Ronald Dávid Laing

Az élmény politikája

3. fejezet

Az élmény misztifikálása

Az ember nem éri be a maga és mások átélésének tönkretételével, hanem ezt megfejeli még
egy hamis tudattal is, amely — Marcuse szavaival élve — hozzáedződik tulajdon
hamisságához.

A kizsákmányolást ne tekintsük annak, ami, hanem merő jótéteménynek. Az üldözést

lehetőleg ne egy paranoid képzelet függvényének tartsuk, hanem odafigyelésnek. Az effajta
ködösítéssel Marx is foglalkozott, s leírta szerepét a maga korában. Az orwelli jövő már
megvalósult. A gyarmatosítók nemcsak a bennszülötteket misztifikálják úgy, ahogyan azt
Fanon oly világosan leírja," hanem önmagukat is. Mi, európaiak és észak-amerikaiak vagyunk
a gyarmatosítók, s hogy fenntarthassuk magasztos önképünket, miszerint Isten ajándéka
volnánk az éhező emberi fajnak, az erőszakot önmagunkra és gyermekeinkre is kiterjesztjük, s
mindezt megindokoljuk egyfajta erkölcsi retorikával.

Ha ésszerűként akarjuk bemutatni ipari-katonai gépezetünket, többé nem láthatjuk tisztán, ami
az orrunk előtt van, s nem képzelhetjük el, mi van kissé messzebb. Még mielőtt
kirobbantanánk az atomháborút, jónak láttuk sutba dobni a józan eszünket. Ezt már a
gyerekeknél kezdjük: fontos, hogy idejében elkapjuk a grabancukat. A lehető legalaposabb és
leggyorsabb agymosás híján ezek a kis büdösek még átlátnának a mi mocskos trükkje-inken.
A gyerek egyelőre nem születik bolondnak, ezért mihamarabb magunkhoz hasonló - bár
lehetőleg magas IQ-val rendelkező — hülyét kell belőle faragnunk.

A születés pillanatától kezdve, amikor a kőkorszaki csecsemőnek szembe kell néznie XX.
századi anyjával, alávetik őt a szeretet címkéjével ellátott erőszaknak, mint őelőtte már az
apját és anyját is, meg a nagyszüleit és összes dédszüleit. Ezek az erők meg akarják fosztani a
gyermeket a legtöbb benne rejlő lehetőségtől. Ez a vállalkozás nagyjából sikeres. Aki megéri
a tizenötödik életévét, az általában már ugyanolyan hibbant, mint mi. Egy féleszű lény, aki
már többé-kevésbé alkalmazkodott ehhez az idióta világhoz. Ezt nevezik korunkban
normálisnak.

A szeretet és az erőszak valójában ellentétek. A szeretet hagyja a másikat élni, gondoskodik

róla és törődik vele. Az erőszak ezzel szemben szabadságában akarja korlátozni a másik
embert, szeretné, ha nem a maga feje után járna, hanem az erőszaktevőé után, s közben
egyáltalán nem törődik vele, önálló sorsa iránt teljes közönnyel viseltetik.
Az emberiség pusztulásához vezet, ha továbbra is szeretetnek álcázzuk az erőszakot.
A magam részéről, Isten engem úgy segéljen, a belső tér és idő szakértője vagyok, bizonyos
élményeké, melyeket gondolatoknak, képeknek, ábrándoknak, emlékeknek, álmoknak,
látomásoknak, hallucinációknak, emlékek álmainak, álmok és látomások emlékeinek,
fénytöréseknek — mármint az átélés és a valóság eredeti alfája és ómegája fénytöréseinek -
nevezünk. Arról a valóságról van szó, amelynek elfojtásán, tagadásán, hasításán, projekcióján,
meghamisításán, lealacsonyításán és általános megszentségtelenítésén alapul (többek között) a
mi civilizációnk.

A testünkön és a szellemünkön is kívül élünk. Engem nagyon érdekel ez a belső világ, hiszen
nap mint nap szemlélhetem a pusztulását, s azt kérdezem: hogyan eshetett ez meg velünk?
Az egyik lehetséges válaszra már utaltam az első fejezetben: viselkedésünket az szabályozza,
ahogyan önmagunkat, másokat és az egész világot átéljük, s ezzel a viselkedéssel mi is hatunk
a világra. Romlásunk egyik oka az a hihetetlen mértékű erőszak, amelyet a világ elkövetett
rajtunk, s mi is elkövettünk egymáson. Csak az a furcsa, hogy ennek az erőszaknak a jó
részét a szeretet nevében műveljük.

