
– Feltételezem, tudna kedvesebb is lenni.
– Ó, hogyne! Ha akarnék kedvesebb lenni. Ha nem érezném
magam ilyen pocsékul. Árulja már elvégre, mi a francot akar
tőlem? Mi ez itt? Kórház, börtön, vagy siralomház, ahol az utolsó
óráimat töltöm?
– Tekintse talán házi védőőrizetnek, amely a saját
biztonságát szolgálja. És ezzel talán le is zárhatnánk ezt a
különleges szócséplést, amely sehová sem vezet. - A férfi arcáról
eltűnt a gúny.
 Dina e pillanatban könyörtelennek és határozottnak,
ellentmondást nem tűrőnek találta. Olyan erő sugárzott belőle,
amely a legkeményebb ellenfelet is megadásra kényszeríti.
Mindenesetre nála is célt ért. Dina nem talált szavakat a
visszavágásra. Ujjai idegesen cibálták takarója ráncait.
Gyűrögette, simogatta. Nem is értette, mire volt jó a szócsatájuk,
ha ilyen könnyen feladta. De valahogy elment a kedve a
folytatástól.
– Belátom, nem vagyok abban a helyzetben, hogy
szemrehányással illessem. Úgyhogy behódolok, és megadom
magam - mondta.
– Nagyon helyes - a férfi szélesen elvigyorodott. Még a szeme
is barátságosabban csillogott, amikor bizalmaskodón
megpaskolgatta Dina kezét. Megszorította, hogy lecsillapítsa, és
rajta hagyta. - A párbaj, amit egymással vívunk, nem folytatható
tovább - jelentette be kompromisszumra készen.
– És mivel be akarom bizonyítani, hogy tudok előzékeny és
udvarias is lenni - ha hölgyről van szó -, első kézből nyújtom át a
békepipát. - Rámosolygott a lányra, még egyszer puhán
megszorította a kezét, és felemelkedett az ágy széléről. - Már
vártam az ébredését, és tudtam, hogy éhes lesz. Ha megengedi,
behozom az ebédjét.
– Nem vagyok éhes, és nem kívánom az ételt - ellenkezett
Dina, ám a férfit hidegen hagyta mindez. Már az ajtóból szólt
vissza:
– Majd meglátja, hogy fog enni!
Dina nézte a háta mögött becsukódó ajtót, hallotta a kulcs
kattanását, és megállapította magában, hogy fogoly. Valahogy
már - és ebben a pillanatban - nem érdekelte. Kimerült volt a
vitájuktól. Belefáradt. Felült az ágyban, a hátát körülbástyázta
párnákkal, és azt próbálta eldönteni: valóban nem éhes? „Enni
fog” - ismételgette magában Ralf szavait. Azon kapta rajta magát,
hogy halkan kuncog. Nem is olyan megvetendő állapot: ágyban
várni az ebédjét, s elfogadni egy férfi gondoskodását. Méghozzá
egy ilyen morcos, különleges vademberét. Ha ezer élete lenne,
akkor se tudna kiigazodni rajta. Ami jobban aggasztotta, az az
volt, hogy önmagával sem volt tisztában. Vajon fél-e tőle, vagy
csak be akarja magának beszélni a félelmét, mert
kiismerhetetlennek tartja, s mert itt, ezen az átkos szigeten
minden olyan titokzatos és félelmetes.
Nem sok ideje maradt eltűnődni a férfi különös egyénisége,
és a reá gyakorolt hatása fölött, mert alig néhány perc múlva Ralf
már hozta is az ebédjét.
– Galambleves. Jó könnyű. A kiéhezett, üres gyomornak való.
Dina maga is elcsodálkozott, amikor belementette kanalát a
levesbe. Az utolsó cseppig kiürítette a tányérját.
A férfi azután feltálalta a második fogást, amely
krumplipüréből és puhára párolt galambhúsból állt. Ez is hamar
elfogyott.
– Lehetséges, hogy tényleg éhes voltam? - szusszant
jóllakottam szégyenlősen.
– Ez természetes, kétnapos koplalás után.
– Kétnapos koplalás? - rázta meg értetlenül a fejét Dina.
Lehetséges, hogy két napig egyfolytában csak aludt és aludt? -
Mégis, milyen nap van ma? - kérdezte óvatosan, csodálkozásra
kerekedett szemmel.
– Péntek - felelte a férfi. - Kedd éjjel találtam magára.
Legközelebb majd vakargassa meg hálából Lobó füle tövét.
Nagyon kedveli. Ha Lobó nem veszi fejébe, hogy sétálni akar, és
arra, amerre maga is sétált, hát... - széttárta a karját, így mutatva
a lehetséges tragédiát.
– Két napig aludtam volna? - Dina kétkedve csóválgatta a
fejét.
– Nem aludt,, Dina - helyesbített Ralf -, aggasztóan sokkos
állapotban volt. Tudja, az alkohol - legyen az bármilyen kevés - és
a drog, nem férnek össze egymással.
 – Drog? - hőkölt hátra a lány. - Nem értem, miféle drogról
beszél! Soha életemben nem próbáltam ki a drogot.
– Márpedig most kipróbálta. A vérvizsgálat egyértelműen
kimutatta a válium mellett a kokaint is.
Dina még fel sem dolgozhatta magában az „állítólagos”
drogfogyasztása miatti döbbenetét, máris újabb csapás érte. A
meglepetések olyan gyorsan követték egymást, hogy képtelen volt
magához térni ámuldozásából.
– Vérvizsgálat? - Egyre idegesebb lett, mert minden olyan
helyzetet utált, amit nem értett, és amivel nem tudott
megbirkózni. Márpedig ez most pontosan ilyen volt. Azon
valahogy még csak átrágta magát, hogy kétnapos
eszméletlenségét altató és drog is okozhatta. Pamela kontójára
mindez ráírható. De vérvizsgálat? - Hol vagyok egyáltalán, és mi
ez a cirkusz? Ki vizsgálta meg a véremet?
– Én voltam az elkövetője ennek az életmentő attrakciónak -
felelte nyugodtan Ralf. - Kénytelen voltam, mert tudnom kellett,
hogy mekkora esélye van az életben maradásra. És mindez a
„cirkusz”, ahogy háládatlanul nevezi áldozatos tevékenységemet,
azon a bizonyos kőfalon belül történt, melyet volt szíves oly
gyakran kerülgetni.
– Ah! - Dina feje visszahanyatlott a párnájára. Persze. Hisz
ezen már régen túljutott. A keskeny ablak. - Tudja, mi aggaszt
ebben a pillanatban a legjobban? - kérdezte a férfit bámulva. -
Az, hogy fogalmam sincs, ki maga valójában. Orvos, középkori
vadászgató várúr, a kutyáját sétáltató unatkozó milliomos? Hogy
őszinte legyek, eddig olyan magányos farkasnak gondoltam,
akinek se barátja, se ellensége, csak egy kutyája. Aki utálja a
város zaját, a civilizációt, és csak itt érzi embernek magát a vadon
közepében.
Míg ezekkel a változatokkal ostromolta a férfit, egyre
mélyebbre süllyedt kétségbeejtő gondolataiba. Ez a pokol! -
mondogatta magában. Már kezdett megnyugodni, bizakodni,
hogy Raliban barátra, és nem ellenségre talált, és most tessék!
Ismét porig rombolódott minden reménye. Miért van az, hogy ez
a férfi már a jó cselekedeteivel is csak a félelmét szítja? Eszébe
jutottak a sziget titokzatos lakói, akiket odaát látott. Akik a hajó
kirakodásánál segédkeztek. A fegyveres őrök, és a még ki tudja
hol rejtőzködő, és mivel foglalkozó emberek. Ennyi embernek
szüksége van orvosra, netán kórházra... Ralf az ő emberük! Ez a
középkori vár pedig a kórházuk.
Ralf, bár sejtette, miféle gondolatok kavaroghatnak Dina
fejében, mégiscsak az igazságot kerülgető, kitérő választ adta:
– Orvos? Sámán vagy kuruzsló? Nem mindegy magának,
hogy miféle minősítésben segítettem ki a bajból? Az eredmény a
fontos. Egész jó úton halad, hogy életben maradjon. Bocsásson
meg, de elfelejtettem megkérdezni, szolgálhatok-e valamilyen
egyéb itallal a vízen kívül? - Gyors, témaváltó kérdése már
gúnyos volt. Azt érte el vele, amit akart. Kirázta Dinát a személye
körül kutakodó töprengéséből. Látta ezt, a szemében fellobbanó
haragos szikrából. Nagyon helyes. Imádja a dühét látni, és a
kötekedő fortyogását hallani. Kivédeni, visszavágni. Sokkal
jobban illik a szócsata a kettőjük viszonyához, mint a félelem és a
félelemkeltés.
Dina megvető pillantása elsiklott a szeme mellett, amikor
válaszolt:
– Akkor talán ne is kérdezze! A látszat ellenére maradok a
víznél, feltéve, ha nem mérgezett.
– Ha másban nem is, a víz minőségében feltétlenül
megbízhat. - E szavakkal nyújtotta át a kristálytiszta víztől
gyöngyöző poharat a lánynak. Megvárta, míg megissza, s csak
azután szólalt meg. Lassan, eltűnődve mondta ki a nevét: -
Dinaele Warner... Ismertem én is egy Warnert - tekintetével
célba vette a lány szemét, várta, milyen hatást vált ki belőle, amit
mondani fog. - Drew Warner... Ismeri, vagy csupán névrokona?
 Dina szeme megrebbent. Csodálkozva, érdeklődve fúródott a
férfi szemébe.
– A bátyám volt - felelte csendesen, a hangjában remegő
fajdalommal. - Két éve megölték... a fiát pedig néhány hete.
Tizenöt éves volt.
– Sajnálom - a férfi puhán, részvéttel szorította meg a kezét. -
Nem állítok valótlanságot, ha azt mondom, Drew jó barátom volt.
Együtt végeztünk a rendőr-akadémián. Csak... csak később
különváltak az útjaink. Persze nem vesztettük el szem elől
egymást. A halálhíre nagyon megrázott.
Dinát pedig az emlékek rázták meg, és a meglepetés, amit
Ralf szavai keltettek benne. Egyszeriben úgy gondolta, mindent
megértett: Ralf is rendőrnek készült, de a jobban jövedelmező
utat választotta. Áruló lett. Miatta, és a hozzá hasonló aljas
patkányok miatt kellett meghalnia Drew-nak, Joelnek és
Alexnek. Szemét elöntötték a könnyek, és csüggedten elfordította
a fejét. Egy lógó szálat csipkedett a pizsamaujján. Úgy érezte,
darabokra szaggatja a kétségbeesés, a csalódás és a fájdalom.
Utálta magát, mert mindezek ellenére nem volt biztos benne,
hogy gyűlöli. Csak megveti... Miért? Miért? - sikoltott benne
kétségbeesve egy hang. Miért kellett mindennek így történnie?
Joel elvesztése óta most érezte először azt, hogy él a szíve, hogy
szeretet után vágyik, és szívesen szeretne ismét valakit. Egy
Ralihoz hasonló „vadembert”, de olyan valakit, aki érdemes a
szeretetére. Miért csalták meg az ösztönei? Miért remélte, miért
bizakodott benne, hogy Ralf csak egy különc, de nem rossz
ember. Vége. Mindennek vége. És ráadásul teljesen ki van
szolgáltatva neki.
Mély, nyomasztó csend ült a fejük fölött. Dina a könnyeit
nyeldeste, Ralf pedig szorongva az arcát leste. Mit nem adott
volna, ha módjában állt volna megnyugtatni, elűzni a kétségeit.
Tudta, mi játszódik le a lány lelkében. Valami hasonlókkal
viaskodott ő maga is. Megfogta a kezét, és a kezében tartotta.
 – És most mesélje el, mi történt magával, miután kedden
elváltunk egymástól - kérte, csendes utasítással.
– Minek mondanék bármit is, úgysem hinne nekem - felelte
Dina. - Egyszer már elkövettem azt az őrültséget, hogy a
segítségére számítva elmondtam, amit láttam odaát a szigeten, és
amit Connie halálával kapcsolatosan gyanítottam. Örült
képzelgésnek ítélte mega mesémet. Már az okát is tudom. Maga
és én két különböző oldalon állunk. Ezért ne várja, hogy bármit is
mondjak. Jobb, ha ki sem nyitom a számat többé.
– Rendben. Akkor majd én beszélek maga helyett.
Elmondom, mi történt. Mivel tőlem nem kapta meg a remélt
segítséget, Pamelához fordult. Talán többet mondott a
szükségesnél, de az is lehet, hogy csak a sziget elhagyását
sürgette. Nem emlékszik? Néhány nappal korábban már
figyelmeztettem: óvakodjék attól a nőtől. Pamela a megtestesült
gonoszság. Az ő tetteit nem az ésszerűség, nem a felvállalt elvek,
még csak nem is az üzlet érdekei irányítják. A saját élvezetét
hajkurássza. Kéjből, gyönyörből okoz szenvedéseket másoknak.
És nagyon ravasz. Őt nehéz átverni. Látta a maga megtépázott
külsejét, és mindent tudott. Még azt is, amit nekem nem mondott
el. Megkínálta magát egy itallal, így volt? - Dina bólintott, a férfi
folytatta. - És maga elveszítette az eszméletét. Nyilván az italba
kevert váliumtól. A kokaint csak később, a szobájában adta be
magának. A szúrás helyét láttam a karján. Soroljam még? -
kérdezte. - Szerencséjére a tudatalatti reflexei még időben
kimenekítették a házból. Bevonszolta magát az erdőbe.
Dina zavaros tekintettel nézett rá.
– Maga tudta? - kérdezte. A férfi bólintott. - Akkor miért
zavart meg a hülye faggatózásaival? Elárulná végre, ki maga? És
miért hozott ide, miért segít nekem?
– Mondhatnám azt is, hogy nézzen mélyen a szemembe, s ott
majd megtalálja mindenre a választ.
 – És miért nem mondja? - faggatta feszülten, valami furcsa,
különös reménnyel a lány.
– Mert az emberek nem mindig mondják azt, amit mondani
szeretnének. Talán, mert nem akarják vagy nem tehetik. - Két
tenyerébe fogva Dina arcát, kényszerítette, hogy a szemébe
nézzen. - Ígérje meg, Dina, hogy megpróbál nem gonosztevőt
látni bennem.
– Még akkor sem, ha egyáltalán nem bízom meg magában? -
Dina állta a tekintetét, amelyből őszinteség áradt. Biztatott és
ígért egyszerre. Ismét elbizonytalanodott. Kétségek és remény
között vergődött. Ralf látta ezt rajta, és lágyan, kedvesen
elmosolyodott. Megcsókolta. Csókja nem volt szenvedélyes, sem
hosszantartó, mégis édes, megnyugtató és gyönyörteljes.
– Ezt akarta, ugye? - kérdezte, amikor ajka elengedte Dina
ajkát.
A lány bizonytalanul rámosolygott.
– Nem vagyok benne biztos - suttogta.
A férfi elnevette magát. Felállt, összeszedte az edényeket.
– Most bocsásson meg - kérte, már az ajtóhoz tartva. - Talán
udvariatlan vagy tolakodó voltam. Nem akarom, hogy a
vendégszeretetemet úgy vegye, hogy khmm... - megköszörülte a
torkát.
Dina felvonta a szemöldökét.
– Hogy visszaélés?
– Valahogy így. Igen. A számból vette ki a szót.
– Ralf?! - szólt utána a lány. Meg akarta köszönni, hogy
sikerült megnyugtatnia, és hogy visszaadta a bizalmába vetett
hitét. És ezért nagyon hálás.
A férfi már a nyitott ajtóból fordult hátra.
– Ralf? - kanyarodott fel a szemöldöke csodálkozva. - Talán
összekever valakivel. A nevem: Frank... Frank Stickley - mondta,
és bezárta az ajtót.
 Dinában bennrekedt a levegő. Döbbenten bámult utána. Még
hogy összekeveri valaki mással! Mert bizony ezen az átkozott
szigeten rengeteg új ismeretséget kötött, akiknek keverheti a
nevét. És ekkor hirtelen kiszaladt arcából a vér. Agya fájdalmas
kínnal felüvöltött. Igen! Hallotta már ezt a nevet. Mégpedig az
érkezésük első napján, Pamela szájából. Frank - így szólította a
barátját akiről kiderült, hogy Patricknek hívják.
Könnyek tódultak a szemébe. Minden szándéka ellenére sírva
fakadt.
 8.

Erővel szakította ki magát önsajnáló állapotából, és

visszaparancsolta a könnyeit. Csak nem hagyhatja, hogy ilyen
lényegtelen dolog - mint a név - elterelje figyelmét az igazi
gondokról? Ralf vagy Frank? Tökéletesen mindegy. Ügy tűnik, ez
a többnevűséget előidéző kór valami ragály ezen a szigeten, és
hozzátartozik a titokzatosságához. Ha nem kíván idő előtt
megzavarodni, úgy át kell lépnie eme csekélység felett, és össze
kell szednie az erejét, a figyelmét a folytatáshoz... A szerencsés
kimenetelű folytatáshoz...
Kibújt az ágyból, és mintha attól tartana, hogy valaki ott lapul
valahol a szoba egyik elrejtett szegletében, alaposan átvizsgált
minden sarkot. Elmozdította helyéről az asztalt, bekukucskált az
ágy alá, benyitott a parányi kis fürdőszobába. Végezetül, többször
is lenyomta a kilincset. Semmi kétség. Az ajtó zárva van, és ő
fogoly. Az ablakon át nem juthat ki. Erről akkor bizonyosodott
meg, amikor az ablak alá húzott székről letekintett a három- vagy
négyemeletnyi mélységbe. Minő elővigyázatosság! - keseredett
meg szájában a nyál. Ralf vagy Frank - maradjunk most már a
Franknál - a legmagasabb szintre költöztette fel, nehogy szökni
tudjon. A fürdőszoba parányi ablaka mellett húzódik ugyan egy
esőcsatorna, de hogy ezen képes lenne leereszkedni?! Soha!
Nemcsak a tériszonya miatt. Az ablak olyan cseppnyi, hogy még
egy apró termetű gyereknek is dicsőségére válna onnan kibújni.
Belátta, nem tehet egyebet, mint hogy várakozik. Egy ideig
nyugtalanul járkált fel-alá ajtó és ablak, ágy és asztal között,
aztán leült a székre. Hátát nekifeszítve a támlájának, gondolatait
rakosgatta. Arra gondolt, ha most jegyzőkönyvet kellene írnia az
elmúlt hetek, napok tragikus eseményeiről, hogyan is vágna bele.
Nem kétséges. Trevor és Pamela személyét már beillesztette a
kirakós játék képsoraiba. Frank... és Patrick... Ez a két név
összekuszálta a szálakat.
A fene egye meg! Miért nem képes kiszakítania magát a férfi
vonzerejének bűvköréből? Miért ámítják az ösztönei még mindig
azzal, hogy rábízhatja magát, hogy amíg e zárt ajtók mögött él,
addig biztonságban érezheti magát, amikor a józan ész mást
diktál! Olyan nagy a káosz Frank személye körül, annyira sok
rejtély, megválaszolatlan kérdés teszi kérdésessé a
hovatartozását. Még a neve is. Á! Jobb nem gondolni rá. De nem
tud nem gondolni rá. Az a csók! Miért nem lökte el magától,
ahelyett hogy elzsibbadt a gyönyörtől? Olyan megnyugtató érzés
volt érezni a közelségét... Kellemes izgalommal villanyozta fel a
testét. Szégyen ide, szégyen oda, talán a folytatástól sem
vonakodott volna. Nem is tudta, hogyan érez a férfi iránt.
