Miben áll azonban ez az elernyedés, eltompulás a túlságosan hosszúra nyúló, megszakítás nélküli

rendszerességben? Nem annyira testi-szellemi kifáradásban és elhasználódásban, az élet

követelményei közt való felőrlődésben (mert hiszen ez ellen az egyszerű pihenés volna a legjobb
orvosság!); nem, ez az elernyedés lelki eredetű, az időélménnyel függ össze: a szakadatlan
egyformaságban az a veszély fenyeget, hogy elveszítjük az időélményt; pedig ez olyan szoros
rokonságban és kapcsolatban áll életérzéssel, életösztönnel, hogy az első gyengülésével föltétlenül
együtt jár a második szomorú elsatnyulása. Az unalomról sok téves felfogás él az emberek között.
Általában azt hiszik, hogy az újszerű, érdekes tartalom „elűzi az unalmat", azaz megrövidíti az időt,
egyhangúság, üresség pedig lassítja, gátolja az idő menetét. Ez azonban nem feltétlenül igaz. Üresség,
egyhangúság megnyújthatja ugyan a pillanatot és az órát, „unalmassá" teheti, de a nagy és legnagyobb
időtömegeket megrövidíti, sőt semmivé lényegteleníti. És megfordítva: a gazdag, érdekes tartalom
megrövidítheti az órát vagy akár a napot, szárnyakat adhat neki, nagy egységekbe átszámítva azonban
szélességet, súlyt, szilárdságot ad az idő menetének, s így a tartalmas esztendők sokkal lassabban
múlnak, mint ama szegényesek, üresek, könnyűk, melyeket a szél kerget s elrepülnek. Amit
unalomnak, hosszadalmasságnak hívunk, ezek szerint inkább az idő beteges megrövidülése, ennek oka
pedig az egyhangúság; a szakadatlan egyformaságban a nagy időtartamok is szívdermesztő módon
összezsugorodnak: ha egyik nap olyan, mint a másik, akkor valamennyi egy napnak tetszik, s teljes
egyformaság esetén a leghosszabb élet is rövidnek érződnék, és észrevétlenül repülne el.