Cselekvésünket mások unszolására igazítjuk az élményeinkhez, s megtanuljuk, miként

viselkedjünk, hogy elnyerjük az ő tetszésüket. Megtanuljuk azt is, mit szabad
megtapasztalnunk, mit nem, milyen mozdulatokat tegyünk, milyen hangokat adjunk ki. Már a
kétéves gyermek is erkölcsi alapon mozog, beszél és tapasztal, hiszen megfelelően mozog, a
megfelelő hangokat adja ki, s már tudja, mit szabad éreznie, mit nem. Mozdulatai sztereotippá
válnak, olyannyira, hogy a szakértő antropológus a mozgás ritmusa és jellege szerint
besorolhatja őt egy népbe, vagy akár egy régióba. És ahogy arra megtanítják, hogy a sokféle
lehetséges mozgásfajta közül melyiknél kössön ki, úgy arra is, hogy a lehetséges érzések
közül melyiket legyen hajlamos átélni.

A mai társadalomtudományok nagy része csak fokozza ezt a misztifikációt. Az erőszakra nem
lehet a pozitivizmus szemüvegével tekinteni.
Adva van egy nő, aki valami őrleményt tömköd le egy liba nyakán. Ez vajon nem az
állatkínzás egyik formájának a leírása? Magának a nőnek eszébe sem jut, hogy ő most kínozza
a libát. Ha ezt a jelenetet „tárgyilagosan" akarnánk leírni, csupán azt hántanánk le róla, ami a
szituációban eredetileg megjelenik. Minden leírás eleve

Icltételezi, hogy prekoncepciókkal rendelkezünk az emberről, az állatról és kettejük

lehetséges kapcsolatáról. I la egy állatot ipari termékké alacsonyítunk le, afféle biokémiai
egységgé, abból a célból, hogy a húsa bizonyos kvalitásokkal rendelkezzék, amikor mi majd
megízleljük, akkor az állat ilyen szempontból pozitív leírásával lealacsonyítjuk önmagunkat,
mivel egyben az egész létezést alacsonyítjuk le. A pozitív leírás nem lehet „semleges" vagy
„tárgyilagos". Eleve csak negatív leírás adható, ha a libát csupán a libamáj alapanyagának
tekintjük. A leírást annak fényében kell megadnunk, hogy a szóban forgó tevékenység min
tesz erőszakot, mit alacsonyít le, mit szentségtelenít meg, tehát tekintetbe véve az ember és az
állat valódi természetét.

A leírásnak nem szabad szem elől tévesztenie, hogy az emberi lények olyannyira erőszakot
tettek önmagukon, olyan banálissá tették önmagukat, hogy még csak tudatában sincsenek
önnön lealacsonyodásuknak. Ne erőszakoljunk rá a „semleges" leírásra semmilyen
értékítéletet, amelynek már nem maradt objektív érvényessége, tehát amit még egyáltalán
komolyan lehet venni. Szubjektív ügyekben minden lehetséges. A politikai ideológiák ezzel
szemben teli vannak olyan értékítéletekkel (melyeket nem is azonosítunk ilyen
minőségükben), amelyek márKiinden eredeti érvényességüket elveszítették. Egyesek arra
tanítják a fiatalokat, hogy az effajta értékekre vonatkozó

kérdések megválaszolhatatlanok vagy igazolhatatlanok, esetleg még csak nem is kérdések,

ezek helyett metakérdésekre van szükség. Közben meg folyik Vietnam (vagy akármi más)
bombázása.
Az elidegenedés jegyében az emberi valóság minden egyes mozzanata ki van téve a
meghamisításnak, és a pozitív leírás csupán fönntartja az elidegenedést, amelynek leírására
képtelen, s minél inkább igyekszik elkendőzni és álruhába öltöztetni, annál inkább elmélyíti.

El kell tehát utasítanunk azt a pozitivizmust, amely attól „szavahihető", hogy sikeresen
összemossa, ami van és ami nincs, amikor a megfigyelő világát a csakugyan adott dolgok
helyett az eleve adott dolgok sorozataként láttatja, lecsupaszítva a létezés világát, s a létezés
kísértetét a szubjektív „értékek" árnyékvilágába száműzi.