Pusztán csak a teste reagál-e a belőle kisugárzó mérhetetlen
férfiasságára, vagy ennél sokkal többről van szó? Nem vitás, már
az első percben megdobbant a szíve, amikor meglátta. Kár lenne
tagadnia, megnyerte a tetszését, felkeltette az érdeklődését. Azóta
ide-oda hánykolódik érzései viharában. Rendszerint a
távollétében, a kételyei elsodorják tőle, de amint meglátja gúnyos
mosolyát, és meghallja a hangját, fordul a kocka. Háttérbe
szorulnak a kételyei.
Órák teltek el így csendes tépelődésben, érzései
boncolgatásában. Távoli neszeket fogott fel a füle. Megpróbálta
kitalálni, hogy hány ember élhet Frank közelében. Betegek,
akiket ápolnak, vagy mások. Kinek, mi a feladata?
Már erősen besötétedett, amikor ismét meghallotta az ajtaja
felé közeledő ismerős lépteket. Zörrent a kulcs, és belépett Frank.
Ezúttal egy csomagot nyújtott át Dinának.
– Ezeket tudtam csak szerezni - mondta, minden különösebb
kommentár nélkül.
Amikor a lány széthajtogatta a fényes, fekete anyagból készült
kezeslábast - az őrökön látott öltözék pontos mását -, apró
verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. Keserű fintort vágott,
míg csaknem kimondta, amit gondolt: íme, még egy bizonyíték,
ami (Ralf) Frank ellen szól.
– Úgy látom, savanyú a szőlő - ékelődött a férfi - valami
egyebet várt? Sajnos, itt a szigeten nincs divatház, hacsak a
modellügynökséghez nem fordultam volna segítségért. De ezt az
ötletet - Isten tudja, miért - elvetettem magamtól.
Dina kelletlenül bólintott, s közben magához illesztette a
kezeslábast. A méret ellen nem lehetett kifogása. Csak hát... Na
mindegy.
– Honnan szerezte? - Óvatos kérdésével közelebb kívánt
kerülni az igazsághoz.
– Loptam - vágta rá gyorsan, saját elmésségén nevetve a férfi.
– Az más - gúnyolódott a lány -, ez esetben méltányolom a
vakmerőségét.
Frank hanyagul ledobta magát a székbe.
– Egyébként - nyúlt Dina keze után - jól van? - Nem igazán
várt választ a kérdésre. A lány sápadt, nyúzott arca önmagáért
beszélt. Leolvasta róla a feszültséget. Kimerült, kétségbeesett és
elcsigázott volt.,
– Maga hogy érezné magát az én helyemben? - kérdezett
vissza a lány. - Ha mondjuk, magára zárnák az ajtót, és órákon át
egyedül hagynák a gondolataival, és a fejében hemzsegő ezernyi
megválaszolatlan kérdéssel?
– Nem tudom - vonogatta bizonytalanul a vállát a férfi. -
Talán igyekezném meggyőzni magam arról, hogy feleslegesen
gyötröm magam á gondolataimmal, és a megválaszolatlan
kérdéseimmel. Ezek helyett inkább arra gondolnék, hogy jó
helyen vagyok itt, a zárt ajtók mögött, ahol vigyáznak rám, és
nem fenyeget semmi veszély.
– Én is ezzel próbálkoztam, de kevés sikerrel.
Frank figyelmét nem kerülte el Dina reszketése. Nagyon
sajnálta, és megértette. Mindez nagyon is emberi reakció az ő
helyzetében. Ő maga sem volt rózsásabb hangulatban, ha arra
gondolt, mi mindent nem mondott el, amit tudnia kellene a
lánynak ahhoz, hogy megnyugodjék. Egyelőre azonban semmit
sem tehet azon kívül, hogy megpróbálja elejét venni a nagyobb
bajnak, mint a félelem.
– Hozok majd magnót, kazettát és olvasnivalót, hogy
lefoglalja magát. Milyen zenét kedvel? És mit szeretne inkább
olvasni: könyvet vagy képes újságot? Sajnos, friss napisajtóval
nem szolgálhatok, tudniillik ide késve érkezik a posta.
Tréfálkozni akart. Könnyed, felületes csevegéssel oldani a
lány feszültségét. Dinát azonban az átélt izgalmak enyhén
cinikussá tették.
– Talán egy kis napfényt és madárdalt hozzon. No meg friss
levegőt. Mert ez a bezártság megfojt - felelte epésen.
– Ígérem, semmiben sem lesz hiánya, csak legyen egy kis
türelemmel.
– Türelemmel! Meddig? - kiáltott fel indulatosan a lány. -
Meddig legyek türelemmel? Sajnos, bizonyos szempontból el
vagyok kényeztetve, és az események enyhén türelmetlenné
tettek.
– Ejnye, ejnye, hölgyem - dorgálta kedveskedve, akár egy
követelődző gyereket. - Alig néhány órája élvezi a
vendégszeretetemet, és máris rám unt? Mert, mintha a hangjából
erre következtetnék. Mi a baj?
Dina szeméből forró, dühödt könnyek buggyantak elő.
Feldúltan szembefordult a férfival.
– Nem is tudom, mi a baj! - szemrehányó kiáltása belefulladt
a zokogásába. - Itt ülök egy toronymagas, kulcsra zárt szobában,
akár egy kalitkába zárt madár, kitépett szárnyakkal, teljesen
kiszolgáltatva fogva tartóm szeszélyeinek, a holnapok
bizonytalanságával, és maga még azt kérdezi tőlem, hogy mi a
baj! Maga talán élvezkedne az én helyzetemben?
Frank álla alatt idegesen megrándult az izom.
 – Először is, alig néhány perccel ezelőtt azt ígértem magának,
hogy nem sokat kell várnia a szabadságára - emelte fel keményen
a hangját -, hogy pontosabban fogalmazzak: jövő péntekig. Akkor
ugyanis felrakom a Los Angelesbe visszatérő élelmiszerszállító
hajóra. Hogy miként, azt is közölni fogom magával - még időben
-, hogy felkészülhessen rá. Másodszor - emelte fel az ujját nem
hinném, hogy eddig bármi okot adtam volna a szeszélyeim
felhánytorgatására. Nem passzióból tartom zárva az ajtaját,
hanem mert meg akarom gátolni, hogy újabb őrültséget kövessen
el. Vagy, ami még rosszabb, akaratán kívül bajba keveredjen.
Reméltem, hogy elég okos, és nem szükséges bővebben
megmagyaráznom, mekkora veszélybe sodródott. Harmadszor -
folytatta a felsorolást a saját érdekében feltételek nélküli
engedelmességet követelek magától. Negyedszer: elnézését
kérem, ha néha elragadtatom magam. Ötödször pedig: bíznia kell
bennem!
Dina rebbenő szemmel visszatartotta a könnyeit. A férfi
kitörése, amely felért a rendreutasítással, megriasztotta.
Gyámoltalanul bámulta tehetetlenségében szorosra zárt öklét.
– Egyetlen okot mondjon legalább, amiért bízhatnék
magában - emelte rá esdeklő tekintetét. Olyan nagyon vágyott
egy kis gyámolításra, egy kis őszinte szóra, egy icipici
magyarázatra. A férfi azonban elutasította. Ugyanolyan emelt
hangon válaszolt, ahogy eddig is beszélt.
– Azért bízzon bennem, mert azt akarom, hogy ezt tegye.
Mert semmi oka nincs, hogy... hogy ne bízzon meg bennem. És
mert a bizalma nélkül nincs értelme magára vesztegetnem az
időmet. Megértette?
– Hogy bízhatnék, ennyi hazugság után? Eddig mást sem tett,
csak hazudozott, folyton félrevezetett, és nem hitt nekem.
– Hazudtam? - háborgott tovább a férfi. - Ugyan, miben
hazudtam? Abban talán, hogy Franknak, és nem. Ralfnak
hívnak? Talán így akarja csatasorba állítani, kér táborba osztani
az embereket? Balra a Ralfok, jobbra a Frankok? Egyik táborba a
jók, a másikba a rosszak?
– Mondja, maga élvezi a förtelmes cinizmusát? Mert én
hányok tőle.
– Őszintén szólva, én sem élvezem. De nem tudom, mi mást
tehetnék.
– Talán megajándékozhatna egy cseppnyi őszinteséggel.
– Mire kíváncsi? - sóhajtott fel a férfi. - Gondolom, a családi
állapotom érdekli, hogy tudja, szabad-e belém szeretnie. Nos, ha
ez megnyugtatja, bátran megteheti. Volt feleségem, de évekkel
ezelőtt elhagyott. A kislányomat pedig elvitte egy halálos kór.
Barátnőm nincs, csak egy kutyám, és egy nagyon komoly
munkám, ja, és még valami, ami esetleg fontos lehet: Ez a
középkori vár, nem a saját tulajdonom, de a keleti szárnyat -
három emelet magasságban - csak én lakom, úgyhogy kellő
biztonságban érezheti magát nálam.
Dina megszégyenülten ült, és a kezét bámulta. Nem tudta
elhinni, ami ismét megtörtént vele. Legszívesebben Frank
karjába vetette volna magát, hogy a bocsánatát kérje oktalan
bizalmatlanságáért. Derengeni kezdett benne valami. Még az
akadémián sulykolták a fejükbe a hivatásuk egyik legfontosabb
aranyszabályát: Az igazság elkendőzése vagy elhallgatása
legfeljebb a lelkiismeretedet sújtja, a felesleges fecsegés az
életedbe kerülhet!
A szeme sarkából óvatos pillantásokat vetett a férfi arcára, s
nagyon szerette volna azt hinni, hogy érti Frankot.
A férfi közelebb hajolt hozzá, és rámosolygott. Békülékenyen,
lecsillapult indulattal, és a szemében lapuló ravaszkás fénnyel.
Kezébe vette a lány felfelé nyitott tenyerét, s végighúzta ujját az
élet és a szerelem vonalán. Aztán összehasonlította a saját
tenyerével.
– Egész jól harmonizálnak egymással, nem gondolja? -
Ajkával puhán megérintette Dina homlokát, és felállt. Már tudta,
nem szükséges tovább magyarázkodnia, a lány nem fogja többet
faggatni. A szeméből olvasta ki ezt, melyben elült a kétkedés.
Alaposan össze kellett magát szednie, hogy képes legyen
ellenállni, és a karjába ne zárja... szenvedélyesen, szerelemre
éhesen... De megállta.
Búcsúzóul két tenyerébe fogta az arcát.
– Jó éjszakát - mondta lágyan; könnyedén megcsókolta az
ajkát, és gyorsan távozott.
– Szent ég, hiszen ez felséges! - csapta össze elragadtatásában
a két tenyerét a főúri lakoma láttán Dina. A tálcán pástétom, sajt,
kaviár, sütemény, gyümölcs, és narancslé volt. Frank a tálca alól
előhúzott egy nagy, zöld lepedőt, és a lány kezébe nyomta.
– Remélem, szeret piknikezni - somolygott rá vidáman. - Egy
kis fantáziával kivarázsoljuk magunkat a természet lágy ölébe, és
ott fogyasztjuk el a reggelinket. Na, mire vár, kislány? Munkára
fel, terítse már le a pázsitot, talán ide az asztal mellé.
Dina kuncogott.
– Most nyilván illuzionistának képzeli magát - jelentette ki
olyan hangon, amely tömören kifejezésre juttatta Frank ötletéről
alkotott véleményét. Mindazonáltal, készségesen kúszott-mászott
a padlón, elterítette és kisimította a mesterséges gyepszőnyeg
ráncait. - Remélem, hozott magával egy kis madárcsicsergést is,
mert ez így nem tökéletes.
– A madarak elbújtak az eső elől - állította a férfi, a terítéssel
foglalatoskodva. Poharakba töltötte az italt, majd tányérokat
helyezett a lepedőre. - Pocsék idő van odakinn - pillantott rá
Dinára örüljön, hogy nem kell kimennie.
Dina tudta ezt. Egész éjjel az ablakot verdeső esőcseppek
monoton egyhangúságát hallgatta, míg álmatlanul forgolódott az
ágyában. Azt hitte, sohasem fog megvirradni, olyan sötétség ült a
feje fölött. Még most is lámpával világítottak, pedig már közel
járt az idő a tíz órához.
 Frank, a szokásosnál jóval később érkezett ezen a reggelen.
Dina már kezdett aggódni, sőt idegeskedni is a távolmaradásáért,
és nemcsak az éhsége miatt. Nem tudta elképzelni, mi
történhetett, mert Frank eddig mindig percnyi pontossággal
nyolc órakor nyitotta rá az ajtót.
– Nem érdekes, hogy hol voltam. Az a fontos, hogy ha késve
is, de itt vagyok - felelte Frank kitérően óvatos kérdezősködésére.
- Jól aludt? - saját kérdésével máris elejét vette a lány további
faggatásának.
Dina elnyomta a sóhajtását. Mondhatta volna azt is, hogy
nem aludtam, mert ez volt az igazság. Csak feküdt, hallgatta a
szél mormogását, az eső kopogását, s megpróbált magyarázatot
adni a lelkében kavargó sok-sok kérdésre. Többek között arra,
hogy miért laposodott el a fogsága elleni tiltakozása, és miért
várja annyira a reggelt, és tekinti azt a néhány percet, esetleg
órát, amit Frankkal tölthet, élete legtökéletesebb örömének.
Válaszában azonban némiképpen eltussolta az igazságot.
– Azt hiszem, jó néhány hétre előre kialudtam magam az
elmúlt napok alatt - felelte ehelyett.
Az utóbbi napok alatt látványos átalakuláson esett át a
kapcsolatuk. Elültek az ellenséges indulataikat tápláló heves
szócsaták, helyettük megtanultak könnyedén, minden mély
tartalom nélkül csevegni. Dicsérték az ízletes falatokat, szidták a
pocsék időt, beszéltek zenéről, könyvről, régen látott filmekről,
apró gyerekcsínyekről, melyeket vagy ők, vagy a környezetükben
felnövő gyerekek követtek el.
Dina maga is elcsodálkozott, hogy - némi
kompromisszummal - milyen kellemesen tölthetik el az idejüket.
Voltak tabutémák, amit kerültek. Dina, magába zárta a kérdéseit,
nem kutakodott a férfi személyét, a munkáját, és a hovatartozását
érintő titkokban. Megelégedett annyival, amit sejtett, és amit
egyre határozottabban érzett: bárki legyen is Ralf vagy Frank,
neki nem akar ártani. Bízott abban, hogy a segítségével sikerül
elhagynia a szigetet. Otthon aztán majd tudja, mit kell tennie.
Felkeresi Drew parancsnokát, jelenti, amit látott, tapasztalt, vagy
gyanított, és a rendőrségre bízza a további lépéseket. Ő kiszáll az
ügyből, menti a bőrét, az lesz, aki eddig is volt: fotós, filmes és
festőművész. Lemond arról, hogy babérkoszorús hőssé avassák,
hogy dicshimnuszokat zengjenek a sírjánál. Alkalmatlanságát a
rendőri pályára már régen bebizonyította, és ezt a szigeten
eltöltött napok csak megerősítették. Képtelen a tárgyilagosságra,
az ösztönei irányítják minden gondolatát.
Nevetséges feltételezés, de igaz! Talán, még egy rablógyilkost
is futni hagyna, mert az a férfias vonzerejével hatni tud rá.
Frank? Még egy ilyen egyszerű kis feladattal sem tud
megbirkózni. Ki ő, és hová tartozik? Nem tudja. Ha vele van,
semmi egyébre nem tud koncentrálni, mint az együttlét örömére,
ha a szemébe néz, csak önmagát látja benne. Míg hozzá szól,
messze űzi magától a bizonytalanságát, soha meg nem valósuló
boldogságról szövöget csalfa álmokat... A perc, a pillanat varázsát
élvezi.
De az éjszaka magánya már a szorongásé. Elbújnak a felszín
alatt lapuló kételyei, sorakoznak a kérdései. Teljesen
elbizonytalanodik... Mibe keveredett? Mi lesz, ha nem tud
szabadulni az iránta érzett vonzalomtól? Hogy fog a tükörbe
nézni, ha szembesül a férfi álarca mögül előbukkanó, körözött
bűnöző személyével? Mert bizony, erre is számíthat, és persze
sok egyéb más verzióra is.
Erre nem akart gondolni. Joel halála óta már nem hitt az
érzelmek mélységében és hosszan tartásában. A gyász és a
fájdalom is elült, pedig akkor azt hitte, sohasem lesz képes
túltennie magát rajta. Valahogy ebbe az egy bizonyosságba
kapaszkodott az átvirrasztott, szorongó éjszakákon. Majd az idő
most is átsegíti a nehézségeken. Elmegy. Nem találkoznak többé,
és a sziget - félelemben eltöltött napjaival együtt -, ezek a
kellemes percek is elmerülnek a feledés homályába. Frank csak
egy emlék marad a számára. Egy olyan emlék, amiért nem kell
pironkodnia sem... Hisz nem önként vállalta a társaságát, csupán
megpróbálta kellemesen eltölteni fogsága perceit...
– Kidolgoztam a szökése tervét - újságolta lelkesen Frank,
úgy a reggeli vége felé, mikor már kifogytak az ízes falatok
dicséretéből. - A kenyeres ládába fog elrejtőzni, mert az szellős.
Dina meglepetten hunyorgott.
– Egy ládában?
A férfi jóízűen felkacagott a lány elnyúlt arca láttán.
– Jobbra számított? Sajnos, nem utazhat első osztályon, be
kell érnie a hajó fenekével. De garantálom, ki fogja bírni. Alig hét
óra, és partot ér. Ott már biztonságban érezheti magát. A ládát
kibélelem majd puha rongyokkal, hogy ne törje fel a popóját,
aztán szépen elhelyezkedik benne. Én magam fogom irányítani a
rakodást, úgyhogy még attól sem kell tartania, hogy fejre ejtik.
Ígérem, nagyon fogok ügyelni a testi épségére, már csak azért is,
hogy az ellenem felsorakoztatott vádjait ne súlyosbítsa durva
bánásmóddal. Mert ugye, ahhoz nem fér kétség, hogy
megérkezése után első útja a rendőrségre vezet?
Dina arcára árnyék suhant. Enyhe bosszúsággal állapította
meg, hogy nem fogadja kitörő lelkesedéssel a hírt. És ami a
legbosszantóbb, az az, hogy nem is annyira a távozás módja, mint
inkább maga a távozás aggasztja.
A férfi figyelmét nem kerülte el borongós hangulata.
– Nocsak - vonta föl a szemöldökét -, mire gondol? Csak nem
merültek fel újabb kétségei? Fél talán, vagy az önérzetét sérti az
utazás módja? Netán az aggasztja, hogy a rendőrségen sem
fogadják kellő megértéssel majd a feljelentéseit?
Hogy tudja még most is megőrizni a cinizmusát? Dina a férfi
szemét nézte. Olyan tiszta, olyan nyílt és őszinte, annyi fény
ragyog benne. Egyáltalán nem bűnöző a szeme. Mintha
provokálná, mintha szándékosan hívná ki maga ellen a sorsát.
Hisz tudhatja a választ. Igenis, amint megérkezik Los Angelesbe,
első útja a rendőrségre viszi. Ez már eldöntött tény. De hogy
Frank ezt lehetővé is tegye a számára? Ez furcsa és
elgondolkoztató. Nem! Erről nem kíván beszélni. Most nem.
Elgondolkozón rázta mega fejét.
– Nem. Egész másra gondoltam, Frank - mondta csendesen.
Ráharapott az ajkára, mert érezte a mondanivalója
nevetségességét. Nem is lenne szabad erről beszélnie, mégis
megteszi. - Szóval, arra gondolok, hogy különös, de már egész
otthonosan kezdem magam érezni ebben a cellában.
Míg kimondta ezeket a szavakat, furcsa gondolatai támadtak.
Kezdte megérteni azoknak a raboknak a helyzetét, akik már
annyira megszokták börtönéletük viszonylagos kényelmét, hogy
nem is nagyon várják a szabadulásuk óráját. És amikor az mégis
eljön, mindent elkövetnek, hogy visszakerülhessenek a kinti élet
zaklatottsága ellen védelmet nyújtó falak közé. Az ő védelmét
Frank jelenti. És, bár nehezen vallotta be magának, mégis tudta,
hogy kizárólag a biztonságérzete teszi elviselhetővé a fogságát.
Sokkal többről van szó... Sokkal többről. Nagyon, nagyon' fog
hiányozni, ha már nem várhatja az ajtaja felé közeledő léptei
kopogását.
– Megnyugtatott. - Frank már a maradékokat kaparta össze
az egyik tányérba. – Ha jól sejtem, elejti a börtönőre durva
bánásmódjára vonatkozó vádjait. Ez is valami - nevetett rá a
lányra különösen, ha még a jóindulatára is számíthatok... Talán
mondhatna néhány jó szót az érdekemben, hátha enyhébb lesz a
büntetésem.
Összeakaszkodó tekintetük elől Dina zavarodott pislogással
menekült, míg a férfi elégedetten hümmögött.
– Szóval, számításból részesültem ebben a fejedelmi
bánásmódban - jegyezte meg a lány szarkasztikus humorral. -
Azért én ezt is köszönöm.
– Én pedig azt köszönöm, hogy megajándékozott néhány
szép nappal... És persze, a bizalmával.
 – Nem úgy, mint maga - felelte a lány.
A férfi igencsak elcsodálkozott. Kérdőn vonta fel a
szemöldökét.
– Beavatna a titkába? Miből gondolja, hogy én nem bízom
meg magában?
– A kulcsra zárt ajtóból. Szerintem ez a bizalmatlanságjele.
Frank elengedte a füle mellett az enyhe célzást. Válasz nélkül
hagyta. Ám, amikor néhány perccel később távozott, Dina nem
tudta eldönteni, hogy szándékosan tette-e, vagy csak
megfeledkezett róla, de nem zárta be kulccsal az ajtaját.
 9.

Maga pályát tévesztett. Nem filmesnek kellett volna

leszerződnie, hanem modellnek. Ahogy elnézem ebben az
uniformisban, biztosra veszem, hogy egy szexis ruhában
lekörözné még Cindy Crawfordot is - bókolt ünnepélyesen Frank,
miután igen tüzetesen szemügyre vette Dina öltözékét. A lány
olyan méltósággal viselte a fekete kezeslábast, és az olyan
tökéletesen körvonalazta az alakját, mintha kizárólag az ő
méretére és számára készítette volna a legelőkelőbb divatszalon.
Ott feszült rajta, ahol kellett, és ott buggyosodott, ahol az
előnyére szolgált. Nem véletlenül, hisz a lány elég időt fordított
rá, hogy a lehetséges legtöbbet hozza ki az öltözékéből. Addig
állítgatta az öv, a vállpánt csatjait, igazgatta a redőket a csípője
táján és a melle alatt, míg el nem nyerte tetszését, a fürdőszoba
tükre előtt billegve. És amikor meghallotta a folyosó végéről a
szobája felé közeledő ismerős lépteket, még egyszer ellenőrizte,
hogy rendben van-e a külseje. Megigazította a gallérját,
felborzolta frissen mosott haját, s egyéb sminkkészlete nem
lévén, a nyelve hegyével fényesítette ki az ajkát. A bóktól a szeme
csillogott, és az arca is kipirult. Váratlanul érte Frank leplezetlen
elragadtatása, bár hosszas szépítkezése éppen ezt szolgálta.
Értelmetlen! Női hiúságnak tartotta, de tetszeni akart. Ó, az örök
Éva!
Frank ezúttal bort is hozott a vacsorához, mert mint mondta,
úgy illik, hogy koccintsanak egy pohárkával a búcsú előtt. Holnap
már nem lesz alkalmuk efféle ceremóniára, mert megérkezik az
élelmiszerszállító hajó. Holnapután hajnalban pedig, indul
vissza. Potyautasával együtt.
Dinának el kellett ismernie, hogy Frank - mint házigazda -
Igazán kitett magáért. Ezen a „búcsúestén” különösen. Vajon ki
készíti ezeket a finom ételeket? Nem valószínű, hogy ő maga,
inkább remek szakácsa lehet. És bőséges készlete a változatos
étrendhez. Nem kimondottan remete életet él... Ezekkel a
gondolatokkal akarta lekötni a figyelmét.
Zavarodott, erőltetett hangulattal fogtak hozzá az étkezéshez.
Valahányszor összekapcsolódott a tekintetük - és ez elég gyakran
megtörtént sunyi, zavart mosolyt váltottak, mint a gyerekek, akik
közös csínyt követtek el, és félnek a következményektől. Dina alig
evett, csak turkált a tányérjában. A torkába emelkedett gombócot
nyeldeste. Mi baja van? - feddte magát bosszankodva. Még két
nap, és szabad lesz. Azt fogja tenni, amit akar, amit a
lelkiismerete diktál, ami a kötelessége, örülnie kellene, amiért
ilyen szerencsésen végződik ez a kockázatos kalandja. Csakhogy...
Pontosan ez a „csakhogy” ül rá a hangulatára. Majd
agyonnyomja...
Frank tekintetében is túlfűtött feszültség vibrált. Azzal a
szándékkal lépett be Dina szobájába, hogy beavatja titkába a
Iányt és beszámol a gyors fordulatokat vett eseményekről, de
aztán mégis meggondolta magát. A lány szorongását, zavarodott
pirulását látva tudta, hogy mi játszódik le a lelkében, és szívesen
odaadott volna hátralévő életéből akár tíz évet is, ha ezzel
elűzhetné kételyeit. Ha a kölcsönös viszontlátás reményében
válnának el egymástól, ha Dina azt mondaná: Vigyázz nagyon
magadra, mert szükségem van rád. Épségben, egészségben
várlak... Sóhajába nyomta bele az óhaját, és beérte azzal, hogy a
viszontlátásukhoz és a találkozásukhoz elegendő lesz a saját
akarata, és persze a szerencséje. Dinát nem keverheti bajba.
Amíg nem hagyja el a szigetet, sajnos bármi megtörténhet vele,
nem teheti kockára sem az életét, sem a saját küldetése
eredményességét.
– A Trevor Ügynökség hölgyei ezekben a percekben távoznak
- szólalt meg. A hangja rekedtes volt a hosszú hallgatás után.
– Azt hittem, már rég otthon vannak - felelte Dina.
 – Á! Kinek és miért lett volna sietős elhagyni a szigetet?
Trevornak vagy netán Pamelának? - gúnyolódott Frank. - Ha jól
tudom, akkor most telt le a két hetük. És most is dolguk
végezetlenül távoznak. A filmesük nélkül filmezni? Ki hallott még
ilyet?
A téma, amibe belekezdett, csupán azt a célt szolgálta, hogy
valamiként beindítsa a már hosszú percek óta elakadt
beszélgetésüket.
– Azt gondolja, hogy a filmesükre vártak eddig, hogy
befejezhessék a munkát? - kérdezett rá a lány,
Amáliára és a többi modellre gondolva. Szegények! Ennyi
értelmetlen napot eltölteni ezen a rettenetesen helyen... Munka
nélkül, félelemben. Csoda, hogy nem zavarodtak meg. Előbb
Connie, majd az ő titokzatos eltűnése. Talán az orrukat sem
dugták ki a szobájukból. - Tud valamit arról, hogy mivel
magyarázták az eltűnésemet? Kerestek egyáltalán?
– Feltehetően - vonogatta a vállát a férfi. - És keresni is
fogják mindaddig, míg meg nem találják valamelyik szakadékban
a hulláját. Mert csakis ebben reménykednek.
Dina valami szórakozott kifejezést fedezett fel Frank
szemében, a hangja és a válasza is mutatta, mennyire lényegtelen
számára a téma. Át is siklott felette, könnyedén. Bort töltött a
poharakba, és koccintásra emelte:
– Bízom benne, hogy nem sok idejük marad a keresgélésre.
Ami pedig magát illeti... hát... – mosolygott rá Dinára.
– Örülök, hogy a túlélők sorában üdvözölhetem,
biztosíthatom, a maga számára már nem volt hely a gépen. Az
mindenképpen Dinaele Warner nélkül hagyta volna el a szigetet.
– Köszönöm - szökött egy kesernyés mosoly Dina arcára.
– A körülményekhez képest élveztem a vendégszeretetét. Ha
feltétlenül tartani akarnám magam az etikett szabályaihoz, még
azt is mondanám, hogy maga egész jó fej volt.
 – Kár, hogy nem mondja - sajnálkozott Frank, a lány
szemébe nézve. - Ez lenne számomra a legértékesebb elismerés,
amit az utóbbi időben kaptam, így csak abban reménykedem,
hogy a szigettel kapcsolatos emlékei között nem a legutolsó
helyet szánja szerény személyemnek.
Dina szavak nélkül is megadta a megnyugtató választ.
Könnyek fénylettek szemében. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha ki
is mondaná, amit érez - nyomta el keserű sóhaját. Ha bűntudat
nélkül szerethetné... Ha nem kellene a következményekkel
számolnia, megmondaná... Igen, megmondaná, mennyire
sajnálja, hogy nem láthatja többé... Megkérné, zárja a karjába, és
legalább addig maradjon mellette, addig legyen az övé, amíg
lehet... Egyetlenegy éjszakára...
Frank az asztalra helyezte a poharát, és kezét besüllyesztette
feszes vászonnadrágja zsebébe, ahonnan egy kazettát húzott elő.
Kamaszos félszegséggel nyújtotta át Dinának.
– Szeretném, ha ezt elfogadná tőlem. Egy kis szuvenír a
szigetről. A sziget szebbik, jobbik, emlékezésre érdemes feléből...
Dina meglepődött. Forgatta a tenyerében, a kazettáról Frank
arcára, onnan pedig az éjjeliszekrényén lévő kis magnóra nézett.
– Szabad meghallgatnom? - kérdezte leplezetlen
kíváncsisággal.
– Természetesen. - A férfi máris kiemelte tenyeréből a
kazettát, és behelyezte a magnetofonba. Különös zaj, moraj
hallatszott. Mintha szél süvítene. A moraj hol elcsendesedett,
lágy csobogássá szelídült, hol mennydörgésszerűén felerősödött...
Dübörgött, zúgott, bömbölt. Percekig fülsiketítő lárma töltötte be
a szobát, aztán szép lassan ismét elcsendesedett. Édes madárdal
foglalta el a helyét. Énekes madár trillázott, és héja rikácsolt.
– Tudja, mit hallott? - kérdezte Frank, amikor minden zaj,
nesz és madárdal elült. Dina meghatottan bólintott.
Leereszkedett a heverőjére, és onnan, alulról fölfelé mosolygott
rá Frankra.
 – Az egyeden, amire mindig szívesen és örömmel fogok
visszagondolni. Páratlan élmény volt számomra ott állni a vízesés
előtt - mondta, s közben arra gondolt, hogy ott és akkor
kezdődött el minden. Akkor örült először igazán a
találkozásuknak, mert Frank volt az, aki mindezzel a csodával
megismertette. A szíve is akkor dobbant meg először, arra
figyelmeztetve, hogy már eltávozott belőle a gyász és a fájdalom,
és új csodára vágyik. Szeretni akar, és szeretetet kér. Szerelemre
vár. A szerelem pedig jön. Előfordul, hogy várnak rá, de gyakran
meglepetésszerűen érkezik. Ott és akkor jelzi érkezését, ahol és
amikor az ember a legkevésbé várja. Akkor sejtette, most már
tudja. Hozzá ott, a sziget dobogó szíve előtt állva érkezett el a
szerelem.
– A sziget dobogó szíve - mondta Frank, mintha az ő
gondolatait akarná szavakba önteni.
– Sajnálom, hogy nem láthatom, mielőtt elhagyom a szigetet
- suttogta maga elé a lány. A kezét nyújtotta Franknak, és
megszorította a férfiét. - Köszönöm. Biztos lehet benne, hogy a
legkedvesebb emlékeim között is a legkedvesebb lesz számomra
az ajándéka.
– Örülök, hogy sikerült örömöt szereznem, annál is inkább,
mert hasonló érzéseket és emlékeket ébresztett mindkettőnkben
ez a páratlan szépségű látvány.
– Eddig csak nagyon nehezen tudtam feltételezni magáról a
mélyebb érzéseket. De látom, egy kissé félreismertem... ebben is -
tette hozzá.
– Nos, igen - felelte vontatottan a férfi. - Az érzések. .. -
elhallgatott, tekintete messzire révedt, mintha múltba veszett
emlékei között tallózna. - Igen. Az érzelmeink tesznek bennünket
emberré. Csakhogy az ember gyakran rabja a kötelezettségeinek,
és megfeledkezik az érzelmeiről.
Elhallgatott. Nyomasztó csönd ült közöttük. Dina tréfásnak
szánt emlékezése vetett véget a hallgatásuknak.
 – Egyvalami hiányzik a kazettáról - nevetett rá ravaszkásán a
férfira, aki csak felvont szemöldökével kérdezte, hogy mi. - Hát a
manócskák - felelte Dina. - Nem emlékszik? Azt állította róluk,
hogy ott lapulnak valahol a fák közt, de nem kell tőlük félnem,
mert nagyon jópofák.
– Persze, a manócskák - bólogatott a férfi. - A kislányom
találta ki magának ezeket a jópofa kis manócskákat, ha félt a
sötétben, vagy ha nagyon unatkozott. És tőle hallottam róluk
először, és csak úgy mellettem maradtak, miután ő elment.
Dina megrendült a férfi szavaiból kisütő fájdalomtól.
– Mi történt a kislánnyal? - kérdezte bátortalanul, mert nem
tudta, milyen mélységű sebeket tép fel a kérdezősködésével.
– Szívműködési rendellenességgel született. Hat évig élt.
– És a felesége? A gyermek halála után hagyta el? - Dina csak
azért kanyarodott rá a házasságára, mert azt látta, hogy Frank
nem szívesen beszél a gyerekről. A válaszából azonban az is
kitűnt, hogy a feleségéről, illetve a házasságáról még kevésbé
kíván szót ejteni.
– Az egész csak happy end nélküli, banális történet. Szóra
sem érdemes - biggyesztette le az ajkát. - De szerencsére az
ember nagyon összetett szerkezet. Sok mindenhez kötődik. így
képes túltenni magát az őt ért csapások felett. De hisz ezt maga is
tudja - lesett a lány arcába. - Gondolom, már maga is megélt
egyet s mást, mégis rátalált az élete értelmére.
Egymás mellett ültek a keskeny kis heverőn, és régi barátok
módjára beszélgettek. Dina valamivel részletesebben öntötte ki a
szívét, talán, mert az ő sérelmei még frissebbek és vérzőbbek
voltak. Még arról is megfeledkezett, hogy Frank és ő, enyhén
szólva, két külön táborban élnek, ha nem is ellenségei, de talán
ellenfelei egymásnak. Sajnálkozott az idő rövidségén, amely nem
engedte, hogy közelebbről megismerje ezt a titokzatos embert.
Talán, ha korábban sort kerítettek volna erre az őszinte
hangvételű beszélgetésre, nem mérgezte volna meg a
kapcsolatukat a bizalmatlanság. Nem nehezedne olyan mázsás
súllyal közéjük a titokzatosság.
– Igen. Sokszor bántam, hogy nem mentem hozzá Joelhoz.
De nem számítottam rá, hogy elveszítem. Legalább gyermekünk
született volna! - felelte a férfi azon kérdésére, hogy nem érzi-e
úgy, hogy valahol, a körülmények ellenére elrontotta az életét. -
Egy gyerek biztos, hogy más irányt szabott volna az életemnek.
Nem biztos, hogy akkor is fotózásra adtam volna a fejemet.
Inkább valami stabil munka után néztem volna, hogy ne kelljen
távol lennem a gyerekemtől.
– Még semmiről sem késett le, Dina. - A férfi közelebb
csusszant hozzá, játékosan kezébe vette a kezét, és vizsgálgatni
kezdte a tenyerét. - Több gyereke is lesz még. Nézzük csak,
mennyi is? - Örült, hogy nevetésre, hangos kacagásra bírta a
lányt, míg nagy tudálékosan számolgatta a ráncokat. - Itt vannak,
sorra egymás után: kettő, három, de az is lehet, hogy tévedek... és
több. Úgyhogy készüljön fel a bőséges gyermekáldásra.
– Rendben - kuncogott a lány -, amint kiszabadulok a
fogságból, azonnal betérek az első üzletbe, ahol beszerezhetem
őket.
– Nem hinném, hogy ez lenne az egyetlen módja, hogy
gyermekhez jusson.
Dina szégyenlősen elmosolyodott.
– Talán nem - felelte. Aztán csak azt látta... és nem is nagyon
értette, hogyan történhetett.
Frank közelebb húzódott hozzá, és átölelte a vállát. Maga felé
fordította a fejét.
– Tudod, milyen nagyon szép vagy? Engedd, hogy nézzem a
szemed, hogy megőrizzem emlékét, ha már nem láthatom. -
Ezúttal képtelen volt leküzdeni az ellenállását. Lassan Dina fölé
hajolt, és puhán hanyatt döntötte, de megadva neki az esélyt,
hogy elhúzódjon, ha ki akar térni előle. Nem mozdult, csak
nyugtalanul, epekedve nézte a lány kipirult arcát, lázasan csillogó
szemét... Ujjával az arcát körvonalazta.
Dina maga sem vette észre, mikor emelkedett fel a keze, hogy
megsimogassa a férfi arcát. Ujjai beletúrtak hosszú, sűrű
sörényébe. A copfjával játszadoztak, s közben a férfi szemébe
meredt, mintha még mindig keresne benne valamit, valami
biztatást, ígéretet...
Ajkuk már csak néhány centinyire volt egymástól, amikor
Frank megtorpant, vissza akart húzódni, és Dina volt az, aki az
ajka után kapott.
Először csak lágy volt a csókjuk, épp csak a leheletük
keveredett össze, majd egyre erőteljesebbé, egyre követelődzőbbé
vált. A férfi szája most már teljesen rátapadt a lányéra, teljesen
birtokába vette, szinte falta a lágy, édes gyümölcsre emlékeztető
ajkat. Mégis gyöngéd volt a támadás. A kezének is talált munkát.
Dina bordáin járt, elindult felfelé. Ügyesen becsúszott inge
kivágásába. - Úristen! - nyögött fel a lány kéjesén. Igen... Igen, ez
az! A tenyere ráborult a mellére. Pontosan odaillett a mellére.
Aztán hirtelen egy hang élesen felkiáltott benne. Valahol az
agyában...
– Ne! Ne, Frank! - suttogta, és hatalmas akaraterővel kitépte
magát a férfi karjából. Megrendültén, zavarodottan meredtek
egymásra. - Kérlek, ne haragudj, Frank - sírta el magát dühös
elkeseredésében Dina. - Nem! Nem tudom megtenni! Ne
haragudj!