A társadalomtudományi kutatás elméleti és leíró szóhasználatában igyekszik a látszólagos

semlegesség szerepében feltűnni, de már láttuk, hogy ez mennyire megtévesztő lehet. A stílus
és a szókincs megválasztása politikai tett, amely meghatározza és körülhatárolja azt, ahogyan
a „tényeket" értékelnünk kell. Bizonyos értelemben ez a tanulmányozott tények kreálásának
egyfajta módja.
A kutatás úgynevezett adatai nem is annyira adottak, mivel úgy veszik ki őket a történések
mindig is megfoghatatlan mátrixából. Nem is igazi adatok ezek,

hanem eleve adott valamik. Az a minőségileg felcserélhető adathalmaz, amelyet betáplálnak a

statisztikai táblázatok készítésének malmába, azt a manipuláló tevékenységet tükrözi, amelyet
mi folytatunk a valósággal, a valóság tényleges folyamatait viszont nem.

A természettudomány tárgyakat vizsgál, esetleg a tárgyak közötti összefüggéseket, vagy

bizonyos „események" rendszerességét. Az ember abban különbözik a tárgyaktól, hogy ő át is
éli a világot, míg a tárgyak csupán viselkednek benne. A dolgok és események nem élnek át
semmit. A személyes események már élményekké lesznek. A természettudományos felfogás
tévedése az, hogy tárgyként kezeli az embert is, ami pedig nem igazán tudományos eljárás. Az
ilyeténképpen nyert eredményeket számszerűtleníteni és tárgyiatlanítani kell, ha ismét
szeretnénk beilleszteni őket az emberi világba.

Az tévedés alapja itt az, hogy nem vesszük észre: az emberi lények és a tárgyi létezők között
nincs ontológiai folytonosság.
Az emberek nem csupán külső kapcsolatban állnak egymással, mint mondjuk két
biliárdgolyó; közöttük létrejön a két élményvilág találkozásából eredő kapcsolat is. Ha
embereket nem emberi lényekként tanulmányozzunk, az is további erőszak és misztifikáció.

Az egyénről és a családról szóló legtöbb mai írás abból a feltevésből indul ki, hogy van
valami (legalábbis nem túl szerencsétlen) egybecsengés (hogy már eleve elrendelt harmóniát
ne mondjak) a természet és a táplálás között. Némi engedményt persze mindkét oldalon kell
tenni, de lényegében minden azoknak a javára munkálkodik, akik csupán biztonságra és
önazonosságra vágynak.

Hol van már a lehetséges tragédia előérzete, hol a szenvedély? Mikor beszélünk örömről,
gyönyörűségről, szenvedélyről, szexről, erőszakról? Amit mondunk, az mindig olyan
tantermi. Nincsenek „ősjelenetek", csupán szülői szövetségek, nem nyomjuk el a szülőkhöz
fűződő szexuális kötődésünket, a gyermek mintegy „érvényteleníti ödipális vágyait". Lássunk
egy példát: „Az anya akkor fordíthatja energiáit a kisgyermek gondozására, ha az apa
megteremti ennek a gazdasági, társadalmi, védelmi feltételeit. Ezt az is elősegíti, ha a férje
kielégíti az ő házastársi igényeit."

Lám, az illedelmes szöveg egy szóval sem említi a nemi közösülést, vagy akár az
„ősjelenetet". A szerző a házasságot gazdasági vállalkozásnak tekinti. Az anya lényegében
„befektetést eszközöl" a gyerekébe, de ennél is árulkodóbb az apa dolga: gazdasági és
társadalmi támogatás, valamint védelem, éspedig ebben a sorrendben.

Igen gyakran utalnak a biztonságra és mások megbecsülésére. Eszerint az ember leghőbb

vágya, életcélja az, hogy „örömet nyerjen mások megbecsüléséből és szeretetéből".13 Aki
nem ilyen, azt pszichopatának tekintik.
Persze az ilyesfajta kijelentésekben van némi igazság, hiszen azt a megfélemlített, szűkölő,
nyomorult teremtést írják le, akivé lennünk kell, ha normálisak akarunk lenni: olyanokká, akik
kölcsönösen megóvják egymást egymás erőszaktételétől. A család nem más, mint afféle őrző-
védő egyesület.

Az ilyen felfogás - a kölcsönös hátvakargatás, a tiszteletadás, támogatás, védelem,

biztonságteremtés — páncélja mögül azonban a repedéseken át olykor előelővillan a félelem.
Világunkban mindnyájan „máglyára küldött áldozatok vagyunk, akik kétségbeesetten
integetnek a lángokon át", de például Lidz és mások szerint minden szép rendben megy
tovább. „A mai élethez alkalmazkodóképességre van szükségünk." Továbbá „intellektusunkra
kell támaszkodnunk", és kell még „érzelmi egyensúly, melynek köszönhetően az ember
hajlíthatóvá válik, s képes másokhoz alkalmazkodni anélkül, hogy önazonosságát elveszítené.
Ehhez egyfelől a másokba, másfelől az én integritásába vetett alapvető bizalomra van
szükség."