Frank azonnal elengedte.
– Igazad van - mondta, még mindig levegő után kapkodva, de
már kitisztult aggyal. - Tudom, hogy mindennek megvan a maga
ideje. Előbb a munka, aztán a szerelem. Bocsáss meg, hogy
elveszítettem a fejem.
Dina zokogva kapott a keze után.
 – Frank, kérlek, érts meg! Még nem! Szóval, oly sok minden
kavarog bennem rendezetlenül. Én tényleg... - dobálta
összevissza a szavakat.
Frank könnyedén megcsókolta Dina ujjainak hegyét, aztán
két tenyere közé fogta az arcát is. Puhán lecsókolgatta a könnyeit.
– Semmi baj - mondta lágyan. - Aludj jól, Dina, jó éjszakát!
Reggel majd benézek hozzád. - Már az ajtónál állt, amikor Dina
utolérte. Két karját a nyaka köré fonva, kétségbeesetten
felkiáltott:
– Nem bírom, Frank! Mondd... Mondd, miért kellett ennek
így történnie? Miért így kellett találkoznom veled? Mi lesz
velünk, Frank?
A férfi gyöngéden, de határozottan lefejtette a nyaka köré
fonódó karját, és eltolta magától a lányt.
– Még nem írtam le a lehetőséget, hogy egyszer megbeszéljük
ezt a „mi lesz velünk”-et - mondta, és kilépett az ajtón.
Dina sírva kapaszkodott a kilincsbe. Lecsúszott a padlóra,
ököllel - szinte már őrjöngve - verte az ajtót, a falat... Magánkívül
zokogott, és egyre csak azt hajtogatta: Miért? Miért kellett ennek
így történnie? Oly sok sivár várakozásban eltöltött év után, miért
éppen Frankba szeretett bele? Vagy, ha már így történt, miért
nem örülhet a szerelmének, a vágyainak? Miért nem lehet boldog
mellette?
Sokáig nem csendesedett kétségbeesett zokogása, de végül is
sikerült lehiggadnia. Sohasem gondolhatta egy percig sem, hogy
Frank mellett vár rá a boldogság. Csak a férfi lényéből vad erővel
kiáramló nyers szexualitás tartotta fogva... Csupán csak az
érzékeit... Évek óta nem ölelte férfi, nem merült el a
szenvedélybe. Miért gátolta meg a testét, hogy törlesszen
valamelyest a restanciájából? Kinek és minek ártott volna egy
gyönyörteljes órával? Tudja, hogy Frankot is csak a szenvedély
ragadta el. Megkívánta a nőt, akárcsak ő a férfit. Semmi közük
nem lett volna a szeretkezésüknek a bennük élő emberhez, az
elveikhez, a hovatartozásukhoz, az esetleges bűneikhez. Miért
nem engedte hát, hogy megtörténjen? Hogy levezesse a
feszültségét?
Frank azt állította, hogy a keleti szárnyat három emelet
mélységig egyedül ő lakja... És, hogy biztonságban tudhatja
magát, mert sohasem fogad látogatókat. Az ajtaját sem zárja rá
már napok óta. Mi lenne, ha utána osonna?
Összeszedte magát, lemosta arcáról a sírás nyomait, és
óvatosan lenyomta a kilincset...
 10.

Az FBI és a helyi hatóságok egyesített erővel kezdtek hozzá a

szerteágazó, veszedelmes bűnbanda felszámolásához. Csaknem
egy időben csaptak le a nyugati partvidék több városában és az
Államok más területein. Rajtaütésszerűen történtek a gyors és
váratlan letartóztatások. A letartóztatottak között számos
mamutvállalat vezető embere, pénzügyi szakember, bankigazgató
neve is szerepelt. San Franciscóban egy gyémántcsempész bandát
tettek ártalmatlanná, San Diegóban kézre kerültek a drog-, a
gyermekprostitúció- és csempészkereskedelem irányító emberei,
és több száz narkónepper. Sajnos, bőven akadtak olyanok is, akik
- vagy a vakszerencséjüknek, vagy pedig a jól működő „riasztó
lánc” leadott vészjeleinek köszönhetően - kicsúsztak a
bűnszervezet körül tekeredő hurokból.
A Los Angeles-i hatóságok túltaktikázásának
következményeként, egyelőre a „Király” is megúszta, bár a
fedőnév alatt meghúzódó személy kiléte ismert volt a hatóságok
előtt. Az időközben biztos rejtekhelyre húzódó hírhedt „Király”
kézre kerítését ugyanis a csendes-óceáni kis szigeten működő
kokain-előállító üzem felszámolásával egyidejűleg tervezték.
Csak kevesek számára volt ismeretes, hogy a „Király” dr.
Plummer pszichiátriai klinikájának egy minden kényelemmel
ellátott, rácsozott és gumiburkolatú, hangszigetelt lakosztályába
költözött be, elképzelései szerint addig, míg elülnek feje fölött a
hullámok. Biztosan számított a bűnüldözési szervekbe beépült és
lepénzelt ügynökei befolyásosságára, akik már számtalanszor
kisegítették eddig is a bajból. Persze, veszteségei mindig voltak,
de ezek a veszteségek belefértek az üzlet rizikófaktorába, annál is
inkább, mert ez ideig a rendőrségi rajtaütéseken mindig csak az
apró, kis halacskák akadtak fenn a hálón. Ám ez a mostani nagy
akció más. Itt és most a fejek, a szervezet irányítói estek
áldozatul. Ez pedig egyértelműen arra utal, hogy az akció ezúttal
több lesz, mint figyelmeztetés. Ezúttal erős ellenfelek készülnek
véres összecsapásra. Kódolt üzenetek, utasítások szelték
keresztül-kasul az éter hullámait. A „Király” üzeneteit vette az
FBI, és a szervezet megmaradt információs bázisa vészjeleket
továbbított a „Király” felé: áruló bomlasztja a soraikat. A szigetről
elinduló egész rakomány a rendőrség kezére került. A „Király”
kódolt utasítása is elérkezett a - sziget felügyeletét gyakorló -
legmegbízhatóbb emberéhez. Elrendelte az evakuálást, és a
kokain-előállító üzem teljes megsemmisítését.
Az FBI vette az 505-ös ügynöke jelentését, majd közölte az
utasítását: Akció indul!
Dina a sötét folyosón szorosan a falhoz lapulva indult el a
távolabb pislákoló, halvány fény felé. Igen, jól sejtette: a folyosó
itt balra és jobbra is elkanyarodott, előtte pedig csigalépcső
vezetett lefelé! Találomra befordult a bal oldali elágazásba, majd
miután itt csak néhány, keresztpánttal lezárt ajtót talált,
visszafordult, de nem haladt tovább jobbra. A lépcső csalogatta.
Óvatosan lopakodott lefelé. Egy emelet. Sötétség. Valósággal
repesztette dobhártyáját a csend - akár egy bagolyvár, olyan üres
és kihalt volt minden. Továbbhaladt. A következő szinten is
hasonló természet-ellenes csend és sötétség fogadta. Szíve a
torkában zakatolt... Kezdett félni. Már bánta vakmerő
vállalkozását, mert nem tartotta valószínűnek, hogy képes lesz
megtalálni Frank lakosztályát.
Maga sem tudta, miféle belső hajtóerőnek engedelmeskedve
lépegetett tovább. Már a legalsó szinten volt. Néhány percnyi
szemlélődés és hallgatózás után, akár meg is mert volna esküdni
rá, hogy ennek az - állítólag Frank által lakott keleti
épületszárnynak - egyetlen és kizárólagos lakója ő maga. Rajta
kívül egy teremtett lélek sem létezik az egész épületben.
 Nem lett volna őszinte magához, ha azt vallja: nem fél.
Bizony, hogy torkában zakatolt a szíve, kattogott az agya, vissza
akart fordulni, ám a félelmét legyőzte a kíváncsisága. A titok, a
rejtély itt kavargóit körülötte. Úgy érezte, csak ki kell nyújtania a
kezét, hogy megérinthesse. Az arcába csapódó friss légáramlat
jelezte, hogy egészen közel lehet a kijárati ajtó. Igen. Vagy
tízméternyire jobbra, már látta is.
Egy perc múlva kint állt a szabadban, és mélyet szippantott a
nyirkos, éjszakai levegőből. A következő pillanatban viszont
ijedten menekült vissza az ide-oda pásztázó fénycsóva elől, az
ajtó mögé. Több reflektor világította mega hatalmas kertet, az
épületet. Fények villantak a kőfal tövénél, a tetején,
megvilágították az ablakokat, a bejárati ajtókat, az
épületszárnyakat összekötő függőfolyosókat, még a kőfalon kívüli
fák közé is behatoltak.
Dina lélegzetvisszafojtva - szorosan az ajtó mögött lapulva -
ismerkedett ideiglenes szállásával. Megpillantotta a nyugati
épületszárny előtt kényelmesen sétálgató, fekete ruhás,
felfegyverzett őröket is, akik meg-megálltak, beszélgettek, majd
továbbindultak, egymással ellentétes irányba, de kizárólag, csakis
a nyugatra néző falak mentén. A többi terület megfigyelését
rábízták a reflektorokra.
Már tökéletesen megfeledkezett eredeti úti céljáról. Ha
izgatta is Frank, már egészen más megvilágításban került
érdeklődésének fókuszába. Úgy érezte, hogy a hosszú, egyenes
zsinóron, végre kezébe akadt az első csomó, amely a férfi
személye körüli rejtély megoldásához vezet. Egyértelmű. Az a
gondosan őrzött épület adhat választ a kérdéseire. Mindenáron
be kell jutnia a falakon belülre. Azonban, ha kilép az ajtón, az
őrök észreveszik. Annyira hajolt csak ki, hogy megállapítsa:
hányadik szintnél köti össze a függőfolyosó az egyes épületeket
egymással. Igen. A második emeletnél.
 Nem számolva kudarccal, veszéllyel, máris loholt vissza a
lépcsőház felé. Fel a második emeletre, ahol jobbra kanyarodott,
amerre azt a bizonyos átjárót sejtette. Persze nagyon is
valószínűtlen, hogy ne állná útját egy lezárt ajtó, mégis meg kell
próbálnia.
Mellé szegődött a szerencséje, ugyanis az ajtót résnyire nyitva
találta. A túlsó felén szintén. Ez bizonyította azt is, hogy az
épületen belül nem számoltak idegen betolakodó
felbukkanásával. Az itt élő, dolgozó, vagy bármily jogcímen itt
tartózkodó személyek szabadon mozogtak a falak között.
Amennyire üres és elhagyatott volt a keleti szárny, ennek
ellentéteként nagyon is aktív élet folyt ebben a másikban. A
folyosó mindkét oldalán nyíló ajtók mögött emberi beszéd
keveredett valami kísérteties zúgással. Halk zümmögés, monoton
búgás, csobogás egyvelege volt a hang.
– Nyugi - bátorította magát, mert úgy érezte, nagyon is
szüksége van biztatásra, hogy le merje nyomni az első ajtó
kilincsét. Nem nyílt. Óvatosan tovább lopakodott a következő
ajtóig. Ez be sem volt csukva, úgyhogy még visszakozni is kellett,
nehogy hamarabb észrevegyék a bent tartózkodók, még mielőtt
megállapíthatná, hogy mit is lát egyáltalán. Üvegtartályok,
csövek, lepárló készülékek, fortyogó, sistergő lombikok vonulatai
között hosszú munkaasztalok. Az asztalokon monitoros kijelzésű
számítógépek, mennyezetig érő műszerfalak, csupa-csupa
maguktól dolgozó gépek. A közöttük ténfergő fekete ruhás alakok
inkább csak felügyeltek a munka menetére, még csak nem is
irányították. Semmi kétség, valami nagyon fontos, talán kutató
jellegű munka folyik ezekben a laboratóriumokban — összegezte
Dina a látottakat, és továbbsiklott a folyosón a következő ajtóig.
Ekkor, a hirtelen kitáruló ajtón kilépett egy fekete ruhás alak.
Dina megmerevedett, azt hitte, itt a vég. Most rajtakapták,
fellármázzák az egész épületet, és kínvallatásnak vetik alá, hogy
kiszedjék belőle, ki vagy mi után kémkedik. Legnagyobb
csodálkozására nem ez történt. A férfi csak egy futó pillantásra
méltatta, és máris hátat fordított neki. Ment tovább.
Dina akaratlanul végignézett magán. A ruha! A fekete
egyenruha! Semmi kétség, ez mentette meg a lebukástól. Ez a
férfi nyilván közülük valónak gondolta, ezért nem méltatta
nagyobb figyelemre. Ez a felfedezés felbátorította, vakmerővé
tette. Követte a férfit, ő is belépett a következő terembe. Itt már
egész más kép fogadta. Eltűntek a műszerfalak, helyettük
lombikok, tartályok sorakoztak az asztalokon. Kezével csaknem
feldöntött egy kisebb üvegcsét, de még időben sikerült elkapnia.
Az üveg billegett, hintázott, míg megnyugodott a keze alatt, s
közben finom, fehér por szóródott ki belőle... rá Dina kezére, aki
néhány másodpercig farkasszemet nézett a kezével, majd
óvatosan - valahonnan mélyről ébredező gyanúval - megnyalta.
Csaknem felkiáltott döbbenetében. Még rendőrségi
pályafutásából emlékezett erre a semmivel sem összetéveszthető
ízre: heroin!
Kifutott a lábából az erő. Meredten bámult a sok-sok
tartályra, amely megannyi halált rejtett magában. Alexát... és... a
többi megtévesztett, szenvedélybetegségben elpusztult emberét.
Kattant az agya, beugrott a kép: A hajó, ami a hegy gyomrába
hordta a rakományát, a hegyen kószáló fegyveresek, az épület
előtt sétálgató őrök, a reflektorok fénycsóvái, Pamela és Frank.
Ez itt körülötte a fortyogó pokol... Vajon milyen szerep jutott
ebben a pokoli játékban Franknak?! Mit csinál ő, és egyáltalán
hol van most? Talán, egy a sok őr közül, vagy itt sétál valahol a
gépek között?
Kifarolt a folyosóra, és rohant a lépcső felé. Mindent látott,
semmi többre már nem volt kíváncsi. Végigszáguldott a
függőfolyosón, be a keleti szárny épületébe, ahol megtorpant a
lépcső előtt. Mitévő legyen, merre menjen? Le vagy fel? A
szobájában fogoly, talán már csak egy napig. Holnap érkezik az
élelmiszer-szállító hajó.
 – Ó, te ostoba, hülye liba! - jajdult fel keservesen. Franktól
várod a szabadulásodat? Egy ilyen gazembertől? Hogy lehetsz
ennyire naiv?! El fog veszejteni, mielőtt kifut az a hajó.
Egyértelmű, hogy ő Pamela embere, téged csak az orrodnál fogva
vezetett. Megmentett?! Cc... Ugyan mitől, vagy kitől mentett
volna meg? Taktikázott veled. Hogy miért, azt még nem tudni, de
nem is fontos. Lényegtelen.
Megindult lefelé, de a lépcsőfordulónál megtorpant. Odalenn
az azonnali halál vár rá, odafönn a szobájában a késleltetett. De
időt kell nyernie, hogy higgadt fejjel mindent újra átgondoljon.
Lassan megfordult. Mire felért a harmadik emeletre,
valamelyest sikerült lehiggadnia. Nem hagyhatja, hogy
hatalmába kerítse a pánik, mert akkor biztos, hogy elvesz. Egy
hang szólalt meg benne, és arra emlékeztette, hogy az imént nem
nézte meg, vajon a jobb oldali folyosón milyen ajtók vannak.
Olyanok-e, mint amilyeneket a baloldalon látott, vagy esetleg
másfélék.
Összesen két ajtót talált egymás mellett. Már nem is
tétovázott, amikor lenyomta az első kilincsét. Kattant a zár,
engedett a nyomásnak, és ő máris bent állt a helyiségben, ahol
monitorok tucatjaival találta magát szemben. Mozgó árnyak,
emberek, fák, sziklák mindegyiken. A szigetnek talán egyetlen
olyan pontja sem volt, amit innen, ebből a helyiségből ne lehetne
látni, ha az ember nagyon akarná. A partszakasz, a nyílt óceán
felől felfedte a sziget tátongó száját is, ahová azok a rakománnyal
teli csónakok befutottak. Távolabb két hajó horgonyzott. Árnyak
mozogtak, mintha sok-sok ember valami sötét alagútban ülne. A
Trevor-nyaraló mögötti leszállópályáról épp ezekben a percekben
emelkedett fel a kis repülőgép.
Innen származott hát Frank tájékozottsága és jól-
értesültsége. Mindent lát és hall, ami a szigeten történik, ha
éppen itt ül a monitorok előtt. De vajon hol csellenghet most?
Talán a kutyáját sétáltatja az erdőben?
 Minden óvatosságát félretolva leült az asztal elé. Egy ideig a
monitorok képeit tanulmányozta. A kőfalat nézte, a fénycsóvák
erősségét, és az őrök ingázásának irányát figyelte. Az egyetlen
terület, amely kiesik a megfigyelés alól, az az ő szobája alatti
terület. Itt, alig tíz méterre van az erdő. Előtte egyetlen akadályt
csak a kőfal jelent, no és persze a háromemeletnyi mélység.
Szeme lesiklott a monitorokról az asztalra. Elkezdte
nyitogatni a fiókokat, már amelyiket sikerült kinyitnia, mert a
legtöbb zárva volt. A legfelsőt éppen nyitva találta. Csupa
jellegtelen kacat, toll, jegyzettömb, és néhány félrelökött fénykép.
Valami nyomornegyedben készülhetett fotók lehetlek, mert
többnyire rongyos, alultáplált gyerekeket ábrázolt. Ám amint
Dina kiemelte, hogy jobban szemügyre vegye őket, megdöbbenve
fedezte fel valamennyi gyerek szemében azt az érdektelen
bambaságot, amit csak a kábítószer idézhet elő. - A nyomorult,
perverz alak! - sziszegte utálkozva. - Ebben éli ki magát, hogy az
ilyen szerencsétlen kölykök fényképeit nézegeti! - Nem is voltak
olyan rosszak, mint amilyennek Frank lefestette előtte. A
következő képnél csaknem felkiáltott. Trevort ismerte fel rajta.
Valami fényes partin készülhetett a fénykép, erre utalt a pazar
háttér, és a feltűnően elegáns társaság. És Trevor jobb oldalán ott
állt Pamela... Ebben még semmi különöset sem látott volna - hisz
Pamela a Trevor Divatügynökség vezetője volt csakhogy... és ettől
a „csakhogy”-tól még a hideg is kiverte, Pamela balján Frank
emelte koccintásra a poharát. Így állunk hát! Nem is értette,
miért nyilallt olyan iszonyatos fájdalom a szívébe. Mintha
mérgezett nyíl fúródott volna belé. Látott egyéb, más arcokat is a
képen. Jól öltözött urakat és hölgyeket, ám valamennyiük közül a
Pamela-Frank páros volt a legszembetűnőbb.
Dühösen félretolta a képet. Ám ekkor rá kellett ébrednie,
hogy a meglepetéseknek még korántsem ért a végére. Sőt, a
meglepetések még fokozódtak. A következő kezébe került kép
Alex fényképe, úgy, ahogy a kültelki sikátorban rátaláltak... Egy
szemetes kuka mellett, holtan... És ott volt a kezében a saját
fényképe is. Egy régi, rosszul sikerült, elmosódott kép, amiről
alig lehetett ráismerni. De nyilván Frank is tudta, kit ábrázol a
kép, különben miért őrizgette volna itt a fiókjában? Már semmin
se csodálkozott. Egyszerűen elapadt a levegője... Megsemmisült,
meghalt...
– Keres valamit, hölgyem? - a durva és könyörtelenül számon
kérő kérdés közvetlenül a háta mögött hangzott el, és nagyon
váratlanul érte.
Dina kezéből kihullott a fénykép, belepottyant a fiókba a
többi tetejére. Belökte a fiókot, majd dermedten rálesett a férfi
kegyetlen, fényben úszó szemére. Az biztos, hogy kapott már
ennél könnyebb kérdést is, amire nem tudott felelni, miért éppen
most állt volna a helyzet magaslatán? Túlzottan nagy és sok
megpróbáltatáson esett át az elmúlt alig egy órában.
Elvesztette valamennyi reményét és szépérzékét, ami
Frankhoz kötötte. Túlságosan váratlanul érte a lelepleződése is.
Elfogyott a bátorsága. Csak hebegett és habogott a feltett
kérdésre.
– Semmit... semmit... csak...
A férfi vasmarokkal kapta el a csuklóját, és olyan erővel
szorította, mintha satuban lenne. Talpra rántotta. Úgy
tornyosodott előtte, mint a számonkérés istene.
– Felmérted a helyzeted, hogy milyen veszélyes az, amit
teszel? - kiáltotta el magát érces hangon. - Hazudj inkább egy jó
nagyot, de ne mondd, hogy semmit sem teszel, míg könyékig
vájkálsz a fiókomban.
– Ny... nyitva találtam az ajtót... és én csak úgy... szóval,
utánad indultam - kezdett bele szégyenteljes magyarázkodásába.
Még túlságosan izgatott volt, és nagyon nyersek iménti
felfedezésiből eredő sebei. Nem tudta mérlegelni, mit és hogyan
kellene válaszolnia. Csak azt tudta, a félelem lebénította. Teljesen
elborította az elméjét. Kisöpört belőle minden épkézláb
mondatot. Üresnek, kiégettnek érezte a lelkét, az agya üresen
zakatolt. Csak a szíve lüktetett a torkában. És ott belül... valahol...
ahol a szívét tudta, ott fájt kegyetlenül.
Frank hátracsavarta a karját, és az ajtó felé lökte. Dina
felszisszent a szorítás okozta fájdalomtól, ám Frankot mindez
hidegen hagyta. Durván, erőszakosan terelte végig a folyosón, be
a szobájába.
Dina megfeszítve magát, megpróbált ellenállni, de nem bírt a
sokszoros erőfölénnyel. Tehetetlenségében sírva fakadt.
Ordítozni kezdett... Sivalkodni. Frank a szájára tapasztotta a
tenyerét, hogy elhallgattassa.
– Esküszöm, elment az eszed! - kiáltott rá erélyesen. -
Számoltál vele, mi várhat mindkettőnkre, ha nem én, hanem
valaki más talál rád? Tudom, csakis magamat okolhatom a saját
hülyeségem miatt! Nem lett volna szabad megbíznom benned, és
rád kellett volna zárnom az ajtód. De méltatlannak tartottam a
bizalmatlanságot. Tévedtem.
Dina kissé összeszedte magát, és a férfira emelte az érzelmek
sokféleségétől zavaros tekintetét. Gyűlölet izzott benne,
kétségbeesés, és a csalódás könnyei égették, mert haldoklott
benne a becsapott szerelem. Meg akarta mondani, mennyire
gyűlöli, és milyen nagyon szégyelli, mert elgyöngült perceiben azt
gondolta, hogy vonzódik hozzá. De tévedett. Sohasem szerette.
Még csak nem is tetszett neki. Megveti... és iszonyatosan
gyűlöli...
A férfi sokkal csendesebben szólt ismét hozzá.
– Tudom, hibát követtem el akkor is, amikor elhallgattam
előtted az igazságot. Nem válaszoltam nyíltan a kérdéseidre, de...
– Nem. Tényleg nem - szakította félbe a lány.
– Bízom benne, hogy egyszer - talán nem is olyan soká - még
megindokolhatom, hogy mit miért tettem, illetve hallgattam el.
 – Ó! - Dina gúnyos fintort vágott. - Ne fáraszd magad. Már
semmi sem érdekel. Nem vagyok kíváncsi sem rád, sem a
magyarázataidra.
– Az a bajod, hogy az ösztöneid ezúttal nemcsak a szívedet,
de mega józan eszedet is lebénították.
– A szívem elveszett valahol. Az ösztönöm pedig a józan
eszemmel együtt működik. Felvilágosítottak a személyed felől.
Tudom, hogy ki és mi vagy. Rohadt áruló vagy. Egy behízelgő
modorú, kétszínű pojáca.
– Nagyon sajnálom - felelte sokkal keményebben a férfi. - Ha
így gondolod, az én szavam soha nem fog meggyőzni az
ellenkezőjéről, úgyhogy nem is próbálkozom ezzel. És most,
remélem, nem veszed zokon, ha ismét rád zárom a szobád ajtaját.
A magányod perceiben próbálj a figyelmeztetésemre gondolni,
Dina! Csak addig tudhatod biztonságban magad, míg ebben a
szobában lapulsz. Amint innen kiteszed a lábad, nem
kezeskedhetem az életedért. - E szavak után távozott. Csörrent a
zár utána.
Dina azt hitte, most fog igazán sírni, de a könnyei elapadtak.
Nem tudtak áttörni azon a forró vasfalon, amely az agyában
izzott. Lerogyott az ágyára, és megpróbált gondolkozni. Tényleg
ilyen kevéssé ismerte önmagát? Ilyen ingatag, könnyen
elcsábítható, naiv teremtés lenne, aki megszédül az első útjába
kerülő vonzó hímtől? Nem! Mindez csak tévedés volt! Elmúlt.
Elérkezett számára az a perc, amely a reményeiben pislákoló, és
fájdalmába beleveszett röpke kis boldogsága végét jelenti, és ha
nem szedi össze magát, úgy kétségbeesése kezdetét.
Nem mérte, mennyi idő telt el, míg újból megmozdult, míg
csak a szívében egyre növekvő ürességet érezte. Talán csak a
másodpercek, de az is lehet, hogy hosszú órák. Olyan volt,
mintha a nyakára hurkot vetett volna valaki, és csak a megfelelő
pillanatra vár, hogy szorosabbra húzza azt. És hogy ez mikor
történik meg, vagy megtörténik-e egyáltalán, abba neki is lehet
némi beleszólása. Még mindig jobb szökés közben meghalni,
mint tétlenül várni a halálra.
Kemény elhatározással felemelkedett az ágyról, benyitott a
fürdőszobába és kinyitotta az ablakot. Alatta háromemeletnyi
mélység, mellette az esőcsatorna. Az ablak cseppnyi. De az
újszülött is könnyedén kicsúszik az anyaméhből, ha már a vállát
átpréselte rajta. Olyan erős akaratot fedezett fel magában,
melyről eddig sejtelme sem volt. Felmászott az ablakhoz, kihajolt
rajta, és belekapaszkodott az esőcsatornába... Húzni kezdte
magát kifelé...
 11.

Amikor a talpa talajt ért, az első gondolata a monitor volt. Nem

is hagyott magának egy szusszanásnyi pihenőt sem addig, míg jól
be nem csúszott a sűrűbe. Mennél tovább a faltól, annál nagyobb
biztonságban érezheti magát. Abban reménykedett, hogy sikerül
pár órás egérutat nyernie, míg Frank felfedezi a szökését.
Reggelig biztos, hogy nem nyitja rá az ajtaját, de ha szerencséje
van, úgy esetleg megfeledkezik róla akár délig is.
Sötét volt, a mélyen ülő felhőtakaró elrejtette szeme elől a
csillagokat, nem tudott tájékozódni. A hely, ahol megpihent,
egyelőre biztonságosnak tűnt. Sűrű és sötét volt. Ő pedig nagyon
fáradt és kimerült. Minden porcikája reszketett, a ruhája
szétszakadt, teste ezernyi horzsolástól sajgott, a tenyere csupa
hólyag volt.
Abban az egyben biztos volt, hogy ezt a kalandját majd csak
akkor fogja elmesélni majdani unokáinak, ha kérkedni akar a
vakmerőségével és a hősiességével. Nem semmi, amit tett.
Lemászni három emelet mélységre egy esőcsatornán, aztán
rohanni fel az első fára, hogy annak a legközelebbi ágáról
távugrást gyakoroljon! A fal másik oldalán ötméternyi mélység
tátongott alatta. Jó időbe telt, mire kezével, lábával tapogatva a
kiugrókat, lassan, de biztosan ereszkedett lefelé. Mint a pók a
falon... Függőlegesen...
Ám még korai lenne örülni. Még csak az erődítmény falai
közül sikerült megszöknie, de a neheze hátra van. Szökési
stratégiáját Frank ötletére építette. Csakis a hajó az egyetlen
lehetséges módja, hogy elhagyhassa a szigetet. Ha elég ügyes lesz
- míg a személyzet a rakodással foglalkozik ő felsurran a
fedélzetre, onnan le a rakodótérbe, és keres magának egy üres
ládát. Hogy miként fogja mindezt véghezvinni, annak
kigondolására előtte áll még az egész nap. Mint egy lehetőség,
felvillant agyában a Trevor ház, ahol meghúzhatná magát estig. A
ház üres, a lakói elhagyták a szigetet, viszont a legnagyobb
ostobaságot követné el, ha oda menekülne. Biztos, hogy Frank
elsőként ott fogja keresni... Ha keresi egyáltalán... Ha nem,
minden egy előre megrendezett forgatókönyv szerint történik
ezen az átkos szigeten.
Na, mindegy. Előtte áll még az éjszaka java és egy hosszú nap.
Majdcsak eszébe jut addig valami. Nekidöntötte a hátát egy
széles törzsű fának, és megpróbált nem gondolkozni. Pihenni
akart. Hogy pihengetése közben el is bóbiskolt, arra csak akkor
jött rá, amikor összerezzenve eltűnt mellőle Frank... Csakis
álmodta, hogy látja, hogy hallja a hangját, hogy belesimul a
karjába, és amíg csókját érzi az ajkán, elképzeli mellette a jövőjét:
szép otthont, sok gyerekkel. Megborzongott. Ó, hogy milyen
ostoba tud lenni egy ilyen álom! Átölel, aztán eltaszít magától, és
eszedbe juttatja, milyen törékeny jószág az emberi szív.
Ragaszkodik a boldogságához, holott tudja, hogy az nem létezik.
Dina észrevette, hogy könnyek peregnek végig az arcán.
Kézfejével letörölte azokat, és dühösen félretolta ostoba álmának
képeit. Rendben. Elismeri, megperzselődött egy kicsit, de ez még
nem ok arra, hogy el is égjen a tűzben... Hogy megsemmisüljön...
A tévedés emberi dolog. Ő is tévedett, ennyi az egész. A fontos,
hogy túlélje a kalandját.
Az egész napot a sűrűben töltötte. Csak keveset mozgott,
éppen csak annyit haladt előre, hogy láthassa a partot, az öblöt,
ahová a hajónak meg kell érkeznie. Éhségét bogyókkal
csillapította, és várt.
Délutánra eloszlottak a felhők, és perzselőn kisütött a nap.
Mindjárt jobb hangulatra derül az ember, ha nem a sötét felhőket
látja a feje felett. Csakhogy a hajót sem látta, és ez már kezdte
aggasztani. Lassan leereszkedett az újabb este, ám semmiféle
hajó nem tűnt fel a láthatáron. Talán csak késik. Netán Frank
tévedett egy napot, és nem mára, hanem holnapra érkezik meg a
szállítmány. Vagy?! Egy újabb hazugságával kell szembenéznie!
Az egész hajó-ügy csak egy kitaláció volt, egy újabb átverés. Nem!
Ez így nem állja meg a helyét! Hajó eddig is jött, és ezután is el
fogja látni a szigetet élelemmel. Csakis késésről lehet szó.
Így okoskodott, miközben visszahúzódott a sűrűbe. Az öböl
felé, ahol ha nem is látja, de hallani fogja a hajó kürtjét, és a
rakodással járó hangokat. Bevackolta magát, két egymással
szemközti szikla közé - felkészülve rá, hogy itt fogja eltölteni az
éjszakáját. Szerencsére meleg volt, és ő annyira kimerült, hogy
nem sok ideje maradt ideges gondolataira. Hamarosan mély
álomba zuhant.
Különös neszre riadt fel. Talán mégis befutott a hajó? - fülelt
bele az éjszakába. Álmodhatott csupán, mert semmit sem hallott
többé. Ismét elszenderült, aztán megint csak felriadt. Sokáig
mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel fülelt, amikor újból
hallotta azt a valamit... Távolról érkeztek el füléhez az emberi
hangok, melyek alig néhány perc múlva puskaropogásba
torkolltak. Dina szeméből azonnal kipattant az álom utolsó
morzsája is. Kimászott a sziklák nyújtotta védelemből, és elindult
valamerre, maga sem tudta, merre, csak azt tudta: minél
távolabb kell kerülnie az öböltől, ahol nincs biztonságban az
üldözőitől. Lépésenként megállt, hallgatózott. Követik-e, vagy
hallja-e azokat a hangokat. Ellenőrizte maga előtt és oldalt,
mindkét irányban a bozótot.
A zaj elült, ő is visszakuporodott a sűrű aljnövényzetbe, de
nem tudott visszaaludni. Fejét felhúzott térdére hajtva várt a
reggelre. Reggel, miután meggyőződött róla, hogy a hajó nem
érkezett meg, visszakúszott a sűrűbe. El sem tudta képzelni, mi
történhetett, miért késik a hajó, vagy ha nem késik, miért nem
érkezett meg. Érett bogyók után kutatva, egyre távolodott a
parttól, és hogy eddig ismeretlen helyre kóborolt el, azt a talpa
alatt egyre nedvesebbé váló talajból tudhatta. - Víz van a
közelben - állapította meg. Ismét csak Frank jutott eszébe.
Amikor elvezette a vízeséshez, arról beszélt, hogy a sziget gazdag
vízgyűjtő terület. A kövek hasadékaiból számtalan kis erecske
indul el, hogy végül eljusson társaival együtt a zuhataghoz.
Lassan, eseménytelen nyugalomban teltek az órák. Már jól
bekanyarodott az idő a délutánba, és Dina épp azt fontolgatta,
hogy vissza kellene kanyarodnia a part közelébe, amikor egészen
közelről kutyaugatást hallott. Ledermedt, megrémült. Nem is egy
kutya! - fülelt bele az erdő csendjét felverő lármába. Hogy erre
eddig nem gondolt! Követik a szagát. Frank a nyomában van.
Nem mondott le a kereséséről.
– Fuss, Dina! - csaknem elordította magát. - Fuss, menekülj!
- És eliramodott. Taposta az egyre vizesebb aljnövényzetet. A víz
megtéveszti a kutyák szimatát, elvesztik áldozatuk nyomát.
Keresd a vizet! A patakot... Csak remélte, hogy jó irányba rohan,
mert valójában fogalma sem volt róla, hol jár. Talpa alatt már
vékonyan csordogált a víz, majd egyre szélesedett. Már ellepte a
bokáját is. Tovább, tovább! - buzdította magát, mert a kutyák
kitartóan loholtak a nyomában. Még néhány perc, és már derékig
sodródott a vízben. Úszásra – a kiálló kövek miatt - nem
gondolhatott, így csak taposta a vizet, kerülgette a köveket. A
kutyák már egészen közelről csaholtak mögötte. És ekkor
elragadta az ár... A patak széles folyammá dagadva rohant bele
egy másikba, majd egy harmadikba. Dina rémülten felsikoltott,
amikor, úgy tizenöt méterrel odébb megpillantotta a magas,
széles, lépcsőzetes sziklát, ahonnan fergeteges erővel gurul le a
mélybe a víz. íme hát a vízesés, amit alulról volt szerencséje
megcsodálni. Csakhogy most - felülnézetből - egyáltalán nincs
elragadtatva tőle. Nem mert oda sem nézni, rá sem gondolni,
hogy sikerül-e elkerülnie a sok lépcső kiálló agyarait.
Az esés sebességétől úgy érezte, mintha a gyomra a torkába
nyomult volna. Sikerült utoljára feltöltenie a tüdejét levegővel,
mielőtt a víz összecsapott a feje fölött. Az ütés ereje döbbenetes
volt. Végig-száguldott a gerincoszlopán, egészen a koponyájáig.
Lábába éles fájdalom hasított, amikor a kőhöz vágódott. De
amint tovább sodródott, megkönnyebbülve tapasztalta, hogy
tudja mozgatni. Tehát nem tört a csontja. Sípolva, köhögve tört a
felszínre, és ekkor fedezte fel a tőle alig egyméternyire
kiszélesedő kőteraszt, amely a vízfüggöny mögött békés
pihenőhelyet kínált. Nem is értette, hogyan volt képes odáig
ellökni magát, de sikerült. Ott hasalt - tele zúzott sérülésekkel - a
lapos, vizes kövön. Itt végre kifújhatta magát, és
végiggondolhatta menekülése esélyeit. Alatta, fölötte az erős
sodrású víz, a háta mögött, mélyen a sziklába nyúló sötétség.
Nem sok esélye maradt a megmenekülésre... A vízen át semmi...
Esetleg a sziklába benyúló hasadékon át. Egy halvány kis vigasza
azért akadt, legalább a kutyáktól sikerült megszabadulnia. Amíg
az ember bármily csekélységnek is tud örülni, addig nincs
elveszve, mert életben van.
Pihent néhány percet, aztán elindult megnézni, hová is vezet
az a sötétség. Egy alagút volt, be a hegy, a sziget gyomrába. Jó
darabig akadálytalanul haladhatott előre, de később keresztbe-
kasul elágazott. Alkalmasint talán még csodálni is tudná a
természet eme újabb csodáját, de ezekben a kétségbeesett
percekben csak arra gondolt, hogy sohasem fog kijutni e
labirintusból. A falat tapogatva, lassan botorkált előre a sötét, vég
nélküli folyosóban. Egyre nehezebben viselte a nehéz, nyirkos
levegőt, klausztrofóbiás érzése támadt, de más választása nem
lévén, ment tovább.
Denevérek suhantak a feje fölött. Tulajdonképpen ettől meg
kellett volna nyugodnia, mert ez azt bizonyította, hogy az élethez
van elég oxigén a barlangban. De nem nyugodott meg. Ehelyett
sírva fakadt. Vissza kellene fordulnia! Hová? A zuhataghoz?
Nem! Ez egy olyan egyirányú út, amely nem vezet sehová, mégis
tovább kell mennie rajta. Már félig eszméletét vesztette, amikor
éltető, friss légáramlat csapott az arcába. Jó mélyeket szippantott
belőle, hogy feltöltse légszomjtól szenvedő tüdejét. Néhány perc
múltával kiszélesedett a folyosó, és távolról oszladozott a
sötétség. Neszeket is hallott... Vagy csak a saját zihálását? Nem!
Lassan felismerhetővé vált az emberi mormogás zaja. Halk
csörömpölés, zörej... Szorosan a falhoz lapulva araszolgatott
tovább, a halvány fényben lebbenő árnyak felé...
A folyosó egyszerre mindkét irányban kiöblösödött.