Olykor több őszinteséggel is találkozunk. Például amikor „inkább a társadalmat, mint az

egyéneket "tesszük figyelembe, hiszen minden társadalomnak alapvető érdeke mindazon
kisdedek beidomítása, akikből majd az új regru
,
ták lesznek".15 (Ezt persze ironikusan is gondolhatták volna a szerzők, de semmi jel nem utal
arra, hogy valóban úgy gondolták.)
Mihez is alkalmazkodjunk, kérem szépen? A társadalomhoz? Ehhez az őrült világhoz?
A család funkciója az erósz elnyomása, a hamis biztonságérzet keltése, a halál tagadása az élet
kerülése által, a transzcendencia elhagyása, az istenhit erőltetése a Semmi átélésének rovására
(egyszóval az egydimenziós ember megteremtése), továbbá a tisztelet, a konformizmus, az
engedelmesség előmozdítása, a gyerekek leszokta-tása a játékról, a kudarctól való félelem
fölkeltése, a munka becsületének növelése, tisztelet ébresztése az iránt, ami „tiszteletre
méltó".

Az alábbiakban idézek két véleményt a családról és az emberi alkalmazkodásról. íme az első:

„Az emberek nem azzá lesznek, amivé természetüknél fogva lennének, hanem amivé a
társadalom teszi őket... a nagylelkű érzések... mintegy összezsugorodnak, elpárolognak,
összetöretnek és leamputáltatnak rólunk, hogy jobban helyt állhassunk a világban, valahogy
úgy, ahogy a koldusok gyakran megnyomorítják a gyermekeiket, hogy majd jobban helyt
állhassanak az utcán."
Most nézzünk egy másikat: „A valóságban a világot mintha még mindig vademberek laknák,
akik elég ostobák ahhoz, hogy csecsemőikben az őseik újrameg-testesülését lássák.

A csecsemő orra alá dugják a halott ős fegyvereit és ékszereit; ha tesz egy mozdulatot,
ujjonganak: tiszta nagyapja! Ez a megtestesült ős persze még szopik és maga alá piszkít, de
máris büszkén viseli az ősi nevet; a még életben maradt családtagok úgy érzik, mintha a régi
harcostárs integetne rájuk a bölcsőből, s ha végre megszólal, az is valamelyik elhunytat idézi.
Nekilátnak hát nevelni, hogy úgymond visszanyerje régi karakterét, gyakorta fölemlegetik
neki, milyen haragos természetű és kegyetlen, vagy éppen nagylelkű volt valaha, s meggyőzik
erről akkor is, ha érzései ellentmondanak ennek.

Micsoda barbárság! Fognak egy eleven gyermeket, aztán bevarrják egy halott bőrébe; nem
csoda, ha fojtoga-tónak érzi ezt az öreges gyermekkort, hiszen egyebet sem várnak tőle, mint
rég elporladt gesztusok feltámasztását, s nem reménykedhet semmi másban, mint hogy soron
következő gyermekeket majd az ő emlékének a jegyében nyomorítanak meg. Ezek után nem
csoda, ha magáról csak igen határozatlanul beszél, csupán az orra alatt dünnyögve, gyakorta
harmadik személyben, hiszen úgy tudja, hogy ő lényegében a tulajdon nagyapja.

És ezek az elmaradott ősemberek nemcsak a Fidzsi-szigeteken, Tahitin vagy Új-Guineában

találhatók meg, hanem Bécsben, Párizsban, Rómában, New Yorkban is — mindenütt, ahol
csak emberek élnek. Szülőknek nevezzük őket. Jóval a születésünk, sőt talán a fogantatásunk
előtt eldöntik magukban, hogy mi kik leszünk majd."

Egyes körökben tartja magát a nézet, hogy a tudomány semleges, s hogy mindez értékítélet
kérdése.

Lidz szerint a skizofrénia az emberi alkalmazkodás csődje. Itt is egy értékítélettel állunk
szemben — vagy van, aki erre azt mondja, hogy nyilvánvaló tény? Nevezzük a skizofréniát
inkább sikeres kísérletnek arra, hogy valaki ne alkalmazkodjék a társadalmi álvalósághoz.

Vajon ez is olyan nyilvánvaló? A skizofrénia az ego működésének hibája — ez semleges

meghatározás lenne?