Ezekből a teremnyi nagyságú beugrókból szűrődött ki a
fény... Gyertyafény... Óvatosan becsússzam az egyikbe, ahol
hirtelen megtorpant. Kiguvadt szemmel bámult. Azt hitte
megőrült. Tizenéves gyerekek, kamaszok szorongtak hosszú
asztalok körül... Akár a gépek; némán dolgoztak. Fehér port
csomagoltak, méricskéltek, adagoltak nejlonzacskókba. Arcuk
mo-solytalan, a szemük fénytelen... Kész élőhalottak...
Dina agyából kisurrant a homály. Szentséges ég! Ez nem
lehet igaz! A kirakós játék utolsó kockái is a helyére kerültek. Már
mindent értett: a sziklabarlangba befutó hajók titokzatos
rakományát, a fortyogó laboratóriumot. De hisz a szigeten
nagyüzemben gyártják a drogot... És ezek a gyerekek?
Összeterelték a szerencsétleneket az alvilág legpatinásabb
iskolájába, ahol felsőfokú oktatás folyik, kezdő bűnözők számára.
Egy-kettő talán oktatóvá válik az idők folyamán, de a többségük
sohasem látja meg a napvilágot.
Ez az újabb felfedezés nem tette boldoggá. Sem a gyerekek,
sem a saját bőrének megmentésére nem látott esélyt. Akár
egyenesen az őrök elé is állhatna, hogy: - Tessék, itt vagyok!
De nem tette. Minek a végzetet siettetni, eljön az magától is.
Végignézett szakadt és mocskos ruházatán, amely egy ízben már
megmentette, bár akkor még ruha, és nem rongy volt. Mégis
megkell kísérelnie, hogy végigmenjen a termen... Méghozzá
határozott léptekkel. Csak néhány métert haladt előre, amikor
feltartóztatták. Az első ütéstől megtántorodott, a második
leterítette, a harmadikat pedig már nem is érezte.
 Nem tudta, miként került abba a tágas, minden luxussal
berendezett légkondicionált helyiségbe, ahol magához tért. Egy
széken ült, keze-lába hátrakötve. Óvatosan szemügyre vette a
szintén sziklába vájt luxuslakosztályt. No lám, ki gondolná, mire
képes az emberi leleményesség! Valóságos várost építettek ki a
hegy gyomrában. Nyilván itt élnek a kiváltságosok.
Nem jutott több ideje a szemlélődésre, mert egy ismerős hang
közvetlenül mellette barátságosan rá-köszönt:
– Nicsak, az elveszett madárka!
Dina felrepedt, sokszorosára dagadt szája megvonaglott. De
nem az örömtől. Fájt minden mozdulata, mégsem hagyta volna ki
az életéből, hogy szembenézzen Pamelával, aki három -
ugyanolyan fekete egyenruhát viselő - férfi társaságában sietett
az üdvözlésére. Dina már rég túljutott azon, hogy bármin is
csodálkozni tudjon, ami itt a szigeten történik. Pamela tehát nem
utazott vissza Los Angelesbe a stábbal, inkább beköltözött a hegy
gyomrába. Egyébként kiváló érzékkel tudja elfoglalni minden
körülmények között a legkényelmesebb, a legrangosabb helyet.
Itt is az elithez tartozik.
Pamela vámpírmosollyal karolta át Dina sajgó vállát.
– Gondoltad volna, hogy viszontlátjuk még egymást? -
nyájaskodott vele. Hízelgése körülbelül olyasfajta kedvesség volt,
mint a macskáé, míg a zsákmányul ejtett egerével játszadozik.
Kiélvezi a fölényét, megpaskolgatja, aztán bekebelezi. -
Emlékszel? Nevezetes kiruccanásod után nagyon udvariatlanul
távoztál. Még köszönni is elfelejtettél. Azt remélted, hogy
túljárhatsz az eszünkön?
Dina válasza mindössze egy lesújtó pillantás volt. Ha meg kell
halnia, büszkén, emelt fővel haljon meg. Pamela nem vette zokon
a tekintetéből áradó megvetést, tovább csevegett.
– Gondolom, érdekel, hogyan történhetett meg Connie-val az
a szörnyű tragédia. Nos, nem akarom, hogy talány maradjon
számodra, így azonnal mégis mutatom.
 – Pamela! - az egyik fekete ruhás férfi durván megrántotta az
asszony karját. - Mi szükség van erre az ostobaságra?
– Hagyj békén, Patrick! - lökte le magáról a férfi kezét
Pamela. - Ne rontsd el a szórakozásomat! - Akár egy
elmegyógyintézetből szökött tébolyult, úgy vihogott.
Dina felkapta a fejét, hogy végre megnézze magának azt a
rejtélyes Patrickot, akiről zavaros és józan perceiben egyaránt azt
gondolta, hogy Frankkal azonos. Bár jelenlegi helyzetén nem
sokat javított a tény, hogy Patrick még csak nem is hasonlít
Frankra - hacsak a copfja nem -, mégis határozottan
megkönnyebbült. Ez az alak itt - Pamela mellett - alacsonyabb és
zömökebb testalkatú volt. Az arcvonásai is sokkal keményebbek.
Csak a haja... Úgy látszik, ez a tarkónál összekötött hosszú haj -
itt a szigeten - valami egyenviselet, akárcsak a fekete kezeslábas.
A másik két fegyveres kísérő is hasonló loboncot visel a fején.
Patrickot látva hirtelen felvillant képzeletében egy kép. Azon
a - Frank fiókjából előhalászott - fényképen látta. Trevor másik
oldalán állt. Világos. A társadalom krémje mind Trevor körül
gyűlt össze, és valamennyien itt tartózkodnak a szigeten, kivéve
Trevort. Ő valahonnan Los Angelesből irányítja hűséges
embereit... Szörnyű, hogy minderre csak nagyon későn jött rá.
Már szinte abban is bizonyos volt, hogy Helene elméjének
elborulását is Trevor és cinkosai segítették elő. Feltehetően
valamilyen erős droggal.
Pamela vihogva a szemközti falhoz lépett, ahol megnyomott
egy gombot, mire a függönyszerűen felemelkedő fal mögött
láthatóvá vált az óceán vize, mindez persze biztonságos
üvegablakon keresztül. Akárcsak egy óriás méretű akváriumban,
halak úszkáltak. Kisebb-nagyobb halak, és két ronda cápa.
– Ők itt a mi legmegbízhatóbb biztonsági őreink -
magyarázkodott Pamela. - Jól ideszoktak, mert tudják, hogy
megháláljuk a szolgálataikat. Az ő feladatuk, hogy távol tartsák
tőlünk az óceán felől érkező betolakodókat, a miénk pedig, hogy
megtömjük a hasukat az itt felgyülemlett hulladékkal.
Dina émelyegve és iszonyodva fordult félre. Ezt már igazán
nem vette be a gyomra.
– Mit vétett Connie, hogy ezt tettétek vele? - kérdése inkább
csak fájdalmas suttogás volt.
– Tulajdonképpen nem sokat. Inkább peches volt, mint
bűnös. Egy kicsit rád hasonlított. Legalábbis, egy elég rosszul
sikerült fénykép alapján.
Dina elájult volna, de kéznél volt egy vízzel teli vödör. Pamela
nem is fukarkodott vele, bőséges tartalmát mind a nyakába
lódította.
Patrick, és a másik két fegyveres elvonszolta a hisztérikusan
rikácsoló nőt Dinától. Pamela kézzel-lábbal tiltakozott a
méltatlan bánásmód ellen, de Patrick belevágott az arcába.
– Elég legyen már!
– Nem! Nem elég! - tiltakozott az asszony. - Nézd ezt a dögöt!
Ugyanolyan ruhát visel, mint te vagy én. Honnan vette, és hol
bujkált idáig? Valaki felöltöztette és elrejtette. Ki kell szednünk
belőle, ki az illető.
– Ennek semmi értelme! - üvöltött rá a férfi. -A
következtetésed legalább annyira logikátlan, mint amennyire
őrült vagy. Ha cinkosa lenne, még mindig az oltalmában lapulna.
A ruhát lophatta, ne kérdezd, hogyan, mert ezen nem töröm a
fejem, nem lényeges. Te is tudod, hogy valamikor zsaru volt,
nyilván innen származik a találékonysága.
– Egyszer már túljárt az eszünkön, nem engedhetjük meg,
hogy ez megismétlődjék. A „Király” parancsa, hogy végeznünk
kell vele!
– De arról nem szól a parancs, hogy előtte megkínozzuk. Egy
golyónál nem szükséges többet rá pazarolnunk. S még erre is van
időnk. Úgy fortyog körülöttünk a levegő, hogy bármi
megtörténhet. Még az is, hogy többet érhet számunkra egy élő
túsz, mint egy halott ex-zsaru.
Pamelát nem egykönnyen lehetett meggyőzni, fékezhetetlen
bosszúvágyát meg végképp nem lehetett lecsillapítani. Tombolt
dühében, és sikoltozott. A „Király” parancsára hivatkozott, és a
másik két fegyvereshez folyamodott segítségért.
– Tegyétek, amit mondtam!
A két fegyveres szemlátomást egyetértett Pamelával. Csőre
töltött fegyverüket Dina mellének szegezték. A lány még a
kattanást is hallotta, ahogy lövésre készen kibiztosították a
fegyverüket,
– Ne húzzuk az időt, Patrick! - mondták. - Az ötlet jó.
Vallassuk ki, aztán eresszünk bele egy sorozatot.
– Az ötlet rossz! Nagyon is elfogadhatatlan!
Pergő puskaropogás vetett véget a vitának. A két fegyveres
elterült a földön, és még mielőtt akár Dina, akár Patrick és
Pamela felocsúdhatott volna a meglepetéséből, Frank egyetlen,
határozott mozdulattal a lányhoz ugrott, és a kezében tartott
vékony szíjjal kipeckelte a száját, nehogy valami őrültséget
mondhasson.
Pamela és Patrick értetlenül bármulták a mozdulatot. Frank
számukra sem hagyott sok időt a csodálkozásra. Kezében egy
teletextet lobogtatott.
– Most érkezett a „Király” utasítása: - Sürgősen evakuálnunk
kell a szigetet. Meg kell semmisítenünk az üzemet!
Pamela ocsúdott fel elsőként a váratlan fordulat okozta
sokkhatásból.
– Mégis, mi történt, főnök? - kérdezte.
– Valószínűleg közeleg a végső leszámolás órája. A rendőrség
mindent tud, és a „Király”, nem kíván nyomot hagyni maga után.
Ez történt. Úgyhogy lássatok munkához!
– És vele mi legyen? - fordultak egyszerre a székhez kötözött
lányhoz.
 – Majd később eldöntjük, hogy mi legyen vele. Most ennél
sokkal fontosabb dolgunk van. Patrick! - emelte fel a hangját
vezesd fel a hajóra, és vidd be a kabinomba. Kötözd meg
alaposan, de ne nyúlj hozzá! Ha meg mered ölni a parancsom
nélkül, magam bánok el veletek!
Patrick önérzetesen kihúzta magát, és hozzálátott Dina
kötelékeinek eloldozásához. Pamelában még mindig fortyogott a
düh, de ő sem mert ellenszegülni a főnök parancsának. Csupán
egy sértődött megjegyzést engedett meg magának:
– Nem szükséges fenyegetőznöd. Eddig még mindig
mindenben engedelmeskedtünk a parancsodnak.
– Nagyon helyes. Ezért vagytok még mindig életben! - Frank
csizmája orrával meglökte az egyik halott őrt. - Ezeket pedig
takarítsátok el innen! Dobjátok be a cápáknak!
 12.

Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! - Frank hangja hideg

volt és éles, mint egy borotvapenge. A tekintete is fagyos. Egy
kicsit meglazította a lány csuklójába belemélyedt csomót. -
Tényleg eltökélt szándékod, hogy meggyilkoltasd magad?
Köszönd az őrangyalodnak, hogy még időben érkeztem!
– Attól függ, mihez képest - hangzott a kiszolgáltatott
helyzethez nem illő válasz.
Több órát töltött el egyedül egy hajó szűk kabinjában a
székhez kötözve, mire Frank rányitotta az ajtót. Az eltelt idő alatt
mást sem tett, csak próbálta sorrendbe rakni az egymást követő
gyors eseményeket. Főnök! Pamela szájából hallotta ezt a szót,
amely teljesen rávilágított a Frank személyét körüllengő titokra.
Sok mindenre számított, de arra nem, hogy ő legyen a sziget
„Főnöke”, parancsnoka, teljhatalmú ura. Mindenről tudott tehát,
sőt, az ő utasítására történt minden a szigeten. És ő, akis naiv,
még azt hitte, hogy csak egy szürke kis sorkatona... Egy őr, vagy
gépkezelő a sok közül...
— Sajnálom, de ezt a kényelmetlenséget el kell tűrnöd még
egy ideig - mondta a férfi, miután kissé hátrább lépett. - Belátom,
sokkal kényelmesebb körülmények között hagyhattad volna el a
szigetet az eredeti tervem szerint, de úgy tűnik, hogy te szereted
túlbonyolítani a dolgokat.
– Elhallgathatnál már végre! - Dina hangja remegett a
felindultságtól. - Te legalább olyan jól tudod, mint én, hogy az
„állítólagos” terved is csak egy hazugság volt a sok közül. A hajó
nem érkezett meg.
– Mert közben módosultak a körülmények. Nem lesz szükség
több élelemre, és ezt azok is tudják, akik a hajó menetrendjét
meghatározzák. De megtaláltam volna a módját, hogy
kiszabadítsalak. Erre akár meg is esküdhetek.
– Semmit sem veszítettél a varázsodból. - Dina feltűnően
elnézett a férfi feje mellett. - Mi értelme szaporítani a szót, ha
úgyis cápalakomának szántok?
– Ha ez lenne a célom, nem gátoltam volna meg a hóhéraidat,
hogy végrehajtsák feletted az ítéletet. Esetleg gondolkozz el ezen
egy kicsit, míg magadra hagylak. Most ugyanis el kell mennem.
Lobó! - intett az eddig lustán nézelődő kutyának. - Ülj ide,
vigyázz rá!
Lobó lomhán megmozdult, Dina széke elé kúszott, ahol aztán
ismét lefeküdt. Álmosan és lustán.
Frank távozott, kattant mögötte a zár. Ismerős hang. Dinát az
erődben eltöltött szobafogságára emlékeztette. Meg keli hagyni,
az valamivel kellemesebb volt, mint a mostani. Keze-lába már
elzsibbadt, mozdulni sem tud, csak az agya kattog... Az emlékei
kavarognak benne. Olyan régnek tűntek azok a napok, mintha
nem is ebben az életében történtek volna meg vele. Azóta
megjárta a poklot, találkozott magával az ördöggel is, pedig
mindössze két nap telt el a szökése óta. Csöbörből vödörbe jutott.
Egyik rémségből a másikba. Vajon létezik ennek a lidércnek több,
még ennél is szörnyűségesebb fokozata is? Mi várhat még rá? A
cápa? Vagy a vízbe fúlás? Esetleg egy könyörületes golyó a
fejébe?
Nem akart gondolkozni, és tiltakozott az emlékei ellen is, ám
azok szüntelenül előlopakodtak az agyából. Szakadatlanul
gyötörték. Hogyan tévedhetett ekkorát? Miként történhetett meg
vele, hogy a máskor oly megbízható ösztönei ilyen csúnyán
félrevezették? Forró, dühödt - a tehetetlenségéből fakadó -
könnyek öntötték el az arcát. Frank, maga az ördög! A sátán!
Mennyire gyűlöli! Nála már csak önmagát gyűlöli jobban, amiért
nem egészen biztos abban, hogy amit iránta érez, az kifejezetten
gyűlölet. Retteg tőle, fél, hisz kezében az élete. Nem érti, miként
aljasodhatott le - hajdani rendőrtiszt létére - a bűnnek és a
mocsoknak erre a mélypontjára. A vesztét is kívánja. Igen. Azt
akarja, hogy elnyerje méltó büntetését. De hogy mindez gyűlölet
lenne?
Erős akarattal végre eloldotta magát az emlékeitől és keserves
érzéseitől. Nem volt egyszerű dolog megtenni, de végül is
sikerült. Lobóra tévedt a tekintete. A kutya békésen szunyókált
előtte, mintha ő ott sem lenne, mintha a gazdája nem azzal bízta
volna meg, hogy vigyázzon rá. Vigyázzon, de ne bántsa - Dina
bágyadtan elmosolyodott. Mi a különbség a kettő között? Hogy
továbbra is távol tartsa magától az emlékeit, játszadozni
kezdett... Lobóval. Vajon mit tenne vele ez a dög, ha nem ülne
ilyen engedelmesen ezen az átkozott széken, ahová kötözték?
Megmozdult, fészkelődni kezdett. Lobó füle meglebbent, a
szemét is kinyitotta, aztán visszacsukta.
Ejha! Micsoda harci kutya vagy te! - szólt rá erélyesen.
Meglökte magát a székkel úgy, hogy az majdnem felborult. Erre a
mozdulatra Lobó feltápászkodott, ásított egy jó nagyot, hosszan
nyújtózkodott, majd visszaült Dina lábai elé. Ezúttal nem aludt
el. A lányt nézte, de nem vadul, hanem barátságosan,
bársonyosan puha tekintettel.
Dina rámosolygott.
– No lám, nem is vagy te olyan félelmetes, mint amilyennek
eddig láttalak - kezdett beszélgetést négylábú őrzőjével. Lobó,
mintha értené, és felelne neki, a fejét csóválgatta. Jobbra
billentette, majd balra, aztán egyet gondolva az ölébe fektette.
Még közelebb csúszott Dinához, és újból lehunyta a szemét.
– „Alkalomadtán majd vakargassa meg Lobó füle tövét,
meglátja, nagyon hálás lesz érte” - hallotta Dina valahonnan
távolról Frank hangját. A férfi akkor mondta ezt, amikor arról
beszélt, hogy Lobó esti sétájának köszönhető, hogy rátalált az
erdőben. Már megint csak Frankra gondol... És bosszantó, hogy
sokkal több kellemesebb emlék jut az eszébe vele kapcsolatosan,
mint amennyire rászolgált. Mindegy... Azt viszont kifejezetten
sajnálja, hogy összekötözött keze nem teszi lehetővé, hogy
megvakargassa Lobó fejét. Egész kedves jószág. És nagyon örül a
társaságának, mert nincs egyedül. És talán még a
biztonságérzetét is növeli.
Dina is el-elbóbiskolt. Így múlt el felettük az éjszaka. Reggel
Lobó megélénkült, belekotort az ajtó mellé rakott tányérjába,
vidáman, jó étvággyal megreggelizett, megfordította a tálat,
megvizsgálta az alját, majd száját nyalogatva visszasomfordált
Dinához, mintha azt kérdezné: - Te miért nem eszel?
Nos, Dina többek között azért sem evett, mert Frank ezúttal
nem állított be hozzá étellel megrakott tálcával, mint ahogy ezt
fönn, az erődben tette. Még jó, hogy Dina egy cseppet sem volt
éhes. Viszont a szája kiszáradt. A fél királyságát odaadta volna
egy pohár vízért. Nagy kár, hogy erre a szívességtételre Lobó nem
volt beidomítva.
Unalmas tétlenségben telt el a nap nagy része. Dina a kabin
parányi ablakából látta a víz és az ég még parányibb darabkáját,
hullámok verdestek alatta, hintázott a hajója Ezen kívül nem
történt semmi.