De hát mi (illetve ki) is az az ego? Ha vissza akarunk menni idáig, meg addig a valóságig,
amellyel az én többnyire kapcsolatban áll, akkor először is visszájára kell fordítanunk
mindazon elkülönítést, elszemélytelenítést, kivetítést, absztrahálást és tárgyiasítást, amelyen
keresztülment, hogy visszaérkezzünk tehozzád és énhozzám, a mi sajátos stílusunkhoz,
amellyel egymáshoz viszonyulunk társadalmi kontextusunkban. Az én eleve az
alkalmazkodás eszköze, így visszakanyarodunk azokhoz a kérdésekhez, melyeket ez a
látszólagos semlegesség feszeget.

Mondhatjuk-e, hogy a skizofrénia az éntípusú alkalmazkodás sikeres elkerülése?

A skizofrénia mindenesetre az a címke, amelyet egyesek ragasztanak másokra olyan

helyzetekben, ahol egy bizonyos fajta interperszonális zavar állt elő. Nos, ennél közelebb ma
még aligha juthatunk a „tárgyilagos" megállapításhoz.

A család először is a szocializációnak nevezett folyamat bevett eszköze, tehát arra való, hogy
az emberi faj minden új regrutáját megtanítsa azokhoz hasonlóan viselkedni és érezni, akiket
már régebben besoroztak. Mindnyájan bukott próféták fiai vagyunk, akik megtanulják,
hogyan haljanak meg lelkükben s támadjanak föl testükben.
Azt is mondhatnánk: eladjuk elsőszülötti jogunkat egy tál lencséért.

Idézek néhány példát Jules Henry amerikai antropológia- és szociológiaprofesszor

tanulmányából, amelyet az amerikai iskolarendszerről írt:

„A megfigyelő belép egy ötödikes osztályba. A tanár megkérdi: — Gyerekek, melyik

udvarias, kedves fiú szeretné elvenni a látogatónk kabátját, és a fogasra akasztani? — A
jelentkezők számából az lehet a benyomásunk, hogy mindenki magának igényli ezt a
kitüntetést. Végül a tanár jelöli ki a szerencsés kiválasztottat...'A matematikaórát ugyanez a
tanár többnyire ilyesféleképpen vezeti: — Nos, ki szeretne válaszolni a következő kérdésre?

— Erre persze megint rengetegen jelentkeznek, mintha olyan nagy kegy lenne a felelés.
Mindebben az a figyelemre méltó, mennyire sikerült a tanárnak mozgósítania a fiúkban a
megfelelő társadalmi viselkedést, s hogy ők milyen gyorsan reagálnak. A rengeteg jelentkezés
arra utal, hogy a fiúk többsége már most képtelenül viselkedik, de hát mi más választásuk
lenne? Üljenek ott mind némán?

Egy jó tanár úgy tudja föltenni a kérdéseit, hogy a negatív hozzáállás egyenesen árulásnak
tűnjék. Az effajta kérdéseknek — Fiaim, ki szeretné elvenni a látogató kabátját, és a fogasra
akasztani? —, csakis az lehet a célja, hogy a gyerekek ne viselkedjenek természetesen, hanem
úgy, mintha az abszurd viselkedés lenne a helyes, mintha jobb lenne képtelenül létezni, mint
sehogy. A figyelmes olvasó bizonyára észrevette, hogy a tanár nem azt kérdi: — Ki tudja a
választ a következő kérdésre? —, hanem azt, hogy ki szeretne felelni rá? Ami a mi
kultúránkban valaha a matematikai tudást firtatta, az átváltozott merő részvétellé egy
csoportos tevékenységben.

A lényeg itt az, hogy semmi sem több, mint amivé a rendszer törvényszerűségei teszik. Abban
a társadalomban, ahol a cselekvés fő mozgatórugója az alapvető kulturális javakért folytatott
versengés, az embereket nem tanítják meg egymás szeretetére. Ezért az iskola is inkább a
gyűlöletet neveli bele a gyermekekbe — még ha ezt nem hirdeti is nyíltan, mivel kultúránk
elveti a gyermeki gyűlöletnek még a gondolatát is. De vajon miként birkózik meg az iskola
ezzel az ellentmondással?

Vegyük Henry egy másik példáját: „Boris nem tudta a 12:l6-ot tovább egyszerűsíteni 6:8-nál.
A tanárnő türelmesen megkérdezte tőle: vajon csakugyan nem tud ennél tovább menni?

Közben a többiek vadul jelentkeztek, égve a vágytól, hogy helyette feleljenek. Boris
boldogtalannak tűnt, láthatóan lebénult az agya. A tanárnő eleinte nem veszítette el a türelmét,
továbbra is Borisra nézett, s hozzá beszélt, de egy-két perc múlva elfordult tőle, s most már az
egész osztályhoz szólt: — Ki tudja megmondani Borisnak, mi következik? — Sokan
jelentkeztek, s közülük a tanárnő Peggyt választotta ki, aki megmondta, hogy mind a
számláló, mind a nevező osztható még kettővel."