– Nem oldozhatnád el a kötelékeimet? - nyöszörgött a lány,
miután Frank elvette szájától az üres poharat. Már ismét este
volt. Ételt nem, és vizet is most kapott először, hosszú fogsága
alatt. - Biztosíthatlak, ezúttal tényleg nem fogok elszökni... Már
csak a cápák miatt sem.
Frank lovagló ülésbe vetette magát a kabin másik székére,
szemben a lánnyal. Arca mintha kőből lett volna, mereven nézett
a lány szemébe, aki nem olvasott ki sem haragot, sem egy
szemernyi érzést, vagy szánalmat sem a tekintetéből.
– Sajnálom, Dina - a férfi hangja is hűvösen csengett -, talán
majd holnap, de legkésőbb holnapután.
– Ki kellene mennem - Dina kínosan feszengett a széken. -
Elvégre én is ember vagyok.
 Frank megmozdult, felállt. A két kezét szabaddá tette, majd
felnyalábolta, és a kabin félreeső sarkába vitte. Egy edényt tolt
alá.
– Nem hagyhatod el a kabint, de ne zavartasd magad.
Nyugodtan végezd el a dolgod, mintha itt sem lennék.
Dina megalázottan, de engedelmeskedett. A fogait csikorgatta
tehetetlenségében, míg könnyített magán. Utána visszaöltözött
szakadozott rongyaiba, Frank pedig a priccshez vitte.
– Pihenj, és nyújtózkodj ki egy kicsit, amíg itt vagyok! -
mondta, majd kivitte az edényt. Arra a néhány percre is bezárta
az ajtót, míg távol volt. Közben Lobót is kiengedte. Amikor
visszatért, közelebb húzta székét a priccshez. Néhány percig
hallgatagon nézték egymást, csak Dina szaggatott, fáradt zihálása
hallatszott.
– Dina - szólalt meg egy idő után barátságos hangon Frank.
A lány szeme megrebbent. Lesiklott a férfi arcáról a nyakára,
végigaraszolgatott fekete kezeslábasba bújtatott testén, majd
visszacsúszott a szeméhez.
– Mégiscsak beszélnünk kellene egymással - közölte Frank.
– Minek, hogy újra hazudj nekem?
– Azt akarom, hogy tudd, akkor éjjel én kólintottalak fejbe.
– Ezt eddig is tudtam.
– De azt biztosan nem, hogy csak azért tettem, mert a rád
váró sok rossz közül ezt találtam a legkevésbé rossznak. Nem
akartam nagyot ütni, és biztosíthatlak róla, nem az ütés miatt
kerültél sokkos állapotba.
– Mint hogyha ezt már megbeszéltük volna egyszer -
emlékeztette gúnyosan a lány. - Azt várod netán, hogy
megkérdezzem, miért menekítettél ki Pamela karmaiból, ha
mindketten ugyanazt a sorsot szánjátok nekem?
– Tévedsz - felelte Frank. — Pamela és én nem ugyanabba a
táborba tartozunk. Még ha a látszat ezt mutatja is.
 – Nem-e? - Dina csodálkozást színlelt. - Nem mindketten a
rettegett „Király” parancsainak engedelmeskedtek? Láttalak
benneteket a fényképen. Minő patinás társaság... Trevor, és a
bérencei...
– Pamela Trevor embere, de én a másik parton állok.
Mondhatom úgy is, hogy mi ketten - te és én - egy oldalon állunk.
Dina torka kiszáradt, de a szemében megrebbent, felcsillant
valami... Egy halványan pislákoló reménysugár. Összeszedte
magát, és inkább elkapta tekintetét a férfi szemétől, nehogy
megint megzavarja, elkábítsa a szeméből kiolvasott titkos üzenet,
melyet nyilván a megtévesztésére szánt neki. Amit senki más,
csakis ő érthetett volna meg, ha még nem veszett volna ki belőle a
bizalom... De kiveszett.
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba, Frank. Ne hazudozz tovább
- kérlelte erőtlenül.
– Hazudni, vagy elhallgatni az igazat, nem ugyanazt jelenti,
Dina. Ezt te is tudod. Én neked sohasem hazudtam. Most sem
hazudok. Sajnálom, hogy még most sem értesz. Most mennem
kell. És bocsáss meg, de ismét meg kell, hogy kötözzelek.
A lány sorsába törődve visszaült a székre, és hátratette a
kezét.
Hajnal felé fülsüketítő robbanás hangja riasztotta fel fásult
bódulatából. A robbanást újabbak követték. Lobó veszettül
ugatott, szörcsögött, míg a lány és a zárt ajtó között rohangált. A
detonációtól megmozdult még az óceán is. Hatalmas hullámok
dobálták a hajót, és szürke porfelhő ködösítette el az apró kis
ablakot.
– Itt a vég! - jajdúlt fel Dina, a kötelékeivel hadakozva.
Legalább ne ehhez a székhez láncolva kellene meghalnia!
Váratlanul felpattant az ajtó, és Frank ugrott mellé.
– Nincs semmi baj! - nyugtatta meg, míg eloldotta a
köteleket. - Állj fel, és próbálj meg járkálni! - parancsolta, és a
hóna alá nyúlva segítette, első bizonytalanul imbolygó lépéseit.
 – Mivolt ez, Frank? - kérdezte Dina rogyadozva.
– Most robbant fel az erődítmény, az üzemmel együtt.
Rövidesen mindenki elhagyja a szigetet.
Dina arcából kiszökött a vér.
– És a gyerekek? Velük mi lesz? - kérdezte, mert valami azt
súgta neki, hogy a gyerekek sohasem fogják elhagyni a szigetet.
Ott vesznek valamennyien a barlangban.
– Nyugodj meg - szorította meg puhán a karját a férfi. - Van
néhány megbízható emberem, akik beterelik a srácokat a
sziklákba vájt alagútba. Ott biztonságban lesznek addig, amíg
kiszabadítják őket.
– Kiszabadítják? Kik?
Újabb dörrenések, puskaropogás. Frank a levegőben hagyta a
nyitott kérdést, és kirohant a kabinból, anélkül hogy bezárta
volna Dinát. A lány behúzott nyakkal kucorgott a sarokban,
tenyerét a füléhez szorítva számolta a detonációkat: három, hat,
tíz. Meglehet úszni ezt ép bőrrel? Lobó szorosan mellé hasalt, a
testével melengette és védelmezte. Közben ő maga is vinnyogott
félelmében.
Ismét felpattant a kabin ajtaja, ám ezúttal két fekete ruhás
rohant be.
– Főnök, mi történt? Elindultunk, és őrhajók egész hada
közeledik felénk.
Lobó magasra szökkenve vetődött, úszott a levegőben. A
következő pillanatban már mindkét betolakodót a földre
kényszerítette. Az egyiknek a hátán ült, míg a másiknak a torkát
szorongatta éles fogaival. Nem harapott, de dühös morgása
egyértelműsítette komoly szándékát: egyetlen meggondolatlan
mozdulat, és valóra váltja fenyegetését.
Dina - látva a jelenetet - megértette Frank kutyájának adott
utasítását: - „Vigyázz rá, de ne bántsd”. Ezzel a rövid mondattal
avatta Lobót Dina barátjává. Nyilván most is őt védelmezi a
veszélytől. Elérzékenyült, hálás könnycseppet törölt le az arcáról.
Igazán szívébe zárta ezt a dögöt. És hogyan áll a gazdájával?
Nem adódott rá alkalom, hogy elmélyedjen a kérdésében,
mert ettől a perctől fogva valahogy nagyon felgyorsultak az
események.
– Élsz még. Dina? Ne félj, itt vagyok! - Frank
aggodalmaskodó berontásával meggondolatlanul felfedte
kettőjük bizalmas viszonyát a két - kutya alatt hasaló - pribék
előtt, akiket csak későn vett észre. Intett a lánynak, hogy kapja el
a fegyverüket, míg ő - Lobó segítségével - megkötözte őket. A
szájukat is teletömte a szétszaggatott ingük ujjával. - Gyere,
segíts, lökjük le az urakat a hajófenékre - szólította fel a lányt az
együttműködésre, miután félretolt egy deszkát a kabin közepén.
Dina nem igen tudta követni Frank gyors utasításait.
Szorongatta a két automatát, cibálta a megkötözött
pribékeket, és közben Frankot bámulta. Derengeni kezdett
agyának beszűkült sötétsége. Mintha lakat hullott volna le egy
nagy titkokat rejtő zárról.
Alig tolták vissza a hajófenék felett a deszkát, amikor Frank
zsebében megszólalt egy csipogó hang. A férfi minden
gondolkozás nélkül előkapta, és bekapcsolta:
– Itt a800-as - hallatszott a bejelentkezés. - 505-ös,
jelentkezz! Helyzetjelentést kérek!
Frank a szájához emelte az adóvevőt, és nyugodtan beleszólt.
– Itt az 505-ös. Minden a tervek szerint halad. Az üzemet
megsemmisítettük, a gyerekek biztonságban vannak. Akció
indulhat. Vége.
– Értettem, 505-ös. Akció indul. Vége.
Kattant a készülék. Frank visszatolta az antennáját, és
visszarejtette a zsebébe. Tette mindezt úgy, hogy közben nem
vette le szemét Dina arcáról, aki szivárványos színű sebei alatt
több árnyalattal is fakóbb lett. Lerogyott a székre. Frank
elnevette magát.
 – Micsoda eredmény! - lépett közelebb a lányhoz -,
lehetséges, hogy megértettél?
Dina szóhoz sem tudott jutni. Csak nagyokat nyeldesett. Soha
nem érzett öröm feszítette: lám, mégsem hagyták cserben az
ösztönei... Barátra, és nem ellenségre talált Frankban.
Távolról motorzúgás hallatszott. A közeledő helikopterek
berregtek.
– A mieink. Érted, Dina? - ölelte át a lány vállát Frank. - A
mieink.
– Igen, a mieink - suttogta félig sírva, félig nevetve Dina, míg
odaadóan simult bele a férfi ölelésébe. - És most mi lesz, Frank?
– Leteperjük a gonoszt, kivágjuk a sziget beteg testéből a
fekélyes sebet, hogy újra egészséges és szép legyen, hogy a szíve
sohase szűnjön meg dobogni. Hogy még az unokáink is
gyönyörködhessenek csodálatos szépségében.
– Nem hoztam el magammal a kazettát - sajnálkozott Dina.
– Tudom. Megtaláltam, de én is otthagytam. Most már
sajnos, nem mehetünk vissza érte.
Elengedte a lányt, majd a kezébe nyomta az egyik elkobzott
automatát.
– Most nekem odakint a helyem, de amint tehetem, lejövök
hozzád. Addig is vigyázz magadra! Hogyha szükséges, használd
nyugodtan. Ugye értesz hozzá? - kérdezte gyanakodva, mert Dina
arcáról bizonytalanságot olvasott le. - Az isten áldjon meg, Dina!
- rázta mega nő vállát -, rendőr voltál. Most a harcnak érkezett el
az ideje. A bőrünket kell mentenünk, az életünket, hogy később
ábrándozhassunk. Ugye érted?
Dina bólintott, hogy nem lesz semmi baj. Tudja, mit kell
tennie, ha sor kerül rá. A férfi futó csókot nyomott felrepedt
szájára, és máris rohant fel a lépcsőn. Ám Dina utána szólt:
– Frank!
– Fontos? - nézett vissza türelmetlenül a férfi.
– Nagyon - felelte a lány. - El kell mondanom valamit...
 – Majd később.
– Most! Azt akarom, hogy most tudd! Nagyon sajnálom,
hogy nem feküdtem le veled.
Frank szája a füléig szaladt.
– Ami késik, nem múlik, Dina. Ígérem, behajtom rajtad a
mulasztásod. Úgyhogy ne sajnálkozz!
Dina réveteg mosollyal nézett utána, néhány röpke pillanatig
átadta magát a megtagadott élmény elképzelt gyönyörének, aztán
egy mély sóhajjal kiszakította magát ábrándozásaiból, és
visszatért a jelenbe. Az ablakhoz rohant, ám alig látott valamit az
üveget elhomályosító törmelékes vízcsepp éktől. A helikopterek
már közvetlenül a fejük fölött zúgtak. Szócsövekből utasítások
harsogtak:
– Adják meg magukat! Felesleges minden további ellenállás!
A felszólításra erőteljes puskaropogás volt a válasz. Dina,
maga előtt tartott fegyverrel, óvatosan felment a fedélzetre, és
megállt a kabinhoz levezető lépcső fölött. Körülnézett. A sziget
füstölt a robbantásoktól. A szikla szájából három kisebb hajót
látott kifutni a nyílt vízre, melyen fekete ruhás fegyveresek
rohangáltak. A helikopterekre tüzeltek. Az a hajó, amelyiken ő is
tartózkodott, már jó száz méterrel eltávolodott a parttól, és másik
két, kisebb hajó kísérte. A szélrózsa minden irányából
felsorakozó őrhajók gyűrűje pedig egyre szorosabbra zárult a
menekülő hajók körül. A megadásra felszólító utasítások
belevesztek a fegyverropogásba. Fölöttük kigyulladt egy
helikopter, de újabbak érkeztek helyette.
Dina csőre töltötte a fegyvert, és elkiáltotta magát:
– Tüzet szüntess! Lássátok be, nincs esély ezzel a túlerővel
szemben!
– Pofa be, anyuskám! - dörrent rá az egyik közelében tüzelő
pribék.
– Én még meggondolom ezt! Ha elkapnak, ezer évre rács
mögé dugnak.
 A szemközti hajó fedélzetéről elordította magát valaki.
– Egy nő!
– Nyírjátok már ki, ti barmok! Nem látjátok, hogy a Warner
lány az?
Pamela nem kockáztatta, hogy - mások bambasága miatt -
Dina ismét kicsússzon a markából, ezért ő maga vette célba a
lányt, aki ezúttal gyorsabb volt nála. Egyetlen lövéssel
ártalmatlanná tette Pamelát. Tette olaj volt az - amúgy is nagy
lánggal - égő tűzre.
Elszabadult a pokol, eluralkodott a fejetlenség. Az imént
visszafeleselő fekete ruhás kicsavarta Dina kezéből a fegyvert, és
álla alá szorított karjával mozgás-képtelenné tette,
– Gyere, kicsikém! - lökdöste maga elé a hajó orrához. - Szólj
a haverjaidhoz. Áruld el, ki vagy, és mondd meg nekik, hogy
kilyukasztom a koponyádat, ha nem tűnnek el a francba.
Dina hiába akarta kitépni magát az erős szorításból, meg sem
tudott mozdulni. Kétségbeesésében elkiáltotta Lobó nevét.
– Menjenek el, vagy kinyírom! - ordítozott tovább Dina fogva
tartója, a halántékához szegezve fegyverét. - Tűnés innen!
Rohadékok, mocskok!
– Engedjék el a lányt! - hangzott fentről az utasítás.
– Hagyjanak elmenni bennünket Mexikóba! Ez a feltételünk!
Dina oldalról mozgást észlelt, Lobó nagy ívben vetette rá
magát a fogva tartójára, és éles fogait belemélyesztette fegyvert
szorongató csuklójába. Az felordított, Dina pedig kiszabadult.
Lobó berángatta foglyát a vitorlarúd alá. és addig marcangolta,
míg el nem vesztette eszméletét. Többen is célba vették a
feldühödött kutyát, ám Dina, az időközben megszerzett
fegyverrel, szétlőtte a kezüket. A helikopterekről is segítették
bravúros akcióját, amely azonban egy újabb váratlan fordulattól
hirtelen félbeszakadt. Dina nem látta a korlát mellett laposan
kúszó alakot, aki az előbbi pribékhez hasonló gyorsasággal ismét
leszerelte. Újból fogoly volt. A fickó ott folytatta a színjátékot,
ahol - Lobó iménti közbeavatkozása miatt — félbemaradt.
Mexikót követelte, Dina váltságdíjaként.
– Mexikóban is várnak rátok! - kiáltották le szócsövön
keresztül a helikopterről. - Lássátok be, értelmetlen minden
további ellenállás!
A fekete ruhás ezúttal komolyabbra vette a játékot. Felhúzta a
lány halántékához szorított ravaszt.
– Vesztenivalója csak neki van! - fenyegetőzött elszántan -,
úgyhogy tűnjetek el, mert szétloccsantom az agyát!
– Kapd el, Lobó! - Frank hangja közelről utasította a kutyát.
Lobó ismét lendült, de úgy tűnt, ezúttal lassú volt. Még mielőtt
célba ért volna, eldörrent egy fegyver Dina közelében. Fogva
tartója hátratántorodott, és a lánynak szánt golyó elsüvített a
levegőbe.
Lövöldözés... föntről, lentről. Dőltek a fekete ruhások, akár a
legyek. Egy erős kéz elkapta Dina csuklóját, és a hajó hátsó
feléhez rohant vele.
– Ugorj, Dina! Ugorj! - kiáltott rá Frank, a korlát széléhez
tuszkolva.
A lány tétova pillantása találkozott Frank tekintetével.
Mindez csak a másodperc egy apró töredéke volt csupán, de ebbe
a röpke pillanatba belepréselődött egész életük: A szerelmük, az
elmulasztott szeretkezésük teljes beteljesülése, és a holnapuk
ígérete.
– Gondolj az életre! A sziget dobogó szívére, ahol együtt
láttuk meg a szépséget! Gondolj arra, hogy a virágok gyönyörűek,
hogy holnap is lesz nap, és arra, hogy szeretlek. Ugorj hát! Ugorj,
és ne nézz hátra!
– Frank! - sikoltott fel Dina, mikor a férfi lelökte a korlátról.
Elmerült, levegő után kapkodott, taposta a vizet. Még hallotta
háta mögött a csobbanást. Tudta, hogy Frank is utána vetette
magát. Aztán hallotta a vizet végigsöprő golyók csobbanását is,
de az életösztöne legyűrte a félelmét, hogy azok valamelyike
esetleg eltalálta Frankot. Erőteljes rúgásokkal lökte le magát a
mélybe, és csak úszott, úszott, kemény karcsapásokkal úszott
arra, amerre a legközelebbi őrhajót sejtette.
Amikor kifulladva, levegő után kapkodva kiemelkedett a
vízből, segítő kezek nyúltak felé. Elkapták, és felhúzták a
fedélzetre. Csak ekkor tekintett először hátra, abba az irányba,
ahol a hajójuk állt. Nem messze tőle meglátta Frankot. Teste ott
lebegett a víz felszínén, hosszú, véres csíkot húzva maga után.
Lobó feje tűnt fel mellette. A kutya hűségesen őrizte, cibálta és
nyalogatta gazdáját, majd a tovább záporozó golyók elől
menekülve, a mélybe húzta.
Dina szeme előtt szertefoszlott a világ. Az utolsó, amit látott -
mielőtt összeesett az Frank élettelen teste volt, amely lassan
beleveszett abba a sötétségbe, amely őt is beburkolta. Feketén,
tökéletesen. Áthatolhatatlanul...
 13.

Dina - míg elhelyezte szerény kis virágcsokrát a friss sírhanton -

könnybe lábadt szemmel olvasta a sírkő legfrissebb bevésését.
Drew és Alex neve után Helene nevét.
Amíg ő ámokfutórohanásban mentette az életét a szigeten,
Helene szép csendben követte férjét és fiát a titokzatos világba,
ahonnan még senki sem tért vissza, hogy elmondja, rátalált-e
korábban eltávozott szeretteire.
Dina mozdulatlanul állt, szeme előtt összefolytak a betűk,
árnyak suhantak előtte, látomások, a múlt emlékeiből felbukkanó
arcok. Azoké, akiket szeretett, és akik egykoron hozzátartoztak az
életéhez. Gyermekkora gondtalan évei röppentek el néhány
másodperc alatt. Joel nevetett rá, s oly sokszor elhangzott
bölcselkedését hallotta:
– „Nekünk - rendőröknek - nem szabad az életünket hosszú
távra, előre megterveznünk. Mindig csak az elkövetkező napra
kell gondolnunk, melyet úgy kell elindítanunk, mintha ez lenne
az egyetlen. Hogy - amikor befejezzük ezt a napot - tiszta
lelkiismerettel mondhassuk el: Mindent megtettem, amit
megtehettem”.
Joel is, és Drew is nyugodt lelkiismerettel fejezték be utolsó
napjukat. Ők ketten mindent megtettek, amit csak megtehettek.
Ám a világ tele van Trevorokkal, és a vele egyívású
gazemberekkel, akik megfeledkeznek arról, hogy rajtuk kívül
másoknak is joga van az élethez.
A sajtó - napok, hetek óta - címoldalakon hozza a szenzációs
hírt: az FBI és a helyi hatóságok bravúros összefogásával sikerült
felszámolni az utóbbi évek talán legveszedelmesebb bűnbandáját.
Az olvasókat naponta tájékoztatják a nyomozás fejleményeiről.
Van, aki hiszi, van, aki provokációként értékeli a köztiszteletben
álló multinacionális üzlethálózat tulajdonosának - Gene Trevor
nevének - a bűnbanda vezérkarába való besorolását. Még hogy
Trevor lenne a hírhedt „Király”?! Nevetséges. Mi szüksége lenne
mérhetetlen gazdagságát ilyen mocskos bűntényekkel
gyarapítania?
Dina, és a hozzá hasonlóan tisztán látó, gondolkozó ember
számára nem volt kétséges ez a „miért”. Dina éppen elégszer
nézett farkasszemet a bűnnel és a pénz erejével. A pénz akkora
hatalom, olyan mérhetetlen erő, amely nem képes határt szabni
az „elég”-nek. Szelíd bárányokat változtat át vicsorgó
fenevadakká, akik elgázolnak mindent és mindenkit, akik
gazdagságuk útjában állnak. Hátat fordítanak erkölcsnek, jognak,
törvénynek, elárulják társaikat, ártatlan embereket ölnek,
gyerekeket rontanak meg.
Dina azt is tudta, hogy Trevor bűnbandájának felszámolása
még korántsem jelentheti a bűn ellen folytatott küzdelem végét.
A még életben lévő, és ezután életre kelő bandák csak leckét
kaptak ettől a vereségtől. Okulnak belőle, s újjászülető
szervezetük erősebb lesz, mint valaha is volt. És az ellenük
folytatott harcnak lesznek újabb hősi halottjai: Joelek, Alexek,
Drew-k és Frank Stickleyk, akik után elárvult családok, özvegyek,
és beteljesületlen szerelmek maradnak hátra.
Elvesztett szerettei sorában utolsóként emlékezett Frankra.
Frank - bár kettőjük szerelme csak egy röpke kis villanás volt,
igazi kudarcként élte át az elvesztését. Elmulasztotta úgy
elindítani azt a bizonyos - Joel szavaiból ismeretes - „egyetlen
napot”, hogy elmondhassa: „Mindent megtettem, amit
megtehettem, rövid boldogságunk érdekében”.
Értelmetlen bizalmatlansággal vesztegette el szerelmet ígérő
másodperceiket. És ezt soha nem tudja bepótolni. Frankból nem
maradt egyéb, mint egy idővel szertefoszló emlék...
Jó ideig - éjszakákon át - kísértették a lidérces álmai: Hallotta
a vizet felkorbácsoló puskaropogást, és látta lebegni Frank
élettelen testét a véres vízen. Lidérces álmaiból felriadva, a
kegyetlenebb ébrenlét várt rá, amikor is szemei szárazon égtek.
Nem tudott már sírni sem, mert a fájdalom minden erejét
felemésztette, ha arra gondolt, hogy a kezdet és a vég között
gyakran milyen kiszámíthatatlanul rövid az élet, és arra, hogy
közben értelmetlenül elvesztegetjük legértékesebb perceinket,
csak akkor döbbenünk rá, amikor már késő.
Megmenekülését követően, néhány napos kórházi kezelésre
szorult. Ez idő alatt szépen begyógyultak a sebei, felszívódtak a
zúzódásokból származó véraláfutásai. Lelki sebeinek gyógyulását
az időre bízta.
A világ tele van ezernyi csodával, csak rájuk kell találnod -
biztatta magát, amikor tétlenkedését feladva, elkezdte azokat
keresni. Először is a munkát. A maga mögött hagyott események
ismertté tették a nevét. Váratlan állásajánlatokat kapott,
nemcsak azok a lapszerkesztőségek hívták vissza, ahol már
dolgozott, de újak is felkérték, legyen a munkatársuk. Ismét
felfedezték a korábban kiállításra került fotóit, elismerték a
tehetségét.
Egyelőre azonban nem kötelezte el magát, mert
szabadúszóként kívánt dolgozni. Elküldözgette ide-oda a képeit, s
közben azt fontolgatta, hogy új oldaláról is felméri a képességeit.
Az volt az elképzelése, hogy könyvet ír a szigeten eltöltött
napjairól.
A maga elé kitűzött cél értelmet adott a napjainak, s újra
magára talált. Alig egy hónappal a szigeten átélt szörnyű
megpróbáltatások után, már újra a régi Dinaele Warner volt. Tele
ambícióval, elszántsággal, és visszatért életkedvvel...
Az FBI Központi Székházának civil ruhás alkalmazottja fel
sem nézett az asztalán roskadozó irathalmazból, csak az orra
alatt dunnyogta:
– Beauchomp őrnagy. Második emelet, jobbra a 217-es szoba.
 Dinát a 217-es szobában a jól karbantartott, csinos,
középkorú titkárnő hellyel kínálta:
– Beauchomp őrnagynál vannak. Szíveskedjék türelemmel
várni.
Dina elég kelletlenül „szíveskedett” elfoglalni a felkínált
kényelmes ülőhelyet, s közben bosszankodva gondolt a három
órára szóló idézésére. Nem elég, hogy szándéka ellenére kérték
fel tanúvallomásra, a tetejében még meg is várakoztatják.
Amikor két nappal ezelőtt kihalászta postaládájából a
hivatalos idézést, első gondolata az volt, hogy széttépi.
Egyszerűen nem vesz róla tudomást. Már kezdett elülni benne a
fájdalom, a feledés fátylába burkolóztak szörnyű emlékei, és
tartott tőle, hogy - a szembesítés Trevorral - feltépi gyógyulóban
lévő sebeit.
– Nem! Nem megyek! - tiltakozott hangosan, kétségbeesve
lökve félre az idézést, melyet később ismét végigolvasott. -
Muszáj elmennem - sóhajtozott, mert belátta, nem fordíthat
egyszerűen hátat az eseményeknek, bármilyen kellemetlen
emlékeket idéznek is fel.
És íme itt van. Eljött, és megvárakoztatják. Óráknak tűnt, míg
csak ült és bámulta a zárt ajtóra - aranyló betűkkel - felrótt nevet:
Andrew Beauchomp őrnagy.
Nagy sokára nyílt az ajtó, és két egyenruhás tiszt lépett ki az
őrnagy szobájából. Ezt követően a titkárnő intett Dinának, hogy
bemehet.
A magas íróasztal mögött felkötött karú, jól fésült, a
halántékánál enyhén őszülő férfi ült. Nem emelte fel a fejét, csak
ép kezével intett, az asztal túloldalán álló üres székre.
– Foglaljon helyet, Miss Warner.
Dina szíve olyan hangosan vert, hogy már attól tartott,
menten kiugrik a bordái alól, és szétpattan. A hang! Hol hallotta
ezt a kemény, határozott, mégis olyan nagyon kellemes
orgánumot?
 A férfi megmozdult, lassan felemelte a fejét, és a lányra
nézett. Most már nemcsak a szíve veszélyeztette
megsemmisüléssel. A lábai is megroggyantak Elerőtlenedve
kapott az asztal szélébe. Frank arcát látta maga előtt, az ő szúrós,
gunyoros tekintete fúródott a szemébe. Nem! Nem! Ez csak egy
látomás. Azonnal véget ér - bizonygatta magának. Ez csakis egy
kegyetlen hasonlatosság. A férfi azonban ránevetett. Az egész
nagyvilág eltűnt Dina mellől, helyébe az a kisebb világ lépett,
amelyet ez a Frank arcát, hangját, nevetését felvett hasonmás
alkotott. Azt hitte, felsikoltott, pedig a rebbenő sóhaj nagyon halk
volt. Épphogy csak eljutott a férfi füléig, aki ekkor fel-emelkedett
asztala mellől, két lépést közelített a lányhoz, és kinyújtotta a
kezét... Üdvözlésre? Ölelésre?
Nem, nem szabad megérintenie! Ha megteszi, szörnyethal a
csalódástól, hogy mégiscsak egy fantom áll előtte. Ám a férfi
karja bebizonyította, hogy nem képzeli, amit lát. A kezét fogja, és
olyan közel áll hozzá, hogy hallja a lélegzetét, szagolja az illatát.
– Frank?! - Végre ki tudta préselni ajkán a nevet. - Úristen!
Frank, tényleg te vagy az? Mondd, hogy nem álmodom! Hát élsz?
Jézusom! - Két tenyerébe fogta a férfi arcát, hátrasimította a
homlokába hulló haját, és megtapogatta hosszú copfja helyét.
Nézte alulról fölfelé, és homlokától lefelé, hogy
megbizonyosodjék, valóban ő az... él... és nemcsak kísértetet lát.
A férfi nevetett. A nevetése is ismerős volt. Félrecsúszott a
szája sarka, mintha gúnyolódna.
– Összetéveszt valakivel, hölgyem! - hajolt meg udvariasan
Dina előtt. - A nevem Andrew Beauchomp.
Dina arcáról lefagyott az öröm. Megtorpant. Csodálkozástól
nyitva maradt szája hirtelen összezárult. De mindez csak egy
pillanatig tartott. Addig, míg az ajkára kapott gyors csókot is fel
nem ismerte. Ekkor felfújta magát levegővel, a szemébe haragos
villámokat gyűjtött össze, és eltolta magától „Beauchomp
őrnagyot”.
 – Uramisten! Ez már a harmadik neved! - kiáltott fel, haragot
színlelve.
A férfi még vidorabb kedvre derült. Széles mosollyal az arcán
válaszolt:
– A személy ugyanaz, ha a név változik is.
Dina szeme teleszaladt könnyekkel. De ezek már az öröm, a
megkönnyebbülés könnyei voltak. Ütésre emelte a kezét, de
sérült, felkötözött karjára nézve megelégedett egy enyhe
cirógatással.
– Még agyon se tudlak verni, te lelketlen kutya!
– Ez az összes elismerés, amiért megmentettem az életed? -
kérdezte Andrew. - Ha én lelketlen kutya vagyok, akkor te
háládatlan disznó! Úgyhogy kvittek vagyunk - fél karjával átölelte
a lányt, aki viszont a nyaka köré fonta mind a két kezét. így álltak
hosszúhosszú másodpercekig, egymást átölelve, sírva, nevetve.
– Hogy tehetted ezt velem? - suttogta a férfi nyakába Dina. -
Miért nem adtál életjelet magadról? Miért engedted, hogy
elsirassalak?
– Hogy gondolhattad, hogy meghaltam? - kérdezett vissza
Andrew. - A halál a legnagyobb hiba, amit az ember elkövethet.
Csak nem hibázok ekkorát? - Eltolta magától Dinát, és tüzetesen
végignézte. - Hm... - csóválgatta elégedetten a fejét -, ez a
békebeli Dinaele Warner még szebb, még lenyűgözőbb, mint akit
a szigeten megismertem. Gyere, üljünk le néhány percre - terelte
a tárgyalóasztal felé. - Olyan sok mondanivalónk lehet egymás
számára, és mi már nagyon rég nem beszélgettünk.
– Engedd meg, hogy emlékeztesselek - emelte fel az ujját
Dina, míg elhelyezkedett a kényelmes fotelban, szemben
Andrew-val -, mi nem is igen beszélgettünk.
– Mert eddig nem volt miről beszélnünk, most viszont annál
több van.
 – Igazad van - helyeselt Dina. - Akkor talán először is meséld
el, miként sikerült életben maradnod. Amikor utoljára láttalak,
egy cseppet sem festettél élőnek.
Andrew ismét csak nevetett:
– Erről Lobót kellene megkérdezned, de ő csak ugatja a
témát... és persze sütkérezik a dicsőségben. Pihenget az öregfiú.
Rágja a csontot, lohol a macskák után, meg miegymás...
Előadásával sikerült hangos kacagásra bírni Dinát, aki ezután
tréfálkozva a frizuráját kritizálta:
– Hol veszett el a copfod?
– Neki ajándékoztam Frank Stickleynek. Beauchomp
őrnagyhoz jobban illik a rövid haj. Vagy nem így gondolod? Talán
így nem tetszem neked?
Kérdése annyira provokatív volt, hogy Dina kiesett a könnyed
évődés szerepéből. Zavarodottan nézegette Andrew-t, mintha
tényleg azt latolgatná, hogy tetszik-e egyáltalán, rövidre vágott
frizurájával,
Andrew - zavarát oldandó - kiszólt a titkárnőjének. Megkérte,
hogy főzzön nekik kávét. Aztán áthajolt az asztalon, és megfogta
Dina kezét.
– Addig is, mesélj. Most te vagy a soros. Mi van veled?
Hallom, könyvet akarsz írni?
– De jók az értesüléseid - kuncogott a lány.
– Na hallod - vonta fel lezserül a vállát Andrew. -
Foglalkozási ártalmaim közé tartozik a kíváncsiság. És - ha nem
vagyok indiszkrét - nekem is lesz hely a könyvedben?
– Hallottál főhős nélküli könyvről? - kérdezett vissza Dina.
– Ah, persze! - Andrew tűnődve vakargatta az állát. - Igazad
van - mondta -, ám a főhős mellé főhősnő is szükségeltetik. Így
lesz örök a szent frigy.
Humoros bölcselkedése Dina arcába kergette a vért. Ki tudja,
meddig tartott volna a pirulása, ha közben nem érkezik meg a
kávé, amely néhány percre oldotta a zavarát. De csak addig, amíg
ki nem ürült a férfi csészéje.
– Emlékszel? Megígértem, hogy egyszer még kávézaccból is
jövendölök neked. Igaz, Mathilde elég fukarul bánt a zaccal, de
annyi talán maradt a csésze alján, hogy elég legyen. Érdekel, mit
olvasok ezekből az apró kis szemcsékből?
– Mondd, ne kímélj! - hajolt Dina is a csészéhez.
A férfi úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná a csésze
fenekén megült kávézaccot.
– Hát, ami azt illeti, elég zavaros a kép - morfondírozott
összevont szemöldökkel. - Látok néhány gyereket... A tieid, az
bizonyos. Csakhogy, az apjukat nem látom kristálytisztán...
Éppenséggel, lehetnék én is... Talán... Nem tudom.
– Hm... Talán... - hümmögött sokatmondóan Dina.
– Te mit gondolsz, alkalmas lennék az apaszerepre? -
aggodalmaskodott Andrew, még mindig a csésze alját
tanulmányozva.
– Úgy tudom, ennél nehezebb szerepet is alakítottál már,
nem is megvetendő sikerrel.
– Igaz - hagyta jóvá Dina iménti szavait. - Csakhogy... van egy
kis bökkenő. - Andrew a csésze fölött lesett Dina arcára
hunyorogva, titokzatosan.
– Mégpedig?
– Nem is tudom - akár az első randevúja előtt álló kamasz,
kellette magát -, szóval... ki tudja, képes lennék-e... khm... a
technikájára. Meg aztán, talán házasodnom is kellene. Mielőtt
belevágok... feleségre, hús-vér asszonyra lenne szükségem.
– És? - Dina belement a játékba. Ugratta Andrew-t: - Először
talán győződj meg az alkalmasságod felől, aztán térj rá a
következő pontokra.
Andrew, úgy tűnt, kizökkent a szerepéből. Hátradőlt a
fotelban, és komoly arccal nézett a lányra. Csak a szeme
mosolygott, sejtelmesen, lágyan, simogatóan. Aztán végre csak
rászánta magát a folytatásra. Minden igyekezetével azon volt,
hogy ne tűnjék se gyávának, se nevetségesnek. Mégis annak tűnt.
Kisfiúnak... Első szerelmes kamasznak...
– Nem is tudom, hogy vágjak bele. Szóval... olyan lámpalázas
vagyok... Félek... Nehezen viselném el a visszautasítást. Ezért
inkább hallgatok.
– Próbálkozz csak! - biztatta kuncogva a lány. - Tudod,
bátraké a szerencse.
Andrew megadón, mélyet sóhajtott.
– Hát jó. Megpróbálom. Az első kérdésem a felvetett témával
kapcsolatban: Velem vacsorázol ma este?
– Miért ne? - vágta rá gyorsan Dina. - Várom a következő
kérdést. Vagy segítsek talán? - nyúlt a férfi kezéért. Nagyon is jól
tudta, hogy mindez csak játék Andrew részéről. Ő se nem gyáva,
se nem szégyenlős. Csak hatásvadászó... Ügyeskedő, huncut
gazember... Egy imádnivaló gazember...
– Megköszönném - hálálkodott Andrew, tovább játszva
szerepét.
– Hát jó. Segítek - Dina beletörődve sóhajtozott. - Szóval,
vacsora után megkérlek, maradj velem éjszakára. Rendben?
– Miért akarnál ennyire képtelen dolgot - kérdezte kételkedve
a férfi -, azok után, amilyennek megismertél?
– Miért? Milyennek ismertelek meg?
– Milyennek is? - tűnődött el Andrew a megfelelő válaszon. -
Azt mondtad: „Durva, arrogáns, kétszínű pojáca” vagyok.
Dina kacagott.
– Ezt mind én mondtam volna?
– Még különbeket is mondtál. Soroljam?
– Inkább ne! - tiltakozott a lány. – Kérdezz helyette!
Andrew ezúttal közel hajolt Dina arcához. Egészen a szájához,
úgy, mintha csak az ajkának szólna a következő Kérdése.
– Szóval? Miért ragaszkodsz hozzá, hogy veled maradjak
éjszakára?
 – Több okból kifolyólag - felelte Dina.
– Sorolnád?
– Egyrészt, mert adósod vagyok egy éjszakával, amit ezennel
szeretnék törleszteni.
– Ez az egész? - vágott sejtelmesen csalódott arcot a férfi. -
Azzal az éjszakával Frank Stickleynek tartozol. De most Andrew
Beauchomp ül veled szemben.
Dina, mintha nem is hallotta volna Andrew közbeszólását,
folytatta komoly indokait, amiért szeretné, ha együtt töltenék az
éjszakájukat.
– Továbbá azért is ragaszkodom hozzá, hogy velem maradj,
mert - a felsorolt szörnyűséges jelzők ellenére is - nagyon
szeretlek; Ralf, Frank és Andrew Beauchomp.
Puha, édes csók volt a válasz... a köszönet.
– Egyéb kérdés? - huncutkodott tovább Dina.
– Nem is tudom. Talán a nap legutolsó kérdése még
hátravan.
– Rendben! - vágta rá gyorsan Dina.
– Hogy érted, hogy rendben?
– Úgy, hogy hozzád megyek feleségül.