Jules Henry ezt így kommentálja: „Peggy sikerét Boris kudarca tette lehetővé, örömét Boris
nyomorúságából merítette. Ez jellemző az átlagos amerikai általános iskolára. Egy zuni, hopi
vagy dakota indián szemében Peggy magatartása igen kegyetlennek tűnne, hiszen a versengés,
a siker elhalászása más elől olyasfajta tortúra, amely az együttműködésre alapuló kultúrákban
ismeretlen.
Ha Boris szemszögéből nézzük a dolgot, a lidérces pillanat a táblánál talán lecke volt arra,
hogy a tömeg elvárásához alkalmazkodva ne szaladjon ki sikoltozva a tanteremből. A mi
kultúránkban nevelkedő ember ilyen élményeknek van kitéve újra meg újra, éjjel és nappal,
ezért még a siker csúcsán sem további sikerekről álmodik, hanem a kudarcra számít. Az
iskolában ezt az életidegen lidércnyomást az ember a magáévá teszi. Boris tehát az órán
nemcsak matematikát tanult, hanem kudarctűrést is. Aki a mi kultúránkban sikeres akar lenni,
annak meg kell tanulnia a kudarcra számítani."

Henry azt állítja, hogy a nevelés célja a gyakorlatban sohasem az emberi elme és szellem
fölszabadítása volt, hanem a gúzsba kötése. Hangoztatjuk, hogy támogatjuk a gyerekek
kreativitását, de mit akarunk, mit kreáljanak? „Ha az iskolában a fiatalokat folyton arra
ösztönöznénk, hogy kérdőjelezzék meg a Tízparancsolatot, a kinyilatkoztatott vallás
szentségét, a hazafiság alapjait, a profit ösztönző erejét, a kétpártrendszert, a monogámiát, a
vérfertőzési tilalmat és így tovább", az olyan kreativitáshoz vezetne, hogy a társadalom azt
sem tudná, hová kapjon ijedtében.

A gyerekek nem egykönnyen adják föl eredeti képzelőerejüket, kíváncsiságukat,

álmodozásukat. Erre csakis szeretettel lehet rávenni őket. A szeretet útja vezet az
engedékenységtől a fegyelemhez, s azon át gyakorta az én elárulásához.

Az iskola dolga az, hogy a gyerekek úgy akarjanak gondolkozni, ahogyan az iskola akarja.
Henry szerint az amerikai óvodai és elemi iskolai gyakorlatban „a gyermekek szánalomra
méltó megalázkodása" érhető tetten. Az elvek fölismerhetők, alkalmazzák őket akár később
(az iskolában), akár már előbb (odahaza) is.

Az persze a világ legnehezebb dolga, hogy az ilyesmit a saját kultúránkban is észrevegyük.

Egy londoni osztályban, tízévesek között versenyt hirdettek a lányoknak. Süteményt kellett
sütniük, s a zsűrizésre a fiúkat kérték föl. A nyertes lány „barátnője" később kikottyantotta,
hogy a süteményt nem maga sütötte, hanem úgy vásárolta. Meg is szégyenítették az egész
osztály előtt.

Ehhez három kommentárom is lenne. Egy: az iskola a versennyel igen sajátos nemi
szerepekbe kényszerítette a gyerekeket. Kettő: a magam részéről kissé obszcén gondolatnak
tartom arra tanítani a lányokat, hogy az értéküket az határozza meg, milyen ízérzést tudnak
kelteni a fiúk szájában. Három: etikai értékeket vittek be egy olyan szituációba, amely a
legjobb esetben is csak rossz viccnek nevezhető. Ha a gyereket ilyesfajta játékra kényszerítik
a felnőttek, nem tehet jobbat, mint hogy alkalmazkodik a szabályokhoz, lehetőleg anélkül,
hogy csaláson érnék. A magam részéről minden csodálatom a nyertes lányé, s remélem, a
jövőben gondosabban fogja megválogatni a barátait.

Mindazt, amit Henry az amerikai iskolákról írt, magam és kollégáim gyakran megfigyeltük az
általunk tanulmányozott brit családoknál.

Egyik kezünkkel pusztítjuk magunkat, s a másik szájunkkal mindezt szeretetnek nevezzük: ez

aztán a figyelemre méltó csúsztatás! Úgy tűnik, az embernek páratlan tehetsége van az
önbecsapásra, saját hazugságainak elhitetésére önmagával. Effajta misztifikációval érjük el és
tartjuk fönn alkalmazkodásunkat, szocializációnkat. Ám az alkalmazkodás oda vezet, hogy —
miután a sok becsapástól és önbecsapástól már elveszítettük az eszünket, azaz kicsöppentünk
a személyes élmények világából, elveszítettük azt az egyedi értelmet, amellyel elvileg
fölruházhatnánk a külvilágot — bevesszük azt a mesét is, miszerint mindnyájan különálló,
„bőrbe zárt egók" vagyunk. Elveszítettük igazi egyéniségünket, s helyére ültettük az illúziót,
hogy autonóm egók vagyunk, emiatt szinte hihetetlen mértékben kell (belső jóváhagyással)
alkalmazkodnunk a külső kényszerekhez.

Nem egyértelmű azonosságok és meghatározások, szükségletek és félelmek, remények és

csalódások világában élünk. Kotunk nagy társadalmi igazságai csupán kísértetek, a legyilkolt
istenek szellemei. Tulajdon embervoltunk kísért, s akar elpusztítani bennünket. A négerek, a
zsidók, a vörösök mind ők: te meg én, mi bezzeg mások vagyunk. Az effajta össztársadalmi
hallucinációknak a szövetét nevezzük mi valóságnak, kollektív őrületünket ép elmének.
Ne higgye senki, hogy ez az őrület csupán valahol az éjszakai vagy a nappali égen honol, ahol
halálmadarak lebegnek a sztratoszférában: ott lapul legmeghittebb, legszemélyesebb
pillanatainkban is.

Mindnyájunkat Prokrusztész ágyára fektettek. Némi pozitívum, hogy néhányan közülünk

legalább gyűlölik, amit tettek velünk. Elkerülhetetlenül úgy tekintünk egymásra, mint saját
meghasadásunk okának tükörképére.

A mások belopóztak a szívünkbe, és „magunk"-nak hívjuk őket. Mindenki, mivel sem

önmagának, sem a másiknak a számáta nem önmaga, miként a másik sem önmaga sem
önmagának, sem nekünk, hanem egy másik egy másiknak, nem ismeri föl önmagát a
másikban, sem a másikat önmagában. Ebből ered a minimum kettős jelenlét, melyet a
meggyilkolt egyéniség szelleme kísért; nem csoda, hogy a mai ember olyannyira hajlamos
rajongani másokért, holott minél rajongóbb, annál magányosabb és kielégületlenebb lesz.

És itt még egyet tekeredik a spirál, még egyszer bezárul az ördögi kör, még egyet lendül a
forgóajtó: még a szeretet is további elidegenedést jelent, az is erőszakba torkollik. Arra van
szükségem, hogy szükség legyen rám, arra vágyom, hogy vágyjanak rám. Arra törekszem,
hogy belopjam magamat oda, ahol a másik szívét sejtem. Marcel Proust írta: „Honnan van
bátorságunk élni akarni, hogyan tehetünk egyetlen mozdulatot is a halál ellen egy olyan
világban, ahol a szerelem is hazugságon alapul, s kimerül abban a vágyban, hogy
szenvedésünket éppen az csillapítsa, aki a szenvedést okozta?"

Valójában az embernek senki sem okozhat szenvedést. Az erőszak, melyet elkövetünk s

elkövetnek rajtunk, a szemrehányások, kibékülések, egy szerelmi viszony eksztázisa és
agóniája mind-mind azon a társadalmilag meghatározott illúzión alapul, miszerint két valódi
személy kapcsolatáról van szó. Az adott körülmények között ez káros hallucináció és
érzékcsalódás, zavaros fantáziálás, tört szívekkel, azok megfoltozásával, bosszúállással.
Mégis, mindezek ellenére, nem zárom ki a lehetőségét az olyan alkalmaknak sem, amikor, ha
már majdnem minden elveszett, a szerelmesek valóban fölfedezik egymást. Adódhatnak a
felismerésnek pillanatai: ilyenkor a pokol mennyországgá változik és a földre száll, s az őrült
tévelygésből öröm és ünneplés születik.

Illendő is, hogy a Dzsungel gyermekei kedvesebbek legyenek egymáshoz, hogy mutassanak
némi részvétet és együttérzést, ha ugyan maradt még bennük szemernyi emelkedettség és
szenvedély.
Amikor viszont az erőszak álcázza magát szeretetnek, amikor az egyéniség elszakad az
egótól, a belső a külsőtől, a jó a rossztól, minden csupán a hamis kettősségek pokoli táncát
lejti. Azt már régóta fölismertük, hogy ha a Létet középen kettévágjuk, ha mindenáron meg
akarjuk ragadni Ezt, de Az nélkül, ha ragaszkodunk a jóhoz és tagadjuk a rosszat, ha az
egyiket elvetjük a másik kedvéért, akkor az elhárított gonosz impulzus, amely most már kettős
értelemben is gonosz — visszatér, áthatja és birtokba veszi a jót, és önmagává változtatja.
Ha a nagy Tao elvész, jelentkezik a jóindulat és az igazság.
Ahol nagy a bölcsesség és eszesség, ott nagy a képmutatás is.
Ahol a családi kapcsolatok már nem harmonikusak, ott van gyermeki szeretet és odaadó
szülő.
Ha egy nemzet meghasonlik önmagával, előtűnnek a nagy hazafiak. -v.

Vigyáznunk kell ezzel a szelektív vaksággal. A németek úgy nevelték a gyermekeiket, hogy
kötelességüknek tartsák a zsidók kiirtását, a Vezér imádatát, s készek legyenek meghalni az
anyaföldért. A saját brit nemzedékem többsége nem tartotta agyrémnek a jelszót, hogy
„inkább a halál, mint a kommunizmus". Gondolom, nem sokunknak volt álmatlan éjszakája
amiatt, hogy a közeli megsemmisülés veszélye fenyegeti az emberiséget, amiért egy kicsit mi
is felelősek vagyunk.

Az utóbbi fél évszázadban fajunk százmillió egyede pusztult el más egyedek kezétől.
Mindnyájan a teljes megsemmisülés árnyékában élünk. A jelek szerint legalább annyira
törekszünk halálra és öldöklésre, mint életre és boldogságra. Éppoly hajlandók vagyunk ölni
és megöletni, mint élni és élni hagyni. Csakis önmagunk felháborító megerőszakolásával
lehettünk képesek alkalmazkodni egy olyan civilizációhoz, amelyik minden jel szerint a saját
elpusztítására tör. Bizonyos mértékben talán még visszacsinálhatjuk, amit velünk tettek, s
amit önmagunkkal tettünk.

Talán a férfiak és a nők mégiscsak szerelemre termettek, egyszerű és őszinte szerelemre, nem
pedig arra a komédiára, amit ma szerelemnek nevezünk. Ha fel tudunk hagyni önmagunk
pusztításával, talán leszokhatunk a mások pusztításáról is. Azzal kell kezdenünk, hogy
beismerjük, sőt talán el is fogadjuk agresszivitásunkat ahelyett, hogy vakon önmagunk ellen
fordítanánk, s bevalljuk, hogy a lelkünk mélyén éppúgy félünk az élettől és a szeretettől, mint
a haláltól.

Vigyáznunk kell ezzel a szelektív vaksággal. A németek úgy nevelték a gyermekeiket, hogy
kötelességüknek tartsák a zsidók kiirtását, a Vezér imádatát, s készek legyenek meghalni az
anyaföldért. A saját brit nemzedékem többsége nem tartotta agyrémnek a jelszót, hogy
„inkább a halál, mint a kommunizmus". Gondolom, nem sokunknak volt álmatlan éjszakája
amiatt, hogy a közeli megsemmisülés veszélye fenyegeti az emberiséget, amiért egy kicsit mi
is felelősek vagyunk.

Az utóbbi fél évszázadban fajunk százmillió egyede pusztult el más egyedek kezétől.
Mindnyájan a teljes megsemmisülés árnyékában élünk. A jelek szerint legalább annyira
törekszünk halálra és öldöklésre, mint életre és boldogságra. Éppoly hajlandók vagyunk ölni
és megöletni, mint élni és élni hagyni. Csakis önmagunk felháborító megerőszakolásával
lehettünk képesek alkalmazkodni egy olyan civilizációhoz, amelyik minden jel szerint a saját
elpusztítására tör. Bizonyos mértékben talán még visszacsinálhatjuk, amit velünk tettek, s
amit önmagunkkal tettünk. Talán a férfiak és a nők mégiscsak szerelemre termettek, egyszerű
és őszinte szerelemre, nem pedig arra a komédiára, amit ma szerelemnek nevezünk.

Ha fel tudunk hagyni önmagunk pusztításával, talán leszokhatunk a mások pusztításáról is.
Azzal kell kezdenünk, hogy beismerjük, sőt talán el is fogadjuk agresszivitásunkat ahelyett,
hogy vakon önmagunk ellen fordítanánk, s bevalljuk, hogy a lelkünk mélyén éppúgy félünk
az élettől és a szeretettől, mint a haláltól.